Amikor múltba fordul a jelen (Ars poetica helyett)

1

Amikor múltba fordul a jelen,

szinte minden mozdulat feleslegessé válik.

A pillanat elúszik a jövő nagy

álomgerendáján, láthatatlanná lesz,

szemek előtt nem létező, kézzel nem érinthető.

2

Életem során, az időben mi eddig telt,

mázsás köveket cipeltem. Hittem

hogy jussom az igaz szó, hittem hogy

a nagy nihil vánkosára engem bizony

rá nem fektetnek. Mázsás kövek,

hegymenet, rohanó  idő,  örök-konok,

az évek mint egy gyorsvonat gőzölgő

párája,  semmibe szalad a lélek

kéklő sínpárján.

3

Párok. Sínpárok. Életutak. Saját

bejáratú szabadságok. Eszmélő eszmények,

részegítő, lelkes ifjúság.

Egy nyári reggelen ért az első értve

írt szó, alig hajnal után, zsenge

felhők vonalán. Egyedül voltam, mint

kezemben a toll, mint kezemben a papír.

Nem tudom mi vitt, de érintően hatott a csend,

s nevettem ahogyan

remeg  bennem a figyelem.

4

Szabadnak éreztem magam, először,

igazán, én a tojáshéjon csücsülő ifjú

titán, tánc és zene,  ébredés zaja

zengett tisztán, láthatóan, kőerdőnek legközepén,

hanyatló májusfák árnyékában.

Minden ébredés halál is egyben, én ártatlanságom

vetkeztem le,  vakságom,

ébenfekete vonatok, futó sínpárok,

többé már nem vakvágányon, értelmet

kerített belém a lélekzaj, fogást talált

egy sosem ismert íz, egy rabláncában

nemes pillanat.

5

Írni kezdtem, minden kényszer nélkül.

Behatások nélkül, bután, bár lelkesen.

S az óta is írom a jelent, ami mindig

múlt is egyben, ma sem jobban, sem

okosabban, de kevésbé lelkesen. Valaki

mindig elköszön, valaki mindig megérkezik,

ez az egészben a legszebb, a folytonos, makacs érzés,

édes semmittevés, tenni ellene mennyire hasztalan,

mennyire lehetetlen.

6

Van még papír, toll is akad.

Szó is akad még, s benne parányi

gondolat. Múlt, jelen, jövendő, így szalad

egybe, így indul el újra és újra a gyorsvonat.

Talán a sínpárokon túl, egyszer majd megérkezik valahová

a mindig cél nélkül futó ébenfekete vonat, talán igen,

talán teljesen lényegtelen, az egyetlen közös út,

az egyetlen igazi feladat csupán annyi lehet,

megtalálni azt a fülkét, ami sajátunk lehet,

 ebben az értelmetlen rohanásban,

ebben a sosem szűnő állomásban, megtalálni

azt az ablakot ahol a levegő ereje megtölti még a tüdőt,

a szívet, találni egy csipetnyi zajt, egy sorsba forduló látomást,

ezüstös szárnysuhogást, találni valami lobogást,

merengő alkonyi fényeket, az élet vonatán találni fogást,

feledni minden kínt , minden önző jajdulást.

Kézjegy

Nyár volt, forró, tüzes nyár.

A felhők imbolygó léptekkel

vonultak a végtelen kék ég

örök időkbe vesző vonalán.

Lassúdad, nehéz volt a délelőtt,

a város felett pára lebegett,

olyasfajta fojtogató levegő,

amely esőt kíván délutánra.

A Városligetben ültem egy padon.

A padunkon,  valamikori

érzés  tört rám hirtelen s nem

engedett, fogta kezem.

Intett, jöjj velem.

Hová hívsz, milyen csapdákba csalsz, mondd te

játszi képzelet?

Ültem ott, meredten bámultam

a zöldjében telt füves rét ébredő

hívságát, mint a kikelet, lázad

keresi önnön igazságát, a pillanat

szabadságát, bármit, csak lenni

akar itt és most, hiszen

itt és most szabad.

Szeretném egyszer, hogy engem is

ilyennek lássanak.

A lebegő párába szél került

 a tér köröttem mozdulóbbá

vált, hanyagságát sutba dobta

mögöttem a fénylő ákácok hosszú sora,

lombzenébe kezdtek, arrébb egy

szökőkút fröccsenő vize hirtelen

megdermedt, folyásnak indult

a kőperemen túl a semmibe.

Élni kezdett a táj, mint ahogy

az ember kezd élni ha arcába

fú a jövő frissen érkező röptető szelleme.

A múlt elpereg, ahogy  pernye pereg alá

kémények füstjeiből télvíz idején,

illan mint a szó szerelmesek ajkán egy ősi délután

a budai vár alatt merengve sétálva

szerelmes süteményektől édes cukrászda után.

Élet, igen, élet, szánalom nélkül,

fesztelen, tarka csecsemő lét,

első hang, egyetlen kiáltás, felsíró

öntudat, be szép vagy mégis ember, tenmagad!

Ragadd meg élted aranyszín fonalát,

kutass, lelj igazságra, sok kisebb

gazságra, légy szilárdan önmagad!

Elszámolnivalód lesz majd a Jóistennel, ne feledd,

lesz még  szó, mely talán torkodon

akad, az utolsó,  mindent elmondó,

az út végi öntudat, vagy áldozat leszel,

vagy saját magad áldozod fel, az önkény

sosem mutat a léleknek kiutat.

Ahogyan ott ültem, gondjaimmal telten,

s figyeltem hogyan lehel életet a tájba

a jelen, rád gondoltam.

Első gondolatom voltál ezen az ébredő

reggelen, kertkapun túli fényekben

láttalak, láttam ahogy felém int kezed,

gyere be, oly régen várlak már, milyen

soká, meddig elmaradtál, te rossz, te

lelketlen, te  kisgyerek.

Így szidtál meg, ilyen fesztelen,

én mégsem tudtam haragudni rád,

csak fogtam kezed, erősen, sokkal

erősebben mint valaha, mert tudtam

ez az a kéz amit egyszer, oly bután

s oly lelketlen útjára engedtem.

A kéz, az egyetlen simító erő mit

valaha éreztem, s rajta  jól ismert vonalak,

 messze futó erek, dolgos ujjak,

a finom ujjpercek, kis heg a gyűrűsujj

felett, itt kapott először sebet szíved,

a tenyér varázsa, vérbő, pulzáló, minden erezet

egy-egy fejezet életünkből,a  múltunkból,

visszaköszönő csalfa szó, szeretlek, szerettelek.

Hogy sírtál akkor, igazán el kell

menned, kérlek, ne tedd! Konokul fájón

kinevettelek, hiszen csak három év, amíg

a kertben a rózsák nevelkednek, túlélnek

három nyarat, akkor majd újra veled

leszek, együtt és örökké, oszthatatlan

mágikus varázs, a te és én, akkor

majd mi lesz, csak hidd, higgy nekem.

Sírva engedtél el, mi mást tehettél

volna, én ostoba kamasz, én gyerek.

Látom újra kezed, felém int, de nincs

benne harag, megbocsájtó, finom,

 lágy, újra jó veled, érintelek, szólnál?

Kérlek beszélj, szidj meg,

hadd legyek újra gyerek, mosd meg  

fejem, te lidérc, büntess meg!

Ne állj ellent magadnak, látod

nem  védekezem, üss meg! Légy az,

 a szertelen, vagány nő, akit úgy

szerettem, magad voltál az élet, minden

perc ott, neked született, hogy mehettél

el, hogy mehettél el nélkülem?

Szóra nyílna a száj, de nem talál mást

az elme csak földre hullt szavakat.

A test lélegzik még, él, csendben vegetál

de a szív tudja, ott legbelül, nincs már

többé lehet, csillagsorsba egyszer fonódik

a végtelen, írta a Nagy, s én osztozom

ebben vele, vele ki csóktól halt végül,

s látott megannyi búcsút intő kézfejet,

hajók futnak a semmibe, utolsó, szép

nyári hajók, a levegő párával telt,

esőt ígér a délután, mögöttem az ákácok

sora mézbarna fényt ereget, szép ez a reggel,

ez a lassúdad délelőtt, mint az élet, olyan szép, mely már

holnap másé, ma még felém incseleg.

Felém igen, éppen énnekem, közben

álmodom, álmodom, fogom a

kezed, gyere ülj le mellém kérlek,

még egyszer, utolszór, nézd ez idáig

foglaltam neked a helyet, engedd meg,

engedd meg hogy utoljára belélegezzelek.

2010

Név

ahogy Andersen
úgy én is
mesékben élek
köröttem rengeteg
köröttem rengeteg integető kézfej
búcsúra vágyna a szó de elég a múlt ködében a láng
ahogy Andersen lelke égett el
villámlik ereje teljében a szívben rejlő kívánalom
miattatok: hagyom, hogy ne fájjon nektek a mesém
a mese amiben élek
amiben remélek
két tükör közötti légüres tér
egyik sem kép, mégis látható magány
valami amit senki sem lát
ahogy Andersen látta magát
hiszem még a csodát
hogy a rút kiskacsából lehet még hattyú
tükrök nélküli csillanás
hogy a rút kiskacsából lehet még hattyú
lehet még
még lehet
miattad is énekelek
ne felejtsd el sohasem a saját neved

Csillag-út az éjszakában

A halottak felvették az odakészített maszkokat
üres volt a tér, egyedül zenélt a szél
aranyló maszkokban vonult a menet
fel, fel, szinte érintették az eget
száj nem fordult szólásra, szem nem szökkent lázba
halott és fénytelen volt minden
csak a maszkok, a maszkok igazán fénylettek
nyílt az égnek nagy kulcsos zsarátja
a léptek zaja ütemesebb lett
önző csillagok nyomán két baljós szerelmes fakadt
a tejút homokköd mezőjében, ősi halottak
sehol egy arc, simító kéz, felsíró önvallomás
gienah és cassiopeia, hol vagytok ma már?
felriad még alvó szelek nyugalmán egy elfeledett világ
a végtelen-méteres űr mindenkit visszavár

Hét év

Belestem a szobájába, gyermek voltam még
üresnek és csendesnek mutatkozott
a nagypapa szobája volt
nagypapa bohóc volt
hét éve zárva, lakatot tett a szobára halála
hét éve már, igen: hetedik lett ő is
kukucskáltam, sandítottam a kilincs alatt leselkedtem
a papa illatát kerestem, az érzést ami volt, távolbavesző múltbéli kép
a papa szeretett pipázni, a dohányt mindig az asztalfiókban tartotta
levegőtlen présben élt, így él a kiöregedett bohóc
falta a könyveket, öregkorában sem érte el látásának romlása
kalandregényeket olvasott, meg híres klasszikusokat
néha az ölébe is ültetett úgy mesélt, hangja zengő volt mint a szél
a papa szeretett mesélni, együtt élni a történettel, nem mindenki sajátja ez
belestem a szobába, üresnek és csendesnek mutatkozott
a fél szemem a papa holmijain, de sokat búslakodott
de táncolt is, a papa szerette a táncot, a trapéz vonalán
lángba borult teste minden este a manézs felett
olyankor még az oroszlánok is abba hagyták a bőgést
a majmok is csendesebben kurjongattak
mert a papa artista bohóc volt, és kigyóbűvölő is egyben
Indiában tanulta hogyan kell egy csodafakírtól,
de szögekre sosem feküdt fel
a papának isiásza volt, meg reumája, meg hatalmas szíve
itt a szoba, itt van minden emléke, talán a lelke sem futott még világgá
a papa szeretett futni is, de csak a villamos után, hetykén, lazán
itt ezen a mindig álmosnak tűnő Óbudán, reggelente
a surranó hajókat leste a Dunán, mert a papa korán kelt
a papa szolgálati útra is ment, hogy hova nem mondta, de évekig távol volt
aztán csontsoványan jött haza, de hozott anyáéknak ajándékot
ilyen volt a papa, ilyen volt ez a szoba is, hét éve már hogy másmilyen
hét éve már hogy másmilyen az élet, működik a megszoktuk nélküled
leselkedem, várom a papát, várom hogy megjelenik és felolvas nekem

Henrik Ibsen: A vadkacsa

Katona József színház, 2010. május

Vajon meddig terjed a barátság fogalma? Mit, hogyan tehet egy barát, egy szellemi társ bajba jutott vagy éppen a hazugság hálójában fuldokló barátjáért? Ibsen ebben a művében ezt a labilis idegállapottal teletűzdelt pontot keresi. Hogy pontosan megtalálja szövetségeket és ellenszövetségeket képez a múltban és a jelenben egyaránt. Műfajteremtő sajátossága révén feszesen és vonalban tartja szereplőinek jellemfejlődését, ha beszélhetünk itt egyáltalán fejlődésről. Az analitikus dráma alapvetős sajátossága hogy egy múltban elkövetett sérelemre igyekszik magyarázatot találni a jelenben, párokkal és ellenpárokkal. Ez a nyiladozó feszültség majd minden Ibsen dráma alapja. A 19. század végén a dráma válságba került. Válságba került, mert a polgáriasodó életmód, a technicizmus megcsömörlött a teátrális színháztól, s mivel egyre jobban pozícionálta önmagát a világban, ezt a képet szerette volna a színpadon is viszontlátni. Érzelmi és játék technikában egyaránt. A lírai szöveg szerepét átvette a prózai attitűd a realista irodalomból áthajolva, a színpadképet, a szereplők jellemi formáit pedig a társadalom, főleg a középosztály képére formálták. Az átalakulás első szellemi vezérei közé soroljuk Ibsent, és munkásságát. A vadkacsa nagyon labilis mű. Labilis abból a szempontból, hogy a főszereplők jellemrajza, mondatkészsége, attitűdje mind-mind valamiféle betegségben szenvednek. Ma már tudjuk, hogy ez a depresszió egyik válfaja, ez az életuntság, letargia, célok nélküli élet, mögötte persze az aktívizmus álcájával. Hjalmar Ekdal a legragyogóbb példa erre. Középkorú, de még fiatal, tettre kész ember, nem él nagylábon, de tisztes polgári létben nevelkedik lánya, felesége Gina pedig remekül vezeti a háztartást. Pénzszűkében ugyan nincsenek, de az életül sokszor nehéz, és küzdelmes. De a látszólagos boldogság alapvetően a helyén van. Ez is egy Ibseni gondolat, a forráspont előkészítése, a múltbeli világ és a jelen világ idealizmusának széttörése, felszabdalása. Voltaképpen Ibsen meggyilkolja szereplőit a jellemfejlődés során, van, akit tragikumában öl meg, s fizikailag is megsemmisül, mások pedig lelkileg hullnak atomnyi darabokra. A vadkacsa a sokat játszott darabok között van számon tartva, mondanivalója ma is teljesen érthető, befogadható, világos. Az Ascher Tamás rendezte előadásban szintén az alapgondolat megvalósulását követhetjük nyomon. Gregers Werle hazatér a hegyekből, a családi fakitermelés vezetését otthagyva újra a városban kíván tevékenykedni, új életet kezdeni. Ebben nagyban számít barátjára, az ifjabb Ekdal-ra aki örömmel veszi ezt a közeledést, és a házában fel is ajánl albérlet gyanánt egy szobát. De Gregers-nek tervei vannak. Pokoli tervei. A darabban ő Ibsen meghosszabbított tollának útmutatója, a központi cselekmények mind az ő jellemrajzára épülnek. Nagyon izgalmas, de egyben mégis plasztikus képeket rajzol meg Ascher, a gondosan válogatott szereplőgárda pedig teljes mértékben hozza a norvég mester által megkomponált érzelmi változásokat. Fekete Ernő a mai hazai színjátszás egyik legtehetségesebb figurája, több emlékezetes alakítás fűződik a nevéhez, elég csak Moliére Tartuffe-jét, vagy Csehov Ivanov-át említenünk. Még sosem láttam őt színpadon, nagyon vártam már ezt a találkozást. Hjalmar a központi figura, mármint az analízisben, az ő ébredése vagy éppen szürkületbe tartása mozgatja az egész darabot. Hogyan és miként lehet konzekvens az ember egy olyan közegben ahol a hallgatás, a susmus, a múltbéli viszonyok teljes körű elhallgatása a cél? Ekdal szeret élni és szereti az életét, de egyben érzékeny és könnyen reagál a változó érzelmi viszonyokra. Sajnálja kisemmizett apját, de közben meg is érti hogyan jutott el erre a pontra, és nem szánakozik, hanem segít a túlélésben. A motívumok sokszínűségét hozza ebben a darabban Ibsen, a címadó vadkacsa szimbólum, egy adott ponton, a darab központi tragikumában hangsúlyos elemként lép a színre, s ez lesz az a kép amely igazán hat majd Hjalmar Ekdal legbensőbb tudati szintjére. A hallgatás és az elhallgatás hálójában az ifjabb Ekdal lassan a meghasonulás felé tér, s ebből a pszichotikus térből rántja vissza a lánya elvesztése, a vadkacsa halála. Minden pont egy térben fut össze a végzetes pisztolylövés által, de feloldást, megoldást mégsem hoz Hedvig halála, hiszen nem az igazi apja siratja. Vagy ha igen, akkor az csak halálában vált azzá. Kétségtelen hogy némely célok révbe érnek, a modern ember demokratizmusa, igazságkeresése mindenképpen, de az is igaz hogy meddő próbálkozásnak bizonyul egy adott ponton lévő boldogság (még ha látszat boldogság is) teljes körű lerombolása. Nincs mentség Gregers tettére, de egyben mégsem szánjuk őt, mert bűnös igazság mögött mégis valamiféle jó szándékot vélünk felfedezni. Talán az újjászületésbe, az újrakezdésbe vetett hit reménykeltő mivoltát.

http://katonajozsefszinhaz.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=18172%3Aa-vadkacsa&catid=6&Itemid=5

Amerikai psycho

Stendhal mondta magáról még életében, hogy az én műveimet majd ötven év távlatából lehet igazán érteni, élvezni, értelmezni.Valahogy így vagyok én Bret Easton Ellis munkáival is. Mi, európaiak kicsit el vagyunk telve önmagunktól a literatúra terén. Saját bölcsőnkben feküdt, édesded álmokban ringatott gyermekként kezeljük az irodalmat, és az idegenebb hangok teljesen hidegnek, falsnak tűnnek számunkra. Megjegyzem kontinensen belül is. Elég, ha saját nemzeti irodalmunk nyugat -európai kivetüléseit vizsgáljuk. Milyen szellemi kör az ahol egy Kosztolányi, egy Tóth Árpád, egy Radnóti Miklós nem kap lehetőséget, életteret? Az irodalmi közeg persze mindig is egy zártabb világ volt, köszönhető ez az adott országok saját belső kultúrviszonyainak, és egyéb társadalmi rétegződéseinek, belharcainak. De erre most ne vesztegessünk szót, pusztán az izolációs hatást akartam érzékeltetni. Mert az amerikai irodalom egy európai szem számára mind a mai napig idegennek tűnik. Gyerek nemzet még az államokbéli, majd minden tudását tőlünk, európaiaktól származtatjuk, ami valljuk be nagyrészt igaznak is tűnhet. De a posztmodern irodalom egyik sajátossága, hogy az egyes "téziseket", "programnyelveket" már nem a maga profán vonzásában éli meg, hanem kivetíti a térbe és belehelyezi az élet egyes történéseibe. Ilyen típusú könyveket a francia realizmus kezdett alkotni, majd később Kafka, Mann, és a modernek. Ellis is ezt az utat követi. Azaz, úgy követi, hogy nem folytatja, hanem egy ellenágat alkot, egy olyan realista világot, amelyben az abnormitás jelentősége nem ér többet egy fogmosásnál. Az elidegenedés és elidegenítés alaptörvénye, hogy az adott valóban a maximum produktum sem több annál, mint a minimum cselekmény, az az Ellis hősei tulajdonképpen a tulajdonságok nélküli ember prototípusai, egy olyan álca vagy maszk mögé bújtatva, hogy bármilyen pozícióban, elemben megjeleníthetőek legyenek.

Bateman is egy báb, bárhogy formázzuk, csupán egy mintarendszer elvét követi. Iszonyúan pontos korrajz vonalán halad végig Ellis a regényben. A nagyvárosi New York-i yuppie képe a nyolcvanas évek végén egy idol, egy szimbólum volt az államokban. A gazdagság, a sznobizmus és a karrierizmus védőbástyája. A kapitalizmus egyik alappillére a jómódú, gazdag, okos, intelligens, tanult, a mások feletti uralomra és kizsákmányolásra termett nemzedék. Nem vagyok marxista, de ezt így 2009-ben azt hiszem már le lehet írni, a globalizáció árnyának ködében.

Egy belvilágot érintünk itt a regény vonalán. Egy olyan zárt közösséget ahol elvek és elvrendszerek működnek, kódoltan vagy kódolatlanul, de látható, hogy mindenki ismeri, tudja a helyét, a pozícióját a történetben. A kerettörténet pofon egyszerű. Adott egy nagyvárosi ficsúr, tele pénzzel, jó kapcsolatokkal, imádják a nők, nagy sármőr, és esetenként sorozatgyilkos. Semmi különös nincs ebben, elsőre ez az elidegenített-én, ahogy Bateman-t kezeli az író, nem tűnik különösebb abberrációnak. Ellis be akar minket vezetni ebbe a világba, láttatni akarja számunkra a működési elveket, hogy értsük majd főhőse cselekményeinek mozgatórugóit.
Patrick folyamatosan aktívizálja rejtett énjét, hagyja magán eluralkodni a látszólagos téboly jeleit. Ne feledjük, ekkortájt amerikában már mindennaposak a sorozatgyilkosokról készült leleplező híradások, ami jelenetek brutálisnak tűnnek a könyvben, azok az életben már előtte is hatványozottan jelen voltak, az írói fantáziát ezirányú kérdésként nem is kellett túlságosan szárnyaltatnia Ellisnek.

Érdekes az a hozzáállás, belső osztályharc, amit Bateman vív a körötte megjelenő közeggel. Láthatóan elfogadja osztálya felsőbbrendűségét, közülük valónak tartja magát, máskor viszont érzi azt a nagyfokú arroganciát, nihilista dekadenciát, amelyet generál ez az uralkodó közeg. Patrick gyenge jellem, sebezhető. Befolyásolható, manipulálható. Nincs kedve tettetni sokszor mennyire unja magát és a közegét, és talán ekkor ébred tudatára, hogy piszkosul unatkozik, ezért, hogy némi izgalmat csempésszen unalmas kis életébe, ölni kezd. Spontán és lazán. Kéjjel és örömmel. A sérthetetlenség vonzó érzetével.
Nem kívánom részletezni azt a brutalitást, amit Ellis felvállal a regényben, erre maga a regény tud választ adni, vagy egy másik olvasatban a regényből készült film, ami nem is lett rossz, Christian Bale, Bateman szerepében remek alakítást nyújt. Bűn és bűnhődés, olvashattuk száz évvel előtte Dosztojevszkíjnál. De azóta eltelt száz év. Száz romlott és önpusztító év. Bateman-nek nincs reális esélye a lebukásra, az az egy "normális" világban a cselekményeket ebbe az irányba sodorná az élet, de ez itt lehetetlen. Deus ex machina, a rossz elnyeri büntetését végül, bűnös marad, nem vár rá a megváltó igazság. Meglehet, hogy az olvasó ezt kudarcként éli meg, de ne higgyük, hogy a főhős nem. Bateman összeomlik, felismeri világa önző és hazug mivoltát. Nincs nagyobb beismerés egy amerikaitól, igaz? Ellis görbe tükre az brutalitás objektívján keresztül szembesíti az amerikai társadalmat önnön valójával, így válik ez a regény korszakos művé, hogy alapvetően ezt a modern parafrázist, amit jobbhíján civilizált életformának hívunk, csupán önzéseink, hívságaink éltetik. És hogy mindent szabad. Tényleg mindent. Nincsenek határok, nincsenek korlátok. Csak az a fránya lelkiismeret. Na, azzal majd egyszer valakinek, valahol el kell majd számolnunk. Addig is elemezzük és élvezzük magunkat és világunkat Bret Easton Ellis neméppen rózsaszín szemüvegén keresztül.

The invisible scene - Ha eljön Joe Black

Meet Joe Black - Hiúság az élet, de hiúság a halál is

New York.William Parrish háza.Kora este van, alig hat óra múlt, az idő télire fordult s a nap ilyenkor már lenyugvóban.Lassan a sötét lopakszik be, surranón a városnak álmába.A vacsora előtt William és Joe még egy kis sétát tesz az őszi avartól rozsdaszínben pompázó kert nyugos csendjében.Black a faleveleket nézi, kezével felfog egy-egy lehulló, aranybarnán csillogó levelet...

Joe Black: Olyan hangtalan suhannak a föld felé...Az emberek sokkal ostobábban és teátrálisabban búcsúznak az élettől...Ezt sosem értettem.Ezt a mély félelem érzetet..tőlem.
William elmosolyodik, megáll egy kupac levélhalom előtt és ezt válaszolja a fiatal férfi testben leledző halálnak:
William Parrish: Amikor megszületünk, öntudatlan állapotban érkezünk, ide , ebbe a világba.Bár sokan mondják hogy csak testeink élednek újjá, lelkünk csak egyik testből a másikba vándorol, azért az mégiscsak igaz hogy mindent újra kell tanulnunk.Újra kell tanulnunk járni, beszélni, cselekedni, megtanulni figyelni, bizalmi kapcsokat építeni, teremteni, alkotni, családot alapítani...és bizony újra meg kell tanulnunk félni is..mert az emberi lét sajátossága a kétkedés érzetének becses mivolta.Nem hagyható figyelmen kívűl az a tény sem hogy bár igen korán ráeszmél az ember arra hogy halandósága nem végtelen, azért egy belső késztetés mindig arra ösztökéli hogy ezt a gondolatot mindinkább egyre mélyebben elültesse magában..azért van az hogy mi nem tudunk csendben haldokolni, Joe Black.Nem tudjuk elfogadni a halált, mint az élet velejáró képződményét./ itt halkan felnevet, és Joe is mosolyog a beszéden/
Joe egy fához lép, éltes, nagy lombos, barna tölgyfa, hátával a fának dől, és feltekint az este ébredő fényei felé, túl , a csillagok mögé, egy éteri homályban leledző képtelen némaságba.
Joe Black: Ha tudjátok hogy létezik,akkor miért nem tudjátok elfogadni is?.Az életet is nehéznek élitek meg, sokszor látom, érzékelem én is a napi kínokat amik az emberekben ébrednek az élet iránt.Én azt látom hogy többet fáj az élet nektek , mint a halál valaha is fájhat.Egy bolond hiúság mámora csupán az ebbéli hit az emberekben.Félelem az ismeretlentől...a mástól....
Parrish is megáll a fa előtt és kérdőn az ifjúra tekint.
William Parrish: Nyolcéves voltam amikor a bátyám elesett a fronton...sosem kaptuk vissza a testét, csak egy távíratot melyben tudatták hogy George H. Parrish 1944 október 18.-án , Párizs mellett, Aix-de-Nouville környékén a hadi fronton életét veszítette...én nem is ismertem őt.Négyéves voltam amikor katonának jelentkezett, és utána Európába ment nem sokkal.De a mai napig érzem és a csontjaimba maródott anyám fájdalma, könnyekben úszó tekintete ahogy ott, abban a hideg októberi éjszakában a teraszon ülve azt a távíratot szorongatja.Ezért vagy te sokkal kegyetlenebb mint az élet, tárgyszerűen itt sem kell lenned a közelben mégis lélekig ható fájdalom okozására vagy képes.Ellentétben az élettel, mert amíg anyám nem kapott hírt a fiáról, úgy tartotta életben van és majd egyszer visszaérkezik a szülői házba..majd egyszer még újra megsímitja homlokát a zongora melletti kis tükörben, és egy csókkal a mama homlokán nevetve elköszön...Ezt veszed el tőlünk, Joe Black, a remény csalógató képzeteit.
Joe egy kis faágat tördelve a kezében válaszol a férfinek.
Joe Black: Igen, az én szótáramból hiányzik a remény szava.Én a vég vagyok..az út vége..én zárom le a sorsot..én teszem teljessé.Ha úgy tetszik én vagyok az aki kimondja az ítéletet a tárgyalás végén.De nem veszem el a reményt.Meghagyom a távozót méltóságában.Nézd, most itt állok veled szemben.Alkut kötöttünk amit én betartok a megállapodás szerint..sosem csapnálak be, mert nem ismerem a becsapás fortélyait..mert ez sem szerepel a szótáramban.Ha úgy tetszik, te vagy most az az ember aki addig bizonyosan biztonságban van az elmúlás romboló képzetétől amíg én ezt így akarom..vagyis amíg a megállapodásunk egyes tételei a végére nem érnek.Hát létezik ennél nagyobb biztonság érzet az életben,William Parrish? / s itt újra elmosolyodik/
Parrish is felnevet, és a ház felé invitálja a férfit, hogy töltse el vele és családjával megérkezése napjának első , kellemesnek ígérkező vacsoráját.
William Parrish: Azt hiszem ezt a megállapodást nem én eszközöltem...de örülök hogy részese lehetek.És bár a döntés joga a tiéd, úgy hiszem ez mindkettőnk számára egy érdekes utazásnak ígérkezik a lélek rejtelmes bugyraiba.
Joe a ház felé indul, William egy kissé lemaradva követi őt.
William Parrish: Azt hiszem magamat csapnám most be azzal ha biztonságban érezném magam egy percre is, de az is önámításnak tűnne ha azt gondolnám hogy más belátásra bírom majd ezt az ifjút a döntésében..Élek úgy ahogy eddig is éltem..a pillanatoknak...most éppen annak hogy egy csodás estét szeretnék eltölteni a szeretteimmel a házamban..ahol a halál vendégeskedik éppen.Érdekes kép.De hiszen az egész életem egy fordulatokkal és kalandokkal teli pillanat volt.Pont halálom legyen másmilyen?
Majd felpillant a sétájából, s Joe-t látja maga előtt lépdelni ahogy hátra tett kezekkel csendben figyeli az égen az egyre nagyobb teljességében ébredő hold naiv látványát.

-end of the scene-

Lolita

http://www.port.hu/pls/fi/films.film_page?i_film_id=3187

Nabokov műve az irodalom nagy botránykönyvei közé tartozik. Már megjelenésekor értetlenül, és idegenül fogadták s magát Nabokovot is agyonhallgatták, csak a későbbi időkben, jóval halála után lettek igazán népszerűek az írásai. Több feldolgozásban színre került már a "Lolita" én most az 1997-ben mozikba került filmet veszem közelebbről górcső alá. A történet lineálisan pofonegyszerű, van egy férfi, egy lélekben kamasz tudós, irodalomprofesszor, és van egy testben kamasz ( mit kamasz, serdülő) lány, aki lélekben viszont képes a felnőtt lét utánzására. Ezen kettőségen alapul a film. Humbert naiv de egyben perverz vágyán át a lány irányában, és Lolita mesterkélt szeretet, szerelem megnyilvánulásaiban. Egy irodalmi műben, főleg ha az egy huszadik századi posztmodern regény az alakok mindig árnyaltan jelennek meg, általában csak utalásokban léteznek. Humbertet is egy korábbi emlékkép alapján pozícionáljuk, márpedig azon a ponton amikor a tengerbe veszik élete első szerelme. Humbert itt tizennégy éves, és a későbbiekben ezt a pillanatba fagyott énjét konzerválja a film. A tragédia során állandó útkeresésben van, képtelen a beilleszkedésre, a társadalmi normák életidegennek tűnnek számára. Ez persze csak később tudatosul bennünk, akkor amikor Lolita megjelenik a színen. Dolores Haze, egy nagyszájú amerikai fruska, egy depressziós, hangulat változásokra érzékeny anya egyetlen gyermeke. Kényszeres szeretetéhségben szenved, amit az anyjától sosem kapott meg. Dühös, és élénk mint a generáció melyben létezik. Az ötvenes évek nagy újító lázában vagyunk, minden mozdulat egy új elem, minden egyes hang egy új érzés. Humbert a "Lolita" első -pillanat során albérlőként bekerül a Haze rezidenciába. Az asszony középszerű amerikai özvegy, nem túl intelligens, ellenben nagyon vezethető, szolgalelkű teremtés. Túlzott szerepe nincsen, jelentősége csupán abban rejlik hogy lebontja a falakat Humbert tiltakozó idealizmusa felett a lánya irányában. Melanie Griffith jó választás a szerepre, pontosan hozza a karaktert. Adrian Lyne már korábbi filmjeiben és érzékenyen és kellő precízitással ábrázolta női karaktereit, volt hogy merészebb vizekre evezett( 9 és 1/2 hét) volt hogy egy építkezőbb, fejlődőbb karaktert választott.( Flashdance) Lyne Lolitájával könnyebb azonosulni mint Nabokov jellemével. Egyetlen egy pontra fókuszál, mégpedig arra a pontra hogy megértesse Humberttel éteri szerelmének középszerű mivoltát, hiszen ez csupán egy lepel, amit az élet lehelt rá, a korábbi tragikum vonzásában. Önző és gyarló mivolta az embernek az állandó múltba nézés. Humbert Humbert egy végletekig önző ember. Ezen tulajdonsága egyébként később a vesztét is okozza. Lyne Lolitája ( Dominique Swain) kellően energikus és határozott, de egyben ott van benne az a kislányos báj, az a totális ártatlanság amely a professzor vesztét okozza. Modern olvasatban a Lolita szerepkört egy csábító attitűdnek tudják be, talán abbéli mivolta miatt hogy ez a fentről jött ártatlanság társul egy uralkodásra hajlamos arroganciával. A film végül is a könyv mondanivalójára próbál meg teljességében felülni, és ezen mondanivalónak a nézőhöz való eljutásában hatalmas szerep hárul a címszereplőre, Jeremy Irons-ra. Mit lehet még leírni erről a fickóról amit még a szaklapok nem írtak le? Korszakos zseni. Az utóbbi évek egyik legjobb karakterszínésze, az általa alakított figurákat mélységeiben képes magáévá tenni, a kamera előtt pedig olyan otthonosan mozog mint mi magunk a saját fürdőszobánkban. Nabokov ebben a művében a tragikum sorsszerűségére próbál rávilágítani, és egy olyan szerelmi, erotikus kapcsolat révén mutatja ezt be ami alapvető morális kérdéseket feszeget. A film nem megy, nem mer ilyen mélyre menni, de nagy plánban hozza a Nabokovi elépzeléseket, alapot képezve a nézőknek a regénnyel való megismerkedésre. Kihagyhatatlan alkotás, kapható, megvásárolható a nagyobb üzletekben, mind a könyv, mind a film dvd változata.

Memoir

Két cukorral itta a kávét,
hozzá kis tejet löttyintett a csészébe,
reggelente szeretett hajat fésülni
ebben egy kicsit ˝ istenhez is hasonlított˝,
soha nem szűnő kedvvel várta az érkező villamost,
aktatáskája mindig beakadt felszálláskor,
aprókat álmodott míg el nem ült a robogás,
csodás emlékek hálója rezzent múló
pillanatként elméje ködös fellegeiben,
szerette a közeli park csendjét,
szerette a Duna elfolyó látványát,
a hajókat ahogy messze futnak, sosem
látott tengerek felé vesznek irányt, a kapitány a hídon
merengve áll, némán szalutál az érkező szeleknek,
körötte a víz marón fojtogat,
mögöttük mint óriás, nagy betonszörnyek
táncra kelnek a budapesti utcák, házak, ablakok, csak egy sikoltás az éj,
egy lélektelen menedék a pesti éjszaka.

˝Légy fegyelmezett˝ - szól szelíden egy jólismert hang.

Mögötte fájón felsikít a mentőautóval érkező sziréna lelketlen zaja.

Naptár - 12 hónap

Január - Fergeteg hava

A hófödte csúcsok csendesen fénylenek,
a hegygerincek lankáin sízők suhannak lázasan alá, távoli horizontok magánya sejlik fel, mint egy ősi álmodás ringató szelleme,
a bércek csipkéin pillanón oroz a fagy egy vádló látomást,
s lent a mélyben megremeg egy váratlan indulat,
havat kiált a szél, havat kiált a remény is,
mosolygó hópelyhek hullnak alá a nyugos- ég tejfehér csendjeiből,
a falu szélén, a rétek alján, pirosló gyermekarcok répaorrot szúrnak egy jól megtermett hóember
nevető arcára, a merengő napfény csendesen átjárja a percnyi-boldog ember- lelkeket az örök- tél lassan múlandó perceiben…

Február - Jégbontó hava

Árja szalad a forrásnak, a lét bodzabokra
napfény-trillákat zeng a növő tavasz-ébredő szelekben,
az erdő mélyén a tölgyek lombot fogannak, apró
gyermekarcok nevetik ki a tél martalóc önző képmását
a tarló avítt lélek-göröngyei között, elvonul a haragos,
öreg tél, elvonulnak a fagyos szentek is,
rebbenőn ébred a táj, keresi az elveszett képeit, kincseit, mézízű vonzalmában is szelíd és játékos, pajkosan cserfes mint az első igaz, északi szelek szárnyán érkező, üde tavaszi lehellet…

Március - Kikelet hava

Tépett papíros az úton, hordja, viszi, cipeli
a tavaszi könnyű léptű szél, fent a magosban
vihar szeme villan, hirtelen- érkező zápor
terül szét a fakadó rügyeken, a kaszálón
csendben fodroz a szél egy kis halom szénahalmot,
azt kergeti, új célok felé, az álmodás megbabonázza lázasan a nyugos csöndek
végtelen nagy tudósát, a tavaszi pitypangot,
arrébb megkondul egy lélekharang, virágok röppennek
szét a tér minden vonalán, a bokrok mögött, tanyavilág éltes kapujának tövében, lelkesen virít a füvek alján
egy, az éjszakával ébredt, tüzes tulipán.

Április - Szelek hava

Kajánul vigyorgó szelek robbannak át a hágó
méla nagy szája közt, s futnak ki végtelen terekre,
ébrednek a vicsorgó kábulások, ébrednek a szertelen kedvek,
alattuk a friss zöldekben pompázó mező, ezernyi susogó nesz, ezernyi
lélekharang a tisztás merengő csendjén, egy bükkfán
agg bagoly pózol álmosan, arrébb tóféle, tikkadt tavirózsák
játszanak friss, és szertelen szellők gyermekien pajkos
bozontos képeivel, az álmodás ül a város falain, mintha
egy percre az idő is megállt volna, csakhogy bevárja önnön
újjászületését az életnek, a tavasz hirtelensége és a tél
lobbanó siráma ütközik meg most a lelkekben, kövér szelek
fújnak és lombozzák egy emberi tüdő szűkülő véráramait a város felé
poroszkálva egy öreg, fáradt fiákeren… Hamarosan ébred a táj.

Május - Ígéret hava

Hangok a szélben, hangok a reggelben,
gözölgő kávéillat száll a térben, a sarki kávézók
már megvetették ébredő nyári- kertjeiket, cipők koppanása az aszfalton,
a jólismert képek, egy villamos méla csörömpölése, egy troli
elhaladó képe, az újságárusnál ma is kézbe veszik a népszabit,
s ma sincs senki aki valakit végre egyszer teljesen felszabadít,
dübörgő május illat leng a bérházak falán, az eső mint virágszirom
hull alá a langyos délelőtt omló vonalán, kutyák futnak ki csaholva
kietlen és éltes terekre, az óvodákban gyermekarcok fénylenek, bennük halkan
felsejlik a valamikori értelem tiszta lábnyoma, levest főznek a másodikon egy közeli házban,
lobogó vízben zöldségek fürdenek, a hús is készül már fejest ugrani az ízes lébe, és a munkahelyekre ma senki sem ér be időben, mindenki elkésik, mindenki siet,
csak én állok itt egyedül és magányosan, és bizalmas májusi fényeket kémlelek
a reggel távozó síkjaiban…

Június - Napisten hava

A fény örömódát zeng most a zöldellő lombok felett,
az ágak közt halvány fénycsík mementó, a láz,
melyet a gyarló Napisten folyton megkíván s magának megszerez,
mert ez az a szerelem mely csak nyáron terem, mint ahogy a
cseresznye is mosolyog most, nagy, ringó szemeivel, vissza rám, a kertvégi,
csendes kis fán, s mellette az egres, és a füttyös barack, odébb már a szilva
is lassan kínálja magát, és a meggy ereje sem lankad, szüntelen piroslik parányi alakja,
mint ahogy a vér piroslik az erekben, ó éltető napfény, ó éltető sudár meleg,
fond körém lágyívű hajlataid, fond körém kiterjesztett nagy szárnyaid, ó áldott
június, első nyárnak zajongó látomása, nemes június, mennyi fény az utakon,
mennyi csodás lelemény a tarló lágy csendjei közt, s ma még az is zöldell, ma még minden élet, és minden cselekvés, édes-boldog szertelen nyár, élet fakad
minden öleléseden, élet nyílik a csókjaid után, s itt időz mindig, mint virágok
szirmán fakadt boldog látomás, az ezer színben pompázó életteli szerelem…

Július - Áldás hava

Ezernyi szín a végtelen, ezernyi nyíló szenvedély,
a fénylő napkorong lázasan fut az égen, alant
a búzatáblák tövében alélt tücskök és fényes páncélú bogarak
szenderegnek a hőségben, a fák odvába riadt macska bútt a rekkenő hőség égető tüze elől, a
legelőkön a langy szélben papírsárkányok fénylenek szelíden,
halk remegés fut át a tájon, olyan ez mint amikor a mosolyok
átfordulnak nevetésbe, mégcsak éledez az öröm, még nem lép
be a szférák csendjébe a vágy, még csak halkan lélegzik, pulzál,
bizonyítékokat keres, önmagát keresi születő érzéseiben, s csak remél,
remél szüntelen, és tisztán és nyílón fordulnak a szelíd napraforgók
a felhők mentén születő friss zápor első érkező cseppjeihez…

Augusztus - Újkenyér hava

Erősödik a vásár zaja a dombok alján,
százrét futó ösvények nyíló vonalán
pirosló ajkú leányok incselkednek, a pirosló ajkú legényekkel,
s bort vesznek magukhoz az öregebbek, nagy, éltes fahordókból,
sülteket, és frissen sült kenyeret hordanak szét nagy fatálcákon,
s felettük a nap ébersége ezer színben fürdeti a lomha fövenyen
nyújtózó díszes, faragott asztalokat, mintha minden rezgés, mintha minden
ütem egy felé haladna, a dél kissé lelassít, és bevárja az érkező délutánt,
s a nap fénye nem szűnik lobogni, s közben járnak a lábak, folyik a tánc,
ébred tenger szerelem, ébrednek a naiv vágyak, a szoknyák mélyén rejtező
öntudat lassan alábbhagy, mint ahogy a nap is lassul futásán, s éjjel érkezik
nagyszárnyú csillagokkal, s a völgynek zaja is elhalkul, hazatérnek
a tivornyán ébredt szeretők, hazatérnek a fáradtak, kik mostmár alvók,
halkan szendergők, csak egy pár van még aki fogja a jelen kezét lelkesen,
egy szénaboglya tetejére kiülve, kéz a kezet fogva, nézik a végtelen méteres
édes ég-világ mesélő, színes képeit…

Szeptember - Földanya hava

A fény még nyújtózik a fákon,
de lassan már bánatos őszbe vegyül a táj,
a csenevész bokrokon hajnalban hideg szellő fut át,
nesztelen surrog az élettelen lámpavasakon,
majd megül a falu főterén lévő nagytemplom díszes kőlépcsőjén,
kifújja magát egy percre csak, megpihen benne egy konok álmodás,
megszűnik az éltető varázs, egy titkos lélek-egyesülés
és hangtalan, lelkében nyugalommal útra kél belőle a nyár.

Október - Magvető hava

Pára lebeg a táj felett, köd szitál a lombokon,
a járdán kettőt lép egy bizonytalan álmodás,
fenn a légen nyugodt rend ül, dér csillan a szentek bajuszán,
s a puha mézbarna fövenyen guruló aranybarna levelek,
mint lázas-lelkű pillangók ha perlekednek egymással,
szemközt egy házfalon tábla hirdeti hogy itt az ősz,
karomba karol egy jólismert fuvallat, kalapom lágyan
lengeti a szél, s kopott sínjén (az ősz ritmikus ködén)
villamos csörtet be az álmok képzeletén fellelt
magány-megállóba csendesen…

November - Enyészet hava

Szikár fagy dörömböl a városszéli házak ajtaja előtt,
a réteken riadt hollók perlekednek a téli, fagyos szelekkel,
fent a légen nyugodt rend ül, a tél hangjai kovácsolják egybe
a borzas-álmos lagymatag felhőtengereket, az emberek már
kabátban indulnak el otthonról reggelente, meleg kávéillat
száll a körút hajnali fényeiben, a pékek is omló-foszló kalácsokról álmodnak éjjelente, a Király utcában, egy bérház éltes, agg csendjében hangtalan vacog egy szerelmes pillanat, írás a falon, gondolat a szívben, egy édes- álom csókja a végtelen
kőrengetegben…

December- Az álom hava

Kásásodik már a víz a tó felszínén,
jéggé alakul a világ, fagyot kiált a táj,
halkan, mormolón mereng a pusztai szél,
s fent az erdő mélyén, barlangok mélyibe, összehúzza magán
egyetlen és utolsó cifraszűrét egy bakonyi betyár, egy régi szellem jár
a fák közt, régen halott szerelemről beszél,
a lélek taván illan egy hitehagyott gondolat,
s fent a bércen a gyermeki leánytest végleg hazatér,
ölelő szerelmese forró csókjaival ajkán álmodja tovább a halál
nagy, és végtelenbe nyúló hideg-gyémánt álmát.

Éjjeli köldökzsinór

Mint anyját a gyermek, úgy ölel engem a lassan foszló éj erős nagy karja,
ölel, és nem kérdez, mint ahogy a gyarló ember kérdezi nap, mint nap önmagától, miért ilyen velem az élet? Lelkem ki ellen vétett? Nem, nem most nincs harag, kérdések sincsenek, sem nemek, sem igenek, nincsenek nemi jellegek, lehetnék most egy nő, olyan naivan áttetsző, lidérc, messze északi fény, mely
tengerhab sodrásban észak kacér mezsgyéin bolyong, s keresi azt, ami elveszett, azt, amit rejtenek a jéghegyek, Paul azt mondta, nem kell név, Bernardo azt mondta, nem kell név, csak egy Párizsi lakás kell, és szenvedély, szenvedély, ölelő éj, igen, az éj csendje most oly nyugtató, erősebb, mint száz altató, úgysem hatna most a Lidocain, hiszen olyan nagyon tél van odakint, s idebent? Itt bent a jó meleg, mesterséges szánalom, a fűtőtesten narancshéj fáradt lelke pereg alá halkan és szenvtelen, illanó illat száll át a szobán, s megül az asztali lámpa fényének ősi rendjében, így írja fel az estét a fény a múlt nagykönyvébe a feledő homály, macska puha mancsa dobban a parkettán, a szobai, henye páfrány szirmait bontja az éjnek, most mintha kéknek tűnne haragos zöldje, olyan végtelen kéknek, egy hajón ülök már, gyarló szelek vágtatnak a fedélzeten, s durván vitorlánkba kap az éjjeli szél, mert ez is éjjel, itt senki sem remél, csak fél, s révedez valami lelketlen dacból, valami ősi, atavisztikus haragból, suhan a hajónk, a bolondok hajója, hé hahó, ha valaki földet lát, kiáltson rám, s fölkelek! De most olyan jó, hogy ringat az éj, nagy, ezeréves kebelén, s felettem a Hold ragyog, mellette sok kis csillag, csivitel, kis herceg, téged vajon melyik vitt el? Annyira lényegtelen minden, mint ahogy maga a lényegtelen szó is lényegtelenné válik egy ébredő hajnalon, nincsenek nevek, ne felejtsétek, tényleg nincsenek, halljátok a mámor vad lihegését, ahogy szárnyra kap a kéj? Ott van az igazság, ott, az ösztönökben, minden más csak ámítás, kitanult ócska póz, hazug és csalfa ideák, teremtett falak a szűz -erdő bársony csendjében, nincs itt ilyen, nincs itt olyan, az van, amit látsz, ami fogható, a többi hangtalan, a többi mese, felnőttél már, tényleg hinni akarsz ebben az ostoba álmodásban? Most kinevetlek, jó? Nem, ne bújj el, nincs miért, ez nem szánalom, csak mosoly, nevess velem, hiszen nevetni jó, s majd így ér el hozzád is a mondanivaló, hogy nem kell félned többé, mert szabadságod van, mert belső hazád van, erőd van, lobog még benned a lázadás ősi tüze, bár vannak napok, amikor minden fáj, az asztalon csak a kihűlt ételek szaga lézeng, s alant a megsárgult morzsák, zsákolj, ha tudsz, adj magadnak több esélyt a jóra, a szépre, hogy az Úrnak így teljen benned kedve, legyen jókedve az Istennek mindig, én ezt kívánom neked, s akkor majd talán egyszer, ez a mélyről jövő ölelés, ez a lelketlen éjjeli magány-köldökzsinór, egyszer utadra enged

Juju

Már estébe hajlott a jelen, amikor végeztem a munkahelyemen. Fekete-mosogatóként dolgozom a város egyik felkapottabb helyén, a meló sok a pénz kevés. Négy hónapja vagyok a városban, egy hónapja van munkahelyem. A nevem Sangodele. Ez egy nigériai név. A nemem férfi, életkorom huszonöt év. Három éve szöktem meg többedmagammal Lagosból a nagy ellentét idején. Emberjogi aktivista lévén sok jóra nem számíthattam, ha a maradás mellett döntök, így minden lehetőségem a szökés utáni történésekben rejlett. Éjjel hagytuk el a várost mikrobuszokban, teherautókon, volt, aki motorra szállt, és Kamerun felé vettük az irányt, az egyetlen helyre ahol menekülttábort alkothattunk. Családom messze lévén könnyedén léptem át a határt, a célok milyenségét nem firtatva az életben maradás volt az egyetlen célom. Két napra rá az autók megálltak és a sátortábor láthatóvá vált. Nincstelenség látványa, a nélkülözés látható képe volt az első, amit szemem elé vetett a táj. Ürülékszag, és állati tetemek bűze terjengett a környéken, az emberek piszkosak voltak és betegek, az egész környéket a rendezetlenség és a káosz uralta. Engem az elsősegély osztaghoz jelöltek, mentőápolói múltam révén, így e döntés alapján elsőnek szembesülhettem a táborban jelen levő legrútabb betegségekkel és fertőzésekkel. A főnököm egy svéd orvos volt, Signarsson professzor, aki távol hazájától, közel húsz éve Afrikában teljesített humanitárius szolgálatokat. Fáradt volt, fásult és kiábrándult. A munkáját is ezen elvek alapján látta el, sokan voltak, akik ennek a nihilmisztikus magánynak lettek az áldozatai, persze nagy valószínűséggel amúgy is meghaltak volna, de ez a jó öreg doki, azt hiszem fásultsága és levertsége okán megkönnyítette a szenvedéseiket. Fárasztó és kemény napokat éltem át a táborban. A víz és az élelem mindig kevés volt, az orvosi feladatok ellátásához steril kötözőszerek és orvosi műszerek nem álltak rendelkezésre, mindennapos volt a járványveszély. A kameruni állam pénzügyi támogatási lehetőségei szűkre szabottak voltak, az ENSZ unitárius segélyszervezetei lassún és nehézkesen szervezték meg az utánpótlást. Három hónapig bírtam ott, aztán az első adandó alkalommal, mikor is az orvosomat kényszerpihenőre hazaküldték, vele tartottam én is. Az ötlet jó volt, az engedélyeim kevésbé. Három percbe sem telt és a stockholmi hatóságok illegális bevándorlóként tekintettek rám. Két nap haladékot adtak, hogy szerezzem be a szükséges papírokat máskülönben a bevándorlási hivatal kezére adnak, akik nagy valószínűséggel hazatoloncolnak. Otthon az új rezsimtől semmi jóra nem számíthattam, így csak abban bízhattam, hogy megszerzem a szükséges papírokat, vagy egyéb illegális úton szerzek új hazát és megélhetést magamnak. Svédország furcsa egy hely, az emberek magasak és szőkék, furcsa nyelven beszélnek, furcsa módon kommunikálnak egymással, és mindenkinek Volvo-ja van. A két nap hamar letelt, így illegalitásba vonultam. Harmadmagammal kezdtem a bujkálást, mind afrikaiak voltunk. A fél év alatt, amit ott töltöttem, aludtam pályaudvarokon, töltöttem éjszakát hotelekben, árvaházban, volt, hogy a közeli temetőben a sírok közt húztuk meg magunkat. Munka alig volt, ha volt is, nem tartott sokáig, társaim kisebb lopásokkal tartották fenn magukat. Nekem nem volt kenyerem sohasem az erőszak, így inkább nélkülöztem. Ahol laktunk az utolsó időkben, egy leharcolt gyárudvar mellett, egy arab kolónia is lakott. Az araboknak sokkal jobb dolguk volt, mint nekünk, bár a gyűlölet irányukban nem volt csekélyebb, mint amit felénk üzent a svéd társadalom. Egyikükkel, egy magas jó kiállású fiúval, Kazimmal jó barátságba is kerültem. Ő vetette fel elsőnek az ötletet hogy Európa manapság nem csak a nagy, régi Európából áll, hanem az újonnan csatlakozott országok is már bekapcsolódtak a nagy egész vérkeringésébe. Tőle hallottam először Magyarország nevét. Csak úgy felsorolta a többi országéval együtt, de valami érdekes bizsergés lett úrrá rajtam, amikor ennek az országnak a megnevezéséhez ért. Egy emlék villant fel bennem, tízéves lehettem, az iskolából indultam éppen haza, amikor egy vándorcirkusz képei sejlettek fel előttem. Lagoszban nem szokás engedélyt kiadni utcai felvonulásokra, produkciókra, nem a kedves békeidőkről híres az ország. Ez akkoriban is így volt, ezért hatott furcsán ez az idegen csődület. Buszokkal és kamionnal érkeztek, idegen betűkkel az oldalukra írták hirdetőleg a nevüket, és egyes híresebb revüszámaik megnevezését. Hangosak voltak és jókedvűek, bár láthatóan nem gazdagok, és befolyásos személyek. Nálunk, odahaza ha pénzed van már nem vagy akárki, akkor odafigyelnek rád az emberek. Sokáig dédelgettem magamban egy álmot, hogy sok pénzem lesz, és nagyon befolyásos ember leszek, de idővel ezen álmaimat feladni kényszerültem. Az előadás megtekintésére természetesen nem volt pénzem, ott őgyelegtem a sátrak között hátha valamilyen módon szerét teszem annak, hogy láthassam az esti előadást. Anyám persze erről mit sem tudott, de túlzott hiányérzet nem munkált benne, három műszakban dolgozott a gyárban éjt – nappallá téve, engem lényegében a szomszédok neveltek fel. A sátrak mellett álltam, éppen a tigrises ketrecek mellett, amikor egy fiatal férfi lépett elém és fülön ragadott.
- Mit ólálkodsz itten te fiú? – mondta érdes hangján – Ha még egyszer meglátlak itt, te ingyenélő, úgy fenéken billentelek, hogy apád sem ismer rád! – dörmögte.
Mivel nem tudtam magyarul, így a mondandóját sem igazán értettem. Hazakullogtam szomorúan. Másnap valami belső láztól vezérelve újra a cirkusz felé vettem irányt. A tegnapi férfit sehol sem láttam, ezért egy újbóli merészség által megint a sátrak irányába lépdeltem. Be akartam nézni a nagysátor alá, az alá, amit mindig ponyva takart, vajon mi történik ott. Fekete képem csak úgy világolt a más kultúrkör képei között, egy számomra érdekes és izgalmas világban. Elértem a nagyszínpadig és betekintettem. Három nő, egy férfi és két tigris tartózkodott a színen. A nők unalmasan ásítoztak, a tigrisek is, a férfi egy ostorral próbálta a felállított tüzes karikák felé terelni a negyven fokban igen bágyadtnak tetsző állatokat. Üvöltött és mérges volt, a fején csak úgy dagadtak az erek. A nők igen alul öltözöttek voltak, számomra meglepően azok. Kis-szoknyát és ledér felsőt viseltek, amely alatt szépen kirajzolódott formás mellük, dekoltázsuk. Tetszetős látványt nyújtottak, bár még abban a korban különösebb nemi ingereket nem észleltem magamon, talán csak most, éppen itt, először. Nem voltam elég óvatos, újra lefüleltek. Csak most nem a tegnapi siheder, hanem egy éltesebb öregúr. A jelenet hasonlóképpen zajlott, mint tegnap, csak most nem maradt el a beígért seggberúgás sem. Többet nem mentem arra, pár nap múltán a cirkusz is odébb állt. Azt hallottam az előadás fél házzal ment, érdeklődés hiányában továbbálltak. Később jött a hír hogy a városon túl a lázadók és a milicisták általi fegyveres övezetbe kerültek és halomra lőtték mindnyájukat. Az állatok a négy égtáj felé futottak, a buszokat, kamiont a lázadók kaparintották meg, csak egy csonka, árván maradt sátorponyva jelezte ittlétüket. Nehéz idők jártak akkoriban. Most, ahogy Kazim emlegette a magyarokat, kedvem támadt arra, hogy beleszippantsak abba a kámforos magyar levegőbe, amit ez az utazó sátortábor akkoriban alanyi jogon magáénak mondhatott. Titkos megbeszélések folytán felosztottuk egymás között a szökési tervben lévő országokat. Rajtam kívül még négyen akartak szerencsét próbálni a volt keleti blokkban, egy gyors eszmecsere folytán úgy döntöttünk, hogy a harmadnapra virradó hajnalon lépünk meg. Így is tettünk, könnyedén jutottunk át a határon, egy német kamionosnak szurkoltuk le fejenként az ezer eurót. Nem látott, nem kérdezett senki, két nap múlva már Bécsben voltunk. Onnan már ránk várt a feladat, hogy bejussunk Magyarországra. A zöld határon át sétáltunk be, egy ébredő, szép márciusi hajnalon. Senki sem vett észre minket. Piszkosan és gyűrötten érkeztünk meg Győrbe ahol azonnal vonatra szálltunk és a főváros felé vettük az irányt. Ez volt négy hónapja. Most nyár van, gyönyörű idő, harminc fok árnyékban. Nem tudom, mit keresek itt, de nem hiányzik az otthonom. Ezt a helyet el tudnám képzelni annak, idővel. Van egy barátnőm. Joghallgató. Nagyon csinos. A munkát is ő szerezte, a menekültügyi hivatalban dolgozik kisegítőként az iskola mellett. Még nem élünk együtt, egy nem túl komfortos szálláson lakom, közel a munkahelyhez. Tünde azt mondja ez fontos, mert nem illik elkésni a munkából, és ez egy biztosíték számára, mármint hogy közel lakom. Ha kell, akkor átugrik ő és a fülemnél fogva cipel el a melóhelyre – ezt mondta. Hogy miért azt nem tudom. Még egy percet sem késtem sehonnan sem. Sangodele az ígéretek embere, amit mond, az úgy van. Esetleg a dolgok alakulása változtat rajta valamelyest, de azt már nem Sangodele irányítja. Budapest nagyváros. Igazi világváros, tele élménnyel, lehetőséggel. Tünde azt mondja, hogy pár hónap és megkaphatom ez ideiglenes letelepedési engedélyt, a menekült státuszt is ő intézte el számomra. Apám mindig azt mondta nincs nagyobb segítség egy szerelmes nőnél. Szeretek itt lenni, mindennap egy új élmény. A munka végeztével van, hogy beülünk a közeli bárba. Olcsó, szimpatikus hely. Most is így kívántam tenni, csak még előtte be akartam menni egy ételbárba valami kajáért, nagyon éhes voltam. A körút nyáresti fényekbe merült, autók fékezése, tülkölése hasított az éjszakába, a villamosok méla csörömpöléssel vágtattak ezüstös fényű vágányaikon.
- Ne sétálj egyedül este, Sangodele – mondta korábban Tünde - sok az idióta ebben a városban, te meg olyan közvetlen vagy, könnyen megtalálnak maguknak.
Tünde mindig aggódott. Már a kapcsolatunk elejétől fogva. De engem ebben a városban csak pozitív élmények értek. Mindenki kedves és nyitott, igazi Európai nagy-közösség lakik itt, nincs kitől, nincs mitől tartanom. Alaptalannak tartottam a félelmét, és engem látszott igazolni az a tény hogy még soha, sehol nem kötöttek belém a származásom, bőrszínem miatt. Az Astoria felé indultam, van ott egy kellemes arab étterem, Kazim barátom ott helyezkedett el, kiderült, hogy a nagybátyjáé a hely, a bácsikáé, akiről otthon eddig húsz éve nem tudtak semmit. Ma épp melóban van, nézzek be hozzá, mondta, beszélgetünk egy jót, és kisír a bácsinál némi kedvezményt a fogyasztásból. Az jó, mondtam, mert pénz az kevés van. A finom ételekre gondoltam, észre sem vettem, amikor elhaladtak mellettem. Öten voltak, mind fiatalok. Az egyik gyanúsan közel ért hozzám, de akkor még hirtelenjében nem tűnt fel a cselekedete. Nem szóltak semmit, csendben haladtak el mellettem, csak amikor távolabb értek, röhögtek fel hangosan.
- Na, ez sem sikálja már holnap a földet valamelyik tetves csehóban, megkapta a maga jussát a büdös kis néger – hörögte röhögve.
- Megszúrtad?
- Meg. Szívtájékon.

Körülbelül száz méterre volt az étterem. Homályos foltok és képek keveredtek bennem, erőm nem volt kiáltani, és furcsa mód, fájdalomérzetnek nyoma sem volt bennem. Ingemen átütött a vér, de az is alig láthatóan, csak szivárgott. A halál gondolata járt a fejemben, és a férfi tettének miértje. Hiszen nem is ismer, azt sem tudja ki az a Sangodele, jó vagy rossz ember. Mindegy lenne ki a jó és ki a rossz? Lehet régóta figyeltek, és tényleg rossz vagyok, és ez a büntetésem, amiért elhagytam a hazámat, a szeretteimet, azokat, akik valaha sokat jelentettek nekem. Idegen földben nyugodni kegyetlen gondolat. Bennem is az munkált, hogy később hazatérek majd mind a diadalittas nagy hadvezérek, karomon két gyermekkel, sok pénzzel, sok ajándékkal. Felötlött bennem anyám bánatos képe, ahogy ül a szobában és varrogat, és egyre csak arra gondol, hogy milyen nehéz az élet. Mindig erre gondolt, erről beszélt, kicsit talán bele is őrült ebbe. Talán már nem is él. Nincs hírem felőle, mint ahogy őneki sem felőlem. Furcsa egy önzés a világ s benne az élet, az, aki holnapra álmodja magát, talán már fel sem ébred a reggeli hívó szóra. Ahol vér szivárog, ott lélek is. Beléptem az étterembe és a legközelebbi székre roskadtam. Kazim nem volt bent, lehet mégiscsak szabadnapos, pedig olyan biztosra mondta. Két magyar lány állt a pultban, újak, korábban nem láttam őket. Nevettek, láthatóan jókedvűek voltak. A háttérben rádió szólt. Egy perc telt el hangtalan, csak az én zihálásom hallatszott. Nyáreste volt, fullasztó meleg. A rádió finom ütemeket adott, az óra a falon álmosan bóbiskolt. Egyre rohadtabbul éreztem magam. Nincs, kihez szólhatnék, sehol egy ismerős, egy baráti kéz. Ilyen ez a helyzet, ez a máshol való lét. Hazádon kívül mindig csak hontalan lehetsz. A lányok egyre csak nevettek. Ütemes, vért pezsdítő ritmus szólt a rádióból. Teljes ködben, elfúló lélegzettel figyeltem a köröttem lévő világot. Segítség, kiáltott bennem egy hang, de azonmód el is némult. A nihilből nincs kiút. A zene egyre szaporább ütembe kezdett, és lassan világossá vált előttem hogy engem szólít. Táncolj, Sangodele, táncolj, ez most itt a te haláltáncod. Felkeltem a székről, és a pult felé léptem az egyik nevető lény elé.
- Felhangosítanád… a zenét – hörögtem – a zenét… Juju music, Juju music. .a zenét.. a zenét.. hallom a zeném..
A lány gépies mód tekert egy nagyot a hangerősítőn, a zene hangosba váltott, testem lázasan ringani kezdett a zene ütemére. Bal kezemmel a szívemen estem össze, hirtelen. Élettelenül terültem el a földön.
- Te, ez vérzik! Kurvaélet! – kiáltott fel a távolabb lévő lány. - Hívd a mentőket!
Mire a szám véget ért a mentők is megérkeztek. A zene még mindig üvöltött, amikor megkezdték az ellátásomat. A nevem kérdezték, meg hogy hol vannak a papírjaim, kit tudnak értesíteni. Képtelen voltam a beszédre, nem tudtam megszólalni. Nyálam véres gomolyaként tekergett a számban.
Nem tudtam eldönteni, hogy hazatérek aznap este vagy sem. A zene beszélt helyettem, talán túlélem.