Kislány, Nagylány és a szerelmek

Javíthatatlan álmodozó vagyok. Hiszek a játékban, a játékosságban. Tudom, hogy a játékos ember varázserővel bír. Láttam már ilyet, tapasztaltam. Ismerem a játékból adódó örömöt. Tudom milyen az, amikor valaki fesztelenül, manírok nélkül cselekszik, reagál, vesz részt a történésekben. Tudom, hogy a játék, az önzetlen játék leginkább gyermekkorban igazán őszinte, szerethető. Ezért bízom abban, hogy a mai gyerekek sem felejtettek el játszani, vagy élvezni a játékot, és nem akarnak túl hamar felnőttek lenni. Mint ahogy a tizenéves francia diáklány, Vic sem. Volt egy ideám korábban, éppen ennek a filmnek, filmeknek a hatására, amiről most írni fogok. Mégpedig az, hogy nagyon szerettem volna, vagy szeretnék (ez a tétel máig nem dőlt meg) a nyolcvanas évek Párizsában élni, gyereknek lenni. Mert Párizs valahogy más. Pezsgő, vibráló, élettel teli. Értik, ugye? Akkor beszéljünk a filmről, mégpedig az első részről. A film címe: Házibuli (La boum). A Beretton család vidékről a fővárosba költözik, apa, anya és az egy szem leánygyermek a korábban már említett Victoire. A papa fogorvos, a mama rajzoló vagy inkább grafikus. Alapvetően tehát egy értelmiségi család, alkotó, kreatív emberekből összegyúrva. In medias res, a dolgok, a történések közepébe érkezünk. Fontos pillanat ez. Miért? Nem, nem a történet miatt. Még csak a dialógusok, a mélyebb gondolati ív felvezetése sem jön képbe. Az viszont igen, hogy él a vászon. Élnek a szereplők, hús-vér emberek, olyanok, akiket a közértben is látni, vagy olyanok, akik a lakóhelyünkhöz közeli parkban éppen kutyát sétáltatnak. Csúnya szóval, ők a hétköznapi emberek, persze csak első szintű értelmezésben. De köznapi mivoltuk nem tagadják meg, annyi bizonyos. Vic tizenhárom éves, a serdülőkor közepén, életét az iskola, a tanulás és a bulik töltik ki. Azaz ez még csak születőben, de Vic nem egy elveszett lány. Cserfes, nyitott szellemiségű, értelmes, kedves, bájos teremtés. Épp elég nagy a szája ahhoz, hogy ne nyomja el környezete. Állandó tettestársa elbűvölő dédanyja, Poupette (Denise Grey). Ez a nő valami csoda. Nemcsak a karakter, de a szerepet játszó színész is. Ha semmire sem emlékszünk a filmből, Poupette elevenségére biztosan. És persze ott vannak az élet leküzdésében jeleskedő szülők a "két F", Francois (Claude Brasseur felejthetetlen alakítása) és Francoise (Brigitte Fossey játssza, ki ne emlékezne rá?). Próbálok az életről beszélni a film vonzásában, nem véletlenül. Mivel ez egy családi film. Claude Pinoteau, a film rendezője ez teljességgel felvállalja. Pontosan ez a célja. Aktuális témákról beszélni, bemutatni a kor szellemiségének megfelelően. Bár, már 1980 nagyon régen volt, amikor ez az első rész a mozikba került, mit sem vesztett frissességéből és aktualitásából. Kit ne érdekelne újra és újra, hogy milyen lehet az első szerelem, az első házibuli, későn menni haza, táncolni egy hatalmasat, hódítani vagy bódítani (egy kis alkoholtól részegen), akit csak lehet. És, hogy milyen nehéz néhanapján jó feleségnek, vagy férjnek lenni. A két F, ez a két remek karakter, mind végigmegy ezen az időközben egyénileg rögössé váló úton, és becsületükre legyen mondva, nem ugorják át a felesleges akadályokat, megküzdenek elsősorban önmagukkal, másodsorban pedig egymásért. Pinoteau nem megy messzire, de ezt a közelséget, ezt a szerethető közeget nagyon élvezetesen, finom bonyolításokkal mutatja be. Ábrázolásmódja kifinomult, biztos mesterségbeli tudást feltételez. Ami külön érdekesség az mégis a film újszerű mivolta. Milliók tódultak a moziba erre a filmre akkoriban szerte Európában. Hogy miért? Önző gondolatként felmerülhetne az is, hogy lássák Franciaország feltörekvő filmcsillagát, az üde és hamvas Sophie Marceau-t (Marceu első szerepét játszotta a filmvásznon), de igazából érzésem szerint a film szerethetősége, naiv bája volt az alapvetően, ami ilyen hatással tudott lenni az emberekre. Nem mellesleg a zene! A főcímdal világslágerré vált, milliók dúdolják az óta is ezt a jól ismert dallamot. Van, hogy az ember nem vágyik másra egy film kapcsán, csak hogy tényleg kikapcsolódjon, és fesztelenül végig követhesse a filmvásznon zajló történéseket, és a kellő időpontban együtt érezhessen a főhőssel. Ezt ebben a filmben megteheti, sőt, kellő kor és tapasztalat után remek múltidéző is tud lenni a Házibuli. Magam is sokszor elcsábulok rá, újra és újra végignézem a Beretton család néhol nevettető, néhol melankolikusra váltó életének apró történéseit.



Ugrunk az időben két évet, és azon kapjuk magunkat, hogy újra Házibuliba megyünk. Mert a Házibuli folytatódik. Ezen a címen adták a magyar mozik az 1982-ben forgatott második részt. Mondhatnám, hogy ott folyatjuk, ahol abbahagytuk, de ez nem lenne igaz. Sokan szerették az első rész mozgalmassága mellett naiv báját is, amivel olyan finom árnyalt ártatlansággal fedte be szereplőit. Pinoteau a második részben ezt az ideát tudatosan elveti. Vic itt már tizenöt éves nagylány, kész nő. Ezt a filmkockák és Marceau születő nőiessége meg is erősíti. Egy szex bálvány, egy pezsgő francia liliom nőiességének első megnyilvánulását látjuk, és élvezzük a filmvásznon. Az élet a Beretton famíliában pezsgőbb, mint valaha. Vic Ausztriából tér haza, Poupette-el, vonaton utazva, jókedvű fecsegés közepette, közben kiderül, hogy voltaképpen Mathieu óta, azaz majd két éve Vic "nem fut senkivel." Érezhető Victoire beszédén, gesztusain, hogy megváltozott, a felnőtt lét első karakterisztikája bontakozik már benne. De a szülők sem tétlenkednek. A "két F" harcosabb életet él, mint valaha! Francois a pénz és a jólét helyett a katedrát választja, azaz a kutatói munkát, és a fogak betömése helyett inkább azon szorgoskodik, hogy megtudja mitől lyukad ki. Francoise is új élethelyzetben találja magát, talán még nehezebben, mint férje. Egész estés animációs filmet tervez, egy nagy európai koprodukció keretein belül. Nagy kihívás, szép feladat, sok pénz. És sok stressz, mindkét részről. Pinoteu az első részben a családi egység mellett tette le a voksát, és leginkább arra ügyelt, hogy a külső történéseket, a cselekvő szálat egyben tartsa. Most vált, és inkább az egyéni jellemrajzok kiteljesedésére helyezi a hangsúlyt. A jól ismert szereplők mellé új arcok érkeznek, elsősorban Philippe (a kezdő Pierre Cosso meggyőző alakításában), az új szerelem. Az a mindent elsöprő. Vic ebben a szerelemben megéli a szerelmi kínzatás és öröm minden egyes stációját. Hol a mennyben jár, hol a pokolban. Hol vidám éppen, hol unott letargikus pózban szenved. Talán azért is tudta ilyen mélyen, érzelmekkel teli Marceau ezt a világot, mert a valóságban is egy párt alkottak Pierre Cosso-val. Ez a folyamat természetesen Philippe szemszögéből nézve is ugyanazt az érzést muatja, igazi szerelmi egyensúly alakul ki kettőjük között a filmvásznon (is). Mindenki tudja milyen a szerelem, vagy, ha még nem tudja, valami ilyesmi. Azt írtam, hogy Pinoteau inkább az egyéniségre figyel és nem a környezetre, de ez így ebben a formában nem igaz. A Házibuli második részének is ugyanolyan meggyőző az atmoszférája, mint az elsőnek. (Sokan vélekednek úgy, hogy jobban sikerült, mint az első) Ugyanazzal a fegyverrel él, mint az első részben: a fiatalság és a zene mágikus egyvelegét használja fel fő stiláris elemként. Az első részből megismert barátok, iskolatársak Vic-el együtt haladva a felnőtt létben, tökéletesen hozzák a karakterükben rejlő lehetőségeket. Feltétlen említsük meg Pénélope-t (Sheila O’ Connor), aki mindkét részben fontos titkok tudója, és Victoire egyik legfőbb bizalmasa. Illene felsorolni a többieket is, mert mind kitűnnek jobbnál-jobb alakításukkal. Hát, akkor legyen: Lambert Wilson (Felix), Alexandre Sterling (Mathieu), Alexandra Gonin (Samantha Fontanet), stb. tehát, az, hogy egyet léptünk előre a főhősökkel és a mellékszereplőkkel az időben, az pont annyit jelent ennek a filmnek az olvasatában, hogy együtt léptünk az idővel, és benne önmagunk gyermeki mivoltával. Mert ez a film pontosan erről szól. Hogy azok vagyunk, akiknek láttatjuk magunkat adott időben és térben. Nem, nem a közönségnek mutatjuk mindezt. Önmagunknak. Ha valakinek tetszett a Házibuli első része, akkor a másodikat is imádni fogja. Hogy miért vagyok ilyen magabiztos ebbéli kijelentésemben? Mert tudom, mert hinni akarom, hogy kell még az embereknek a játék. És nem csak gyermekkorban. Házibuli első és második rész, megnézésre ajánlom mindenkinek. Aki teheti, gyűjtse be a kollekciójába is, mert minden rendes kollekcióban ennek a két nagyon szerethető alkotásnak helye és szerepe van. És nemcsak a por, de még az idő sem fog rajtuk!

Szimba táncra kel

Verának kék biciklije volt, Juditnak piros. Páros szülinapi ajándék az ikerlányoknak. És persze nekem. Az én biciklim zöld színben pompázott. Egy napon születtünk a lányokkal, csak én egy évvel korábban. Május hónap utolsó napján. A három tavasz hírnök, vagy inkább a nyár előfutárai. Futárok a szélben, a szeles napsütésben. Ahogy megkaptuk a kétkerekűt, szinte le sem szálltunk róla. Mindenhová azzal akartunk menni. A játszótérre, iskolába, gyerekorvoshoz. Még moziba is elcipeltük kerékpárjainkat. Volt, hogy a pénztáros néni vigyázott rá, amíg mi a sötétben egymás szemét lesve unalmas szovjet ifjúsági filmeket néztünk. Közben mindvégig a biciklikre gondolva. Nevet is adtunk nekik. Első időkben csak egyszerűen biciglinek hívtuk őket. Aztán a lányok úgy döntöttek, hogy ismert amerikai filmszínészek, színésznők nevét kölcsönzik járgányaiknak. Így lett a kék bicikli Mr. Bogart, a piros bicikli pedig Mrs. Monroe. Én sokáig ellenálltam a kísértésnek, és nem illettem névvel a sajátomat. Aztán mégis. De nem mentem olyan messzire. Komédiás nagybátyám emlékére, Gézukának kezdtem szólítani a kerékpárt. A lányok ezen persze jót nevettek. Anyám nem. Történt egyszer, hogy iskolába indulván kivezettem Gézukát a tárolóból a ház elé, anyám éppen akkor lépett ki a házkapun, közértbe indulván. Lelkesen szólítgattam a zöldes fényekben úszó gyermekjátékot, Gézuka, Gézuka, irány az iskola!, amikor hirtelen elkaptam egy pillanatra anyám tekintetét. Géza anyám bátyja volt. Sok éve már, hogy meghalt. Önkezével vetett véget életének. A család próbálta titokban tartani, de egy olyan kis faluban, ahol Géza bácsi élt, hamar híre megy a dolgoknak. Mert a Géza ivott, nemtörődöm, léha ember volt. Csak az ital meg a nők. Ez a kettő számított neki. Okos ember létére mihaszna, értelmetlen dolgokkal töltötte az idejét. Madarakat festett. Csakis madarakat. Leginkább gólyát, fecskét, a csalitosból szárnya kelő sarlósfecskét. Tengernyi vászon és még több színes jegyzet maradt a bácsi után. Szobrászkodott is. Szintén madarakat. Vagy, ha nem is madarakat, madártestű, de emberfejű lényeket. Kisplasztikák leginkább. Sokszor a felismerhetetlenségig eltorzult alakokkal. A faluban azt beszélték, démoni erő lakozik a Gézában. Egy őrült, megszállott elme tartja fogságban. Pedig nem bolond ember, hiszen korábban mindenki szerette, tisztelte. A rokonság, a falu, a plébános úr, Rubek iskolaigazgató. Volt, hogy a Géza kifestett, majd három nappalon és éjszakán keresztül a híres magas tantermet az iskolában. Azt a helyet, ahol még maga Petőfi is eltöltött egy éjszakát mikor átutazóban Pest felé mendegélt a cudar télnek közepette. A tantermet meg azért nevezték magasnak, vagy inkább magosnak, mert Lucchetti, a híres olasz, ámde igen részeges építész nem oda tervezte ahová valójában kellett volna, hanem pontosan az eredeti tervnek átellenben. Ablaka nem az iskolaudvarra nézett, mint a többi teremnek, hanem az eklézsia rózsákkal, szegfűkkel teli virágoskertjére. Ez még nem lett volna baj. Az már inkább, hogy a teremhez nem tervezett a belső térben lépcsőt, így azt csak kívülről lehetett megközelíteni. Igen, ám, de nem az iskola felől, hanem a már emlegetett paplak felől. Szegény Márton pap, be sok reggel ébredt vidám, kurjongató gyermekhangra! Kis köves út vezetett a paplakon át a magos terem felé, amihez egy pár soros lépcső vezetett fel. Széles, nagy faragott kapuja, nagy mérete, három szárnyas ablaka szinte kiemelte a tér közül, nem lehetett nem észrevenni, hogy mennyi re idegen, mennyire árva ott a hatalmas jegenyefák árnyékában. De Géza szerette azt a termet. Ott lett először osztályelső, majd évfolyamában a második legjobb tanuló. A sportversenyről készült képek, Géza bácsival a dobogó harmadik fokán, még mindig ott árválkodik a híres tanterem ma már szürkébe hajló falán.




De Géza nem attól lett végül közutálat tárgya a faluban, hogy ivott, meg hogy verekedésbe keveredett sokszor a Hudák bácsi kocsmájában. Frontkatona volt, mindenki tudta. Tudtak a fejsérülésről is, a három nap éber-kómáról. A bal lábát is akkor lőtték el, mikor már a Dontól visszatérőben volt a magyar sereg. Géza azt mesélte, nem is a ruszkik lőttek, hanem a németek. Így kényszerítve őket a visszavonulási parancs megtagadására, és életüket és vérüket áldozva a Führerért. Hogy ebből mi volt igaz, a Jóisten tudja, de tény, hogy a jó kedélyű, vidám Géza, a korábbi vásári komédiás a háborúból hazatérve emberkerülő, komor, hallgatag emberré vált.



Erre, a búskomor, hallgatag képre gondolhatott anyám, amikor babusgatni kezdtem a biciglit. Rám nézett, valami lemondó szomorúság bujkált a szemében. Rám nézett, de szólni nem szólt. Keze közé fogta arcomat, mélyen a szemembe nézett, majd csendesen elmosolyodott.



- Jól van, na, jól van. Nincs semmi baj. Nincs semmi baj. – súgta halkan, elvette a kezét, megsimogatta fejem, majd sietve a közért felé indult. Nem értettem, de próbáltam együtt érezni vele. Sokáig nem is ültem fel a Géza bicikli nyergébe, vagy kétsaroknyit toltam magam előtt, mire felpattantam rá és az iskola felé indultam.



Szóval, mi voltunk a három biciglista. A nyár legszebb virágai, a gondtalan gyermekek. Nyolcévesen olyan hatalmasnak tűnik a világ. Minden megismerésre, felfedezésre vár. Minden olyan idegen, olyan új, izgalmakkal teli. Bár lakótelepen éltünk, mégis a város szélén, közel a valamikori erdőséghez. Azért valamikori, mert sok fát kivágtak már az óta, amióta elkezdődtek mifelénk a hatalmas építkezések. Húszezer új lakás épül itt, jelentette be nemrégiben az egyik miniszter a tévében. Karácsonyra már beköltözhetnek az új lakók, lesz óvoda meg játszótér, iskola, patika, orvosi ügyelet. A tömbök aljában helyet kap egy Posta, egy másik tömb aljába közértet terveznek. Egyedül a hivatal lesz távolabb, a hivatalos dolgokért továbbra is utazni kell. Mi tavaly költöztünk ide, együtt a két lány családjával, éppen karácsony előtt egy héttel. Óvoda, játszótér még egyáltalán nincs, de az iskola idén ősszel megnyitotta kapuit, és anya a sárga csekkeket már a ház aljában lévő Postahivatalban fizeti be. A közért meg tényleg karnyújtásnyira van. Panaszra semmi okunk. Igaz, kevesebb lett az erdő, de még így is akkora, hogy mire körbekerekezzük a lányokkal, rendesen kifáradunk. Főleg Judit. Asztmás. Nehezebben veszi a levegőt, főleg mozgás közben. Többször meg kell állni, mikor ő is ott van velünk. Néha ez elég fárasztó, mert amikor erősebb menetben van az ember, úgy hajtana tovább. Szerencsére most már ritkábban jönnek nála elő a rohamok, az orvos azt mondja, hogy jelentős javulást mutat. Ha így megy, tovább egy-kettőre kinövi. Vera azt mondja, ez nem igaz, kihallgatta a szülei beszélgetését mi után elment az orvos. Vera anyja már annak is örülne, ha tünetmentes lenne Judit. Az erdőt is megtiltotta. Sterilebb, portalanabb környezet kell, a pollenekkel teli erdő és környező bokros, fás részek nem használnak a javulásnak. De Judit nagyon kitartó és hősiesen viseli a rohamokat. Pedig nem kellene neki. Titkon azt gondolom, hogy szerelmes belém. Más különben miért tartana folyton velünk, velem és Verával? Mert mi aztán ízig-vérig gyakoroljuk gyermeki mivoltunk minden szeszélyét, szenvedélyét. Éltető kíváncsisággal szemléljük a köröttünk egyre nyíltabbá és nyitottabbá váló világot. Ha kedvünk tartja, tótágast járunk a kopogó esőben, dombok tetejéről bukfencezünk a semmibe, tavasszal ébredt szelek hátán körbejárjuk a világot. Sokszor csak képzeletben, de van úgy, hogy némely valóságunk összeér álmainkkal.



Az ötlet, hogy lelépjünk otthonról és szökjünk be a városba, Verától származik. Régóta tervezte már, tudom. De partner kellett neki a kalandhoz. Juditra nem számíthatott, egyrészről mert gyáva volt és félt a szülőktől, másrészt pedig azért, mert az utóbbi időben annyira rosszabbodott az állapota, hogy állandó orvosi felügyeletre szorult. Ez persze így nem igaz, a dolog kimerült annyiban, hogy Vera nagynénje, Ildi néni vigyázott rá a hétköznapokon, amíg a szülők a munkából haza nem értek. Ildi néni most éppen munka nélkül van, rengeteg a ráérős ideje. Óvónő, és abbéli hitében hagyta ott előző állását, hogy majd itt, a hamarosan megnyíló óvodában biztosan számítanak rá. Ez így is lett volna, ha nem késlekednének az építési munkálatok befejezésével. Sok kisgyermekes anyuka és apuka hurcibálja a kicsiket belsőbb kerületek óvodáiba, vagy az anyuka otthon marad a gyerekkel, egészen addig, míg a telepen fel nem épül az új létesítmény. Ez még odébb van. A minap arra kerekeztem, azt láttam, hogy a munka folyik, szépen, ütemesen, de még az épület falai is épphogy a helyükre kerültek, tető még nincs, a szabad ég gyengéden bekukucskál és színes, mesélő fényeket fest a szürke falak köré. Szóval, Judit nem volt alkalmas partner, így jöttem én a képbe. Matek óra után a nagyszünetben beszélt először Vera nekem erről.



- Holnap, suli után buszra ülünk és irány az Állatkert. Benne vagy? – kérdezte lázas izgalommal. Majd meg sem várta a választ azonnal folytatni kezdte. – Ne izgulj, nem fognak keresni. Fel sem tűnik majd senkinek, te az edzést lógod el, én a szolfézst. Időre otthon leszünk. Bét és Gét elrejtjük az iskolaudvaron. Amikor végeztünk szépen besétálunk érte, és mint akik jól végezték dolgukat, nyugodtan hazakerekezünk. Időben otthon leszünk, ne aggódj. Benne vagy? – kérdezte újra, széles mosollyal az arcán.



Nem szerettem volna, ha azt látja rajtam, kételkedem. Verával ellentétben, én fülig szerelmes voltam belé. Ezért gyorsan siettem neki választ adni:

- Rendben. – súgtam neki. – De nekem igazolás kell, hogy részt vettem az edzésen.



- Ne aggódj, Dagi majd ad neked igazolást. Az ára csupán egy szalámis szendvics. Kibírod, nem? – felelte nevetve. Visszanevettem. Hát persze, hogy kibírom.



A szalámis zsömléket mindig apa csomagolta. Mindig rúd szalámit vásárolt és ő vágott belőle papírvékony szeleteket, majd tette a zsömle vagy kenyér közé, sajttal a hús és a kenyér között. Ezeket a szendvicseket figyelte ki egyszer Dagi, és igazán jó bevételi forrásom lett a későbbiekben. Egy zsömle tíz forint volt, kettő, méretesebb kenyérkaréj tizenöt. Dagi volt az iskolában a mindenes. Kibukott diák volt, azt mesélték, majd az igazgatónő szánalomból magához vette, és mint fiának, vagy fogadott fiának, ezt az állást bulizta ki neki a Tanácsnál. Ez az üzlet most ráfizetésnek mutatkozik, de ki bánja? Több is veszett, ott, ahol, tudja mindenki.



Úgy történt minden, ahogyan azt megbeszéltük. A haditervet a nagyszünetben véglegesítettük, Vera pontosan, precízen megtervezte az egész folyamatot. Nemhiába, osztályelső. Tavaly megnyerte a kerületi matekversenyt, tudtam, hogy rábízhatom magam. Dagi persze pofátlan volt, mint mindig, a zsömle mellé elkérte még az újonnan beszerzett gombfoci figuráim is. Egy Détári és egy Nyilasi bánta ezt az izgalmasnak ígérkező kalandot. Sebaj, tudjuk, Mohács. Fura mód, osonni kezdtünk, nem csak úgy egyszerűen bújva, rejtőzve sétálni, hanem osonni. Végig a kertek alatt, majd át az iskola mögötti parkon, el a Nagytemplom mellett, át a néma házak között, átsétálva a kifőzdén. Így jutottunk el a troli végállomásra, ahol már menetkészen, indulásra várva bent állt a trolibusz. A buszra is úgy osontunk fel. Rájöttem, Vera imád rejtőzni, láthatatlannak mutatkozni. Van ebben valami mámorító, kétségtelen. A jármű hamar elindult, páran utaztak csak rajta, korán volt még a munkából hazaérkezőknek, viszont már elég késő ahhoz, hogy az iskolások már otthon legyenek. Meg is néztek minket. Gyerekek ezek még, alig lehetnek tíz év körül, hát, hol az anyjuk, hol az apjuk?



- Mímelj, beteget, hallod? Gyorsan, kezdd már! – súgta keményen Vera.

- De hát jól vagyok, semmi bajom…- dadogtam. – Nem fáj semmim.

- Majd fog! – sziszegte, és belemart a karomba.

- Au! – kiáltottam fel őszintén, és a karomhoz kaptam.



A kiáltásra felkapta a fejét egy néni, majd egy másik, egy harmadik. Fölém tornyosultak és kérdezgették mi bajom. Volt is merszem beszélni! Vera olyan haragosan nézett rám, hogy jobbnak tartottam a némát játszani. Ő persze beszélt helyettem is.



- Tetszenek tudni, már az iskolában kezdődött, közvetlen rajzóra után…- fecsegte lelkesen. – Egyszer csak elájult. Lédermann tanár úr egyből odasietett és talpra állította, kissé felpofozta, hogy életet leheljen belé, majd amikor látta, hogy pezsgőbb lett az arca, csak ennyit mondott: "Kutya baja a fickónak, kutya baja! De, azért, ha hazaérsz, nézesd meg az orvossal magad, fiam!" Olyan kemény volt a hangja, hogy szóltam is Jankónak, nem tréfadolog ellenszegülni a tanár úrnak, ha akarja, majd én elkísérem. Most megyünk a doktor bácsihoz éppen, csak körzet szerint nem oda tartozik a Jankó, ahová kellene, mert tetszik tudni, új lakásba költöztek, de még nincsen az új cím bejelentve.



A nénik, bácsik, asszonyok mind megértően bólogattak, miközben én még mindig a karom fájlaltam. Szerencsére a következő megállónál leszálltunk, több csodálkozó tekintet kísért minket utunkon. A Városligetben nincsen rendelő, hová mennek ezek a gyerekek? Vera még vissza is integetett nekik, nagy vidámkodás közepette. Csak a sziluetteket láttam, de úgy tűnt, páran rosszallóan csóválják a fejüket, némelyek mutatóujjuk felmutatásával is kifejezték felháborodásukat. De, mi ekkor már a két kőelefánt árnyékában tanakodtunk azon, hogyan is kellene belógni. Mert pénzünk a jegyre, persze nem volt. És itt biztosan nem jön be a szendvicses megvesztegetési trükk, még ha apa tényleg olyan gyönyörűen szeleteli is a szalámit. De, mint egész nap, most is szerencsénk mutatkozott. Egy kisebb gyerekcsoport tartott a bejárat felé, vagy tíz-tizenöt gyerek, egyetlen felnőtt társaságában. Itt könnyű elveszni és nehéz figyelni, hogy melyik gyerek tartozik a csoporthoz. Vera odatuszkolt egy velem egyforma korú lány mellé, és megfogatta velem a kezét, míg ő egy ugyanilyen korú fiúcska mellé állt be, szintén kézen ragadva szegényt. A csel remekül bevált, a felnőttek nem vettek észre semmit, a gyerekek meg nem árultak el minket. Szépen bemasíroztunk a főbejáraton, majd egy alkalmas pillanatban elengedtük alkalmi partnereink kezét, és jobbra indultunk, a majomház felé. Úgy tetszett, az ismeretlen kislány még sokáig nézett utánam. Az Állatkertben már jártam, többször is. Szinte évente, a családdal, de voltunk itt nemrégiben az osztállyal is. Igaz, mindig felügyelet alatt. Vagy a nagymami vigyázott ránk, vagy Kincses tanárnő. Így, Verával igazán izgalmasnak és újszerűnek tűnt a kert. Persze, nem értettem, hogy miért pont az Állatkert, hiszen semmi különleges nincs benne, mindenki számára nyitott és elérhető. Kérdeztem Verát, de ő csak csitítgatott.



- Pszt, majd meglátod! – felelte kurtán.



Ráérősen, de mégis kissé bújva sétálgattunk, tudtuk jól, két gyermek felnőtt társaság nélkül könnyen szemet szúrhat a gondozóknak. Egyszer még el is játszottuk jó hangosan, hogy az anyukánkat várjuk, aki éppen kiment a toalettre. A mami ugyanis terhes a kisöcsénkkel, és ilyenkor többet kell neki a kelleténél, tetszik tudni. Hihetetlen, de működött. Egy bácsi még meg is paskolta a vállam, megértően páváskodott, Verának egy néni almát nyomott a kezébe. Olyan finom nyári almát. Megosztoztunk rajta. Esteledni kezdett, már alig lézengett pár látogató a park területén. Igyekeztem jelezni Verának, hogy itt az idő, vagy itt éjszakázunk, vagy még kisurranunk, mielőtt bezárják a kapukat.



- Várj! Már nem sok idő…hallom a bőgést. Hallod te is az oroszlánokat? – súgta fojtott hangon.



Hallom, hát. Épp most vacsorálnak. Ha észrevesznek minket, majd jól eléjük vetnek. Ne hülyéskedj már, intett le.



- Gyere! Itt az idő! – azzal futásnak eredt az oroszlánok barlangja felé.



Én meg rögvest utána. Egyrészt mert féltem, másrészt mert utáltam volna, ha gyávának tart. Nagyon szerelmes voltam belé, ha azt kívánta volna, hogy vessem magam az oroszlánok elé..én bíz’ isten odavetem magam. Titokban persze tudtam, hogy méteres szakadék választ el tőlük. Nem kell minden szerelemért meghalni. Mire utolértem, ő már a vaskorláton lábát lóbálva szemezett az egyik legnagyobb oroszlánnal. Egy hatalmas hímmel. Közben az este már végérvényesen átvette az uralmat a nappal felett, szorgos kezek villanyt gyújtottak a köztéri lámpasorokon, erős fényük idelátszott a nagy vaskerítéseken túlról is. Verát mindez nem izgatta. Feszült csendben ült a korláton, és az éppen nyújtózkodó vadállatot kémlelte.



-Gyere közelebb. – súgta. Egészen közel. Innen látni a legjobban. Mindjárt kezdi.



Nem tudtam mit kezd mindjárt az oroszlán, átugrik a mélyedésen, és széjjeltép mindenkit, majd bemenekül a városba és ott is riogatja az embereket, végül beveti magát egy erdőségbe és éli az új vadonnal ébredt világát? Vera látta és tépelődő magatartásom, és hangosan nevetni kezdett. Tisztán, csilingelőn. Játékos nevetése volt. Olyan féle nevetés, amibe azonnal bele lehet szeretni. Oldva gátlásaim, közelebb léptem hozzá és elfoglaltam én is a helyem a vaskorláton. Megnyugodva vette tudomásul közelségem. Már nem nevetett, újra feszülten figyelni kezdett.



- Most! Most, igen! Látod? – kérdezte lázas izgalommal.



És én láttam. Először nem hittem a szememnek, de aztán egyre világosabb lett a kép. Az a hatalmas ragadozó, az állatvilág királya, táncolt. Mégpedig nem is akárhogyan. Fejét felszegte; barnás-vörös sörénye csak úgy fénylett a lemenő alkonyban, izmait megfeszítette, és egyik lábával a másik mellé lépett, hozzá meg illegette farát. A bojtnak is kitelő míves oroszlánfarok finom cirkalmakat írt le a sötétben. Egyedül volt, teljesen egyedül, mégis, azt hiszem tudta, nézzük. Talán közönségnek gondolt minket. Talán egy emléknek. Lángoló karikákat láthatott, színes fényekben pompázó porondot, fülében kacagó gyermekhangok emléke, tisztán hallhatta a susogó ostorcsattogást. Azt hiszem, ebben a percben, ebben a pillanatban, nem idevalónak érezte magát. Magányosnak láttam. Rettentő magányosnak. Még vagy tíz percig csendben, türelemmel néztük, ahogy járja egyszerű táncát. Aztán Vera intett, ideje indulnunk. Mintha az oroszlán meghallotta volna ezt az eresznyi hangot, mintha meglátta volna ezt a szinte láthatatlan mozdulatot. Abbahagyta táncát és ránk nézett hirtelen. Nagy, okos szeme csak úgy fénylett a sötétben. De csak mordult egyet, semmi több. Aztán sarkon fordult és bevette magát a barlangjába. Később, Vera úgy mesélte, szerinte még jobb első, hatalmas mancsával búcsúzóul felénk intett, talán jó utat kívánt, de én ilyenre nem emlékszem. Arra viszont igen, hogy az óta sem láttam táncolni oroszlánt. Pedig nagyon szeretnék.

Etűd a másvilágról

Ejnye, csak. Most jön sorom
szólanék, de nyájasan
meg ne bántsak, hangos
szóval el ne űzzek senkit sem
hiszen sok itt a rokon
ki osztozik majd e halotti toron.
Mert bizony meghalt, éppen ma,
alig fél napja, reggel, pont ébredés után
nem volt több
vagy más, hatalmasabb, de közülünk
valónak tudta magát, hitte, vele
mormoljuk igaznak vélt imáját a jajban
s nem hagyjuk el, mi legalább, a bajban
s most ki lesz az, aki majd megsiratja
ki lesz az, aki feláll s elmondja
hogyan s miként volt ebben az életben
egy szóban talán, egy képben,
a ránk rivalló tényekben, fogást találni emlékén, s ha bánt
hogy végül ember volt mégis, szokatlan jó barát
ki úgy itta mások borát s úgy szerette mások asszonyát
mintha magáét adta volna
s ha végül mégis többet vett el
haragudni tán mégsem szabad
hiszen ő már holnap a föld alatt lesz, bizony, marja sötét világ
egy piciny egésznek aprócska része
de most még anyja mosdatja
a halottasházban, senki más vele
oda már nem tart, eddig volt
ne tovább, az már a túlsó part
az igazi, a fénylő aranypart
hol nem hamis és hangzatos
igékben mérik a mérhetetlent
hol, ha kell, értik az érthetetlent
s aki más, vagy csupán nem olyan
mint többük, nem bántják,
nem fakad ajkukon
perzselő, bántó szó, hazug dalokkal
nem zengnek negédes ódát a barátságról
nem beszélnek naphosszat a pénzről
hírnévről, gazdagságról s hogy ki
a becsben a legnagyobb, kinek fejére
kerüljön végül az aranyglória
ki itt a métely ellenszere
a Parnasszus-lakók egyetlen rokona
ki bír oda szabad bejárással
kit vár terített asztal, bor, mámor, lakoma
kinek van ott ágya, ablaka, féltő otthona?


Nélkülem indul útjára halotti torom
nélkülem s nem rajtam
hahotáznak többé az urak
a közelben egy éhes eb ugat
hangosan, vonyítva, mint a félelem
talán most az egyszer nekem lesz igazam
s önmagam a túlvilágon meglelem.

Pérez! Pérez! Pérez!

A közelmúltig szinte semmit sem tudtam Vincent Pérez művészetéről. Volt valami periférikus információm a fickóról, néha láttam egy-egy filmben a vásznon feltűnni, de alapvetően bohócnak, pojácának tartottam. A filmjátszás egyik léhűtőjét láttam benne. Ma már bevallhatom, hatalmasat tévedtem. Ez a fickó zseniális. Minden ízében, minden elemében virtuóz játékos. Rengeteg életet hordoz magában, és nem szégyell adni belőle másoknak. Nézzük meg, hogyan csinálja!




Haladjunk időrendi sorrendben, és ugorjunk át néhány igazán sikeres kezdést (Cyrano de Bergerac, Margó királyné), bár fontos lenne beszélni róluk, de a karakter építés szempontjából ez most elhanyagolható. Amivel kezdünk az a 1993-ben forgatott Fanfan című francia mozi Alexander Jardin kitűnő rendezésében. Ez a film a kilencvenes évek francia színjátszásának egyik kiemelkedő, kultikus darabja. Pérez, a rendező alteregóját, Alexandert kelti életre a filmben, az ő jellemfejlődése, karakterisztikájának mélyülése a film kulcspontja. Korábban már írtam erről a filmről, sok újat nem tudnék ahhoz az íráshoz hozzá tenni, de azért az lényeges alanyunk szempontjából, hogy már harmincon innen is egy ilyen nehéz szerepet fel tud vállalni, nem mellesleg remekelni benne. Pérez partnere (később is sokat játszanak együtt) a bájos és elragadó Sophie Marceau, voltaképpen ennek az esszének anima megfelelője lehetne az ő ide tükrözött életrajza. Tehát, a bohócnak tartott ifjú francia titán (aki Svájcban született nem mellesleg) ebben a filmben megküzd önmagával és választott jellemével; és nagy harcok árán végül győzedelmeskedik önmaga felett, ami nagyon jót tesz a filmnek is, a játékának is. Kötelező darab mindenkinek.



De haladjunk tovább az időben. Pérez nevet szerezve Hollywood felé kacsingat, aki vissza is kacsint rá, de mégsem jön a várva-várt szakmai, egyéni siker a tengerentúlon. Vincent képtelen azonosulni a felkínált szerepekkel, unja a rá aggatott skatulyákat, bár a színészi játéka szinte mindegyik filmben meggyőző, mégsem elégedett sem önmagával, sem a teljesített feladatokkal. Sanyarú a francia színészek sorsa a pálmafák árnyékában. Talán a jelen francia színésznagyságai közül csak Gerard Depardieu vagy Jean Reno tud labdába rúgni az álomgyár agyonstilizált világában. Pérez, nem kér ebből és inkább az francia és az európai közönségre koncentrál az ezredforduló tájékán. Milyen jól teszi! Néhány felejthető film után elérkezik a 2003-as esztendő és benne a korábbi nagy siker újszerű feldolgozása, a Tulipános Fanfan. Ez a film igazi közönségfilm, remek képekkel, asszociációkkal, kaland, szenvedély, szerelem, harag, mind egy filmbe sűrítve. A középpontban természetesen Vincent frenetikus játékával. Nem kérdés, hogy itt, ekkor látjuk azt a Vincent Pérez-t, aki igazán elemében érzi magát. Vív, és közben bájcseveg támadóival, tisztes dámákat, királylányt istápol, herceggel, királyokkal packázik, mindezt a szerelem nevében Gérard Krawczyk nagyszerű rendezésében. Igazi népi figura, a nép egyszerű gyermeke, abból a korból, amikor még nem volt szégyen nevetni egy-egy köznapibbnak nevezett tréfán, és a hősök még igazán hősökké tudtak válni. A filmbemutatón állítólag Lollobrigida is megjelent és dicséretekkel halmozta el az ifjú hősszerelmest, aki ekkor már nem is annyira ifjú, de mindenképpen remekül hozza ezt a bolondosan léha figurát. Partnernője a gyönyörűséges Penelopé Cruz, aki valljuk be, nem kap túl sok lehetőséget a karakán Pérez játék fényében, de nagyon szerethető Adeline szerepében. Ez egy jól sikerült mozi, aki beül rá, nem csalódik. Maga, a fantasztikus Gérard Philipe is bizonyosan kezet nyújtott volna utódjának, ha megélhette volna ennek a filmnek a sikerét. De sajnos ő oly korán itt hagyott minket. Pérez, talán neki is, érte is játszott. Szép lenne, ha ez titokban, csak egy picikét így is volna.



Elérkeztünk a harmadik színhez, a harmadik filmhez. Voltaképpen lezárjuk a kört, amit indítottunk. Eddig láttuk a pályakezdőt, akiben ott vibrál a szakmai alázat és az értelem, a vágy és a szenvedély. Aztán bepillantást nyertünk a szájhős-bohóc világába, aki csak addig szájhős, amíg verekedésre, párbajra nem kerül sor, mert amint valami haddelhadd veszi kezdetét, derekasan kiveszi részét az ütlegekből. Művészfilm, közönségfilm…és most jöjjön egy újabb közönségfilm? A franciáknak bámulatos érzékük van a köznapiságon túllépő kusza érzelmi szálak össze, majd szétbogozásában.

A Diane Kurys rendezte Maradok! (Je reste!) ennek a helyzetkomikumnak az egyik iskolapéldája.

Az év ugyanúgy a Tulipános éve, 2003-ban járunk. A főszereplő páros újfent a Marceau-Pérez páros, hozzájuk csatlakozik a remek jellemszínész, Charles Berling. Ez a hármas mindet visz. Frenetikus játékmóddal oldják meg még a lehetetlennek tűnő helyzeteket is. Adva van egy házaspár, Marie-Do (Marceau) és Bertrand (Pérez), akiknek a házassága, finoman szólva sem mondható harmonikusnak. Az asszony feladva énjét és életét alárendeli magát férje hivatásának és egzisztenciájának. Bertrand ezzel úgy él, hogy visszaél vele. Éli az arany ifjak gondtalan életét, miközben otthon gyönyörű felesége és kisfia igazán megtesz mindent azért, hogy a pap jól érezze magát otthon. Bertrand egy zsarnok képében tetszeleg, és mindezt úgy teszi, hogy önmaga sincs tisztában ezzel. De Marie- Domenica nem az a nyugodt, halk szavú teremtés. Fellázad ez ellen a pojácaságba hajló önkény ellen, és szeretőt talál magának, egy íróba botlik bele, a nem túl életképesnek tűnő Antoine-ba (Charles Berling). Ekkor veszi kezdetét az a komikus játszma, ami ezeknek a könnyed, mégis szertelenül kedves és vonzó francia filmeknek sajátja. Megszerezni, elvenni, megtartani, visszakapni, Betrand végigjárja az általa teremtett pokol mindegy egyes lépcsőjét, pusztán azért a reményért, hogy maradhat, hogy ott tud maradni Marie-Do szívében. Hogy végül sikerrel jár? Aki megnézi, a Maradok! című könnyed, laza francia filmet, az választ kap erre a kérdésre is.



Összefoglalásként, pár mondatban szeretném megírni magamnak, hogy mit is tudtam meg, mivel kerültebb közelebb ehhez a szertelen franciához. Egy: Sugárzik belőle az életöröm, az élet végtelen szerelmese a fickó. Kettő: Rengeteg szakmai alázattal bír, amikor dolgozik, igazi profi. Három: Bohócsipka nélkül képes bolondozni, még a legkomolyabb tragédiák árnyalt világában is. Négy: Ha feltűnik a vásznon, egyből érezhetővé válik a jelenléte. Ha kilép onnan, feltűnik hiánya. Öt: A játéka mindig leköt. Hat: Az érzelmekre hat. Hét: Van a szemében valami fura, játékos fény. Nyolc: Már rendez is. Bohém lélek, első filmjének főszereplője kedvesének volt szeretője, gyermekének apja. (Gerard Depardieu). Persze, mindemellett nagyon jó barátok, és piszok jó színész mindkettő. Depardieu maga is megérne egy tágabban értelmezett filmes esszét, no, majd legközelebb. Kilenc: Még ötven sincs, vagy már ötvenhez közeledne? Egyre megy, a jó bor az idővel nemesedik. Rengeteg örömet fog még szerezni nekünk ez a fickó, bízvást állíthatom. Tíz: Játéka olyan tiszta, mint egy pohár víz. Egyszerű, de mégis eleven, vibráló, ösztönös. De talán ez a legfontosabb mind közül: meg tud nevettetni, és ha kell, ha azt kívánja a pillanat, tud sírni. Úgy hiszem, ez az igazán nagyok sajátja, ebben rejlik az a fránya titok, amit színjátszásnak nevezünk.

Match Point

A tenisz alapvetően egy végtelenül egyszerű játék. Kell hozzá egy játéktér, egy háló, kettő ütő, kettő játékos egymással szemben a hálók mögött és egy teniszlabda. Persze, ez így túl sarkos, hiszen léteznek ennél egyszerűbb sportok, de ez az urak sportja. Feltétlenül az. Az angol arisztokrácia egyik legkedveltebb sporttevékenysége a tenisz, mint játék, vagy mint sportélmény. A játék lényege, hogy ki nyeri a több szettet és ez által végül a játékot, bebiztosítva győzelmét a meccslabdával. Ez a végső elem, a győzelem kulcsa, a match point. A modern kori Woody Allen egyik legizgalmasabb filmje ez a 2005-ben forgatott mozi, mely a tenisz játékához híven a "Match Point" címet viseli. Nagyon jót tett Allen-nek, hogy a kétezres években voltaképpen Európába tette át székhelyét. Ez a váltás rengeteg új színnel, árnyalattal, élénkséggel gazdagította művészetét. A szarkasztikusabb énjének hátat fordítva előhozta magából a materialista filozófust. Remek prológgal vezeti fel a későbbi, egyre mélyebb rétegződésű történetet. A főhős, mint narrátor csendesen filozofálgat a szerencse hatalmáról és sokszínűségéről, miközben a képsorok alatt egy éppen zajló teniszjátszma képeit látjuk. Majd a hálót, ahogy megpattan a labda, majd megáll a levegőben... Vajon hová esik? Kinek lesz szerencséje végül?

Chris Wilton (Jonathan Rhys-Meyers) nem született gazdagnak. Még csak jómódúnak. Viszont nagyon határozott, céltudatos, kitartó. Lendülete van, akár egy teniszlabdának. Ez nagyon imponáló tud lenni, főleg, ha fiatal az ember és jóképű. A viszonylagos sportkarrier után szerencsét próbálni jön Londonba, munkát vállal egy, az elitnek fenntartott teniszklubban. Tanítványai mind a felső tízezer léha fiataljai közül kerülnek ki. Azaz leginkább közülük. Chris, ez a keményfejű ír, tényleg imponáló személyiség. Talán azért is, vagy azért a legjobban, mert van benne egy nagy adag alkalmazkodási vágy ahhoz a közeghez, ahová álmai szerint egy napon majd tartozni szeretne. Voltaképpen már ez az árulkodó attitűd felvázolja szinte a teljes jellemképét, de Allen ezt azért idővel elmélyíti, árnyalja. A fiú, aki imádja az operát, teniszoktató létére. Vonzódik az orosz irodalomhoz, kiváltképp Dosztojevszkij munkáihoz. Sokszor látjuk, amint a "Bűn és bűnhődés-t" lapozgatja. A későbbi történet szempontjából szinte ironikusan. Már csak a nyitást, a szemében izzó tevékeny izgalmat hiányoljuk, de ezt is megkapjuk hamarosan. Megkapjuk hozzá a kiváltó okot, egy fiatal, szexi, amerikai színésznő alakjában. Nola Rice (Scarlett Johansson) Tom-nak (Matthew Goode), Chris egyik tanítványának (majd később sógorának) menyasszonyjelöltje. Ez a lány minden férfi álma. Titokban mindannyian ilyen nőre vágyunk. Szinte vibrál körötte a tér, megáll az idő a jelenlétében, felforrósodik a levegő. Igazi szexbomba, de nem köznapi értelemben. Nola rejtett, titkos vonzalmakat nyit ki a férfiakban, és ezt nem a közönségesség szintjén éri el, hanem a vágy, az ösztönök szintjén. Hihetetlen magas a szexus hatása, amit a környezetében lévő férfiakra gyakorol. Tegyük hozzá, hogy a vásznon mindezt Scarlett Johansson képében teszi, aki a kétezres évek egyik meghatározó nőideálja. Nem mellesleg felnőve ezekhez a remek feladatokhoz, nagyon jó színésznő. Ezen hatás alól Chris sem tudja kivonni magát, és itt veszi a játszma kezdetét. A szinte Sorel-i megjátszásból egy Raszkolnyikov féle bűnbeesésbe vezeti magát. Együtt jár Tom húgával, Chloe-val (Emily Mortimer), de közben folyton Nola jár az eszében. A nőben rejlő végtelen erotika, túlfűtöttség izgatja. Ez a kettősség adja meg a történet alapfeszültségét, etikai ívét, morális képzeteinek kivetüléseit.

Gazdagság, jólét, tisztes élet, vagy a vad, féktelen mámor, de a folytonos küzdés, napi harc a megélhetésért? Aki egyszer beleszokott a jóba, nehezen szokik le arról. Az élet, vagy a rendezői szándék végül úgy rendezi, hogy Nola Tom-mal való szakítása után titkos viszonyba kezd a már nős Chris-szel. Chris egyre feljebb lépked apósa cégénél a ranglétrán, közben egyre lejjebb süllyed a hazugságok, a képmutatás arctalan útvesztőiben. Bűn és bűnhődés, ugye emlékszünk még? Allen-nek mindig is erőssége volt a dialógus és a történetvezetés. Ebben a filmben ezt szinte a tökéletességig fokozza, kijátssza az egyes jelenetekben rejlő végtelen számú lehetőséget, mind érzelmileg, mind a színészi játékban (a színhely, London és környéke szintén remek terep ennek a kifordult ideának a bemutatására). Dosztojevszkij polifonikus regényeinek technikáját alkalmazza. De mindeközben voltaképpen egy teniszjátszma részesei vagyunk. Egyenesen, szisztematikusan haladunk a játék vége felé, egészen a meccslabdáig. A játék végül igazán drámai véget ér, Chris Wilson szinte már-már Fausti alkuba hajlón feláldozza önmagát és személyiségét, a totális bűn és bűnelkövetés útjára lép. Persze, ezt az alkut ő szerette volna megkötni az égiekkel, vagy éppen a mélyben lévőkkel, de ha nem talál fogadóra egy szerva, akkor ott nem lesz játék. Chris végül elveszti a morális játszmát, amit egy épeszű ember a lelkéért nap, mint nap megvív, de elnyeri a tökéletes képmutatás álcáját, és a riasztó bűntelenség vérfoltos köpenyét. Allen ebben a polifonikus cselekményben rengeteg katarzis szerű élményt sodort finom, áttetsző halmazokba. Olyan halmazokba és eszmerendszerekbe, melyen manapság csak egyedül ő tud szót érteni a világgal, és ebben a világban ezt a nyelvet beszélő filmértő, filmszerető közönséggel. A "Match Point" félelmetes alkotás. Félelmetes mert teljes ízében korunk gyermeke, jelenlegi erkölcsi szintünk és tartásunk kiváló fokmérője. Aki szereti ezt az új, ezt a másik, ezt az európai Allen-t, ne hagyja ki, feltétlenül nézze meg ezt az alkotást. Aki pedig nem... az bízza a szerencsére magát. Nem lepődnék meg, ha az a szerencse e filmélmény átélése felé terelné az idegenkedők, berzenkedők gondolatait.

Presszó

Presszó, presszókávé, presszózás. Egy letűnt kor ideái. Manapság már nincsenek klasszikus értelemben vett presszók. Van helyettük persze sok minden más. Kávézó, teaház, kocsma, pizzéria. A százforintos lebujoktól a cirádás tálon felszolgált osztrigáig minden létezik. De a presszók eltűnőben. Mi is az a presszó? Viszonylag könnyen meghatározható. Az ember lakóhelyéhez közeli italellátó egység, nem túl flancos kivitelben. Fontos a jó ár és a gyors, baráti kiszolgálás. A fő termék természetesen a kávé, de ugyanolyan erősséggel esnek latba az egyes szeszes italok is a fogyasztásnál. Az elfogyasztott italokhoz, ételként szendvics vagy pogácsa dukál. Nos, ez a presszó, értelmezésileg, helyrajzilag. A presszókban sok a törzsvendég, a személyzet, a tulaj általában névről ismer mindenkit. Így van ez Sas Tamás, 1998-ban a mozikba került, nagysikerű filmjében is. Mert ez a film országos siker volt. Talán nem is azért, mert jó helyen volt, jó időben, hiszen a történet és a figurák ugyan a jelent élik, de voltaképpen nem egy születő kor gyermekei. Inkább a múltból átmentett, átszenvedett történeteiket élik újra és újra át. Természetesen nem emberi roncsok ők, sőt, saját idealizált személyiségük voltaképpen nagyon emberközelivé, szerethetővé teszi őket. De a történetről egy picit később. Inkább mozduljunk el a rendezői szándék felé. Két alapgondolatról vagy éppen alap problémáról kell beszélnünk. Az egyik a történeti hitelesség. Ez ugye a szellemi vonal. A nehezebbik pálya. Sas finoman lavírozik ebben az útvesztőben, ügyesen veszi elő a kalapból a történetvezetés elemi szálaihoz rendelt képi világot. Akkor a képi világról. Ez a probléma fókuszpontja. Hiszen ez a film voltaképpen egyetlenegy kameraállásból van felvéve. A szereplők vagy be, vagy kimozognak a képből, de a kamera mozdulatlan marad a film nagy egészében. Ennek a technikai elemnek a megoldása, a jó megoldása, kulcsfontosságú. Sas saját bevallása szerint három hétig próbálgatta a megfelelő helyet, felvevő szöget, több száz kameraállást kipróbált, mikor a filmben alkalmazott pontra rátalált. Ezúton is dicséret illeti őt, nem volt ez elveszett munka, a kamera remek szögből mozgatja a figurákat. A másik fontos tényező, a szöveg, a forgatókönyv. Szeretek nagyokat csodálkozni, és meghajolni az alkotók nagysága előtt, ha belefutok egy-egy jobb szövegbe. író ember lévén pontosan tudom, hogy sokszor milyen nehéz küzdelem egy adott térben, helyben és időben egy adott térben, helyben lévő történet pontos (szakmailag pontos) megalkotása. Le a kalappal Németh Gábor és Sas Tamás előtt, a Presszó című film szövegkönyve fantasztikusan jó. Nem különben a karakterek. Amilyen minimál a film formai világa, olyan nyitott terekbe érkeznek és érkeztetnek a jellemek. A történet magját három nő egymással való kapcsolata képezi. Három barátnőről van szó. Az ő törzshelyük (is) ez a presszó, ahol a cselekmény végbe megy. Az ő köznapiságuk, naivitásuk, szószátyárságuk, élni tudásuk mozgatja a történet egyéb szálakon futó elemeit is. Három különböző karakter, szinte azonos életérzéssel. Bori, az elvált értelmiségi, aki folyton önértékelési gondokkal küzd (Fullajtár Andrea remek alakításában, akibe ezen film alapján nem kissé beleszerelmesedtem, és e szerelem az ilyen attitűddel rendelkező hölgyek iránt az óta is tart), a komolyabb gondolkodású Anna, aki gyermekét egyedül neveli (Söptei Andrea), és végül Dóri, a kozmetikusnő, aki úgy szereti élvezni az életet, ahogy van (Kecskés Karina tökéletesen hozza a karaktert). Az ő találkáik révén nyerünk közelebbi bepillantást ennek a belvárosi presszónak a mindennapjaiba. Természetesen a remek dialógus, a szöveg tengernyi lehetőséget ad a bonyolításra, amivel a rendező remek érzékkel él, és nem visszaél. Ez nagyon fontos. Sas figyel arra, hogy ne menjen bele vállalhatatlan döntésekbe, történeten kívüli szellemi fantazmagóriák felesleges megjelenítésébe. Bár a film költségvetése igen alacsony számot mutat, mégis a felvonultatott színészek száma és a színészi munka, színészi játék nagyon magas színvonalú. Látható, hogy egy szakmai és szellemi közösség együttes munkájának eredménye lett ez az alkotás. Kisebb szerepekben is olyan nagyságokat látunk, mint Máté Gábor, Lázár Kati, Benedek Miklós, Rajkai Zoltán vagy éppen Bán János. Az ő játékuk teszi igazán mély érzésűvé, a pályakezdő színészek által játszott alaptörténetet. Sok idő telt ez a Presszó forgatása óta. A pályakezdő színészek, színésznők az óta országos ismertségre tettek szert, sőt, van, aki közülük több díjnyertes film alkotója, rendezője. (Hajdu Szabolcsról beszélek, aki a filmben Dóra nemtörődöm, drogos öccsét játssza) Más vonalon elindulva, a magyar tévé nemrégiben egy több részes sorozatot is műsorra tűzött ennek a filmnek az alapötlete során, kissé modernizált elemekkel. Tehát, ez a stílusteremtő alkotás beitta magát az emberi lélekbe, sokszor ott motoszkál a fejekben, a maga egyszerű, őszinte mivoltában. Jó lenne, ha Sas Tamás egyszer még vissza tudna térni az ilyen alkotásokban tevékenyen részt vevő valamikori önmagához. A film a modernkori magyar film egyik kiemelkedő alkotása, igazi unikum, aki teheti, ne hagyja ki. Pár száz forintért fellelhető egyes nagyáruházak DVD turkálóiban. A legolcsóbb módja ez az értelmes, tartalmas szórakozásnak.

fura fejű indián

fura fejű indián a nagyapám
esténként négykézláb mászik a zongorán
csupa láb, csupa kar, valamit akar
a másik szobában csendesen maszturbál nagyanyám


fura fejű indián a nagyapám
ellopta egy éjjel a fapipám
ez nekem igen rosszul esett
főleg, hogy tomahawkkal nekem esett


fura fejű indián a nagyapám
sokkal furább fejű, mint apám
díszes tollak virítanak hajzatán
nagy törzsfőnök volt hajdanán


fura fejű indián a nagyapám
őszes fürtje közt őszi köd szitál
esténként négykézláb mászik a zongorán
ősi totemállat az én nagyapám

Az utolsó uszályos

Már egy hete tudtam, hogy haldoklik. Közönyösen fogadtam a hírt, mint apám halálakor. Nekem az öreg és a fater egy történet. Vele voltam, mikor megismertem, és apám temetésén láttam utoljára. Ennek éppen tíz éve. Tudtam róla, persze, hogyan él és miként, anyám sokszor meglátogatta, mesélt róla nekem is. Elmondta mi a helyzet, hogy mi történt mikor leállt a gyár, hogyan nyugdíjazták, hogyan tették félre. Minden szavában keserűség bujkált. Anyám eleve egy szorongó lélek, talán ezért is beszél általában csak a problémákról. Ezt látja, ebben él. Unalmas, semmitmondó életet kreál magának, pedig… Pedig tele van történettel, élettel, múlttal, mesékkel. Eltüntette magában. Slussz – passz sose volt. De aki tíz testvér társaságában nő fel falun, annak lehetetlen, hogy ne legyenek emlékei, történetei. Nekem ezekről sosem mesélt, még gyermekkoromban sem. Úgy nőttem fel, hogy nem tudtam meg igazából ki is az én anyám. Egy-egy foszlányt, emléket felcsippentettem, mint tyúk az udvaron a magokat, mikor keresztanyáméknál töltöttem a nyarat egészen iskolakezdésig, de mintha az én anyám lett volna a család fekete báránya, senki sem beszélt róla hosszabban, pár szóval elintézték általában a dolgot, még nagyanyám is, pedig ő igen beszédes asszony. Borisz apóról viszont mindig, mindent tudtam. Korrekt tájékoztatásban részesültem. Az öreget nyugdíjazták. Imre bácsinak isiásza van. Kezd megsüketülni. Már alig olvas, mostanában nagyon fáradékony. Meghalt Berci kutya, pedig nagyon szerette az öreg, nagyon bánatos emiatt. Vittem neki egy macskát a kutya helyett, örült neki. A macska megfialt, most kilenc kismacskával él együtt az öreg, benépesült a ház, tudod az uszály. Megromlott a látása és a hallása, a szívével is gondok adódtak. Megőrült a kisöreg, egymaga szegecsezte újra az egész fedélzetet, majd belé vakult, két hétig nem mehetett napvilágra, az orvos eltiltotta az erős fénytől. Hiszen tudod, mindig szerel valamit. A minap is, megyek hozzá, ház nem azt látom, hogy a létra tetején lóg, és éppen a felépítmény tetejét kátrányozza újra. A szívem majd megállt. Nyolcvanöt éves, egy rossz mozdulat, és kampec, még a vízbe esik nekem a bolondja. Ezekkel a rigmusokkal traktált. De mégis jó volt hallani. Hogy van, hogy él, hogy létezik. Hálátlan fiú. Ezt is mondta anyám. Ez volt az egyetlen igazsága. Tényleg hálátlan voltam Borisz apóval szemben. Embertől, még nem kaptam annyi értő szót, fegyelmet, emberséget, mint az öregtől. Tágabb értelemben ő nevelt fel. A fiának tartott. Nyaranta szinte minden percet vele és nála töltöttem. Az uszályon. Ó, kapitány, kapitányom. Matróz mivoltom ugyan, annyiban kimerült, hogy kétnaponta felsúroltam a fedélzetet, és meglocsoltam a virágokat, de mégiscsak úgy éreztem, hogy egy hajón teljesítek szolgálatot, hiszen az uszály tényleg hajónak volt minősítve. Négyszáz tonnás uszály, gyártási év 1960. Belvízi hajózásban vett részt egészen 1990-ig, amikor az öreggel együtt nyugdíjazták. Ide vontatták, Újpestre, a halott hajók dokkjába, ahogy a gyárban nevezték ezt a vas monstrumokból álló fém szigetet. Hat-nyolc kiszuperált uszály tengette itt végnapjait, de nem mindegyiknek volt lakója, olyan lakója, mint Borisz bácsi, meg pláne nem. Délutáni szieszta idején, amikor a bácsi pihenőre fogta, én át- átlopóztam más hajókra is és birtokba vettem őket. Egész flottát tartottam uralmam alatt. Voltak a jók meg a rosszak, ahogyan az életben is. A jók voltunk mi, mármint az uszályosok, a rosszak pedig az ellenség. Ők mindig más alakban bukkantak fel, hol így, hol úgy. A győzelem sosem volt kérdéses, csak néha hosszabban eltartott, míg elűztük a pogányokat. Nagyanyám hívta így a nem vallásos embereket és a huligánokat. A huligánokat én is utáltam, így lettek ők az ellenség. Néha beették magukat a váramba, és ott portyáztak. Valóságos értelemben. Szívták a ragasztót. Meg a csavarlazítót. Bódult állapotban ténferegtek a fedélzeten, nyakuk köré dobták a mentőövet, és röhögtek, nevettek, ordítottak, dobálóztak. Némelyik kihajolt a korláton, át egészen a víz fölé, és onnan kurjongatott. Sok esetben megtisztelte a vizet hányásával. Undorító volt. Leginkább úgy védekeztem ellenük, hogy rájuk uszítottam a kutyákat. Régebben sok kutyája volt az öregnek, egy egész falka. Aztán ez megszűnt. Elszöktek, elhulltak, megmérgezték őket, ki hogyan végezte. A Berci kutya bírta a legtovább, az vagy tizenöt évig az apó mellett szolgált. Nagy, melák bernáthegyi volt, szép barna szemmel. Mindenki félt tőle, pedig ha igaz embernek érzett, nem bántott. Olyan jámbor volt, hogy azt is hagyta, dögönyözzem bátran, fülét cibáljam, ugráltassam, mint egy bakkecskét. Tényleg jámbor jószág volt, társam volt mindenben, de főleg a pogányok kiűzésében. Tiszteletünkre, a győzelemre sok esetben megszólaltak a közeli harangok. Ez persze nem volt igaz, csak misére invitálta a híveket, de a harangszót mi a magunk győzelmének ünneplésének tudtuk be. A kutya csak állt kikerekedett szemmel, fülelt, mint aki álmot lát, vagy éppen vadat cserkész be, nagyokat vakkantott, kétszer megfordult a tengelye körül, pedig egy ilyen böszme állatnál ez nem volt könnyű, majd leült és felém fordult. Kockacukorra várt a szemtelenje, mert tudta, hogy mindig van nálam és a győzelemhez hozzátartozik a díjazás is, a zsold. Sosem tévesztettem meg. A barátait nem csapja be az ember. A barátait nem csapja be az ember? Most ez a mondat cseng vissza állandó jelleggel fülemben. Én becsaptam az öreget, vagy csak felnőttem? Minden megy a maga útján, nem igaz? Én felnőttem, elhagytam gyermeki mivoltomat és munkát, hivatást, egzisztenciát vállaltam. Borisz apó, meg csak Borisz apó maradt. Nem is tudott más lenni, nem is akart más lenni. Amikor felnő az ember, megemberesedik, sok dologgal leszámol, vagy éppen elszámol az életében. Pergővé, feszessé válnak a mindennapjai, nem ér rá arra, hogy a pillanatoknak éljen, tervezgetni kezd. Házat, autót, feleséget, gyereket. Keresi a mintákat, másolni próbálja a múltat, de egyben újratervezni a jövőt. Csak nem elkövetni azokat a hibákat, amiket a szüleim elkövettek. Közben pedig hibát – hibára halmoz. Itt van ez is. Én meg az öreg. Láthatatlan kapocs fűz össze minket, és mégis ki az, aki feléje sem nézett már tíz év óta? A hálátlan fiú, igen, pontosan ő az. Este van, fojtogató őszi eső szemerkél, párás, ködös az idő. „Megölte valaki magát,Az hozta ezt a rút időt.”

 Sétálni indulok, fejemben ezer gondolat. Nem tudom, merre vezetnek lépteim, nem érzékelem sem az időt, sem a teret, csak megyek. Megyek, és tudom sehová sem érkezem. Talán mégis, talán van út visszafelé. A környék ismerős, szinte semmit sem változott. A tölgyfák sora mellett kis kőfal vezet a lejáróhoz. A járda új, friss betonból, bicikli út vezet rajta a város felé. A parton elhagyott csónakok fekszenek a móló sötétjében. Némelyikben térdig áll a víz. Folyásnak ellenirányban lépdelek, csípős szél marja arcom. Az utca néptelen, a nevem névtelen. S ím, itt- e kő, a macskakő. Itt kell lemenni a dokkhoz. Meg kéne állnom, ne tovább. Egy ember, aki keresi a múltját? Nevetséges. Szánalmas és nevetséges, ezen apám is jót röhögne. Vele voltam itt először. Emlékszem, nyár volt, horgászok ültek végig a parton, ki sámlin, némelyik horgász székben, ki csak úgy guggolva, oda-odakérdezett feléjük, szakikám, van kapás, harapnak a halak? Majd estére jobban jönnek, jött egy-egy válasz, ilyen melegben a kövek mögé bújnak, csak a keszeg sütteti magát a napon, mást nem tesz az istenadta, rángatja a cájgot, rángatja, de csak játszik a horoggal. Aztán sör van elég? Az van. Nem baj, hogy nem harapnak, én nekik szurkolok, mármint az a jó, ha egy-nulla a halaknak. A horgász úgyis fene egy forma, biztosan kiegyenlít. Hideg van, szinte harapom a levegőt. A lámpafény rávetül arcomra, meg-megvilágítja. A dokkot nézem, a rozsdamarta hajótesteket. Szép sorban itt van mind, mint akkor. A vontatott uszályok, a tolóhajók, a bárkák. Testük fénylik a sötétben. Az egyik felépítményben, a rakterület feletti részben, az egyik négyszáz tonnáson homályló lámpafény dereng. A kéményből szürke füst száll az ég felé. Rádió hangja szól. Egészen közel megyek, szinte hallom, ahogyan lefekvéshez készülődik az élet odabent. Borzongató érzés az apó közelsége. Borzongatóan szép. Olcsó dohány illata csapja meg orrom, egy öreg, elgyötört test jelenik meg a fedélzeten. Köhécsel, krákog, csoszog, és berzenkedik a hidegre fordult idő miatt, majd a korlátra hajol, és a valamikori hajógyár épületének sötétjébe veszik tekintete. Újra álmodik. Újra a vízen van, szeli a habokat, hé, hahó, horgonyt fel, vigyázat, indulunk! Keze talán most éppen a hajókürt felé nyúl, meghúzza, jó erősen, szalutál, majd a kormánykereket fordítja megfelelő irányba. Kezével finoman int a kikötőben maradtaknak, au revoir, ég veletek, fehér sapkája meg-megbillen az ébredező szélben… szeme aprókat jelez a kikötőbe érkező bárkáknak. Hirtelen felébred az álomból, szívéhez kap, összeesik. Kezével görcsösen markolja a hajókötelet, de csak egy percig, egy pillanatig talán, aztán tagjai újra ernyedtté válnak, megpihen. Ő már megérkezett. A fedélzetre sietek, karomba veszem a súlytalanná lett öreg testet. Ősz fürtjeit a megtépázott idő sem tudta fénytelenné tenni, finoman barázdált arcát a ráncok sem csúfították el, él még, él igen. De már csak bennem. Végtelen vizekre hajózott, az élet végtelen nagy rakományaival. Kétszer húzom meg a hajókürtöt. Éles hangja szilánkosra töri az éjszaka fényeit. Alattunk a rozsdás uszály meg-megbillen a szél fodrozta hullámokon.

Borisz

Nem is akartam aznap a srácokkal tartani. Bár az idő jó volt, a nyár közepét éltük, de délutánra felhősödést ígértek a meteorológusok a tévében. Nagyon komolyan vettem őket, okos, felkészült emberek benyomását keltették, kezükkel széles köröket formáltak, úgy mutatták, hogy az egyes áramlatok, miegymás, számomra ismeretlen szakszavak, milyen ciklonokat és anticiklonokat idéznek elő hazánk és a környező országok időjárásában.


- Maradjál már! – förmedt rám Krausz – itthon akarsz ücsörögni ebben a dög melegben? Nem lesz itt eső, de még csak esőcske sem, anyám szerint aszály van, kiégett a búza a földeken.

- Ja, a búza. Az bizony kiégett. – helyeselt Novák.

- Anticiklon várható, meg veretes záporok. A tévé is bemondta. – tromfoltam.

- Nekem nyóc, a szúnyogon leszünk, ha mégis meggondolnád magad. A hetes ugratónál kezdünk, aztán elnyargalunk a kertek alatt az összekötőig, ott megyünk le a szigetre. Találtam valami izgalmasat, meg akarom nézni. Novák indulunk?

Novák igen csenevész kölök volt, arca sápadt, mellkasa horpadt, mindig volt valami, ami megköhögtette, sokat betegeskedett, volt, hogy félévig kimaradt a suliból. Olyan minden mindegy alapon tartott velünk általában, az apja a béemben csúcsgóré, alig van otthon, az anyja dramaturg a vígben (ő szokta így mondani), dettó alig látni otthon. Kulcsos gyerek, akárcsak mi. A Krausz a másik véglet. Együtt járunk edzésre. Igazi kis vasgyúró, minden házi versenyen előttem végez, Dezső bácsi szerint a jövő nagy tehetsége, leendő világbajnok. Tény, hogy többször fektetett már két vállra az edzéseken.

- Na, szevasz! – dörmögte Krausz, Novák csak hümmögött mellé, aztán bringára pattantak. Szevasztok, úgyis eső lesz.

Aztán nem lett. Átverés áldozata lettem. Időközben beszéltem nagyival is, akinek szintén elmondtam, hogy szar lesz az idő, minek mennék át, hagyjál már nagyikám. Lekváros palacsinta, diós kifli. Friss briós. Oké, holnap is van nap, nem? Nagyi nem volt, olyan klasszikus nagyi. Szabad szájú, fiatalos nőnek tartották a szomszédok, a rokonok, az ismerősök. Tény, ami a szívén az a száján. Le is teremtett.

- Sokat vagy a tévé előtt, az a te bajod. Majd jól elromlik a szemed. Nem lesz eső, a barométer most imponál. A kislány kint van, a vadász bent. Majd megeszik ezt a sok süteményt a macskák, meg a galambok. Azok meg is érdemlik.

Mindig ezzel cukkolt. Általa lettem ilyen bélpoklos. Még jó, hogy heti három edzést vállaltam mostanság, a régi heti kettő helyett. Lajos bá nem szereti a pocakos gyereket, elég baja van szegény Málcsiknak, akit dundorovnak, bélgézának csúfolnak a többiek, Lajos bá meg állandó jelleggel, plusz feladatokkal látja el.

- Húsz fekvő, bélgéza. Három kör a teremben kispacák. Ötven guggolás, kar a test mellet tíz centivel, az anyád szentségit. – így pattogtatja edzéseken a szerencsétlent.

Állítólag, ezt Vermes mondta, bajnokot akar faragni ebből a melákból, mert alkatilag az isten is birkózónak teremtette, csak munkára fogni, az a piszok nehéz. Ezt a beszélgetést hallgatta ki a Vermes, amikor az irodában Dezső bá akváriumát pucolta. Szép halai voltak az öregnek, nem afféle guppik, mint nálunk otthon. Kínai harcos halak, zebrasügér, vitorlás halak. A Vermes pechjére az öreg nagy halbuzi volt (ő hívta így), három akváriumot tartott az irodájában.

Szóval, a nagyi szerint nem lesz eső. Még csak rossz idő sem. Nyár van, tipikus nyári nap, felhőtlen az ég, némi szél van ugyan, de nem veszélyes. De a srácokat már lemondtam, ciki lenne utánuk menni. Már látom előre a Novák pofáját, na, mi van hapsikám, esőkabát, sapka, sál? Inkább olvasok. A Pál utcai fiúk, írta Molnár Ferenc. Nyári kötelező olvasmány. Nemecsek a hős. Éppen ott tartok, ahol másodjára fürdik meg, csak úgy ruhásan. Nem csoda, hogy megfázott. Csenevész, erőtlen gyerek. Így emlékszem a filmre is. Akkor minek olvasom? Unatkozom. Tényleg unatkozom. Kit érdekel a Krausz?



Mire kiértem az ugratóhoz, már nem voltak ott. Úgy tettem, ahogy mondták, és a sziget felé vettem az irányt. Pár perc alatt a hídon voltam, onnan a hajógyár melletti lejárón máris a szúnyogon. Jobbra indultam a vízművek felé, balra a kocsmák vannak, oda csak brahiból megyünk, ha megyünk. Jobbra van az élet, meg a félmeztelenül napozó lányok. Lassan tekertem, néztem kik vannak a parton. De semmi mozgás. Munkanap van, kevesebb a napozó, kevesebb a leskelődő. Az egyik bokor mögül furcsa zajt hallottam.

- Pszt!

Odafordultam, de nem láttam senkit. Megálltam a bringával. Figyeltem. Aztán újra.

- Pszt! Te bambalimba!

Na, ez már Krausz rekedtes hangja volt.

- Merre vagytok? – súgtam.

- Balra, négyes bokor, itt rezegtetem, nem látooood? – közben idétlenül huhogott mellé.

- Mi van? Mit bujkáltok?

- Itt a titok, megtaláltam. – felelte.

- Ja, a titok. Az itt van. Baromira nagy titok, Krausz. Kurva szúnyogok. – ez meg a Novák hangja volt.

Besurrantam melléjük. Alig volt hely, egy kőfal mellett guggoltunk, Krausz háta mögött rozsdás vasajtó.

- Nyitva van, mögötte már a hajógyár van. Bemegyünk. Ezt kerestem. Ilyenkor melóznak a műhelyekben, de a dokkokban a bent álló hajókra senki sem figyel.

- Ha fülön csípnek, kidobnak. – mondtam okosan.

- Akkor ne gyere. Ha beszari vagy, ne gyere. – fennhéjázott Krausz.

De közben már nyitotta az ajtót. A lakat helye még világlott, valószínűleg a srácok verték le róla nemrégiben. Könnyen kinyílt, bár csak résnyire, de ez a kevés gyerektest, ami mi voltunk, könnyen átcsusszanhatott közte. Egy pillanat és bent voltunk. A gyár ott volt előttünk. Magyar hajózási részvénytársaság. Egyszer már jártam itt, de ezt a srácok nem tudhatták. Vagy két éve. Apa hozott be ide a motorján. Itt dolgozott egy haverja, hozzá jöttünk be. Az Imre bácsi, de mindenki csak Borisznak hívta. Az orosz front miatt, meg az orosz pálinka miatt. Fogalmam sincs, hogy ez a kettő mit jelent, és hogy mi közötte az összefüggés. Borisz bácsi, kicsi, köpcös ember volt, tömzsi ujjaival állandóan hadonászott, télen-nyáron halásznadrágot hordott, és csíkos trikót. Mindig pipázott. Kis, vékony fapipája volt, olcsó dohányt használt, a pipa szára feketéllett az olajtól, ami a munka során az öreg kezeire tapadt.

- Szevasz, Zoltánom! Draszvújtye! Könnyen idetaláltatok? Néha azt érzem, az isten háta mögött van ez a hely, pedig ez itt a magyar főváros. – jött elénk lelkendezve.

Apám jókedvűen szállt le a motorról, engem is leemelt maga mögül, ott topogtam sután mellette.

- Szerbusz, Borisz bátyám! Ugyan, ne gondold, hiszen tudod te is, itt nőttem fel, apával meg együtt gályáztatok az Izzóban a népfront idején. Vagy már elfeledted? – nevetett fel apám is.

- Nem, nem, Károly jó ember volt, csak kissé bolsevik. De tudott inni, mentségére legyen szólva. – ő is nevetett.

Gurgulázó, játékos nevetése volt. Ahogy ott nevettek apámmal, nekem is nevethetnékem támadt, de az volt köztünk a különbség, hogy ők tudták min röhögnek, én meg csak rajtuk heherésztem, ahogyan nevettek. Tipikus gyermek idea, szégyenlősbe hajló önreflexió.

Aztán, amilyen gyorsan jókedvük lett, olyan gyorsan elkomorultak.

- Itt van nálad? Elhoztad mindet? Az egész csomagot? – kérdezte halkan.

- Nem, ez az első fele, a nyomda lassan dolgozik. Két nap múlva hozom a többit, ugyanígy munkaidőben, hogy ne legyen feltűnő. Egy hét múlva kell kint lennie a röplapoknak a postaládákban. Este csináljátok, nyolc után. A híradóra bemennek a zsaruk az őrsre, alig vannak olyankor kint az utcán. – súgta vissza apám.

- Rendben. Add ide.

Apám a motorhoz lépett, és egy dobozt oldott le róla, amit korábban induláskor kötözött fel rá. Titokban azt reméltem ajándék nekem, de ettől a szép gondolattól most kénytelen voltam megválni.

- Kacsák. Frissen vágott tanyasi szárnyasok. Szpaszíva, szpaszíva. Hogy fog örülni ennek az asszony! Harasó, brato, harasó. – mondta lelkendezve.

Hátat fordított nekünk, és komótosan elballagott a csomaggal. Egy perc sem telt belé, máris újra előttünk állt.

- Vodka, torok öblögető. Vigyed és igyad, barátom. Hideg orosz estéken a legjobb barát. – felelte dörmögve.

Borisz bácsi, rosszul tetszik tudni, nyár van, forró meleg nyár, ez meg itten Magyarország. Apa meg különben se igyon, olyankor agresszívvá válik, láttam a nagyinál, nem jó ez, tessék elhinni. Anya aznap éjjel, amikor a balhé volt sokat sírt.

- Köszönöm, Borisz bátyám, ég áldjon, a Horváth holnap telefonál a másik ügyben, ide a gyárba, tíz óra körül, legyél a főporta közelében. Üdvözlet Ányecskának, puszilom Larisza Ivanovnát! – közben már búcsúléptekkel a motor felé indultunk.

Ez a medve ember, ez a széplelkű orosz közben a pipáját rágta, és hevesen integetett. Azt láttam rajta szívesen megölelné és megropogtatná apám csontjait, de így a napon, munkaidőben, idegen szemek előtt férfiember nem tesz ilyet. Többet nem láttam Borisz bácsit, nem járt át hozzánk, apa sem beszélt róla sohasem. Lehet, már nem is dolgozik itt, lehet régen nyugdíjba küldték.

- A szárnyashajót keressétek! – súgta Krausz, visszazökkentve engem is a valóságba – kettő van belőle, de egy mindig utasokat visz, egy meg bent marad, pihen. Ott a kajütben, a konyha részen mindig tartanak kaját. – suttogta.

Novák persze megint köhögni kezdett, majd kiszakadt a tüdeje, nesze neked csend. Krausz a földre nyomta, úgy próbálta elfojtani a krákogást, a hörgőit csendre bírni szegény Nováknak.

- Kuss, te tüdőbajos, lebuktatsz mindenkit! – sziszegte.

De még sokáig puffogott, kaffogott szegény Novák tüdeje, le is maradt tőlünk, mi előrenyomultunk Krausszal.

- Ott, a teherhajó mögött, az egy szárnyas nem? Látod milyen hegyes az orra? – súgta.

Nem láttam én semmit, be voltam tojva. Köröttünk zengett az üzem, kattogtak a kalapácsok, szálltak a fémforgácsok, a szerviz úton autók haladtak mellettünk, a belső nyomvágányon kisméretű vonat robogott el. Kész csoda, hogy eddig nem buktunk le, micsoda hülye ötlet volt ez. De közben meg arra gondoltam, hogy milyen üres és céltalan volt ez a nyár. Szinte semmi sem történt. Jó, voltam Bécsben három napot, keresztanyunál két hetet, anya kapott beutalót Szepezdre, az volt egy hét. De mindet untam. Sehol sem éreztem azt, hogy hűde. Pedig egy gyereknek nyaraláson ezt kell éreznie, hogy hűde. De tényleg semmi. Zéró. Itt most viszont rendesen izgultam. Kivert a veríték, a szívem hangosabban dobogott, zihált a tüdőm, megemelkedett a pulzusom. Jó volt. Sokkal jobb, mint amikor a paplakba lopóztunk be cseresznyét lopni. Persze a Nándi bácsi, az ország leghülyébb lelkésze résen volt, és úgy kapta fülön szegény Novákot, hogy az egészen a kertkapuig a földet súrolta ijedtében. Mi a Krausszal szaladtunk amerre láttunk. Bivalyerős ürge ez a Nándi bácsi.

- Gyere, itt átvágunk! – adta ki a parancsot Krausz. – Novák hol van?

- Lemaradt, zihál, mint egy ló – feleltem.

- Az ökör. Mindegy, nem várjuk meg, majd az ajtónál találkozunk, ha lebukik, az ő baja. A faterja nagyfej a hivatalban, majd kirántja a kakiból – súgta cinikusan.

Átmásztunk egy nagy huzalkötegen, mindegyik drót akkora volt, mint a karom. Aztán üres hordók mellé kuporodtunk, ott vártuk ki a megfelelő alkalmat. Ami el is jött. Pár munkás, és egy öltönyös fickó lépdelt el mellettünk, vidáman nevetve, a melósok szendvicset majszolgattak, az öltönyös kávét kortyolgatott.

- Ezek a szárnyasról jöttek, onnan van a kaja. – lelkendezett Krausz.

Megvártuk, míg eltávolodnak és a közelben horgonyzó hajó felé vettük az irányt. Tényleg nem volt messzebb, mint ötven méter. Felosontunk a feljáróra, alattunk zöldellt a Duna, lenéztem hirtelen, kisebb halakat véltem felfedezni, a kövek között surrantak el. Krausz ráncigálta a karomat közben.

- Hülye vagy? Osztálykiránduláson érzed magad? Nyomás! – adta ki a parancsot.

Pár lépést tettünk, és máris a hajón voltunk. Éreztük, ahogy himbálózik, remegteti a víz. A parton mindig ilyenek a kisebb testű hajók, nincs ellensúly. Balra indultunk, arra vannak a kabinok. Rádió hangja szólt az éterben, melankolikus dallamok. „ Nem szeret engem az én babám, nem számíthatok rá…” A Krausz ment elől, én követtem. Szorosan a fal mellé lapultunk, olyanok voltunk, mint két árnyék a tűző napon. „ János legyen, fent a János-hegyen estére odavárom...” Sült hús illata csapta meg az orrom, tepsiben sercegő hús illata. Igaza volt ennek a Krausznak. Ránéztem, láttam mosolyra fordul arca, a hasára tette kezét, tenyerével köröket formázott, mint aki már ideje előtt jóllakott, már csak a gondolattal is. Kezdtem éhes lenni, igencsak.

Hirtelen olcsó dohány illata csapta meg az orrom. Ismerős illat volt, de nem tudtam hova tenni. Aztán beszélgetés hangjaira lettünk figyelmesek. Egy felnőtt és egy gyerek beszélgetett. Sakkoztak.

- Futó lép f4-re, aztán ez így egy sakk! – dörmögte egy borízű hang.

- Nem úgy van az, Borisz bácsi, oda a futóval nem léphet. Az előbb is csalt, amikor levette a bástyájával a parasztomat. Nagyapa tanította meg a szabályokat a múlt nyáron, náluk, lent falun. – felelt rá egy csengő gyermekhang.

Ez a Novák. Kurvaélet, ez biztos, hogy a Novák. Ezt felfedezték! Összenéztünk a Krausszal. Fussunk, vagy mi legyen?

- Jól van, kis brato, néked legyen igazad, Borisz apó nem lépni futó f4, Borisz inkább lépni futójával h2-re – hebegte Borisz apó.

- Na, ez így már a helyén van. Akkor, viszont ha nem bánja leveszem az egyik bástyáját, mivel védtelenné vált.

Hallottuk, ahogyan Borisz apó bástyája megsemmisül.

- Te, ez játszik az egyik ittenivel, és nem is bántja. Haverkodnak. – bökött oldalba a Krausz.

Hallom, Krausz, hogyne hallanám. Elveri az öreget sakkban, mint a pinty. Hiába, Novák nagyagy, a suliban is osztályelső. Vagy tíz percig álltunk ott a Krausszal és csendben néztük, ahogy Novák bemattolja az öreget. Köröttünk minden csendesnek mutatkozott, csak a gépek zakatolása törte meg a csendet. Integető, mosolygó a hajó előtt elhaladó kajakosok ébresztettek fel minket ebből a ritmikus nyugalomból.

Már nem féltünk.

Pop, csajok, satöbbi

Különcnek lenni jó? Különcnek lenni érdemes? Nick Hornby szókimondó, újszerű, érdekes vonalvezetésű regénye ezekre az egyszerű kérdésre keresi a választ. És hogy mikor érkeznek ezek a kérdések először? Úgy harminc körül. Az ember mellől kikopnak a gimis haverok, munkába állnak, karriert építenek, netán családot teremtenek, egzisztenciát. És a különc? A különc bizony nem változik. Ő az, aki a múltra emlékezteti ezeket a jelenbe öregedett valamikori tinédzsereket. Harminc után jön a nagy választóvíz. Menni vagy maradni. Belépni a felnőttkorba, komolyan venni a dolgokat, vagy továbbra is sodródni, haladni az árral, haladni a történésekkel. Rob Gordon éppen ezt a válaszútra lépő vagy nem lépő korszakát éli. Rob a baráti körben az érdekes srác, akiben van valami. Értelmes, van humora, viszonylag jóképű, nem rendelkezik unalmas elvárásokkal, ha kell megértő, ha kell dühös, ha kell, lelép. Bár, ez utóbbi nem teljesen igaz. Igazából általában őt hagyják faképnél. Így történik ez most is. Laura, a barátnője bejelenti, hogy elhagyja. Más esetben ez a normál történések szerint zajlana, Rob engedné, hogy elhagyják. De most nem normál eset van. Most választóvíz helyzet keletkezik. Rob felteszi magának a kérdést: Miért hagynak el mindig a nők? Milyen okok, indokok vezérlik őket? Voltaképpen ezt kérdezi magától: Miért nem jó velem? És ez a kérdés kiborítja, padlóra küldi. Beárnyékolja ez idáig sem túl fényes életét. Vagy másnak nem fényes, ez megítélés kérdése. Rob Gordon egy külvárosi lemezbolt tulajdonosa, tele érdekes és értékes zenékkel, és érdekes és értékes vásárlókkal. Leginkább a zene (ezen belül a jó, igényes zene) fanatikusai járnak be hozzá, kincsekre bányászni. Mint ahogy ő maga is magas fokon gyakorolja a zene iránti műélvezet minden apró élményét, lehetőségét. Persze, ezt nem egyedül teszi. Saját szubkultúrája csapódik hozzá ebben a létformában, a zene ikrek személyében, akik, ahogy Rob mondja, kisegítenek pár napot egy héten, de voltaképpen állandóan ott eszi a fene őket a lemezboltban. De ebben a felháborodásban, tettetett haragban voltaképpen semmi önzés sincs. Rob számára elemi fontosságú ez a szellemi háttér. Némi underground környezet, habókos barátok, átmulatott éjszakák, könnyű nappalok. Ez Rob Gordon élete. Mindaddig, amíg Laura el nem hagyja, és fel nem teszi magának azt az ominózus kérdést. Ez után a kérdés után már nincs megállás. A kérdésre választ kell kapni. Hamar. Gyorsan. Azonnal. Top ötös listáját hívja segítségül. Annak az öt lánynak a nevét és jellemét, akik valamikor elhagyták, csúnyán átverték őt, összetörték szívét. Igen, jól gondolod kedves olvasó, Rob egy igazi romantikus álmodozó. Sőt, több annál. Egy kamasz-szívű álmodozó. Hát mire megy egy felnőtt férfi pár délibábnak tetsző álomképpel?


Nick Hornby 1995-ben megjelent regénye az alapja a Stephen Frears által rendezett filmnek, ami a 2000-es évben került a mozikba. Mitől lett vajon ilyen sikeres maga a könyv, és utána az ebből készült filmvásznon kibontakozó történet? Erre a kérdésre létezik egy egyszerű és egy bonyolult magyarázat. A bonyolult válasz különböző rétegződésű irodalmi szakkifejezéseket, stílusjegyeket használna, citálna elő, bizonygatva Hornby nagyszerűségét abbéli viszonylatban, hogy képes volt megújítani, új színben feltüntetni az éppen sokadik kimúlására készülő posztmodern regényt. Mi ne ezen az úton induljunk el. Van egyszerűbb, ámde izgalmasabb megközelítés is. Mégpedig az, hogy Hornby szerette életének e részét, ezt az oldalát, és ezt a regényt szinte szerelemből követte el. Kitárta tenyerét és összetapsolta egy pillanat alatt szeretett emlékképeit, majd leírta őket. A maguk valóságában, élethelyzetében. Ez a regény legerősebb pontja. Persze, remek szakmai, irodalomtechnikai trükkökkel is operál. Mint a belső monológ, a hangos értekezések, a dialógusokra épülő érzelmi reflexiók. Ha olvassuk a regényt, vagy éppen a filmet nézzük, azt vesszük észre, hogy voltaképpen egy percre sem unatkozunk. Mert ahol mégis megülne, vagy leülne egy percre, egy pillanatra a történet, az is a játék része marad, az egységes egész pontosan odaillő darabja. De térjünk vissza a történethez. A film béli történethez, hiszen ez az esszé ezt a filmet hivatott ismertetni most olvasójával. Szóval, Rob Gordon. Ő a kulcsfigura, a történet köré épül. Nincs mese, ő a történet sztárja, a maga gyarlóságában. Ha csak a könyvet ismerjük, és elképzeljük ezt a figurát, akkor azt hiszem, egy véleményen vagyunk, hogy John Cusack igencsak hajaz arra a képre, amit magunkban korábban elképzeltünk. Ha ezt az esszét egy vérbeli kritikus írná, azt mondaná, tökéletes választás a szerepre. És ha épp fordítva van? Ha Cusack választotta volna magát erre a szerepre? Az igazság valahol itt rejtőzik. John tökéletes a regénybeli figura eljátszására, a kulcsfontosságú elemek megjelenítésére. Voltaképpen arra, hogy választ tudjon adni, a főhős önmagának feltett nyomasztó vagy egyre nyomasztóbbá váló kérdéseire. Melyek persze nem futnak filozófiai mélységekbe, vagy csak annyira, hogy még ne váltson pirosra a lámpa az átlagnéző, vagy a kissé „átlagabb” néző számára. A magyarosított cím pontosan tükrözi a film eredeti szándékát megvalósító lineáris ív alapját. Pop, azaz maga Rob Gordon. Csajok, a nők, akik szerették majd elhagyták. Satöbbi. Rob és környezete, élete, munkája, barátai, szeretői. Cusack remek érzékkel lavíroz ezen a három nyomvonalon, mégis megtartva önmaga és a történet őszinteségét. Erre csak egy egészen kiváló színész, lelki alkat képes, Cusack ilyen. Plusz lehetőség (ajándék) számára, hogy a forgatókönyvhöz is közel engedték (társírója a forgatókönyvnek), így sokkal teljesebbé tudta tenni színészi játékát. És a rendezés. Frears remek érzékkel választotta ki helyszíneit, a környezetet, a belső tereket, és nemkülönben a főhős mellett, mögött felsorakozó nem éppen átlagember külsejű és különleges belső értékekkel bíró karaktereket. Olyan nagyágyúk vállalnak szinte epizódszerepet, mint a rock legenda Bruce Springsteen, vagy a különleges szépségű és tehetségű Catherina Zeta –Jones és a mindig remek Tim Robbins. Mégis a három fontosabb karaktert kevésbé ismert, vagy akkortájt még kevésbé ismert színészek vállalják magukra. Iben Hjejle remek Laura, tökéletesen hozzá azokat a fordulatokat, melyeket a szerep elvár tőle. Méltó partnere Cusacknak. Ennél is jobb meglátás Frears részéről, hogy a két teljesen különböző „két lábon járó zeneipari enciklopédiát” kettő tökéletesen különböző karakterre bízta. A harsányabb variációt, a mindig kötekedésre hajlamos Barry-t, Jack Black képviseli, remekül játssza, de remek szöveget is kap kezébe a játékhoz. A kissé haloványabb, de sokkal empatikusabb különcöt, Dick-et, Todd Louiso alakítja, mit ne mondjak, zseniálisan. Azért is lesz, lehet az ő játékuk karakterisztikusabb, mint másoké, mert Frears megtartva Hornby eredeti elképzelését, a zenét, és a főhős zenével kapcsolatos szoros kötődését helyezi a középpontba. Ez a karakterisztikus egység és erő ad alapot arra a központi játékra, amit Cusack a jellemfejlődése során képes véghezvinni, megvalósítani. Megkeresni a választ a kérdésre. Hogy megtalálja vagy sem, az legyen a film és a történet titka, de csalódás bizonyosan senkit sem ér, ha egy kellemes vagy éppen kellemetlen estén ezt a filmet választja megnyugvásul. Vagy inkább feltöltődésként. Mert mindig remek érzés, ha egy könyvből jól sikerült filmes adaptáció készül. Ezeknek az alkotásoknak a száma oly szerény, de a Pop, csajok, satöbbi bizonyosan nem okoz csalódást senkinek sem. Főleg azoknak nem, akik hajlandóak értő és érző nézőként szemlélni a filmeket és a filmes érzelmekből, történésekből leképezett, néha nem is csekély valóságtartalommal bíró teremtett világot.