fényben kép

Az asztalon kikészítve egy kép
én vagyok rajta, nagyon rég
kamaszforma énem, anyai menedék
mennyi idő, mennyi temérdek élet
zuhant az óta mély álomba
s én mégsem ébredtem
pedig volt lelkem, bizony mondom neked, volt
aludtam én meztelenül a Svábhegyen
g-dúrban zengő kabócák közt
igen, én már akkor is énekeltem, bennem a dalt
a rám rivalló tényekben
faggattam a hűvös hajnalt, hogy meséljen még
meséljen valót, súgja meg azt az egyetlent
azt a fájón kegyetlen, igaz mondanivalót
hogy nem hiába vagyok én itt, ebben a mában
s hogy nem hiába ebben a testben, nem másban

szép ez a fotó
egy naiv gyermekarc egyszerű szépsége
kezemben tán tollasütő, lábam előtt pöttyös labda szendereg
olyan konok vagyok, már itt is, olyan erős bennem a fegyelem
te égben portyázó felhők mentén szaladó gyarló Isten
miért, miért tagadtad meg ezt tőlem,
miért nem lehettem soha gyerek?

soha szebben kép még nem beszélt, mint ez, most itt
ez a fásult fotográfia
mindent visszahoz, a letűnt múlt éledez
lelkem titkon elfelejtett ősi világban tévelyeg
olyan konok az arcom, erős, mély tekintet
legalább egy mosolyt, fiam! már ezerszer kértelek
hallom anyám intő szavát, miközben kezében tortával szépeleg

annyi minden volt már az óta, annyi minden, anya
látod, milyen ostobán, milyen esztelen mód halt meg apa
nem maradt utána más, csak mosolytalan képek
és a lakás valaki -nélküli hiányának feledett illata

nézem ezt a gyermekarcot, kezében tán tollasütőt szorongat
lába előtt pöttyös labda szendereg
nézem, és egyszerre teljesen idegennek tűnik,
atavisztikus homályba vész
gyermekként álmodott rózsaszín életem

Antik zsebóra

Az öregemberek hajlamosak elhagyni, elveszteni dolgokat, tárgyakat, netán érzéseket. Főleg a férfiak. Talán ezért nem is lepődött meg a kurtizán, amikor meglátta az ágyon heverni az ezüstszínű zsebórát. Az öregurak bohókásak. Az egyik legjobb kuncsaftok, udvariasak, szelídek, sosem tolakodóak, de ennek megfelelően, vagy korukból kifolyólag több törődést, odafigyelést igényelnek. Margaret, bár még alig pár éve űzte az ipart, és itt a bordélyban voltaképpen csak rövid ideje, mindezekkel már tisztában volt. Az öregúr már vagy harmadik alkalommal tette tiszteletét nála, és tudomása szerint mindig elégedetten távozott. Pedáns, rendszerető ember lehet, talán tanár vagy mérnök, esetleg zeneszerző. Ezért is érezte meglepőnek, hogy vendége itt felejtette ezt az igen értékes tárgyat, ezt az antik zsebórát. Sokféle holmi hevert már a fiókjában, drótkeretes okuláré, mandzsetta gomb, pipatömködő és egyéb más kacatok, de voltaképpen mind értéktelen vacak. Nem is tartotta kötelességének, hogy szóljon a madámnak, vagy, hogy a vendég után szaladjon, filléres dolgok, senkinek sem hiányoznak. Ha mégis a legközelebbi alkalomkor, ha lesz olyan, majd visszaszolgáltatja tulajdonosának. Még örülni is fog az illető, hogy rég elveszettnek hitt holmiját újra viszontlátja, talán nem lesz hálátlan, amikor a pásztoróra után a fizetésre kerül sor. Ő természetesen csak a jutalmi részre hivatott, némi készpénzre, esetleg virágra, bonbonra, alapvetően fizetni a ház tulajdonosánál kell. A madám intézi a pénzügyeket. Ő kérte, szabta meg így. Állítólag a lányok, ha pénzt látnak, többet, mint amire szükségük lenne, megzavarodnak, elragadtatják magukat, és kávézóba, ruha szalonba kezdenek járni. A madám jól tudja ezt, majd harminc éve vezeti a feslett hírű házat. Most jelenleg nyolc lánya van, erre van tíz szoba. Szerencsére sosincs csend, nem lehet panaszkodni a forgalomra. Margaret kisasszony az egyik legújabb üdvöske a bordélyban. Kecses és bájos, kislányos vonásai, karcsú termete vonzza a férfiszemet. Furcsa mód inkább az idősebb korosztályt, a fiatal urak nem annyira részesítik előnyben az ilyen rendezetlen sorsú naivákat. De máris kialakult vevőköre van. Ügyvédek, bírók, hivatalnokok, sőt a tanácsos úr is őt kívánja partnerének mostanság, elhagyva a korábbi kedvencet, a szőke, nagymellű, de nagyon bájos, halk szavú Celine-t. Margaret úgy hírlik nagyon jó társalkodó, azért kérik őt ezek a meglett urak. Okos, művelt, több nyelven beszél, leginkább konyhanyelven és trágárságokat, de ezt az urak állítólag nagyon élvezik. A házban buta, önző fruskának tartják, de a vendégek száma és jellege mégis kiemeli őt az átlagból. A madám máris neki adta az egyik legszebb szobát, azt a szobát, melyik a folyóra néz, a fűzfák, a finoman elhaladó csónakok és a benne ülő lázas szeretők míves látványával.

A lány az órát nézte. Már éjfél is elmúlt, hozzá ma már nem jön senki. A fogadó teremből hangos mulatság zaja hallatszott fel, a kapitány úr és a bandája mulatta ki magából a hadgyakorlat fáradalmait a lányok társaságában. Neki ehhez sosem volt kedve, ha tehette kerülte a lármát. Gyönyörű ez az óra. Színezüstből van, szépen díszített, cirádás, igazi mestermunka. Biztos egy vagyont ér. Titokban erről álmodott. A vagyonról, a lehetőségről, ami kiragadja ebből a fertőből. Ha lenne egy kis pénze, akkor talán újra beiratkozhatna az iskolába, és az iskola befejeztével még talán boltos kisasszonynak is felvennék. Mert van esze, a tiszteletes úr is mondta a minap a templomban gyónás után, Margaret, magának más élet való, hát nem hallja, hogy Isten szólítja? Hallom én plébános úr, de mégsem áll elém és mondja a szemembe, válaszoltam dacosan. Erre a pap nagyot nevetett, majd sietve sarkon fordult. Láttam, hogy még elmenőben somolygott a bajsza alatt és a fejét csóválta. Én is utánozni kezdtem, majd szökdelő mozdulatokkal kitáncoltam a templomból. Kint már tavaszodott, hóvirágok serege lepte el a város főterét, az álmos fákon rügyek pattantak ki a fák lombjából az első napfényre, a boltosok már kinti pultokon is kínálták portékáikat. Erre a gyönyörűséges tavaszra, erre az újjászülető pillanatra érkezett meg ez az öregúr és az itt felejtett óra. Vissza kell adni, nem tarthatja meg, morfondírozott. A bácsi biztosan emlékszik, hol hagyta el, nem tarthatja meg, őt senki ne tekintse tolvajnak. Nem úgy ám! Ő egy tisztességes lány, megvan a magához való esze, a sorsát, életét úgy alakítja, ahogy kedve tartja, abba ne szóljon bele senki. Még az kellene, hogy törvényszegésen kapják, akkor fuccs lenne, az oskolának, a boltos kisasszonyságnak. Akkor egész nap a madám terebélyes valagát kerülgethetné, míg csak ki nem öregszik a szakmából, és el nem helyezik a vén kurtizánok házába, a Blume Street 13. alatt lévő szegényes, szürke és poros otthonba. Nem ilyen jövőt képzelt magának. Szerető férjet, családot, gyermekeket, azt inkább. Jó feleség lenne, bizony jó. Mosna, főzne, takarítana, de közben dolgozna is, mert az nem állja, hogy egy nőnek ne legyen saját egzisztenciája. Modern világot élünk, egy nőnek a családja mellett, ha teheti, legyen saját élete. Míg ezen gondolkozott, az óra láncát a keze között forgatta. Milyen súlya van! Meglehet majdnem egy font, vagy netán több. Megér vagy száz schillinget, de nem, biztosan többet ér annál! Száz schilling, az két év a bordélyban. Két év szabadság lapul a markában, nem adhatja vissza! Kezében az új élete, élni kell, élni szabad a lehetőséggel! Még ha törvénytelen is, még ha az öregúr kedves és igazi gentleman, akkor is. Éljen csak ő akár egy napot ebben a házban. De nem, ő biztosan nem ilyen helyen él. A villasoron, a nagyságáéknál, ott élhet a bácsi. Rendezett házban, rendes, tiszta körülmények között, a gyermekeivel, talán idős feleségével. Nincs szüksége erre az órára, az ő élete már biztosítva van. Legalábbis az, ami még hátra van belőle. Kezdte meggyőzni magát, hogy semmi sem válik törvénytelenné, ami szent célt szolgál. Egy lány életét megmenteni, kiemelni a fertő fogságából, lehet ennél szentebb célt találni? Az erkölcs mindenek felett. Erre tanít az egyház, a családi kötelékek, a kormány, a társadalom nagy egésze. A kurtizánokat szerte a világban megvetik. Nem szeretik, de használják őket a férfiak. Persze néhanapján negédes ódákat zengnek róluk a költők, vagy finom kis etűdöket varázsolnak alakjuk köré a zeneszerzők, de mindez csak ámítás, illúzió. Voltaképpen a szajha sorsa egy, mindent odaadni magából, és nem követelni érte semmit. Főleg az életét nem. Mert az sokat nem ér. Pontosan annyit, amennyit egy pásztoróra végén fizetni szokás. Nem többet, nem kevesebbet.

Az órát felnyitva, és rápillantva a szerkezetre egy kisebb papírost vélt felfedezni a hátlap alatt. Látszott, hogy valaki begyűrte oda, de rosszul hajtotta rá vissza az hátlapot, így a titkolt papíros láthatóvá vált. A lány tenyerében az óra úgy dobogott, mint egy elárvult szív. A csendbe súlyos ütemeket vert az elhagyott tárgy, és az idő, amikor ekkor telt, úgy tetszett kívül áll mindenen, ami evilági. Felkelt az ágyról és a fésülködőasztalhoz lépett, kinyitotta az asztalfiókot és egy papírvágó kést vette elő. Újra tenyerébe vette az órát és felpattintotta a hátlapot. A papíros azonnal láthatóvá vált. Finom, ívelt betűkkel egy írás állt rajta:
"Ez az óra Lord Roger Dornwell tulajdona, az óra tényszerűen elveszett, ha ez az írás most az ön birtokában van. Kérem, haladéktalanul jutassa vissza hozzám, a címem a következő: London, St. James park 37. A tárgy visszaszolgáltatóját szívesen látom a házamban egy teára."
Tehát az öregúr Lord. Nemes és előkelő. És gazdag, piszok gazdag. Miért akarja visszakapni ezt a vacakot, ilyen hevesen, hogy még a számlap alá rejtett írás is ezzel foglalkozik. Írhatott volna oda valami mást, mittudomén, egy versecskét a halott asszonyáról, vagy egy imát istenhez. De nem, ő útmutatót írt, hogyan kell visszaszolgáltatni az elveszett zsebórát. Jutalomról egy szó sem esik persze, csak egy kellemes invitálásról. És ha nem teaidőben viszi vissza az illető az elveszett darabot? Egy lord nem szolgáltat fel teaidőn kívül italt, hacsak nem sherryt, vagy egyéb szeszes italt, de azt egy jó házból való lánynak nem illik elfogadnia. Még rossz hírű nőnek néznék. De hiszen ő rosszhírű nő! És a bácsi rosszhírű férfi, alig pár órája még az ágyban hancúroztak, most meg lordsága követeli vissza a kedvenc darabját. Hát ő is visszakövetel valamit. Az életét! Adja vissza a bácsi az örömteli órákért, ennyi jár neki is. Ekkor meglátta magát a tükörben. Öregnek tűnt, fáradtnak, törődöttnek. Még nincs huszonöt éves, de máris úgy néz ki, mint egy meglett, öregedő nagysága a piactéren a hétvégi vásár idején. Elborzadt önmagától. Hirtelen újra bizonytalanná vált benne minden. Az új élet, a remény, hogy valaha is elhagyja a bordélyházat. Miért rejtette ezt a papírost az öregúr ebbe a flancos órába? Miért pont ezt? Ezt az erkölcsi prédikációt. Mert annak hat, ha sokáig olvassa az ember, bizony annak. Fáradtnak érezte magát, nagyon fáradtnak. Kezdett az ereje a végéhez közeledni, úgy döntött lefekszik, és másnap, frissen ébredve majd eldönti, hogy mi lesz a sorsa a zsebórának.

Másnap korán kelt, rossz alvó volt, mostanában kevés az alvásigénye. Az óra az asztalon hevert. A kelő fény pajkosan játszott a pergő mutatókkal. Úgy tetszett otthonosan érzi magát nála ez a sokat látott tárgy. De már tudta, hogy nem tarthatja meg. Ugyan számára tisztesség, vagy legalábbis a tisztes erkölcs nem jelentett semmit, úgy döntött, hogy visszaviszi az órát a tulajdonosának. Megmosdott, hajat fésült, szépen felöltözött, szinte puccba vágta magát, így indult a St. James park felé. Korán volt még, a ház többi lakója, a madámmal az élen még az igazak álmát aludta. Könnyűnek, szinte légiesnek érezte magát, a tavasz jó hatással van rá, állapította meg. Átsétált a téren, majd a folyó felett az évszázados kőhídon és a boltosok utcája felé vette az irányt. Pirogot és teát vásárolt abból a kis pénzből, ami rendelkezésére állt, majd leült a bácsi lakhelye melletti kis park egyik padjára és megreggelizett. Úrilányok nem étkeznek a szabadban, de ez most egy cseppet sem izgatta. Amikor befejezte a reggelit, a lord háza felé indult. Biztos valami csodás házban lakik, széles utcafronttal, hatalmas ablakokkal, díszes kerttel. Pár percnyi séta után megérkezett a megadott címhez. Keresni kezdte a házszámot. Harmincegy, harminchárom, harmincötDe a harminchetet nem találta sehol. Nem létezett az utcában ilyen szám, és ház sem tartozott hozzá. Elbizonytalanodott, újra elővette a papírost és megnézte alaposan az írást. Pedig ez van odaírva, semmi kétség, a cím helyesen van felírva, nincs tévedés. Tévedés, az ugyan nincs, de a házszám nem létezik. Egy percig csak állt ott, kissé téblábolva, nem tudta mit kezdjen magával. Ezt észrevette egy, a közelben posztoló rendőr. Ruganyos, határozott mozdulatokkal a lány felé indult. Idejön! rezzent össze. Az óra, talán lopottnak véli, lecsukat, börtönbe zárat. Én nem loptam suttogta magának. Nem loptam. Tisztességes vagyok. A rendőr már közel járt hozzá, kisebbre vette lépteit, majd illedelmesen megállt a fiatal lány előtt.

- Kisasszony, csak nem eltévedt? Ki tudom segíteni, ha gondolja, jól ismerem a környéket, beszéljen bátran. hangja erős volt és határozott.

Margaret elsőre összerezzent a határozott hangra, de aztán magának is meglepő módon, érthetően, világosan préselte ki foga közül a választ.

- A harminchetes számot keresem, de nem találom. Mintha nem is létezne. - A harminchetest? - nevetett fel a rendőr. - Hát, persze, hogy nem létezik. Van egy számozás, amely harmincötig tart, de további számozás nincsen. Más is kereste már ezt a házszámot, azt mondják, ez afféle szellemlak lehet. Egy idős öregúr lakja, akit nem ismer senki, és soha senki nem látott még.

- Hiszen én ismerem...visszahoztam neki...visszahoztam neki..- suttogta elhalón.

- Mit mond? Nem hallom jól? Maga ismeri? Kit ismer? Hol látta az illetőt és mikor?

Margaret riadtan pillantott fel a rendőrre, majd villámgyorsan sarkon fordult és elsietett.

- Hé, álljon meg kisasszony, álljon meg, ne menjen el, kérdeztem valamit magától! kiáltotta utána a rendőr, de a lány már ezt nem hallotta, hirtelen futásnak indult, ahogy a lába bírta, át tereken, a boltosok utcáján, sikátorokon, bordélyházak mellett, iskolák árnyékában, boltos kisasszonyok álmai felettNem hallott már senkit és semmit. Csak az öregúr nevetését odafentről. A nevetésre abbahagyta a rohanást, tüdeje zihált, izzadságcseppek gördültek le homlokán, szíve majd kiugrott a helyéről, de most, életében először igazán szabadnak és függetlennek érezte magát. Hirtelen mozdulattal elővette a zsebórát. Az órát, amit eddig görcsösen szorongatott. Finoman tenyerébe ejtette és ujjával gyengéden felpattintotta a számlapot. Éppen délidőnél jártak a mutatók. A háta mögött éltes, dübörgő hanggal megszólaltak a templomi harangok.

Nyitva felejtett ajtó/ Bűnügyi egypercesek 2.

Egyre feszültebbé kezdett válni a csend. A kislány már órák óta a zongora előtt ült, képtelen volt akár csak egyetlen billentyűt is leütni, szóra bírni a hangszert. Ez volt az első zongoraórája, később érkeztek, mint a megbeszélt időpont, emiatt a tanár kissé bosszús volt, ez látszott az ábrázatán, amikor anyával beléptek a férfi lakásába. A kislány anyja orvos, elfoglalt ember, most is a műtőből szökött ki, hatórás bypass, nem egyszerű műtét, de sokemberes, így váltásban csinálják, úgy könnyebb. A zongoratanár pár saroknyira van a kórháztól, direkt így lett kiválasztva. A hely és az idő manapság a legnagyobb érték. Meg a szaktudás. Ez a férfi nem egyszerűen oktató, hanem zenész, zeneszerző. Rengeteg ismert vagy épp sokak által hallott, de a nagy egészben mégis ismeretlen melódiát köszönhet neki a világ. Őt hallgatja a hentes reggelente a rádióban nyitáskor, vele ébrednek az iskolások, és vele töltik az éjszakát a műszakban lévő tűzoltók. Az ő dallamfoszlányaitól kel életre egy-egy film, reklám, hirdetés. Futószalagon gyártja ezeket, de közben komponál is. Egy musicalt. Egy sokszereplős darabot. Nagyvárosi fények, ez lesz a címe. A zene nagyjából megvan, most éppen a szövegkönyvvel bíbelődik, mert mindent maga akar megalkotni, a zenét, a szöveget, sőt, még látványtervet is készít a tökéletes premierhez.

Igazi reneszánsz ember ez a zongoratanár. Meg bosszús ember ez a zongoratanár. Három órát pocsékolt eddig erre a neveletlen fruskára, aki idejött, betipegett az anyjával (aki nem mellesleg igen jó bőr), illedelmesen köszönt, majd még az anyja előtt kijelentette, hogy meg szeretne tanulni zongorázni. Ha lehet, gyorsan és jól. Hazug kis dög. Még hogy tanulni, még hogy gyorsan. Hiszen néma. Szájzáras. Loknis kis viaszbaba. Mennyire, de mennyire visszataszító. De persze, üldögéljen csak, a gázsi a zsebben. A mama az egész hónapot kifizette előre, készpénzben. Elfoglalt ember, lót-fut, izeg-mozog, igyekszik menekülni hétköznapokba szakadt élete elől. Annyi pluszt kért, hogy szerdánként, ha teheti, sétáljon el a kislány iskolája elé, és kísérje át magához. Az iskola pár saroknyira van, ugye nem megterhelő? Nem megterhelő, és mikor ezeket a szavakat búgta az orvosnő felé, elméje mélyében egy titkos randevú gondolata sejlett fel. Abban a pillanatban, gondolatban lemeztelenítette a doktornőt. Csoda, hogy nem kezdett fázni a nő a kihűlt lakásban. Persze, pont most adódtak gondok a fűtéssel, így télvíz idején. Pech. Talán most, ebben a fázós pillanatban felhívhatná magához ezt a kívánatos nőt, most talán meg lehetne találni azt a közös pontot, közös pillanatot, amikor ő meg ez a remek asszony, együtt, egy ágyban, egy szerelemben. Csak egy órányi összebújás, szerelmeskedés. Pár erotikus dallam, pár elfúló hang, lélek meleg nyögés, feltörő kéj okozta sikoly. Mikor idáig ért az álmodozásban hirtelen megszólalt a háta mögött az elárvult hangszer. Életre kelt a kislány és vele együtt a zongora. A kislány egy pillanattal előbb felnyitotta a billentyűzet fedelét, és apró ujjával matatni kezdett a billentyűkön, majd amikor ezzel végzett óvatos mozdulatokkal leütött pár hangot. Erőtlen kis hangok döccentek a semmibe. Majd újra próbálta, most már határozottabban. Ez már jobban sikerült. A tanárnak leesett az álla a csodálkozástól.  Mereven, szenvtelen mód nézte, ahogy a lány táncba viszi a zongorát. Mintha az ő lelkén játszott volna. Mert a lányról most már elmondhattuk, játszik. Fesztelen, lazán. Hosszú futamokat vagy éppen percnyi etűdöt, mindegy volt neki, ő csak játszott. Olybá tűnt, hogy ő, mármint a teste szinte eggyé vált a zongorával, és a hangszer voltaképpen önmagának játszik, a kislány mintha ott sem lenne, mintha nem emberi kéz érintené, annyira tökéletes zene zengte be a fázósan merev és kopottas szobát. Ismert és ismeretlen melódiák, akár a hangszerző életében. Saját magát, szellemét látta megéledni a zongora előtt, és atavisztikus magányba veszett múltját. Léhner bácsi órái, a zenetagozat, majd a konzervatórium, ahonnan végül kicsapták, nem fejezhette be. A családot időközben politikailag megbízhatatlannak minősítették. Ott tört ketté az addig felfelé ívelő pálya. Onnan lett ennyire nehéz. Jöttek a füstös kis klubok, a kevés pénz, a hajnalig tartó átmulatott éjszakák, a lumpenség, a nemtörődömség. Pedig osztályelső volt, igazi csodagyereknek tartották. Míg saját magányába próbált veszni az otthontalan zongoratanár, addig a kislány rendületlenül játszott tovább. Rahmanyinov, Chopin, Liszt, mindegy volt neki. Úgy játszott, mint aki élete formájában van, és a hangversenyterem díszes közönsége előtt éli meg tehetsége teljességét. Csodának tűnt ez a precíz játék.

A zeneszerző ez alatt egyre komorabbá vált. Arca falfehér lett, izmai megfeszültek, szeme fakó zöldből szürkére változott, tekintete semmibe meredt. Nehéz dolog, szinte lehetetlenség feldolgozni a múltat, ilyen rövid idő alatt, ilyen csoda zene vonzásában. Nem, ez nem lehet! Hiszen ő volt a tehetség, a csoda, nem ez a kis fruska, aki pár órája még azt sem tudta, hogy a zongora egy billentyűs hangszer. Biztos a hegedűvel, vagy a fuvolával keverte, ó én balga lélek, hogy miért nem küldtem el őket a francba, mikor megláttam őket! Mert már elsőre sem voltak szimpatikusak. A nő túl jól öltözött volt, a sminkje tökéletes. A kislányon meg ez a fess ruha, égszínkék topánka, mintha valami tündérmeséből lépett volna elő. Ez nem az ő világa. Elsőre kiszúrhatta volna. De hát a vágy, az vágy. A vágy az ismeretlen felé. Pedig már elképzelte a randi helyszínét is, a körítést. Finom étellel várja majd a nőt, legyen, mondjuk japán konyha, csak a meglepetés végett, majd egy kis bor, ugyan most télidő van, de a kamrában akad némi finom rozé, mellé némi sajt, később a pezsgőhöz eper. Kérlelné, hadd játszhassa el neki a kedvenc dalát, legyen az egy filmbetét dal, vagy éppen egy személyes. Az ő dalát. Akkor a nő átszellemülne, és átadná magát a testi és szellemi vágyaknak. Ilyen felvezetés után remélhetőleg a karjába omolna. De mindez már utópia, hasztalan erőlködés. Zseni van a zongoránál. Az ő zongorájánál. Majd két órája játszik különféle zenedarabokat, fáradtságnak nyoma sincs rajta, nem gyöngyözik homlokán verejték, nem száradt ki a szája, nem veszi nehezebben a levegőt, mint korábban. Ugyanolyan, mint amikor belépett a szobába. Ugyanolyan! Ez egy szellem - gondolta a zongorista - lidérc, árnyalak, engem jött kísérteni, fásult életem. Menj el, tűnj el! Nem hallod? - kiáltott fel hirtelen. De a loknis angyalarc nem hallotta őt. Tudomást sem vett róla. Teljesen más világban járt. A zene végtelen mezején futkorászott játékos pillangókat kergetve, őzek pajkos táncát figyelte a kéklő folyómederben, szöcskét fogott keze közé, majd hagyta, hogy tenyeréből ugrándozzanak a puha fűre. Csoda országban járt az a lány! Nem úgy a tanár. Az előbbi dölyfös férfiember már elemeiben sem emlékeztetett régi önmagára. Teste bávatag roncsként zuhant a nappaliban lévő öreg, kiült kanapéra. Szájáról élettelen csíkban gördült végig nyála, arcát lila foltok lepték el, haja erősen őszülni kezdett, szemem fakó volt, fénytelen. Halálra vált önmagában vegetált. Úgy tűnt csak percei lehetnek hátra. De a zene még ekkor sem állt le, a kislány még ekkor sem hagyta abba a játékot. Sőt, ha lehet még fokozni ezt az istentelen ritmust, még hangzatosabb, nemesebb ütemre váltott. Szinte már az egész ház zengett, remegtek, cincogtak a környékbeli házak ablakai, a város egy ütemre dobogott a fiatal szívvel. Kacagva szárnyalt a dal, városokat, országokat, nemzeteket hódított meg és hajtott uralma alá szerte a világban. Aztán egyszer csak vége lett. Egy pillanat alatt. Csöngettek. Egyszer, hosszan. Aztán még egyszer. Most már rövidebben. A zeneszerző persze nem hallotta meg. Katatón, fénytelen homályban agonizált saját sorsa felett. Várta a megváltó halált. A kislány lehajtotta a billentyűzet fedelét, betolta a zongora alá a kis, kör alakú fekete széket, és ellépett a hangszertől. Illedelmesen köszönt, majd a bejárati ajtó felé sietett. Ő nyitott ajtót.

Az ajtó előtt az anyja állt, kissé bosszúsan. Miért ez a késlekedés? Hol a tanár úr, miért nem nyit ajtót? A tanár helyett a kislány felelt. A tanár úr jól van, anya, remekül telt a nap, nagyszerű oktató. Ha lehet ezen túl nem heti kétszer, hanem háromszor szeretnék jönni hozzá. Ugye lehet, mami? - kérlelte szelíden az anyját a kislány, miközben öltözködni kezdett és karcsú nyaka köré tekerte piros szín sálját. A válaszadásra az anyának már csak a házfolyosón nyílt lehetősége, de ezt a választ a lakásban már nem hallotta senki. A zongoratanár ernyedt taggal, fény merev pillantással meredt a semmibe. Halott volt. Tetemére a szomszédban lakó Máli néni talált rá még az este beköszönte előtt, ő is csak azért mert Mirci cica, egy a néni hét macskája közül beszökött a zeneszerző lakásába. Valaki biztos nyitva felejtette az ajtót.

Hazai győzelem/ Bűnügyi egypercesek 1.

A stadion már tömve volt emberekkel, mikor odaértem. Vettem egy jegyet, és felültem a hazai csapat egyik tribünjére. Nem tudtam mi ez a meccs, azt sem, hogy éppen kupadöntő van, a hazai a városi csapat mérkőzik meg a nagynevű vidéki fociklubbal. Sohasem érdekelt a futball. Talán egyszer, ha eljöttem a férjemmel egy meccsre korábban, nem az én világom. Most sem szándékoztam ideülni, de ha menekül az ember, vagy csak megnyugvásra vágyik, nincs más választása. Közben kiderült, hogy az első félidő már le is ment, a felek a szünetben döntetlenre állnak. Milyen jó volna nekem is döntetlenre állni a sorsommal. De ez már nem lehetséges. Elmentem sört és szotyolát venni, mégse tűnjön fel, hogy voltaképpen én egy idegen vagyok itt. Egy átutazó valaki, inkognitóban. Rendre kifizettem a rendelésem, és visszatértem a helyemre. Igen meleg volt aznap, így egy jó nagyot kortyoltam a sörből, és ölembe ültettem a papírzacskót, amiben a szotyolát kínálták. Csendesen ropogtatni kezdtem a pattogó magokat, közben a környezetem fürkésztem. Sokféle típust véltem felfedezni a rám vetülő arcok tömkelegéből. Persze a nagy része a hangos suhancok vidám csapata, arcukon rejtett agresszió tükröződik, izmuk tövig feszülve, szemükben haraggal teli tűz tombol. Szurkolnak a csapatuknak. Mellettem egy család foglalt helyet, egy apa két fiával. A fiúk kicsik még, alig kezdhették meg az iskolát. Az apjuk ehhez képest meglehetősen koravén, alig múlhatott harminc, kopaszodik, és máris pocakot eresztett. Az én férjem bezzeg ízig-vérig sportember, fut, úszik, kerékpározik. Majd kicsattan az egészségtől. Vagy lehet ez már múlt idő? A meccs közben újra kezdetét vette, a csapatok kifutottak a gyepre, elfoglalták helyüket a kezdőkör egyik illetve másik oldalán, a bíró megfújta sípját és a labda újra mozgásba lendült. Milyen szép férfiak ezek a focisták. A mez alatt domborodó, dagadó izmok feszülnek, a pici kis sort alatt pedig ívelt, szép formájú vádli és boka merül a vastalpú futball cipőkbe. Ha én egyszer focistával járhattam volna. Talán minden máshogy alakul. Talán nem leszek álterhes, nem kergetnek el abortuszra, nem vernek, nem aláznak meg. Ha futballistával járok, mindez nem történik meg. Együtt jöttünk volna ki a meccsekre, a legjobb helyre ültetne, a többi futballistafeleség mellé, és minden rúgott gólját nekem ajánlaná. Körbeszaladná a stadiont ünnepelve, egy-egy győzelem után, de ez a győzelem csak nekem szólna, csak az én tekintetemet követné fürkésző pillantással. Ez igazán szerethető kép lenne. De mint mondtam korábban, sorsom más útra lépett. Szerencsére ismerem a játékszabályt, így nem lepődtem, meg amikor a bíró hirtelen a sípjába fújt. Szabálytalanság! Fellökte! Ez gáncs volt! Tizenegyes! Ezt egy kövér képű, izzadt homlokú pasas ordította be mellőlem a pálya felé. Neki lett igaza. A bíró a tizenegyes pontra mutatott. A hazai csapat büntetőrúgás lehetőségéhez jutott. Talán a pályán az egyik legszebb férfi állta a labda mögé és nézett farkasszemet a kapussal. Ez egy igen merev pillanat, tudom, ismerem ezt az érzést. Bizonytalanságot keltő, akár az ismeretlenség. De aztán nekiindult a feladatnak, csak párat szökkent, aztán hatalmas erővel megrúgta a labdát. Gól! Egy emberként ujjongott a tömeg, csak úgy zengett a stadion. Mármint az a része, amelyik a hazai csapatnak szurkolt. Bámulatos tizenegyes volt, a kapusnak nem volt egy szemernyi esélye sem. A férfi, pontosan, mint álmomban, a gól után a pálya széléhez futott és széles mosollyal ünnepeltetni kezdte magát. Éppen az én lelátóm előtt, közben rám emelte tekintetét. Tisztán, érthetően megnézett magának. Én is őt. Úgy nézett ki, tetszünk egymásnak. Aztán visszatért a pályára, az ünneplés abbamaradt, folytatták a játékot. Még hátra volt negyedóra. Hajrá, hajrá!- zengett köröttem. Ki kell bekkelni, ki kell bekkelni, védekezzetek, gyerekek, védekezzetek! – dörmögött mellettem egy öregúr. Az edző minden megtett, frissítő cseréket küldött pályára a fáradtan mozgó játékosok helyett. De ugyanezt megtette az ellenfél is. Sőt, talán egy kicsit jobban. Mert nem sokkal a vége előtt jött az egyenlítő gól. Egy szép cselsorozat után a balszélső lágy ívvel bekanyarintotta a labdát középre, éppen az érkező csatár felé, aki egy gyors mozdulattal a hálóba bólintotta a labdát. Újra egyenlő. A tömegen csend lett úrrá, mármint azon részén, aki a vendégcsapat ellen szurkolt. A vendégek persze örültek. Nagyon is. Még a pályán is, ettől kinyíltak és nem vették észre, hogy az emberem, az én szépséges férfim labdához jut a tizenhatosuk előtt. Egy szép csel, és máris előtte tátong a szinte üressé váló kapu. A kapus a földön hever, emeld be, emeld be…! Csak egy picit pöccentett a labda alá, ahogy csak az igazán nagyok tudják, egy pillanat és a labda a hálóban volt. Góóóóól!! Újra vezetünk! Az ujjongó tömegben ismeretlenek ölelkeztek, egymást és a csapatot éltetve, hajrá tízes, hajrá Strosszner! Micsoda gól, micsoda gól! Bevallom én is örültem a többiekkel együtt. Bár, semmi keresnivalóm itt, főleg ebben a helyzetben, de ez most nem érdekelt. Ittam a söröm, szotyoláztam, idegenekkel ölelkeztem. Mondanom sem kell, hogy a lovagom másodszorra is jól megnézett magának. Nagyon jól kezdtem magam érezni. Már-már hihetetlenül jól. Aztán egy pillanat, és vége lett a meccsnek. A bíró lefújta, nem jutott már idő az egyenlítésre. De ki bánta? Nyert a csapatunk! Kupagyőztesek, kupagyőztesek! – zengett köröttem a stadion. És én is zengtem velük. Boldog voltam és kissé részeg. Talán ezért nem vettem észre a felém közelítő rendőröket. Ott fogtak le, mindenki előtt. Hát persze, majd el is felejtettem, délután lelőttem a férjem és vele együtt a szeretőjét. Kiengedtem rájuk az összes golyót a tárból. Egy pillanat alatt végük volt, és velük együtt több évi szenvedésnek és megaláztatásnak. Nem sajnáltam őket, ha ma döntenék így, újra megtenném. Rejtély, hogyan találtak rám ilyen hamar. A zárkában azt mesélték, hogy talán az óriáskivetítőn láthattak meg, gólöröm közben. Talán éppen vélt szerelmem mámora árult el. Nem számít. Ő és én, ott és akkor, győztünk. Győztünk, önmagunk ellen.

Összeomlás

Dög meleg van. Ez a nyár sajátossága. A kínzó forróság. William Fosternek is melege van. A sztráda bedugult, alig halad a sor, építkeznek, felújítanak, kozmetikázzák a költségvetést. Pedig neki sietnie kell a gyárba „rakétákat tervezni”. Rossz érzés, ha nem sikerülnek a dolgok, ha az ember feje felett összecsapnak a hullámok…

Joel Schumacher az álomgyár egyik prominens rendezője. Régi motoros, jó filmes, jó látásmóddal. És nyíltan vállalja másságát, tehát őszinte ember. De hát, mit gondol egy őszinte ember egy őszinte pillanatában? Azt, hogy filmet készít erről a megfogant pillanatról. Így született vagy születhetett meg az „Összeomlás”, ennek az eszmeiségnek a tükrében. Az egzisztencializmus óta tudjuk, hogy a fogyasztói társdalom él, működik. Veszünk, eladunk, fogyasztunk, felhalmozzuk a javakat, sokszor feleslegesen. Próbáljuk túlélni hívságaink. Az Egyesült Államok ennek az eszmének a díszpéldánya. A legnagyobb, leghatalmasabb fogyasztó. Egy fogyasztó, mely idővel felfalja önmagát. De én nem akarok most arctalan hipotézisekbe bonyolódni, nekem elég, ha egy szót, vagy egy gondolatot megjegyzünk: globalizáció. Mert Schumacher filmjének ez adja az alapját, az apropóját. Igen, mostanság sokat beszélnek erről, védik, ellenezik, támogatják, de 1993-ban, amikor ez film a mozikba került még igen újszerűnek hatott a gondolat. Pontosan senki sem tudja, hogy elemeiben mit jelent és milyen hatásmechanizmusokkal működik, de sztereotip, uniformizált lényével alapvetően mindenki tisztában van. Léteznek rejtjeles, kódolt üzenetek, és létezik a profán, az egyből szembeötlő. Schumacher remek érzékkel mindkét üzenet válfajából merít filmjéhez. Szeretném azt mondani, hogy ez egy zseniális film, de nem tehetem. Inkább egy jó ötlet, egy nagyon jó ötlet részenként zseniális kidolgozással. Több mint hatmilliárd ember él a földön. Ennek kétharmada teljes szegénységben. A jóléti társadalmak pedig saját jólétüket éltetik, konformizálják, tökéletesítik. William Foster egy konformizált világ lakója. Az egész élete világos nyomvonalon halad, a társadalom pozícionálta, kijelölte számára a helyes utat. Szeretett fiának tartja, óvja, védi, házat kerít feje fölé, családot, szerető feleséget, gyönyörűséges leánygyermeket. Aztán kezdetét veszi a rémálom. A hitt, szeretett élet és benne a szerető feleség, a gyönyörű gyerek, semmivé foszlik. Felesége elhagyja, elválik tőle, lányát nem láthatja. Munkáját elveszti, a tervezőmérnök az utcára kerül. Falling down – idegösszeomlás. Ehhez a pillanathoz érkezünk el a film nyitó képeiben. Zseniális a nyitókép. Tökéletes. Minden kockája tanítandó, elemezendő. Ahogy végigkövethetjük Bill egyetemleges átváltozását kisemberből még kisebbe. Persze, ez a kisebb csak perspektivikus kisebbség az eszme globális függvényében. Zseniális mikro pillanat. A légy, a meleg, az élet lüktetése, a zaj, a harsány hangok, beszédek és mögötte az ember, ott belül. Az ember, aki letér a helyes útról. Voltaképpen kikeresztelkedik a társadalomból. A film alapértelmezésében ez a kikeresztelkedés agresszióval párosul, de ahogy követjük, a cselekményt láthatjuk, hogy ezek egyfajta reakciók Foster részéről. Bill besokall, és úgy dönt, hogy otthagyja autóját a dugóban és hazaindul. Nem, nem az anyja lakására, ahol szobája van, hanem a valamikori közös otthonba, ahol feleségével, gyermekével élt. Lányának ma van a születésnapja, látnia kell. Látni akarja, a bírói végzés ellenére, amit rejtett agressziója végett szabott rá ki a bíróság. Elindul egy hely felé, ahol semmi keresnivalója. Csak ő ezt nem tudja, vagy képtelen felfogni. Idegösszeomlása van. Most lenne még az a pont, ahol el tudná fogadni a segítséget, de a segítség nem érkezik. Az „Összeomlás” ízig-vérig városi történet, ezen belül is nagyvárosi, így a Schumacher által használt színfestő multikulturális elemek voltaképpen egy és oszthatatlan a térrel és a térben élő nációkkal. Bill beteg, Billnek orvosi segítségre lenne szüksége, de ezt senki sem látja, senki sem hallja. Az állam elfelejt vigyázni gyermekére, gyermeke rejtett ösztöneinek elfojtására.

Michael Douglas játssza a meghasonulni vágyó főhőst. Kíméletlen a szereppel. Precíz és pontos. Szuggesztív, végig ott tartja a nézőt a mozivászon előtt, egy percet sem enged arra, hogy a figyelem másfelé terelődjön. Ez addig működik is, amíg ő a vásznon van. De a mellékszál sajnos vagy indirekt módon nem sikerült ilyen erőteljesre, mint Douglas játéka. Prendergast nyomozó szerepében Robert Duvall ugyan remekel, de az ő jellemrajzába ágyazott klisék fájóan naivan hatnak. A lélektelen rendőrőrs, a fafej kollégák, a depressziós feleség. Természetesen mind szükségesek az összképhez, de sokszor papírmasé figurákká silányodnak. Üdítő kivétel Prendergast társa, Torres nyomozónő (Rachel Ticotin), akit valamiféle láthatatlan vonzalom fűz az idős vagy idősödő nyomozóhoz.  Az ő száluk akkor erősödik meg, amikor a társadalmi kötelékből kilépett Foster „életre kel”.  Ez a film legnagyobb húzása. A cselekmények egy napba, egy élettérbe való sűrítése, lefedve minden lényeges szálat, színező elemet, ami prezentálhatja a globalizáció, az uniformizált társadalom sötétebbik oldalát. Hihetetlenül finom agressziót (majd ezt egyre erősödő színnel) varázsol Douglas figurája köré, a boltos jelenettől kezdve egészen az éttermi jelentig és tovább. Napi színterek, ahol mi is mindannyian megfordulunk egy csapásra olyan hellyé válnak Foster „keze alatt”, ami egész mást mutat, mint az azelőtti valóság. Vajon mi vagyunk becsapva, vagy a főhős agressziója, értetlensége menthetetlen? Bill úton van a lányához. A lányának, Adélnak ma van a születésnapja, ajándékot kell vinnie neki. Bill ma szeretetben akar lenni. Ehelyett mit kap? Gorombák vele, megfenyegetik, rálőnek, meg akarják ölni, hülyének nézik, semmibe veszik. Forrósítják dühét. A kisember dühét a hatalmas társadalmi gépezetben. Az elkövetett bűnök, agressziók üldözötté teszik Fostert végül, üldözötté a saját hazájában. Szépséges álmai semmivé lesznek, a tudatán kívüli ember, aki úgy érzi öntudatra ébredt, akár az igából szabaduló robotok, végül elveszíti a háborút, és ebben a háborúban az életét. Mivel ez nem egy erkölcsi mese, így tanulságot is kár lenne levonnunk a történet kapcsán, bármennyire szeretnénk is. Talán csak annyit, hogy a neurotikus emberé a jövő. Ma még félünk tőle, de mi neveljük ki önmagunkból, kár lenne tagadni. Schumacher filmje mindenki számára kötelező darab. Mint mondtam, az „Összeomlás” koránt sem egy zseniális movie, halhatatlan történet, nagysága abban rejlik, hogy végre valaki görbe tükör nélkül is meg tudja mutatni nekünk milyenek is vagyunk valójában. Ahogy Bill felismerése a film végén, olyannyira tipikus a létünk, mi lettünk a „rosszfiúk” saját, teremtett világunkban.

Füst

Mi a füst valójában? Fizikai tartalmi valóság vagy metafizikai szintézis? Egyik sem. A füst jelenség. Valami más. Valami foghatatlan. Wayne Wang korszakos filmje ennek a létező illúziónak ered a nyomába. Milyen buta mondat ez, nyomába ered. Dehogy. Nem keres ő semmit. Kutatás nélkül talál, felismer összefüggéseket, csatol egymáshoz emberi sorsokat. Ritkán lát az ember igazán jó filmet. Vannak, található, de nem mindennapos. A Füst is szeret elbújni a kíváncsi szemek elől. Nem tolja előre magát, nem hirdetik színes neonok a jelenlétét. Mert nem ebben áll a nagysága. A nagysága titka a füstben van. Abban a füstben, ami a filmkockák előtti térben lebeg szüntelen és sosem oszlik el. Ilyen a fajtája. Többször írtam már, de nem elégszer; szeretem, ha össze van rakva valami. Legyen az bármilyen művészeti alkotás, festmény, szobor, kisplasztika, egyéb. Ha foglalkozva van vele, meghálálja. Ha zsenik veszik körül, az anyag is zsenivé válik. Kezdjük akkor az alapanyagnál, a szövetnél. Paul Auster. Ismerős-e név? Nem? Pedig kellene, hogy az legyen. Nagyon kellene. A kortárs amerikai irodalom egyik tehetségéről, fenegyerekéről beszélünk. Talán az egyik legizgalmasabb hang a posztmodern amerikai irodalomban. Több könyvét is olvasásra ajánlom, de a New York trilógia, kötelező darab. Szusszanva egyet két siker között, 1995-ben elkészítette a Füst forgatókönyvét, majd egy évre rá megírta az "Egy füst alatt" c. film szkriptjét is. A Füst forgatókönyve korszakos és nagyon előremutató. Abban mindenképpen, hogy a közeget szintjén kezeli, és nem akarja megváltoztatni, kiforgatni önmagából. Nem ül fel divatos hullámokra, és színesíti, colorizálja köznapi hőseit, nem ezek az emberek élhetnének a mi lakótömbünkben is, lehetnének szomszédjaink. Irodalmi alapanyag, nagyon finom szövet. Tág, széles ívű dialógusok, mély, mögöttes tartalom, de közben szenvedély, harag, féltés és bánat. Auster érti a dolgát. Sőt, annyira érti, hogy 1998-ban saját maga is megpróbálkozott a rendezéssel, filmjének címe "Lulu a hídon". Nem kapott túl nagy visszhangot, de ez inkább öröm volt és szabadság, mintsem egy új művészi karrier kezdete.

Kész a forgatókönyv, megvan a világa, a hangulata, a helyszíne, a hősei. Már csak életet kell lehelni belé. Wang nagyon jó úton indul el, szépen bábáskodik születő gyermeke felett. New York hatalmas város, szinte mindenki idegen a másik számára. Ha valaki bemegy egy boltba a Fifth Avenue-n, meglehet, többé soha életében nem látják még a környéken sem, pedig esetleg ott dolgozik nem messze, egy másik körzetben akár. Természetesen Auggie Wren boltjába is történhet hasonló, de már a hely jellegéből adódóan is inkább arra számíthat az ember, hogy idővel törzshelyévé válik. A füst összetart. Auster író, tehát történeteket mesél, mutat be. Wang ebben maximálisan partner és filmje stilisztikai elemeit is így építi fel. Szereplőkre, ezen belül főszereplőkre bontja a történet egészét, így kap egy laza halmazt, ami hullámzása ellenére még keretben tartja a történetiség magját, egy percre sem tévesztjük szem elől a film és benne a történet egységes, egyetemes üzenetét. Auggie Wren alapvetően nem közösségi ember, de dohányboltja és munkája révén valamelyest azzá válik. A dohányzás okozta szenvedély rabjai nála vásárolják meg az eszközt szenvedélyük gyakorlásához. Közben persze szó kerül mindenről. Mindenről, ami élet. Megismerjük Pault a hitehagyott írót (William Hurt szuggesztív előadásmódjában)

, Cyrus Cole-t (Forest Whitaker remek, mint mindig) és izgága fiát, Thomas Cole-t (Harold Perrineau) egy izgalmas lélekfüggönyön keresztül. De itt van nekünk Auggie korábbi élete is, és benne a szerelmi múlt, középen a lázadó kamasz majdnem nővel (Ashley Judd) és gyarlóságában is szerethető anyjával (Stockard Channing). Ahogy Whitman írja: �Ó én, ó élet, kérdések nem szűnő árja. Hitetlenek végtelen özöne, balgáktól nyüzsgő városok! Mi jó ezek közt? Ó én, ó élet! Válasz: Az hogy itt vagy, hogy van élet és egyéniség, hogy zajlik a nagy színjáték és te is hozzáírhatsz egy sort." Szinte senki sem tudja mi lesz az a sor végül. De talán sejtheti valamelyest. Mint ahogy Auggie Wren is sejti, hogy milyen az élet és ebben az életben ő hol helyezkedik el. Nem, Auggie annyira nem nagyravágyó, hogy középre helyezze magát, nagyon jól érzi magát a kép egyik szélén (mindegy melyiken) köszöni szépen. A lényeg, hogy tudja magáról: ott van a képen. Azon a majd négyezernyi egyazon helyből, egy állásból fotózott képen, ami Pault, az írót, a későbbi barátot elsőre - annyira meghökkenti, megnevetteti, majd szinte a meghatottság érzetéig kergeti. A különleges alakok, különleges életet élnek. Ez a film, irodalom, és az irodalom kötelessége, hogy filmszerű legyen. Halhatatlan kapocs, életerős szimbiózis. És ennek a kapocsnak a kulcsa a dohányboltos figurájához kerül végül. Harvey Keitel remek színész. Személy szerint nagy kedvenc. Tud valamit, amit csak nagyon kevesen: ábrázolja a figura lelkét. Természetesen a mimika, a gesztus eszköztárát is magáévá teszi, de a játékában mindig van valami belső feszültség, valami láz, valami vibráció. Tőle vibrál ebben a légkörben az a sóvár, parttalan füst, amely végül oly szelíden, lassan hömpölyög a város, és szereplőink feje felett. Itt sem dől meg, azaz időtlenségbe merevedett tétel, hogy a füstöt sokkal könnyebb kifújni, mint beszívni. Talán ez a film mégis jó valamiféle ellenpéldának. Példának arra, hogy a sors cigarettája mégsem ég el olyan könnyen, mint ahogy azt az ember némely mélabúsnak tűnő napokon magába képzeli. Mert a füstnek súlya van.

dúrsz

Apámnak sok barátja volt. Leginkább ivócimborák. Mert apám ivott. Nem sokat, nem keveset, pontosan annyit, mint az alkoholisták általában. Szenvedéllyel szerette az italt. És a cigarettát. A feleségét, a családját már nem annyira. Azaz ez így nem igaz, mi nem tudtuk így szeretni. Egyrészt mert nem hagyta magát, másrészt mert nem hagyta az ital. De a barátai szerették őt, elviselték, megértették, meghallgatták. Megértem apám, az ő helyében én is ott töltöttem volna többet az időm, ahol magam lehetek. Már korán megbarátkoztam a helyzettel és benne apám barátaival. Sokan voltak, sokfélék. Léhűtők, bolondok, iszákosok. Volt, aki jó családból származott, de leginkább a „nép egyszerű fiai voltak”, szakadt proletárok. Ivócimborának lenni hatalmas felelősség. Nemcsak azért, mert ha a barátnál elfogy a pénz esetleg hitelezni kell, de sok esetben a másik hazajutásáról is a józanabbik félnek kell gondoskodnia. Apám ebben nem volt jó. A mások piáját boldogan állta, de a sajátját is. Ő volt mindig az első, aki holtrészegre itta magát. Nem azért mert ő itta a legtöbbet, hanem hamar megártott neki. Mint mondtam alkoholista volt. Történt egyszer, hogy ama ivóhoz vetett sorsom, melynek apám törzsvendége volt. Nem mondanám, hogy jó sorsom, mert ez így nem lenne igaz. De abból kifolyólag mindenképpen, hogy egy nagyon színes este vette kezdetét. Misnyót ismertem már korábbról, tudtam, hogy a seregben együtt szolgáltak apámmal, majd utána kocsikísérőként is együtt melóztak. De aztán apám tüdőbeteg lett, Misnyónak meg a lába lett tropa. Szóval, ott volt ez a két harmincas éveit taposó férfironcs, elszürkült elmével, puhány, elhasznált testtel. De nem tompult elmével. Valahogy, ebben a szellemi fertőben is képesek voltak előhívni tudatukból olyan képeket és színeket, ami egy gyerek számára egy másik, egy új, egy ismeretlen világba nyert betekintést. Jó félórája figyeltem őket a borozó melletti platánfák törzse mögé bújva. Eleinte csak beszélgettek, aztán kártyáztak. A fröccsök húszpercenként cserélődtek az asztalon. Folyt le a torkon a rengeteg asztali fehér. Ma is hallom, ahogy a szóda belefröccsen a mély, öblös pohárba. Szisszenőn, mint a kígyó, aztán némileg erejét vesztve feloldódik a borban. Borban az igazság, borban a vigasz. Néha az is kihallatszott, hogy miről beszélgetnek. Sokszor csak másokról, más piásokról, ki a lehúzós fajta, ki a gentleman. Vagy persze a sportról. Apám focizott a Vasasban, Misnyó pólózott az Újpestben. Mindkettő majdnem a válogatottságig vitte, aztán mégsem. Léhűtőkből nem lesznek olimpikonok. De beszélgettek másról is. Sokszor versekről, filmekről, irodalomról. Persze, csak bele-belekapva egy- egy élménybe, történésbe, Edvárd király, angol király léptet fakó lován. Apám kedvence Arany János volt. Ma is érzem borgőzös leheletét, ahogy éjszakába menően mormolja a fülembe ezeket az örökbe fagyott sorokat. Vagy száz verset tudott kívülről, többnyire Arany Jánostól, de szerette Petőfit, József Attilát. Hogy végül író lettem, talán ezeknek az éjjeleknek köszönhetem. De maradjunk annál az esténél, ami ott, a platánfák alatt vette kezdetét. Nyár volt, nyári szünet. Ezért sem tűnt fel otthon, hogy leszállt az este és a kisebbik még sehol. Ez persze csak úgy nem tűnhetett fel, hogy a nagyobbik sem volt sehol. Anya meg mindig holtfáradtan jött haza a gyárból, ritka volt, hogy nyolc tájékán még nem bújt volna ágyba. De, ekkor, amikor a történet kezdetét veszi, anya már egy órája az igazak álmát alussza. Egyszer csak vita támadt a két jó barát között.


- A bítlisz volt a legnagyobb a maga korában! - süvöltött apám.

- A bítlisz? És a dúrsz? Rájuk már nem is emlékszel? – dörmögte Misnyó.

Apám ránézett üveges szemekkel, semmibe meredő tekintettel, majd csendesen válaszolt.

- Őket nem ismerem.

- Mi??? Te nem ismered a dúúúúrszt??? – horkant fel Misnyó. – És a diend, meg a brékontrú? Lázasan dúdolni kezdett…brékontrú, brékontrú….

- Sajnos tényleg nem ismerem. – válaszolta halkuló hanglejtéssel apám, miközben a borospohár meg-megbillent a kezében. Kezdett lerészegülni.

- Akkor menthetetlen vagy! – mondta ki az ítéletet Misnyó. – Veled nem érdemes zenéről beszélni, mert még az alapokkal sem vagy tisztában. – Nem ismeri a dúrszt! – vetette oda egy közeli padon ülő havernak.

Az igen közönyösen nézhetett rá, vagy csak nagyon részegen, mert nem üdvözölte a felé irányuló beszédet. Misnyó csak legyintett. – Hülye! – mondta ki az ítéletet.

- Gabikám, ugye mekkora zenét játszott anno a dúrsz? – kérdezte Gabi bácsit, a maszek taxisofőrt. De a taxis szokása szerint éppen csencselt, üzletelt valakivel, foghegyről vetette oda a választ: - Ja, nagyon tudtak! Tiszta Amerika! Tiszta Amerika!

Misnyó beleegyezően bólogatott, majd a borospohár felé nyúlt.

- Ma van a szülinapom – motyogta bele a csenddé váló közönybe apám.

- És ezt csak most mondod? De, várj! Tényleg, igazad van, hiszen egy napon születtél apámmal! Azzal a részeges hülyével! – röhögött fel hangosan.

- …a részeges hülyével- ismételte utána apám.

- Na, ha szülinapod van, akkor ma én fizetek! – emelte meg a hangját a vízipólós. – Adj kölcsön légy szíves kétezret, fizetésig, nálam most éppen nincs pénz.

- Hiszen nincs is munkahelyed. – mormolta kissé az asztalra dőlve apám.

- Az nincs, de munkám lesz hétfőtől! Egy egész lakás. Tapéta és festés. Szépen aládolgozva, makulatúra meg minden, igényesék fogadtak fel. Jó pénz.

- Nem hív téged senki, tudják, hogy piálsz.

- Tudják, tudják…de melóban nem és olcsó vagyok. És haver. – felelte kissé mérgesen a mázoló.

- Nincs nekem kétezer forintom…- dünnyögte apám, de az erre a kijelentésre érkező választ már nem várta meg, a padra dőlt, kissé féloldalasan, keze majdnem a földet érintette, majd elaludt. Szuszogni kezdett, majd hortyogni. Egyre hangosabban.

De Misnyó nem adta fel. Keltegetni kezdte:

- Hééé, aranyapám…még sehol az este. Bor is van a kannában dögivel, igaz Petikém?

Peti, Péter bácsi volt a pultos. Nagydarab, harcsabajszú ember. Azelőtt hentes volt, de amikor a bátyja megvette ezt a helyet és megnyitotta a kocsmát, ide szerződött. Ő mondta mindig így.

- Van, hogy a fene enne meg titeket! – válaszolta röhögve.

De Misnyó nem nevetett vissza. Sértésnek vette a pultos szavait. Egy percig csak állt ott az asztal felett, kezében apám fejét tartva, hogy el ne aludjon végképp. Pofozgatta, keltegette, közben csendesen meredt az ablakon túl felsejlő esti világra. Búsan nézett felém. Felém és a platánfákra. Közben kissé megemelkedett a szél, úgy nézett ki, hogy esőt kerít fölénk, a felhők tömörülni, elbújni látszottak a légen, a távolban villámlás és dörgedelem hangja visszhangzott. Ekkor újra megszólalt.

- Eső jön, aranyapám…édes haverom. Tisztító eső. Majd meglátod milyen tiszta. Mint akkor, ott, Enikő. Nem volt még tizenöt sem, én azon a nyáron múltam tizenhét. Forrón vágytam rá, haragos, dacos lendülettel, mint ahogy csak a kamaszok tudnak szeretni. De ő kinevetett. Másnak gondolt. A gyáriak közül egynek. Mint a professzor lánya, ritkán találkozott a munkásemberek gyermekeivel. Távoli világok, eszmék, ideák sohasem közösködnek egymással, aztán mégis. Egyszer, amikor vége lett az iskolának apám dolgozni küldött a földekre. Így is tettem, nem szívleltem az apai szigort, de tudtam nem állunk jól, és nyár végén be volt ígérve egy kis Balatoni nyaralás, így rendületlenül mentem a földekre szorgoskodni. Krumpli, árpa, rozs, búza, mikor mi. Egész nap ment, azaz istenadta cséplőgép. Ma is fel tudom idézni jól a hangját, a vonalait. Kilométer hosszan haladtunk előre, igazi nagyüzemi munka volt. Elől az asszonyok, utána mi fiúk végül a leányok. Ott kapott meg annyira a nap, hogy az óta sem fakult meg a bőr. Méz barnává érlelt az idő. De aznap nem mentem munkába. Tudtam, hogy a főtéren nagy mulatság lesz, több falu képviselteti magát az ünnepségen. Lesz bor, meg vásári játék, mézeskalács, cukros fánk. Úgy okoskodtam, ha odatelepszem a gitárommal a főtéri kút mellé, akkor biztosan lesz olyan, aki megáll előttem és hallgatni kezdi, amint játszom. Így is történt. Magam elé vetettem öregapám régi juhászkalapját, felültem a szökőkút peremére és pengetni kezdtem. Nemrégen kezdtem gitározni, ez meg is látszott játékomon, de amit tudtam, azt tisztességgel előadtam. Néha énekkel, de többnyire ének nélkül. Repertoárom széles volt, a korabeli slágerektől kezdve, a népi balladákig mindent le tudtam játszani. Hallomásból játszottam, a kottát nem ismertem. A számításom bevált. Bár a vásár még csak ébredezett, éppen csak kipakolták a portékáikat az árusok, még ácsolták a nagyszínpadot, de körém mindig gyűltek emberek. Sétálók, lézengők, más faluból a vásárba érkező családok, kisiskolások. Még a hivatalnokok sem bántottak, űztek el, pedig sok fontoskodó pojáca volt a mi falunkban is, de talán túl naivnak, esetlennek tűntem a szemükben, vagy egyszerűen nem érdekeltem őket. A lényeg, hogy egész reggeltől, kora délutánig pengethettem. Szépen gyűlt a juhászkalapba a forint, a gyümölcs, a sütemény. Teljesen elfeledtem, hogy nekem most kint kellene lennem a határban és szedni a krumplit, haladni a kombájn mellett, cserzett bőrrel, kifúlt lélekkel a tűző napon. Élveztem, hogy tudtam, képes voltam másképp dönteni. Persze apám haragjától féltem valamelyest, de mivel pálinka és némi bor is került a kalapba, úgy gondolkoztam ezzel meg tudom vásárolni aznapi sorsomat. A pálinkát Némedi bácsi, a volt kovács tette a kalapba, talán apámra gondolván. Régen jóba voltak, de aztán, a háború után ez megváltozott. Az okát nem tudom, csak azt, hogy apám mentette meg János bácsi életét a háborúban, aki már itthon ezért hálából földet ígért apámnak, de aztán ebből nem lett semmi. Úgy hírlik apám hagyta volna az egészet, de a kovács erősködött fogadja el azt a földdarabot. Mikor apám így tett, és már készültek a papírok, akkor hozta a hírt János bácsi lánya, hogy az apja meggondolta magát. Még csak nem is személyesen jött közölni! – dohogott apám. De mégsem tudott haragudni, nem volt haragtartó ember. Titkon talán tudta, ez nem a kovács döntése, a család, a lány meg az akkori szeretője, a vasvári bíró bírhatta más belátásra az öreget. Mindegy, ez már nagyon régen történt és ez a pálinka épp megteszi, hogy apámat este békülni lássam.

Egy percre elhallgatott, az ablakon kibámulva újra a fellegeket fürkészte, aztán újra beszélni kezdett, csak úgy, szinte magában. Apám eközben édesdeden aludt kezei között.

- Már ebéd után járt az idő, az otthonról hozott ennivalót a szilvafák hűsében fogyasztottam el. Kulacsomba friss vizet merítettem, és újra kiültem a kút kávájára, dalokat játszani. Még nagy volt a forgatag, amíg a szem ellátott kígyózó sorokban haladt a jónép körbe a főtéren. Sült hús, friss kenyér és egyéb pékáruk illata lengte be a teret, a színpadon néptáncosok kisebb csoportja adta műsorát, a színpad szélén cigánybanda húzta, a prímás falunk béli, egészen ifjú férfi volt, az óta már meghalt szegény, alig negyvenévesen rákban. Én játszottam tovább rendületlenül. Már olyan dalokat is, amit szinte még be sem gyakoroltam. Sok helyen hamisnak tűnhettem, de a vásár forgatagában ezt nem vette észre senki. Ekkor megjelent ő. Csak úgy megállt előttem. Gyönyörű volt. Karcsú és kívánatos. Barna, nap-érlelt bőre ki-kivillant blúza alól, gesztenyebarna hosszú haja könnyedén omlott vállára. Olyan ártatlan volt, olyan szelíd. Később erdei nimfának becéztem, én kis erdei virágomnak. Megállt előttem és rám nevetett. Utána rögtön meg is szólalt:

- Tiéd ez a kalap? Sosem láttam még ilyen ormótlan kalapot. – kacagott.

- Az enyém. – feleltem dacosan. – Ha nem tetszik, ne nézd.

Egy pillanatra elkomorodott, talán túl keménynek vélte válaszom, de aztán újra megenyhült, arcvonása újra tisztává, érdeklődővé vált.

- Ne haragudj. – nyafogta. – Nemrégiben költöztünk a városba és még nincsenek barátaim.

- Nem barátok kérdése az, ha az ember udvarias. – válaszoltam még mindig keményen, de aztán elszégyelltem magam, és én is hangnemet váltottam. – Biztos szeretni fogsz itt. Kedves hely ez, közel a Bakony, a temérdek erdőség.

- Az erdő…- suttogta. – Egy erdőben születtem.

Érdekelt volna ez a csodába hajló történet, de nem éreztem, hogy ez lenne az a pillanat, ahol ezt meg kellene kérdeznem, tudakolódnom felőle. Inkább mást kérdeztem:

- Van kedvenc dalod? Eljátszom neked, ingyen, fizetned sem kell érte. Úgy sincs itt most senki, valahogy kiürült a tér. Ha van dal, amit szeretnél hallani, és még ismerem is, mondd, és eljátszom.

Nem lepődött meg a kérdésemen, inkább elgondolkozni láttam. Őszinte, kíváncsi, nyíltszívű lány volt.

- Világot érlel a nap, szerelmem hívogat…- mondta halkan.

Hallottam már a dalt, de nem mondhatnám, hogy ismertem volna. De a kezdő strófába azért belekezdtem, kissé ügyetlenkedve, de igyekezve jól teljesíteni. Nem a kényszer miatt, hanem miatta.

- Világot érlel a nap, szerelmem hívogat, a felhők mögül simogat, simogat akár a nap…- dúdoltam s hozzá pengettem is egy keveset.

Tetszhetett neki a dolog, mert érdeklődve hallgatta. Vagy háromszor eljátszottam neki az első strófát, amire tudásom telt, aztán jól kieresztve az utolsó hangokat szélesre vettem a befejezést. Az utolsó sort már velem énekelte. Mikor a dal véget ért, közelebb lépett, egészen mellém, felemelte a gitárt, és félszeg mosoly közt pengetni próbált. A dalt, amit játszottam neki. Nem sikerült.

- Ügyetlen vagyok! – fakadt ki. – De te jól játszottad! Nagyon jól. Sohasem hallottam még így, ilyen egyszerűen, ilyen szépen. Szerettem, ahogyan játszod. – kedveskedett.

Abban a pillanatban éreztem, hogy nagyon belé fogok szeretni. És így is történt. Az a csodálatos nap úgy kezdődött és úgy ért véget, mint az a tökéletes nap az álmaimban, amire mindig is vágytam. Késő délutánig játszottam, és ő megvárt. Közel hozzám, a szilvafák árnyékából hallgatta, mint pengetem gitárom, hogyan játszom szinte már klisészerűen az egyes dalokat. De ez cseppet sem untatta őt. Szerette látni hogyan létezem. Mivel a szülei aznap épp nem voltak a városban és őt a nénjére bízták, aki viszont inkább a szeretőjével töltötte az időt, mintsem hogy egy fruskát pesztráljon, így az egész estéje szabaddá vált. Az éjszakája persze nem, a néni ilyen messzire azért nem ment el. De mi igen. Egészen az erdőig, a nyári éjszakában szinte az égig nyújtóztak a lombok. A fövenyen aprót surrant, neszezett némi játékos szellő, a bokrok mögé őzek bújtak, majd kiugorva onnan a mező felé szaladtak. Enikő egyáltalán nem tűnt ijedtnek, szorosan, de magabiztosan fogta a kezem, puhán lélegzett, mellkasa fel-lejárt akár az éltes fatörzsek lombkoronája között megbújó falevelek. A forráshoz vezettem, - Itt a legtisztább a víz az egész környéken, - dévajkodtam – talán az egész világon!

Belevezettem kezét a hűs vízbe, és onnan kiemelve egy kevés vizet, megmostam vele arcát. Felnevetett, de hagyta. Újra megmerítettem tenyerét, de most már a nyaka és a dekoltázsa felé vezettem kezét. Ezt is hagyta. Ezt már csendben. Ekkor megcsókoltam és megtörtént az, ami meg szokott ilyenkor történni. Mindkettőnknek először életében. Csodás volt. Később még egy nagyot fürödtünk a közeli patakban, amit a forrás vize táplált, meztelen, gátlások nélkül, önfeledten. Aztán újra nekivágtunk a rengetegnek, nem telt bele félórába és újra a főtéren voltunk. A néni lakásához kísértem, a néni még nem volt otthon. Ezen nevettünk. Mennyi időnk lett volna még! Aztán hosszas búcsúzkodás után hazafelé indultam. A gitáromat nála hagytam, ígértem neki, másnap megtanítom a kedvenc dalára, hogyan játssza el. És ő meg is tanulta. Aztán többet is, szinte az egész repertoárt, amit magaménak tudhattam előtte. Majd három évig voltunk egy pár. Aztán másik városba költözött és vége lett idővel. Egy darabig még találkozgattunk, tervezgettük a közös jövőt, de aztán felnőttünk. Ő egyetemre ment Pestre és munkát vállaltam a vasműben. De ez egy igazán nagy szerelem volt, kis apám, igazi érzelmekkel, hazugságok, álarcok nélkül. Az óta sem éltem át ilyet mással, és – ekkor végigmérte magát – már nem is fogok. Már nem is fogok – ismételte maga után.



A kocsma közben kiürült, mindenki hazatért vagy igyekezett hazaérni az eső előtt. A teraszról Péter bácsi beszedte az asztalokat és a székeket. Csak az öreg Pócs álldogált még a söntés mellett, de az is csak azért, mert képtelen volt elindulni, annyira-részegre itta magát. Míg Misnyó az életéről beszélt, apám a fejét az asztalra hajtva aludt. Semmit sem hallott az egészből. Arra ébredtem rá, az egyre viharosabbnak tűnő időben, hogy voltaképpen én vagyok az egyetlen, aki hallotta őt. Én is úgy, hogy nem voltam jelen, csak kihallgattam. Nem szép dolog, de a történetet, amit elmesélt, igen szépnek gondoltam. Azt éreztem, hogy ezt apámnak is hallania kellett volna, mert ezt így Misnyó még egyszer már biztosan nem fogja elmesélni. De ez azt hiszem csak engem érdekelt abban a pillanatban. Péter bácsi belépett a terembe, ahol a két férfi egymással szemben ült az egyik asztalnál, azaz az egyik ült és fröccsözött, a másik pedig az asztalra borulva az igazak álmát aludta. A kocsmáros két nagyobb kannával haladt a söntés felé, amikor az egyikkel megbökte apámat, aki hirtelen magához tért:

- dúrsz, bitlisz, ájkengetnó….- suttogta riadtan a lámpafények alatt, úgy ahogyan a hirtelen álmából ébredő ember keresi, hol van, hol hagyta őt korábban a tér és az idő.

Misnyó csendesen elmosolyodott, felnyalábolta apámat (hatalmas, nagydarab ember volt) és kifelé indult vele. Kezében borospohár, szájában félig szítt cigaretta, dús szakállán zsír gyöngyözött. Az ajtóban még odavetett egy fél mondatot az unottan, rítus szerint zárást végző csaposnak:

- Petikém, a világ olyan, amilyen. Vannak benne jó emberek és vannak benne gonoszak. De az itallal eggyé válik mindegyik. A rossz megjavul, a jó gazságokat követ el. Ezért ne féltsd te a borod, aranyapám! – süvöltött. – Jó helyen van az…a gyomorban. – mondta röhögve.

Erre apám is felébredt kissé, és utána ismételte:

- A bor a gyomorban…jó helyen van. Jó helyen van a bor a gyomorban.

Aztán kiléptek a kocsmaajtón és az egyre haragosabbá váló éjszakában Misnyó hontalannak tűnő kis szoba-konyhás otthona felé vették az irányt. Elmenőben még hallottam, ahogy apám tört-szívű barátja dúdolgat magában valami nagyon régi dalt.

Zárójelenet

Színdarab írói munkásságomban szeretem az egyszerű mondatokat, az igazán egyszerű befejezéseket. Az olyan értelemben vett plasztikus magyarázatokat, ami zsigerből érkezik. Konspiratív és komplikált az élet s benne az ember, lehet csodálkozni, pufogni, nyannyogni, de a kifejező igazság verbális önkénybe fordulása igenis nagyon nevettető dolog. Emlékszem mi is egy ilyen nagyon durva, vagy inkább sprőd képpel intettünk búcsút egymásnak. Este volt, fülledt nyári éjszaka. Esti kocogásából tért éppen haza, csuromvizesen, dekoltázsa felett gyöngyözőn gördültek le az izzadságcseppek, végig a teste vonalán, melle kerek volt, feszes és formás akár az almák a fonott kosárban az asztalon. Ebben a feszes és izmos lankás dombokon akadtak el az izzadságcseppek, majd a halmok vonalától szabadulván a puhább has tájékon és a tikkasztóan izzasztó, kívánatos ágyékon leltek végső nyugalomra. Igen, szép volt. Mit szép, gyönyörű. Földi csoda, nőben nem teremtett még nála szebbet az úristen, de talán még férfiban is ritka az ilyen klasszikus, természetes szép.

Amikor felért a lakáshoz szokása volt megállni egy percre az ajtó előtt, mielőtt még a zárba helyezte volna a kulcsot. Ő nem tudta, még csak nem is sejtette, hogy nekem erről tudomásom van, így minden esetben eljátszhatta ezt a rítust, ami az idők során láthatóan a részévé vált. Régi, gangos, körfolyosós házban lakunk, a lift is annyi idős, mint a ház, százéves. Kopogón, zihálón jár, mire felér a harmadik emeletre ahol a lakásunk található éltes kínokban aprókat sikít, s úgy döccen be az emeletre, mint aki a kofferjeit dobja le azonmód a nyaralásból hazatérve, megszabadulva végre a mázsás terhektől. Kormos volt az ég alja, esőre állt a barométer, amely az ablakból figyelte a változó időt. Talán a bennünk változó időt is, ám ezt a percre forduló kisszoknyás leány és a vele párban forgó pelyhedző siheder sosem éreztette velünk. Milyen megbízható a bádogdob szív. Esőre állt az idő, de nedvességnek nyoma sem volt, csak Kriszta testén az izzadságcseppek jelezték jelenlétét, később a könnyei. Nem akartam balhét, veszekedést. Annyira unalomba fordult már minden, hogy teljesen felesleges lett volna a hangos szó, a némaságból feltörő " Ne menj, maradj, kérlek'".

Itt volt az idő, eljött, megérkezett, beköszöntött hozzánk is a méla ősz így a legszebb nyárnak idején. A lét és az idő térbe fordult s percet csalt magának, a mi utolsó közös percünket. Utoljára lestem meg őt, mikor az emeletre ért. Halkan, lopódzón, mint egy macska szállt ki a liftből s rögtön a kovácsoltvas korlát felé tért. A korlát mellett osonva a lentebbi félemelet jótékony homálya felé lépdelt. Van ott egy beugró, egy ócska, törött és csorba ablak avítt fénye világítja meg. Az ablak koszos és hamiskás, egyébként is a belső udvarra néz, de ha a körút felé nézne, sem lenne egy nagy truváj, százszor látott képet minek tovább mesélni.

Cigarettát vett elő. Ott tartotta a mélyedésben, tudtommal a lakásban sohasem dohányzott. Azt sem tudtam ez idáig, hogy egyáltalán dohányzott volna. Egy stukkó mögött tartotta a cigit.  Angyalt ábrázolt a gipsz, sokat nevettünk ezen, a puttó, ami stukkó milyen szép kulcsszó. Kedvem lenne leírni és bővíteni ezt a szóviccet, de nem teszem. Nem szennyezem be a közös emlékeket, a saját, frivol képmutató emlékeimmel. A lépcsőház gyéren, kevéssé megvilágított, láttam felvillanni öngyújtója lobbanó fényét, éreztem az első ziháló lélegzetet, mikor a füst tüdejébe szaladt, s együtt fújtam ki vele mámoros megkönnyebbülésben az első füstkarikákat. Sokszor el-elnézegetem a dohányzó embereket. A dohányzás számomra az egyik legizgalmasabb emberi rítus, egy olyan mindennapos cselekvés az egyéb életbe szakadt cselekmények mellett, amely nem, vagy csak nehezen antropizálható. Szeretem, ha a dohányos és cselekvése tárgya, a cigaretta összhangban van. Sokszor látom a hirtelenjében elpusztított cigaretták gyors és szánalmas halálát, mikor a dohányos semmilyen tiszteletet, izgalmat, törődést, élményt, szerelmet nem érez, nem képvisel választottja iránt, hanem erőnek - erejével vehemens fizikális reakcióban át akarja verekedni magát a dohányzás által nyújtott talmi, de egyben izgalmassá váló örömökön. Hibás döntés. A kedvenceim a játékos dohányosok. A teátristák. Ők nem bagóznak, elszívnak egy blázt, hanem örömmel adóznak a dohány és a dohányzás élvezetének. Finoman gyújtanak rá, érzékkel. S ugyanígy teszik zsebre aztán az öngyújtót, a gyufásdobozt, cigarettásdobozt. Nem sietnek. Plasztikus a mozgásuk, archaikus, szisztematikus ütemszámra szívnak bele a parázsló cigarettába, hosszú füstkarikákat eregetnek, nyelvükkel játszanak, szájukkal formázzák a tüdejükből kiszabaduló levegőbe préselt kékesszürke füstfolyamot. Ők azok, akik a cigarettát sosem szívják teljesen végig, zsargonban tövig, nem, ők nem végeznek így áldozatukkal, hiszen nem az ellenséget látják benne, testet hagyván a cigarettának, így fejezik be a füstölgés okozta örömökben való tobzódást, és finom mozdulatokkal oltják ki cigarettájuk utolsó, parázsló fényét.

Volt, hogy féltettem őt, de leginkább féltem tőle. Két éve lakott nálam, de csak az első időkben éreztem azt, hogy közelebb engedett magához, hogy megnyitotta egy kis ösvényen, a tűfoknyi átjárón keresztül énje rejtettebb zugait. Nem tudtam semmit a múltjáról. Nem sejtettem semmit a jövőjéről. Mi együtt mindig is a jelent éltük. Ezt szerettük igazán, s be kell, valljam, hogy ez leginkább tőlem jött, hiszen tudtam, hogy az átjáró, az övé olvasható, de azt is tudtam, hogy ugyanez visszafelé már nem lehetséges. Azt hiszem ezt ő is tudta, világosan látta, még ha volt is némi reménye hogy ez majd egyszer talán változni fog. Most, itt, ahogy elnézem őt az alkonyi fényben, tudom, hogy valami végleg elveszett. A közös reményünk, a jelenünk nevetésbe hajló izgalma veszett el.

Egy moziban ismerkedtünk össze, ő nagy társasággal érkezett, én szokás szerint egyedül. Azt hiszem elsőnek ő figyelt fel rám, vagy én voltam, aki felhívtam magamra a figyelmet, lényegtelen. Nyári este volt, mint most a park mozi egy Allen filmet vetített, én már hétszer láttam korábban, mind hétszer egyedül, neki bevallása szerint ez volt az első alkalom. Nem faggattam. Untam a nyarat, mint ahogy a filmet is, épp indulni készültem, amikor olyan kislányosan nevetősen elém lépett és kérdezett valami hebegtetően banálist, olyat, amiből egyből érzi az ember, hogy ha nem kreál gyorsan egy vicces helyzetet ebből az elég szánalmasnak ígérkező találkozásból, akkor ez a kép egy kínosnak tetsző emlékképpé avanzsálódik majd a nagy lét-memoárban. Én kreáltam. Felajánlottam neki a karom, csendesen a vászon felé lépdeltünk, majd mikor elértünk a vetítővászonig a közönség felé fordítottam és intettem neki hogy meghajlás következik. Vette a lapot, széles, nagy vigyorral az arcán a nézősereg felé ripacskodott. Ez olyannyira jól sikerült, hogy az olcsó sörtől és bortól kissé mámorossá vált közönség tapssal jutalmazta a produkciónkat. És ő nevetett. Gyönyörű, húsos és telt ajkaival, villanó fehér fogakkal, bíborvörös nyelvvel. Gurgulázva nevetett, inkább kacaj volt, mint nevetés. Azon az estén én voltam a szomorú bohóc, én nem nevettem. A produktum rendezőjének nem jussa a nevetés. A siker, az esetleg, no de az öröm?

Az egész estét átbeszélgettük utána, sok minden szóba került, film, irodalom, színház. Már akkor sok mindent elárult magáról, önkénytelenül, s én orv szokásomat elővéve a kelleténél is többet kérdeztem. Ez utána is így lett, mindig, ő volt a szoba előtt, ő volt az, aki be akart lépni. Azt hiszem, ha tudta volna, hogy hova akar bejutni nem fordultak, volna nevetésre ajkai ott a mozivászon előtt. Két nyár telt el az óta és feleannyi ősz. Már régen nem nevetünk, a szoba meg már talán ma már nem is létezik. Azt mondják, a csillagoknak is megvan a maguk futása, és ez így van rendjén. Mi már kiszaladgáltuk magunkat. Egy másik élet készült a korábbi helyébe lépni, közös hullócsillagunk nem érezte szükségét a lelki reinkarnációnak.

A cigarettázás után mindig ablakot nyit, alaposan kiszellőztet, ilyenkor szabadul meg az eloltott cigarettacsikktől is, nagy, széles mozdulattal pöcköli el. Úgy hull alá a holttá vált cigarettaszál, mint holttá vált reményeink. Minden sóhajában a nincs, tovább kegyetlen igazsága zakatol. Osonva lép, visszafelé a lépcsőn, az utolsó forduló előtt hirtelen megáll, keményen a korlátba kapaszkodik, hangtalan kiált, de szó nem hagyja el ajkát, összeszorított fogakkal indul újra útnak és lázas mozdulatokkal keresni kezdi kulcsait. Ez az elköltözés ideje. Tudja ő is. Beszéd nélkül teltek meg bőröndjei, tűnek el cuccai a polcokról. Pár közös fotó, és a nappaliban a falon a két kéznyom emlékeztet csak a múltra. Tavaly volt, hogy közös gondolatként, hirtelen felindulásból kifestettük a lakást. Még a parkettát is renováltuk, " recseg" mondta nevetve, " fecseg" mosolyogtam vissza. Megtartottunk egy " múlt falat" az lett a játékos fal, a kézlenyomatokkal, a baráti autogramokkal, vicces falfirkákkal, stenclikkel. Én túl vidámnak találtam azt a falat, ő túl komolynak engem. Soha, semmiben sem egyeztünk, és meglehet ez volt az, ami igazán széppé és vonzóvá tette a kapcsolatunkat. Igaz, mindig is fölém nőtt a játékban, egy színésznőnek ez a dolga.

A bőröndjein ülve vártam mikor lép be a lakásba. Talán sohasem vártam, vágytam rá, úgy igazából, de ennek a búcsúpercnek minden mámorát ki akartam élvezni. Perverz módon vártam a pillanatot, amikor ez az egész véget ér. Szeretem a végjátékokat. Kritikusaim szerint is darabjaim egyik erőssége a finoman és precízen kidolgozott végjáték, a zárójelenet. Soha nem értik, és nem érzik át, de gyönyörű, katartikus érzés, amikor a szerelem elmúlik.

Igen, az is az, amikor érkezik, de amikor távolodik sem kevésbé szép. Ugyanaz az érzés, fordított előjellel. Ugyanaz az érzés, csak most nem beköszön, hanem elköszön. Én is szerettem volna elköszönni a szerelemtől. Az első igazitól. Mert ezt, itt, ebben a szédületesen bohém és gyötrő két évben éltem át, azzal a nővel, akinek most a bőröndjein ülök. Összepakolni nem segítettem, de a vonatjegyet, haza a szülőkhöz én vettem meg neki. Ő a ruháit csomagolta be, én az emlékeim.

Halkan, surranón lépett be, meg sem akart látni, észre sem akart venni. Gépies mozdulatokkal a fürdőszoba felé tért, alig telt egy pernyi idő, máris hallottam a zubogó víz hangját, szinte láttam, ahogy, finom, lágy ívű ujjai fodrozzák testén a tusfürdő hab buborékjait. Szeretkezéseink emlékképe ötlött fel bennem, de amilyen gyorsan érkezett, olyan gyorsan el is halványult. Már felöltözve lépett ki, gondolom jó előre bekészítette magának az öltöznivalót. Ő is tudta milyen, melyik estéhez érkeztünk, talán már ő is minden velünk kapcsolatos dolgot, történést becsomagolt egy nagy, barna, veretes lakatokkal borított fémesen morgó éltes vasládába. Szóra nyílt volna szám, szóra nyíltak ajkai, de csak a csend kiáltott helyettünk. Én akkor már a konyhában álltam, kezemben vizespohár, benne a közös kedvenc, a vörösbor. Vörös szemnek is hívtuk, a szimbolisták által megálmodott harmadik szem után szabadon. Kotorászott még egy keveset, aztán az ajtó felé indult."Nem szólt, nem szidott, nem is nézett énrám". Könnyű volt akár a tavaszi szél. A pepita bőröndöket könnyedén emelte meg, egy kezébe vette úgy nyúlt aztán a kilincsért. Az utolsó hang, ami érkezett tőle az volt, ahogy a lakáskulcsaim éles csörrenéssel landoltak az előszobai kis asztalon lévő zománcozott tálka meredélyében. Szerettem, hogy így ment el, tudta, hogy ez számomra az a klasszikus kép, az a finom repertoár, ami tökéletessé teszi a rendezést. Hirtelen este zuhant a házra, minden helyiséget, rést, lehetőséget a sötét uralt. A hajnal a lépcsőfordulóban ért, kezemben félig szívott cigaretta, fejem felett bágyadtan bóbiskoló szentjánosbogarak. Nem tudtam aludni, nyugodt lenni, felszabadultnak érezni magam, valamiért, valakiért. Pedig belül tudtam, hogy a rendezés elsőrangú volt, ez a színdarab megállja a helyét. Igazából meglehet, hogy csupán egyetlen dolog bántott olyan fájón konokul. Az, hogy sohasem volt jegyem erre az előadásra.