Keresés ebben a blogban

2010. december 22., szerda

Élni lehetetlen

Régi időkre nyúlik vissza ez a történet, olyan korba, amikor én még egészen kisgyerek voltam, a szüleim meg fiatal felnőttek. Annyira fiatalok voltak, hogy apám rendszerint ölben hozta haza anyámat a gyárból, könnyed testmozgás végett, anyám pedig minduntalan főzésre adta a fejét, hogy apámnak ezzel kedveskedjen. Sokszor sikerrel, némely esetben tragikus végkifejlettel. Már, ami az étel fogyaszthatóságát illeti. A százpengős ház mosókonyhájában éltünk. Egyetlen szoba, egyetlen ablakkal. Főzőfülke a szoba végén, tisztálkodás a falikútnál, a gyerekeknek esténként meleg vizes dézsafürdő. A dézsát egy rózsaszín műanyagból készült kád helyettesítette. De anyámék boldogok voltak és fiatalok. Szerelmesek. Nem törődtünk a nélkülözéssel, akkoriban a luxust nem rőfben, gazdagságban mérték, aki szerette az életet az szegényen is szerette. A 'százpengős' ház, amiben éltünk, dédapám tulajdona volt. Azért százpengős, mert az öreg még Horthy alatt vette egy zsidó fűszerestől, akinek nem volt kedve tovább fűszeresnek lenni, hovatovább magyarnak sem, így mindentől, háztól, lakástól, ingóságától sietve megszabadult, és a mesés kelet felé vette az irányt.Ötven darab, az igazságos képmásával ellátott bankjeggyel fizetett a fűszeresnek. A papa jó boltot csinált, annyi bizonyos. A nagy házból, gyorsan három kisebbet alakíttatott ki, maga mellé vette Máli nénit, halott anyja nővérét, és eladta neki az egyik szélső lakást, egyet megtartott magának, meg a dédinek, a harmadikat, amelyik legközelebb esett az utca végihez, pedig kiadta bérlőnek. Egészen addig, amíg Gabriella, másodszülött lánya, az én nagyanyám férjhez nem ment. Azóta ők laknak ott, Károly bácsival, aki az én mostoha apám. Így élünk mi itt együtt.

Esténként összejárunk, közösen vacsorázunk, ha a tévében jó műsor megy, tévézünk. Nekünk, ideát, nincsen tévénk, apának van egy rádiója meg egy kis magnója, az szokott szólni, főleg reggelente. A híreket is azon hallgatja, mondja mindig, a hírek fontosak, a nélkül nem érdemes elindulni otthonról, hogy az ember ne tájékozódott a világ dolgairól, hogy hol, mi történik éppen. Például ma reggel tudtam meg azt is tőle, hogy Moszkvában, az orosz fővárosban idén olimpiát rendeznek.

- Az olimpia pedig egy hatalmas és színes sportesemény, ahol a világ összes országa képviselteti magát. Azaz majdnem az összes. Ezt is a görögöknek köszönhetjük, mint sok más egyebet. – mondja kissé okoskodva.

De anyám hamar leinti, ugyan, menj már, mit beszélsz egy négyévesnek az olimpiáról. Sport meg a görögök, ráér ezt megtudni.

- Erzsikém, angyalom, hiszen te is tudod, hogy sportoltam. Fociztam. A Vasasnál, az ifiben. Csatár voltam, az edzőm, Géza bá nagyon szerette, ahogyan játszom, vitt volna az első csapatba, ha nem küldik el a fatert a rendőrségtől. Tudod, a Váli gyilkosság. Az asszony megölte a férjét. Tizenöt késszúrással. Tizenöttel. Csúnya ügy volt. Rá is ment az öreg idegileg. Hiszen tudod. Akkor szóltak odafentről, hogy ez a gyerek Pesten, első osztályban nem játszhat. Menjen vidékre, ha nagyon rúgni akarja a bőrt. Hát, én nem mentem, és akkor annyi, abbahagytam. De sport az kell. Frissen tartja az elmét, erősíti a testet, az idegrendszert, állóképességet ad, fegyelemre tanít. – ezt már nekem mondja, közben a lábával kunsztokat mutat, labda zsonglőrködik, persze labda nélkül.

Aztán munkába indul. Vállára veszi azt a rozsdabarna szíjas táskát, melyet az idők során szinte teljesen elkoptatott, a mélyében pár szendvics és egy alma lapul, majd kilép a kapun és alakja belevész a reggel ébredő fényeibe.
Apám mindig félálomban köszönt el tőlem, nem is volt ott vele, akkor, olyannyira nekem dolgom, de szerettem vele ébredni, persze csak addig, amíg munkába nem indult, utána, ha tehettem, gyorsan visszabújtam az ágyba. Anya itthon van velünk, nem dolgozik. Bár, már óvodába járhatnánk mindketten, a nővérem Ani, meg én is, de ezt a nyarat még itthon tölti velünk. Ősztől aztán minden másképp lesz. Nem lesznek ilyen önfeledtek, játékosak a reggelek. Pontosan kell kelni, pontosan kell indulni, pontosan kell érkezni, óvodába, munkahelyre, hivatalba, minden olyan helyre, ahol gyereknek lenni mégsem olyan jó, mint otthon, a melegségben, a nyugalomban.

Szerettem a világot, amibe születtem, de mind között az udvart és a házak, a lakások mögött közvetlenül, az egész térben pont középen álló nagy és színes kertet szerettem a legjobban. A százpengős ház ékessége, dísze volt az a kert. Szinte uralta az udvart, az egész belső teret, a házak fölé nőtt, az ég kékjében tükröződött vissza, mint egy álomvilág. Mintha egy sosem múló szerelem emlékképe lenne, egy műemlék, amely ennek a valamikori érzésnek állít nap, mint nap szín, fény, illat varázsba hajló legendáriumot. Az ágyam, nővéremmel közös ágyunk pont a mosókonyha egyetlen ablaka alatt helyezkedett el, így reggelente mindig a kertre, a kert látványára ébredtem. Az ágyra álltam, az orromat a hideg ablaküveghez nyomtam és köszöntem a kertnek. Minden reggelem így kezdődött. Szia, kert, sziasztok, virágok, szép reggelt bokrok és füvek. Ébredjetek kerti székek, ébredj kerti padocska. És ők is köszöntöttek engem, szervusz, fiúcska, a tulipánok, rózsák halkabban, szelídebben, a japánbirs, a törpefenyő dörmögőbben, szigorúbban. Volt olyan nap, hogy szinte egész nap a kertet bámultam. El-elnézegettem, ahogyan életre kel a világ, az élet, ebben a szivárvány mentén termett oázisban, ahogyan az első fények birtokba veszik a virágok szirmait, elüldözvén az utolsó hajnali harmatcseppeket, hogy erővel és szépséggel töltsék fel az éjjeli sötétségben megfáradt kerti csodákat. Voltak kedvenceim. Például a rózsák vagy a tulipánok, a harangvirág. Persze, névről nem ismertem őket akkor még, de most, így sok időnek a távolából, ma már tudom, hogyan hívják, hogyan nevezik őket. Én akkor egyszépnek, kétszépnek szólítgattam őket, mert vagy egykék voltak, vagy párt alkottak.
Tőlük volt színes és illatos ez a világ. Gondolatban sokáig azt hittem, hogy egyszerre csak oda teremtek, mint, ahogy a cseresznye vagy az alma terem a fán. Sok időnek kellett ahhoz eltelni, hogy megtudjam ennek a teremtett szépségnek, ennek a páratlan zöld szigetnek a miértjét és a mikéntjét.

A kert, mint ahogy a ház is a dédpapa és a dédmama tulajdona volt. A kert a dédi fennhatósága alá tartozott, oda az öreg Hatvany be sem tette a lábát. Még ha tehette volna, sem tette, de ennek nem az volt az oka, hogy gyűlölte volna, vagy megvetette volna a növényvilág szépségeit. Egészen más oka volt annak. De erről nem beszélt senki. Szerette volna elfelejteni mindenki azt a baljós ügyet.

- Olyan régen volt az már, minek feszegetni a múltat, feltépni időtlen sebeket? – mondogatta a nagyi, ha kérdeztem nála a titokról később. A kert misztikus mivoltáról.

- De hisz olyan sokat van a dédi ott, szinte minden idejét a kertben tölti. Szépítgeti, ápolja, becézgeti, szeretgeti. Olyan mintha a lánya lenne, a lelke egy darabja. – ezt már anyám mondta, amikor hallotta, hogy megint a nagyit faggatom.

- A lánya…- komorodott el az ősz halántékú, ráncait szépen viselő nagymama. De aztán nem szólt semmit.

Egy reggel, jóval korábban ébredtem, mint ahogyan azt megszoktam, és szokás szerint az ágyra térdepeltem, majd kinéztem a kertre. A hajnal még álmosan nyújtózott, az égtől sem köszönt el még minden csillag, az utcai lámpák fénye úsztató, lebegő homállyal világította meg az udvart. Minden csendesnek mutatkozott, a hátsó kertben a szárnyasok, tyúkok, csibék, kacsák nem káráltak, karattyoltak, a macskák nem élték a közeli farakásokon nászi ágyukat, a kutyák nem ugatták a sajtképű holdat. A csend szinte érintő volt. Érintő és magányos. Mint az az ősz hajú, fáradt, törékeny alak, aki a kertem közepén ült. Ült és cigarettázott. A hozzám legközelebb eső széken. Szinte hallottam, ahogyan fújja a füstöt, és a füstöt lágyan tovább viszi a hajnali szél. Picit keringeti az ősz hajú úr feje felett, majd hirtelen felkapja és elszáguld vele a semmibe. De én nem a füstöt figyeltem, hanem a magányos alakot. Zöld, selyem hálókabátot viselt, a derekán széles ezüstszín selyemövvel. Elegáns lakkcipőt hordott, lábát hanyagul keresztbe vetve ült a fonott karosszékben. Először el sem hittem, hogy ő az, csak később döbbentem rá, hogy mégis őt látom. Dédpapa volt. Dédpapa ült, ott a hajnali fénytől ittas kertben és cigarettázott. Ahogy egyet eloltott, már vette elő a másikat. Finoman betuszkolta faragott szipkájába, és ezüst öngyújtójával kékes lángot eregetve újra kezdte a füstölést. Akkor már egy éve nem láttam. Kórházról – kórházra járt, volt, hogy hónapokat töltött bent. Mindenki tudta, halálos beteg, az orvosok már régen lemondtak róla. De ő nem mondott le olyan könnyen az életről. Két éve tart ez a játszma, közte és a halál között, de most úgy tűnik, igazán vesztésre áll. Láttam az autót, ami hozta. Nem mentőautó volt, hanem egy fekete színű gépkocsi. Nem orvos kísérte, hanem a család ügyvédje, a Polonyi Bandi. Bandi bácsi. Mindenki így hívta, bár még egészen fiatalember volt.

- A végrendeletét rendezte az öreg – mondta apám az aznapi vacsoránál anyámnak. – El akar rendezni mindent, mielőtt késő lenne. Most még észnél van, azt mondta, most akarja megcsinálni. Tehetetlen roncsként mi beleszólása lehetne? – motyogta apám maga elé, kezében sörnyitóval.

- Az már biztos. De neked is jobb, ha így tesz. Az a mániákus öregasszony biztosan a smucigabb oldalát venné elő, ha az öreg időnek előtte feldobná a talpát. Itt szorongunk ebben az odúban. Az a beígért kis pénz pontosan elég lesz arra, hogy megszabaduljunk tőlük. Két év, és lesz saját lakásunk, a hivatal már kiutalta, csak még építik. Tegnap arra jártam. Hát, hallod, hatalmas betontömböket raknak ott egymásra, gyors egymásutánban. Gizi azt mondta, hogy naponta húsz új lakás épül. Naponta húsz. Szinte felfoghatatlan. És így is két év. Szóval, örülj, hogy a nagyfater most itthon van, és beszélt az ügyvéddel. Adná isten, hogy a nagysasszony odaát jól pofára essen. – mondta ezt teremtett haraggal a hangjában anyám.

- Te csak ne bántsd a dédit, hiszen tudod… nem könnyű neki sem, ezzel a teherrel élni.

- Teherrel? Már mégis milyen teherrel? És neked könnyű? Nekem könnyű? A nagyobbik maholnap iskolába megy, a kicsi nem szeret az óvodában, te állandóan később jössz haza, kocsmázol, vagy ki tudja mit… - emelte fel a hangját.

- Igazad van, Erzsi. – zárta le a vitát apám. – Átmegyek anyámékhoz, este Várkonyi filmet adnak, Egy magyar nábob. Szeretem. Két sört átviszek, meg az Unicumot. Higgadj le, rendben lesz minden. Legalább mi ne marakodjunk. – mondta ezt az ajtó mellett állva. Felkapta a két sört, meg a rövidet és csendben betette maga után az ajtót. Anyám a függönybe kapaszkodva nézte, ahogyan az esti fények visszaverődnek apám olcsó bőrkabátján. A filmet aztán együtt nézték meg.

Jóformán alig emlékeztem a dédpapa vonásaira. Arra igen, hogy szikár, magas ember, a haját hátrafésülve hordja. Szép haja van. Meg szép bajusza. Éjszakánként bajuszkötőt hord és hajhálót. Talán ettől olyan szép mindkettő. Mély, öblös hangja van, tagoltan, érthetően, egyszerűen beszél és fogalmaz. Ezt akkor tanulta, sajátította el, mikor még megvolt a csemege bolt. Ott nem lehetett az ember durva és közönséges. Finom, úri közönség járt oda. Csupa nagypolgári, nagyvilági ember. Politikusok, színészek, színésznők, énekesnők, festők, költők. Fűszer és csemege. A nagykörút elegáns, exkluzív üzlete. Az áru mindig friss, a kiszolgálás mindig fess. Ez volt a papa védjegye. A kaviárt egyenesen a Kaszpi – tenger vidékéről szállították. Hetente hoztak árut onnan orosz kereskedelmi hajók. Ruszlit, savanyított dinnyét, fügét, vodkát, igazi orosz fekete kenyeret. Szinte érthetetlen, de az úri közönség imádta ezeket az egyszerű, paraszti ételeket. Később már rendelést kellett felvenni a kenyérre és az ecetes nyers halra. Aztán jött az államosítás, és egyszerre megszűnt minden. Egy tollvonással elintézték. Elvették a boltot, a helyiséget, az árukészletet lefoglalták. Szó szerint kirakták a papát a saját boltjából. Csoda, hogy meg nem verték, börtönbe nem zárták. Akkor, ott, valami eltörött benne. Ott szűnt meg számára a jelen, és vette át az élet szerepét a múlt. Onnantól a dédpapa megszűnt létezni.

Még mindig őt figyelem. Krákog, köhécsel, a szíve tájékát masszírozza lassú mozdulatokkal. Közeleg a reggel, az első napfény már ébred a háztetők felett. A köd, a pára lassan eloszlik, a nyár még visszaköveteli magának a nappalokat. Olyan elesettnek, törődöttnek látszik. Nekem minden felnőtt nagy és hatalmas, de most őt gyermekibbnek látom, mint saját magamat. Talán féltem is kicsit. Talán félek tőle. Lassan feláll, és egy levelet vesz elő hálóköntöse bal zsebéből. A jobb zsebéből pedig a szemüvegét. Az írást a fény felé tartva kezdi el kibetűzni a szavakat. Fennhangon olvasni kezd.

-Én, Hatvany Imre, Hatvany István és Jób Izabella elsőszülött fia, a mai napon arról nyilatkozom, ország, világ, ügyvéd és az Isten előtt, hogyan s miként osztassék fel minden javam a halálom után, ingó és ingatlan egyaránt....

.... Mert bár halálomat egyik rokonom, szerettem sem kívánja, de mivel annak bekövetkeztét egyikük sem tudja késleltetni, így rohanvást közeleg az az idő, amikor a halál végleg magához szólít engem.

… sokat szerettem életemben, de csak egyet igazán. Fiatalok voltunk még, szertelenek, bohémek. Az életemet adtam volna érte. Nagyon szerettem, hogy mennyire, azt csak ő tudhatja.

…. lányt szült nekem, még a nagy háború előtt. Egy gyönyörű kislányt, Elizát. Életem ajándéka lett később, mikor magunkra maradtunk, én meg a kislány. Átkozott tüdőbaj, Hilda, nagyon hiányzol. A mai napig mély fájdalommal él bennem a perc, mikor elmentél.

- A lányt ne hagyd magára sohasem… igazi szerelemgyerek, mondtad még utolszor. És én megígértem neked, hogy sohasem hagyom magára.

… de ezen ígéretemet megszegtem, csaltam, és hazudtam. Inni kezdtem, romlásba taszítottam magamat és a gyermeket is. Nem tudtam apja lenni, képtelen voltam rá. Gyűlöltem magam, s mivel ő is belőlem vétetett, hát őt is gyűlöltem.

… évek teltek el így, ebben a marcangoló önváddal teli páros magányban. Eliza közben felnőtt, gyönyörű nő lett belőle. Imádattal élt irányomban, pedig rengeteg szenvedést, megaláztatást, fájdalmat okoztam neki. Ígérte, hogy sosem hagy el, de én közben azt kívántam, bárcsak megtenné.

… de ő csak mosolygott, és kérlelt, papuska, drága papuska, szeress kicsikét, nézz rám szelíden, fogadj szívedbe.. te vagy a mindenem, papuska, én nagyon szeretlek… kezdj újra élni, mint a hajnali rózsák, a rózsák, papuska

… Kérlelhetetlen voltam, gyűlöltem, aki vagyok, és gyűlöltem őt is, hogy nem tanúsít megvetést, haragot irányomban. Szent árvának csúfoltam, bolond lánynak.

… egy téli reggelen történt. Felkeltem és benéztem hozzá, de nem volt a szobájában. Az ágya meg volt vetve, nem aludt benne az éjjel. Ez volt az első eset, hogy nem aludt otthon. Megrémültem, és aggodalom fogott el. Ilyet még sosem éreztem előtte.

…. kétszer, hosszan szólalt meg az ajtócsengő. Két csendőr állt az ajtóban. Kérdezték, Hatvani Eliza itt lakik, ez az otthona? Mondtam, igen, de az éjjel nem aludt itthon, épp a keresésére akartam indulni, válaszoltam.

… háromszor kellett elismételniük a hírt. Hatvani úr, a lánya öngyilkos lett, a jeges Dunába vetette magát, szinte azonnal magával ragadta az ár..a reggeli órákban lelt rá egy, a parton horgonyzó vontató hajó..ők emelték ki a testet a folyóból. Nézze, ez volt nála, ezt szorongatta az ujjai között. Ezt a fényképet.

…. ezt a fényképet. A fényképet. Boldog apa, boldog anya, mindig így hívta. Hármunkat ábrázolt, nyáridőn, egy kertben. Annak a háznak a kertjében, amiben élek. Amiben haldoklom. Ennyi volt csupán a búcsú. Az az átkozott kép. Azóta minden nap az a kép kísért. Negyven év óta nem telik el úgy nap, hogy ne gondolnék arra az átkozott képre…

.. hogy haltam volna vele én is, hogy dögöltem volna bele a bánatba! Ötven hosszú év, és egy új, egy másik élet. Másik feleség, más gyermekek. De a múlt megváltoztathatatlan. Örökké él, akár az emlék. Akár a fénykép, akár a fájdalom. Ötven éve nem léptem ebbe a kertbe, és most is búcsúzni jöttem, nem pedig a szépségében gyönyörködni. Nekem ez a kert nem szép, nekem ez a kert fájdalom és halál, rossz múlt, rossz jelen. Miért hagytál el? Miért hagytatok el engem?

Mikor idáig ér az olvasásban a hangja elcsuklik, légzése fojtottá, szakaszossá válik. Izmai megfeszülnek, nyakán az erek kidudorodnak, vöröslő pír lepi el az egész arcát. A székbe roskad, pulzusa szaporábbá válik, kezével a szívéhez kap, görcsösen markolja a könnyű hálóköntös alatt. Kissé arrébb, a félhomályban egy idős, könnyű csontú asszony merev tekintettel figyeli, mi történik éppen, de nem mozdul, hogy a szenvedő segítségére siessen. Csak áll ott, feszült várakozással, várja, hogy a halál megszólítsa az öreg, elaggott, sokat szenvedett testet. Hosszú percek telnek el így, ebben az üres, semmitmondó várakozásban. Szeme, figyelme végül a kert legszebb ékességén, a tűzpirosba hajló rózsabokron pihen meg. Egyetlen végtelen rózsatőn. Legszívesebben porba morzsolná azokat az illatos szirmokat. Végtelen gyűlölet kezd ébredni benne, ötven év siráma, sebe hirtelen egyszerre felszakadni látszik legbenső énjéből, megvetően hátat fordít a kertnek, a haldokló dédpapának, és két gyors fordulattal magára zárja az ajtót. Odakint közben hangosan, fújtatva újra útjára indul az élet, a teljességében virágzó kert felett rigók hangos csapata suhan el. Kis szárnyuk szelíden megrezegteti a szellőrózsa bokrokat. Később tudjuk meg, fogjuk fel igazán, mennyire borzalmas mégis ez a reményt keltő nyári zsongás. Halált hozó reggelre ébredünk.

2010. december 18., szombat

Semmi baj - Békés Pál világa

Vannak nehezen megszülető írások. Ez a mostani is ilyen. Régóta tervezem megírni, de mindig azt a legnehezebb megírni, ami a legközelebb áll a szívünkhöz. Talán a feladat szépsége és fontossága riasztja vissza az embert, nem tudom, de most mégis teszek egy próbát. Nem magamért. Érte. Őérte, aki már nincs közöttünk. Békés Pálról szeretnék mesélni. Az én Békés Pálomról. Mert nekem ilyen is van, mint ahogy sokaknak van saját József Attilájuk, Szabó Magdájuk, Radnóti Miklósuk. Nekem Békés Pálom van. Egy erős és szilárd jellemem, egy alkotóm, aki olyan könnyed eleganciával alkotott, ami majdhogynem sajátja irodalmunkban. Író, drámaíró, műfordító. Igazi reneszánsz lélek. Genitális alkotó, abbéli értelemben biztosan, hogy a magával hozott ideákat és tradíciókat nem kellett fejlesztenie az íráshoz, hanem egyszerűen, minden mesterkéltség nélkül használta. Talán csak Krúdy írt ilyen könnyedén. Persze, ez így torzítás, hiszen minden alkotó lélek küzd a saját szövegével, de Pali valahogy ezt is olyan elegánsan, finoman művelte. A könyv, ami alapján szeretném diagnosztizálni ezt az életpályát a „Semmi baj” címet viseli. Sajnos már megjelenésekor 2007-ben lehetett tudni, hogy Pali egészsége körül igenis vannak bajok. Tudható volt, hogy súlyos betegségben szenved, melyet kezelni ugyan lehet, de gyógyítani nem. A túlélésre játszott. Mondhatnánk, mint mindenki. Eszünkbe juthat Karinthy vagy Örkény, akik szintén nem vettek tudomást a halálos kórról, vagy, ha igen, akkor azt úgy kezelték, mintha az élet természetes velejárója lenne. Nem panasszal éltek a halálnak, hanem inkább kinevették. Sőt, inkább megnevetették. Van bennem egy kép a közelmúltból.

Egy szépírói kurzuson ülök, kezdőnap, mindenki feszült és várakozó, idegen pillantásokkal méregetjük egymást. De a környezet közvetlen, barátságos. Mindenki bemutatkozik, van, aki szólásra emelkedik, elkezd élni a dolog. Aztán jön, érkezik egy perc, amire az ember nem számít, hirtelen éri. Egy érzés, valami megmagyarázhatatlan.. A moderátor hölgy feláll, és közli velünk, hogy a híres és népszerű író, Békés Pál, ez év tavaszán, itt, ebben a teremben lett rosszul, innen vitték be a kórházba. Adózzunk egy néma perccel emlékének. És mi adózunk. Mindannyian, kik a teremben vagyunk. Ki-ki a saját emlékével, van, aki csupán a tiszteletével, szeretetével. Én a táskámra sandítok. Egy könyv lapul benne. Békés Pál írta. Békés Pál írta, az életéről. „Semmi baj”. Kisebb lélegzetvételű, pár oldalas írások ezek, vagy, ahogy Pali nevezte őket : bélyegek. A szó kétértelműsége egyértelmű. Bélyeg, azért mert sokszor csak egy képeslapnyi szöveget takar a mondanivaló, de ami lényegesebb, bélyeg azért, mert ide tartozik, ez az ő országa, a városa, a világa, az identitása, az otthona. Ez a roskatag, omladozó, de mégis nagyon szerethető Budapest. Aki ismeri Békés világát korábbi könyveiből, az pontosan tudja, miről beszélek. Mély humánum, emberismeret, és ami több, emberszeretet köszön vissza mindig és mindig írásaiból. Nála nincsenek túlírt szövegek, az egyszerűségre, a dolgok valódi mivoltának ábrázolására törekszik. Nála egy házfal, egyszerűen házfal, a villamos, villamos, a szegénység, az ami, a halál az élet velejárója. Könnyed alkotási módról beszélek, de voltaképpen ez egy olyan magas fokon leképzett realitás, amit nagyon kevesen képesek átvinni az olvasónak, hogy az a kép, az az intimitás megjelenjen a papíron, amit az író odaképzelt. Ezt csak úgy lehet megvalósítani, hogy az ember nem akar hazudni, lódítani, nagyot mondani. Különböző szótárakból, enciklopédiákból kevéssé ismert szavakkal bolondítani a szöveget, hogy minél emelkedettebb legyen, hogy minél nagyobb legyen a szakmai követelésnek megfelelő kulturális barbárságba hajló sznobizmusa. Amikor egy író önvallomásra vetemedik, óhatatlanul abba a csapdába esik, hogy agyonnyomja a feladat, amire vállalkozott. Önkéntelenül is elkezd hazugságokat, ideákat gyártani, pontosan azért, hogy a születő mű teljes testében megfeleljen az alkotó szellemiségében elképzelt kihívásnak. Sok ilyen példa van saját, illetve más országok irodalmában. Békés mégis más. Mivel az életútja sem egy harsány, hivalkodó alkotót takar, így nagyon könnyen, lazán veszi ezt a nehéz és gyötrelmes feladatot. Életet adni annak az összegyűlt szellemiségnek, múltnak, harcnak, vereségnek és győzelemnek, ami eddig a pontig alkotta őt, az embert. És Békés lubickol a feladatban. Láthatóan élvezi, hogy visszanyúlhat egészen régmúltba, és számba veheti, ami eddig volt, húzhat egy vonalat, kipipálhatja élete nagy, vagy éppen kisebb történéseit.
Valamit tudott már, érzett a jövőjéről, a sorsáról. Biztosan tudta, hogy vannak olyan feladatok, amit muszáj megcsinálni mielőtt elmegy, mielőtt itt hagyja végleg ezt az általa nagyon szeretett világot. Ez a könyv ajándék. Békés Pál személyes ajándéka. Nincs nagyobb ajándék annál, amikor egy alkotó azt mondja¸, tessék, itt az életem, ez voltam én, szeressétek, amit lehet bennem és ne nagyon gyűlöljetek gyarlóságaimért. Pali a XX. század gyermeke ízig-vérig.



Az 56 -os forradalom csecsemőként érte, de meghatározó élménnyé fejlődött tudatában, mert a „Csikágó” nem felejt. Nap, mint nap ezzel az élménnyel, bélyeggel szembesült, mind az utcára kivetülő emlékekben, mind az ott lakók lelkébe égett fájdalmak, szépségek során. Ne felejtsük, hogy ezeket az élményeket élete egyik legjobb regényében a „Csikágóban" szinte a teljesség érzetével megírja. Furcsa és szánalmas az élet, hogy pont azokat ragadja el a halál tőlünk, akikre ezekben a szellemileg posvány, kulturális értelemben, vészterhes időkben a legnagyobb szükségünk lenne. De van olyan alkotó, akinek szellemisége győzedelmeskedik végül a halál felett. Íme, egy példa, jól jegyezze meg mindenki ezt a nevet, ezt az embert, így hívják: Békés Pál.

2010. december 17., péntek

Verdikt

Mint minden nap, aznap reggel is menetrendszerűen történtek a dolgok Jusztícia István életében. Korán kelő típus volt, már reggel hatkor általában kidobta az ágy, maga sem értette, miért képtelen átaludni az éjszakákat. Talán a munka. A lelki teher. Nagy a nyomás rajta. Sok a nehéz és terebélyes ügy, hosszú és idegőrlő az ügymenet, némely per akár több évig is elhúzódik. De ez a mai az utolsó. Az utolsó ügy és az utolsó nap a hivatalban. Negyven év a pulpitus mögött nem csekély idő. Az apjára gondolt, aki maga is bíró volt. Az egyik legjobb a legjobbak között. Csodálta az apját. Majomszeretettel csüngött rajta mindig, de főleg akkor, amikor elvitte magával a hivatalba. Olyankor bámészkodhatott kedvére, sétálhatott az aulában, a folyosókon, beszélgethetett a konyhás nénikkel, a portás bácsival. De az ülésterembe szigorúan tilos volt bemenni.




- Ott komoly munka folyik édes fiam, nem gyerekszemnek való. – intette le az apja, ha mégis arra kérte, hadd menjen be ő is a terembe, hadd nézhesse, hogyan dolgozik.



Ilyenkor duzzogott, de egy percre csak. Tényleg rajongott az apjáért. Nem csoda, hogy belőle is bíró lett. Mit bíró, tanácselnök.



- Többre vittem végül, mint az öreg. Talán jobban, megfontoltabban végeztem a munkám ez alatt a negyven év alatt, mint ő. Talán ezért. Mégsem mondhatom, hogy boldog ember vagyok.



Jusztícia István nem volt boldog ember. Szinte egész életében. Az egész gyermekkora egy felfordulás, egy lárma volt. Később az iskolás, egyetemi évek sem azt hozták, amire igazán vágyott. Túlkésőn vették fel az egyetemre, háromszor kivágták a felvételiről, mire negyedszerre az egyik vizsgabiztos végre megkönyörült rajta és ezt mondta neki:



- Fiam, magát az Isten is bírónak teremtette. Én ezt látom. De azt is látom, hogy sosem lesz boldog. Sem a munkájában, sem a döntéseiben. És tudja miért? Megmondom én magának. Azért nem lesz, nem lehet boldog, mert szíve van. És a szív egy bírónál, olyan, mint rabon a lánc. Mindig fogva tartja az elmét, és felerősíti az elmében támadt kétségeket.



Ezek a szavak mélyen tudatába égtek akkor, és egész életében kísértette egy gondolat. Egy maró, idegtépő érzés. Hogyan hozhatja meg a döntéseit, anélkül, hogy ne legyen mindig és minden viszonylatban helyén a szíve, a szelleme? Sokat szenvedett, míg végül feladta a hasztalan küzdelmet és döntéseiben az ész, a szív helyét átvette a rutin és a törtetés. Innen, hogy ez végül is el kezdett működni, megszűntek a kínzó görcsök, feloldódtak a félelmek, a gátlások benne. Egyenes út vezetett felfelé a katedrán. Rettegett ember lett. A kőszikla. Az igazság megszállottja. Isten evilági hírnöke és törvényeinek megtartója. Nem érdekelte semmi más, csak az igazság keresése. A törvény szentsége. A paragrafusok pontosan meghatározott, metrikus sorban haladó rendszerének gyakorlása. A talár, a bírói morál és etika szentsége. Kollégáitól is a lehető legnagyobb pontosságot és precizitást várta el. Ha valaki nem úgy teljesített, ahogy a „sólyom” kívánta, hamar intézkedett az áthelyezéséről, nem egy esetben a hibázó hivatása feladására kényszerült. A sólyom nemre, bőrszínre való tekintet nélkül, mindenkire lecsapott, aki nem úgy végezte a dolgát, ahogy azt tőle elvárta, és sok esetben nem elégedett meg egy dorgálással. Ki nem tartott fegyelmet és rendet a saját területén, hamar az utcán találta magát. Sokan beszélték, hogy amikor átvette a végleges hatalmat, az irányítást a Markó utcára szürke köd telepedett. Motozó félhomály, melyben a rettegés, a félelem mindennapossá vált. De az élet véges, egyszer minden a végére ér. Ez a mai nap, számára az utolsó nap a hivatalban. Holnaptól nem kell bejárni, nem kell korán kelni, a dugóban várakozni, idegeskedni, hogy megint piszkos a járda, ez nem járja, a főváros bírósága más elbírálásban kell, hogy részesüljön, itt koncentrált erőket kell felvonultatni, kérem szépen, nem úgy megy az, hogy a járda piszkos, a bejárat feletti lámpán meg égőt kell cserélni, a balkonok korlátját a rozsda eszi. Mindig látott olyan helyzetet, tényt, tézist, amelyben javítanivalót látott. Így kezelte az életet is. Szükséges rossznak, felesleges időpocsékolásnak tartotta azt az időt, amit nem a hivatalban töltött. Sosem nősült meg, gyermekei sem születtek. Szomszédjai nyugodt, rendszerető embernek ismerték, sosem csapott zajt, csendesen, szürkén, mint az öreg baglyok az erdő legmélyén, úgy élt.



De ez a nap, valahogy, mégis máshogy indult. Könnyebben. Súlytalannak, könnyűnek érezte magát. Másnak. Vidámnak. Harminc éve nem érzett ilyet. Talán a tavasz miatt, nyugtatta magát. Mindenestre nagyon szokatlan volt ez a hirtelen jött lelkesedés. Elvégre szomorúnak kellene lennie. Maholnap vége az életének. Mi lesz vele a hivatal, a pulpitus, perek nélkül? Kinek van szüksége egy kiöregedett bíróra? Előre eltervezte, hogyan fogja tölteni a nyugdíjban eltöltött éveket. Könyvet fog írni. A bírói munkáról, a hivatalról. Az etikáról, az erkölcsről. Jövendő koroknak okolásul. A nyegle, nemtörődöm fiatal bíráknak, akik kocsmákban, lebujokban töltik az estéiket, így járatva le a bírói szakmát, így veszítve el hivataluk valamikori megbecsülését. Igen, nekik fogja címezni művét. Majd akkor meglássák, majd akkor meg, hogy milyen hitvány és hazug az élet, amiben élnek. Rájuk gondolt, a csőcselékre, és nevetni támadt kedve. Hangosan röhögött az agg és bigott kövérkés, erőtlen bíró. Vér szakadt fel tüdejéből, szeme könnybe lábadt, a fején az erek kidagadtak, tüdeje zihált, pulzusa szaporábban vert. Erősnek és nagynak érezte magát. Tudta, azt gondolta, hogy pótolhatatlan, hogy vele végleg elveszik valami fontos, valami, ami emberi.



Pár napja új kolléga látja el a főportás feladatát. A régi nyugdíjba ment. Jól ismerte, szinte együtt kezdtek dolgozni, itt a bíróságon. De életükben, jó ha három féle témában beszélgettek. Akkor is a „Jó napot”, „Milyen csúnya esős idő van máma”, „Szép estét” témaköröket érintették maximum. Ez az új portás nem is köszönt. Úgy ment el mellette, mint akinek hirtelenjében más dolga akadt, és az ittléte csupán annyira korlátozódik, hogy reggel felveszi a munkát, este meg leteszi. Jusztícia Istvánnak a könyve jutott újra az eszébe, ahogy erre a lelkes, életrevaló fiúra nézett.



- A könyvem neked is, rólad is szól majd, átkozott kölök – dohogott a főbíró.



Megszokott léptekkel indult az irodája felé. Sokan bókoltak neki útközben. Sokan a kalapjukat lengették a háta mögött. A kisasszonyok, felírók, jegyzők mosolyogtak rá, egy-egy kedves szóval üdvözölték, de a sólyom érezte a mesterkéltséget hangjukban. Tudta, hogy senki sem szereti.



- Főnök, a bankett a nagyteremben lesz, délután háromkor. Ugye nem felejtette el? – Kérdezte tőle kissé kacéran Horváthné, a pénzügyről, mint a helyi szervezőbizottság elnöke.



- Ne aggódjon Magdika, ott leszek. – felelte kurtán és gyorsan elsietett mellette.



Az irodája ajtaján egy cetli várta. Nem volt idegen dolog számára, korábban is kapott üzeneteket, hol egy adott üggyel kapcsolatban, hol valami fenyegetést vagy éppen köszönetnyilvánítást. De ez most más volt. Egy ábra volt, ceruzával felskiccelve a papírra. Őt ábrázolta glóriával a fején az ülésteremben a pulpituson. A talár vérpirosra festve, arca helyét egy szürke pont jelezte csupán. Furcsának találta a dolgot, de igazából nem törődött vele. Negyven év nagy idő, sok furcsaság megesik az emberrel. Belépett az irodába, felgyújtotta a villanyt és azonnal munkába kezdett. Innen már csak a mai üggyel, hivatása utolsó ügyével kívánt foglalkozni.



Az eset pofonegyszerű. Az apa megölte gyermekét. Agyonverte a fiát. Az eljárás rendben lezajlott, a bűnös beismerte tettét, már csak az ítélethirdetés van hátra. Természetesen életfogytiglani börtönre számíthat. Fellebbezésnek helye nincs. Az ítélet a kihirdetés után azonnal végrehajtandó. Ezt a pillanatot nagyon szerette. Amikor az igazság elnyeri jutalmát, a bűnös a megérdemelt büntetést. Van még félórája. Gondolta, addig sétál egyet a lengő folyosón, ahogyan régen, gyerekkorában.



Furcsa mód a folyosó szinte üres volt. Pedig fő műsoridő van a tárgyalókban, ilyenkor sok itt az ember. De ma nem. A sólyom tiszteletére ma csendben maradnak az üléstermek. Játszik az élet. Ő, aki világ életében a rend, a hatalom megszállottja volt, most csendesen bolyong az egyik holttá vált keresztfolyosón. Elég ebből. Irány a munka, a sorsdöntő per. A gyerekgyilkos férfi pere. Pár perc alatt átsétált a másik épületbe, abba az ülésterembe, ahová az ő ügye ki volt írva. Kísérteties csendbe burkolózott a bíróság. A nap hirtelen elvonult és éjszakába hajló, lidérces fények futottak végig a falakon. Beleborzongott ebbe a hirtelen támadt télbe.



Belépett az ülésterembe és döbbenten tapasztalta, hogy a per végső szakasza már kezdetét vette. Látta magát a pulpituson, az emelvényen. Látta, ahogyan levezeti a tárgyalást, ahogy rendre inti a hangoskodókat, ahogy a bronzkalapáccsal csendet követel magának. Nem értette mi történik. Nem értett semmit. Szólásra emelkedett, de hang nem hagyta el ajkát. Némaság kínozta. Remegett egész testében. Dühöt és félelmet érzett. A tehetetlenség béklyóként fogságban tartotta. Jusztícia István félt. Félt a jelentől. Ettől a naptól, ettől a pertől, ettől a délutántól. Ki az az ember, aki az ő nevében beszél, ítélkezik? Hiszen látszatra ő az, mintha az ikerpárját látná. De a sólyom nem így beszél. Nem ilyen határozatlan, akaratgyenge, hivalkodó, pöffeszkedő. Ez az ember, ott az emelvényen tagadása mindannak, amiért életében dolgozott.



- Igazság csak egy van! – kiáltott fel hirtelen, de senki sem figyelt rá.



A bíró mosolyogva rendre intette újra a hangoskodókat, és visszavonult a döntés meghozatalára. A teremre méla csend ereszkedett, a beszűrődő fény opálos színekben tükröződött vissza a hatalmas üvegablakokon. A sólyom nem értett semmit. Újra vért köhögött fel, légzése felgyorsult, pulzusa szaporábban kezdett verni. Az ál – Jusztícia István közben visszaérkezett a terembe és felkészült az ítélethirdetésre. Félálomban hallgatta végig, ahogyan a bíró felolvassa az ítéletet. Az utolsó szavaknál teste önkéntelenül összerándult. „Nem bűnös”. Nem bűnös, visszhangzott a nyugdíjba vonuló, ősz bíró fejében az ítélet. És ekkor elkezdett nagyon nevetni. Visszatért hangja telt bariton módjára zengett a teremben, minden szem az öreg és fáradt testre irányult. Aztán megint csend lett. Szemnek láthatatlan sötét.



A bankett előtt kezdték el többen keresni az eltűnt bírót. Az ülésteremben még látták, mondták többen, de a pert már Jámbor kolléga vezényelte le, a sólyom nem jelent meg a tárgyaláson. Negyven év óta először. Pánik lett úrrá az arcokon, lehet megint ellenőrzésre indult, ott bolyong a folyosókon valahol, és hibákat keres a működésben. Biztosan elővesz mindenkit, aki számára nem megfelelő módon végzi a feladatát. Legalább a bankett sikerülne jól, ez az utolsó napja, csak neki rendelte meg és készítette el a Legfelsőbb Bíróság az aranyglóriát a sokévi tisztes szolgálat elismeréseként. Átvehetné végre egyszer jókedvűen az ajándékait, mosollyal a szája szegletén, de igazán.



De akkor a főbíró már három órája halott volt. Juliska, a takarítónő találta meg végül a félemeleti mosdóban. Felakasztotta magát. Csak úgy, egyszerűen a fűtéscsőre.



- Nagy lelkierő kell ehhez, komám – súgta az egyik karbantartó a másiknak, mikor leemelték az élettelen, öreg testet.



De a test nehéz volt, ketten is alig bírták. Félúton megállva, nekitámasztották a valamikori főbírót az egyik ablakkeretnek. Alulról egyensúlyozva próbálták aláterelni a falétrát. Az egyikük hirtelen a halott bíróra nézett, és valami furcsát, idegent vélt látni az elhunyt feje körül, az ablakon átszűrődő kora esti fényben.



- Te, nézd csak… Ugye te is látod?

- Mit, komám?

- A keretet a feje körül… mintha, olyan izé.. glória lenne, vagy mifene.

- Glória?

- Az bizony. Aranyglória.



(Vége)

2010. december 15., szerda

Imponderábília 1.

Hideg volt a leves
a hús odaégett
sült malac az asztalfőn, szájában citromkarika
mint marha farán a billog, a bélyeg

te krumplival, én rizzsel kértem
a vacsorát, a reggelit, az ebédet
a hotelben mi voltunk a furcsa pár
a költő az írógéppel és a napernyős lány

Nizzában Vigo nyomát kerestük
Firenzében a kertet, ezernyi bokrot, fát
Rómába érkezvén lelkesen felkiáltottál
s megmártóztál a Trévi őszbe szaladó vizében

persze megfáztál, mondtad, nem vigyáztam rád
szúrós szemmel, mint egy rossz kislány
te kedves, te szép, én akarnok Lolitám
kérleltél menjünk, menjünk már tovább!
vár téged a tenger, az óceán

a kikötőben alig volt mozgás
korán volt még, hajnali köd szitált
hajónk színesre festett árbocán
a fedélzetre a csomagokkal együtt estünk be
majdnem lekéstük az indulást

teát kértél, de forróbb volt a szád
hiába kiabáltam, róttalak meg
sok lesz meglásd, nagyon tud fájni a világ
csak legyintettél, lesz majd más
másik rohanás, másik öröm, másik élet

a tenger végtelen vonalán
delfinrajokkal játszottál szerelmest
s én megverseltem a halak uszonyát
a zsongást, a szeleket, ezernyi fehér vitorlát

Föld! kiáltotta bennem egy sosem ismert hang
s búgott, bongott elmémben ezer harang
házasság álmát zengték azok a harangok!
két fürtös csikaszt, álmokból előbújt fiú és lány

Föld és tenger, mindig más világ
más ország, más haza, másik látomás
bár láttam volna meg sokkal előbb,
hogyan bontja meg a hegynek erejét az eső, a szél

ne félj, szidtalak meg, nem fogok beléd szeretni
nevettél rajtam, de nekem ezen nem volt kedvem nevetni
ha egyszer valakit felkapott a hullám,
többé bizony el nem engedi

mint két idegent ért minket a következő reggel
felfegyvereztem magam a búcsúra kellő idegekkel
bíztam benne, megértesz, s valamit megérzel
abból a bánatból ami bennem ébredt

hogy téged a sors, bizony másnak vezérelt
jobb előbb elengedni a jót
mint utána nehezen feledni a rosszat
konok voltam és rideg, ordítoztam

te tűrted csendesen és okosan
hagytad, hadd menjek el én
legyek én az elégedetlen
kapjon fel engem a kósza szél

két nappal később a szállodában
egy másnapos pincér
tört angolsággal, csak ennyit kérdezett
'napernyőt parancsol, sir, azt mondják nagy lesz ma a meleg'

Ekkor döbbentem rá
tényleg elengedtelek.

2010. december 12., vasárnap

Utcai képek 10. - Vár, falevelekkel

Könnyű-léptű séta, unalmat ásító délután
hűvös testű őszben szél pofozta kabát
fentebb, a várfokon túl már fagyosabb szellő szitál
de itt a várfal tövében még meg-megtöri lendületét
az irdatlan kőfal, a mélyedésekben nyugvó belső terek
a belváros felől érkezem, dér csípte kezem zsebbe rejtem
a Duna felett ólomköpenyben zúgott a mérges északi szél
hajakat borzolt, retikült, táskákat kapott fel, keringette a térben
aztán mégis csendesebb lett, megült a hídfő pihegő csendjében
onnan szökött ki most, újra felém tér, kabátomon bluest játszik a pimasz
de mégsem kell a vigasz, nyárba hajló emlékkép, semmi a tél, senki aki fél
milyen üres és végtelen a magány, ha az ember egyedül megy sorsának elébe
s kivel élne, örök talány, száz hívó szóra sem jött el az álmokban megismert lány
pedig bor is van, örök őszi mámor, s talán még itt időz
a nagy hangú, pajkos gyermek, Ámor
az egyedüllét nyílvesszejét fogadd szívedbe, te bátor!
egyre fentebb érve léleknek kedves kép, remény - kertbe érkezik a szem
őszi nimfák táncolnak az avítt térben, fenségesen-nesztelen
mintha-balerinák, fodros lelkű szép leányok, fussatok, szaladjatok
hirdessétek arany szókkal, vigyétek a hírt a világba, hogy szabadnak lenni jó
elér mindenkihez egy nap, mert el kell, hogy érjen a mondanivaló
s napi silányságaink romján új értelem születik, egy nemesebb csalás
hogy az igazság nem matematikai képleteken alapuló összeadás vagy kivonás
hanem kő, titok, remény, szabadulás, szökőkút peremén libbenő varázs
életre keltett jelszó, sírva gyötört önvallomás, lázban úszó jajdulás
de addig mind Júdás, mind ki aludni tér s nem a holnappal ébred
így válnak álmokká, elfelejtett álmokká, a lehetett-volna remények
ki sosem szól, sosem lázad, annak örökkön ágya szélén ül a gyalázat
annak minden hívó szó hazugság, s a létezés béklyó, megsarcolt lánc-világ
azoknak nem rejt fakó fényben úszó arcuk Táncsics-szabadulást,
kezükben nem hempereg virág, oldalukon nem cseng a kard
akarattalan és élettelen keresnek sosem látott csodát, szemükben hitvány félsz
templomok tövébe rejtett csecsemők ordítása, a magány megannyi torzulása, fóbiák
pedig milyen közel a megoldás, nem is tudják mennyire közel
a haza, az ország, a múlt, a jelen, mind csupán egy mozdulat
ebben az őszbe szaladt nyárnak, ebben a mindig-véres fényben úszó várban
milyen királyi ez a vér mégis, mennyire nemes, a magasban hallgató ágyúk
testükön éltes moha díszeleg, alattuk az alvó víziváros, a budai fények, rejtekek
arrébb Szent István szobrán csillan meg a bágyadtan búcsút intő nap utolsó sugara
a Mátyás-templom tetején riadt galambpárok, felettük hollók hada suhan el
feketébe hajló morc seregük, mint éji felleg kísért s hoz látomást a térbe
a Halászbástyán nyugos rend ül, végtelen fényekbe szaladt este kémleli a város zaját
a hideg kőpadon nyurga macskatest szökken, vadászó szíve zsákmányt keres
így és ekkor érkezem meg a térbe, kezemben félig szívott cigaretta,
számban a mézédes aszúszemek szűzi táncot lejtenek, részegség,
káprázat, színek és fények, mesék és álmok, be szép lettél te zord világ!
míg tart a bor, földjén tart az álmok országa, minő szépelgő öncsalás
alattam a város zihál, a Duna zavaros vizében hajók szaladnak a semmibe
a rakpart rendetlen magányában a hazatérő autók monoton karavánja
szakítja ketté az estet és az éjszakát, de van még, aki kivár,
az ősszel ébredt köd most még a budai hegyeknek szalutál, de hideg van,
nehezen mozdul a kéz, a váll
nehezen mozdul, de aztán mégis bátortalanul elindul a test, a láb
a magány karjára veszi a léha, lucskos álmokba bújt verseknek fiát
s elindulnak, így együtt a Bécsi kapun át vissza a városnak álmába
vissza az úton, elhagyva a nemzet félelmes nagy oltárát, öreg Budai Vár
hátuk mögött rezzenéstelen arccal figyeli az éjszakát a sosem nyugvó halál

2010. december 10., péntek

Tarifa

Már erősen hajnalodott, de meglepő módon a beton teljesen üres volt, alig akadt kolléga a fuvarban. Persze, karácsony van, szenteste, mi a francnak lennének itt kint, másnak van még olyan, hogy család. Meg ünnep. Feldíszített karácsonyfa, halászlé. Itt, a reptériek is ünnepelnek. Szívnak ők is, hiszen szolgálatban vannak, de azért ott bent mégis más. Más az ha közösségben van az ember. A magány alattomos mivolta voltaképpen a tartós egyedüllétben mutatkozik meg leginkább. Ő már csak tudja. Tíz év nagy idő. Akkor ment el az asszony. Egyszerűen lelépett. Vitte a gyereket is. Öt évig, mint az állat. Mint a megvadult állat a ketrecben. Egy szót sem tudni róluk, hol vannak, mi történt velük. Sehol semmi hír. Aztán egy képeslap. Ennyi. Jól vagyunk, kint vagyunk, felejts el minket.  Cím persze sehol, csak a Brandenburgi kapu, télvíz idején. Berlin. Melózott kint egy félévet, még az átkosban. Nem autón, csak úgy gyalogkakukk módjára. Mosoda. Jó pénz, sok gőz, szappanillat, habzó életek. De ezek a németek tudnak élni. Egyszer, egy középkorú nő egy pudlival a karján lépett be a mosodába, a másik kezében, fonott kosárban a mosnivaló. Ismerte mindenki. Frau Kramer. A fiatal fiúkat szerette. Ezt is tudta mindenki. Hogy nem csak mosni jár ide a szép hölgy, hanem vadászni. Franz is tudta ezt, és mivel okos fiú volt és szegény nem sokat akadékoskodott. Magáévá tette a nagyságos asszonyt azonmód. Ein hundert deutsche mark. Fünfzig minuten. Kellemes órabér, és a nő sem volt annyira szörnyű. Ez ment szerdánként. Mindaddig, amíg a kis Eliza az entyem-pentyem alatt be nem vágta szegény pudlit az egyik mosógépbe, merő féltékenységből. Mert a nők aztán tudnak gyűlölni. Szegény pincsi vakkantgatott serényen nagy, kérdő szemekkel kibámulva a mosógép üvegajtaján, de hiába. Tizenöt perc komoly idő. Addig lemegy a fele program, Frau Kramernál meg az egész. Addig bele lehet fulladni, a mosásba is, a gyönyörökbe is. Az asszony túlélte a kalandot, de nem jött többet. Elpártolt a cégtől. Franz ezt nagyon sajnálta, de hamar túltette magát a dolgon és más pénzes játszótársat keresett magának. Aztán annak is vége lett. Fura mód ott ismerte meg az asszonyt. Talán ezért is ez a képeslap. Itt jöttek össze, Berlinben. A lány is itt fogant, így mesélte később Bea. Tőr a szívbe. Midig is élvezte, ha bánthat. Tíz év. Piszok sok idő. A lány már iskolás. Biztosan jó tanuló, okos, mint az anyja. Talán sportol is valamit. Úszni jár vagy öttusázik. Vagy ha olyan langaléta lett, mint ő, kosarazik, atletizál. Mindegy is. A lényeg, hogy él, hogy élnek, még ha nélküle, még ha nagyon távol is. Talán nem gyűlöli. Talán nem. Bea is megbékélt már és nem neveli ellene. Nem lenne semmi értelme. Sosem fognak találkozni. Idegen embereket minek gyűlöljön az ember? Ha visszaforgathatná az idő kerekét. Egy napra csak. Arra az estére. Nem lenne még egyszer ilyen konok, ezt a hibát nem követné el újra. Ha kell fél térdre ereszkedve, de akkor is. Ha kell megalázkodva, de akkor is. Az ábrándokkal teli a padlás, a múlt, azért múlt, mert nem létezik már, nem teremthető újra, csak átélhető. Ez benne a legrosszabb. Azóta minden nap. Minden tetves nap ez a kép kísérti. Ott baszta el az egészet. Ott siklott félre minden. Pedig nem kurvázott sohasem. A pia is mértékkel, haverokkal néha egy-egy feles, pár korsó sör. Nem volt vészes, tényleg. Csak a taxizás. Az keményen nyomta. Szinte egész nap az utcán. Sok volt az OTP, ezzel nyugtatta magát, de alapvetően élvezte a dolgot. A taxi volt a szabadság, az élet. Az otthon csupán tranzit, megálló. Ha reggel hazaesett, evett gyorsan valamit, aztán azonnal lefeküdt aludni. A rolókat jó mélyre húzta, a város lelkesen duruzsolt az ablak alatt, az utcán visszhangozták a cipőtalpak monoton kopogását a járdák. Mindig ezzel a képpel aludt el. Magányban. Bea az iskolában, a gyerek az óvodában. Mire hazaértek ő már újra a taxiban ült. Külön élete volt, messze tőlük, érzelmileg távol, és ő ezt élvezte. Egészen addig az estéig. Utána mélyrepülés. Köd. Rémálmok. Eltűntek a buszok, a csoszogások. Minden csendesebb lett, zártabb, kimértebb, szürkébb. Elkezdett félni. Önmagától. Bajba sodorta a léha jelennel a jövőt. Önző és buta volt. Késő. Késő, de a bánat nagyon is valóságos. Gyomorfekély, idegkimerültség, lüktető fóbiák. Négy fal közötti lét, depresszió. Pia. Pia és cigi. Igen keményen tolva. Ennyi maradt. Ennyi a boldogság. Egy képeslap és magány, ami mindig hazavárja. De nem szeret panaszkodni. Leginkább befelé él, amíg él. Minden nap már csupán ráadás. A közelítő tél vészesen közeleg és jól is van így. A meló is. Üres, száraz és monoton. Sok az új arc, a lejmolók, a törtetők, mennek a lehúzások, a belharcok. Egy-egy betegért itt a betonon komoly csaták mennek, nagyon könnyen le lehet csúszni, ha az ember nem tapad ezerrel a májkra. Persze az öreg rókák bent is jók, komálva vannak, a diszpécser lányok nyomják a melót rendesen, a treffet is neki osztják ki, ha kint van a placcon, de sok a sumák. Idegesek, fiatalok, könnyű pénzt akarnak. Ha meg megégnek, nem jól kezelik és lehúzzák a következő utast. A kakukkot úgy pörgetik, mintha mókuskerék lenne, így lesz a Nyugati-Blaha ezerötszáz helyett háromezer. Aztán megy az egymásra mutogatás, a hiénázás, a köpködés. Nem kell ez senkinek. Pofán kéne verni mindet. Ma már minden hülye megkapja az engedélyt. Neki négy hónapba telt. Háromszor küldték el alkalmasságira, de csak azért, hogy kibasszanak vele, hátha elmegy a kedve az egésztől. Akkor még rang volt a Főtaxinál lenni, beülni a sárgába. Az már volt valaki, aki egy kockás Lada volánja mögül vette fel az utast. Rangja volt a dolognak. Becsülete. Ezek a kis senkik ezt nem tudhatják, nem is érthetik. Lenyomják a melót a luxusjárgányukban, lenyúlva a legjobb drosztot, és mint akik jól végezték dolgukat hazamennek a nem ritkán puccos kis kulipintyóikba. Le kéne mindet satuzni a picsába. Ő meg a szoba konyhában nyomja. Igaz már jóval kevesebbet van kint, mint régebben. Hetente háromszor, leginkább a hétvége. Olyankor idegőrlőbb a magány. Mindjárt négy óra. Hajnalodik. Üszkös fekete az ég alja, de a derengő homály mögött már idelátszik az ébredő reggel első fénye. Egy kolléga kanyarodik be a placcra. Lökj egy egyest haver, korán van még a kettőzéshez. De nem akar beállni, ráérez a dologra, kézfejével lazán felé int, aztán elkanyarodik, a város felé veszi az irányt. Talán a léparton talál valami melót. Cigaretta, zsebből pia. Csak egy pici. Az íze miatt. A rágó meg, hogy ne legyen íze, vagy szaga. Sok utas érzékeny erre. De nem szokták kiszúrni. Az baszna be, ugrana a meló. Szonda meg ritkán jön, arcról megvan szinte mindegyik zsarunak a városban. Ezért jó beleöregedni a melóba. Nincsenek felesleges körök. Kellene egy utolsó meló. Egy mai utolsó. Ötig van kint, addig még kéne valami kis pénzmagot keresni. Elvileg tutiban van, itt még púdert sem kaphat, egyedül van a címen. Csak karácsony van. Szenteste. Már elmúlt. Odébbálltak megint az angyalok. Az embernek szinte álmodni támad kedve olyan szép és nagy pelyhekben hull a hó. Mekkora nyugalmat tud hozni egy kis havazás. Más vagy húsz perce kiszállt a kocsiból és a hóesést nézi. Ahogy szitál a felhők alján, ahogy puhán lélegzik felette a táj, ahogy minden fehérbe öltözik, a fák, a bokrok, a járda, a droszt, a kifutópályák, a villanypóznák. Nyugalom és béke. Várakozó semmittevés. Unalomig fütyült melódiák, néhány verstöredék, krákogás, köhögés, újra útra kész az élet. Megérkezett újra a világ. Valaki bekopog az ablakon, de csupán hallja a kopogást, hisz ő is az autón kívülről nézi a havazást. Szemközt vannak egymással, a mozdulat beidegződés lehet.
-          Szabad?  - a választ meg sem várva a fiatal lány beült a hátsó ülésre, közvetlen az ablak mellé.
-          Hogyne. Mehetünk.
-          Merre szeretné, hogy vigyem? – ezt már az autóban kérdezi, kikanyarodva a parkolóból, megállva az első csillár előtt.
-          Csak autókázzunk. Nincs úti cél. Most érkeztem Németországból, kicsit nehéz a fejem. Csak melegben akarok lenni, csak nézni az utakon a felfestéseket, a jelzőlámpákat, a fényeket. A szürke házfalakat.
-          Ahogy parancsolja. A belváros jó lesz? Ott van némi mozgás ilyenkor is.
-          Nagyon jó. Nagyon jó lesz. Nem baj, ha hallgatok? Szeretem a csöndet. Megnyugtat.
Engem is, gondolta. Milyen fiatal ez a lány, mégis kész nő. Egyedül repülőre ül, és irány Budapest. Milyen szülei lehetnek. Valami ostoba bohémek. A csizmája csupa sár, siethetett, hogy elérje a repülőt. Balhé lehetett otthon, talán az anyja, talán egy szerelem. Magas, sportos lány. Biztos kosarazik vagy atletizál. Azt érzem, hogy ő sem rajong a karácsonyért. Meglehet rokonlelkek. A visszapillantó tükörben a félálomban lévő lányt nézte, szép volt, kislányosan bájos, ahogy a pesti  városfények finom vonalakat írtak az arcára. Mosolygott. Tíz év óta először nem érezte magát magányosnak. Finoman dobolni kezdett az ujjaival a volánon, halkan, hogy fel ne ébressze a lányt. Szerette ezt a helyzetet, ezt a pillanatot. Észre sem vette, hogy be sem kapcsolta be a taxiórát.


2010. december 9., csütörtök

Halál


Be szép est!
Halld, mormoló,
susogó fenyves,
csontig maró szél
ős búja kerget.

Egyedül engem,
végtelen hosszan senki más
nincs jelen. Nézz rám
s fájd rút életem.

Én bevégzem, e büszke tájon
nevem a lombok nyelik el.
Az agg törzsek mélyébe bújom,
leszek én itt hagyott, sebtől vérző,
kíntól véres vadnyom.

/2001/

bogárhátú


Kitin páncél ideg vivő
Alkati kérdés férfi vagy nő
membránszaggató hideg idő
pára füst robbanás puskacső

Egy helyben áll a váll
az inak alatt vér szalutál
testcseppek testnedvek rezegnek
testcseppek testnedvek elernyednek

metamorf katatón zihál
alakot ölt félelem bál
két kar mögött emlék csáp
csapdába csaló iszapos láp

bogárhátú lidérc valami új
elvonuló századok testek halkan kifúj
a lélegzet a tüdő a szív a méreg
minden vonuló év mint a fakéreg

alanyi trakta rendben az akta
olvassa fel aki élte bele rakta
kopácsoló sirámok éledések
ablak szélén meredély mélyedések

szép napot nyitok zárok ablakot
testet valót vérbelit alakot
stopper négyszög fék pedál
földszinten volkswagen szalutál

számszeri számszerű nagyszerű
alakult kifakult színtelen egyszerű
samsa proto típus méreg hanta
minden beszéd véges minden beszéd zanza


azzá leszek aki voltam élet véges végtelen holtan kafka hangya

2010. december 8., szerda

Valami menedék

Valami menedék kellene, motozó homály, ismeretlenség, valami még
hogy végre elkészüljön az egész
hogy ne legyen csonka többé ami volt
hogy tápászkodjon fel és álljon lábra a holt
ez itt az ábra, ez lenne az egyenlet
osztás, szorzás, egyre megy, minden összeadás megalkuvás
minden kivonás elmúlás
minden kimondott szó tagadás, minden bent maradt kín, vétek
így éltek, így élünk, ebben a semmitmondó őszben
ebben a kietlen és rideg számadás teli időkben
a tél dere már zúzmarát morzsol a fák ütött-kopott koronáján
a valamikori lombok tövében kásásodik a hó
az ereszek aljában gyönge jégcsapok fénylenek,
éppen ide látni a Marsról, azt mesélik egymásnak, a legszebb
a legerősebb épp a Holdnak tetszeleg vagy incselkedik a tejúttal
voltaképpen egyre megy, másnapra már hűlt helye, csak a fagy őgyeleg
a berkek alján, a kapualjakban, a városi fényekben, a metrózajban
ebben a sosem halkuló, mélán és tompán rezgő nagyvárosban
dohog, fúl, tollászkodik milliónyi lélek, bizony nagy divat most a senki sem ért meg
a magány és más tetszetős fóbiák, hidak alatt éjjel jegesre fagynak a takaró fóliák
valami menedék kellene, talán éppen egy percnyi híd alatti magány
egy harc, egy utazás, egy egészen más világ, csak túljutni ezen a galibán
megoldani a csomót, kiforgatni sarkából a világot,
kertben lenni, ültetni egyetlen virágot, almafát, vízelvezető árkot
de minden csak egyenlet lesz végül, minden csak számolás
kivont karddal vonulok harcba, s végül kivonom magam, magamból
így kerül a helyére igazán az egyenlet, így szűnik meg ez a folyton
egymást egymással osztó szűkre szabott, unalmas világ
így leszek végül magam is egy végtelenbe szaladó pontba simuló megoldás

Utcai képek 9. - Radnóti színház

A tél suttogva settenkedik a könnyen szárnyra kapó,
esti hűvösben, megül a fák tetején a dér, havat hord széjjel
egy itt maradt, örökkön fáradt vén auster, a bejárat felett tábla
hirdeti,  rajta a felírat, itt lakik az, ki Abda mellett talált kiutat
a szenvedésből, s most idetért, otthonra lelt a bársony függönyök
szenvedélyes világában, a színpad fénylő homályában, minden itt tartja
a lelket, ez itt a hazatérés földje, a csepűrágók végtelen zöldje, a mélyen
rejtező érzelmek sejtelmes kékje,  ez mélyen kéklő ég, óceán - kék hullám, minden mozdulás itt a szemekben,
és az értelem, mily lágy hangon képes szólni, nincs szebb, mint az emberi szó,
mert ez az ami igazán embertől való, egy cseppnyi jó, véges korok önző magányán túl, az írás az a kegy mely reményt jelent, s hitet csal a végtelenbe,
hogy van jövő, hiszen ezért lett a múlt is az ami, valami édeskés méz barna fény, épül, épül, újjáéled a lélek, itt  újra lépked, csúszik, mászik, majd végül feláll az ember, a félelem
sunyítva lehajtja fejét, elkullog szégyenteljesen, színház a világ, nők és férfiak
nap, mint nap megváltják itt a jelen önző sivárságát, itt hol a belváros lélegzik, hol minden él, ezernyi kép, ezernyi talány, ezernyi múlt , millió és millió lélegzet, együtt lélegez most, a téli lég hűvössége nem mérvadó, most csak egy számít : a jó, a meleg öl, az akol, ahol merengeni jó, még ha széna vagy szalma is néha az élet , ki ide belép nem hagy fel a reménnyel, hanem éppen reményt merít, s felismer régen látott, valaha jól ismert jeleket, hogy a csend néha beszél, megszólít a kép is, ha sokáig nézi az ember,  megszólít az emberi hang is, ha emberi a figyelem mi erre tér, ide, hol megállt az idő, s azért állt meg itt, mert végtelenbe fúló a csend és nem fáj a szépen tanító fegyelem, mert itt, ezen falak közt lakik egy emberibb értelem.

Utcai képek 8. - Oktogon

Hűvös a reggel, merész, mert mind, aki itt sétál, él, a fáradt zenész
a hóna alatt az elnyűtt hegedűvel, a doktor úr és a neje,  a gyermekük is,
kinek fejében ott időz a gondolat, miért van az, hogy állandóan hatkor kelek,  én vagyok az első mindig a suliban, ha hétkor kelnék, tovább aludhatnék, mégis időben érnék be, s mélán beleharap a friss kiflibe, a kirakatban felsejlik egy kirakatbábú lenge alakja, pár óra még míg újra fényt kap, még nem ragyoghat, csak a hajnal merengő tánca időz még a kirakat üvegén, zenél neki a szél, amely egyformán oszlik el a nyolcszögletű tér mesélő hajlataiban, ki az Andrássyról érkezik ugyanolyan fáradt, mint aki a Nagykörút felől ér a tér közepére, a tér közepére, ahol mindig friss és fénylő virágok ébresztik a reggelt, de délben már emlék csak a csorgó harmatfény avítt vászna, belehalnak délutánra a benzingőzös fuldoklásba, egy tér, ahol mindig, minden mozog, naponta ezer találka, románc, szerelem szövődik itt,  rengeteg finom, édesen - bús csók és érintés, itt mindig van olyan, aki remél, aki nem fél, aki fogadja az újat, még ha az bűnre csábít is, mert vannak olyan bűnök, amit jó elkövetni, a szerelem védelmében persze, öncsalásunk kicsi mohósága, nézd, ott mosolyog a drága, éppen rám vár, innen lesem, telefonon üzentem neki, kések, most egy picit  mérges, ajkára ül a szelíd kis harag, de ettől lesz még vonzóbb, ez az mitől az este folyamán felettem győzelmet arat, de váratom még, ennyi nekem is jár, olyan jó nézni, s idézni a múltat, kilencvenhárom nedves őszén itt harapott elsőnek almába, itt ízlelte meg az édesen omló húst vérbő, forró szája, itt futott el előlem, egyenesen be az Írók boltjába, én követtem és nevettem, mert bolondnak lenni jó, akkor és ott, hozzánk elért a mondanivaló, amit a pillanat akart mondani, mert a pillanat mindig beszélni akar, csak a kép, a kivetült világ, az takar, de belül akar, aki kér, aki fél, aki remél, lassan behunyom szemem, édes emlék zenél, egy fiáker, egy látomás, egy kintornás kínok nélkül, egy akrobata, egy dizőz, egy fáradt őz, és megérkeztünk, újra itt vagyunk, a térben, ami nekem mindig nyolc felé fut, és mindig nyolc felé érkezik, a téren, ahol megáll egy percre az idő és körülnéz, a térben, ahol friss kávé illat száll lengén a levegőben,  foszló mazsolás kalács és kuglóf illata sejlik fel, a tér, ahol az ember élvezheti emberségét, de élvezheti nyugtalanságát is, minden reggel, ebben a városban, minden ébredő és unalmas reggel bár Oktogon lehetne,  talán akkor nem lenne ekkora nagy, érthetetlen csend az emberi szívekben.

2010. december 7., kedd

Utcai képek 7. - Kálvin tér

Valahogy odaérkezik, odaér minden szál, ott rezzen a szád, feszül meg tested az este omló vonalán, indul útra a kéj sosem látott örömök nyomán,
de ott lebeg a halál is, a mámoros halál, az átmulatott éjszakák, a kihűlt szobák, a szenvtelen magányos hajnalok, a szakadt függönyök,
érkezésem ide mindig örömteli, távozásom mindig fáradt, de valahogy mégis
megterem bennem az alázat a tér mulandó síkja iránt,  itt bennem a remény
sosem lázad, csak halkan folyik, mint odébb a folyó, a Duna, temérdek uszadékfa, télvíz idején suhannak a semmibe, agg és öreg uszályok futnak előttük ,mit futnak, cammognak, mint öreg medvék, és virágzanak még a jegenyék,  egy-egy szilfa is megjelen, szilfjáték a szélben, halk suhanás, múlt, mementó, fénylik, mint egy nagy, fényes zöld zafír, mint egy ugrani készülő macska szeme, mint várandós anyában a gyermek ahogyan forog, készül már az életre, oly konok, igazi kis hős, nem tudja hogy itt kint a mulandóság időz, mily kegyetlen dizőz, a rádióban bemondják : este hat óra, hivatalosan is este lett, az akácok a fejem felett lázasan fénylenek, lépkedem, minden lépés egy-egy alázattal teli kérdés, és a tér csak mesél, mesél, de mégis őrzi a titkokat, ez az a hely, ahol sosem tudhatod meg igazán ki is vagy, ki is lettél, itt folyton építkeznek, de mégsem tudják átépíteni az emlékeket, teremthettek hazugságokból katedrálist, mégsem ez az ami igazán számít, cseppet sem érdekel a holnap, cseppekben folyik el a jelen, cseppfolyóssá vált már a múlt is, kis apró molekulagömbök, eső érkezik, sár illatú dallamok zuhannak alá a langy fövenyen, zenét hordoz a szél, arrébb már köd szitál a város felett, (alig látni innen a budai hegyeket, a budai villa-fényeket),
és én várok, várok valamire szüntelen, valamire, amire talán már nem vár senki sem