Othello (javított változat)

A közért előtt már többen várakoztak, köztük András is. Munkába indulók, egyetemisták, iskolások. Mindennap pontban hétkor Marika néni a főpénztáros nyitja az ajtót és kedélyesen betessékeli az aznapi első vásárlókat. Ez a nő gyanúsan víg kedélyű mindig, a kisfiúk rémálma, ha egy elhalad mellette állandóan egy fejen búbolás vagy arcon pofizgatás a vége. Jobb előle kitérni. Ondolált haja, fehér köpenye, nagy műanyag keretes szemüvege, túlzott sminkje ijesztő. A gyermeklélek mesebeli képzelgéssel társítja jelenét, Marika néni Andriska szemében a boszorkányok evilági megnyilvánulása. Ma szerencsés a fickó, szerda van, ilyenkor korábban jönnek a szállítók, reggeli gyűlés van kilenckor, a főpénztárosnő hamar elsiet. A kőrengetegben ez a legjobb közért, talán az egész világegyetemben. A bevásárló kosár pont kézre áll, súlya, formája, kék színe fokozza a vásárlási kedvet, még az aljára száradt kiömlött tej savós látványa sem okoz különösebb undorba keltő érzetet.



Andris a pékáru pulthoz siet, papírzacskóba rámolja a négy darab kiflit, esetenként zsömlét, a húspultban kikéri a tíz deka parizert, a tejes pultnál felmarkolja a zacskós tejet. Nem, ma nem a tej mellett dönt, kakaós- tej, ez legyen ma, és a szokásos Geszti-Eszti a nagy kedvenc. Kávé is kell, fél kiló. Bor, sör most nem, apa hosszú fuvarban van, vidéken. A sor ilyenkor rövid, még alig ébredt a reggel, mindenki álmos, mindenki fáradt. Klári ül a pénztárban. Szerencse. Csodaszép lány, itt lakik ő is a telepen, a szemben lévő házban, a 48-ban, a harmadikon. Nyáridőben kiül a teraszra és ott napozik. Gyönyörű teste van, a legszebb nyári emléke ennek a mafla kamasznak, az a nap, délelőtt, amikor Klárika szentségtörő módon fedetlen keblekkel élvezte a nyári fényeket, az izzó napkorong felettébb barnító hatását. Áldott pillanat, amikor a nagyi tavaly karácsonyra távcsövet hozott Belgiumból. Védőtokos, Zellmann, kétszáz méterről leolvasható vele az autók rendszáma. Klári szőke, egy széles fehér pánttal fogja át a haját, és mindig papucsban van. Klumpa. Kopog, mint az őszi eső.


- 13,80 lesz Károly bácsi, ha nem tetszik mást kérni mondja dallamos hangon.


- Szifoncserém lesz még Klárika, kettő.

- 20 forint lesz kereken, köszönöm! Tessék szólni Ági néninek a földszint kettőbe, hogy ma friss csirke érkezik, tanyasi. Tojás is lesz. Csókolom!

A sor fogyatkozóban a nap kelőben. Andris te jössz. Ne feszengj már, egyből kiszúrja, hogy zavarban vagy.

- Csókolom.

- Szerbusz, de mondtam már, hogy ne csókólomozzál engem, nem vagyok én még olyan öreg! nevet. 12, 40, ha más nem lesz. Hoppá, látom kávéd is van, te vagy a papírzacskós fiú, igaz? Mondták a lányok, hogy neked állandóan mellé ömlik a kávé a darálóból, és lélekszakadva rohansz ide a pénztárhoz, hogy zacskót kérj. Tessék itt egy zacskó, előre, a mai futást megspórolhatod. mondja kacagva.


Nevet vele a sor is, a kisfickó füle tövéig vöröslik. Ilyen gyorsan itt még nem fizettek. A lány melle ring, mint két pirosló alma, vakítóan fehér fogai zizzenve pattognak két nevetés között.


Rohadt daráló, ma is ellenség, a kávé mellé potyog, a zacskó a megmentő. Újabb nevetés. Ciki vagy Andris.


Fél nyolc. Iskolakezdés. A köpeny viselése kötelező még a hetedikeseknek is, kék, 100 % polietilén, ez van a címkére írva. Kakaó, kifli csücsök, becsengetés. Hétfő, hosszú tanítási nap, utána meg napközi. Lassan jön a tavaszi szünet, a szabad foglalkozást már egy hete az udvaron lehet végezni. Sokan fociznak, röplabdáznak, kislabdáznak, távol ugranak. Csendes Andris olvas. Árnyékban, a nevetésektől távol. Winnetou és Old Shatterhand épp ma lettek barátok, elszívták a békepipát. Apacs akar lenni, kell neki egy ezüstpuska. Lézerkardja már van, szülinapjára kapta, apa hozta Bécsből.



- Gyerekek, gyertek be, kézmosás, elköszönés, a váltócipő használata kötelező, kérem az udvarra kihozott utcai cipőket a tornateremnél cseréljétek át, majd amikor indultok, cseréljétek vissza! Szép délutánt mindenkinek, holnap nem lesz napközi, az egész iskola kivonul, a Szúnyog- szigetre. Több iskolával közösen sportnapot tartunk! Számháború is lesz! mondja fennhangon Aranka néni, aki már nem tanít az iskolában, régen nyugdíjba ment, de így délutánonként besegít. Itt lakik a 35-ben a negyediken, van egy pudlija meg egy férje.

Ma kevés a tanulnivaló, a nagyobb dolgozatok ugyan még hátra vannak, de most éppen olyan szélcsendes az idő a tanulmányi frontok terén, el lehet menni, bringázni. Új bicikli, BMX. Anya szerezte a gyárban. Kevés van még belőle a telepen, anya szakszervezeti bizalmi, sok barátja van. Ciki, hogy az ülést nem lehet jól beállítani, fel- lejár. Viszont a kormány nagyon kafa, tiszta Amerika. Négyre kint kell lennie a buszmegállóban. Anya negyedöt körül száll le a buszról. Kötelező program anyának segíteni, hazahordani a táskát. A cérnagyárban szakácsnő, otthon nem főz, a gyárból hordja haza az ételt, befőttesüvegekben. Ani persze sehol, pedig ez is fel van osztva, mint a házimunka, de neki már barátnői vannak, mostanában sokat lóg velük, általában csak este esik haza. Mindegy, Andriska szeret várni anyára. Van ott egy kedvenc fája, annak a tövében ül, míg anya megérkezik. Addig sokat nézelődik. Szemben van a megállóval a kórház, a mentők így délután ötpercenként fordulnak be az udvarára, néha a villogójukat is használják. Apa is feküdt bent tavaly, a tüdejével van valami baj, szanatóriumban is volt már emiatt. A buszok menetrend szerint járnak. Figyelem és játék, logika. Vajon többen szállnak fel, vagy többen szállnak le, melyik lesz számtanilag a nyerő? Ingyenes tippelős játék tizenéveseknek. Anya busza is megjön, kezében nagy pakkokkal kecmereg le a buszlépcsőn. Szia, anya. Otthon minden oké, a virágot meglocsoltam, igen kávét is vettem, Ani elmosogatott, kaptam matekból egy ötöst, és tesiből egy négyest. Ötvenhárom méterre dobtam a kislabdát. A bringa ülése még mindig nem jó, a vázon ülök, a fékekkel is van valami gond, pedig vadiúj a patkófék. Apád, majd megnézi, tudod, én nem foglalkozom ilyesmivel, tökfőzelék van fasírttal, és hoztam kecsketejet is, azt úgy szereted. Szeretem.
Anya hamar lefekszik aludni, főleg hétköznap, hatra már a gyárban kell lennie. Nagy főzőüstökben készítik az ebédet, hatalmas fakanalakkal, méteres lábosokban tálalják. Anyának mindig ételszagú a haja, pedig hord fejkendőt. A többi néni is hord, Cili néni a főnökasszony, ő hordja haza a legtöbb ételt. Este van, anya már alszik, Ani a parkban lófrál a haverokkal. Semmittevő semmi idő. A csillagok lassan felkúsznak, az égre, a betonerdőben elhalkul a lárma, csendesebbé válik az élet, kigyúlnak az ablakokban az esti fények. Andrisnak van egy szokása. Több is van, de ezt sokszor gyakorolja. Amikor már mindenki lefeküdt, kilopódzik a konyhába a távcsővel és felül az asztal tetejére, egész közel az ablak pereméhez. Nagy, széles kockaablak, jól beláthatóak innen a szomszédos házak. Túl közel nem ül, félelemkeltő ez a hét emelet, amely alatta van. Széles panoráma kép, ezernyi ablak, világító mécsesek. Szemben a Kőszegi család, éppen vacsorához ülnek, az Ági osztálytársa, nagyhangú ostoba lány. Alattuk kettővel az író bácsi és a felesége. A szobában ülnek és tévéznek, arcuk visszfénye sápadtan tükröződik vissza. A közértes Klári? Vajon mit csinál? Harmadik emelet, balra, a zöld függönyös lakás.


A fojtogatás, a lárma először fel sem tűnt neki, látta a lányt a konyhából a szobába bemenni, veszekedésnek, kiabálásnak nyoma sem volt, persze amúgy sem hallatszott volna el odáig. A pofon viszont egyértelmű volt, és az a látvány is, ahogy Klári a földre zuhant. András kezéből kiesett kezéből a távcső, teste félre fordult, az asztal is megreccsent alatta. Egy percig szótlanul ült, sohasem látott még ilyet. Veszekedést már igen, apa is ordít anyával, de sosem emelne kezet rá. Azt gondolta ez másokra is igaz, mardosó félelemmel töltötte el a felismerés. Veszélyt érzett és tehetetlen dühöt. Cselekvésképtelensége a félelem érzet csökkenése után megszűnt, új erőre kapott benne a gondolat: Klári veszélyben van. Az én Klárim. A mi Klárink. A közértes Klári. Talán, ha nem ismerné, nem aggódna, talán a pofon sem lenne igaz. Felkapta a kukkert és újra az ablak felé irányította. Időközben a szobában lekapcsolták a lámpát, csak a konyhai kislámpa fénye világította meg a lakást. Nem értem, nem értem, mormolta, hol van, hol van. Sziluetteket vélt csak felfedezni, és fellobbanó mozdulatokat. Dulakodás is lehet, játék is, szerelmi civódás. Nesze neked aggodalom. Már látta a hírekben a nevét. Veres Andris, általános iskolai tanuló tegnap este egy családi drámának volt szemtanúja. Hatalmas pech, hogy csak a tragédia beállta után tudta értesíteni az illetékes szerveket. A harmadik emelet tizennyolcban S. Klára egy tettlegességig fajuló vita során az életét vesztette. Huszonhárom éves volt, előtte állt még az élet. Ha a kisfiú szólt volna valakinek, bárkinek, akkor talán menthető lett volna az élete. Szegény lány, borzalmas tragédia, a temetésről a család később intézkedik. A lány gyilkosát, D. Gézát a rendőrség őrizetbe vette.

Nem, ez nem lehet, az ő nevét nem olvashatják az újságban. Úristen. Leugrott az asztalról és berohant a szobába, ahol az anyja aludt. Anya, anya kelj fel, az a lány veszélyben van, talán már meg is halt. Anya kelj fel gyorsan. Két perc, öltözés, hálóköntös, papucs, mi van, mi van, biztos rosszul láttad, nagybátyád ott lakik felettük pár emelettel, a múltkori kártyapartin ők is jelen voltak, mindenki úgy látta jól megvannak. Verés lesz a vége, ha nem mondasz igazat, ráadásul leselkedsz mások után, ezért is számolunk. Lift, harmadik emelet. Egy csöngetés. Csend. Kettő. Csend. Három. Igen, tessék. Elnézést a késői zavarásért, de minden rendben maguknál? Tudniillik a fiam látott valamit az ablakból. Mit láttál? Hogy maga fojtogatta. Leskelődsz utánunk? Tudom, hogy tavaly is meglested Klárit napozás közben. Meglested, fiam? Meglestem. Csak érjünk haza. Szóval, minden rendben? Klári, gyere már, ez a fiú a szemközti házból leskelődik utánunk, és a mamája kérdezi, hogy minden rendben van itthon?


Lassan mozgott, mint aki nagyon fáradt, mint aki nagyon törődött. Pongyolában volt, talán már az esti lefekvéshez készülődött. A szobából jött ki, ott ahol András elesni látta. Mikor meglátta a fiút mosolygott. Zacskós fiú, te vagy itt? Jó estét, minden rendben Gézával próbáltunk. Színész, jövő héten az Othello-t próbálják, segítettem neki a karakterben. Igen, a féltékeny Othello, én játszom, nem a Nemzetiben és nem a nagyszínpadon, de fontos darab. Épp a fojtogatós jelenet, ugye? Az is Andriska, meg a többi, menj haza Andriska, menj haza, és ne leskelődj, ne járj utánam. Sajnálom elnézést, sokat fantáziálgat ez a gyerek. A minap is hajónak képzelte a megállóban a buszokat, magát meg hajóskapitánynak. Kamasz, kamaszodik anyuka, menjenek haza, látják minden oké. Szép estét. A lift nehezen jön, anya bosszús. Papucsban, neglizsében, kibomlott hajjal felette pislákoló neonfény. Kapsz, ha hazaérünk, ne félj. A kukkert meg elveszem, nincs több leskelődés, milyen dolog ez, csak a bajt csinálod itt nekem. De, anya, de anya. Hallgass, Andriska.


Pár hét és vége a sulinak, a nagyszülőkhöz megyek nyaralni vidékre, majd zenetáborba. Hegedülni tanulok, a szolfézs nehezen megy. Mézbarna színű hangszerem van. Nem a sajátom, az iskoláé, de szépen szól. Az udvaron még mindig lelkes focizással töltik az időt a srácok, én olvasok. Winnetou és Old Shatterhand testvérek, és az indián nép segítségére vannak a barbár fehér emberek ellen. Sokszor elszívják a békepipát, lehet megszokásból. Anya még mindig ugyanazzal a busszal érkezik haza, a kórházba sok beteg jár ugyanúgy és még több mentőautó. Egy hónapja már, hogy Klári meghalt, sokan ott voltak a temetésén a környékről. Mi csak később tudtuk meg. Géza bácsihoz küldött át anyu a dédi szemcseppjeiért, akkor olvastam a liftben kifüggesztett halotti értesítőn. Sárosi Klára elhunyt május huszonnyolcadikán, élt huszonhárom évet. A temetésről a család gondoskodik. Mi történt? A Géza volt, az a szemét állat. Megfojtotta szegényt. Hogy senkit sem figyelmeztetett az a lány hogy ilyen nagy veszélyben van. Megdöbbentő. Olyan szép volt, kedves. Mindenki szerette, meséli mellettem a liftben, utazás közben az egyik asszony a másiknak. A hetedikre megyek, ők előbb kiszállnak. Magamra maradok, a fejem felett vádlón vibrál a lámpa. Megsimogatom a kiírást, még egyszer elolvasom, ami benne áll. Fejemben visszacseng a két nő beszélgetése. Könnyezni kezdek, levegőtlen présben fuldoklom. Tagjaim ernyedtté válnak, izmaimból minden erő elszáll, összeroskadok. Mire felérek, a bácsi lakásához, már zokogok. A liftajtó kinyílik és a belépő gyerekek egyáltalán nem értik, hogy miért sírok olyan nagyon. Azt hiszem felnőttnek lenni nagyon veszélyes dolog.

Strand

Meleg nyarakon az egyik legjobb időtöltés, fürdőzni. Az emberek uszodába, strandra járnak, az idősebbek gyógyfürdőbe, termálfürdőbe. Mindenki a vizet keresi. Az éltető erőt, a hűsítő élvezetet. Én nem rajongtam túlzottan a strandolásért. Egyrészt mert nem tudok úszni, másrészt mert tömegiszonyom van. Igen, már gyermekkoromban is kerültem az olyan helyeket, ahol nagyobb számban van jelen az ember. Nem tudom miért, hogyan alakult ez ki nálam, de kialakult és a mai napig szilárdan őrzi helyét a szívemben, szellememben. De akkor még, akkoriban ez nem volt ilyen egyértelmű. Emlékszem, volt olyan nyár, amikor szinte tűkön ülve vártam mikor pakol fel a család, és megyünk strandolni. Mindig apa jelentette be, és mindig kissé terjengősen, fennhéjázón.




- No, család, hát nem bánom, mivel holnap szombat lévén, strandolunk egy nagyot! – kurjantotta el magát a péntek esti vacsora és két fröccs között – Aztán… - a mutatóujját mókásan anyám felé emelte – legyen elég sör abban a hűtőtáskában!



Amikor ezt mondta, és mindig így mondta, ilyen hangsúllyal, nevethetnékje támad. Vele ellentétben anyám sosem nevetett. Tette a dolgát. Mindig volt sör a hűtőtáskában. De volt ott más is. Rántott hús, szeletelt kenyér, paprika, paradicsom, újhagyma. Nincs jobb érzet, amikor az ember kijön a medencéből, kiül a napra, és rántott húst majszol fehér kenyérrel, hozzá paradicsomot, paprikát, csak úgy harapással a húsa közt. A nap az ember szemébe tűz, ettől hunyorog kissé, de mégis mosolyog, mert nem bántó fény ez, így kora reggel nincs még neki ereje. Szelíd és pajkos. Szertelen. A visszamaradt víz közben finoman végiggördül az ember hátán, egészen a hajlatokig, beissza magát a bőrbe, a pórusokba, aztán szép csendesen elszivárog. Felszárítja a Nap. Majd minden kezdődik elölről.



A vállalati strand nincs messze tőlünk. Villamos jár ki oda, a régi Megyerre. Nem messze laktunk onnan, oda születtem, nemrégiben költöztünk beljebb, a betonerdő mélyére, ide utalt nekünk ki lakást a Tanács. Szép, új, két szoba összkomfort. A falakon színes tapéta, az ajtófélfán még érződik a festékszag, a szőnyegpadló mintái élénkek, mint festővásznon a tusrajz. Innen indulunk strandolni, és ide érkezünk majd haza. De még a költözés is friss emlék, így ez még semelyikünknek sem otthona. Majd az lesz, idővel. Megszokással, beletörődéssel, születő napok hozzánk csapódó élményeivel. Reggel, készülődéskor mindenkinek megvan a maga feladata. Anya az ételfelelős, apa az ital. Annamari a plédeket pakolja be, én vagyok a sportfelelős. Felfújható labda, Vizi pisztoly, tollas ütő, tollaslabda. Útra készen állunk. A villamoson tömeg van, nem csoda, munkásemberek lakják e vidéket, kiknek össznépi szórakozásuk együtt fürdőzni. Sok a gyerek, a fiatal. Amikor a villamos a strandhoz ér, kiürül. Végállomás. Tungsram. Leszállás után a sor egybeáll, és szépen baktatnak a családok a fürdő irányába. A járda nem túl széles, így van, hogy néha belóg egy-egy felfújt gumicsónak, gumimatrac az útra, szinte az elhaladó autók szélvédőjét érinti. A strand bejáratához érkezve, a sorból kiválik egy kisebb tömeg. A sörösök meg a borosok. Közvetlen a bejárat előtt vállalati büfé, az elvtársak, elvtársnők már kora reggel kínálják a fröccsöt meg a pálinkát, hozzá lilahagymás zsíros kenyér dukál, a csemetéknek jaffa, Márka meggy. Egyre megy, aki részeg a strandra bizony be nem megy. Tudják ezt a csoport részesei is, köztük mi, így csak módjával adózik apám a fröccsözés örömének, anyám meg egyáltalán nem iszik. Apám a kitérőt mindig arra fogja, hogy hadd menjen le a sor, utál tülekedni, ez a kis idő, ez az italos tíz perc pont arra elég, hogy ne kelljen a tömeggel haladni, szépen, lassan be lehet menni a fürdőbe, nem foglalják el olyan hamar a legjobb helyeket, nyugalom. És persze megint nincs igaza, mert általában elfoglalják. Mi az első medence, a kis medence szemközti részét kedveljük, ahol a kisméretű betonoszlopokon futórózsák kúsznak a végtelenbe. Hátunk mögött a töltés, aztán meg a Duna. A töltés megvéd a tűző naptól, finom árnyat fon felénk, a rózsák szintén. Anyám kedvenc helye ez. Napozni is lehet, de közben fél szemmel a medencére lehet sandítani, hol járnak a gyerekek, nincs-e baj. Nincs anya, sosincs baj. Én csak az elején evickélek, Annamari meg jó úszó, iskolabajnok, a kerületi verseny győztese, ne féltsd te őt. Ő olyan, mint a hal a vízben. Tán kopoltyúja is van. Velem persze nem foglalkozik senki. Tavaly is az volt az ígéret, hogy megtanítotok úszni, aztán mi lett belőle? A nagy büdös semmi. Hogy én nem akartam? Kérleltetek volna szebben, jobban. De annyi kis időt rám szánva, azt is dúlva-fúlva, hát nem, köszönöm. Akkor inkább marad a nyakig érő víz meg a békatalp. Anyámnak ma szerencséje van, le tudunk telepedni a kedvenc helyére. Egy pléd, két pléd, messze még az ebéd. Hiszen még alig múlt el a reggel, éppen beköszöntött a délelőtt. Tíz óra. A strandrádió most indítja az adást. Népszerű slágerek, népszerű előadóktól. De magas az a torony, ahonnan a zene jön, szinte az égbe kiált. A rádiós néha kitáncol a Toronyt körülölelő erkély korlátjához, cigarettára gyújt, onnan kémleli a fürdőzőket, a mozgást, a lármát, a zsibongást. Mert nagy a zaj. Mire a dél elérkezik, megtelik a strand. Fürtökben lógnak az emberek a medencékben, a füvesebb részeken. Hosszú sor kígyózik a büfék előtt, az újonnan felszerelt csúszda előtt is tömegek várnak a feljutásra. Szépen fogy a sör, a húsos szendvics, a kürtőskalács. Én az új divatot majmolom, jégkásáért állok éppen sorba. Valami színezett, ízesített lötty, ami nagyon jeges, nagyon hűsítő. Rám fér. Irdatlan a forróság. Az emberek, mint partra vetett heringek aszalódnak a napon. Van, aki árnyékba menekül, van, aki szinte egész nap rá sem néz a medencére, csak jól bekenve magát napolajjal, élvezi a meleget, a forróságot. Napfürdőzik.



A csúszdát még nem merem bevállalni, magasan van, vas feljáró vezet fel hozzá. Különben is, ki van írva, tábla hirdeti, csak tizennégy éves kor felett, és csak saját felelősségre. Na, én egyik sem vagyok. Se nem vagyok tizennégy, saját felelősségem meg biztos nincsen. Úgyhogy ez kimarad. Annamari persze már fentről figyel, engem néz, méreget. Gyáva, gyáva, beszari alak. Aztán széles mosollyal az arcán veti magát a mélybe futó csőbe, majd hangos csobbanással robban ki a végén, érces sikollyal elmerül a habokba, de már abban a pillanatban lábra is áll, hátrasimítja vizessé vált haját. Majd újra sorba áll. Nekem máshogy telik a délelőtt. Apa, amíg a sörei előtt van, el szokott jönni velem focizni. Csak egy kis időre. Fel, a töltés mögé. Van ott egy csendesebb rész, igaz beton, és csak passzolgatni lehet, de én szeretem. Ott passzolgatunk egy keveset, aztán hamar ráunva, visszacaplatunk a rózsákhoz. Apa leül sörözni, dominózni a haverokkal, és onnan már fel sem lehet rángatni egészen a nap végéig. Anya ugyanez, vagy még rosszabb. Ő napozik. Reggelente bevackolja magát és minket, engem és nővérem bezavar a medencébe, vagy megyünk, amerre akarunk, bekeni magát naptejjel, könyvet vesz magához, aztán megszűnik számára a külvilág. Együtt olvas a Nappal. Ahogy annak árnyéka halad a földön, úgy halad előre a könyv történetében. Mire lenyugszik a nap, kiolvas egy könyvet. Szörnyű, szerelmi, romantikus kalandregényeket, amiben a hősnő vágyakozva epekedik az igaz szerelem iránt, aztán amikor megkaphatná mindezt, visszakozik, és kezdődik minden elölről. A vége persze happy end, de közben az a sok zagyvaság, ármány, cselszövés, harag, gyűlölet, féltés teljesen felesleges. Ez az én véleményem. No, de érdekli is ez őt?



Igaza van. Engem sem sok minden érdekel a strandon. Kivéve egy. Na, jó kettő. Legyen mindig ülőhelyem a medence bal szélén felállított gomba alakú elhelyezett térelemben, a másik pedig, hogy mindig kéznél legyen a búvárszemüvegem. Másra nincs szükségem, én így egész nap elvagyok. Ki sem lehet robbantani a vízből. Eszem, iszom, lubickolok. Gyerek vagyok, élvezem. A medence nem egységes. Méretben, küllemben persze igen, de amit a víz alatt rejt, abban nem. Apró repedések, hézagok keresztezik a medence alját. Igazi útvezető kincskeresőknek. Mert én az vagyok. Hivatásos mélyvízi búvár. Egy búvár Kund. A partról kémlelem ki a legjobb helyet, majd a habokba vetem magam. Mindig van fogás. Hol nagyobb, hol kisebb. Az emberek nem figyelnek az értékeikre, pedig ki van írva ez is, nagy betűkkel a medence szélére. De ki olvassa azt? Találtam már gyűrűt, nyakláncot, karkötőt, brosst, napszemüveg lencsét, kislabdát. Néha az egészet, néha csak egy letört darabot, egy valamikori egész parányi részét. De számomra ezek kincsek. Szorgos munkám eredménye. Kis műanyagtartóba gyűjtöm. A mai termés egy nagyobb méretű zöld fakocka és egy kisebb gyűrű, amiből a kő sajnos hiányzik. De nagyon csillog, lehet arany, vagy arannyá válik a gondolataimban. Mindegy, egyre megy, a strandon én vagyok a legjobb búvár. Igaz, az egyetlen, de itt a számok törvénye nem mérvadó.



Persze, van úgy, hogy amíg én a mélyben hasítom a vizet, addig a fejem felett fürdőzők vidám csoportja pancsikol. Nem egyszer léptek már a fejemre, rúgtak hasba, tiporták meg a lábam. Ez a munka, ez a feladat ezzel jár. Veszélyes üzem a mélység titkait fürkészni, mindezt úgy, hogy úszni sem tud az ember. Persze, ha nem nyakig érne a víz, hanem tovább, én sem lennék itt, együtt napoznánk anyuval. Természetesen ennyire nem húz szét a család, mint azt itt korábban voltam oly konok és cinikus, hogy képileg így vázoljam fel. Szoktunk mi együtt strandolni. Ilyenkor apa elcaplat egy hatalmas traktorkerék belsőért, amit úgy lehet bérelni, bevágja a vízbe, és mind azon utazunk. Lábunkkal tapicskoljuk a habokat, közben ki-be ugrálunk a kerékbelsőből. Igazán jó móka. Az egyik legjobb. A medence, a kis medence, ahol én élem az életem folyamatosan mélyül. Többször próbálkoztam már a „Vigyázat, mélyvíz!” feliraton túl úszni, olyan kutyaúszás-félében, de ez többnyire vízbenyelős fuldoklásba torkollott. Ami nem megy, azt nem kell erőltetni. Másoknak persze ez nagyon jól megy. Például odaát, két medencével arrébb a vízipólósoknak. Ide járnak edzeni az Újpest vízilabdázói, ez az edzőpályájuk. Lelátó is van, nem ritka, hogy több tucat, majd száz ember végignézi az edzést. Igazán jó hangulat szokott kerekedni. Aranyos, kedves, életrevaló srácok, fiatalemberek. Bárcsak megtanítanának engem úszni, netán vízilabdázni. Olyan nagyon, erősek, jókedvűek. Én is ilyen akarok lenni. Nagy, erős, jókedvű. Futballozni is szoktak. A rádiós torony mellett van egy kisebb medence, ami már csak valamikor medence, mert senki sem használja fürdőzésre. Az ott a foci medence. A két szélén kiskapukkal, a kapuk mögött hálóval, hogy felfogja a térből kifelé tartó labdát. Három a három ellen, sör-virsli meccsek, félmeztelen, fürdőgatyás, meztéllábas futball. A meccs első gólig tart, aztán csere. A medencéből kivezető lépcsőkön ülnek a soron következő csapatok, a szurkolók. Mind fiatal lány, bambulni, álmodozni jöttek ide. Bár, azt mondják ez a strandos randevúk szülőhelye, itt alakulnak ki a jövőbeni szerelmi románcok. Akik ezt mondják, biztos tapasztalatból beszélnek.



Észre sem vettem, hogy engem szólítgatnak. Pár perce állhattam ott, a büféből jövet álltam meg nézni a játékot. Kezemben kólásüveg, a kólában szívószál.



- Hé, te! Te fiú, ott a kék fürdőgatyában! Nincs kedved beszállni, játszani? Nincs ki a csapat, gyere, állj be közénk! – kiáltott felém egy ismeretlen, hórihorgas szakállas fiatal férfi.



- Igen, gyere! Ne félj nem bántunk, nem eszünk meg! Csak megkóstolunk! – süvöltötte egy másik.



- Gyere, fiú, gyere, gyere! - ordibálták többen.



Elsőre nem tudtam mit feleljek. Azaz tudtam, nem, dehogy megyek, nincs kedvem nekem ehhez, vár a búvárszemüvegem, várnak a repedéseim. De valahogy mégsem jött ki hang a torkomon. Aztán igen, de úgy, oly mód, mintha nem is én mondtam volna.



- Jó.



A hangom férfias volt, határozott, felnőttes. Láttam a meghökkenést az egyszerű, gyors válaszon a meghívók arcán, de aztán megint felröhögtek, és elkezdtek passzolgatni, ügyet sem vetve rám. Én is beálltam közéjük. Bemelegítettünk, passzolgattunk. Mind hatalmas langaléta hozzám képest, pedig korban nem is vagyunk annyira távol egymástól. Nem lehettek több tizennyolc, húsz évesnél. Pont ennyi a különbség a felnőtt és a gyermekkor között. Az ellenfél csapat viszont csupa felnőtt férfiakból állt. Apák csapata lehetett, néhol kisebb sörpocak, őszülő halánték, rutin, fineszesség, összeszokottság. Végünk van, ki fogunk kapni. Rajtam megy el a meccs. A legkisebben verik majd el a port, így lesz, mindig így van. Jól kezdtünk, de az ellenfél még jobban. Olyan pontosan adogattak, hogy volt idő, amikor még a labda útját sem tudtuk pontosan kivenni, de mi is igyekeztünk gyorsak, határozottak, pontosak, lenni. Ők igyekeztek, én meg bénáztam. Elpasszoltam magam, gyertyát rúgtam, eltörtem a labdát, minden olyan hibát elkövettem, amit a futballban el lehet követni. De nem nevetett ki senki. Még a csapattársaim sem. Mindenkiben a küzdés szelleme dolgozott. Aztán egyszer csak teljesen üresen maradtam. Fogalmam sem volt hogyan keveredtem az ellenfél kapuja elé, de ott voltam hirtelen, és senki sem fogott, vigyázott rám. Az apák presztízsüket őrizvén a fiatal felnőttekben látták az ellenfelet, én a szemükben gyerek voltam, kiskamasz, ártalmatlan szürke pont. Egy pillanat műve volt az egész. A szakállas, hórihorgas vízipólós két ellenféllel a nyakán, végül kicselezve őket az ellenfél kapuja felé indult a labdával. A kapu felé, ami üresen tátongott előttem. De nem passzolt. Újabb apák támadtak rá, ő újra kicselezte őket, de még ekkor sem passzolt. Talán emlékezett még rá, hogy mennyire ügyetlen vagyok. Lehet azt elfelejteni? Aztán mégis hozzám került a labda. Az a töpörödött kis sárgolyó. Mert a medence meccsek nem igazi labdával játszandók. Kis, pöttöm, sokat megélt gumilabdával, ami sosem arra megy, amerre az ember szeretné. Nagyon könnyű, nagyon pattogós, nagyon bizonytalan. De számomra nem volt más út, más pillanat. Vagy most kivívom a társak becsületét, vagy sohasem, és én leszek továbbra is a béna fiú a strandon. Mondjuk ezt nem tartottam túl erős indoknak. Eddig is én voltam a béna fiú a strandon. A kérdés most az, hogy ez jó vagy rossz volt nekem? Egyrészről jó, mert a magam törvényei szerint cselekedhettem, azt és akkor, amikor kedvem tartotta. Másrészről rossz, mert senki sem szereti, ha megbélyegzik, ha ujjal mutogatnak rá. Ezt most el kell döntenem, nincs kibúvó. Ha gól lesz, örömmámor, ha mellémegy, ha kihagyom, marad a magány, az egyedüllét, a különc búvár Kund. A szívem elkezdett hevesebben verni, verítékezni kezdtem. A labda már ott volt a lábam közelében, felém gurult lelkesen. Most, most, itt a pillanat! Mire a labdához jutottam hárman rontottak rám. Három apa, három felnőtt férfi. A medence szélén fekvő búvárszemüvegre sandítottam, ott feküdt az egyik lépcsőn magányosan, elhagyatottan. De egyáltalán nem hiányzott. Felszegtem a fejem, kidüllesztettem mellkasom, és bódult elszántsággal fogadtam az ellent. Egy csel balra, majd egy másik jobbra, hopp, egy kötény! A kapus lába között zúdult a labda a hálóba. Gól! Győztünk, győztem. A gól után pár pillanatra csönd lett, aztán ujjongó örömmel futottak felém a csapattársak.



- Bravó, kisember! Halálos volt az a csel! Bebőrözte a kapust, láttátok? – kurjongattak.



A vállukra vettek, úgy hordoztak körbe a víz nélküli focimedencében. Még a szurkoló, rajongó lányok is megtapsoltak. Most kivételesen, az életben egyszer nem ezeket a deltás Adoniszokat, hanem engem, a kicsit, a hallgatag búvár Kundot. Jóleső érzés volt. Olyasfajta, mint amikor az első kincsem hoztam fel a medence mélyéről. Az a piros kis fülbevaló jutott most eszembe. Hiánytalan volt, pár méterre ott feküdt mellett a párja, sértetlenül. Mindkettőt a felszínre hoztam. Egy ideig dédelgettem, szeretgettem, majd végül odaajándékoztam a nyári táborban a Szobolai Zsuzsinak. Csókot adott érte, jó üzlet volt. Most is azt az örömöt éreztem, amit akkor. Aztán véget ért az ünneplés, helyére kerültek a dolgok. Kiderült, hogy ez a gól annyira fontos gól volt, hogy a csapatom ezzel megnyerte az aznapi rapid bajnokságot. Túl voltak már három meccsen, csak időközben egyikük lesérült, akkor hívtak be engem. Szép volt tőlük. Szép volt tőlem. Később együtt fagyiztunk, egyikük még a következő bajnoki mérkőzésükre is elhívott. Azt hiszem megkedveltek. Azt hiszem én is őket. A nap már nyugvóban volt, amikor visszaérkeztem a családhoz. Arcomon semmi öröm nem tükröződött, kezemben a jól ismert stíl, a búvárszemüveg.



- Jó későn jöttél vissza, kisfiam. – jegyezte meg apám.



- Megnéztem az edzést.



- És irigykedtél nagyokat? – gúnyolódott nővérem.



- Úsznak, mint a delfinek… - suttogtam. – Pontosan, mint a delfinek.



- No, akkor ússzunk tovább mi is, szedelőzködjünk, már kétszer bemondták a hangosba, hogy takarodó van, igyekezzetek, nem akarok a tömeggel menni.



A rituálé most is úgy zajlott, mint érkezéskor. Anya az étel maradványt pakolta össze, apa a kiürült sörösüvegeket hordta halomba, majd tette bele a hűtőtáskába, Annamari meg a plédeket hajtogatta össze. Én leengedtem a matracot, a felfújható labdát, párat ütöttem még a tollas ütővel és a labdával, aztán útra kész lett a család. Kifelé a sor újra kétfelé haladt, egy kisebb csoport kivált és a büfé irányába lépdelt, mi újra köztük voltunk. Időközben apám sörre váltott, a zsíros kenyér elfogyott, én üdítő helyett robbanócukrot kértem, de nem kaptam. Aztán villamosra fel, majd villamosról le. A telepen, a lakásunk felé, a megérkezés sorrendjében fények gyúltak az ablakokban, az emberek, mint pici szentjánosbogarak fénylettek a nyári sötétben. Már csak otthon, az esti fürdés után, a lefekvéshez közeledve jutott eszembe, hogy mekkora győzelmet arattam aznap délután magam és környezetem felett. Még a strandrádió is bemondta, hogy ki volt aznap a nyerő csapat, és hogy ki lőtte a győztes gólt. Vajon dominózás közben az ember képes többfelé figyelni? Sajnos nem ismerem apám hogyan szokott játszani. Ha ismerném, érteném.

Egyetleneim

Egyetleneim. A mértéktelen csajozás vizsgafilmje. Nekem abban szerencsém volt, hogy elsőként a könyvet olvastam. Beregi Tamás könyvét. A könyv, amely hol profán, hol finoman egymásra rakodó rétegekben mutatja be miért nem lehet ebben a kurva városban egy rendeset csajozni. Mert voltaképpen erről van szó. Meg persze még sok mindenről. Például arról, hogy milyen itt az élet, az éjszakai meg a nappali, milyen emberek lakják ezt a várost, de főképpen arról, hogy milyen potenciális barátnő jelöltek. Tamás önéletrajzi ihletésű könyve nagy siker lett, urbánus körökben kultnak számít, én is félve őrzöm a saját példányom. A könyv 2003-ban jelent meg, már akkoriban rebesgették, hogy Tamás filmre írja, mert a sztori egyszerűen vászonra termett. Ebből az álomból 2006-ban lett valóság. Nemes Gyula vállalta fel a rendezést, a forgatókönyvet is együtt írták, plusz még a Garaczi Laci besegített. Gyula és Tamás egyébként az életben is barátok, sok ismerős karakterben visszaköszön az ő barátságuk. Mert miről is szól ez a film? Az útkereséséről. Adott egy értelmes, fiatal srác (Kovács Krisztián remek játékával), aki művészettörténetet tanul az egyetemen, a pre-raffaeliták a kedvencei, közben pedig hatalmasakat bulizik és csajozik. Azaz leginkább csajozik. Ő a csajozás Gombóc Artúrja. Ez így kissé sarkos, de tény, hogy neki leszólítani lányokat nem akadály. Bárhol, bármikor. Az udvarlás megszállottja a srác. A női nem féktelen imádója. Vagy éppen saját férfiúi hiúságának csapdájában fuldoklik? Ez egy elég komplex kérdéskör, és a film világosabb választ ad erre, mint a regény. A filmváltozat ugyan több síkban mutatja és mozgatja a főszereplőt, de a céljait jóval egyszerűbben határozza meg. A rendező azt akarja, hogy főhőse rátaláljon az igaz szerelemre, vagy az találjon őrá. Milyen egyszerű gondolat ez, mégis milyen tengernyi munka! És tengernyi lehetőség. Mert Tamás nem alkuszik. Vagy minden, vagy egy picit kevesebb, mint a minden. Mert lehetőség mindenhol van. A buszmegállóban, a parkban, a múzeumban, a táncházban, az iskolában, az iskola előtt, buliban, szórakozóhelyen, buszon, metrón, villamoson, közértben, járdán, az interneten, online és offline, mindenhol, mindenhol, mindenhol… Mindenhol lehet csajozni. Ha élet van mindenhol, ott csajoknak is kell lenniük. Vannak is. Prédák és csalódások. Stabil, két lábon álló oszlop érzelmek, és ingovány talajon bolyongó álszerelmi fellobbanások. Szex és szenvedély. Csalás és öncsalás. Kín, vétek, harag és düh. Megaláztatás. Megalázás. Megalomán önalázás. Tamásnak mindből kijut. Néha több mint kellene. Aztán mégis fordul egyet a világ önmaga körül, Tamás körül meg pláne. Az életébe érkezik a lány (Tóth Orsolya Filmszemle díjas alakításában). A szőke, nagyszájú, vékony, kis mellű, beesett arcú feslett kis riherongy. A láz, a szenvedés, a harag, a düh, a megaláztatás. Nemes remek életképekkel öleli körbe a két karakter egymásnak feszülését. Fülükben, ereikben ott dübörög a modern városi zaj és zene, a mindennapjaikat ócska nihil, unott jelen közönye lengi be, de mégis minden mozgásban van, lendületben. Mint amikor a hinta a magasba lendül, és egy pillanatra fenntartja még egy érkező légáram. De aztán visszaérkezik. Tamás is. A valóságba. A valóság józanít, ébreszt, tanít, a gyermekből felnőttet csinál. Így lesz a mi táncházas agyament kamaszunkból az élet totális megismerésére törekvő intelligens fiatal. Vagy az újra átélendő, megélendő napok hőse.




Beregi könyve anno azért lett ilyen népszerű, mert a kilencvenes években feltűnt (aztán többnyire letűnt) sokak számára ismert helyeket és szórakozóhelyeket építette be könyvébe. Hatalmas húzás volt ez Tamás részéről, egyrészt mert a történet karakterisztikája is megkívánta, másrészt mert rengeteg azonosulási pontot tudott találni az olvasójával. Sokan jártunk, ez a generáció az említett helyekre. Zöld Pardon, West Balkán (még kint a Kopaszi-gátnál), PeCSa, Cha-Cha-Cha (még a Kálvin téri aluljáróban), Sziget, Erdős café, Blue box stb. Szintre pontról-pontra érinti ezeket a kultikus vagy korábban kultikussá vált helyeket a regényben. A film ezt sajnos idézni képtelen. Szép álom lett volna, ha ez sikerül, de nem is tett rá kísérletet Nemes, mert úgyis tudta, hogy meddő próbálkozásnak minősülne. Nem baj. A zene viszont megvan, itt van, a regényből,. a szavak mögül, a tettek mögül. Ez a film végig zenével (is) beszél. A modern kori electric beat és underground keveredése adja meg az alaphangot, de beúszik a képbe pl. a Kispál és a borz is, abban a sokak által ismert feleség gusztálós jelenteben…(az eredetiben nem Lovasi feleségét fűzi a főhős, hanem Takáts Tamás asszonyát nézi ki magának) Az "Egyetleneim" jó film, de még jobb könyv. Ajánlom először elolvasni a könyvet (biztos fellelhetőek antikvár példányok Pesten is), aztán megnézhető a film is. Csak nem elvárásokkal üljünk le megnézni. Legalább olyan nyitottan, mint ahogy ez a film próbál értekezni a nézőjével. Mert bárhogy is szépítjük, bizony egy globalizált, multikulturális világban és városban élünk. Ez a mi hazánk, a mi országunk, a mi városunk. És nagyon sokan szeretjük, hogy ilyen sokszínű. Így talán egy kissé közelebb került hozzánk Európa. Ami ebben a konstellációban egyáltalán nem probléma. Mondjak egy okot, hogy miért nem az? Jó, mondok. Több külföldi csajt lehet leszólítani nyaranta az utcákon, mert egyre kedveltebbé válunk, a városunk. Mert egy férfi nem is férfi, ha nem gyakorolja eleget hódítási képességeit. Legalább verbálisan. Néha elég is ennyi. A többibe általában feleslegesen belehal az ember. Azt meg sokszor nem érdemes. De kell a többes szám. Legyen több az egy, legyen több az egyetlen. Legyen Egyetleneim.

Naptár - Javított változat

Január - Fergeteg hava




A hófödte csúcsok csendesen fénylenek,

a hegygerincek lankáin sízők suhannak alá,

testetlen valójuk nyomán

távoli horizont magánya sejlik fel,

mint egy ősi álmodás ringató szelleme,

a bércek csipkéin pillanón oroz a fagy egy vádló látomást,

s lent a mélyben megrezzen

egy kisebb, sziklás perem néhány vérköve,

havat kiált a szél, havat kiált a remény is,

hontalan hópelyhek hullnak alá

a nyugos- ég tejfehér csendjéből,

a falu szélén, a rétek alján,

pirosló gyermekarcok répaorrot szúrnak

egy jól megtermett hóember nevető arcába

a merengő napfény csendesen átjárja

a percnyi-boldog ember- lelkeket

az örök- tél lassan múlandóvá váló

hűvös ködvirág királyságában



Február - Jégbontó hava



Árja szalad a forrásnak, a lét bodzabokra

napfény-trillákat zeng

a növő tavasz-ébredő szelekben,

az erdő mélyén a tölgyek lombot fogannak,

apró gyermekarcok nevetik épp

a tél martalóc, önző képmását

a tarló avítt lélek-göröngyei között,

elvonul a haragos, öreg tél,

a fagyos szentek még messze, nem érkeznek,

rebbenőn ébred a táj, keresi az elveszett képeit, kincseit,

mézízű vonzalmában is szelíd és játékos,

pajkosan cserfes, mint az első igazi,

északi szelek szárnyán érkező,

üde, tavaszi lehelet



Március - Kikelet hava



Tépett papíros az úton, hordja, viszi, cipeli

a tavaszi könnyű léptű szél,

fent a magosban vihar szeme villan

hirtelen- érkező zápor

terül szét a fakadó rügyeken

a kaszálón csendben fodroz a szél

egy kis rész szénahalmot,

űzi, kergeti, új célok felé,

az álmodás babonázza lázasan

a nyugos csöndek végtelen nagy tudósát,

a tavaszi pitypangot,

arrébb megkondul egy álmos lélekharang,

frissen ébredt virágok röppenek szét

a tér nyújtózó, távolba futó vonalán,

a bokrok mögött, a tanyavilág éltes kapujának tövében,

lelkesen virít a füvek alján

egy, az éjszakával ébredt tüzes tulipán.



Április - Szelek hava



Kajánul vigyorgó szelek robbannak át

a hágó nagy, méla szája közt

s futnak ki végtelen terekre,

ébrednek a vicsorgó kábulások,

ébrednek a szertelen kedvek,

alattuk a friss zöldben pompázó mező,

ezernyi susogó nesz,

ezernyi lélekharang a tisztás merengő csendjén

egy bükkfán agg bagoly pózol álmosan,

arrébb tóféle, felszínén tikkadt tavirózsák

perlekednek a friss, szertelen szellők gyermekien pajkos

bozontos képével, álmodás ül a város falakon, mintha

egy percre megállt volna az idő, annyira csak,

hogy bevárja önnön újjászületését a létnek,

a tavasz hirtelensége és a tél lobbanó siráma

ütközik meg most a lelkekben, kövér szelek

fújják, lombozzák egy emberi tüdő szűkülő véráramait

a város felé poroszkálva

egy öreg, fáradt fiákeren

Hamarosan ébred a táj.



Május - Ígéret hava





Hangok a szélben, hangok a reggelben,

gőzölgő kávéillat száll a térben,

a sarki kávézók

már megvetették ébredő nyári- kertjük,

cipők koppanása az aszfalton,

a jól ismert képek,

egy villamos méla csörömpölése,

egy troli elhaladó képe,

az újságárusnál ma is

kézbe veszik a népszabit,

ma sincs senki, aki valakit

végre egyszer teljesen felszabadít,

dübörgő május illat leng a bérházak falán,

az eső mint virágszirom

hull alá a langyos délelőtt omló vonalán,

kutyák futnak ki csaholva

kietlen, éltes, agg, öreg terekre,

az óvodákban gyermekarcok fénylenek,

felsejlik bennük halkan

a valamikori értelem tiszta kéznyoma,

levest főznek a másodikon egy közeli házban,

lobogó vízben zöldségek fürdenek,

az apróra vágott hús

fejest ugrani készül az ízes lébe,

a munkahelyekre ma senki sem ér be időben,

mindenki elkésik, mindenki siet,

csak én állok itt, egyedül és magányosan,

bizalmas májusi fényeket kémlelek

a reggel távozó síkjában



Június - Napisten hava





A fény örömódát zeng a zöldellő lombok felett,

az ágak közt halvány fénycsík mementó, a láz,

melyet a gyarló Napisten folyton megkíván

s magának önző mód megszerez,

mert ez az a szerelem, mely csak nyáron terem,

rózsaszín keble felett a cseresznye is mosolyog most

vissza rám, nagy, ringó szemével, a kertvégi,

csendes kis fán, mellette az egres, a füttyös barack,

odébb már a szilva lassan kínálja magát

a meggy ereje sem lankad,

szüntelen piroslik parányi alakja,

mint ahogy a vér piroslik az erekben,

ó éltető napfény, ó éltető mámoros forróság,

fond körém lágy ívű hajad, fond körém

kiterjesztett nagy szárnyad,

ó áldott június,

nyárnak első zajongó látomása,

nemes június,

mennyi fény az utakon,

mennyi csodás lelemény a tarló lágy csendje közt,

ma még az is zöldell, ami fakó, élettelen volt

a tegnappá merevedett múltban, ma még minden élet,

minden cselekvés, édes-boldog szertelen nyár,

élet fakad minden öleléseden,

élet nyílik a csókjaid után,

itt időz mindig, mint virágok

szirmán fakadt boldog látomás,

az ezer színben pompázó életteli szerelem



Július - Áldás hava



Ezernyi szín a végtelen, ezernyi nyíló szenvedély,

a fénylő napkorong lázasan fut az égen,

alant a búzatáblák tövében

alélt tücskök és fényes páncélú bogarak

szenderegnek a hőségben,

a fák odvába riadt macska bútt

a rekkenő hőség elől,

a városszéli legelőn a langy szélben

gyermekkézből futó papírsárkányok

fénylenek szelíden,

halk remegés fut át a tájon,

mint amikor a mosoly

átfordul nevetésbe,

még csak éledező az öröm,

még nem lép a szférák csendjébe a vágy

még nem, csak halkan lélegzik, pulzál,

bizonyítékokat keres, önmagát keresi

születő érzéseiben,

s csak remél, remél szüntelen,

tisztán és nyílón fordulnak aranysárga napraforgók

haragos felhők mentén születő friss zápor

hirtelen érkező cseppjeihez



Augusztus - Újkenyér hava



Erősödik a vásár zaja a dombok alján,

százrét futó ösvények nyíló vonalán

pirosló ajkú leányok incselkednek,

a pirosló ajkú legényekkel,

bort vesznek magukhoz az öregebbek,

nagy, éltes fahordókból,

sülteket, és frissen barnult kenyeret hordanak szét

nagy fatálcákon,

felettük a nap ébersége ezer színben fürdeti

a lomha fövenyen nyújtózó

díszes, faragott asztalokat,

mintha minden rezgés, mintha minden ütem

egy felé haladna, a dél kissé lelassít,

bevárja az érkező délutánt,

de a nap tüzes ereje nem szűnik lobogni,

közben járnak a lábak, folyik a tánc,

ébred tenger szerelem, ébrednek a naiv vágyak,

a szoknyák mélyén rejtező öntudat

lassan alábbhagy,

mint ahogy a nap is lassít körös futásán,

s éjjel érkezik nagyszárnyú csillagokkal,

a völgynek zaja halkabbra vált,

hazatérnek ezen a nyári tivornyán ébredt szeretők,

hazatérnek a fáradtak, kik most már alvók,

halkan szendergők, csak egy pár van még,

aki fogja, szorítja a jelen kezét lelkesen,

egy szénaboglya tetejére kiülve,

kéz, kezet simítva,

nézik a végtelen- méteres

érinthetetlen ég-világ beszélő,

rojtos szélű csillagokkal teli

mesekönyvszerű képeit



Szeptember - Földanya hava



A fény még lázasan nyújtózik a fákon,

de lassan már bánatos őszbe vegyül a táj,

a csenevész bokrokon hajnalonként

puszta-ízű hideg szellő fut át,

nesztelen surrog az élettelen lámpavasakon,

majd megül a falu főterén lévő nagytemplom

díszes kőlépcsőjén,

kifújja magát, egy percre csak,

megpihen benne egy konok álmodás,

aztán szűnik az éltető varázs,

egy végtelenbe szaladt

titkos lélek-egyesülés

és hangtalan, lelkében

bánatos nyugalommal

útra kél belőle a nyár.



Október - Magvető hava



Pára lebeg a táj felett, köd szitál a lombokon,

a járdán kettőt lép egy bizonytalan álmodás,

fenn a légen nyugodt rend ül, dér csillan a szentek bajuszán,

s a puha méz-barna fövenyen guruló aranybarna levelek,

mint lázas-lelkű pillangók, ha perlekednek egymással,

szemközt egy házfalon tábla hirdeti, itt az ősz, megérkezett

karomba karol egy jól ismert fuvallat, kalapom lágyan

lengeti a szél, kopott sínén (az ősz ritmikus ködén)

villamos csörtet be az álmok képzeletében lelt

magány-megállóba csendesen



November - Enyészet hava



Szikár fagy dörömböl a városszéli házak ajtaja előtt,

a holttá dermedt közeli mezőségen riadt hollók

perlekednek téli, fagyos szelekkel,

fent a légen nyugodt rend ül,

a tél érkező hangja egybe kovácsolja

a borzas-álmos lagymatag felhőtengert,

az emberek már kabátban indulnak el otthonról reggelente

meleg kávéillat száll a körút hajnali fényeiben,

a lusta pékek omló-foszló kalácsokról álmodnak éjjelente,

a Király utcában, egy bérház éltes, agg csendjében

hangtalan vacog egy szerelmes pillanat,

írás a falon, gondolat a szívben,

egy édes- álom feledett csókja

a végtelen kőrengetegben



December- Az álom hava



Hidegre ébred, ki ilyen reggelre ébred

a víz már hártyásodik a tó felszínén,

jéggé alakul a világ, fagyot kiált a táj,

halkan, mormolón mereng a pusztai szél,

s bent az erdőmélyen, barlangok mélyibe,

összehúzza magán egyetlen és utolsó cifraszűrét

egy bakonyi betyár, mint régi szellem jár a fák közt

régen halott szerelemről beszél,

a lélek taván illan egy hitehagyott gondolat,

s fent a bércen a gyermeki leánytest végleg hazatér,

ölelő szerelmese forró csókjával ajkán

álmodja tovább a halál nagy,

végtelenbe nyúló gyémánt-hideg álmát.

Egyszer

Egyszer. Egyszer mindenki rátalál az igazira. Arra, akit neki szánt, neki teremtett odafent a Jóisten. Legalábbis az esély megvan rá. Egyszer mindenképpen. De lehet, hogy egyedüliként. Mindenkinek más az igazi, de egyben mindenkinél egyezik, még pedig abban, hogy valami teljesen mással találkozik, amikor azzal az emberrel, a választottal kapcsolatba lép. Szerelem sokféle van, gyorsan lángoló, majd hirtelen kihunyó, lassan ébredő, utána homályba foszló, tartalmas és tartalmatlan. De az igazi az más szerelem. Az kapocs, ajtó, híd, ablak a világra. Olyan történet, ami mellett nem mehet el az ember, mert egyszerűen képtelenség. Zsigeri, önző, de egyben a végtelen magasságba emelő érzés.

John Carney 2006-ban mozikba került filmje, az "Egyszer" (a 2007-es amerikai Sundance fesztivál közönségdíjas filmje) ezt a problematikus érzéskört vizslatja. Egy olyan pontos és precíz szögből, ami a filmet teljesen egyénivé, egyedivé teszi. Ugyanis a történet elemi szálát folyton bizonytalanságban tartja, csak sejtetésekkel él, miközben a felszínen egy aktív, néha passzív érzelmi dráma részesei vagyunk. A "Fiú" (Glen Hansard) utcazenész, főállásban porszívókat javít az apja műhelyében. A "Lány" (Markéta Irglová) cseh emigráns, a múltja elől szökve keresi új életét kislányával és anyjával az ír fővárosban. Egészen banális történet ez, mert persze megismerkednek, mert persze azonnal érdekesek lesznek egymás számára. De. És itt most ez a, "de" nagyon fontos. De nem úgy, ahogy nyitott, ismerkedni vágyó embereknél szokás. A lány azonnal tisztázza a helyzetet azzal, hogy a fiú felhangzó dalában a volt szerelem emlékét keresi. Rátapintva a lényegre, egyből előtűnik, hogy a dal alanya egyáltalán nem silányult emlékképpé, nagyon is valóságos. Az érzések is, amik a férfiban bujkálnak. Így épül fel az a konvex sokszög, ami a film végére egy olyan egymásra rakódott halmazokat képez, ami lehetetlenné teszi az objektív valóságot. Mert persze a lány sem független. Sem érzelmileg, sem törvényileg. De az érzései ugyanazon a szálon futnak, mint a férfié, a bizonytalanság nemtelen vonalán. Nehéz egy nagy szerelmi szakítás vagy szakítópróba után nem az elhagyott, otthagyott társra gondolni. Szinte lehetetlen. Carney nem is teremt ilyen csapdahelyzetet főhősei számára, emocionális flashback képek által hívja elő a tudatukból a tartalmi szálakat a volt szerelemmel. Volt, van, lesz? Szinte egyik sem egyértelműsíthető, mindegyik eldöntendő kérdés. Ha szerettem, ma már miért nem, ha most nem szeretem, akkor miért gyötör, ha újra tudnám szeretni, talán minden másképp történne. Nincsenek bevált ideák, típusok, kommersz élethelyzetek. Minden szerelem, minden szakítás más erőforrásokból építkezik. Persze, ez egy szép trükk is lehet a rendező részéről, hiszen választott főszereplőin lehetetlenség nem látni, hogy az Isten is egymásnak teremtette őket. Rezonálnak, hullámoznak, vibrál a kémia, könnyed az egymás közti beszéd, a kommunikáció. És mégis elbeszélnek egymás mellett. A miértre nehéz feleletet találni. Talán félelemből. Talán a múlton merengő vágyképek miatt. Talán a kimondva- kimondatlan "nem illünk egymáshoz" félelme miatt. A történet szempontjából ez a leglényegesebb szál. Miért nem lesznek egymásé, ha minden esélyük meglenne egy jól működő kapcsolathoz? Szavak helyette erre a zene válaszol. A fiú tehetséges zenész, persze, utca zenél, mert most ez jutott, de jóval tehetségesebb ő ennél, remek dalokat ír. Néha, az érzelgősség határán lavíroz, de alapvetően ezek jó számok. Mit jók, nagyon jók. A lány remekül zongorázik. Az apjától tanult még odahaza, Csehországban. Ő is ír, vagy próbálkozik dalok írásával, de még nem jár ebben annyira mélyen, mint a srác. Neki kislány van, akit el kell tartania, a megélhetés számára elsőszámú fontossággal bír. De tetszik neki a srác. A srác lelke, tehetsége, ösztöne, naivitása, jelleme. Ezért melléáll. (Nagyon karakteres és nyílt a nőtípus, pontosan erre van itt szükség. Igazán szerethető lélek.) Együtt, egymást segítve valósítják meg a férfi tervét, azaz egy stúdióban, komplett zenekarral, profi körülmények között felvenni pár dalt. Voltaképpen egy demo-t készítenek, amivel szerencsét lehet próbálni Londonban, egy esetleges zenei karrier nyitányaként. A zene az a szál, amely összetartja, egybekovácsolja lelkileg ezt a két nagyon embert, ezt a két nagyon szerethető figurát. A filmnek bája van és naivitása, de még nem lép túl a giccs felé hajló határon, megtartja őszinte, természetes mivoltát. Nagyon köszönhető a két főszereplő őszinte, önfeledt játékának. Könnyű nekik, mondhatnánk hiszen Glen és Markéta a való életben is egy párt alkot. Ha van miért irigyelni férfit, akkor én teljességgel irigylem Glen Hansard-ot, hogy egy ilyen nőt tudhat maga mellett, mint Markéta. De ez csak egy röpke kitekintés a valóságra, és persze nem kell komolyan venni, remek párost alkotnak, mind a filmvásznon, mind az életben. És milyen furcsa, vagy talán csak egyszerű természetesség, hogy a filmen zeneszerzővé avanzsáló színészek, az életben is e szerepüket gyakorolják. Nem véletlen tehát az a zenei díjeső, amivel ezt a filmet jutalmazták. Markéta Irglová és Glen Hansard a "Legjobb eredeti filmdal" kategóriájában Oscar-díjat kapott. Nem semmi. De ki érdemelné meg ezt jobban, ha nem ők. Csoda zenét írtak a filmhez, ez a hallgatag ír fickó, és ez tinédzser nimfa, bele kell halni, annyira tehetségesek. De hagyjuk a kitekintéseket, térjünk vissza a filmhez. Van itt nekünk két tökéletesen egymáshoz illő ember, két boldogtalannak tűnő szerelemmel. Egyik szerelem sem lezárt, és ez a nyitottan hagyott múlt okozza a két ember problematikáját. Carney ugyan próbálja elvinni a helyzetet egy olyan térbe, ahol az e két ember ki tudja, vagy ki akarja mondani egymásnak (talán félelemből), hogy egyáltalán nem illenek egymáshoz, és egy ilyen jól működő barátság-félét az ember nem ront el egy vagy kétórányi érdektelen szexuális aktussal�De ekkor már minket, a nézőt megfertőzi az a hittel teli láz vagy vágyálom, hogy ez nem lehet így. Ennek a történetnek folytatása van. Így nem érhet véget. De, így ér véget, félelemben, talán hitben, hogy az igazi csak egyszer jön el az ember életében, és ezt fel kell ismerni. Ők felismerik egy módon. Talán nem a legjobb mód a néző szempontjából, de az élet valóságának tényszerűen, tárgyszerűen megfelelve. Mert az Igazi csak egyszer jön el az ember életében. Csak nem mindegy mikor. Azt hiszem, sokkal inkább a kicsodán van a hangsúly.

Én hiszek a szerelemben, az összetartozásban, annak, hogy két ember közössé váló életében egyszer csak helyére kerülnek a dolgok, megszűnik a kapkodás, a káosz, az őrjítő idegenség. Talán a "Fiú" is hisz benne végül, azért veszi meg azt a zongorát, talán a "Lány" is hisz benne végül, azért játssza el azt a melódiát messze kitekintve az ablakon. Talán még sincsenek annyira távol egymástól, mint azt amennyire gondolták. Talán a lány saját nyelven adott szerelmi vallomása (Miluju tebe) elér ehhez a polcról képtelen egy kurva szótárt leemelni fazonhoz. Én ebben hiszek, még így, a filmben befejezetlen, csonkán, kurtán, happy end nélkül is. Mert mi másban, ha már ebben sem? A film kötelező darab mindenkinek, aki a lelke helyén nem visel álcát, nem cipel mázsás köveket. Az "Egyszer" tényleg elbeszéli azt a történetet vagy történést, amire mindannyian vágyunk az életben, minimum egyszer, mert létezik olyan, hogy Igazi. A film eredeti nyelven nézendő, feliratozva, mert az úgy jó.

vigyázz

a hajnal csendességre int
vigyázz! valaki álmaidban jár
felkelt, köhécsel, füledbe súg, kelteget
papírlapra körmöl lázasan
a párnádon hagyja az üzenetet
olvasod, de majd belé fájdul szemed
rég nem látott betűk azok
rég nem látott képzelet
visszafekszel,

de az álom nem vesz újra karjára félálomban tengsz-lengsz, mint egy cifra szolga foghegyről beszél veled a szerelem kifogástalan, úri modorban és te ezt élvezed roppant mód élvezed élvezed, hogy messze az álom és talán az élet kelteget de vigyázz, vigyázz azért mégis, jó barát a párnádon hagyott omló parfüm illata hamar illan, hamar más csodát keres ha itt az éjjel, ha új üzenet éledez két marokkal szórd a csodát ne fukarkodj semmiben és vigyázz, vigyázz mert meglehet odaát egy másik üzenet más álmára függeszt vigyázó szemeket

Az Andy Warhol Project

Arcaim a falon, konzervált mosolyok,
Ezernyi reprodukcióban tükröződöm vissza, önmagamon,
és csak a sziluettek ócska árnya jelzi, hogy mekkora
csalás minden, hogy mekkora teher a földi lét,
és az is mekkora hazugság, hogy naponta
úgy kelek fel: vajon mi jöhet még?
A falon, a konzervek árnyékában mindig örök a kék,
és szép hazugság, a senki sem ért.

Örök szimbiózisban él a pop-art és a lét.

Csutak a mikrofon előtt

Amikor én még kis srác voltam. Kezdődhetne így is az elemzés. De mégsem. Nem akarok nosztalgiát. Jelent akarok, mozgást, játékot. De ahhoz, hogy ez a játék kezdetét vegye, szükségeltetik némi bevezető, magyarázat. Ifjúsági irodalom, ifjúsági film. Mi ez? Ezt alapvetően egyszerűen definiálhatjuk. Adott korcsoportnak szóló, leginkább tanító jellegű alkotás. A korcsoport összetétele és milyensége nem számottevő. Sőt, idővel maga a korhatár sem, hiszen a gyermekek világa a felnőttek világa is volt valaha, így könnyen azonosulni tudnak a történettel. Nem mellesleg az ifjúsági könyveket is felnőttek írják. Túl nagy téma, és haszontalan dolog lenne most számunkra, hogy idecitáljuk ennek a tézisnek az egyes alkotó elemeit, ezért csak pár sarokpontot, fordulópontot közlök. Az első kő, Kormos István. Remélhetőleg mindenkinek ismerős e név. Ha nem, kérem, olvassanak utána. Szegény Yorick, biztos felkiáltana az előbbi mondatot olvasván. Kormos volt az, aki a hallgatásban lévő írókat a Móra kiadóba invitálta, és győzködte őket, írjanak mesekönyveket, gyermekkönyveket, ifjúsági regényeket. Ez az invitálás leginkább a szocialista rendszernek" túl "polgári íróknak szólt. Nemes Nagy Ágnes, Pilinszky János, Weöres Sándor, Zelk Zoltán (meggyőződéses kommunista volta ellenére, persze még a börtönévek előtt), és persze Mándy Iván. Nem volt egy könnyű invitálás, nem volt ez könnyű döntés. De az író dolga az, hogy írjon. Így a felkértek írtak. Tudták, hogy az ő életük is időbe van fonva, a most, most van, nem lehet kivárni a jobb szelet. Van persze, aki így tett, de ez csoport szerencsére nem, így egy újszerű, erős, mély és tartalmas stílus dominálta magát az irodalmi kánonban. Ennyit a sarokkövekről. Térjünk a lényegre. Mándy. Az Iván. Az író a pálya széléről. A polgári csökevény, a humanista neuraszta. Háborúba született, háborúban érett férfivá, és egy békétlen szabadságba halt bele végül. Sajnálatos, hogy Mándy nincs a helyén az irodalomtudatban. Tehetsége, szorgalma, zsenije csak a nagyokkal mérhető, velük teljesen egyenrangú alkotó. A tört szavak, a tömör mondatok mestere. A mozik, bisztrók szerelmese.

Pazar könyveket írt, olvasásra ajánlom mindenkinek a műveit. De Mándy amellett, hogy polgári csökevénynek tartotta a rendszer, igen modern lélek volt, szeretett a mában, a jelenben élni. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az egyik legsikerültebb ifjúsági regényéből készült tévéfilm. Csutak a mikrofon előtt. Csutak, az örök gyermek figurája Mándy világában, egy egész sorozatot szentelt főhősének. (Csutak és a többiek, Csutak színre lép, Csutak és a szürke ló, Csutak a mikrofon előtt, Csutak és Gyáva Dezső) Több "Csutak" tévéjáték is napvilágot látott, de az 1977-ben Katkics Ilona rendezésével bemutatott film, a "Csutak a mikrofon előtt" talán a legszórakoztatóbb, és a legszínesebben metaforizált. A mikrofon a Magyar Rádióra utal. Mándy dolgozott a rádiónál, hangjátékokat formált át, javítgatott hallgató" éveiben. Tehát, a regény és az ebből készült film önéletrajzi elemeket is tartalmaz, mint majdnem minden Mándy regény. Csutak tizenkét éves forma eleven fiú. lánglelkű kiskamasz. Eleven, mint általában a kíváncsi lélekkel megáldott gyermekek. Környezete kedveli, szeret a társaságában lenni, érettségét mi sem bizonyítja jobban, hogy nálánál idősebb fiúkkal barátkozik, akik nem kezelik úgy, mint éretlen személyiséget, hanem bizalmukba fogadják őt, sok esetben felnéznek rá, becsülik, szeretik, tisztelik. Mándy Csutakban talán védett önmagát szimbolizálja. Mint ahogy a magyar ifjúsági regény, úgy az ifjúsági film és jelentős törzsfejlődésen ment keresztül, főleg a televízió megjelenése után, amikor tömegek tudtak egyszerűen és olcsón csatlakozni kulturális programokhoz. Itt már a kitaposott ösvényre lépett vagy lépő stílust érhetjük tetten. És ez nem véletlen. Mert maga a stílus megteremtője jegyzi rendezőként a filmet. Katkics Ilona fogalom ebben a műfajban. Legenda. Isten éltesse innen is, remélem, az üdvözlet jó egészségben találja. Rendezéseinek se szeri, se száma, csak tévéfilmből rendezet vagy két tucattal. Speciális szemüvege van. Nemcsak lát vele, hanem érez is. És beszél gyereknyelven. Mégpedig igen jól. Ez a film ilyen minőségű rendezés nélkül bizonyosan a feledés homályába veszett volna már, de a profi munkának köszönhetően ma is élvezettel tekintik meg az újabb generációk is. De térjünk vissza Csutakra és a filmre. A huszadik század közepén, vagy kicsivel utána elkövetett ifjúsági filmek, regények zöme egyszerű volt, érhető és világos. Nem olyan komplikáltan meseszerű, mint manapság, ami egy borzalom, és őrjítő lélekgyilkosság. Nem, Csutak (Perlusz Péter, egységes, finom, koraérett játékával) egy eleven tizenéves, Budapesten él, a nyáridő nagy részét a strandon tölti a cimborákkal. Itt lel rá Zoli bácsi (Juhász Jácint) a Rádiótól, aki új szereplőt keres a hamarosan bemutatásra kerülő gyermekhangjátékhoz. A hangjáték voltaképpen egy szöveges mű, amit mikrofonok előtt vesznek fel, tengernyi dialógussal. Csutak rááll a dologra és másnap már a Rádióban találja magát, ahol�egyből megismerkedik a helyi farkastörvényekkel, akárcsak az, aki a felnőtt létbe lép, és harcok, viszályok, irigyek óvó szeme által szerzi meg a szükséges tapasztalatot. Mert a Rádióban nemcsak a játék, meg a móka dominál. Ott van a hatalmi helyzet is, a pozícióharc. Ott van Kalocsai Tibor (Tóth Tibor remek játékával). Kalocsai, a kisfőnök, a helyi nagymenő, a befutott sztár, akinek mindenki fizet, hogy megtarthassa betöltött szerepét a hangjátékban. Minden gyerek, persze, mert a gyerekek világa is egy külön, párhuzamos szálon futó a cselekmény a felnőttek világa mellett. Kalocsai a helyi gyermekvilág diktátora.

Mándy minden lehetséges és ismert klisét a figura alá helyez (verőlegényeket, fenyegető magatartást, felnőttes habitust, attitűdöt), hogy annak hitelét, súlyát erősíteni tudja, dominálja. Persze, ugyanezt teszi a másik pólussal, Csutakkal is, hogy kiegyenlítse az erőviszonyokat. Egy mini világot képez a maxi világban. Voltaképpen ez a bonyolítás forráspontja. A két eltérő jellem, álláspont ütköztetése. Amit nagy szakmai rutinnal meg is old. Ez a konfliktus él, vibrál. A helyszín is. Minden választott helyszín hiteles, realista, élettel teli. A strand, a játszótér, a Rádió, a családok belső világa. Egyedül Csutak múltba néző merengő ideája kap szürreális ízt, pontosan olyasfajta merengés ez, amikor egy üldözött polgári csökevény a jelenből kiszakadt, múltban ragadt szellemi, fizikai társait keresi. Mándy Csutak múltba nézésével saját múltjába tekint vissza. De Képes Géza nem jön vissza, sem az Ér utcaiak. Felnőttek, elköltöztek, elmentek messzire. Mándy és Csutak itt maradt hírmondónak. Ők és az etika. Mert Csutak dacos. Lelkes. Komoly igazságérzet bujkál benne. Nem hódol be Kalocsainak, de nem ám! Ellentábort képez és szembeszáll a rettegett tini sztárral. Csutak voltaképpen a mindennapok hősének idealizált alakja. Ki nem akarta még sohasem seggberúgni a főnökét, Elküldeni melegebb éghajlatra? Dehogynem, ha nem is tette meg, de ott belül, nagyot kiáltva már mindenki alkalmazta ezt. De a hősök ismérve az, hogy nem csak beszélnek, hanem cselekednek is. Bármi történjen, jó, avagy rossz, az igazságnak ki kell derülnie. Mert szükséges. Mert a csalás nem maradhat titokban. Mert a rossznak a jó az ellenpárja. A javulás, a megbocsátás lehetősége élteti valójában az igazság keresőket. Rengeteg titkos és kódolt üzenettel él Mándy (és nemcsak Mándy, hanem a többi gyermekregény írására "kényszerített" író is). A sápot leadók berezelt viselkedési morálja, Kalocsai túlzott tekintélye mind-mind a rendszer gyermeki rendszerekbe átültetett stilizált képe. Még Kalocsai megindító érzelmi terrorja is. Rossz családi helyzet, nehéz, sanyarú gyermeksors�ami mögött mégis felsejlik az álca. A hazugság, a tettetés patetikus pökhendi álcája. Csutak, Pazár, Dunai, a képzelt barátok és a berezelt barátok végül győzedelmeskednek a hazug és képmutató Kalocsai felett. Az élet, mint egy jól sikerült ifjúsági filmben végül a segítségükre siet, Kalocsait kiteszik a Rádióból, a pénzét mindenki visszakapja, a hangjáték meg óriási siker lesz. Ezen a ponton ér össze a felnőtt és a gyermekvilág, mégpedig úgy, hogy mindkettő elismeri egymás szuverén létét, életképességét. A jó mindig győzedelmeskedik, azt szokás mondani. Talán egyedül Csutak és a benne élő Mándy válik a záró képek során újra levertté, szomorúvá. Mert e reménybe hajló szép múlt és benne a merengősen illuzórikus Képes Géza akkor bukkant fel újra, amikor talán már nem várta senki. Csupán meglesni sikerült őt, messziről, egy távcső mögül. Mert Mándy is tisztában van vele, a múlt sosem jöhet már szembe ugyanúgy az utcán, mint amikor múlttá vált. Ez teljességgel lehetetlen. Mándy Iván, Katkics Ilona, Bíró Zsuzsa, Tamássy Zdenkó, Mestyán Tibor és egy modern magyar klasszikus. Megnézendő, élvezendő. Mert jó. Mert érték. Aki tudja szeretni, kedvelni ezt az alkotást azzal biztosan nem találkozom szembe Filippinél. De még a rommá gyűrt Magyar Rádió főbejárata előtt sem. Maximum beülök vele egy sörre, vagy egy szörpre egy még létező bisztróba, valahol az Ér utca, vagy a Bakáts tér környékén.

víz a testben

Vászonszerű ébredés,
tagjaimban az óceán lüktetése,
a kelő nap első fénye játszik szerelmest
az éledő hullámokkal, kis sárga
halászladikok úsznak tova a tengerparti
sziklák csipke-szirtjeinek vonalán, a ladikokban jókedvű parti halászok sziluettje fénylik bizalommal telten
a lég fodros vizén hangos és szertelen madárrajok
feleselnek lázasan az érkező déli szelekkel,
s a mélyben sokféle halnép úszik
együtt a finom álmok szegletén az
újra fellelt reménnyel.

Új nap van, új ébredés.

Ma is minden óceán, ma is minden kék.

leckék

First lesson: Likvidálni kell a tartalmatlan félelmeket.

Second lesson: Ne harapj fűbe időnek előtte, a protkó alatt sokkal érzékibben roppan a salátalevél a sajtburgeredben, amit a mekkitutázendéjtifor étteremben vettél a nap 26. órájában, 2043-ban. Mert az idő bizony relatív.

Third lesson: Kerüld az ostobákat. Hihetetlen erő lakozik bennük ahhoz, hogy elvegyék mások erejét, leszívják az energiákat, miközben azt sem értik, hogy mi történik velük, mi egyáltalán a szerepük a világban. Talán az a legmegfelelőbb, ha úgy általában csak kussolnak.

Fourth lesson: Légy kemény, határozott, céltudatos, sok esetben törtető és hatalom mániás. Nem számít az, hogy ki van melletted, a cél, hogy legyenek ellened, mert így jobban kiszűröd a lényeget a tárgyiasult valóból, mégpedig azt, hogy téged senki sem nyomhat a víz alá, te vagy itt, aki fullaszt és megfullaszt, ha kell. A jó szánalmas, ha asszimilálódsz egy értelmi közösségben, elveszted a rombolásba vetett hited, megváltozik a dark side belső éned elsöprő, mega- vonzóan kaotikus mivolta. A kedves emberek szarok, itt élned, halnod kell, ne feledd. A legjobb, ha mindig kés van a nyelved helyén.

Fifth lesson: Minden ébredés mögött, ott rejtőzik egy másik is, ez a körforgás elmélet. Ha egy falba rohansz, meglehet mögötte is fal van, de meglehet, hogy végtelenbe futó országút. Próbálkozni kell, próbálkozni. Meg tanulni. Érzékelni is, ja persze, tapasztalatszerzés, drágáim, az fontos. Tartuffe (izáció)- izoláció kizárva.

Sixth lesson: Az a legjobb az egészben, hogyha úgy tartja kedve részekre bomlik. Elemi részecskékre. Elemi ösztönökre. Falhozbaszós szex oder fürdőkádban ölelős? Nem mindegy? A lényeg, hogy élvezd, hogy elélvezz.

Seventh lesson: A hetedik te magad légy. Légy is légy. Asszimiláció és elfogadás. Mindemellett a tagadás magas konzisztenciájú törekvési láncainak megőrzése a tudat szintjén. Az elme úgyis kiveti magából amit nem odavalónak, amit nem helyénvalónak tart. Kár a gőzért, kár az benzinért, kár az elfecsérelt évekért. Tanulj meg tanulni, a többi nem számít. Csak önmagaddal keveredj és szállj vitába, ebben konszenzusra jutni: igazi győzelem.

Eight lesson: Hegyet mászni valójában egyet jelent a lejtő keresésével. Az izgalom, a felfokozott érzelmi töltés adja meg az út milyenségét, a hovatartozás mélységét. A hegyek ormán vas lábosban kutyatej virít, ki vitte oda valójában azt a lábost? Egy gyárudvari képzelet? Teljesen mindegy, amíg a lábosra koncentrálsz. Az igazság foto szintetizál az érzelmekkel, és valójában kutyatej vagy, a vas lábos csak a jelen börtöne. Amíg annak hiszed. Nyújtózkodj!

Lesson nine: Én vagyok én, ameddig ural az én. Te lennél te, amíg ural engem a te érzése. Mi lennénk mi, ha nekem nem lenne az én, s neked nem lenne a te. De így mindenki én, és mindenki te. Nehéz dolog ez a mi vagyiság. Egyszerűbben megvalósítható a ki gagyiság.

Lesson 10: This is the end. Nincs több magasság, nincs több mélység ebben az olvasatban. Cirkalmas cirkuláció. Meg egyedem, begyedem, tengertánc, magyar gyerek mit kívánsz? Nem kívánok egyebet, csak egy jó kis szexet. Szívvel tűzdelve, lélekkel spékelve.

édes élet

a gyertyák fényében fénylenek burzsoá arcok
denevér fogta idő
a háttérben a homokórában gyarlón pereg az idő
a kagylóhang üregben
szívmarta farkasok szeretkeznek
de még élnek, még igen
zihálásuk, félelmeik odadobják a nyárnak
a zöldellő nyárfáknak
és a Trévi vizében angyal lépked
talán az is visszatér, aki a kútba lép
hiába mondják, két fél az egy egész
ha egy egész város fél önmaga lenni
itt minden játék, minden álarc és álca
a pincér kezében megremeg az italokkal teli tálca
Hé, Marcello, még ne, még ne kezdj táncba kérlek
még alszanak a denevérek
jön még szebb dal talán, szebb álmodás
addig keresd, okvetlen keresd meg első lépésed nyomát
talán lesz, aki hazavezet, lesz, aki hazavár
milyen melankolikus benned ez a félsz, barát
gyere, lépj közelebb, és hörpintsd fel velem
ennek a kegyetlenül édes, kegyetlenül szép életnek vérvörös italát

Félálom

Magyarország választ. Magyarország választani kényszerül egy új életformát, egy új életet, egy új köztársaságot. A kilencvenes évek elején, a huszadik században járunk, a rendszerváltás időszaka ez, amikor a parlamentbe hosszú hajú, farmeres huszonévesek veszik be magukat, és csalamádéval esszük a hamburgert. De mégis, olyan valami új, valami bizsergető szabadságillat lengi be a tereket, a parkokat, az országot. Olyasmi, mint amikor a múlt egyik penészes szeletkéje már éppen távozóban van, de a születő jövő még rejtjelezi önnön mivoltát. Alapvetően egy letűnt kor mindig dekadenciába hajlóan ér véget. Itt sincs másképp, ebben az országban. Egy szegény ország lakói a magyarok, akik önmaguk is belső szegénységben élnek, szenvednek. Nem tudnak örülni. Nincs minek, nincs kinek. Talán, majd később, ha helyre állnak a dolgok. Talán akkor. Rózsa János története itt, ebben az élethelyzetben veszi kezdetét. A karakterek, a miliő státuszának megfelel, elfogadott, autentikus. A világ is az melybe bevezeti nézőjét. Rózsa az egyik legkarakteresebb magyar rendező, aki nyíltan, de nem fellengzősen beszél, értelmez és értekezik a mindennapok valóságáról. Nem fél belemenni nehezebb kérdésekbe, szociális ügyekbe, persze nem a tények, hanem a láttatás szintjén. Ebben a figyelem törzsben élő egyes egyedek specifikáns jellemrajza izgatja valójában. Persze ki-kitekint tágabb értelmezések felé, de ezek a távlati perspektívák az egyes egyének látószögében érvényesülnek.

1990-ben Magyarországon nincs pénz. Nemhogy a filmgyártásra, de még az ország alapvető finanszírozására sem. Ez a film és a társjellegű alkotások még a kilencven előtti pénzekből és pecsétekből jönnek össze, szinte minimál büdzsével. De hogyan máshogy lehetne realista alkotást forgatni, ha nem eredeti helyszíneken, eredeti figurákkal? A Félálom egyik nagy erénye az őszintesége. A téma nyílt sisakos, a dialógusok nem idealizáltak, a szereplők hús-vér mivolta megkérdőjelezhetetlen. Rózsa is tisztában volt vele, hogy filmje egy adott kor lenyomata lesz, de nem törvényszerű, hogy ez a lenyomat ne hordozzon magában értéket későbbi időkben is. Sok jó film vált az enyészet martalékává, mert túlságosan hitt a jelenben. Meglehet Rózsa filmje is itt tart valahol, de a film realista köznapisága mögött mégis olyasfajta egyetemes üzenetet hordoz, ami konzerválja a mondanivalót. Túl a film politikai hátterén egy árnyaltan finom mondanivaló sejlik fel, mégpedig az, hogy aki szerethető, az gazságban, és szenvedésben is szerethető marad. Mert alanyi jogon jó. Mert alanyi jogon hasznos az a szerethetőség, ami árad belőle. Még ha a világ ebből nem kér, vagy máshogy. Vagy csak el akarja ragadni, magához láncolni. Közhely, de így van, a szeretet az egyetlen dolog, amiből, ha többet ad az ember, még többet kap vissza. Furcsa a világ, de így működik. Rózsa ezt a szerethetőségi ént a lány kezébe adja. Rita (Visy Bernadett) Erdélyből szökött át a szüleivel, otthon még csak recseg-ropog a rezsim, de már készül összedőlni. Mindenki erre vár, a szököttek is, az otthonmaradtak is. Nagy a belső feszültség, főleg a felnőtt létben senyvedőknek. A gyerekek, a tinédzserek mások. Már képesek értelmezni a bajt, de tudják, hogy létezik rá a megoldás. Az élet elég hosszú, hogy orvosolja a bajokat. Még nem ragadta el őket a végtelen pesszimizmus. Zoli (Újvári Csaba) a szüleivel él Pesten, egy lepukkant bérházban, kétes múltú és jelenű barátaival autókat törnek fel, kisebb lopásokat hajtanak végre. Mindezt a diktafon árnyékában. Zoli ugyanis magnóra veszi ezeket a stikliket. A banda tagja még Attila, a lázadó rocker kamasz (Hajdu Szabolcs)(az ő életútja és háttér országa kimerítő ábrázolást kap, és szép jellemfejlődést mutat a karakter is) és kis Csoma (Szabó Dani), aki szabadidejét leginkább egy Javítóintézetben tölti. (Korszakos jelenet, amikor hazatér a lopott pénzzel és a szülők teljesen természetesnek veszik, hogy a kiskorú bűnözőt nevelnek, szinte zsenikultuszba hajlik ez a plasztikus nihilizmus) Ennek az intézetnek a lakója a különc, szellemileg visszamaradt Laci is (Gazdag Zsolt), aki halálosan szerelmes az új jövevénybe, Ritába. A kölcsönösségi érzethez talán Zoli jut a legközelebb, őt igazán, mélyen megkedveli a lány, a cinikus, de mégis nagyvonalú, szerethető milyenségét. Remek jelenet, amikor a Jack London rajongó Zoli kiviszi Ritát az erdőbe kutyaszánozni, ezekben a képekben teremti meg Rózsa a jövő kortalan szabadság mítoszát. És persze a jelenet végével le is bontja azt.


A központi politikai szál a lány érkezésével válik egyénileg motivált játszmává, ugyanis a szerethető én, angyali mivolta révén az összes fiút magába bolondítja (kis Csoma és Attila lopásba keveredik érte, miatta egy játékboltban, aztán az utcán szívják el közösen a lopott szivarokat, mindannyian). Nem hiába mondják, a szépség mindig természetes, és az ember természetéből fakad. Egymás mellett zajlik a nagy és a kis történet, egészen addig, míg a nagy felül nem írja a kicsit. Romániában is végbemegy a forradalom, a szököttek hazavágynak. Nincs mit tenni, menni kell. Csak az tudja mi az otthon, aki egyszer már megízlelte milyen nélküle élni. A realista, szoció filmes technikának nehéz testet találni, talán nem is feltétele, hogy vonallal, gerinccel rendelkezzen, elég, ha a kontúrokból megfelelően építkezik. Rózsa is így tesz filmjével, voltaképpen a haladási irány csak illúzió, minden egyes jelenet csak a jelent, a jelen valóságát hivatott kiszolgálni. A jelen viszont búcsúra inti a távozókat, a vonat nem vár, a sínek is koccanni kívánnak a vonatkerekek alatt. És ez lesz az a pont, ahol egybeér a gyarlóság és a szeretet. Az indulatok forráspontja végül igazzá válik, és várt, vagy nem teljességgel váratlan tragikum bekövetkezik. Az életben, szellemben, értelemben nem létező, vagy máshogy létező Laci megöli a cinikus, önmagát vészjósló poénokba kergető Zolit. Egy normál ember elintézte volna ezeket a froclikat egy orrba veréssel, de egy pszichopata máshogy reagál. Támadásnak veszi, a személye, a léte ellen való támadásnak. Laci kést ránt és Zoli bordái közé vágja a pengét. A fiú holtan esik össze, a kor, az élet megdermed, a halál ráteszi csontos kezét az ottmaradtak múltjának emlékképeire. Megszűnik a varázs, a szeretet feltétlen szabadság mítosza semmivé foszlik, győz a valóság, győz az emberi ösztön és félelem. Rózsa ezt a nyomasztó képet még azzal sem oldja, hogy Attila és Csoma Zoli temetésén Lacika akasztásáról beszél. Sőt, talán sajnálni kezdjük az akasztotta, szerencsétlen élete miatt. Korszakos magyar film a rendszerváltás idejéből. Mindenki nézze meg, aki hozzá tud jutni, van, aki nosztalgiából, más pedig, talán azért mert egy jó filmet szeretne látni hús-vér jellemekkel, karakteres mondanivalóval. Plusz adalékként a forgatókönyv Kardos István munkája, a zene meg Presser. Akit ez a triumvirátus nem villanyoz fel, azt nem is érdekli igazán a filmművészet. Pláne, ha magyar.

Zorba, a görög

Ha lelki vezért kellene választanom... biztosan Zorbászt választanám. Mert benne volt meg mindaz, ami egy tollforgató embert megmenthet: sastekintet, amely a magasból nyílegyenesen csap le zsákmányára; a minden reggel megújuló teremtő tisztaság; szakadatlanul újnak látni mindent, olyan örök mindennapi dolgoknak adni szűziséget, mint a levegő, a tenger, a tűz, a nő és a kenyér; a kéz biztonsága, a szív frissessége, az önnön lelkét kigúnyoló bátorság, mintha lenne ennél nagyobb öröm, s végül a tiszta, vad nevetés - mély forrású, mélyebb az emberi szívnél - , amely Zorbász öreg testéből szabadító erőként fakadt fel a legválságosabb pillanatokban, felfakadt, és el tudott söpörni s el is söpört minden gátat - erkölcsöt, vallást, hazát - , amellyel a szegény gyáva ember bástyázta körül magát, hogy biztonságban tengethesse nyomorúságos kis életét.

(Nikosz Kazantzakisz)


Ez a kis idézet remek bevezetője ennek az esszének. A regényről írtam már korábban, most a regényből készült film elemzését veszem célba. Pár napja szokásos DVD vadászatra indultam az egyik plázába, ilyenkor leginkább a turkálót célzom meg, eldugott kincsekre vadászva, de néha a polcra is ránézek, hátha valamelyik régen üldözött darabomat meglátom. Megláttam. Ott volt a polcon, levettem, megvettem. Az ára nem érdekelt, kellett, szükségem volt rá. Természetesen már láttam korábban, és a beépült emlékképek most így újranézve ugyanazt az élményt hordozzák magukban, mint akkor. És ez jó érzéssel tölt el, hogy így, vagy húsz év távlatából is Zorba, Zorba maradt, én meg én. A kortalanság mítosza. Persze, az ő olvasatában, mert én ővele nem versenyezhetek. Az életöröm regénye, így hívom magamban Kazantzakisz remekét, ami 1946-ban jelent meg nyomtatásban. A film valamivel később, majd húsz évvel, sajnos már az író halála után. Pedig de jó lett volna egy olyan Brook-Golding féle koprodukciót találni közte és a rendező Kakogiannis között. Hát még közte és Anthony Quinn között. De ez csak képzelgés, az élet felülírta ennek a lehetőségét. De azt a lehetőséget nem, hogy Zorba testet öltsön. Korábban itt volt már ő, csak kivárta az idejét. A nagy fellépésre 1964-ben kerülhetett sor. Eredeti környezetben, autentikus görög miliőben, a tradíciók és az alaki modernizmus jegyében öltött testet a történet. Tökéletes az időzítés, a Nouvelle Vague éppen teljesítőképessége csúcsán, Godard és Truffaut zsenije már hatással bír a jelen és a jövő generációjára. Ez az a pillanat, amikor Zorba teljes valójában meg tud jelenni, és hatással bír lenni korára. És ezt a hatást az óta is gyakorolni. Mivel irodalmi adaptáció, így rendkívül fontos a színes jellemrajzok mellett a történet hitelessége. Kazantzakisz műve egyben egy nagyon autentikus környezetbe vezet be minket, de ebben a környezetben a tradíciók és a vallás mellett fontos szerepet játszik a hierarchia, a harag, a gőg, és a leplezett szexus, a mérhetetlen vágy kínzó érzete is. Egy nagyon kemény és egyszerű világ ez, minden bújával-bajával. Basil (Alan Bates), a görög apától Angliában született író Krétára igyekszik, hogy az öröksége után nézzen. Ez persze voltaképpen egy álcselekmény, mert éppen élet és írói válságban van, talán a napfény, a környezet, a színek visszahozzák életkedvét. Valami ilyesmit képzelhetünk a film indító képeibe. Aztán mást. Talán azt, hogy ez a fiú menekül. Önmaga elől, eddig élete elől, fásultsága, rosszkedve, depressziója elől. Lehet ez bármi, a lényeg, hogy ezzel az úttal nincs pontos célja csak sodródik, talán egy jelre vár. És az élet jelzi is szándékát vele. Feltűnik az esőben egy rongyos, szedett-vedett alak, akinek az arcán olyan mosoly ül, mintha a Grand Hotel bárjából lépett volna ki és éppen szivarra készülne gyújtani. De nem, megelégszik egy Virginia cigarettával is, amit az íróember kínál fel neki. Persze már az után, hogy ez a furcsa alak közvetlensége folytán egész a közelébe férkőzik. Alexis Zorbas (Anthony Quinn), egyenes, kemény ember. Ami a szívén az a száján. Nem fél az élettől, teljességében képes megélni az érzéseit, a pillanatok által felkínált lehetőségeket. Talán túlontúl is ősember íze van az ilyen léleknek a mai világban, de én inkább úgy hívom: ösztönlény. Zorba mellett nem lehet elmenni, képtelenség kikerülni. Igazi őserő, ős-szív, ős-száj. Basil felismeri a jelet, amit az élet küldött Zorba képében, és egyezséget köt a nagyhangú göröggel. Felfogadja bányavezetőnek, vele akarja újraindíttatni apja régen nem üzemelő lignit bányáját Krétán. Zorba rááll az alkura, egyedüli kikötése szabadságának megtartása. A két férfi együtt érkezik Krétára, és ott Zorba, mint az ügyek teljes körű felelőse lép elő. A "boss" azaz Basil jellemének megfelelően háttérbe vonul. Az irányítást ugyan kiadja a kezéből, de meglepő mód a jelleme, neveltetése, intelligenciája révén teljes egészében hatást tud gyakorolni az életimádó görögre. Ez a kettősség a film alap mozgatórugója. A félénk és a harsány jellem szót értése egymással, az egymásra gyakorolt hatás és ellenhatás életbe való kivetülése. Azt gondolhatnánk, tűz és víz a két ember. De nem erről van szó. Egymás tanítói és megértői lesznek idővel, a fiatalabb érettségre, megértésre, szelídségre tanítja az idősebbet, az idősebb meg egyszerűen megtanítja élni ezt a férfigyermeket. A film központi eleme az ő kapcsolatuk, diskurzusok, a cselekvéseik mögött rejlő indíttatások. Minden tőlük indul, és végül hozzájuk érkezik. Akár az élet által táplált körforgásban. Valami elmúlik, valami éled. De ez az élet mindig más színét mutatja és az élet a krétai sziklák között egészen más, mint egy angol nagyvárosban. Sokkal keményebb, sarkosabb, határozottabb. Az öröm, vagy az öröm lehetősége jelen van ugyan, de konvenciók, korlátok közé szorítja a tradíció, a hallgatólagosan elfogadott törvények. Semmi sem megengedett, csak amit a közösség, és benne a közösség vezető férfiúi helyénvalónak találnak. Ez okozza a film problematikájának forráspontját. A változni vágyó és változni képes Basil, Zorba által érkező jelek különös halmazával találja szemben magát, és ezekben a halmazokban feltűnik egy asszonyi kép is, a csodaszép, hallgatag özvegy (Irene Papas) bánatvirágba boruló képe. Zorba törvényei egyszerűek, ha akad egy nő, akivel idejét tudja tölteni, nincs baj. Az élet, de főleg a felnőtt élet veleje, hogy a férfi nőre leljen, a nő pedig oda tudja adni magát a férfi által, és az önmaga által teremtett örömöknek. Zorba tisztában van ezzel, nem vádolhatjuk meg éppen ezért azzal, hogy nőcsábász mivolta csábítaná ezekre a kisded kalandokra. Nem, nála ez létszükséglet. Ha nem tudna nővel hálni, abba belehalna. Tehát, ott tartunk, hogy az élet üzent, az élet jeleket közölt az ifjúval, mégpedig olyan jeleket, melyekből újra tudja építeni megkopott személyiségét. Ez így rendben is lenne, ha. Ha nem lenne körforgás Krétán. De van. Ahol a jó jelen van, jelen van a rossz is. A rosszat pedig a rossz vágy szüli, az özvegybe halálosan szerelmes helyi ifjú szerelmét viszonzás nélkülinek érezvén a tengerbe öli magát. Mindezt aközben teszi, amikor Basil új életébe lépvén végre együtt hál a szerelemre éhes nővel. Mert a nő egyedül csak neki adja oda magát. És ezzel az életét is. A fiú halálát megtorolván a krétai vérbosszú végez vele. Nincs, aki megmentse a feldühödött tömeg haragja elől, erre még Zorba sem képes, pedig kísérletet tesz rá, életét kockáztatván. Ott vágják el a nő torkát a templom előtt, akár mintha egy kecskét áldoznának fel húsvétkor az isteneknek. Kemény, furcsa világ. Basil itt ébred rá reményének törékenységére. De mégsem törik meg, mert mellette van az élet, mellette van Zorba, az életöröm hírnöke. És ők folytatják is megkezdett útjukat. Talán a végtelenbe. Talán tovább. De még egy ideig biztos. A bánya beindításának napjáig, amibe a "boss" az összes rendelkezésre álló pénzét beleöli Zorba tervét támogatván. Zorba fakitermelési ötlete balul sül el, a kötélpálya összeomlik a súly alatt, megsemmisül, az emberek fejvesztve rohannak a lezúduló hatalmas farönkök elől. Zorba nem született mérnöknek. Megtervezte a pályát, de hiba csúszott a számításba. Rajta múlott, hogy így alakult? Varrjuk a nyakába? Nem, nem és nem. Basil már túl van ezen, hogy felelőst, hogy felelősséget keressen az életében és az élete felett. Túl van már a megmérettetésen, férfivé vált, erős, szilárd, határozott, cselekvő, és nevető emberré. Mert a bajokat csak a gyengék siratják, az okosak és az erősek kinevetik. Mert, aki így tesz, jól tudja, az élet ad, az élet elvesz. Küzdeni, hadakozni ellene teljességgel felesleges. Zorba és az élet itt befejezettnek tekinti küldetését, felneveltek, erőssé, férfivá neveltek egy korábban sótlan, naiv és nemtörődöm alakot. Sorfordítóvá vált Zorba az író életében, de ugyanezt a fejlődést éri el Zorba is az intellektuális hatás által. Egymás által épültek teljesebbé. Talán némileg jobbá, nemesebbé is, de ez igazán nem fontos.

Ez a történet nagyvonalakban. Most kis vonalakban pedig egy géniusz emlékképéről néhány szó. Ez a film nincs, ha nincs Anthony Quinn. Bár a főhőst Kazantzakisz élő emberről mintázta, kérdés nem lehet, hogy ezt az embert, vagy embertípust Quinn is magában hordozza. Maga az őserő, a talentum, a féktelenség, a tettvágy, a kétkezi munkás, a dalnok, a táncos. Minden jelenet tőle indul és hozzá érkezik. A vászon az ő mozdulatait követi, a kamera csak neki engedelmeskedik. Quinn nem egyszerűen játszik, hanem teljességgel adja azt, ami ő: az emberségét. A szívét, a tüdejét, a hangját, a tekintetét, a nyelvét, a fogait, a hajszálait, a torkát, a nevetését. Istenem, az a nevetés! Milyen mély, milyen természetes, milyen éltetően harsány! Köszönet érte!(a hellének tiszteletbeli görögnek fogadták Quinnt a filmben nyújott alakításért) És persze annak az alkotógárdának, közösségnek, amiben ez a csoda létrejön. Alan Bates tökéletes az író szerepére, pontos ellentéte Quinn játékának, de egyben a végjátékban testvére is. Irene Papas. Talán meg sem tudnám fogalmazni azt a hatást, amit ebben a filmben a nézőre gyakorol az özvegy szerepében. Maga a misztikum, maga a szexus, maga a tartás. Szuperlatívusz. És szerencsére a film szereplői közül őt még körünkben tudhatjuk. Isten éltesse még sokáig. Lila Kedrova, az orosz származású színésznő szintén felejthetetlen alakítást nyújt az idős francia moteltulajdonos szerepében. Alakítását az amerikai filmakadémia Oscar-díjjal jutalmazta. Meg még másik kettővel jutalmazta a filmet (közte az operatőrivel, ha ezt másnak adják, nagy szégyen lett volna, Walter Lassally zseniálisan fényképezte a filmet), de a legjobb rendezés, legjobb film és a legjobb főszereplő díját nem kapta meg az alkotás. Ebből Quinn harmadik Oscar-díját sajnálom igazán, de tény, hogy Rex Harrison is Oscart érdemelt abban az évben a My fair lady miatt. Ilyen az élet. Azért az örökkévalóság megvan. És az nem semmi. A film zenéje is korszakos és örökbecsű darabokat rejt, Mikis Theodorakis munkáját dicséri. Kötelező filmklasszikus, akinek eddig kimaradt volna, az életéből az gyorsan pótolja. Depresszió, életuntság ellen kitűnő. Gyakorlatból mondom. Természetesen eredeti nyelven, esetleg magyar felírattal nézendő. A szinkron agyoncsapja.

Athéni alkony

nyár van, az olívák zöldek és fényesek
a lengedező szélben keserédes illatukat
már messziről érezni lehet
a domb tetőn nyugos alkonyi fény pásztázza
a romok ormán felsejlő gránitba fagyott nőalakot
több nő egyszeri alakján játszik a fény
kariatidák
menny és föld közé zárt köbe fagyott valóság
súlyos teher vállukon
nőre még ilyen teher nem nehezedett az Olümposzon
de a födém mégis áll, erő és valóság
és a sokszorossá vált leány csak tűri csendben
ahogy az élet átjárja méteres köpenye alatt testét
az alkony tört csillanással hajlik meg az oszlopfőn
szinte leborul az éteri csoda előtt
ha valaha is, láttátok már őt?
Erektheion szent fala előtt
ezt az évezredekbe fagyott női lélek temetőt?

Férfi nem teremthet szebb csodát, mint ősidőkbe szaladt
női mivoltának szinte halhatatlan Achilles-sarkát.

Végzet

Fátum = Végzet, előre megszabott, megmásíthatatlan, olykor szomorú, kegyetlen sors.

Valóban ilyen egyszerű lenne? Leírjuk egy papírra, hogy mit jelent valami és az életben pontosan így hajtjuk végre? Hát, a sors vagy végzet nem egy irracionális, kiismerhetetlen valami? De, az. Minden helyzetben, minden esetben. Még ha van egy perc, egy pillanat, amikor azt hisszük uralmunk van felette, a következő pillanat már rabszolgaságunk képét mutatja. Louis Malle ennek az uralmi pillanatnak a mozgási terjedelmét, rezonanciáját kutatja az 1992-ben mozikba került "Damage" fr. "Fatale" (Magyarországon "Végzet" címmel vetítették) című filmben. Ebben a filmben az érett Louis Malle, az öregedő filmrendező szellemiségét érhetjük tetten. Öregedő, azt írom, pedig ekkor töltötte be még csak az hatvanadik életévét, de aki huszonévesen már a legjobbakkal forgat, ráadásul jó és korszakos filmeket, annak ebbe a korba érve, már van mit összegeznie, az életben összegubancolódott szálakat valamelyest kibogozni. Malle nagyon komolyan veszi választott feladatát. Mindig is így tett, de most különös vonzalommal, talán rejtett félelemmel telten nyúl a témához, amit választott. Nincs könnyű helyzetben. Egy könnyed prepozíciós síkról, el akar érni a végtelenségbe fagyott pillanatig. Hogy sikerült-e neki? Nem. Mint ahogy Ikarosznak sem sikerült legyőzni a Napot, úgy Malle is félig hagyott megvalósulásokat hagy maga mögött. Miért van ez így? Mert a végzet irányíthatatlan. Nincs benne ráció, megoldható egyenlet, nem osztható, nem egységesíthető. Lényegében irreleváns lenne a mibenléte, de az emberi önkény mindenre választ keres, így érhető ez a rendezői szándék. Nagyon komplett információanyagot hordoz magában a téma. Meg kell próbálni utána menni a gondolatnak. Malle a végzet törékenységét, vagy ennek a törékenységnek a legvalószínűsíthetőbb felbukkanási területét egy harmonikus családi viszonyban képzeli el, nagyon ösztönösen. A végzet, mivel befolyásolhatatlan és öntörvényű, sohasem onnan érkezik, csap le áldozatára, ahonnan az várja, számít rá. Pont ellenkezőleg. Egyszerűen belép az életbe, és kiforgatja a sarkából a világot. Pontosan ez történik Stephen Fleming (Jeremy Irons lényegre törő, impozáns alakításában) kabinet miniszterrel is, akinek tökéletes életét és felfelé ívelő életpályáját senki és semmi sem akadályozza. Szép élete van, nagyfia feltörekvő újságíró, későn érkezett kislánya kissé bourbon éllel éli ugyan mindennapjait, de érdekes személyiség, felesége egy nagyon szerethető, csupa szív nő, bár tagadhatatlan, hogy ő is a múlt vonzásában éli az életét, és tapintható létében a feleslegesség kínzó érzete. De egy civilizált társadalomban ez egy optimális családmodell. Nincs benne semmi különös. Aktív, tettre kész, jól szituált emberek szoros köteléke a szentnek kikiáltott családi béke érdekében. Aztán megjelenik, ő, a végzet. A végzet egy huszonéves nő, szomorúság bujkál szemében, de ajka, mint izzó parázs világol, karcsú vonalai, hullámzó keble, mintha csak felkínálnák magukat az arra érdemes érkezőnek. Elesettnek tűnik, de egyben hihetetlen erősnek. Végzetesnek. Fleming nem is gondolt rá, nem tervezett vele, nem álmodott róla, nem volt benne az életében ennek a változásnak a képe.  Pontosan ez a meglepetésszerűség teszi törvényessé Anna (Juliette Binoche érzelmes, felkavaró játékával) jelenlétét. Sokan, nagyon sokan hisznek a végzet mindenhatóságában. Nem hiszem, hogy Malle főhősének ezt a hittel teli viszonyt szánta volna a végzet testet öltött alakjával, sokkal inkább azt a mély és szenvedélyes szerelmet, amit sem az életével, munkájával szemben, sem a feleségével nem tudott sohasem megélni, átélni. Anna megadja ezt neki. Teljes egészében, teljes valójában. Kérdések, utasítások, harc nélkül. Olyan lesz Fleming számára, mint egy kívánságdoboz. Talán ezzel csalja magához napról-napra egyre közelebb. És ahogy a férfi közelebb ér a nőhöz, úgy halad a történet is egyre mélyebbre, egyre mélyebb fájdalmak felé.

Sosem lehet tudni, hogy ami az egyik oldalon öröm, az a másik oldalon nem fájdalom. Malle ennek a kettőségnek örök híve és ez alapján folytatja a bonyolítást. Anna, Martinnak (Rupert Graves), Fleming fiának a barátnője a való életben. Tehát a család része. Nem Fleming kisded játékának a része, hanem a fia életének örömforrása. És itt rakja a legnagyobb terhet Malle a miniszter nyakába, a terhet, amit a lélek csak nehezen képes viselni, vagy egyáltalán elviselni: a szeretteink előtti hazugság, alakoskodás olcsó mítoszát. De Malle nem éri be ezzel a háromszöggel. Négyszöggé, ötszöggé növeli a konfliktust (ez belső konfliktus), egyrészről Anna félelmetes múltjának megismerése okán, másrészt Ingrid (Miranda Richardson BAFTA-díjas alakításával) és az Anna közötti szótlan, idegenkedő ellenérzés kiélezésével. A lánnyal, a végzettel nincs rendben valami és ezt érzi a környezete is. Kivéve Fleming. Fleming boldog. Boldog, mert végre él. Van miért, van kiért. A sok hitehagyott év után, itt a nő, az a nő, aki boldoggá tudja, tudná tenni, akivel révbe érhet. Irracionális dolgokra ragadtatja magát őrjítő féltékenységében, a lány után szökik Párizsba, ahol egy kapualjban vadállati, ösztönös mód szeretkeznek, majd mikor megtudja, hogy fia megkérte Anna kezét, beoson a nő szobájába, miközben a többi szobában a családtagok édes álmukat alusszák, és lefekszik vele. Flemingben minden a vágyról és a hormonokról szól, de közben egyre jobban magáénak akarja érezni Annát, az életét, a valóját. A végzet is ennek a kívánalomnak megfelelő mód cselekszik, Anna igent mond Martinnak, de azzal a hátsó szándékkal, hogy az apja szeretője marad. Malle felkínál ugyan kilépési pontokat férfi főhősének, de ő ezeket nem fogadja, nem fogadhatja el. Ez az önkénnyel teli vágy nyílegyenes mód rohan saját tragikumába. Felmerül a kérdés. Miért szeretünk valakit? Milyen érzések, indokok alapján? A külleme a vonzó, netán a lelkében rejlő mélységek? A határozottsága? Az elesettsége? Az elesettsége... mintha saját magát kérdezné vissza válaszért a kérdés a miniszter fejében. Hiszen ez a sokat szenvedett lány csak vigaszra, szeretetre, tartalmas életre vágyik. Meg kell kapnia, lehetetlen, hogy ne kapja meg. Lehetetlen lenne? Egyáltalán nem az. De a "mikor" és a "kitől" nem mindegy. Fleming egyre mélyebbre süllyed saját csapdájában és hazugságában, vett, ragadott boldogságának már csak napjai, órái vannak hátra. A szükségszerű tragikum kilép az életbe, a játék véget ér. A végzet öröme búra vált, és a halál, mint korábban Anna életében, meghátrálásra kényszeríti. A kártyák kiterítve az asztalon, a bánat és a szomorúság uralja az érzelmeket. Vagy mégsem? Hátha azért történt mindez, mert így kellett lennie? Mert így akarta a sors? Azt mondják, élet csak egy van. No, igen és egy életen belül vajon mennyi sors? És ebből mennyi az útvesztő, mennyi a megérkezés? Temérdek kérdés, válaszok nélkül. Talán csak az életleckék által megélt fájdalmak valódisága tud némely esetekben választ produkálni. Mint most, ebben a történetben. Ebben a történetben, ahol végül mindenki megtalálja, rá az élet által kirótt helyét. A végzet beteljesítette küldetését. Annyi a baj, hogy csak számára minden (és értékes) áron. Malle remek filmes volt, ez a filmje is, bár nem túl ismert, örökbecsű darab. Figyeljük meg azt a plasztikus nyugalmat, hogy a figuráit mozgatja térben és időben, mint megannyi apró színdarab finom láncolata. Tessék ezt filmet megszerezni, de főképp megnézni. Hátha más véleményen vagyunk ilyen fontos "sors" kérdésekben.

Amerikai história X

Rasszizmus: olyan gondolkodásmódot jelent, amely az emberek külsejében megfigyelhető eltéréseket kiemeli, ezekhez morális, társadalmi vagy politikai különbségeket rendel hozzá, és az így létrehozott csoportok között – feltételezett tulajdonságaik vagy értékeik alapján – hierarchiát állít fel


(forrás: Wikipédia)

Az erőszak, erőszakot szül. Létezik ennél ősibb törvény, meghatározás, tézis? Talán nem. Hiszen Káin is erőszakot követett el Ábelen, ezzel érvényesítve uralmát, hatalmát testvére felett. Az erőszak hatalom, de egyben rávilágít gyengeségünkre is, mert túlzottan öncélú. 1998-ban a mozikba került egy film. Egy film az erőszakról, vagy inkább az erőszak természetrajzáról. A címe: Amerikai história X. Hogyan lehet egy történet névtelen vagy nemtelen, csak úgy X-el jelölni? Mert nem önmagáról a történetről szól, hanem a történetben rejlő hatás mechanizmusokról. A kilencvenes évek volt az első olyan évtized, amikor az Egyesült Államok (vagy leginkább ő) már képes volt beszélni a határain belül zajló, az egyes népcsoportok között fellépő konfliktusokról. Vagy alapvetően az erőszakról. A mintaállam illúziója semmivé foszlott, szinte egymás után kerültek a mozikba az ehhez a filmhez jellegében vagy témájában hasonló alkotások, Született gyilkosok, Veszélyes kölykök stb. Azért hasonlóak mert a "fehér" ember oldaláról közelítik meg a választott témát, a főhősök alapvetően faji jellegüket tekintve homogének. Persze a probléma, amivel szembesülnek már nem ilyen egységes. A Született gyilkosok egy haraggal és dühvel átitatott véres szatíra a fennálló rend és rendszer impotenciája ellen, míg a Veszélyes kölykök, egy lokálisabb, helyi problémát vesz célba, leginkább a faji alapon megkülönböztetett társadalmi státusz rögzült viszonyait vizsgálja. Témájában, jellegében, sokkoló képeivel az Amerikai história X megy a legmesszebb. A téma alapját tekintve itt nincs mellébeszélés. A történet azt beszéli el, amiről hivatott értekezni és értelmezni. Hogy ez a nagy massza, amiben az amerikai polgár él, már-már forráspontjához érkezett, és mint egy vulkán az ezer éves álomból, fel akar ébredni. Számtalan náció él, alkot, küzd az Államokban. A nagy amerikai álom hazugság kabátja sok millió embert arra késztetett, hogy az Egyesült Államok legyen választott hazája. Ez persze némely esetben sikertörténeteket is hordoz magában, ezt a propaganda (telekommunikációs) gépezet szépen kiteszi a kirakatba, de alapvetően hatalmas néptömegek élnek a napi megélhetés szintjén, vagy már az alatt. Nem véletlen, hogy a bűnözési ráta egyre csak növekszik, és nincs egyelőre olyan rendi intézkedés, törvényi csomag, ami ezt megállítaná. Természetesen nem véletlen, hogy a bűnözők nagy része a szegényebb népcsoportok közül kerül ki, és jó részük afro-amerikai vagy bevándorló családok gyermeke. Ez ok-okozati törvényszerűség, csak felső irányítással lehet tenni ellene, ez pedig egy idealizált képhez vezet, egy olyan társadalomhoz, ahol mindenkinek van munkája, tisztes megélhetése. Sajnos ezek a nagy, modernkori demokráciák nem erről szólnak. És nem csak a tengerentúlon, hanem itt, az óhazában is. De térjünk rá a filmre és a film lényegi elemeire. Derek Vinyard egy tisztes, sokgyermekes fehér bőrű amerikai család legnagyobb gyermeke. Okos, intelligens, jóravaló fiú. Apja tisztes állást visel, tűzoltó. Anyja, Doris (Beverly D’Angelo megkapó játékában), értelmes, tiszta szívű, mély érzésű, a családi tűzhely melegét őrző szerethető személyiség. Ez persze egy flashback kép, mert a valóság már jóval túlmutat ezen az idealizált képen. Derek Vinyard (Edward Norton Oscar-díjra jelölt, hiteles, korszerű, új értelmet nyerő alakításában) huszonéves, fehér bőrű amerikai állampolgár és neonáci. (A neonácizmus (vagy magyarosan újnácizmus) a III. birodalomban megvalósult nemzetiszocializmus (nácizmus) újjáélesztésére, vagy egy nagyon hasonló ideológia életre hívására törekevő politikai mozgalmak ideológiai gyűjtőneve a második világháború után. Nem azonos az újfasizmussal, bár sok hasonlóságot mutatnak., forrás: Wikipédia) Tehát, egy olyan ifjú, aki a társadalmat és ezen belül a hatalmi csoportokat teszi felelőssé azért, mert a saját faját, fajtársait hátrányos helyzetbe hozza, az olyan csoportok ellenében, akik szerinte nem egyenlő mértékkel osztozhatnának az ország javain. Mindemellett a tényleges büntetést és a dühét a nélkülözni kényszerülő népcsoportok ellen fordítja. Voltaképpen a Hitleri nácizmus modernkori típusát valósítja meg, különösebb társadalmi támogatottság nélkül, alapvetően a helyi viszonyok rendszerében működteti részvételét, aktívizmusát. Természetesen Derek nem szellemi vezető, hanem egy ideológia pontos és precíz tanítványa, és a tanokban szereplő útmutatások precíz végrehajtója. Az eszme mögött mindig van egy szellemi vezető, aki a háttérből irányítja a szálakat. Itt ezt a szerepet az ideológia fő szónoka, Cameron Alexander (Stacey Keach) vállalja magára. Ő az, aki neonáci csoportot szervez a csalódott fehér bőrű fiatalokból, és ő az, aki az erőszak kényszeres hatalmát Derek kezébe adja, a szellemébe plántálja. Ő az igazi gyújtópont a filmben.

Derek fiatal és erős, határozott jellem. Ereje teljében van, szellemi teljesítőképessége csúcsán. Ezért nem meglepő, hogy hajlandó kiszolgálni ezt az ideát, és a szolgálatába állni, csapatokat szervezni az idea és faj védelmére. Pláne egy olyan élménnyel a háta mögött, hogy a város feketék lakta részében tűzoltó apját valaki meggyilkolta. Nincs bizonyítva, hogy ki, de Derek mindenképpen a város színes bőrű lakosai között tudja apja gyilkosát. Ezeket a képeket, jeleneteket Danny, a kisebb fiú (Edward Furlong precíz, pontos, felnőtt játékával) visszaemlékezéseiből látjuk viszont, és nem azon a ponton, amikor megtörténnek az események, hanem akkor, amikor a múlt újra jelenné kíván válni. Mert Danny csodálja a bátyját. Csodálja a nagyságát, erejét, határozottságát. Olyanná akar válni, mint ő, olyan hatalmassá, támadhatatlanná. Alá is támasztja ebbéli kívánalmát a gimnáziumban egy a Mein Kampf-ról készült házi dolgozattal. A dolgozat nagy felháborodást vált ki a tanári karban és a fiút a dolgozat újraírására kényszerítik. Természetesen más témában. A téma, amit kap ez: Amerikai história X, azaz Derek Vinyard múltja és jelene. A bátyja életútja az erőszak függvényében. A dolgozathoz épp kapóra jön Derek szabadulása. Három évet ült börtönben azért, mert a házuk előtt végzett két színes bőrű betörővel. Danny saját bevallása szerint is, ha nem úgy tanúskodik, hogy bátyja önvédelemből tette, amit tett, a bátyját halálra ítélik. A film pontos jelenetsorral követi végig a bestiális gyilkosságot. Egészen messzire merészkedik a jelenetsor, szinte a húsba vág, ahogy a fiatal férfi az őrület határán védelmezi saját ideológiája mögé bújva védettnek hitt erkölcsi, etikai fölényét. De Derek ma szabadul, és minden olyan lesz, mint régen, lesz, aki védelmezze a családot, a környéket, az otthont. Danny ezzel az érzetével végül magára marad. Abban nem, hogy a család szentségét Derek mindennél előrébb tartja, de abban igen, hogy ezt korábbi életével, vagy életének résztvevőivel akarja védelmezni. Nem. Derek megváltozott. A börtön változtatta meg. Piszok hosszú három évet töltött odabent. Idekint azt gondoljuk milyen mocskos világot élünk, hát képzeljük el mindezt egy börtönben, ahol a rabok előtt senki és semmi sem szent, pláne egy rasszista fehér, aki feketéket gyilkolt ideológiai alapon. Elsőként természetes mód fajtársai társaságát keresi a sitten, de egy negatív élmény hatására ez a viszony megváltozik, és már csak a túlélés izgatja. Profán mód ezt egy erkölcsös, jóravaló színes bőrű férfi rabtárs teremti meg számára, aki a "háttérből" segít neki a túlélésben. A segítség mindig onnan érkezik, ahonnan nem várnánk. Nagy segítség még Derek számára Sweeney igazgató is, aki mind Derek, mind Danny tanára, tehát igazán jól ismeri a fiúkat és hatással tud lenni rájuk, eltérő faji jellege folytán is. Tehát, Derek megváltozott. Azt is mondhatnánk, megvilágosodott. De azt is láthatjuk, hogy erre önmagától képtelen lett volna, szüksége volt rá, hogy kívülről beavatkozzanak az életébe. Levetkezi az ártó ideológiák uralmát, és kilép a csoportból. A csoportból, ahol időközben öccse egyre jobban teljes jogú taggá kíván válni. Derek ezt nem akarja. Nem akarja, hogy öccse is úgy végezze, mint ő, emellett a családja lássa kárát ennek a bűnös ténykedésnek. Rendes, normális életet akar, olyat, amit régen éltek, amikor még élt az apjuk. Szinte lehetetlent kér, de nem átall megdolgozni érte. Vajon a múlt árnyalakjai engedélyezik ezt számára? Költői a kérdés, az élet felülírja a megjavult fiatal férfi minden képzelgését a szép családi békéről. Danny-t ugyan sikerül megmenteni az árja csoporttól, de a fiatalabbik fiú saját maga okozott buta és értelmetlen konfliktus sanda bosszújától nem. A pisztoly eldördül, és hogy éppen egy fekete fiú tartja a kezében a gyilkos fegyvert, az szinte lényegtelen. Az erőszak, és főképp a rasszista erőszak nemtelen mivolta újfent lelepleződött. Néha bizony ártatlanok válnak vétlen áldozatokká. Főleg egy olyan társadalomban, ahol azért ölnek, mert valaki egyszerűen más, vagy épp olyan területen tartózkodik, ahol nem szabadna, mert az egy banda területe és oda tilos a bejárás. Megőrült a világ, és ebben az őrületben Amerika élen jár. Ezt az őrületet még a fiú befejezett dolgozatán nyugvó Abraham Lincoln idézet sem oldja fel: ˝Nem ellenségek vagyunk, hanem barátok. Nem szabad ellenségeskednünk. Lehetnek köztünk feszültségek. De a szeretet sohasem törhet meg. Az emlékezet titkos húrjai meg-megpendülnek, midőn jobbik természetünk lágyan megérinti őket˝

Az Amerikai história X fontos film abból a szempontból, hogy nagyon fontos témát érint és ezt pontosan, világosan fogalmazza meg. A rendező, Tony Kaye, nem hagyta, hogy filmjét megvágják. (a rendezői változatban ugyan Derek bosszúra sarkallja magát öccse halála miatt, és újra kopaszra nyírja haját) Azt nem sikerült elérnie, hogy a stáblistára ne kerüljön fel a neve. Hogy miért kérte volna ezt? Talán azért mert a történet, amit elbeszél, az se nem mese, se nem kitalált történet. Ez az élet, a mi modernkori életünk, sallangok, ideák, mellébeszélések nélkül. Tony Kaye egyszerűen dokumentálta a bennünk rejtőzködő torz erőszak nemtelen mivoltát. Többször megnézendő alkotás, kerülve az erőszakos jelenetek premier plan húsba vágó üzenetének túlzott értelmezését, több figyelmet fordítva az egyes jellemekben végbemenő változásoknak. Igazi kultfilm, a filmes tárolókban a nagyon jól sikerült alkotások polcára helyezzük, közvetlen a zseniális alkotások közelébe.