Rómeók és Júliák

William Shakespeare tragédiájának elemzése Franco Zeffirelli és Baz Luhrmann filmje alapján

Talán maga, William mester sem gondolta volna, hogy a hirtelen ötlettől vezérelt, sebtében papírra vetett tragédiája a "Rómeó és Júlia" ilyen nagy népszerűségnek örvend majd a későbbi korokban. Pedig így lett. Ma már ez a tragédiák tragédiája, szerelmi áruvédjegy, a fiatalság himnusza. Az egyik legtöbbet foglalkoztatott Shakespeare darab, mind színházban, mind a művészet egyéb területein. Én most két alkotó, két merőben más hangvételű mozija alapján vetem papírra gondolataim, egyfelől a tragédia jellemképei által, másfelől a két alkotó műve alapján.

Pár szót mondanék magáról a műről. Ez egy egészen homogén alkotás a mestertől, cselekmény cselekményt szül, az akció-dikció kapcsolata egyértelmű, az egyes jellemek könnyen felismerhetőek és tipizálhatóak. Olasz környezet, kései középkor, a reneszánsz világa, a lombard céhek, kereskedővárosok uralmi pozíciója sejlik fel, és persze a virágzó reneszánsz kultúra, a művészetek szeretete és élvezete, a költészet, a dal, a humor, a comedia dell’arte rezonáns világa. In medias res, egyből a történetek sűrűjébe csöppenünk, torzsalkodás, zsivaj, lárma, utcai harc töri meg Verona békés nyugalmát. Két harcban álló, egymással gyűlölködő család, a Capulet, és a Montague família esik egymásnak. Régi időkre nyúlik vissza már ez a gyűlölködés, talán már az idejét sem tudja senki sem, ki, hol, miért, kit bántott meg, de a viszály nem csitul. Láthatóan pozícióharc ez inkább, mintsem valamilyen érzelmi sértődöttség. Jó indítás, kellően megmozgatja az emberben a vérkeringést, jobban tud haladni a későbbi cselekménnyel. Címszavakban. Capulet-ék bált rendeznek, ahová a Montague ifjak is belopóznak, és ott szeretett Rómeónk szerelembe esik szeretett Júliájával. Finom feszültségkeltés, halálos ellenségem szeretem, erkélyjelenet. Szerelmi vallomások, civódások, esküvés. Milyen bolondok, és mégis milyen szerethetően nagylelkűek ezek az alig tizenéves gyermekek! Zeffirelli erkélyjelenete zseniális. Lőrinc barát, pazar ötlete, esküvő kell ide, nosza, lesz itten hamar békülés, úgyis lészen, éljen az ifjú pár. A forró napon, jobban forr a bolond vér. Tudja ezt Thybalt és Mercutio is. Később megtudja szegény Rómeó is, amikor barátja felé tér esküvője után. Rossz helyen, rossz időben, Mercutio, Thybalt által vész, a párbaj során, minő véletlen, véletlen seb okozza halálát, annál rútabbul hal később Thybalt, őt a haragra gyúlt Rómeó teríti le. Ámen. Két halott, két gyilkos, de csak az egyik gyilkos van életben. Rómeó, a sorsod száműzetés, el veled, irány Mantova. Ó, jaj, sírja tele gyöngyházfény orcáját Júlia. Balsors bolondjai, meg egy kis carpe diem. Utolsó szerelmetes éjszaka, aztán menni kell. Nincs is többé élet már, ugye Lőrinc barát? Felemészt minket a bú, a sirám. Vagy mégsem? Íme, az üvegcse, vedd magadhoz, s idd meg éjfél előtt, majd negyvenkét órára tetszhalott állapotba kerülsz, addig idehívom Rómeót, aki megszöktet, és elvisz tégedet az örök boldogságba. Balsors bolondjai, mondom. Mondja, és teszi William mester is, a lány a kriptában, a levél Rómeóhoz nem érkezik meg időben, csak a lány halálhíre, azonnal Veronába rohan, holtan találja kedvesét, így magával is végez. Ám az ébredő lány erről mit sem sejt, ó, jaj, halva kedvesem, nem tehetek mást, utánahalok én is. Ámen. Kisírt szemű apák és anyák, hallgatag rokonok. A viszályt a tragédia megszünteti, de az ifjakat már senki sem hozhatja vissza a halálból. Függöny. Ez úgy, ahogy van, zseniális. Nincs rá jobb szó. Megunhatatlan.

Lásd, kedves filmrendezőink is így gondolják, energiát, munkát nem kímélve a darab olvasatába, és interpretálásába vetik magukat. Franco Zeffirelli , a lágy hangú olasz, és későbbi utódja Baz Luhrmann. Talán furcsa egy lapon említeni egy filmóriást, és egy kísérletező friss filmest, de ezt én is csak az alkotás tükrében teszem. Olasz mesterünk abszolút a konvencionális alapok alapján lát a munkához, korhű miliő, mind ruhában, mind a gyártás szintjén, a jellemek abszolút a Shakespeare alapgondolat alapján pozícionálják önmagukat, a szöveg hűen követi az eredetileg papírra vetett gondolatokat. 1968-at írunk, a "vissza a természetbe évtizede", a beat, a diáklázadások kora, a humánum széles alkotóbázist bír maga mögött, az emberek érzelmi, és nem értelmi döntéseket hoznak a mindennapi életben. Nagyon szerethető, és élvezhető Zeffirelli alkotása. Mindenkép, minden scene visszarepít minket egy olyan, számunkra ismeretlen világba, ahol ez a két lánglelkű szerelmes igazán, valójában megmutatkozhat. Leonard Whiting szédületesen jó Rómeó, klasszikus férfiszépség, fiú ideál, Olivia Hussey igazán harmatos Júlia, Michael York pályája elején, kegyetlen, vad Thybalt, John McEnery felejthetetlen alakítást nyújt Mercutio szerepében. ( Magyar hangja Kern András, aki szintén olyan pluszt tesz, ehhez az alakításhoz, ami nem mindennapi, lásd. Máb monológ)
Élvezetes, pergő ritmusú movie, atmoszférája van, hangulata, és nem fog rajta sem az idő, sem a korok egyes stílusváltásai. Örökzöld. Ritkán adódik meg, hogy ne legyenek hibapontok egy filmben. Zeffirelli ezzel a filmjével nagyon magasra tette a lécet, ha most ez egy értékelési lista lenne, a kategóriában én személyesen az első helyre sorolnám.

Nem így Baz Luhrmann kolléga alkotását. Nagyot ugrunk az időben, megcélozzuk 1996-ot, a kilencvenes éveket, az erőszak és a korrupció évtizedét. Ennek megfelelően fiatal rendezőnk a korrajz alapján pozícionálja a művet. A helyszín már nem az eredeti gondolat, hanem egy remake, Verona beach, pálmafákkal, digókkal, sittesekkel, garázda bandákkal. Itt minden harsány, minden kiált, minden nyugtalan. Erőszak, erőszakot szül. Az idea, ami még Zeffirellinél tetten érhető volt, itt nyomokban sincs jelen. Nagyon hangos ez a film. Brutális képsorok, akarnok ének és énkék, alkuk és megalkuvások jellemzik a nyitóképet. Luhrmann zseniális ötlete, hogy a cselekményt re-aktíválja a kezdő képsorok alapján szinte kudarcba fullad, de a későbbiekben ez némileg tompul, és a képi megjelenítés, és a színészi játék némileg feljavul. Itt is jó a Rómeónk, találó találat DiCaprio a szerepre, ekkor éli fénykorát, mint ifjú titán, és a szexi új arc, Claire Danes is csinoska nimfa, szeretjük őt is, mint Júliát. A többiek igazából epizodisták, nem adnak különösebb pluszt az egészhez, bár maga az alkotógárda igen jó színészcsapatra építi a filmet. Külön taps, hogy Luhrmann az idegen képsorok, vagy cyber képsorok mellé, a mester eredeti, vágatlan szövegét teszi, így jöhet létre az a parafrázis, hogy Rómeó egy full kivilágított medencében teszi meg klasszikus esküvését szerelmének, annak a szerelmének, akinek a buliját egy transzvesztitának öltözött előadó teszi emlékezetessé. Nem más, mint a hipermodern jellemrajzú Mercutio. Szintén hehegtető, ahogy Rómeót egy ecstasy-val spilázzák fel a buli előtt, kissé bódult aggyal és szellemmel esik be a partyra. De ez is belefér. A nagy vicc egésze nem sérül ezekkel az intermezzókkal. Sajnálatos viszont a túlzottan sok giccsbe hajló elem, az amerikanizált uniformis, a lélektelen és bárgyú képek, a kis totálak, a premier plánok, a közhelyesen röhejes megnyilvánulások. Különösen taszító a vége jelenet, a rengeteg csiricsáré kereszttel, a szexista belső térrel, a vörös lámpás negyedre hajazó színvilággal. Ez egy entertainment movie, abban lehet, hogy jó, de önmagában ez kevés. Tipikus esete annak, hogy van egy remek ötletünk,egy irodalmi ikon pozícióban lebegő idea, és pénz, paripa, fegyverrel a seggünk alatt jól elcsesszük az egészet. Míg Zeffirelli, egy homogén, érthető, nyílt filmet tudott, akart forgatni, addig Luhrmann megelégedett, azzal, hogy kellően szagos, és színes legyen a filmje, és hogy kellően kiszolgálja a közönség, az aktuális, publikus tömeg, popcorn szisztémát követő, urbanizált igényeit. Nem lehet. Nem szabad. Az értékeket a helyükön illik kezelni Mr. Luhrmann. Még ha tudjuk, érezzük, hogy a szándék jó volt. A koncepció volt hibás, a kialakítás középszerűsége meg nagyon bosszantó. Még a remek zenei elemek, effekek sem tudnak annyit dobni a filmen, hogy a vállalható kategóriába kerüljön a film. Pár fanatikus, és DiCaprio szexepilje mindig el fogja adni a filmet, ez nem vitás, de a halhatatlanság Shakespeare kezében van, aki jó érzékkel Franco Zeffirelli kezébe adta, annak idején a marsallbotot. Maradjon ez így még sokáig.

Ripacskodó Sztracsatella, avagy csak az idősíkok változnak, a mondanivaló örök....

Két film, két zseniális alkotó. Az egyik egy rendező, a másik egy piszok jó színész, első rendezői ambíciókkal.

1980-ban készült Magyarországon egy film, 42 nap alatt forgatták le, abból 39 éjszaka, Ripacsok címmel ment a mozikban, rendezte Sándor Pál. Erről a filmről és a hatásairól önmagában érdemes írni, így majd ezt bővebben egy másik írásban fejtem ki, a mostani jelenség ami foglalkoztat nem kívánja ennek a filmnek a részletes ismertetését, egy adott látószögből való elemzését.

A másik filmet ha jól emlékszem 1995-ben adták a mozik, Sztracsatella címmel, a film rendezője az előző film főszereplője volt, azaz Kern András. Első filmes rendezőként mutatkozott be, ezzel a munkával, noha már jóideje készített filmeket, azaz játszott bennük, illetve országosan elismert és kedvelt színész volt már akkor.

A kérdés igazából az hogy miért van az hogy akárhányszor újra akarjuk formálni a világot, minduntalan arra kell rádöbbenünk hogy meglehet, banális véletlen, de mindannyian egy körforgás részei vagyunk.Levonhatjuk a 'játék ' végén a saját konklúziónkat, de akkor is arra ébredünk másnap reggel, hogy tegnap is reggelre ébredtünk.

Kern talált magának egy feladatot. Mint első film, hál' isten sokat és rendesen tudott foglalkozni a forgatókönyvvel, összekaparták neki a pénzt is a dologra, látszik a filmen hogy nem kellett túlságosan sietni vele. Egy filmnél két verzió létezik. Vagy sok a pénz, és túldimenzionálják, agyonbabusgatják, vagy kevés a pénz és összecsapják, alulértékelik a lehetőségeket. Itt, azt hiszem a Sztracsatellánál egyik sem fordult elő.

Művészfilm, mondják rá. Nehéz út, nehéz pálya. De milyen érdekesek voltak még ezek a 90-es években fogant művész és közönségfilmek. Beszéltek valamiről. Történetük volt, képi világuk volt. Volt bennük élet, misztikum. Volt bennük meló. Elég csak néhány nagysikerű 'közönségfilmet ' említeni: Sose halunk meg, A miniszter félrelép, Kalózok...Mennyivel másabb életérzés szülte őket mint a mai cukormázas, szirupos töltelék filmeket. Vagy csak a nosztalgia szól belőlem?

A filmre első olvasatra azt mondanánk: 'Ez olyan Kern Andrisos.' Nem tudom mennyire húzták le a kritikusok, nem is érdekel. Jelentős munka, mégpedig abból az aspektusból hogy nyomon van, nyomvonalon halad, egy olyan apokaliptikus-utópisztikus autópályán amelyre anno a 'Ripacsok' is fellépett. Édes-bús melankólia, így hívhatnánk azt a szellemi akolt, ahol ezek a filmek találkozhatnak.

A nihil és a káosz feletti rend diadala egy dekadens közegben. Pici nyert csata, a nagy háborúban, az élettel szemben. Nagyon fontos kép, momentum ez. Lételem, hogy sikerként éljük meg drámai-énünk jellemi változásait, s főleg pedig korunk és szellemünk változását. Örök harc, hogy a tudat nem képes felszabadítani teljesen a szellemet, ebből adódik az a belső konfliktus ami táplálja bennünk a sohasem nyugvó harag érzeteket.

Galló Tamás karmester úr kiakad az életre. Elfárad, lerobban, kikészül. Nincs tovább, slussz-passz. Nem ez még nem halál, csak olyan percnyi nincs tovább. Olyan 'dekurvaélet' van effektus. Mindennapos halál ez, nem számottevő az ellene való küzdelem sem, másnapra kialussza magából az ember. De Tamás besokall. Tudod, amikor összegyűlnek a dolgok, amikor már minden-mindegy alapon létezel,alszol, eszel, kommunikálsz, cselekszel. Tamásnak szerencséje van, a teste fellázad, és pihenésre kényszeríti. Elmeosztály. Jó hely, nyugalmas.

Vagy mégsem? Miért dolgoznak nők, ráadásul helyes, kedves, csinos pszichológusnők az elmeosztályon? Hogy beléjük szerelmesedjenek a betegek. Megtörténik. Tamás hitehagyott házasságát Andrea szerelmével kívánja kárpótolni. Lehet-e újrakezdeni egy életet, egy olyan életet, amely még igazán el sem kezdődött. Nem lehet. Ilyenkor jön a sodródás, a lelkiismereti kérdések, a nihil, az öncsalás, a kisebb hazugságok. A különválás. A gyógyulás.

Vagy a gyógyulás hazugsága. Kern nem akar másról beszélni, csupán arról hogy az élet mint képződmény soha sem lesz igazán az ember társa élete során, csupán az a feladatunk hogy ebben a kesze-kusza masszában megőrizzük a kíváncsiságunk, az érdeklődésünk az élet iránt. Merjünk tanulni. Mindegy mit, okulást a hibákból, nemességet az erényekből, testiséget az érzelmekből, tényleg mindegy. A cél a haladás. A megpihenés. Igen, lehet, mert kell, néhanap merengeni, nosztalgiázni a múlton, mert az jó. Mint a Sztracsatella fagyi, vagy mint ez a film.

Ja, hogy hazugságokra épült napi sirámaink felett csak újabb hazugságok árán tudunk némileg fogást találni? Sebaj. Jönnek majd az igazságok is, csak győzzük kivárni !

Ébred

Az elhurcolt igazságokat megfejteni
talán már sohasem lehet
a múlt tükörképe a jövő arca
mindenkinek megvan a saját harca
az élet, a lét amiben él, amiben küzd
szivárványra feszül, majd újra elalszik
tejfoggal szájában újra álmodik
arról hogy volt valami, valamikor
mindegy hogyan, mindegy miért
valami ami előre vitte, egy cél, egy gondolat
felriad, mára ebből semmi sem maradt
még az álmok sem, a csalfa hitszegők
gyűrötten maga alá rántja a lepedőt
a fáradtság hívja, párnák közé rántja a magány
mellette egy unott test vegetál, katatón zihál
túl sok év, s még több hitehagyott ige: szeretlek
ha akkor tudta volna amit most már minden bizonnyal magáénak vall
két embert egymástól milyen messzire tud űzni a harag
felépült közöttük a fal
felépült, többé le nem omolhat
megszülte az alázat, amely mindig lázad
ha távozóban az érzelem, mikor ébred az értelem
háztetőkre, napos reggelekre rivall, hogy itt, igen, itt van újra a szél
aztán már nem beszél, már nem
csak mutatja az utat, mutatja : szaladni szabad
arra, igen arra, ott a domb mögött ahol nevetések száradnak az izzó napon
ilyen a változás
nyomot hagyó izgalom, a láz, lázadás
kibontott hajjal, kócosan és izzadtan
nyári esőben ázva, meztelen
ilyen a jelen, ez a születő jövő
nem kell a varázskő, tényleg nem
a fal mindig leomlik, mindig
két világ közötti betonteknőbe préselt fegyelem, semmiség csupán
tényleg semmi
félni kellene, de nem hallja már a gyalázó szavakat, már nem riad
szalad, szalad, egyre csak szalad
várja a domb, várja a napfény, alatta hallgató mélyek árján fakadt őszi köd szitál
fuss gyermek, rohanj
keress magadnak új hazát!

Fanfan

Bizonyos nemzeteknek, nációknak vannak kézzel fogható ismertető jegyeik művészetükben. Jelen esetben beszéljünk a filmről, mint művészeti ágról. Az amerikaiaknak ott van a popcorn, a látványvilág, a briteknél a tradíció, az elegancia, nálunk, magyaroknál a melankólia, az érzelmi telítettség, a franciáknál pedig a nagybetűs romantika. Jardin filmje első olvasatra pofon egyszerű. Bohém, szertelen, álomvilágba hajló tanmese a szerelemről. Ez a felszín, egy út, egy vonal, amin el lehet indulni. Ne is tegyünk egyelőre másként. Filmünk elején játékos, semmittevő képekbe botlunk, látjuk Alexandert a maga köznapiságában, ahogy tesz-vesz, vibrál, él, halad valamerre. Térben és időben jelen állapot szerint mindenképpen előre. Alexander, mesélő név. A rendező saját alteregója a férfi főszereplő. Mivel a forgatókönyvet is ő jegyzi, nem kétséges a rengeteg életrajzi elem, a filmbeli Alexander, és az életben alkotó Alexander Jardin szimbiózisban élő lelke. Alapvetően egy jól megszerkesztett társadalomban kijelölt utak vannak az egyes népcsoportoknak, társadalmi ranglétrán fel s le igyekvők tömegének. Alexander jelen állás szerint a populista vonalat követi, mindaddig, amíg be nem lép a képbe és az életébe Fanfan. Mikor Marceau először megjelenik a színen, a vásznon azonnal tudjuk mennyire jó választás volt a szerepre. Vannak szerencsés csillagzat alatt született alkotások, filmbéli párok, és ez a Marceau-Perez páros már első blikkre igen szemrevaló párosnak bizonyul. Mit akar elérni Jardin? Életet akar mutatni, Alexander-nek egy másikat, Fanfan-nak ennek a másiknak a páros mivoltát. Két összeillő ember. Hihetnénk ezt is. Miért ne? Minden stimmel. Kivéve azt a tény, hogy barátunk kellően neurotikus, és hogy menyasszonya van. Laure persze csak a bizonytalan hátországot erősíti, különösebb jövőképet nem mutat benne a rendező. Mint egy sziluett van jelen, egy szellemi béklyó, visszatartó erő. A franciák nagyon tudnak szeretni. Filmvásznon legalábbis nagyon. Nagyon ötletes, játékos, bohém, szenvedéllyel teli ez a kialakuló románc, mind a Bécsi látszat képekben, mind a lopott lakás gyertyafénnyel teli ál-vacsorája közben. Szinte alig hihető. Alexander sem hisz, talán semmiben, talán csak abban, hogy a félelemben hinni kell. Ostoba fogadalmat tesz vágyai ellen, mindent megad Fanfan-nak amit az életben lehet, de a köztük lévő szerelmi viszony lehetőségét mélyen elrejti magában. Miért? Mert a fiú lázad. Gyűlöli a konvencionális szerelmi helyzeteket, azokat a típusokat, ahol a mindent elsöprő vágyat és szerelmet az unalom és a megszokás váltja fel. Szinte retteg ettől, közben öncsalásként ebben él, az ál-szerelemmel Laure-val. Ez a kettősség, ami a férfiban zajlik alapvetően a film mozgatórugója. Minden ebből az apátiába hajló helyzetből indul ki, s tér vissza mintegy körforgásként egészen a kulcs jelenetig. A világ unalmas, a világ szánalmas, a fantázia, az álom ellensége. Mindkét szabad lélek ebben fuldoklik, s mindkettő képtelen a változásra. Azaz nem, Jardin Fanfan kezébe adja a varázspálcát, pedig a legnagyobb tragikumot korábban éppen az ő személyisége terhévé teszi. A lány tizenöt éves volt, mikor ikertestvére a folyóba ölte magát, azóta azt vallja, hogy kettejük helyett is neki kell élnie, azaz ez a vehemencia, ezek az érzelmi kilengések tulajdonképpen felvett emóció halmazokon alapulnak. A francia rendezők szeretik az erős és magabiztos nőket, itt is a jövőt, az erőt, a lehetőséget a nő kezébe helyezi Jardin, bár a döntés kölcsönösségét mégsem veszi el a férfitól. Olyannak akarja láttatni és megélni ezt a szerelmet, mint amilyen a szerelem önmagában az: kölcsönös. Együtt kimondott szó, egy ütemre mozduló ujjak, vibráló szemek. Nem akar csodát tenni, azaz a szerelemmel nem. Így is csoda ez ma már, nem igaz? Az egymásra találás. Groteszk és önző dolog lenne most leírnom a kulcs jelenthez vezető utat, és annak pár kivételesen fontos snittnek a jelentőségét, így ezt most nem is teszem. Különben hogy működne, majd ott, bennetek, akkor a varázs? A romantika mindenkiben ott lappang, a szenvedély, a mámor, a napok kínjain túli varázsok felfedezése, kiben így, kiben úgy. Mindig bátorság szerelmet vállalni és megélni, minden időben, minden élethelyzetben. De van ennél szebb gyönyörűség? Lehet beszélni persze, páncéling mögé bújva, szikár várfokról önző mód kívülről figyelni magunk és mások vélt boldogságát. Lehet, persze. De vajon megéri? Én azt mondom nem. A film viszont kötelező darab mindenkinek. Mindenkinek, akinek még vannak álmai.

Indiába megyek

Csomagom alig volt, hirtelen felindulásból indultam el,
egyetlen ötlettől vezérelve, a szerelem mindig egyenetlen
egy kisebb táska, fényképezőgép, fogkefe, egy álom,
a pesti házfalak álmosan nyújtóznak a csípőssé vált
őszi hidegben, borostyán fut fel a vashíd láncba vert testén
még ordít a város, még ordít bennem a félelem, de már közeledem
hozzád közeledem

Annyi mindent el szeretnék mondani neked, annyi mesét hallgatnék tőled
milyen egyszerű a képlet, és itt mégsem működik, ezért utazom
utazom, itt, most, veled, test nélkül, de a minden-szabadság eszményével
patetikus magányba szaladt lépések, kizökkent idő, öncsalás és harag
ebben láttalak meg, ebben a hiteltelen hangzavarban
de te nem voltál hangos, finoman, szelíden szóltál,
mondd, meséld el nekem, tényleg ilyen amikor egy sárkány könnyezik?

Sokan vannak, akik azt mondják élet egy van, ez a mostani
itt kell megélni, összegyűjteni mindent amit csak lehet,
a javakat, kincseket, szeretkezésekbe fojtott szerelmeket,
igazuk lehet, igen, azt mondom, igazatok van, és én mégsem járom ezt az utat
mert az élet az máshol van, kétszer él, aki befelé él, mondja egy agg, bölcs tanító
szeme között arany pálcán a végtelenbe vágtat egy fehér ló
szeme szabadságot rejt, azt súgja nincsenek titkok, a titok nem létezik, csak élet van

A vonat közben már a vidéken jár, gázlók felett kattog a sín, a távolban hegyek fénylenek,
egyre közelebb az érkezés, egyre jobban félek, elnyom az álom, magam elé képzellek
Bangalore főterén ülsz egy padon, egy brahmannal társalogsz, kezedben szőlőfürt,
hátad mögött finom ívű képzelet, egy elsuhanó flamingó, alatta íbisz incseleg,
felém intesz, arcodon mosoly remeg, az is félelem, de mégis magabiztos,
várt-reménnyel nyúl felém kezed, várt-reménnyel halkan egy dalt dúdolok neked

Aztán újra felébredek, az ég közben kitisztult, a homály távozóban, gyenge fény mereng
tudom, hogy nem élhetem az életed, de megélhetem veled, s többet is tehetek
társad leszek az úton, társ a nappalokban, szenvedély az éj érkező vágyaiban
nincs idő, nincs név, nincs mementó, nincs itt, nem jött még az első metró,
feledni kellene minden vágyat, minden álmodást? Hordani, viselni, mint a többi
ólom- hallgatag álmos lélek a napok mocskát? Mondd, hogy nem lehet így
Mondd, és én ígérem felébredek!

Felébredek, s téged is felkeltelek, robog a vasút, hozzád szalad, a távolban a csúcsos
hótető, az már a Nánga Parbat, érzem hideg leheletét, de a táj felett nem lebeg
őnző mód Sindzse szeme, nyugalmat rejt e révületben remegő fenséges kép,
szíved közeli dobogása, útjelző, újra élsz, hamarosan hozzám térsz, várlak
egyre melegebb levegő érkezik, a nyárba szalad velem ez a vonat!

A Gangeszban ma is temetnek, hulló por-hamu életeket rejt mélyében a víz,
a folyó sodrásában ezer éves lelkek fürdenek, a túlparton frissében újjászületnek,
a körforgást látom, észlelem a valót, megteremtem magamban a mondanivalót,
hogyan, mit fogok neked mondani, mikor befut majd a vonat, álomba hajol az állomás
nincs bennem megalkuvás, gyötrőn, izzadón rostjaimba szalad ez az India-láz

Alkonyodik, a csend szuszogva járkál, hallgatom az este érkező hangjait,
a majmok makogó csapatát, leopárd vadászni induló zihálását, hörgését,
a pálmák árnyékában les áldozatára, a Hold alatt fénylő mangrove bokrok hajlonganak a lengedező alig szélben, a térben szantálfa illatát lengeti a nyári este ,
Talán áldozat leszek magam is, talán én leszek az, aki a vadászt adja majd
Bambuszerdők suhannak el szemem előtt, párától ködös álmodó éjszaka
arcod emlékével alszom el újra, arcod emléke a béke hangjait hordozza

A közel és a távol, két hatalmas gondolat, egy a kéz, egy kell hogy legyen, mely
végül majd érintésbe szalad, hajnalodik, a nap gyorsan kél, az állomásra befut a vonat,
alig van nálam csomag, egy kisebb táska, fényképezőgép, fogkefe, egy álom
egy álom, mely hirtelen valósággá válik immár, elhagy minden kétség, testemből
a semmibe szökik a gyötrő láz, hiszen itt vagy, itt állsz előttem, semmi kétség, megvártál
jaj, mennyire megvárakoztattál, te rossz, te angyal, te szörnyeteg!
Szárid fonalába kapok, leborulok lábad elé, lábujjadon pillangóköves gyűrű ragyog,
szelíden megcsókolom, lassan felemelem fejem, tagjaimban új erő lüktet,
a csipődre teszem a kezem, átölellek, csók érkezik a végtelenből, éltető nyári eső

a csillagok nyomán, az űr végtelen vonalán táncba kezd két nyugtalan varázskő,
virgonc táncuk nyomán villámok cikáznak a légen, a felhők haragosan dörgedeznek,
s mi csak ott állunk, ezen a sosem nyugvó állomáson, állunk az esőn, énekelünk

Mi tudjuk csak, hogy valahová megérkeztünk

Keserűségből ébredve

Szent-Ego hegyének ősi tüze
örök-emésztő lángokban él
s hevít elmét, lappangó félelmet
Kit bánt hogy más vagyok, de mégis egy közületek?
Kit bánt ha nem mászom a síkos falon, veletek?

Láttam kardjába dőlni a hős Brutus-t
kit megvezettek ostoba hitszegők
láttam alámerülni hideg habokba
a szép reményű költőt, Shelley-t
senki sem húzta ki, senki sem
haláláról később történik intézkedés
szenvtelen zeng ódát most a nyugati szél

Barbár hordák hozták felém Babilon
nemtelen városának minden szennyét és bűzét
százfelé beszél mind, százfelé morog, uszít
egy sincs kiben ébredne a gyenge szó
talán máshogy is lehet, egyszer mint magot
vetnek el majd közületek, halálom napja lesz az a nap

Szurkos gyermekarcok a palánkon túl
a jövőt kutatja tekintetük, keresik
a hitehagyott rímeket, épp, itt, éppen itt veszett most el egy
neked adnám, ingyen, szótlanul, de te inkább elveszed
hagyd sírni a gyermeket! Hadd nőjön benne az alázat.
Attól, hidd el majd jobban lázad!

Hitszegő vagyok, gyarló és ostoba
a bántások fájnak, nem vagyok a Parnasszus doktora
ember vagyok, színben, szagban hanyag
ember voltam gyakorlom, mert írni szabad!
Írni szabad, s talán még lehet, hiszen ma a Hold kerek
hiszen tudjátok ti is, fényes ezüstgolyó, körötte csillagrengeteg

Volt egy reményem, gyönyörűket írni
szabadon, szertelen, versbe fonni az igét mely sosem ítél
s lett hitem a válaszok igazsága
az igazság miből az idők során elveszett az i
lehet máshogy, mondd barát?
Lehet i nélkül remélni, énekelni a barátság himnuszát?

Hangtalan kong bennem a félsz
hangtalan kong bennem a bánat
nyitottnak láttam az érzékelés kapuit,
hittem bátornak lenni jó, az úton végig kell menni
elér mindenkihez a mondanivaló, akinek füle van hallja meg!
Még nem, még nem tört szét szilánkjaira az ősi varázs,

de ki hiszi egy fáradt hollónak egyetlen keservbe hajló halkuló dob szavát?

III. Richárd (Looking for Richard) (1996), rendezte: Al Pacino)

“York napsütése rosszkedvünk telét
Tündöklő nyárrá változtatta át.
Családunkról már elvonult a köd
S alámerült az óceán szivébe.
Most homlokunkon győztes koszorú,
Diadalemlék csorba fegyverünk,
Vad riadónkból víg vacsora lett
És édes dallam szörnyű indulónkból.
Szelíden mosolyog a háború,
Nem lovagol páncélos paripán,
Hogy félénk ellenség szivét ijessze.
Ehelyett fürge lábakkal szökell
A hölgy-szobákban léha lantzenére.” ¹

• Richárd kezdőszavai a drámában.  Sokak szerint Shakespeare egyik legjobb műve a III. Richárd. A királydrámák közé soroljuk, keletkezési ideje 1592 körülire tehető. Nem a darab elemzése a célom, azaz nem a klasszikus aspektusból. Vizsgálódásom tárgya egy dokumentumfilm, az Al Pacino rendezte „Looking for Richard”(1996) azaz egy mű megértése és megértetése a filmes, a színházi ember szemüvegén keresztül. Mit ad, mit üzen manapság nekünk ez a színdarab? Az egyes jellemek, főleg Richárd karakterisztikája hogyan s miként működik mind a színpadon, mind pedig történelmi valójában. Ki ő, honnan-hová tart, a körötte jelen lévő alakok miként alakítják a történetet. Címszavakban pár szó a darabról. IV. Edward király, Anglia törvényes uralkodója. A Rózsák háborúja lezárása egyben tróncsere is követel magának, a rivális Lancaster dinasztiát meghátrálásra késztetik a York-ok és ők foglalják el Anglia trónját. A királynak és udvartartásának labilis viszonyrendszerei okozzák az alapkonfliktust, Richárd ezeket a széthúzó szálakat gubancolja még jobban össze, annyira amennyire csak tőle kitelik. Mindenen és mindenkin átgázol, a célja elérésében nem ismer sem áldozatot, sem kegyelmet. Végül teljesül akarata, király lesz, elfoglalja a trónt, de uralma nem tart soká, a francia száműzetésből hazatérő nemesek, élükön Henrikkel, Richmond grófjával csatában legyőzik és megölik. „Lovat! Lovat! Országomat egy lóért!” – kiált Richárd, de már minden elveszett, a játszma véget ért. Pacino filmjének, ötletének előzménye van, sok adaptáció foglalkozott már ezzel a darabbal, a leghíresebb talán egy 1955-ben forgatott film, Laurence Olivier játszotta Richárd királyt, de a Hamlet mellett ez az egyik legnépszerűbb Shakespeare darab, sokat játsszák a világ színházainak színpadain. De térjünk vissza Al Pacino munkájához. Maga a dokumentarista műfaj kellő elszántságot, határozottságot, formai elemeket követel meg magának. Nem kérdés hogy az amerikai dokumentumfilmesek a világ élvonalába tartoznak, háttériparuk biztosítja számukra a nagyfokú szakmai hozzáértést. Pacino sem akar nagyon ez ellen tenni, megpróbálja a klasszikus vonalban tartani filmjét. Itt követi el az első hibát. Rossz szemüveget kezd el viselni. Az értelmezés fontossága mellett túlzott szerepet szán az újraértelmezés problematikájának is, nem képes egyensúlyt teremteni a darab olvasata és a film mögül kitekintő 90-es évekbeli modern amerikai társadalom között. Jól választja meg a lineáris ívet, amíg otthon érzi magát, azaz a darabbal, a színházzal kell foglalkoznia, szorosan fogja a gyeplőt, de amikor saját közönsége és közössége előtt kellene spontán, kikényszerített reakciók nélküli érzelmi, értelmi visszaigazolásokat találnia a levegőt markolássza. Hihetetlen mélyen van, volt, és a jelek szerint lesz mentálisan az amerikai társadalom. Pont az ilyen ütközési pontoknál jön ki ez markánsan. Adott egy jó feladat, meg is lehetne csinálni jól, de amikor szélesebb köröket ír le a gondolati ív, megmerevedik a tér. Nem az a baj hogy a köznép fele azt sem tudja mi fán terem a III. Richárd, még nem is hallott róla, vagy ha hallott általában összemossa más művekkel,(ha szerencsénk van, akkor éppen az angol mester egyéb alkotásai közül, de nem jellemzően) hanem hogy ebben a sztenderd, manipulatív világban mindent a klisé irányít. Pacino túl puhány, vagy művészlélek ahhoz, hogy ezeket a szálakat összefogja, kigubancolja, montírozza. Jó példa erre az a jelenet, amikor őt, mint a darab mentorát az egyik színész bőszen élteti, majd két percen keresztül, amire a reakciója csupán némi bamba vigyor, és egy klasszikus amcsi hátba veregetős puszilkodás. Persze, próbál a darabra, s főképpen Richárdra figyelni, ez rendben is van, de az mellett hogy ebbéli alakításában, képi jelenlétében tényleg szenzációs, a back work, a háttérmunka látja a kárát. Sokszor azt láttam a darab kitárgyalása során, hogy a választott színészkollégák zömének fogalma sem volt, hol van, mire kérték fel, mi a viszonya a szerepével. Remek blődségeket, zanzákat böfögtek a kamerába, de tulajdonképpeni értelmezéseket, reflexiókat ez a törzs nem hordozott magában. Engem igazán untattak, néhol dühítettek. Előbb említettem, hogy Pacino leginkább Richárdra fókuszál, és hogy ez a munka kiválóan sikerült. Tényleg így van, Pacino maga a torzszülött, hamislelkű III. Richárd. Hihetetlen erővel és vehemenciával képviseli ezt a szörnyű történelem béli alakot. Szinte szikrákat szór szeme, hangja zsibongó lárma, vad villámcsapás. Szó nélkül el hisszük neki hogy egy gazember. De ez kevés. Az egészhez kevés. Ahhoz hogy tökéletest, hogy maradandót alkosson. Meglehet tíz év múlva is emlékezni fogok arra, hogy milyen jó Richárd volt, de arra is hogy egy körötte milyen szellemileg ingerszegény környezetben tudott az lenni. Nem elég azzal foglalkoznia az embernek, amiben igazán jó, tudni kell tanulni. Tanulni és tanítani. Pacino ebben a munkájában még kísérletet sem tesz arra, hogy tanítson, mint filmes, persze tudjuk, mint színész már régen beírta magát a nagy színháztörténeti kézikönyvbe. De ez nem elég. Jó lett volna, egy egységes, erős, árnyaltan finom, de mégis határozott produkciót látni egy ilyen izgalmas feladatról, amiről ez a film beszélni szeretne, de igazából csak azt láttam, amit már eddig is tudtam, hogy van egy ember, akit a legnagyobbak között tartanak számon, keres, egy szeretem világot, egy klasszikus ideát, de nem tudja összefogni végül a matériát és így önmaga paródiájává válik. A „Looking for Richard” mégis egy szerethető alkotás, azoknak, akik érdeklődéssel szemlélnek, egy olyan mögöttes világot ahová csak keveseknek engedélyeznek betekintést. A kulisszák mögötti világba, ott ahol az igazi műhelytitkok rejtőznek. Talán egyszer Pacino is elhiszi, hogy az egységes szemlélet több mint a személyes jóakarat. Pláne egy dokumentarista jellegű alkotásban.