Szentek és álszentek

No more Mr. Nice guy





Szentek és álszentek. A tagadás igazsága. Jane Campion ( Zongoralecke ) 1999-ben készült művében arra a bizonytalan kérdésre keresi a választ hogy vajon mi az elme feletti manipuláció mozgatórugója. Miért akarjuk egy másik embertársunk tudatát uralni. Miért akarjuk hogy teljesen kiszolgáltatottá váljon nekünk az általunk ráerőltetett presszió alatt?

A lét paradoxona hogy minduntalan gyűjtögetünk, felhalmozunk. Hol tudást, hol javakat, a kézzelfogható valóságot. Azért akarunk többet, jobbat, szebbet a világból, hogy birtokoljuk, hogy ne érezzük magunkat feleslegesnek, mihasznának. Persze ez is öncsalás, mint majdnem minden az életünkben, hiszen a megszerzett javak, ideák csupán eszközök a lét kezében ahhoz hogy lekössön minket, fogva tartván tudatunkat. Miért tartjuk boldogtalan, sivár létnek annak a remetének az életét , aki kivonult a világból, itt hagyta civilizációs kényszereit? Nem lehet hogy az a visszanyert szabadság amit megkeresett önmagában, az az igazi és egyetlen út önmagunkhoz?

Ruth remete akar lenni. Egy csalárd ideában akarja megszerezni újra elveszett szabadságát. Átlagos lány, átlagos eszmékkel, átlagos családi háttérrel. Indiában, ahol tényleg ősi alapjai vannak a lélek nagy útjainak felfedezéseiben, otthon érzi magát. Sőt, egy szektavezető, történetesen Babának hívják, feleségül fogadja, megadja neki a lehetőséget hogy kövesse őt az úton, teljesítse be vele a 'jóság és szeretet' adta emelkedett szentenciákat.

A manipuláció végbemegy, a lány elméje fogoly lesz a szektavezető kezében. A manipuláció akkor sikeres igazából ha a áldozat ezt nem teherként éli meg, hanem úgy hogy azt érzi visszanyerte a szabadságát. Ezért is tud ilyen mód sikeres lenni az ilyesfajta akció. A család persze aggódik, úgy érzik elvesztették gyermeküket, s valljuk be jogos a félelmük. Modern időket élünk, ki más segíthetne, mint a B pólus, azaz egy ismert szektagyógyász. Mert ha léteznek ártó szekták, kell ellen oldalnak is lenni, na, ők a szektagyógyászok. Agyturkászok ők is, csak ők nem belekotorni akarnak a tudatba, hanem visszahozni azt a normál szintre.

Ruth-ot sikerül visszacsalni az otthonába némi csellel, közben megérkezik P.J. is az államokból. Ő a lélekdoktor. Három napot kér. Három kíméletlenül hosszú napot. Megvan a módszere, bevált már annyi esetben, talán valami 160 körüli sikeres gyógyításról beszél. Ruth is erősnek mutatkozik vett hitében, de ezt Waters nem találja különösnek. Elhúznak a sivatagba egy farmra, ahol közel-távol egy lélek sem lakik.

Első nap: Elszigetelés. Ez megtörténik. Berendezkednek az új életformára. Egy dekoratív, vonzó fiatal nő, és egy sármőr, kissé macsó pasi. De ez első blikkre nem fontos, bár minden percben vibrál a nemiség képlete .Az elsődleges cél a figyelem megnyerése. Ez hellyel-közzel sikerülni is látszik, de látható hogy a lányban mélyebb vonalakban rejtezik a manipulatív eszme.

Második nap: A szekta videó levetítése. Ez egy kegyetlen nap. Itt olyan képi világ tárul a lány szeme elé, amely alapjaiban hívatott őt elidegeníteni a téves eszméktől. Kicsit bagatell gondolat, hogy pont egy ilyen szektás home videó zökkentse vissza a valóságba a lányt, de nézzük most ezt el a rendezőnek,alapjaiban nem a gyógyítás ténye és technikai eszköze a mérvadó.
Ezt családi körben nézik végig. Útban vissza a tanyára a lány láthatóan zaklatott és feszült .Egy szót sem szól, hátul, a kocsi platóján teszi meg az utat hazafelé. Később, még azon az éjjelen elégeti a száriját, meztelen, paranoiás rohamok közt fuldokolva kering a ház udvarán. Waters érzékeli a bajt, a tisztulás hangjait, kimegy a zaklatott lányhoz, megnyugtatni. Első hibáját itt követi el. A szánalom nem jó tanácsadó sohasem, főleg ha az ember segítségnyújtásra szakosodott, főleg ha mindezt egy meztelen, vonzó nő igényli. Igen, gyenge lesz, megtörténik köztük a dolog.

Harmadik nap: A gyógyítás utolsó szakasza. Azaz az időben rekedt tézisek eltolása. Ruth már újra érzi és érzékeli a környező világot, sőt újra érzi a személyiségében rejlő kincseket és hatalmakat, a gyógyász többé nem gyógyász, segítő, csupán egy férfi akivel viszonya volt. Itt következik be a fordulópont a filmben. A vágy átveszi az irányítást. Waters lába alól kicsúszik a talaj, olyan erők fogságába esik, amit képtelenség befolyásolni. Az érzelmek kusza hálójában fuldoklik immár. Tiszta pillanata ha van is még az csupán a tapasztalatból, rutinból, a tapasztalásokból fakad, de a nemisége ezt képtelen elfogadni, állandóan úrrá lesz rajta a kéjvágy buja ösztöne, s ebben Ruth is partner, de csak addig már amíg az akar lenni. Érzi női mivoltának kegyetlen erejét.

Kulcsjelenet.

A végső izzásában tökéletes nő a férfi teljes megsemmisítésére törekszik. A megalázás olyan fokára akarja eljuttatni ahol eddig még Waters sohasem járhatott. Nőnek öltözteti, kirúzsozza, öregségét, nincstelenségét érezteti vele, deprimálja .A káosz is egy rendszer, szokás mondani. A rendszerekben vannak egységek, jelek. Itt a rúzs ellentéte a filctoll lesz, ami képes lesz megtörni az akarnok varázst. Waters ennyit ír csupán a lány izzó homlokára: BE KIND - LÉGY KEDVES. Azaz vesd el az uralmi tébolyt s térj vissza ahhoz az emberi magatartáshoz amit úgy hívunk: Megismerés .Hogy a dolgok többféle módon is tudnak, képesek létezni. Emlékezzetek csak Keating tanár úrra és az asztalra fellépő fiúkra. Itt megáll az idő, egy percre megáll a cselekmény is. De a történet nem éri be ennyivel, Baba újra támad. A vágybéli perverziók száma végtelen sok utat képes bejárni. Waters elveszti a csatát s teljesen a befolyásuk alá kerül, tovább folyatódik a harc én és énke között, s most már egy értelmetlen vegetáció szintjére süllyed a férfi tudata. Fizikálisan bántalmazza a nőt, aki ki akar szállni már a játékból, értelmetlen ámokfutásba kezd. Azaz látszólag értelmetlenbe, hiszen láthatóan már önmaga elől menekül. Ami végül sikerül is egy katartikus, fizikális összeomlásban. A játék véget ér. A kör bezárul. Két vesztes lesz, győzelemnek helye nincs. Feloldás?Tanulság? Nem létezhet. A körforgás eredeti folyamában gördül tovább. Azaz csak látszólag. A tisztulás mégis kézen fogható. Waters az államokban családot alapít, Ruth Indiában vállal munkát, álmai földjén. Pár levél, e-mail váltás marad számukra csupán mementónak a kalandból. Vagy mégsem? Waters levelének búcsúja beszédes. Mint amikor a felszín csak fecseg és fecseg, és a mélyben az éj fekete ködfátylán karcsú expresszvonatok suhannak a semmibe. De hol az a semmi? Az emlékekben? És az újraélt emlékek vajon a múlt emlékeiből fakadnak, vagy a jelen vágyképei sodorják újra utunkba? Nincs válasz, annyit tudunk hogy dolguk volt ott és akkor egymással, és ez a feladat nem szűnt meg létezni. Mint ahogy vágyaik sem. Amíg világ a világ a férfi és a nő(reményeink szerint) folyton kívánni fogja egymás társaságát. Ámen.

skicc

A kirakaton túl plakátmagány
egymagában

áll az ősz, mozdulatlan erre senki sem jár, rég halott vidék pedig de szép, de szép hulló falevél, a kert, a hinta, a nyugágy indák futnak fel a ház vonalán, az emeleten porlepte szék Végtelen rend, a fegyelem kézfejével int, csend legyen! nyugodt legyél, ne tovább, meghalsz te is, csak figyelj elsőnek tarkólövés, másodiknak hegedű húrja ha pattan dőlni látszik Babilon, porba hull szellemem Nincs aki mégis, majd ott, akkor, a halál torkában velem együtt felnevet? Ismerd meg neved, ismerd meg hazád, a többi úgyis csupán képzelt vágyakból épült felsíró önvallomás.

Snapszer

Akkoriban sokat voltak kint az emberek az utcákon. Nemcsak az utcákon, hanem tereken, presszókban, kocsmákban, talpon állók előtt, kinek igénye és lehetősége szerint. A közösségi élet, a mindennapi élet feszült ritmusát ezek a helyek, élethelyzetek tompították valamelyest. Ezen a helyen, ezen a téren is így zajlott ez. A téren. A mi terünkön. A bőrgyár innen két perc séta, az izzó szintén. Van a közelben óvoda, közért, templom. Még temető is akad. Bárhogy nézzük, itt futnak össze azok a fránya közösségi szálak, amire az embernek voltaképpen szüksége van, hogy emberek közülinek érezze magát. Aki ide, a térre belép, egyből hatalmas platánfák hűvös árnyéka vetül rá, a lombok között fürgén surran a napfény, alant a kisebb, csenevész bokrok hamvadó színei a nyárutót ízlelgetik még, az őszi gyengülő napfényt, az egyre ködösebb reggeleket. Tagolt a tér, rendezett. Ami a szemnek elsőnek feltűnik, az a nagy, öntött beton sakkasztalok. A fedőlap gránit, Nógrádból szerezték be az elvtársak, jó masszív, tartós anyag. Kissé arrébb méteres farönkök állnak ki a földből, mellette mókuskerék, hinta. Szemben vele a focipálya, kicsi, egy érintőzni jó, de különben a környéki srácok belógnak a Megyeri mellett a füvesre, ha tehetik, ott fociznak. A pálya mellett csúszda és homokozó, mögöttük színesre festett padok. Innen pár lépés a katolikus templom, nagy ívelt ablakai bevilágítják a fák sokaságától sötétlő tér változó képeit. Őszi délután van, nem sokkal munka után, alig múlt négy, most még nem hirtelen sötétedik, egész hét óráig világos van, a napfénynek még ereje van. A férfiak szokás szerint sakkoznak, vagy kártyáznak, hangos szócsatákat vívnak, egy – egy sör mindegyik kezében, a cigarettafüst úgy kering fejük fölött, mintha alkoholtól ködös elméjük lehelt volna föléjük glóriát. Nyolc asztal, tizenhat játékos, húsz bámészkodó. Jókedvűek. Önfeledtek. Vidámak. Alig – alig kerül hangos szó közéjük, ha kerül is, van, aki békítsen. Nem csoda, ha forr a vér némelyekben, szemben a zengő, a helyi kiskocsma, remek indulási alap egy kis itókázásra, sokan törzsvendégek ott az itteniek közül. Itt vannak az asszonyok is persze. A gyerekek is. Vidám zsibongással veszik birtokba a tér rájuk eső részét, szinte minden félelem nélkül röppenek rönkről-rönkre a játszó e részén, pedig az nem is veszélytelen. Volt, aki a lábát törte, mert ügyetlen volt, vagy figyelmetlen, mindegy. Lehet, hogy csak rándulás volt, az is mindegy. Óvó és féltő anyaszemek vigyázzák őket. Persze közben azért az asszonyoknál is megy a csacsogás, a pletyi. Mind fiatalasszony. Erejük van. Sok szép fiatal munkásnő, tanítónő, némelyik a gyerekkel van otthon gyeden, de sokan dolgoznak közülük. Vagy itt a közeli gyárakban, vagy a helyi kereskedésekben. Téma mindig van. Itt van ugye a divat, a frizura. A sminkre sokat nem adnak, de az új hajviselet az fontos kell, hogy legyen. És persze a ruhák. Könnyed, őszies kartonruhákban vannak, sokak már az új divat szerint farmerben, lábukon papucs. Tényleg jó az idő, a nap szinte simogatja az arcbőrt, a pórusokat. Természetesen az örök téma, a férfiak kibeszélése sem maradhat el. Most éppen Rezes Karcsi van a soron. Hogy milyen szemét volt szegény Jolánnal. Jól felcsinálta, aztán, uzsgyi, lelépett és otthagyta szegény lányt azzal a kisgyerekkel. Hát ember az ilyen? Dugta volna oda a micsodáját, ahová gondolom, mondják szinte egyszerre. És persze az ügyvéd úrról is szó esik. Ő az, akiért az egész hölgykoszorú oda van. Magas, kisportolt, kulturált ember. És olyan, de olyan finom a kölnije. És Mercédesszel jár. Nyitott tetős, amikor gázt ad, dús haja lebben a szélben, ahogy elvonul a bóbiskoló városszéli házak ablakai előtt. Nem is idevaló, szoborba kéne önteni, annyira szép férfi. Ezek meg? Tessék. Este tízig – tizenegyig fogják verni itt a blattot, aztán hót részegen eszi őket haza a fene. Nem jók ezek semmire sem. Azt a kis pénzt, ami van, azt is az italra meg a kártyára költik. A gyereknek meg ruha kell, ennivaló, rongyosan mégsem járhat iskolába. Érdekli is ezeket. Így megy ez mindennap. A férfiak sakkoznak, kártyáznak, múlatják az időt és egyben életüket is, a nők pedig végignézik mindezt és egy szebb, egy másik életről álmodoznak. Ilyesmi, amikor élik az emberek a mindennapokat, nincs ebben semmi különös. A sírás hirtelen jött, mindenki odakapta a fejét. A kis Gulyás lány, a Magdika az sírt. Csak az apja van itt, annak kéne figyelni rá, az anyja délutános a cérnában. Két műszak, a rolnizóban csoportvezető a Kati.
- Mondom, hogy snapszer van Bécukám! – rikkantotta egy borízű hang.
Béla üveges szemmel nézett játszótársára. Majd csendben megszólalt.
- Kontra.
- Kontra? Biztos, hogy kontrázni akarsz édes egy barátom? Akkor ez bizony rekontra lesz. – felelte röhögve.
Béla rezignáltan vette tudomásul.
- Szubkontra.
- Látom, ma nagyon sokat akarsz fizetni, csak az asszony le ne vegye érte a fejed, kis haverom! Mór kontra. – hangja szinte trillázott.
Béla kezdett elkékülni, de nem adta fel. Jó lapja van, nem tudja végigvinni a játékot, neki biztos, hogy lesz ütése, negyvene meg nem lehet, hiszen itt van a fölső.
- Fedák Sári!
- Az anyád mindenit! A Kollernek is mész kétezer forinttal, ez meg itt neked ötszáz mínusz lesz kétforintos alapon, csórikám! – tromfolt Bélának a borízű hang -Farkas Berci!
Ez a vége, innen már a lapok jönnek. A játék. A játék izgalma. Színnel kezd, ez várható volt, királytól nála van minden. Ha van mellette még két ásza, nyert ügye van. Csak azt nem tudja, hogy neki meg háromból is színhiánya van. Az aduk sem mennek ki mind, itt marad minimum a kilences. És a kilencessel is be lehet ütni. De be ám.
Fejben számolja ellenfele ütéseit. Húsza, negyvene nincs. Az meg kevés, ami nála van. Hatvannégy, ami a kezében van. Vesztett, most jön a piros kilences. Borízű izzad, most számolta át a lapjait. Tudja, hogy vesztésre áll. Hogy számolhatta így el? Ő, aki a parti előtt már szokta tudni, hogy kinek mennyije lesz a végén, és általában nem is téved ebben? Szerencsés egy barom ez a Béla. Ha még egy ász lett volna nála. Nem kent, így tuti van még nála nagy, és kint van a kilences is. Baj van. Ötszáz forint. Ennyi volt. Majd kétheti bér. Ebből nehéz lesz otthon kimosakodni. Köhécsel, krákog, tüsszög, fulladozik, láthatóan légszomj kerülgeti. Kortyol egy nagyot a sörből, utána megtörli zsírfoltos száját. Bajuszán még ott gyöngyöz a sör keserű habja. Keze elindul a kártya felé, felkészül az utolsó terítésre. És akkor.
- Leesett a hintáról, az lesz itt a baj – mondta egy testesebb, ifjabb asszony.
- Nem, nem, a rönkök felett lépdelt, és a Krisztián, az Erzsike nagyobbik fia megtaszajtotta, attól veszítette el az egyensúlyát, akkor esett le. Még jó, hogy nem a bokrok felé, hanem ide a homokba. A lába, az fájhat neki. Hiába mondom, hogy ne ugráljanak, csendben, kulturáltan játszanak, ezeknek beszélhet az ember.
Ezt már Vilmos bácsi mondta, aki az asszonyokkal együtt szokott üldögélni. Idős ember volt, alacsony, köpcös, mokány figura. Hajlott kora ellenére gyors mozgású, közlékeny, aktív. Szerették a lányok, mindig megnevettette őket. Közben már a gyerek felett tüsténkedett mindenki, csak a két kártyázó nem. Ők egymással farkasszemet nézve várták, hogy lépjen az egyik. Hogy válasszon. Győzelem vagy halál. Vagy tartozás.
- Szóltak az apjának? Aszonták itt eszi a fene azt is, hogy a kénköves pokolra jusson a mocskos lelke annak is, nincsen itt? – átkozódott egy cigány asszony a síró gyerekre nézve közben.
- Nem kéne orvost hívni? Egyáltalán kérdezte valaki a gyereket hol fáj neki, mi baja? – szólt közbe egy középkorú nő.
- Nem kell ide orvos, az ijedtségtől rémült meg, azért sír.
- Igen, az ijedtségtől. – helyeseltek többen.
- Eb csont, beforr! – kurjantotta Károly bácsi, s közben szemüvegét törölgette, aki a vizsláját, az öreg Ródlit jött ki esténként sétáltatni a térre.
De Magdi egy szót sem szólt. Nem mondta az senkinek sem, hogy mi baja van. Sírt, hüppögött, nyöszörgött, sóhajtozott, nyögdécselt. Csöpp gyermek teste esetlennek és védtelennek tűnt. Már egész szép kis tömeg vette körbe, többen vele sírtak, de leginkább csak siránkoztak, és az apját szidták. Nagyon magára tud maradni egy gyerek a bajban. Aztán hirtelen felállt. Magdi felállt, mint akinek semmi baja. Felállt és az apja felé indult. Gulyás Béla eközben üveges szemmel bámulta ellenfelét. Utolsó ütés. Itt a vége, fuss el véle. Tedd ki, tedd ki a lapot az asztalra. A kilences a kezemben van. Ötszáz forint. Majd kétheti bér. A gyereknek új iskolatáska kell, a magnó is rossz, be van adva a szerelőhöz, azért nem hozta el eddig, mert nem tudta kifizetni a javíttatást. De most futja majd mindenre. A magnóra, a táskára, az asszonynak új frizurára. Sassoon frizura, arra vágyik. Hát, most megkapja. Tedd ki a lapodat, te hólyag. Hirtelen egy kéz nehezült a karjára. Mit nehezült, nem volt az nehéz. Gyermekkéz volt. Maszatos, könnytől nedves. Lassan végigsiklott az alkarján, és egész az ökléhez simult. Béla a kártyát szorongatta mindeközben, egy percre sem levéve szemét az ellenfélről. De a kis kéz csak furakodott, s már a tenyere ellen, a kezében lévő lap ellen indult. Béla mozdulatlanul tűrte, ahogyan a lapot, a piros kilencest a kicsi csenevész gyermekkéz kiveszi kezéből, és képpel lefelé a gránitlap asztalra helyezi.
- Apa, menjünk haza. – suttogja egy elhaló kislány hang.
Apa, menjünk haza, Apa, menjünk haza… susognak a platánfák. Gulyás Béla a lányára nézett és megértett valami nagyon fontosat. Talán semmi fontosabb nincs az életben, mint amit ott gondolt, abban a pillanatban, amikor a sírástól könnyes gyermekszembe nézett. Üresnek és erőtlennek érezte magát. Mocskosnak, bűnösnek. Nehezen kelt fel az asztaltól, de mikor lábra állt, már biztos léptekkel indult el a házak irányába. Szorosan tenyerébe temetkezett egy könnyektől sós gyermekkéz. A téren maradtak szinte nem sokkal utánuk szétszéledtek, ki ahová tartozik. Nem maradt ott más, csak egy kártyalap. Egy piros kilences, képpel lefelé fordítva.

Esti képek

Esti képek

A Nap már nyugovóban, elült a hőség
az utcai villanypóznákon lusta madarak gubbasztanak
farktolluk alá nyúlnak hegyes csőrükkel, tisztálkodnak

szépítkeznek, talán este bálba mennek, táncra kelnek
az érkező szelekkel, felhők vonalán felhőtánc, szép szabadság
a földes úton szekérkocsi döcög célja felé, a bakon pöndörös bajszú széles, nagy parasztember,
hangja mély, öblös, tenyere, mint péklapát
kezében finom ostor, sodort bőrből a nyele,
cirádás varrás fut végig rajt
azzal hajt, a lovak búsan nyögnek az ostor alatt,
az egyik tán feléje kap,
majd mégis behúzza nyakát, versenylónak született tán azt érzi, nehezen szokja a jármot, az igát, rab a rabnak sosem szalutál, csendesen legyint csak, tudja már,
nincs senki, aki hazavár, így tesznek a lovak is, trappolnak a semmibe, a majdnem valamibe, a munka nehéz, az abrak meg kevés, ennyi az igavonó lét,
arrébb egy férfi bandukol a sötétben, csak cigarettája parazsa izzik fel a setétlő fényben,
a faragott kapuk koppanó csendje szinte kézzel fogható, szemben, oldalvást két pandúr leső nyárfa bólogat,
alant a bokrok meg-megrezzennek
az ébredő szél vonalán, ilyenkor kicsit tótágast áll a világ, a nyugalomba izgalom kerül, a nap izzásában teljes, révült arcok hunyt álomba merülnek, felülnek az érzelmek vonatára és utaznak,
utaznak, fénylő hegyeken át, sosem ismert világok ölében, tavak ringanak csukott szemük előtt, egy másik, egy szebb ébredés reménye csábítja őket, mint ezt az alakot, itt a nyárfák alatt, nyugodt most, de lélekben szalad, rohan, el a világból, messze a valóságtól, csak ne itt, csak ne a most legyen! aztán megpihen, bár teste zihál, tudata zavart, álomittas boldogságtól részegül, mosolyog, bár tudja mindez csalás, ma sem hoz rá az Isten szebb áldomást, javakat, kincseket, szerelmet, minden földi jót, ma sem találja meg önmagában, azt a csipetnyi lehetőséget, azt az egyetlen és sérthetetlen mondanivalót, hogy egy élet van, egy és oszthatatlan, mindegy mit rejt, sirámokat vagy örömöket, egy és oszthatatlan, mint ez a nyári éjszaka, ez a sejtelmekkel teli nyugtalan paraszti lét, ez a rengő földhomály, ez a zengő égi világ, a föld és a madarak, mind ugyanaz, a gémeskút peremén fröccsenő víz lüktető tisztasága, mind ugyanaz, a nyáresti csendek, a holdvilágos éjszaka, mind ugyanaz, szentjánosbogarak zizzenő fényes serege, az erdőben a fák között megbújó remete, mind ugyanaz, mert nem lehet másmilyen, máshonnan való, akit egy mozdulattal az életbe dobott valami hatalmas, nagy, érthetetlen lélek, mert nincs annak megmondhatója, hogyan lett, hogyan teremtődött, úgy igazán, olyan rettentő egyszerűen az élet

sodrásban

Ha darázsfészekbe nyúlsz, vállalod a veszélyt
mit kínál a jelen, élet vagy halál, mindegyik döntés
ha létezne jó megoldás minden lélek arra térne
de így csak kopottas ruhákba bújva kiülnek egy közeli térre
és kéretik magukat, szenvedik a pátoszos igazságokat
az nem úgy volt, bíró úr, a férjem ivott, a gaz, ezért sült el a ravasz
az asszony egy sárkány, lássa be uram, alig késtem picit
máris rám rivallt, kezében a sodrófát szorongatta, szeme vérben forgott
látott már valaha eszement koboldot? Így igaz minden, így bizony
így lett hamvába hol szerelemünk házastársi iszony
ott ülnek egymás mellett, két koravén öreg és reszketeg egyed
az egyik kezében boros flakon, a másik kezében cigarettacsikk parázslik
és mondják, mondják a magukét végtelen hosszan, semmibe meredő tekintetük
fodrozza a múló idő pókhálószín lagymatag fonalát
a nappalt követi az éj, lomha villamos döccen be a párával telt tér avítt sarkaiba
ez már itt a végállomás, rég elhagytuk Budát, rég elhagytuk a Dunát
tessék kiszállni, tessék beszállni, mindenki jegyet vált, de sokan elblicceljük
a lehetőségeinket az élet vonatán, lásd itt ez a két öreg, penészes koravén
fiatalságuk hol van ma már? eltűnt őszi ködös reggelek tejfehér párájában
a villamos kettőt csöngetett, egyet neked, egyet nekem, így lett ez szerelem
aztán mégsem jött a megálló, pedig, hogy vártuk, milyen lelkesen
ott ülünk mi is a padon, kezedben virág hempereg, az enyémben Baudelaire kötet
a nyarat várjuk újra, két kergetőző héja madár, télbe fagyott pillanat ül meg
ajkunk kékre fagyott gödrében, szemünk havat hordoz, lábunk alatt vádlón
illan az avar méz barna fövenye az emelkedő szélben
egy pad, két pad, négy élet, vajon minket ki véd meg, majd önmagunktól?
ki ellen szól a szó, ha lázad, ki ellen születik az ítélet, ha nem lesz kinek felolvassák azt, ha nem lesz már több vágy, szerelem, szenvedély és kéj,
ha a padon a négy szegény végkép hazatér? ki lesz az, aki szivárványt keres
a tél önző martalóc keserve közt, s hószín végtelen ruháját leveti s mint fáklyaláng lobog a csatakos, kihalt utcákon karácsony méla csendjében?
Ismered a magányt? Szólított már téged? Neveden nevezett, vétkező?
Nincs több utazó, nincs több érkező, a vonat megtelt s nem Indiába visz,
halad, halad, döcög és pöfékel, a sínpárok fény-merev teste ezüstszín kattogás
az éjszaka méla csendjében, ez hát a lélek mezeje, az út mely a semmibe vész?
Kérek még, én kérek még életet, nyarakat, mámort, villanó fényeket, tengermély varázst, városi kirakatokban megbújó tükrökön túli csillanást, mert kell nekem, mert jár nekem, mert élvezem, mert a mert is jó, kell a szó, a szeretet, mint egy falat kenyér..Hol akad manapság ennivaló? Kiben, kiért, miért, adjátok a jelt, ti gyarló Istenek! Itt állok, várok, őszi esőben lépkedek.
Süket vagyok és félek. Félek, hogy holnap sem más napra ébredek.
Legyetek jók hozzám, ne bántsatok vélt igazamban. Én csak magamnak árthatok.

Forgó idő - In memoriam Békés Pál

Meddő május, halált hozó furcsa látomás
Meghalt Pali, meghalt Békés Pál,
de az nem lehet, apám sem lehetne, olyan fiatal, közben
már feldíszítve a ravatal, közel a kert, a temetői csend,

ott ér téged ez a látogatás, ez a láthatatlan magány.
Fél évszázad, neked ennyi jutott, s egy picivel több,
a ravatal előtt alig felnőtt gyermek, gyermekek, a fiú és a lány.
Ők kit vesztettek vajon el? Ki az, aki visszaadja nekik apát?
Susog ez a langy szél, Isten tudja okát, mit akar ez a tavaszba
szökött önző, akarattal teli, ébredő nyár, hallom, hallom a szavát
ez talán valami dal, valami melódia, a hetvennégyes troli hangja.
Itt jár, a közelben, akár a halál, akár az élet, Csikágó, Pali,
vajon téged ki véd meg? Ki tárja ki majd feléd, hatalmas
ölelő karját, amitől a gyötrő félelem, a halál, mégis megriad
behúzza inas, vádlón merev, színhús nyakát, és elinal a végtelen vonalán
fájdalomba nyilall most a szó, megleptél barát, meg bizony, így elmenni
ilyen hirtelen, köszönés nélkül, ki olvas majd fel nekem,
kinek iszom borát, ki lesz az, kitől széppé nemesedik az eszme,
akinek, ha köszönök, visszaköszön, nem rejti arcát homály, szép szóval betessékel,
tessék itt egy szék, ülj le, mesélj, mi van veled, hogy van a család?
Jól vagyunk, minden rendben Palikám, csak azok az átkozott májusfák,
azok haldokolnak, mint ahogy az ember, ez a sosem ismert félőlény haldokol mindig és mindig: időnek előtte.