Majd három éve annak, hogy a németek átlépték a lengyel határt. Ezen a napon tikkasztó, nyári meleg volt, alig tavasz után valamivel, furcsának is tűnt így május közepén ez a hirtelen jött meleg, de igazából mivel tenni ellene nem lehetett, az ember némán tűrte az anyatermészet szeszélyes megnyilvánulásait.
A kisváros csendesnek mutatkozott, sehol semmi mozgás, így délidőben amúgy sem volt jellemző az éberség, aki tehette, még idejekorán megfőzte az ebédnek valót, s mire az első harangszó felhangzott volna, asztalhoz ült a család. Ebben a vészterhes időkben nemigen mozgott senki sem a külvilágban, az otthon melegén kívül, még ha Kopczany nem is tartozott közvetlen háborús övezethez, de a milicisták és a naponta itt dorbézoló, semmittevő honvédő erők uralmi kényszere kiszámíthatatlannak bizonyult a köznép számára. Háborús időkben a katona az, aki felette áll minden létező erkölcsi normának, hiszen neki fegyvere van, neki szava van, neki parancsa van, hatalma van. Van úgy, hogy az élők felett, s volt már úgyis, hogy régen holtak felett is.
Jadek a főtéri szilvafán gunnyasztott. Az egyik erősebb ágon hanyatt fekve, balkézről és jobb kézről is a finom érett szilvát dézsmálta, az édes húsú ringlót majszolta. Lustán, nyújtózva a nap felé hunyorított, foga közt aprót roppant a finom húslé, a magokat a hüvelykujja és a mutatóujja közé fogva a majd-megnyíló kéklő ég felé pöckölte. Koravén gyerek ez a Jadek, éppen hogy betöltötte a tizennégyet, de már vagy két éve a színét sem látták az oskolában.
Minek menjek én oda – mondja mindig – itten belül megvan minden okosság, ami az élethez szükséges.
Ilyenkor, amikor ezt mondja, vöröses, hirtelenszőke kobakjára mutat, közben nevet hozzá. Általában jókedvű a fickó, olyasfajta ember, akin látszik azonnal, hogy szeret élni, és meg is tudja látni az életben azt, ami igazán örömet okoz, különben a városkában mindenki kedveli, szereti őt. Jóravaló, dolgos fiúnak tartják, ugyan azt is beszélik róla, hogy be nem áll a szája sohasem, és ahol balhé vagy egyéb mizéria üti fel a fejét, ő bizonyosan ott van a hangadók között, de mégsem tartják, még a slendriánságai miatt sem, egy bűnözőnek, egy gazembernek. Hiszen gyermek még. Az is igaz, háborús időben a gyerekek is hamarább nőnek.
Jadek, Andrzejt várja, a pedellus fiát, pecázni indulnak, ide a közelbe, a Virág-patakhoz, a zsineg, a szák, a horgászbot, a haleledel itt is van nála, neki van támasztva a fának, a kukacok a csalinak pedig egy vászondarabba göngyölve a mellényzsebben pihennek. Hajnalban szedte őket a mocsaras mellett, az istállók környékén, szép, nagy, kövér példányok, bizonyosan jó csali válik majd belőlük. Túlzottan meleg van a jó kapáshoz, de majd a nádas mellé teszik le a cájgot, ott délidőben is hűvösebb van, a környező fák, terebélyes árnyékot fonnak a bozótos köré.
De lassan már délután egy óra múlt és Andrzej sehol. Andrzej a pedellus fia, osztályelső, a legjobb fej az osztályban, Jadek régi osztályában, és sajnos mindenben az apja befolyása alatt áll. Ez a horgásztúra titkos dolog, Andrzej sohasem vallaná be az apjának, hogy ilyen egyszerű dolgok, mint a horgászat, örömet okoznak neki, azt meg főleg nem vallaná be, hogy mindezt ezzel az apja szemében mihaszna Jadekkel követi el. Tudta ezt Jadek is. Mármint azt, hogy Andrzej valósággal retteg az apjától. Sokszor ugratta ugyan a barátját, álljon a sarkára, legyen merészebb, önállóbb, vállalja fel apja előtt a véleményét, az érzéseit, de titkon irigyelte abbéli kiváltsága miatt, hogy egy értő, befogadó családban nő fel, tölti el gyermekkora legszebb éveit.
Jadek apja mihaszna iszákos. Tíz testvére közül nemcsak egyedül ő az, aki rendszeres atyai pofonokban részesül, nem ritkán a pofonok mellé szidalmazás, verés társul. Borzalmas egy ember, egy undorító fráter, és az még borzalmasabb, hogy mindezt a háború művelte vele. A rokkantsági nyugdíjaztatása után (a bal lábát térdtől lefelé előtte egy orosz géppuska) kezdett el inni, és azóta egyszerűen nem találja a helyét a világban. Ettől lehet ez az oktalan agresszió is, amit a családja felett gyakorol.
De nem baj, - gondolta Jadek – megveri őt még az úristen emiatt, hogy nem szégyelli sem isten, sem ember előtt tulajdon véreit félholttá pofozni.
A kicsiket sajnálta csak, no meg az anyját, nem elég neki, hogy háború van, meg nélkülözés, még ez a zsarnok is a nyakukon ül.
Nem messze, a tér hátsó szegletében egy szemrevaló, fiatal lány alakja tűnt elő. Ela Gombrowicz. Nemrégiben költözött csak a városba, az anyjával, akiről az hírlik, hogy kikeresztelkedett zsidó, és író apjával, akit szinte sohasem látni. A falubeliek azt tartják, többször behívták már munkaszolgálatra, hogy ebből mi igaz, azt Jadek nem tudta, de tény, hogy Ela apja nagyon ritkán tartózkodott otthon. A lány, ha kérdezték mindig csak azt mondta – A papa üzleti úton van. Apuska mesés üzleteket köt éppen a távol-keleten, azért van ilyen sokáig távol. A papa szanatóriumban van, Budapesten, az idegei kimerültek, pihenésre, nyugalomra van szüksége. Efféle meséket talált ki zavarában a lány, de tudta mindenki, hogy az apja igazából rendszerellenes cselekmények miatt van távol. Állítólag volt olyan megjelent könyve, amit lefoglaltak, majd később bezúztak, nem egy esetben bírósági végzés született ellene a névtelen feljelentésekből adódó perek miatt. Elát majd mindenki kerülte a faluban az ismert okok miatt, csak a bolond Kajasew köszönt már neki messziről, mindig mélyen meghajolva előtte.
- Kezeit csókolom, édes, egyetlen kisasszony, nézze máma is milyen szép napra ébredtünk! – mondta ezt derűs napsütésben, de lobogó esőben is ugyanezt szajkózta. Bolond volt szegény. Nagy, bumfordi keverék kutyája meg állandóan a sarkában loholt, bátran és bőszen ugatta az idegen, számára gyanús alakokat. Egy ideje már nem látni a bolondot, azt mondják elbujdosott abbéli bánatában, hogy egy mámoros éjjel egy tökrészeg milicista fejbe találta lőni Makszym kutyát, a behemót malamutot. Hogy ebből mi és mennyi igaz azt csak az tudja, aki akkor ott jelen volt, sokfélét beszélnek a népek, lehet igaz is, nem is, de tény, hogy már vagy egy hónapja tán, az öreg Kajasew nem köszön fennhangon előre az itt közeledő szépségesen szép kisasszonynak.
Jadek a lány arcát fürkészte. Tényleg szép lány, mint az anyja. Róza Guildenstern, azt beszélik gyönyörű nő. Ő maga csak egyszer elegyedett szóba ezzel a lánnyal, vagy két hete lehet, a községi piacon, segített neki vinni vagy két sarokig azt a négy szép, megtermett, zsírosan sárgálló frissen levágott kacsát, amit a lány a házi szőttesekért kapott cserébe Ányecska Mihalovnától, az orosz markotányos nőtől. Akkor figyelt fel rá először. Ahogy ott állt az ébredő tavaszi szélben, igazán szépnek mutatkozott, hosszú, barna, hullámos hajával dallamosan játszott a pajkos, tavaszi szél, fodros ruhája alja meg- meglibbent a szökkenő szellők vonalán, szóra nyíló pirosló ajka, mint robbanó eperföldeken a tavasz hívó szavára nyílt tulipánok, úgy fénylett, úgy ontották magukból sejtelmesen a vágynak való suttogásokat. Ott, akkor nagyon szépnek és kívánatosnak találta ezt a lányt, és amikor búcsút vettek egymástól, még sokáig nézte a kertkapun túlról Ela távozó alakját. Sosem volt még nővel, nem ismerte igazában sem a szerelmet sem a testiséget. Itt, a faluban nem is igazán akadt meg a szeme egy menyecskén sem, kivéve ezt a szökevény zsidó lányt. Őt, azóta, hogy elsőnek meglátta, ott a piac legközepén, nem tudta kiverni a fejéből. Ez a lány, uralkodott a gondolatain.
Most is így történt. Ahogy meglátta, elfelejtett mindent, a halakat, a horgászatot, Andrzejt, a hűsítő tó menti árnyas ligetet, a fürdőzést, a fröccsenő vizet. Nem érdekelte immár. Elát akarta. Elával akart lenni. Vele akarta tölteni ezt a napszítta délutánt – a töltéshez lenne kedvem most menni, Elával menni oda, nézni vele a suttogó csöndben az elrobogó tehervonatokat. Ehhez lenne kedvem most – szögezte magának hirtelenjében a cselekvés iránti vágyat. Leugrott a szilvafa nagy, erős ágáról és a köves út felé tért, az éppen előtte elhaladó lány elé lépett határozottan, ám végül megszólalni, szóra bírni magát, beszélgetésbe elegyedni a lánnyal, erre valami belső félelem által képtelennek bizonyult.
Ela már messziről észrevette Jadeket. Már percekkel korábban. Emlékezett a fiúra, tisztán, világosan. Azt is tudta vagy inkább érezte magában, hogy hatással van erre az éppen csak pelyhedző férfira, ezt minden nő érzi, valljuk be, leginkább azokból a méla, zsibbadó pillantásokból, amit oly ostobán feléjük tudunk vetni, mi férfiak. Tudta, hogy Jadek egy bajkeverő, mihaszna alak. De azt is tudta, hogy jólelkű, őszinte fickó, ami a szívén az a száján, s még azt is tudta vagy inkább érezte, hogy nem tűri az igazságtalanságot, a hazugságot, és ami igazán vonzóvá tette, ott mélyen belül számára ezt a vidám fiút, az volt, hogy tudta Jadek számára ő nem egy zsidó lány, egy megtűrt személy, hanem Ela, Elenka, a barna hajú, rebbenő szempillájú Elenka, a lány a kiskapun túlról, az első nő a horizont révedező tükrében. Ezt érezte és gondolta mikor a fiú mellé lépett, de mivel Jadek képtelen volt szólásra bírni önmagát, hát ő törte meg a csendet.
– Szép napot, Jadek! Láttam a szilvafáról ugrottál le az imént, nem maradt véletlenül a zsebedben egy-két szem aranyló sárga, fanyar – édes szilva?
Jadek meghökkent a nyílt és humoros beszéden, de ettől meg éppen, hogy erőre kapott, magához tért a kábulatból, és előkotort a zsebéből néhány szem kemény húsú csent gyümölcsöt, és a lány felé kínálta.
– Hazafelé igyekszel, Elenka? Ha nem zavarlak elkísérlek egy darabon, úgysincs jobb dolgom, add a kosarad, viszem helyetted, ilyen melegben minden plusz cipelendő kiló egy ilyen csenevész lánynak, mint nem könnyű dolog.
Ela felnevetett a fiú egyszerű fogalmazásán, de közben átnyújtotta az almákkal teli kosarat. Jadek időközben átérezvén faragatlanságát másfelé igyekezte terelni a szót.
- Mehetnénk a töltés felé, ott arrébb, a vasút mentén, van az a kőhíd, az állomás után nem sokkal, ott megállhatnánk picit, beszélgetnénk, s közben bevárnánk az érkező vonatokat. Olyan némelyik, mint egy guruló lepke, másfajták pedig fényes szárnyú szentjánosbogarakra hasonlítanak.
– Szentjánosbogarak! Miket beszélsz te Jadek, még hogy bogarak…
A töltés, amiről a fiú beszélt, nem sokkal a város határán túl volt, még odalátszott innen a nagytemplom fehérlő tornya, s délidőben tisztán hallatszott a konduló harangok méla zúgása. Egy kis egyszerű kőhíd ívelt át a sínek felett, épp olyan magasan, hogy a szerelvények kényelmesen át tudtak haladni alatta. Még a vasút hajnalán építette a Rakowiczei esperes, hogy ezen által menve könnyebben juthasson el a közeli, egyházi borospincékig, de azóta ennek így már nem veszik a hasznát, az esperes régen halott, a borospincéket meg a hadsereg és az itt állomásozó német egységek fosztogatják rendszeresen.
- A Zbigniewi gyors éppen húsz perc múlva halad át a híd alatt, azt mindig megnézem, a zöldre és kékre mázolt fülkéket, az I. osztályú vagonok bársony függönyeit, van úgy, ha németek utaznak a vonaton, megnyitják az ebédlő kocsit is, olyankor valcer dallama száll a térben, mézes sütemény illata leng a fák között, meg olyan uras, nagy drága szivarok bódító füstje leng a térben. Az igazán szép úri világ, ej, be jó lehet gazdagnak, úrnak lenni!
Ela mosolyogva nézte a mesélő ifjút. Milyen gyerek még, milyen ártatlan! Ő már sokkal hamarabb kényszer felnőtté vált. Odahaza, Krakkóban, az üldöztetések idején, a gettó idején, a fosztogatás és az erőszak olyan mindennapos cselekmény volt, mint a templomban, miseidőben a közös imádkozás. Mindenki félt, mindentől és mindenkitől.
– Szegény papa, szegény mama, mennyit, de mennyit szenvedtek már!
Csendes kiáltás ült ki szája szegletére, Jadeket nézte közben, és valahogy abból az ártatlanságból, ami a fiúból fakadt megszűnt benne ezekben a percekben a bajokból fakadó félelem és harag. És a fiú csak beszélt és beszélt.
– Tudod, Elenka én úgy vagyok a világgal, ahogy az egyszerű ember van a házával meg a terményével. A világ és az emberek alapvetően jó szándékkal vannak egymás irányában, ám amint konkoly keveredik a búza közé, megbolydul az egyensúly és előlép egy gonosz kép, egy gyáva jelenség, valami félelmetes, oktalan rossz. A búzaszemek elbizonytalanodnak biztos hitükben, s némelyek átállnak a pusztító ellen oldalára, aki persze azonnal a védőszárnya alá veszi őket, s amazok, a többi, a másik oldalon maradt búzaszemek ellen indulnak. Ezért van az, hogy ilyen rossz a kenyér, az élet manapság, Elenka. Mert felborult az igaznak hitt egyensúly, eltűnt az összhang. Megette a fene ezt az egész háborút!
Ela ezen az utolsó mondaton elmosolyodni látszott, s közben a híd korlátjának dőlt. Lábát a tartóvasra helyezte, láttatni engedte formás bokáját, kivillanó, izmos, barna, napszítta lábszárát.Jadek ezt észre sem vette, a távolban füttyjel harsant, mely egyben jelezte, hogy vonat hagyja el a közeli állomást, és Katowice felé tovább indul.
– Jön egy vonat, Elenka, majd meglátod milyen remek móka ez, a gőz, a füst éppen az arcunk felé tart majd, a pöfékelés hang harsonája a fülünkbe hatol, mint élő robaj, a kerekek méla kattogása, azonos ütemszáma táncra csábít, s ahogy majd fékezni kezd, és megáll itt, alig a hídon túl, a trafóháznál, akkor majd láthatod Elenka, milyen hatalmas és milyen lenyűgöző ez az ártatlannak tűnő pöfögő – döcögő vasszörny. Akkor majd látni fogod! – kiáltotta lelkesen.
A vonat közben kifutott az állomásról, és a nagy-bajszú orosz masiniszta, Mikolaj meghúzta erőteljesen a vonatkürtöt, háta mögött két fegyelmezett, ámde erősen ittas SS tiszt társaságában, jelet adva ezzel az indulásra. Pár perc alatt elérték a dombon túli fordulót, és az esperes úr által épített mára már szinte haszontalanná vált romos kőhidat.
Jadek már távolról felismerte a vonatot jellegéből adódóan. Méla, csobogó, csörömpölő szerelvények, a fémes vagonok majd tetején kis lőrésszerű lélegzők, szellőzők, a szerelvények ajtaján nagy fémes, súlyos tolózárak. Az előbb még vidám gyermekarc szenvtelen, komor férfiarccá változott.
– Munkaszolgálatos vonat, bizonyosan Zambrówból érkezett. Hat szerelvény, vagononként majd száz zsidó fogollyal. Valamelyik lágerbe szállítják őket. Sajnos ez az út csak egyfelé vezet, mindenhol, mindenki ezt beszéli, hej, hej, háború, de oktalan és gonosz fajzata vagy a világnak!
Elenka a kőhíd bíbor téglái mögé bújva leste az érkező vonatot, nem volt már meg a kivillant boka sem az izgató, izmos, barna lábszár izgató képe, csak egy vacogó, remegő, sírásra ingerlő gyermeklány ijedtté vált arca és alakja.
A vonat méla csendben haladt át a kőhíd alatt, s ahogy azt Jadek előre megmondta az imént, pöfögve, döcögve megállt a közeli trafóház zöldre festett épületénél. Az utolsó vagon éppen a kőhíd innenső felén állt meg, közvetlen az érdeklődő, ámde csendben megbújó gyerekpár figyelme alatt. Mint minden megálláskor, így most is fáradt kezek és ujjak mozdultak a szűk kis nyílások felől a tiszta tér irányába, markolva a semmit, valami úttalan reménybe kapaszkodva. A forróság tapintható volt, ha itt a szabadban érezhetően harminc fok fölé nőtt a hőmérséklet, bizonyosnak tűnt, hogy a vagon belsejében az összepréselődött emberek között a hőguta és fulladás okozta rohamok jelei mutatkoztak. A szomjúság és a fájdalom szinte tapintható volt. Nyöszörgések, jajok, sirámok lengtek a térben, egyéb vezénylő parancsszavak, hol lengyelül, hol németül. Mindenki az újbóli indulást várta már, az engedélyező jelet a trafóházból, hogy a váltók jó irányba állítódtak, a sínek a megfelelő hadrendben járhatóak. Elenka az ég felé nyújtózó ujjakat nézte, a törődött kezeket. Hirtelen a tömegben, a többi kéz között, egy fényes, nagy pecsétgyűrűt vett észre, egy olyan kéken villódzó kővel a berakás helyén, amelyet csak isten teremthetett jókedvében az ó időben, de legalábbis párja a földön nemigen lehet.
– Papuska, gyűrűje!- sikkantott. Őrjítő félelem lett úrrá rajta, s egyben valami oktalan és váratlan boldogság is. Itt az apja! - Ez apa, papuska, édes szeretett papuska!
Közben Jadek őt figyelte, s látta a páni félelemmel vegyes eufóriát felvillanni a lány szeme között.
– Mi a baj, Elenka?
– Az ott, az a gyűrű, az papuska, az papuska Jadek! Elhurcolják, elhurcolják az édesapám…- összeroskadva könnyekben fakadt ki.
Jadek letaglózva állt, ott, a híd közepén a megrendítő hírtől. Az apja. Itt van Ela apja, a halál torkában, a végzet markában. Elhurcolják, munkatáborba viszik, sosem tér vissza onnan. Cselekedni kell, cselekedni kell. Nincs idő. Háborúban nincs idő a mérlegelésre. Elenka. Elenka nem segíthet, mozgásképtelen, összetört, majd halálán van. És ő, Jadek? Hiszen gyerek még, alig múlt tizennégy éves, körben katonák gépfegyverekkel, puskákkal, már azért is agyonlövik, ha észreveszik, hogy itt leskelődik a vonat után a hídon, nemhogy ha…
Az utolsó vagon, meg kell tenni, ez most az utolsó esély, aztán már késő, mindjárt indul a vonat, cselekedj, Jadek, cselekedj! Leosont a hídról, majd az ötödik és a hatodik vagon közé lépett. Gyorsan, ámde félelemmel vegyesen megoldotta a két tartó, összekötő fémláncot, s alant a vagonokat összekapcsoló elektromos vezetéket is. A hatodik szerelvény mozgása szabaddá vált, amint felharsan majd az újabb füttyszó és a mozdony megindul a tülök engedni fog a nyomásnak és ez a lekapcsolt vagon nem fogja követni a többit. A szerelvényben a hirtelen támadt mozgás miatt kisebb zaj keletkezett, amely odavonzott egy, a közelebbi vagon tetején pózoló, unottan dohányzó német katonát. Az ijedt fiút meglepve az ötös számú vagon tetejéről erélyesen az éppen az összekötő láncokkal bíbelődő fiúra kiáltott.
– Halt! Nicht rücken! Was machst du, schweine Jude?
Jadek a durva és idegen hangra felkapta a fejét, megszeppent ugyan, ijedtség bujkált tagjaiban, de nem mutatott félelmet. Kezeivel intett, hogy csak játék mindez s halkan elkezdett kacarászni, úgy téve mintha a falu bolondja lenne, aki véletlen idetévedt, és a vagonok árnyában kíván hűsölni a szúrós napmeleg elöl megbújva.
De a katona részeg volt, és háború volt. A gépfegyver ropogás éppen akkor hasított bele a levegőbe, mikor Mikolaj másodszor is meghúzta egy félórán belül a mozdony élesen az éterbe hasító kürtjét és a vonat újra mozgásba lendült. A katona kiabálni kezdett, ott, a vagon tetején, hogy álljanak meg, hiszen árulás történt, zsidó szabotázs akció, amikor hirtelen egy súlyos kődarab zúdult rá a közeli kőhídról. A katona az őt ért ütéstől lebucskázva a vagon tetejéről a töltés közé esett, közvetlenül az éppen elhaladó ötös számú szerelvény alá, amely azonnal maga alá rántotta, aztán még jó ideig vonszolta maga alatt az élettelen testet. A hídon egy komoly gyermekarc nézett búsan a távolodó vonat után, majd egy éles, fájdalmas sikolyt megeresztve újra összeroskadt. De most csak egy pillanatig. Alig életben levánszorgott a hídról és a meglőtt fiú felé sietett. Jadek élettelen teste a töltésen pihent, szép arcán búcsúmosoly, izmos, erős tagjaiban a jól ismert kisfiús dac bujkált. Egyedül vértől pirosló inge jelezte halála jelenlétét. Ela a fiú mellé térdelt, most már könnyek nélkül, szenvtelen arccal keresztbe tette a fiú mellén aléltan csüngő karját, és segített istennek lecsukni Jadek utolsó tükrökön túl csillanó, halál merev pillantását.
A vagonban eközben tapintható volt a feszültség és az idegesség. Jajkiáltások, sóhajok, félszek szálltak a légben, bádogbögrék koccantak a fagerendás falakon, a kezek dübörgő irama jelezte a várakozással teli félelmeket. Ela komor arccal, gépies mozdulattal magához emelte a halott katona fegyverét, és szétlőtte a szerelvényben fogvatartottakat őrző, veretes, nagy, fém merev tolózárat. Borzas fejek és piszkos arcok bukkantak elő a homályból, csonttá és bőrré soványodott nők és férfiak, örök könnyekben ázó védtelen gyermekarcok. Megérezve a fény bizalmát kimerészkedtek a megmenekítettek úttalanná vált, ideiglenes otthonukból. Nagyjából harminc, negyven fő, zömmel férfiak bűzös serege sorakozott fel a vagon előtt. Ela, Jadek mellett térdelve, a fiú véres ingét markolva mélán a semmibe tekintett. Egy férfi lépett hozzá. A lány vállához érintette, finom, ívelt, ujját. A gyűrűsujján egy meseszép kék köves pecsétgyűrű díszelgett.
– Papuska, papuska…- suttogta.
– Nem volt idejük elvenni tőlem, olyan hirtelen, olyan gyorsan tuszkoltak be minket a vagonba. Elenka, hallottam belül, éreztem, hogy itt vagy a közelben. Ezért is mondtam Franciszeknek, emelje az ablakhoz a kezem. Förtelmes dolog a háború, benne félve élsz, küzdesz, viseled magad a minden-kínok között, mélyen belül persze tudva mindent, hogy nincs holnap, hogy jöhet még ennél is borzalmasabb. Ő az, aki megmentett minket?
– Igen, ő az, Jadek, falunk-béli fiú. – mondta suttogón, majd újra sírásban tört ki.
Egy középkorú férfi lépett oda hozzájuk.
– Andrzej Gombrowicz, indulnunk kell, ott a fenyveseken túl három kilométerre van a szovjet határ. Nem telik bele két óra és felfedezik az eltűnésünket a következő ellenőrzési pontnál. Andrzej, induljunk, nincs idő a késlekedésre, higgy nekem, mennünk kell tovább, el kell szöknünk innét, ha életben, akarunk maradni! Így is kétséges hogyan jutunk el a határig, s onnan az esetleges szovjet fogságba, de meg kell próbálnunk, Andrzej, istennek dolga van velünk, istennek bizonyosan még dolga van velünk, ha ilyen esélyt adott számunkra a megmenekülésre.
Ela apja először a lányára majd a földön fekvő, vérbe fagyott fiúra nézett.
– Dolga? Ugyan mi dolga lenne? Hát neki nem lett volna még dolga, tennivalója, fohásza, siráma, öröme, dühe? A büdös úristenbe, hát hogyne lett volna! – bömbölte. - Dolga. Hát kinek van még itt dolga, Slawomir? Mind Akhilleusz sarkán lépdelve járjuk az utunk, közös futásunk ugyanaz, mint ama örök időkbe fagyott hősnek, a végzet, a végzet az egyetlen, ami válaszra vár bennünk, örök kérdése a sorsnak… a végzet, Slawomir. Azt isten verje meg ezt az átkozott világot!
Egy mozdulattal felemelte Jadeket a földről, a pillekönnyűvé vált testet elhelyezte a közeli szántó sárgálló fövenyén, szeretett gyűrűjét ujjáról levéve a lánya kezébe helyezte, keményen arcon csókolta az újfent szenvtelenségbe burkolózó lányt, majd nagy öles lépésekkel az imbolygó, roskadozó léptekkel haladó csoport után indult, a hőn áhított, egy másik, talán – életbe menekítő szovjet földön való rabságba.
( Vége)
2010. július 31., szombat
Falra fújtalak
Falra fújtalak, arccal, háttal a fényeknek.
Gépies mód, hangtalan.
Alakot formáltam neked,
füstből, érzésből, alig fényből,
kivettelek ezzel a létezésből.
Használhatatlan az anyag,
képlékeny, formátlan, hanyag,
ha nem hevíti valami ősi parázs,
rabláncok omlásán fakadt varázs,
szó, lélegzet, valami kín.
Fájtam magamnak így alakod lett,
megérkeztél, lassan, lopódzón,
az este veled telt meg, végig kerestelek,
követtelek, hol, merre kanyarodsz,
te, én, a füst, a cirkalmak a falon.
Homályból derengő néma tartomány,
nagy eszmények kínjain fakadt fohász,
a búcsúzás, a búcsúzás, feledtető lenne,
ott a falon a kép, ami már nem te vagy.
Akkor nem én lennék az áldozat.
S mióta nem vagyok én, a nappalok,
mióta nem vagyok én, miattad, én a halott,
nincs kezemben kard, hatalom, erő, alázat,
hát így szól az aki belül oly izzón lázad?
Hadd legyek újra vadállat!
Falra fújlak most, alakot fon
testetlen valódra a mámoros éjszaka.
Ki vagy? – kiáltok, örömittasan lézeng
a palánk- homályban egy éteri alak.
Te vagy, te vagy.
Illanón illan a vágy, át a szobán,
át ezer év sirámain, kínjain, gyötrelmein,
eltanult vágyak és tudások ölén szerzett csorba tapasztalásokon túl.
Eszmél tudatom, az első, gyermeki zajt kiált,
kiálltam én is a próbát, nem adtam hangtalan az ostobát.
Kiáltottam, mertem vallani a valót,
mertem zaklatni magamban a mondanivalót,
hogy nincs ez így jól, ez egy nagy csalás,
láttad te is, széthullt köröttünk egy család.
Száz év reménye suhant el most hangtalan nagyapám arcán.
Falra fújtalak téged, lényed távozásában teljes.
Rend lesz újra a fejekben, ez itt az új kezdet.
Mindig és mindig, merőben más a szidalom,
amikor új jövő ébred a holttá vált halmokon.
Mert minden halál, és minden élet, ha túléled.
Temetkezzünk hát, jöjj szép halál.
Hetedíziglen lakoljon az ki most elém áll.
Ez itt a főnix, a változás ideje,
ne szóljon senki abba bele, hogyan szalad
lázba kardom mennyporos hüvelye.
Kétszer szeg szabályt, ki lázad,
Kétszer jobban szeret ki vágyat érlel
az unalom felett, szebb a szó mely éget,
s szebb a tűz mely rombolva tör városok ellen,
vérvörös alkonnyá varázsolja a városon túli halmokat is!
Előttem az Isten, hátam mögött súly.
Nézek füstporos felhőben, kínzó szemekkel, vadul.
Forrong a lélek, az ablak előtt köd szitál,
áttetszőn villan meg az ég, piszkos felhők vonalán.
Magamnak fújtalak, magamhoz ölellek mint a halált.
Gépies mód, hangtalan.
Alakot formáltam neked,
füstből, érzésből, alig fényből,
kivettelek ezzel a létezésből.
Használhatatlan az anyag,
képlékeny, formátlan, hanyag,
ha nem hevíti valami ősi parázs,
rabláncok omlásán fakadt varázs,
szó, lélegzet, valami kín.
Fájtam magamnak így alakod lett,
megérkeztél, lassan, lopódzón,
az este veled telt meg, végig kerestelek,
követtelek, hol, merre kanyarodsz,
te, én, a füst, a cirkalmak a falon.
Homályból derengő néma tartomány,
nagy eszmények kínjain fakadt fohász,
a búcsúzás, a búcsúzás, feledtető lenne,
ott a falon a kép, ami már nem te vagy.
Akkor nem én lennék az áldozat.
S mióta nem vagyok én, a nappalok,
mióta nem vagyok én, miattad, én a halott,
nincs kezemben kard, hatalom, erő, alázat,
hát így szól az aki belül oly izzón lázad?
Hadd legyek újra vadállat!
Falra fújlak most, alakot fon
testetlen valódra a mámoros éjszaka.
Ki vagy? – kiáltok, örömittasan lézeng
a palánk- homályban egy éteri alak.
Te vagy, te vagy.
Illanón illan a vágy, át a szobán,
át ezer év sirámain, kínjain, gyötrelmein,
eltanult vágyak és tudások ölén szerzett csorba tapasztalásokon túl.
Eszmél tudatom, az első, gyermeki zajt kiált,
kiálltam én is a próbát, nem adtam hangtalan az ostobát.
Kiáltottam, mertem vallani a valót,
mertem zaklatni magamban a mondanivalót,
hogy nincs ez így jól, ez egy nagy csalás,
láttad te is, széthullt köröttünk egy család.
Száz év reménye suhant el most hangtalan nagyapám arcán.
Falra fújtalak téged, lényed távozásában teljes.
Rend lesz újra a fejekben, ez itt az új kezdet.
Mindig és mindig, merőben más a szidalom,
amikor új jövő ébred a holttá vált halmokon.
Mert minden halál, és minden élet, ha túléled.
Temetkezzünk hát, jöjj szép halál.
Hetedíziglen lakoljon az ki most elém áll.
Ez itt a főnix, a változás ideje,
ne szóljon senki abba bele, hogyan szalad
lázba kardom mennyporos hüvelye.
Kétszer szeg szabályt, ki lázad,
Kétszer jobban szeret ki vágyat érlel
az unalom felett, szebb a szó mely éget,
s szebb a tűz mely rombolva tör városok ellen,
vérvörös alkonnyá varázsolja a városon túli halmokat is!
Előttem az Isten, hátam mögött súly.
Nézek füstporos felhőben, kínzó szemekkel, vadul.
Forrong a lélek, az ablak előtt köd szitál,
áttetszőn villan meg az ég, piszkos felhők vonalán.
Magamnak fújtalak, magamhoz ölellek mint a halált.
Vadászkutya
A reggel hűvös volt, kisebb ködfoltok lepték el az erdő alját. A fák alján a moha a sok esőzéstől duzzadt volt és életerős, arrébb az avar alatt érett gombafajták rejtőztek. Korán kelt, szokása volt a hajnali szürkületben úszó tájat szemrevételezni, megfigyelni vajon milyen változást hozott ez a hirtelen őszbe fordult éjszaka. Komor csendben lépdelt, jobbján egy vizsla követte. Kelt barna, morzsaszín kutya, itt-ott deres foltok merengtek a bajusza körül. A tölgyek méla csendben lombjukat eregették, koronájuk tövében baglyok lakta odúk, alant a törzs vonalán fakopáncsok rezegtették csőrüket a fakéreg felett. Lent, a völgyön túl hetyke napfoltok jelentették, itt a reggel, még arrébb a tófelszín díszesen csillogott. A parton már nagy volt a nyüzsgés, sokan levetették már utcai ruháikat és fürdődresszbe bújtak. A start nemsokára kezdetét veszi és az első úszók hamarosan a vízbe vetik magukat. A nyárutó egyik nagy látványossága ez, idén a sok esőzés majdnem gátat szabott a rendezvénynek, de a napok béli hideg idő ellenére a szervezők mégis úgy döntöttek, hogy megtartják az átúszást. A víz huszonkét fokos, nem éppen ideális, de még a lélektani határ környékén van, kicsit több zsírozás kell, meglehet, nem fecskében kell nekiindulni a távnak, de különösebb probléma nem fordulhat elő. Esőnek nyoma sincsen, a mentőhajók csatárláncot alkotnak egészen Boglárig. Aki nem bírja, kifullad, ők majd segítenek neki. Ez a program mindig is a sokszínűségéről volt híres. Van itt sok-sok amatőr úszó, férfiak, nők, gyermekek, fiatalabbak és idősebbek egyaránt, és néhány profi is vállalja a távot beépítve a ritmikusan felépített edzéstervbe. A táv különösebb rutin nélkül is teljesíthető, de nem árt óvatosnak lenni. Aki spicces, vagy egyéb módon szedálta le szervezetét, az nem vehet részt ezen a sporteseményen. Itt mindent komolyan kell venni, a víz sohasem tréfál. Az orvosi csoport is készen várja az esemény kezdetét. Mindenki a rajtra vár.
Nehezen szánta el magát az indulásra. Éppen most múlt két éve hogy meg tanult úszni. Ideje volt, mindenki ezzel zaklatta, itt laksz a tó környékén, és nem vagy képes rászánni magad? Pedig pofonegyszerű. Menj le a Gyula bához, két hét alatt úgy megtanít úszni, hogy kopoltyúid nőnek tőle. Nem kell nekem, minek az, a víz és én a nélkül is barátok volnánk, nem bántjuk mi egymást. De aztán mégis rászánta magát. A két hétből végül két hónap lett, de mára elmondhatja magáról, hogy alapszinten műveli az úszás egyes válfajait. Nem akart a tömeggel érkezni, a nevezési idő elég hosszú ahhoz, hogy megreggelizzen és kényelmesen lebaktasson a hegyről a Révfülöpi start helyig. Még egyszer fejben elpróbálta hogyan fogja végigcsinálni. Kényelmesen, a saját tempóját úszva, figyelve a környezetre, a kiszáradásra. Nem időre megy a dolog, ritmikusan, szépen, lazán. A cél szentesíti az eszközt. És itt az eszköz a saját teste. A cél pedig. Nem kapott rá választ. Késő délelőttre fordult az idő, lassan a delet kongatják, itt az ideje az indulásnak. Mindketten elindultak céljaik felé.
Modern időkben mindenki a modern idők gyermeke lesz valamilyen szinten. Az átöltözés után regisztráció. Neve, neme, mikor született, mennyi a súlya, magassága, betegségei, milyen gyógyszer szed, vérnyomása rendben, tessék vigyázni, a víz kellemes, de sokan vannak. Óvjuk és támogassuk a másikat, nem vérre megy a küzdelem. Jó úszást, győzze le a vizet! Egy csinos nyalka lány egy szalagot helyez a jobb csuklójára, rajta egy vonalkód. Ezt olvassuk le majd a túloldalon, és akkor pontosan meg lehet tudni az időeredményt. Az első kétszáz ajándékpólót kap. Kell is nekem póló, nekem a célom kell. Egyedül van ezen a parton, a másik már szemből figyel, csendesen kucorog egy sarokban a tömegtől távol, de minden mozdulást észlel, minden hangot hall, minden cselekvésre reagál.
A víz hideg volt. Így délidőben is sokan indultak neki a távnak. Hangzavar, zászlók lobognak, a hangosbemondó felhívja a figyelmet, hogy a beérkezés után Balatonbogláron hatalmas buli veszi kezdetét az úszók tiszteletére. Csodás gondolat, de nem az övé. Egy kisebb bolyban kezdett el úszni, körötte csupa fiatal, lányok szivárványszín fürdőruhákban, fiúk hosszú úszó sortban, férfiak úszószemüvegben. A tempójában haladt, csak semmi sietség. Egyenletesen vette a levegőt, a karcsapások száma nem haladta meg a percnyi hatvanat, a lábtempó ritmikusan követte a haladási sebességet. Öt kilométer. Sosem úszott le még egyben ennyit. Öt kilométer és még valamennyi. Tengernyi táv. Tudta ezt ő is odaát. Együtt készültek, ő a vízben, a másik a parton. Sosem szólt egy szót, sem ha nem ment olyan jól a felkészülés, nem szidta sem szemmel, sem hanggal, csak csendesen a lába mellé lépett a hazaút során. Egy simító kéz sok mindent képes helyettesíteni, hát még egy simító érzés.
Fél távnál érezte először, hogy valami nincs rendben. Tagjai ernyedtebbé váltak, nehezebben kezdte venni a levegőt, a lábtempója nem tartott szinkront a törzsével. Fáradni kezdett, ennyi volt csupán a jel. Majd három kilométer, nagyon szép eredmény ez is. Hamarosan int egy hajónak, az felveszi, ihat is, ehet is, és könnyedén kiviszik a partra. Nem kell túlzásokba esni. Megpróbálta, nem ment. Fáradni emberi dolog. Sokszor lépni is nehéz, nemhogy úszni elsőre öt kilométert. Jól van ez így, majd jövőre újra megpróbálja. Nem hét nap a világ, több is veszett Mohácsnál. Ilyen közhelyekkel áltatta magát, miközben pontosan érezte, hogy ez most itt nagyon kevés. Érezte ezt ő is. Közelebb lépett a parthoz és feszülten figyelni kezdett. A levegőbe szimatolt, orrába szökött a fröccsenő víz szaga, kettőt fordult a tengelye körül és aprókat vakkantott, majd újra leült. Az úszó továbbra is fáradtnak érezte magát, teste csak sodródott a vízben, mozgása töredezetté vált. Hol az a csónak? De egészen egyedül volt. A körötte lévő térben semmilyen más emberi alak sziluettje nem bontakozott ki. Sem csónak, sem hajó, sem más úszók nem voltak a közelében. Kezdett pánikba esni, teste görcsbe rándult, mozgása lelassult, szinte megmerevedett. Úsztatón felfeküdt az alig hullámzó víz felszínére. Várta, hogy újra erőre kapjon, a célra már nem gondolt.
Hirtelen egy hang szólt hozzá a semmiből.
- Na, mi van pajtikám, hűsölünk? Hogy is van ez? Boglár nem arra van, hanem a másik irányban. Lazítani, mindig mondom, próbálj meg lazítani, nem győzlek tanítani. Hogyan csináld? Kérdezel vissza. Harminc éve pofázok neked mit, hogyan érdemes, és te csupán annyit tanultál meg hogyan kell kérdezni. Azt hiszed ez elég? A föntieknek lehet, de itt a Balaton közepén csak a halak hisznek neked. Lazítani, próbálj meg lazítani, annyi hülye van, legalább te ne játszd el neki k az ostobát. Juszt is máshogy legyél bolond! Annyi lehetőség van hülyének lenni, de nem mindegy hogyan adod a bolondot. Ennyi a különbség. A lábtempód nem az igazi, látszik, hogy keveset gyakoroltad, és a szuflával is akadnak gondok, de sebaj, itt van neked ingyen kórháznak a Balaton. Vagy mégis mennél tovább? Akkor mozdulj, odaát a parton várlak. Próbálj meg lazítani, az istenért, még a végén nekem kell beúsznom érted.
A szél kissé megemelkedett, egy vitorlást sodort felé, segíthetünk, nem, nem köszönöm, az átúszásra jöttem, még versenyben vagyok, minden rendben. Mikor a hajó kissé eltávolodott a hasára fordult és újra egy kellemes, ritmikus tempóban úszni kezdett. Egyáltalán nem érezte fáradtnak magát, az előbbi kimerültségnek nyoma sem volt. Nem haladt gyorsan, de a kezdeti ritmust újra fel tudta venni. A távolban már látta a partot és a megérkezőket. Lassan lehanyatlott a nap és beköszöntött a délután. A víz hűvös volt, de nem elviselhetetlenül. Hullámok alig fodrozták a felszínt, a nap kellemes melegítő ereje a délután érkezésével sem szűnt meg teljesen. Már hallotta újra a hangosbemondót, újra látta a zászlókat. A part mentén nagy volt a nyüzsgés, mindenki szerencsésen célba ért. A mai utolsó beérkező versenyzőt várjuk, pár méter, pár lábtempó és ő is célba ér. Gratuláljunk neki. Éljen, éljen.
Öt kilométer és egy kevés. Utána milyen nehéz elhagyni a vizet, elhagyni a tavat. És mégis mekkora megkönnyebbülés. Gratulálunk Sándor bácsi, ön az legidősebb versenyző, aki ez idáig képes volt átúszni a tavat. Hatalmas siker, országos hírű sporteredmény. Nyolcvan évesen ilyen kondiba lenni, irigylésre méltó. Az idő. Az idő nem lényeges, mindannyian fejet hajtunk a teljesítménye előtt, ha megengedi a helyi tévé egy rövid interjút is készítene önnel. Villogjanak a vakuk, itt az ember, aki legyőzte az időt és az öregséget. Halleluja. De mondja bácsi, miért vállalkozott az ön korában erre az embertelen kihívásra? Megígértem valakinek. Kinek. Az nem fontos, a lényeg hogy megtartottam az ígéretem. Vége az interjúnak? Vége. Hazamehetek? Haza. Viszontlátásra. Viszlát, Sándor bácsi, gratulálunk, ha van lehetősége jöjjön fel a budapesti stúdióba is, leadjuk az esti show műsorban is a hírt miszerint ön egy élő legenda. Az volnék? Én csak megpróbáltam lazítani. Hogy mit tetszett csinálni? Lazítottam. Viszontlátásra. Elindultak. Együtt, egy úton, egy időben és térben. Mint régi jó barátok. Olyan szép ez a nyárvégi erdő, lassan lombjukat hullajtják a fák, érkezik az ősz, érkezik az elmúlás. Csendesen a lába mellett lépdelt a hazaút során. Egy simító kéz sok mindent képes helyettesíteni, hát még egy simító érzés. Ilyenek ezek a kiöregedett vadászkutyák.
Nehezen szánta el magát az indulásra. Éppen most múlt két éve hogy meg tanult úszni. Ideje volt, mindenki ezzel zaklatta, itt laksz a tó környékén, és nem vagy képes rászánni magad? Pedig pofonegyszerű. Menj le a Gyula bához, két hét alatt úgy megtanít úszni, hogy kopoltyúid nőnek tőle. Nem kell nekem, minek az, a víz és én a nélkül is barátok volnánk, nem bántjuk mi egymást. De aztán mégis rászánta magát. A két hétből végül két hónap lett, de mára elmondhatja magáról, hogy alapszinten műveli az úszás egyes válfajait. Nem akart a tömeggel érkezni, a nevezési idő elég hosszú ahhoz, hogy megreggelizzen és kényelmesen lebaktasson a hegyről a Révfülöpi start helyig. Még egyszer fejben elpróbálta hogyan fogja végigcsinálni. Kényelmesen, a saját tempóját úszva, figyelve a környezetre, a kiszáradásra. Nem időre megy a dolog, ritmikusan, szépen, lazán. A cél szentesíti az eszközt. És itt az eszköz a saját teste. A cél pedig. Nem kapott rá választ. Késő délelőttre fordult az idő, lassan a delet kongatják, itt az ideje az indulásnak. Mindketten elindultak céljaik felé.
Modern időkben mindenki a modern idők gyermeke lesz valamilyen szinten. Az átöltözés után regisztráció. Neve, neme, mikor született, mennyi a súlya, magassága, betegségei, milyen gyógyszer szed, vérnyomása rendben, tessék vigyázni, a víz kellemes, de sokan vannak. Óvjuk és támogassuk a másikat, nem vérre megy a küzdelem. Jó úszást, győzze le a vizet! Egy csinos nyalka lány egy szalagot helyez a jobb csuklójára, rajta egy vonalkód. Ezt olvassuk le majd a túloldalon, és akkor pontosan meg lehet tudni az időeredményt. Az első kétszáz ajándékpólót kap. Kell is nekem póló, nekem a célom kell. Egyedül van ezen a parton, a másik már szemből figyel, csendesen kucorog egy sarokban a tömegtől távol, de minden mozdulást észlel, minden hangot hall, minden cselekvésre reagál.
A víz hideg volt. Így délidőben is sokan indultak neki a távnak. Hangzavar, zászlók lobognak, a hangosbemondó felhívja a figyelmet, hogy a beérkezés után Balatonbogláron hatalmas buli veszi kezdetét az úszók tiszteletére. Csodás gondolat, de nem az övé. Egy kisebb bolyban kezdett el úszni, körötte csupa fiatal, lányok szivárványszín fürdőruhákban, fiúk hosszú úszó sortban, férfiak úszószemüvegben. A tempójában haladt, csak semmi sietség. Egyenletesen vette a levegőt, a karcsapások száma nem haladta meg a percnyi hatvanat, a lábtempó ritmikusan követte a haladási sebességet. Öt kilométer. Sosem úszott le még egyben ennyit. Öt kilométer és még valamennyi. Tengernyi táv. Tudta ezt ő is odaát. Együtt készültek, ő a vízben, a másik a parton. Sosem szólt egy szót, sem ha nem ment olyan jól a felkészülés, nem szidta sem szemmel, sem hanggal, csak csendesen a lába mellé lépett a hazaút során. Egy simító kéz sok mindent képes helyettesíteni, hát még egy simító érzés.
Fél távnál érezte először, hogy valami nincs rendben. Tagjai ernyedtebbé váltak, nehezebben kezdte venni a levegőt, a lábtempója nem tartott szinkront a törzsével. Fáradni kezdett, ennyi volt csupán a jel. Majd három kilométer, nagyon szép eredmény ez is. Hamarosan int egy hajónak, az felveszi, ihat is, ehet is, és könnyedén kiviszik a partra. Nem kell túlzásokba esni. Megpróbálta, nem ment. Fáradni emberi dolog. Sokszor lépni is nehéz, nemhogy úszni elsőre öt kilométert. Jól van ez így, majd jövőre újra megpróbálja. Nem hét nap a világ, több is veszett Mohácsnál. Ilyen közhelyekkel áltatta magát, miközben pontosan érezte, hogy ez most itt nagyon kevés. Érezte ezt ő is. Közelebb lépett a parthoz és feszülten figyelni kezdett. A levegőbe szimatolt, orrába szökött a fröccsenő víz szaga, kettőt fordult a tengelye körül és aprókat vakkantott, majd újra leült. Az úszó továbbra is fáradtnak érezte magát, teste csak sodródott a vízben, mozgása töredezetté vált. Hol az a csónak? De egészen egyedül volt. A körötte lévő térben semmilyen más emberi alak sziluettje nem bontakozott ki. Sem csónak, sem hajó, sem más úszók nem voltak a közelében. Kezdett pánikba esni, teste görcsbe rándult, mozgása lelassult, szinte megmerevedett. Úsztatón felfeküdt az alig hullámzó víz felszínére. Várta, hogy újra erőre kapjon, a célra már nem gondolt.
Hirtelen egy hang szólt hozzá a semmiből.
- Na, mi van pajtikám, hűsölünk? Hogy is van ez? Boglár nem arra van, hanem a másik irányban. Lazítani, mindig mondom, próbálj meg lazítani, nem győzlek tanítani. Hogyan csináld? Kérdezel vissza. Harminc éve pofázok neked mit, hogyan érdemes, és te csupán annyit tanultál meg hogyan kell kérdezni. Azt hiszed ez elég? A föntieknek lehet, de itt a Balaton közepén csak a halak hisznek neked. Lazítani, próbálj meg lazítani, annyi hülye van, legalább te ne játszd el neki k az ostobát. Juszt is máshogy legyél bolond! Annyi lehetőség van hülyének lenni, de nem mindegy hogyan adod a bolondot. Ennyi a különbség. A lábtempód nem az igazi, látszik, hogy keveset gyakoroltad, és a szuflával is akadnak gondok, de sebaj, itt van neked ingyen kórháznak a Balaton. Vagy mégis mennél tovább? Akkor mozdulj, odaát a parton várlak. Próbálj meg lazítani, az istenért, még a végén nekem kell beúsznom érted.
A szél kissé megemelkedett, egy vitorlást sodort felé, segíthetünk, nem, nem köszönöm, az átúszásra jöttem, még versenyben vagyok, minden rendben. Mikor a hajó kissé eltávolodott a hasára fordult és újra egy kellemes, ritmikus tempóban úszni kezdett. Egyáltalán nem érezte fáradtnak magát, az előbbi kimerültségnek nyoma sem volt. Nem haladt gyorsan, de a kezdeti ritmust újra fel tudta venni. A távolban már látta a partot és a megérkezőket. Lassan lehanyatlott a nap és beköszöntött a délután. A víz hűvös volt, de nem elviselhetetlenül. Hullámok alig fodrozták a felszínt, a nap kellemes melegítő ereje a délután érkezésével sem szűnt meg teljesen. Már hallotta újra a hangosbemondót, újra látta a zászlókat. A part mentén nagy volt a nyüzsgés, mindenki szerencsésen célba ért. A mai utolsó beérkező versenyzőt várjuk, pár méter, pár lábtempó és ő is célba ér. Gratuláljunk neki. Éljen, éljen.
Öt kilométer és egy kevés. Utána milyen nehéz elhagyni a vizet, elhagyni a tavat. És mégis mekkora megkönnyebbülés. Gratulálunk Sándor bácsi, ön az legidősebb versenyző, aki ez idáig képes volt átúszni a tavat. Hatalmas siker, országos hírű sporteredmény. Nyolcvan évesen ilyen kondiba lenni, irigylésre méltó. Az idő. Az idő nem lényeges, mindannyian fejet hajtunk a teljesítménye előtt, ha megengedi a helyi tévé egy rövid interjút is készítene önnel. Villogjanak a vakuk, itt az ember, aki legyőzte az időt és az öregséget. Halleluja. De mondja bácsi, miért vállalkozott az ön korában erre az embertelen kihívásra? Megígértem valakinek. Kinek. Az nem fontos, a lényeg hogy megtartottam az ígéretem. Vége az interjúnak? Vége. Hazamehetek? Haza. Viszontlátásra. Viszlát, Sándor bácsi, gratulálunk, ha van lehetősége jöjjön fel a budapesti stúdióba is, leadjuk az esti show műsorban is a hírt miszerint ön egy élő legenda. Az volnék? Én csak megpróbáltam lazítani. Hogy mit tetszett csinálni? Lazítottam. Viszontlátásra. Elindultak. Együtt, egy úton, egy időben és térben. Mint régi jó barátok. Olyan szép ez a nyárvégi erdő, lassan lombjukat hullajtják a fák, érkezik az ősz, érkezik az elmúlás. Csendesen a lába mellett lépdelt a hazaút során. Egy simító kéz sok mindent képes helyettesíteni, hát még egy simító érzés. Ilyenek ezek a kiöregedett vadászkutyák.
Hofi Géza emlékére
Mennyei teremtmények - Az elveszett paradicsom színei felfedezhetőek a gyermeki naivitásban
Szeretnék egyszer, csak úgy, egyszerűen, első látásra, objektív módon írni filmekről. De egyelőre nekem ez nem megy. Mindig, azaz érzet kerít hatalmába, amikor tollat ragadok, hogy el kell mondanom, meg kell magyaráznom, magamnak és másoknak azt a hatást – ellenhatást, amit a "papírra" vetett mű képvisel bennem. Ha az lenne a munkám, hogy a nagy közönségnek kellene aktuális mozikról tárgyszerű kritikát írnom, minden bizonnyal belebuknék a feladatba, de így, hogy ez csupán egy kellemes passzió, azt hiszem, igazán élvezem a dolgot.
Mégis, azt hiszem most nehéz "feladatot" választottam. A film, amiről beszélgetni, értekezni, tárgyalni szeretnék az Peter Jackson egyik jelentős (ha nem a legjelentősebb) munkája a " Mennyei teremtmények „. Jackson neve mindenkinek ismerősen csenghet, ő rendezte a méltán népszerű "Gyűrűk ura " trilógiát, nem mellesleg legfőképpen Új - Zéland - i környezetben, ami a rendező hazája is egyben.
Ez a filmje is ebben a jól ismert környezetben játszódik. A hatalmas zöldek és a Kivi madár hazájában. Megtörtént esemény alapján kollektivizálódik a film, azaz a téma, amely a fő szálat viszi, korábban, sok évvel azelőtt valóban megtörtént. A környezet, melybe bevezet minket az alkotó, az 50-es évek világa. Nagyon érdekes világ ez, főleg ezen a területen. Új-Zéland az angolszász kultúra része, így Christchurch is, ez a poros kis városka is ezen elvrendszerek és szociális hálók alapján működteti a maga kis civilizációját. Elnézve a városka magyarba hajló nevét, mondhatni, hogy egy újabb pamflet magának a valóságnak, és a bekövetkezett eseményeknek. Krisztus temploma. Tényleg az. Unalmas és együgyű városka ez, benne rengeteg sztereotip és unalmas ember. Olyan nagyon, de nagyon valódi, a köznép és a köznapiság egyik kimagasló példája is lehetne. Ha ez a két lány, akiről a történet mélységeiben szól, nem találkozna itt össze, és nem kezdenének abba a hihetetlen kalandba, ami a közös útjuk során életre kél a filmvásznon. Pauline Yvonne Rieper a városka lakója születése óta. Ide jár a helyi középiskolába, magának való, kissé befelé forduló személyisége nem találkozik a többiekével, sem otthon, sem az iskolában. Ezért mondhatni, hogy teljes magányra, vagy inkább kirekesztett, meg nem értett, meg nem élt érzelmeken alapuló létre van ítélve. Persze ez a saját választása is egyben, nem érzékelhető, hogy nyitna a világ felé, nem is érzékelhetjük, hiszen minden elemében hazugnak tartja azt, ami a valóságban körülveszi. Az álmai a saját valója. Mondhatnánk, hogy hazudik magának, és a természetes út az asszimiláció lenne, de ha így értelmeznénk a jellemrajzát, magát a "különleges ember " érzetét vagy a zsenikultuszt kérdőjeleznénk meg ez által. A másik lány Juliet Marion Hulme. Juliet nem a városból való, igazi angol úrilány, igazi angol úri szülőkkel. A papa professzor, a mama egy igen érdekes és összetett személyiség, terapeuta. Juliet szintén lelki sérült és magányos gyerek. Ő is befelé él, akárcsak Pauline, de mivel őt arra kényszerítették korábban, hogy egy nagyfokú, mesterkéltebb játszmában élje az életét, sokkal jobb szerepjátékos. Betegsége folytán rengeteg időt tölt, töltött távol a szülőktől, ezért valamilyen szinten a „társas magány” érzete uralkodott el rajta. De, mivel az idő és a magány így kalodába zárta, ez a félelem úgy vetül ki a közegre, amiben él, hogy erős ragaszkodással viseltetik a szülei és alapvetően a „biztonságot adó” élete iránt. Nagyjából a "csak soha többé magányt" elve mozgatja. Törvényszerű a két lány találkozása, és egyben a barátságuk is törvényszerű. Vannak olyan kapuk két ember életében, amiket csak közösen lehet kinyitni. Csak egy "én" számára láthatatlan, egy közös én számára viszont azonnal láthatóvá válik. Végül, amikor ez a két forrongó és lázadó elme találkozik, az picit olyan, mint amikor egy bomba felrobban, és a robbanás után, a füstölgő kráterben tisztulnának le végképp a dolgok. Ez a barátság is ilyen. Forrongó, lázadó, pajzán, pajkos, tele van élettel. A kinyitott kapuk tettekért kiáltanak, és az álmok mezsgyéjét kivetítve a térbe a két lányban egy olyan tudatra ébredő új és szertelen világ nyílik ki, amilyet alapvetően csak álmaikban láttak, észleltek eddig. Regényt kezdenek írni, közösen, egy álomvilágról, egy olyan mesés elegyről, amelyben alapvetően a valóság és a tanult normák elegyednek a fantázia képeivel. Ezek a leképezések később megjelennek a mindennapokban, és a "szűrő - elv " alapján a környezetükben egyre jobban a támadások kereszttüzébe kerülnek. Ha kilógsz a sorból, ha másmilyen vagy, akkor egyben veszélyes vagy, nem értünk, nem tudjuk, mi vezérel, nem ismerjük a cselekedeteid hátterét. Ilyenkor (főleg gyermekkorban) a környezet közbelép, és vissza akarja terelni a helyes útra a hibába esett gyermekeket. Így tesznek ezzel a barátsággal is, ezzel a két " mennyei teremtménnyel". Megpróbálják szétzilálni. A kor és az erkölcs elvrendszerei alapján a szülői korbács mindkét családban végül kézbe kerül, persze nem első érzetre, akarnok módon, hanem egy manipulatívabb játék keretében. Tudják, hogy az elsődleges erőszak nem érne célt, így válogatottabb eszközökhöz nyúlnak. A távolságot választják, nagyon okosan. Ha nincsenek egymás mellett megszűnik a vibráció, elhal az éltető erő. Gyerekek még, hamar kinövik lázadó, közösségen kívüli mivoltukat. Csak el kell választani őket egymástól, nem nagy ügy. A terv megszületik, sőt a cselekvés szintjére lép, a fájdalom tragikus, a szívbe mar, de egyben a gyülemlő kétségbeesés felébreszti az ösztönszerű cselekvés – faktort a lányokban. Újra belépnek az életbe, és kilépnek az álmok szintjéről (látszólag), és egy kegyetlen ötlet fogalmazódik meg bennük. A hatályos szabályok értelmében Pauline nem kaphat útlevelet, csak szülői engedéllyel, így nem tarthat Juliettel, aki hamarosan útra kél a városból. Pauline anyja útban van. A boldogságuk útjában. Távoznia kell az élők sorából. Halálával a hitt paradicsom kapui újra kinyílnak majd, és az édes, melengető álmok és nevetések újra eljönnek, ha ő meghal. A nyitókép egyben záró képpé is nemesedik, és a cselekmény végbe megy a vásznon is, mint ahogy az sok évvel előtte, azaz életben megtörtént. A gyermeki lélek diadalmaskodik a szülői önkény felett, egy kegyetlen hatalom, egy önző gyilkosság által, amire talán azaz egyetlen mentség, hogy a boldogság védelmében követték el.
Mindvégig érezhető a feszültség, amely hol belép, hol elhagyja a teret, de valami impulzív vibráció állandóan a képen tartja. Jackson rendezése elsőrangú, mind képi, mind színészi játékban. Melanie Lynskey tragikusan szép Pauline, Kate Winslet merengően éteri Juliet. A filmben végül zene lesz az a vonal, mely szárnyára vesz minket, és ahogy elérünk a belső képekhez, a lányok belső álmaihoz, az operához, a dalhoz, az énekhez, és benne a szintén tragikusan korán elhunyt nagyszerű Mario Lanza- hoz, mind-mind azon az úton tart, amely a film feszességét, de egyben naivitását is egy adott lineáris íven tartja.
Juliet Hulme később Anne Perry néven bestsellereket kezdett írni, (saját történetét is természetesen megírta) jóval letöltött börtönbüntetése után, amivel maga a törvény, a norma végül is véget vetett a "Mennyei teremtények" közös vonalának. Mennyire fájhatott, milyen félelemben tarthatta a közeget, amiben élt ez a két ember, ez a két fiatal lélek, ha az volt az egyetlen feltétele később, 1965-ben Pauline szabadon bocsátásának, hogy soha többé nem találkozhatnak Juliettel. Két erő egyesülése, dupla félelem az erőtlen tömegekben. A lányok közös csillaga végül mégis kihunyt, közös futásuk véget ért, a "carpe diem - elv " ezúttal vereséget szenvedett az érzelmi ráció ellenében. Bűnnel nem lehet boldogságot vásárolni, még a zseniknek sem. A film kötelező darab mindenki számára. Mindenkinek, aki még tudja, hogy a dolgok mögött nem a "semmi" található, hanem bizonyosan egy újabb „valami”, egy megismerésre, felfedezésre váró világ. Ez a történet azoknak szól, akiknek, ha azt mondják, hogy "valami történt itt " nem azt a kérdést teszik fel, hogy mi történt, hanem, hogy miért pont így és ekkor történt, az, ami történt. Mert pontosan ennyi a különbség azok között, akik csupán élik, leélik az életüket, és azok között, akik meg merik élni saját sorsuk választott életfonalát.
Mégis, azt hiszem most nehéz "feladatot" választottam. A film, amiről beszélgetni, értekezni, tárgyalni szeretnék az Peter Jackson egyik jelentős (ha nem a legjelentősebb) munkája a " Mennyei teremtmények „. Jackson neve mindenkinek ismerősen csenghet, ő rendezte a méltán népszerű "Gyűrűk ura " trilógiát, nem mellesleg legfőképpen Új - Zéland - i környezetben, ami a rendező hazája is egyben.
Ez a filmje is ebben a jól ismert környezetben játszódik. A hatalmas zöldek és a Kivi madár hazájában. Megtörtént esemény alapján kollektivizálódik a film, azaz a téma, amely a fő szálat viszi, korábban, sok évvel azelőtt valóban megtörtént. A környezet, melybe bevezet minket az alkotó, az 50-es évek világa. Nagyon érdekes világ ez, főleg ezen a területen. Új-Zéland az angolszász kultúra része, így Christchurch is, ez a poros kis városka is ezen elvrendszerek és szociális hálók alapján működteti a maga kis civilizációját. Elnézve a városka magyarba hajló nevét, mondhatni, hogy egy újabb pamflet magának a valóságnak, és a bekövetkezett eseményeknek. Krisztus temploma. Tényleg az. Unalmas és együgyű városka ez, benne rengeteg sztereotip és unalmas ember. Olyan nagyon, de nagyon valódi, a köznép és a köznapiság egyik kimagasló példája is lehetne. Ha ez a két lány, akiről a történet mélységeiben szól, nem találkozna itt össze, és nem kezdenének abba a hihetetlen kalandba, ami a közös útjuk során életre kél a filmvásznon. Pauline Yvonne Rieper a városka lakója születése óta. Ide jár a helyi középiskolába, magának való, kissé befelé forduló személyisége nem találkozik a többiekével, sem otthon, sem az iskolában. Ezért mondhatni, hogy teljes magányra, vagy inkább kirekesztett, meg nem értett, meg nem élt érzelmeken alapuló létre van ítélve. Persze ez a saját választása is egyben, nem érzékelhető, hogy nyitna a világ felé, nem is érzékelhetjük, hiszen minden elemében hazugnak tartja azt, ami a valóságban körülveszi. Az álmai a saját valója. Mondhatnánk, hogy hazudik magának, és a természetes út az asszimiláció lenne, de ha így értelmeznénk a jellemrajzát, magát a "különleges ember " érzetét vagy a zsenikultuszt kérdőjeleznénk meg ez által. A másik lány Juliet Marion Hulme. Juliet nem a városból való, igazi angol úrilány, igazi angol úri szülőkkel. A papa professzor, a mama egy igen érdekes és összetett személyiség, terapeuta. Juliet szintén lelki sérült és magányos gyerek. Ő is befelé él, akárcsak Pauline, de mivel őt arra kényszerítették korábban, hogy egy nagyfokú, mesterkéltebb játszmában élje az életét, sokkal jobb szerepjátékos. Betegsége folytán rengeteg időt tölt, töltött távol a szülőktől, ezért valamilyen szinten a „társas magány” érzete uralkodott el rajta. De, mivel az idő és a magány így kalodába zárta, ez a félelem úgy vetül ki a közegre, amiben él, hogy erős ragaszkodással viseltetik a szülei és alapvetően a „biztonságot adó” élete iránt. Nagyjából a "csak soha többé magányt" elve mozgatja. Törvényszerű a két lány találkozása, és egyben a barátságuk is törvényszerű. Vannak olyan kapuk két ember életében, amiket csak közösen lehet kinyitni. Csak egy "én" számára láthatatlan, egy közös én számára viszont azonnal láthatóvá válik. Végül, amikor ez a két forrongó és lázadó elme találkozik, az picit olyan, mint amikor egy bomba felrobban, és a robbanás után, a füstölgő kráterben tisztulnának le végképp a dolgok. Ez a barátság is ilyen. Forrongó, lázadó, pajzán, pajkos, tele van élettel. A kinyitott kapuk tettekért kiáltanak, és az álmok mezsgyéjét kivetítve a térbe a két lányban egy olyan tudatra ébredő új és szertelen világ nyílik ki, amilyet alapvetően csak álmaikban láttak, észleltek eddig. Regényt kezdenek írni, közösen, egy álomvilágról, egy olyan mesés elegyről, amelyben alapvetően a valóság és a tanult normák elegyednek a fantázia képeivel. Ezek a leképezések később megjelennek a mindennapokban, és a "szűrő - elv " alapján a környezetükben egyre jobban a támadások kereszttüzébe kerülnek. Ha kilógsz a sorból, ha másmilyen vagy, akkor egyben veszélyes vagy, nem értünk, nem tudjuk, mi vezérel, nem ismerjük a cselekedeteid hátterét. Ilyenkor (főleg gyermekkorban) a környezet közbelép, és vissza akarja terelni a helyes útra a hibába esett gyermekeket. Így tesznek ezzel a barátsággal is, ezzel a két " mennyei teremtménnyel". Megpróbálják szétzilálni. A kor és az erkölcs elvrendszerei alapján a szülői korbács mindkét családban végül kézbe kerül, persze nem első érzetre, akarnok módon, hanem egy manipulatívabb játék keretében. Tudják, hogy az elsődleges erőszak nem érne célt, így válogatottabb eszközökhöz nyúlnak. A távolságot választják, nagyon okosan. Ha nincsenek egymás mellett megszűnik a vibráció, elhal az éltető erő. Gyerekek még, hamar kinövik lázadó, közösségen kívüli mivoltukat. Csak el kell választani őket egymástól, nem nagy ügy. A terv megszületik, sőt a cselekvés szintjére lép, a fájdalom tragikus, a szívbe mar, de egyben a gyülemlő kétségbeesés felébreszti az ösztönszerű cselekvés – faktort a lányokban. Újra belépnek az életbe, és kilépnek az álmok szintjéről (látszólag), és egy kegyetlen ötlet fogalmazódik meg bennük. A hatályos szabályok értelmében Pauline nem kaphat útlevelet, csak szülői engedéllyel, így nem tarthat Juliettel, aki hamarosan útra kél a városból. Pauline anyja útban van. A boldogságuk útjában. Távoznia kell az élők sorából. Halálával a hitt paradicsom kapui újra kinyílnak majd, és az édes, melengető álmok és nevetések újra eljönnek, ha ő meghal. A nyitókép egyben záró képpé is nemesedik, és a cselekmény végbe megy a vásznon is, mint ahogy az sok évvel előtte, azaz életben megtörtént. A gyermeki lélek diadalmaskodik a szülői önkény felett, egy kegyetlen hatalom, egy önző gyilkosság által, amire talán azaz egyetlen mentség, hogy a boldogság védelmében követték el.
Mindvégig érezhető a feszültség, amely hol belép, hol elhagyja a teret, de valami impulzív vibráció állandóan a képen tartja. Jackson rendezése elsőrangú, mind képi, mind színészi játékban. Melanie Lynskey tragikusan szép Pauline, Kate Winslet merengően éteri Juliet. A filmben végül zene lesz az a vonal, mely szárnyára vesz minket, és ahogy elérünk a belső képekhez, a lányok belső álmaihoz, az operához, a dalhoz, az énekhez, és benne a szintén tragikusan korán elhunyt nagyszerű Mario Lanza- hoz, mind-mind azon az úton tart, amely a film feszességét, de egyben naivitását is egy adott lineáris íven tartja.
Juliet Hulme később Anne Perry néven bestsellereket kezdett írni, (saját történetét is természetesen megírta) jóval letöltött börtönbüntetése után, amivel maga a törvény, a norma végül is véget vetett a "Mennyei teremtények" közös vonalának. Mennyire fájhatott, milyen félelemben tarthatta a közeget, amiben élt ez a két ember, ez a két fiatal lélek, ha az volt az egyetlen feltétele később, 1965-ben Pauline szabadon bocsátásának, hogy soha többé nem találkozhatnak Juliettel. Két erő egyesülése, dupla félelem az erőtlen tömegekben. A lányok közös csillaga végül mégis kihunyt, közös futásuk véget ért, a "carpe diem - elv " ezúttal vereséget szenvedett az érzelmi ráció ellenében. Bűnnel nem lehet boldogságot vásárolni, még a zseniknek sem. A film kötelező darab mindenki számára. Mindenkinek, aki még tudja, hogy a dolgok mögött nem a "semmi" található, hanem bizonyosan egy újabb „valami”, egy megismerésre, felfedezésre váró világ. Ez a történet azoknak szól, akiknek, ha azt mondják, hogy "valami történt itt " nem azt a kérdést teszik fel, hogy mi történt, hanem, hogy miért pont így és ekkor történt, az, ami történt. Mert pontosan ennyi a különbség azok között, akik csupán élik, leélik az életüket, és azok között, akik meg merik élni saját sorsuk választott életfonalát.
Menteuse
Sophie Marceau : Menteuse /Hazug/, 1997
(Magyarul "Apró hazugságok" címmel jelent meg, 2006-ban)
Tipikus esete annak amikor egy híres ember tollat ragad és könyvet ír? Bizonyára első gondolatnak ez tűnhet elő, de mint minden könyv és mint minden írás, ez is egyéniségfüggő. Marceau-t mindenki ismeri. Népszerű, ismert, mostanság már világszerte, egy igazi francia liliom. Az a nőtípus, aki hatni tud, a gesztusaival, a mimikájával, hangjával, testbeszédével, szemével, minden létező biológiai és mentális ingerenciájával. Nem fogok róla nem elfogultan beszélni, mert nálam ez a hölgy nagy becsben van tartva. Imádom. Szeretetem ugyan elsődleges reflexiókra, benyomásokra épült, egészen addig, amíg ezt a könyvet el nem olvastam. Miután elkezdtem olvasni ezt a "regényt" rájöttem a vonzalmam mélységi titkára is. Azért vagyok a rajongója, mert ez a nő szereti megélni önmagát. Fáklyalánggá lobbantja a szikrát, amire igazán és valójában be tud indulni egy férfi. Nem, itt nem az erotikára gondolok elsődlegesen, hanem arra a szellemi kihívásra, amit a modern férfi elvár a modern nőtől. A "villanjanak a pengék" hatás. Szeretem az olyan írásmódot, ahol nincs konkrét cselekmény, hanem csak úgy "lépegetünk" előre, impressziók, illúziók, dezillúziók által. Látható az út honnan jöttünk (Zola, Proust, Fournier), de csak érzékelhető a jövő, hová is tartunk. A posztmodern regény vonzalma és taszítása. 'Olyan nihilista" - szól a panasz hangja, "semmitmondó handa-banda" mondja egy másik, "a végletekig unalmas és kusza" - dörmögi egy harmadik.
Igen, meglehet, hogy mindezek a hangok megszólalása valahol jogos. Az élvezhetőség kárt szenved, a lélek dimenzionális feljavulása mellett. Na de ez kit érdekel? Sosem érdekelt ki süti el a fegyvert a darab legvégén, a katarzis belső megélése sokkal izgalmasabb. És a mentális fejlődést is jobban elősegíti.
Hogyan éli meg a mindennapok izgalmát, unalmát, monotonitását, sivárságát egy középosztálybeli, értelmes, intelligens harmincas éveiben járó francia nő a kilencvenes években? Ebbe az izgalmas "játszmába" kapunk betekintést, de mint mondtam nem technikai izgalmak révén, hanem emocionális síkon. Egy érzékeny, finom lélek, érzékeny és finom története. Az az egy történetlen történéshalmaz.
A könyv végig élvezhető, és pont azok miatt a finom utalások miatt, ami alapján leginkább egy izgalmas képhez, egy éledő vászonhoz tudnám hasonlítani. A durva ecsetvonással megrajzolt alapok után, a kontúrok tisztázása maga egy érzelmi kaland, egy látomás, egy leképezett individuum első sóhaja.
A cím karakánságára a könyv ad választ. A modern emberi kor egyik társas allűrje a hazugság, a füllentés, a dolgok elhallgatása. Ki nem próbálkozott már ezzel valamilyen szinten? Nem, nem mondom el neki, nem bántom meg, sajnálom, élvezem, hogy nem tudja, hagyjon mindenki békén, a francba ezzel a sok hülyével! Tengernyi egyéb más életérzés a mozgatórugója általában ezeknek az "Apró hazugságoknak", ami voltaképpen a ráébredés percében igazából önbecsapássá silányul, valljuk be. Marceau tisztában van ezzel, nem is kér magának, azaz lírai énjének különösebb felmentést, sőt, perverz módon beleírja az olvasó szemébe hazugsága tényét és közönyét:
"Megátalkodott hazudozó vagyok. Tökéletesen tudok füllenteni. Rendszeresen, napjában többször, előre megfontoltan vagy szándék nélkül, spontán vagy pimaszul, tiszta, tágra nyílt szemekkel hazudok. Menekülök a rossz szellemeim elől, hátat fordítok nekik. Lopakodom és elmenekülök, aztán átformálom magam mihelyst az élet a markába kaparint, és csak az igazság mutatkozik meg. Nem szeretek magamról beszélni. Ez a legnagyobb hazugságom, a legféltettebb titkom. Azt mondják, hogy nem jól ismerem magam. De mi van egyáltalán, ami tudnivaló? Nap, mint nap milliárdnyi új atomot lélegzem be. Még a verőfényben is azt kérdezem magamtól: ki is vagyok?"
Ismerős ez az életérzés ugye neked is. A megfogalmazás lényegtelen. A hazugság ősi titok, mellyel az idők végezetéig együtt kell élnie az embernek. A paradicsom elveszett, a semmibe tűnt, nincs mentségünk az emberi gyarlóság kéjes és vággyal teli hazug mechanizmusaira. Mindannyian együtt sodródunk az élet nevetséges tengerén, egy rozzant, téveteg bárkán, igaztalan és kopár partok felé... De még mellettünk nevetnek a habokban a delfinek. Még igen.
Amíg tudunk magunkon nevetni, és hazudni, hogy minden rendben van, addig a bántalmakat is könnyedebben éljük meg. A közöny nagy úr a lélek felett, de vigyázat, egyben gyilkosa is
(Magyarul "Apró hazugságok" címmel jelent meg, 2006-ban)
Tipikus esete annak amikor egy híres ember tollat ragad és könyvet ír? Bizonyára első gondolatnak ez tűnhet elő, de mint minden könyv és mint minden írás, ez is egyéniségfüggő. Marceau-t mindenki ismeri. Népszerű, ismert, mostanság már világszerte, egy igazi francia liliom. Az a nőtípus, aki hatni tud, a gesztusaival, a mimikájával, hangjával, testbeszédével, szemével, minden létező biológiai és mentális ingerenciájával. Nem fogok róla nem elfogultan beszélni, mert nálam ez a hölgy nagy becsben van tartva. Imádom. Szeretetem ugyan elsődleges reflexiókra, benyomásokra épült, egészen addig, amíg ezt a könyvet el nem olvastam. Miután elkezdtem olvasni ezt a "regényt" rájöttem a vonzalmam mélységi titkára is. Azért vagyok a rajongója, mert ez a nő szereti megélni önmagát. Fáklyalánggá lobbantja a szikrát, amire igazán és valójában be tud indulni egy férfi. Nem, itt nem az erotikára gondolok elsődlegesen, hanem arra a szellemi kihívásra, amit a modern férfi elvár a modern nőtől. A "villanjanak a pengék" hatás. Szeretem az olyan írásmódot, ahol nincs konkrét cselekmény, hanem csak úgy "lépegetünk" előre, impressziók, illúziók, dezillúziók által. Látható az út honnan jöttünk (Zola, Proust, Fournier), de csak érzékelhető a jövő, hová is tartunk. A posztmodern regény vonzalma és taszítása. 'Olyan nihilista" - szól a panasz hangja, "semmitmondó handa-banda" mondja egy másik, "a végletekig unalmas és kusza" - dörmögi egy harmadik.
Igen, meglehet, hogy mindezek a hangok megszólalása valahol jogos. Az élvezhetőség kárt szenved, a lélek dimenzionális feljavulása mellett. Na de ez kit érdekel? Sosem érdekelt ki süti el a fegyvert a darab legvégén, a katarzis belső megélése sokkal izgalmasabb. És a mentális fejlődést is jobban elősegíti.
Hogyan éli meg a mindennapok izgalmát, unalmát, monotonitását, sivárságát egy középosztálybeli, értelmes, intelligens harmincas éveiben járó francia nő a kilencvenes években? Ebbe az izgalmas "játszmába" kapunk betekintést, de mint mondtam nem technikai izgalmak révén, hanem emocionális síkon. Egy érzékeny, finom lélek, érzékeny és finom története. Az az egy történetlen történéshalmaz.
A könyv végig élvezhető, és pont azok miatt a finom utalások miatt, ami alapján leginkább egy izgalmas képhez, egy éledő vászonhoz tudnám hasonlítani. A durva ecsetvonással megrajzolt alapok után, a kontúrok tisztázása maga egy érzelmi kaland, egy látomás, egy leképezett individuum első sóhaja.
A cím karakánságára a könyv ad választ. A modern emberi kor egyik társas allűrje a hazugság, a füllentés, a dolgok elhallgatása. Ki nem próbálkozott már ezzel valamilyen szinten? Nem, nem mondom el neki, nem bántom meg, sajnálom, élvezem, hogy nem tudja, hagyjon mindenki békén, a francba ezzel a sok hülyével! Tengernyi egyéb más életérzés a mozgatórugója általában ezeknek az "Apró hazugságoknak", ami voltaképpen a ráébredés percében igazából önbecsapássá silányul, valljuk be. Marceau tisztában van ezzel, nem is kér magának, azaz lírai énjének különösebb felmentést, sőt, perverz módon beleírja az olvasó szemébe hazugsága tényét és közönyét:
"Megátalkodott hazudozó vagyok. Tökéletesen tudok füllenteni. Rendszeresen, napjában többször, előre megfontoltan vagy szándék nélkül, spontán vagy pimaszul, tiszta, tágra nyílt szemekkel hazudok. Menekülök a rossz szellemeim elől, hátat fordítok nekik. Lopakodom és elmenekülök, aztán átformálom magam mihelyst az élet a markába kaparint, és csak az igazság mutatkozik meg. Nem szeretek magamról beszélni. Ez a legnagyobb hazugságom, a legféltettebb titkom. Azt mondják, hogy nem jól ismerem magam. De mi van egyáltalán, ami tudnivaló? Nap, mint nap milliárdnyi új atomot lélegzem be. Még a verőfényben is azt kérdezem magamtól: ki is vagyok?"
Ismerős ez az életérzés ugye neked is. A megfogalmazás lényegtelen. A hazugság ősi titok, mellyel az idők végezetéig együtt kell élnie az embernek. A paradicsom elveszett, a semmibe tűnt, nincs mentségünk az emberi gyarlóság kéjes és vággyal teli hazug mechanizmusaira. Mindannyian együtt sodródunk az élet nevetséges tengerén, egy rozzant, téveteg bárkán, igaztalan és kopár partok felé... De még mellettünk nevetnek a habokban a delfinek. Még igen.
Amíg tudunk magunkon nevetni, és hazudni, hogy minden rendben van, addig a bántalmakat is könnyedebben éljük meg. A közöny nagy úr a lélek felett, de vigyázat, egyben gyilkosa is
Likőr
Ha engedtem volna,
hogy te ülj le elsőnek,
talán észre sem veszem,
annyira lényegtelen volt
Félhold fakó borospohár,
felette ing, mozduló kéz,
habban fürdő néma tisztulás
szappan illat, buborék, változás
Nézem magam, füst mereng a térben
kályhamagány, elhaló tűz, menedék
jéggé dermedt világ szava zakatol a légben,
fagyott ablakban gyöngyöző homályvirág
Nem tudom, hogy a pohár vagy a bor,
ami igazán vonzóvá tett aznap este,
de lettél nekem te, s maradtál,
tested ébredő lángnyelv, vulkán, tűzcsóva
Csak nem áll össze a következő strófa,
szóval a bor, meg a pohár, meg a szappan, meg a kéz
télben omló vágyak, részegség, merész fohász
ajkad húsába kapott az elmosott pohár
Megtört lelkek balladája ez, valami homály
sebed színes volt, hétszínű végtelen
odakaptál kezeddel, védted a jelent,
ne sírj, hallgattam, ez miatt tényleg ne sírj
Minden fájdalom egy-egy hullámkör,
mint fuldoklóban az elhaló gyönyör
megnyugodtál végül, azt hiszem nevettél
emberibb voltál, mint ahogyan megszülettél
Nem kérek több bort, mondtad
ennyi épp elég volt, másra vágysz
rám? - kérdeztem tettetett félelemmel
hát igen, búgtad vissza, lesz még időnk az elmúlásra
Hevesen intettem, kezem levegőben kaszált
röhögtem, gyermek, neveletlen, szerettem a szád
a szomszéd asztalon tenger rőt gyöngye villant
egy női szempárban, végtelen óceán kék
Némán halkuló dob szavakkal
fontam köréd lassító igét
minden szerelem ördögi kör, minden félelem gyalázat
csókra tapadt száj a válasz, ajkad hűs likőr, sosem lázad
hogy te ülj le elsőnek,
talán észre sem veszem,
annyira lényegtelen volt
Félhold fakó borospohár,
felette ing, mozduló kéz,
habban fürdő néma tisztulás
szappan illat, buborék, változás
Nézem magam, füst mereng a térben
kályhamagány, elhaló tűz, menedék
jéggé dermedt világ szava zakatol a légben,
fagyott ablakban gyöngyöző homályvirág
Nem tudom, hogy a pohár vagy a bor,
ami igazán vonzóvá tett aznap este,
de lettél nekem te, s maradtál,
tested ébredő lángnyelv, vulkán, tűzcsóva
Csak nem áll össze a következő strófa,
szóval a bor, meg a pohár, meg a szappan, meg a kéz
télben omló vágyak, részegség, merész fohász
ajkad húsába kapott az elmosott pohár
Megtört lelkek balladája ez, valami homály
sebed színes volt, hétszínű végtelen
odakaptál kezeddel, védted a jelent,
ne sírj, hallgattam, ez miatt tényleg ne sírj
Minden fájdalom egy-egy hullámkör,
mint fuldoklóban az elhaló gyönyör
megnyugodtál végül, azt hiszem nevettél
emberibb voltál, mint ahogyan megszülettél
Nem kérek több bort, mondtad
ennyi épp elég volt, másra vágysz
rám? - kérdeztem tettetett félelemmel
hát igen, búgtad vissza, lesz még időnk az elmúlásra
Hevesen intettem, kezem levegőben kaszált
röhögtem, gyermek, neveletlen, szerettem a szád
a szomszéd asztalon tenger rőt gyöngye villant
egy női szempárban, végtelen óceán kék
Némán halkuló dob szavakkal
fontam köréd lassító igét
minden szerelem ördögi kör, minden félelem gyalázat
csókra tapadt száj a válasz, ajkad hűs likőr, sosem lázad
Őszi Róbert: Othello
A közért előtt már többen várakoztak, köztük András is. Munkába indulók, egyetemisták, kisiskolások. Pontban hétkor Marika a főpénztáros nyitja az ajtót és kedélyesen betessékeli az aznapi első vásárlókat. Ez a nő gyanúsan víg kedélyű mindig, a kisfiúk rémálma, ha egy elhalad mellette állandóan egy fejen búbolás vagy arcon pofizgatás a vége. Jobb előle kitérni. Ondolált haja, fehér köpenye, nagy műanyag keretes szemüvege és túlzott sminkje ijesztő. A gyermeklélek mesebeli képzelgéssel társítja jelenét, és Marika néni Andriska szemében a boszorkányok evilági megnyilvánulása. Ma szerencsés a fickó, szerda van, ilyenkor korábban jönnek a szállítók, reggeli gyűlés van kilenckor, a főpénztárosnő hamar elsiet. A kőrengetegben ez a legjobb közért, talán az egész világegyetemben is. A bevásárló kosár pont kézre áll, súlya, formája, kék színe fokozza a vásárlási kedvet, még az aljára száradt kiömlött tej savós látványa sem okoz különösebb undorba keltő érzetet. Andris a pékáru pulthoz siet, papírzacskóba rámolja a négy darab kiflit, esetenként zsömlét, a húspultban kikéri a tíz deka parizert, a tejes pultnál felmarkolja a zacskós tejet. Nem, ma nem a tej mellett dönt, kakaós tej, ez legyen ma, és a szokásos Geszti-Eszti a nagy kedvenc. Kávé is kell, fél kiló. Bor, sör most nem, apa hosszú fuvarban van, vidéken. A sor ilyenkor rövid, még alig ébredt a reggel, mindenki álmos, mindenki fáradt. Klári ül a pénztárban. Szerencse. Csodaszép lány, itt lakik ő is a telepen, a szemben lévő házban, a 48-ban, a harmadikon. Nyáridőben kiül a teraszra és ott napozik. Gyönyörű teste van, a legszebb nyári emléke ennek a mafla kamasznak, az a nap, délelőtt, amikor Klárika szentségtörő módon fedetlen keblekkel élvezte a nyári fényeket, az izzó napkorong felettébb barnító hatását. Áldott pillanat, amikor a nagyi tavaly karácsonyra távcsövet hozott Belgiumból. Védőtokos, Zellmann, kétszáz méterről leolvasható vele az autók rendszáma. Klári szőke, egy széles fehér pánttal fogja át a haját, és mindig papucsban van. Klumpa. Kopog, mint az őszi eső.
- 13,80 lesz Károly bácsi, ha nem tetszik mást kérni – mondja dallamos hangon.
- Szifoncserém lesz még Klárika, kettő.
- 20 forint lesz kereken, köszönöm! Tessék szólni Ági néninek a földszint kettőbe, hogy ma friss csirke érkezik, tanyasi. Tojás is lesz. Csókolom!
A sor fogyatkozóban a nap kelőben. Andris te jössz. Ne feszengj már, egyből kiszúrja, hogy zavarban vagy.
- Csókolom.
- Szerbusz, de mondtam már, hogy ne csókólomozzál engem, nem vagyok én még olyan öreg! – nevet. 12, 40, ha más nem lesz. Hoppá, látom kávéd is van, te vagy a papírzacskós fiú, igaz? Mondták a lányok, hogy neked állandóan mellé ömlik a kávé a darálóból, és lélekszakadva rohansz ide a pénztárhoz, hogy zacskót kérj. Tessék itt egy zacskó, előre, a mai futást megspórolhatod. – mondja kacagva.
Nevet vele a sor is, a kisfickó füle tövéig vöröslik. Ilyen gyorsan itt még nem fizettek. A lány melle ring, mint két pirosló alma, vakítóan fehér fogai zizzenve pattognak két nevetés között.
Rohadt daráló, ma is ellenség, a kávé mellé potyog, a zacskó a megmentő. Újabb nevetés. Ciki vagy Andris.
Fél nyolc. Iskolakezdés. A köpeny viselése kötelező még a hetedikeseknek is, kék, 100 % polietilén, ez van a címkére írva. Kakaó, kifli csücsök, becsengetés. Hétfő, hosszú tanítási nap, utána meg napközi. Lassan jön a tavaszi szünet, a szabad foglalkozást már egy hete az udvaron lehet végezni. Sokan fociznak, röplabdáznak, kislabdáznak, távol ugranak. Csendes Andris olvas. Árnyékban, a nevetésektől távol. Winnetou és Old Shatterhand épp ma lettek barátok, elszívták a békepipát. Apacs akar lenni, kell neki egy ezüstpuska. Lézerkardja már van, szülinapjára kapta, apa hozta Bécsből.
- Gyerekek, gyertek be, kézmosás, elköszönés, a váltócipő használata kötelező, kérem az udvarra kihozott utcai cipőket a tornateremnél cseréljétek át, majd amikor indultok cseréljétek vissza! Szép délutánt mindenkinek, holnap nem lesz napközi, az egész iskola kivonul, a Szúnyog szigetre több iskolával közösen sportnapot tartunk! Számháború is lesz! – mondja fennhangon Aranka néni, aki már nem tanít az iskolában, régen nyugdíjba ment, de így délutánonként besegít. Itt lakik a 35-ben a negyediken, van egy pudlija meg egy férje.
Ma kevés a tanulnivaló, a nagyobb dolgozatok ugyan még hátra vannak, de most éppen olyan szélcsendes az idő a tanulmányi frontok terén, el lehet menni, bringázni. Új bicikli, BMX. Anya szerezte a gyárban. Kevés van még belőle, anya szakszervezeti bizalmi, sok barátja van. Ciki hogy az ülést nem lehet jól beállítani, fel- lejár. Viszont a kormány nagyon kafa, tiszta Amerika. Négyre kint kell lennie a buszmegállóban. Anya negyedöt körül száll le a buszról. Kötelező program anyának segíteni, hazahordani a táskáit. A cérnagyárban szakácsnő, otthon nem főz, a gyárból hordja haza az ételt, befőttesüvegekben. Anni persze sehol, pedig ez is fel van osztva, mint a házimunka, de neki már barátnői vannak, mostanában sokat lóg velük, általában csak este esik haza. Mindegy, Andriska szeret várni anyára. Van ott egy kedvenc fája, annak a tövében ül, míg anya megérkezik. Addig sokat nézelődik. Szemben van a megállóval a kórház, a mentők így délután ötpercenként fordulnak be az udvarára, néha a villogójukat is használják. Apa is feküdt bent tavaly, a tüdejével van valami, szanatóriumban is volt már emiatt. A buszok menetrend szerint járnak. Figyelem és játék, logika hogy vajon többen szállnak fel, vagy többen szállnak le, mint amennyien felszálltak? Ingyenes tippelős játék tizenéveseknek. Anya busza is megjön, kezében nagy pakokkal kecmereg le a buszlépcsőn. Szia, anya. Otthon minden oké, a virágot meglocsoltam, igen kávét is vettem, Anni elmosogatott, kaptam matekból egy ötöst, és tesiből egy négyest. Huszonegy méterre dobtam a kislabdát. A bringa ülése még mindig nem jó, a vázon ülök, a fékekkel is van valami gond, pedig vadiúj a patkófék. Apád, majd megnézi, tudod, én nem foglalkozom ilyesmivel, tökfőzelék van fasírttal, és hoztam kecsketejet is, azt úgy szereted. Szeretem.
Anya hamar lefekszik aludni, főleg hétköznap, hatra már a gyárban kell lennie. Nagy főzőüstökben készítik az ebédet, hatalmas fakanalakkal, méteres lábosokban tálalják. Anyának mindig ételszagú a haja, pedig hord fejkendőt. A többi néni is hord, Cili néni a főnökasszony, ő hordja haza a legtöbb ételt. Este van, anya már alszik, Anni a parkban lófrál a haverokkal. Semmittevő semmi idő. A csillagok lassan felkúsznak, az égre a betonerdőben elhalkul a lárma, csendesebbé válik az élet, kigyúlnak az ablakokban az esti fények. Andrisnak van egy szokása. Több is van, de ezt sokszor gyakorolja. Amikor már mindenki lefeküdt, kilopódzik a konyhába a távcsővel és felül az asztal tetejére, egész közel az ablak pereméhez. Nagy, széles kockaablak, jól belátható innen a szomszédos házak ablaka. Túl közel nem ül, félelemkeltő ez a hét emelet, amely alatta van. Széles panoráma kép, ezernyi ablak, világító mécsesek. Szemben a Kőszegi család, éppen vacsorához ülnek, az Ági osztálytársa, nagyhangú ostoba lány. Alattuk kettővel az író bácsi és a felesége. A szobában ülnek és tévéznek, arcuk visszfénye sápadtan tükröződik vissza. A közértes Klári? Vajon mit csinál? Harmadik emelet, balra, a zöld függönyös lakás.
A fojtogatás, a lárma először fel sem tűnt neki, a lányt a konyhából látta a szobába bemenni, veszekedésnek, kiabálásnak nyoma sem volt, persze amúgy sem hallatszott volna el odáig. A pofon viszont egyértelmű volt, és az a látvány is, ahogy Klári a földre zuhant. Kiesett kezéből a távcső, az asztal megreccsent alatta. Egy percig szótlanul ült, sohasem látott még ilyet. Veszekedést már igen, apa is ordít anyával, de sosem emelne kezet rá. Azt gondolta ez másokra is igaz, maró félelemmel töltötte el a felismerés. Veszélyt érzett és tehetetlen dühöt. Cselekvésképtelensége a félelem érzet csökkenése után megszűnt, új erőre kapott benne a gondolat: Klári veszélyben van. Az én Klárim. A mi Klárink. A közértes Klári. Talán ha nem ismerné, nem aggódna, talán a pofon sem lenne igaz. Felkapta a kukkert és újra az ablak felé irányította. Időközben a szobában lekapcsolták a lámpát, csak a konyhai kislámpa fénye világította meg a lakást. Nem értem, nem értem, mormolta, hol van, hol van. Sziluetteket vélt csak felfedezni, és fellobbanó mozdulatokat. Dulakodás is lehet, játék is, szerelmi civódás. Nesze neked aggodalom. Már látta a hírekben a nevét. Veres Andris, általános iskolai tanuló tegnap este egy családi drámának volt szemtanúja. Hatalmas pech hogy csak a tragédia beállta után tudta értesíteni az illetékes szerveket. A harmadik emelet tizennyolcban S. Klára egy tettlegességig fajuló vita során az életét vesztette. Huszonhárom éves volt, előtte állt még az élet. Ha a kisfiú szólt volna valakinek, bárkinek akkor talán megmenthető lett volna az élete. Szegény lány, borzalmas tragédia, a temetésről a család később intézkedik. A lány gyilkosát, D. Gézát a rendőrség őrizetbe vette.
Nem ez nem lehet, az ő nevét nem olvashatják az újságban. Úristen. Leugrott az asztalról és anya szobájába rohant. Anya, anya kelj fel, az a lány veszélyben van, talán már meg is halt. Anya kelj fel gyorsan. Két perc, öltözés, papucs, mi van, mi van, biztos rosszul láttad, nagybátyád ott lakik felettük pár emelettel, a múltkori kártyapartin ők is jelen voltak, mindenki úgy látta jól megvannak. Verés lesz a vége, ha nem mondasz igazat, ráadásul leselkedsz mások után, ezért is számolunk. Lift, harmadik emelet. Egy csöngetés. Csend. Kettő. Csend. Három. Igen, tessék. Elnézést a késői zavarásért, de minden rendben maguknál? Tudniillik a fiam látott valamit az ablakból. Mit láttál? Hogy maga fojtogatta. Leskelődsz utánunk? Tudom, hogy tavaly is meglested Klárit napozás közben. Meglested, fiam? Meglestem. Csak érjünk haza. Szóval minden rendben? Klári, gyere már, ez a fiú a szemközi házból leskelődik utánunk, és a mamája kérdezi, hogy minden rendben van itthon?
Lassan mozgott, mint aki nagyon fáradt, mint aki nagyon törődött. Pongyolában volt, talán már az esti lefekvéshez készülődött. A szobából jött ki, ott ahol András elesni látta. Mikor meglátta a fiút mosolygott. Zacskós fiú, te vagy itt? Jó estét, minden rendben Gézával próbáltunk. Színész, jövő héten az Othello-t próbálják, segítettem neki a karakterben. Igen, a féltékeny Othello, én játszom, nem a Nemzetiben és nem a nagyszínpadon, de fontos darab. Épp a fojtogatós jelenet, ugye? Az is Andriska, meg a többi, menj haza Andriska, menj haza, és ne leskelődj, ne járj utánam. Sajnálom elnézést, sokat fantáziálgat ez a gyerek. A minap is hajónak képzelte a megállóban a buszokat, magát meg hajóskapitánynak. Kamasz, kamaszodik anyuka, menjenek haza, látják minden oké. Szép estét. A lift nehezen jön, anya bosszús. Papucsban, neglizsében, kibomlott hajjal felette pislákoló neonfény. Kapsz, ha hazaérünk, ne félj. A kukkert meg elveszem, nincs több leskelődés, milyen dolog ez, csak a bajt csinálod itt nekem. De, anya, de anya. Hallgass, Andriska.
Pár hét és vége a sulinak, a nagyszülőkhöz megyek nyaralni vidékre, majd zenetáborba. Hegedülök, a szolfézs nehezen megy. Mézbarna szín hangszerem van. Nem a sajátom, az iskoláé, de szépen szól. Az udvaron fociznak a srácok, én olvasok. Winnetou és Old Shatterhand testvérek, és az indián nép segítségére vannak a barbár fehér emberek ellen. Sokszor elszívják a békepipát, lehet megszokásból. Anya még mindig ugyanazzal a busszal érkezik haza, a kórházba sok beteg jár ugyanúgy és még több mentőautó. Egy hónapja hogy Klári meghalt, sokan ott voltak a temetésén. Mi csak később tudtuk meg a bácsihoz küldött át anyu a dédi szemcseppjeiért, akkor olvastam a liftben. Sárosi Klára elhunyt május huszonnyolcadikán, élt huszonhárom évet. A temetésről a család gondoskodik. Mi történt? A Géza volt, az az állat. Megfojtotta szegényt. Hogy senkit sem figyelmeztetett az a lány hogy veszélyben van. Megdöbbentő. Olyan szép volt, és kedves. Mindenki szerette, meséli mellettem a liftben, utazás közben az egyik asszony a másiknak. A hetedikre megyek, ők előbb kiszállnak. Magamra maradok, a fejem felett vádlón vibrál a lámpa. Megsimogatom a kiírást, még egyszer elolvasom, ami benne áll. Fejemben visszacseng a két nő beszélgetése. Könnyezni kezdek, levegőtlen présben fuldoklom. Tagjaim ernyedtté válnak, izmaimból minden erő elszáll, összeroskadok. Mire felérek, a nyolcadikra már zokogok. A liftajtó kinyílik és a belépő gyerekek egyáltalán nem értik, hogy miért sírok olyan nagyon. Azt hiszem felnőttnek lenni nagyon veszélyes dolog.
- 13,80 lesz Károly bácsi, ha nem tetszik mást kérni – mondja dallamos hangon.
- Szifoncserém lesz még Klárika, kettő.
- 20 forint lesz kereken, köszönöm! Tessék szólni Ági néninek a földszint kettőbe, hogy ma friss csirke érkezik, tanyasi. Tojás is lesz. Csókolom!
A sor fogyatkozóban a nap kelőben. Andris te jössz. Ne feszengj már, egyből kiszúrja, hogy zavarban vagy.
- Csókolom.
- Szerbusz, de mondtam már, hogy ne csókólomozzál engem, nem vagyok én még olyan öreg! – nevet. 12, 40, ha más nem lesz. Hoppá, látom kávéd is van, te vagy a papírzacskós fiú, igaz? Mondták a lányok, hogy neked állandóan mellé ömlik a kávé a darálóból, és lélekszakadva rohansz ide a pénztárhoz, hogy zacskót kérj. Tessék itt egy zacskó, előre, a mai futást megspórolhatod. – mondja kacagva.
Nevet vele a sor is, a kisfickó füle tövéig vöröslik. Ilyen gyorsan itt még nem fizettek. A lány melle ring, mint két pirosló alma, vakítóan fehér fogai zizzenve pattognak két nevetés között.
Rohadt daráló, ma is ellenség, a kávé mellé potyog, a zacskó a megmentő. Újabb nevetés. Ciki vagy Andris.
Fél nyolc. Iskolakezdés. A köpeny viselése kötelező még a hetedikeseknek is, kék, 100 % polietilén, ez van a címkére írva. Kakaó, kifli csücsök, becsengetés. Hétfő, hosszú tanítási nap, utána meg napközi. Lassan jön a tavaszi szünet, a szabad foglalkozást már egy hete az udvaron lehet végezni. Sokan fociznak, röplabdáznak, kislabdáznak, távol ugranak. Csendes Andris olvas. Árnyékban, a nevetésektől távol. Winnetou és Old Shatterhand épp ma lettek barátok, elszívták a békepipát. Apacs akar lenni, kell neki egy ezüstpuska. Lézerkardja már van, szülinapjára kapta, apa hozta Bécsből.
- Gyerekek, gyertek be, kézmosás, elköszönés, a váltócipő használata kötelező, kérem az udvarra kihozott utcai cipőket a tornateremnél cseréljétek át, majd amikor indultok cseréljétek vissza! Szép délutánt mindenkinek, holnap nem lesz napközi, az egész iskola kivonul, a Szúnyog szigetre több iskolával közösen sportnapot tartunk! Számháború is lesz! – mondja fennhangon Aranka néni, aki már nem tanít az iskolában, régen nyugdíjba ment, de így délutánonként besegít. Itt lakik a 35-ben a negyediken, van egy pudlija meg egy férje.
Ma kevés a tanulnivaló, a nagyobb dolgozatok ugyan még hátra vannak, de most éppen olyan szélcsendes az idő a tanulmányi frontok terén, el lehet menni, bringázni. Új bicikli, BMX. Anya szerezte a gyárban. Kevés van még belőle, anya szakszervezeti bizalmi, sok barátja van. Ciki hogy az ülést nem lehet jól beállítani, fel- lejár. Viszont a kormány nagyon kafa, tiszta Amerika. Négyre kint kell lennie a buszmegállóban. Anya negyedöt körül száll le a buszról. Kötelező program anyának segíteni, hazahordani a táskáit. A cérnagyárban szakácsnő, otthon nem főz, a gyárból hordja haza az ételt, befőttesüvegekben. Anni persze sehol, pedig ez is fel van osztva, mint a házimunka, de neki már barátnői vannak, mostanában sokat lóg velük, általában csak este esik haza. Mindegy, Andriska szeret várni anyára. Van ott egy kedvenc fája, annak a tövében ül, míg anya megérkezik. Addig sokat nézelődik. Szemben van a megállóval a kórház, a mentők így délután ötpercenként fordulnak be az udvarára, néha a villogójukat is használják. Apa is feküdt bent tavaly, a tüdejével van valami, szanatóriumban is volt már emiatt. A buszok menetrend szerint járnak. Figyelem és játék, logika hogy vajon többen szállnak fel, vagy többen szállnak le, mint amennyien felszálltak? Ingyenes tippelős játék tizenéveseknek. Anya busza is megjön, kezében nagy pakokkal kecmereg le a buszlépcsőn. Szia, anya. Otthon minden oké, a virágot meglocsoltam, igen kávét is vettem, Anni elmosogatott, kaptam matekból egy ötöst, és tesiből egy négyest. Huszonegy méterre dobtam a kislabdát. A bringa ülése még mindig nem jó, a vázon ülök, a fékekkel is van valami gond, pedig vadiúj a patkófék. Apád, majd megnézi, tudod, én nem foglalkozom ilyesmivel, tökfőzelék van fasírttal, és hoztam kecsketejet is, azt úgy szereted. Szeretem.
Anya hamar lefekszik aludni, főleg hétköznap, hatra már a gyárban kell lennie. Nagy főzőüstökben készítik az ebédet, hatalmas fakanalakkal, méteres lábosokban tálalják. Anyának mindig ételszagú a haja, pedig hord fejkendőt. A többi néni is hord, Cili néni a főnökasszony, ő hordja haza a legtöbb ételt. Este van, anya már alszik, Anni a parkban lófrál a haverokkal. Semmittevő semmi idő. A csillagok lassan felkúsznak, az égre a betonerdőben elhalkul a lárma, csendesebbé válik az élet, kigyúlnak az ablakokban az esti fények. Andrisnak van egy szokása. Több is van, de ezt sokszor gyakorolja. Amikor már mindenki lefeküdt, kilopódzik a konyhába a távcsővel és felül az asztal tetejére, egész közel az ablak pereméhez. Nagy, széles kockaablak, jól belátható innen a szomszédos házak ablaka. Túl közel nem ül, félelemkeltő ez a hét emelet, amely alatta van. Széles panoráma kép, ezernyi ablak, világító mécsesek. Szemben a Kőszegi család, éppen vacsorához ülnek, az Ági osztálytársa, nagyhangú ostoba lány. Alattuk kettővel az író bácsi és a felesége. A szobában ülnek és tévéznek, arcuk visszfénye sápadtan tükröződik vissza. A közértes Klári? Vajon mit csinál? Harmadik emelet, balra, a zöld függönyös lakás.
A fojtogatás, a lárma először fel sem tűnt neki, a lányt a konyhából látta a szobába bemenni, veszekedésnek, kiabálásnak nyoma sem volt, persze amúgy sem hallatszott volna el odáig. A pofon viszont egyértelmű volt, és az a látvány is, ahogy Klári a földre zuhant. Kiesett kezéből a távcső, az asztal megreccsent alatta. Egy percig szótlanul ült, sohasem látott még ilyet. Veszekedést már igen, apa is ordít anyával, de sosem emelne kezet rá. Azt gondolta ez másokra is igaz, maró félelemmel töltötte el a felismerés. Veszélyt érzett és tehetetlen dühöt. Cselekvésképtelensége a félelem érzet csökkenése után megszűnt, új erőre kapott benne a gondolat: Klári veszélyben van. Az én Klárim. A mi Klárink. A közértes Klári. Talán ha nem ismerné, nem aggódna, talán a pofon sem lenne igaz. Felkapta a kukkert és újra az ablak felé irányította. Időközben a szobában lekapcsolták a lámpát, csak a konyhai kislámpa fénye világította meg a lakást. Nem értem, nem értem, mormolta, hol van, hol van. Sziluetteket vélt csak felfedezni, és fellobbanó mozdulatokat. Dulakodás is lehet, játék is, szerelmi civódás. Nesze neked aggodalom. Már látta a hírekben a nevét. Veres Andris, általános iskolai tanuló tegnap este egy családi drámának volt szemtanúja. Hatalmas pech hogy csak a tragédia beállta után tudta értesíteni az illetékes szerveket. A harmadik emelet tizennyolcban S. Klára egy tettlegességig fajuló vita során az életét vesztette. Huszonhárom éves volt, előtte állt még az élet. Ha a kisfiú szólt volna valakinek, bárkinek akkor talán megmenthető lett volna az élete. Szegény lány, borzalmas tragédia, a temetésről a család később intézkedik. A lány gyilkosát, D. Gézát a rendőrség őrizetbe vette.
Nem ez nem lehet, az ő nevét nem olvashatják az újságban. Úristen. Leugrott az asztalról és anya szobájába rohant. Anya, anya kelj fel, az a lány veszélyben van, talán már meg is halt. Anya kelj fel gyorsan. Két perc, öltözés, papucs, mi van, mi van, biztos rosszul láttad, nagybátyád ott lakik felettük pár emelettel, a múltkori kártyapartin ők is jelen voltak, mindenki úgy látta jól megvannak. Verés lesz a vége, ha nem mondasz igazat, ráadásul leselkedsz mások után, ezért is számolunk. Lift, harmadik emelet. Egy csöngetés. Csend. Kettő. Csend. Három. Igen, tessék. Elnézést a késői zavarásért, de minden rendben maguknál? Tudniillik a fiam látott valamit az ablakból. Mit láttál? Hogy maga fojtogatta. Leskelődsz utánunk? Tudom, hogy tavaly is meglested Klárit napozás közben. Meglested, fiam? Meglestem. Csak érjünk haza. Szóval minden rendben? Klári, gyere már, ez a fiú a szemközi házból leskelődik utánunk, és a mamája kérdezi, hogy minden rendben van itthon?
Lassan mozgott, mint aki nagyon fáradt, mint aki nagyon törődött. Pongyolában volt, talán már az esti lefekvéshez készülődött. A szobából jött ki, ott ahol András elesni látta. Mikor meglátta a fiút mosolygott. Zacskós fiú, te vagy itt? Jó estét, minden rendben Gézával próbáltunk. Színész, jövő héten az Othello-t próbálják, segítettem neki a karakterben. Igen, a féltékeny Othello, én játszom, nem a Nemzetiben és nem a nagyszínpadon, de fontos darab. Épp a fojtogatós jelenet, ugye? Az is Andriska, meg a többi, menj haza Andriska, menj haza, és ne leskelődj, ne járj utánam. Sajnálom elnézést, sokat fantáziálgat ez a gyerek. A minap is hajónak képzelte a megállóban a buszokat, magát meg hajóskapitánynak. Kamasz, kamaszodik anyuka, menjenek haza, látják minden oké. Szép estét. A lift nehezen jön, anya bosszús. Papucsban, neglizsében, kibomlott hajjal felette pislákoló neonfény. Kapsz, ha hazaérünk, ne félj. A kukkert meg elveszem, nincs több leskelődés, milyen dolog ez, csak a bajt csinálod itt nekem. De, anya, de anya. Hallgass, Andriska.
Pár hét és vége a sulinak, a nagyszülőkhöz megyek nyaralni vidékre, majd zenetáborba. Hegedülök, a szolfézs nehezen megy. Mézbarna szín hangszerem van. Nem a sajátom, az iskoláé, de szépen szól. Az udvaron fociznak a srácok, én olvasok. Winnetou és Old Shatterhand testvérek, és az indián nép segítségére vannak a barbár fehér emberek ellen. Sokszor elszívják a békepipát, lehet megszokásból. Anya még mindig ugyanazzal a busszal érkezik haza, a kórházba sok beteg jár ugyanúgy és még több mentőautó. Egy hónapja hogy Klári meghalt, sokan ott voltak a temetésén. Mi csak később tudtuk meg a bácsihoz küldött át anyu a dédi szemcseppjeiért, akkor olvastam a liftben. Sárosi Klára elhunyt május huszonnyolcadikán, élt huszonhárom évet. A temetésről a család gondoskodik. Mi történt? A Géza volt, az az állat. Megfojtotta szegényt. Hogy senkit sem figyelmeztetett az a lány hogy veszélyben van. Megdöbbentő. Olyan szép volt, és kedves. Mindenki szerette, meséli mellettem a liftben, utazás közben az egyik asszony a másiknak. A hetedikre megyek, ők előbb kiszállnak. Magamra maradok, a fejem felett vádlón vibrál a lámpa. Megsimogatom a kiírást, még egyszer elolvasom, ami benne áll. Fejemben visszacseng a két nő beszélgetése. Könnyezni kezdek, levegőtlen présben fuldoklom. Tagjaim ernyedtté válnak, izmaimból minden erő elszáll, összeroskadok. Mire felérek, a nyolcadikra már zokogok. A liftajtó kinyílik és a belépő gyerekek egyáltalán nem értik, hogy miért sírok olyan nagyon. Azt hiszem felnőttnek lenni nagyon veszélyes dolog.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)