Keresés ebben a blogban

2011. augusztus 22., hétfő

vigyázz

a hajnal csendességre int
vigyázz! valaki álmaidban jár
felkelt, köhécsel, füledbe súg, kelteget
papírlapra körmöl lázasan
a párnádon hagyja az üzenetet
olvasod, de majd belé fájdul szemed
rég nem látott betűk azok
rég nem látott képzelet
visszafekszel,
de az álom nem vesz újra karjára
félálomban tengsz-lengsz, mint egy cifra szolga
foghegyről beszél veled a szerelem
kifogástalan, úri modorban
és te ezt élvezed
roppant mód élvezed
élvezed, hogy messze az álom
és talán az élet kelteget
de vigyázz, vigyázz azért mégis, jó barát
a párnádon hagyott omló parfüm illata
hamar illan, hamar más csodát keres
ha itt az éjjel, ha új üzenet éledez
két marokkal szórd a csodát
ne fukarkodj semmiben
és vigyázz, vigyázz
mert meglehet
odaát egy másik üzenet
más álmára függeszt
vigyázó szemeket

Az Andy Warhol Project

Arcaim a falon, konzervált mosolyok,
Ezernyi reprodukcióban tükröződöm vissza, önmagamon,
és csak a sziluettek ócska árnya jelzi, hogy mekkora
csalás minden, hogy mekkora teher a földi lét,
és az is mekkora hazugság, hogy naponta
úgy kelek fel: vajon mi jöhet még?
A falon, a konzervek árnyékában mindig örök a kék,
és szép hazugság, a senki sem ért.

Örök szimbiózisban él a pop-art és a lét.

Csutak a mikrofon előtt

Amikor én még kis srác voltam. Kezdődhetne így is az elemzés. De mégsem. Nem akarok nosztalgiát. Jelent akarok, mozgást, játékot. De ahhoz, hogy ez a játék kezdetét vegye, szükségeltetik némi bevezető, magyarázat. Ifjúsági irodalom, ifjúsági film. Mi ez? Ezt alapvetően egyszerűen definiálhatjuk. Adott korcsoportnak szóló, leginkább tanító jellegű alkotás. A korcsoport összetétele és milyensége nem számottevő. Sőt, idővel maga a korhatár sem, hiszen a gyermekek világa a felnőttek világa is volt valaha, így könnyen azonosulni tudnak a történettel. Nem mellesleg az ifjúsági könyveket is felnőttek írják. Túl nagy téma, és haszontalan dolog lenne most számunkra, hogy idecitáljuk ennek a tézisnek az egyes alkotó elemeit, ezért csak pár sarokpontot, fordulópontot közlök. Az első kő, Kormos István. Remélhetőleg mindenkinek ismerős e név. Ha nem, kérem, olvassanak utána. Szegény Yorick, biztos felkiáltana az előbbi mondatot olvasván. Kormos volt az, aki a hallgatásban lévő írókat a Móra kiadóba invitálta, és győzködte őket, írjanak mesekönyveket, gyermekkönyveket, ifjúsági regényeket. Ez az invitálás leginkább a szocialista rendszernek" túl "polgári íróknak szólt. Nemes Nagy Ágnes, Pilinszky János, Weöres Sándor, Zelk Zoltán (meggyőződéses kommunista volta ellenére, persze még a börtönévek előtt), és persze Mándy Iván. Nem volt egy könnyű invitálás, nem volt ez könnyű döntés. De az író dolga az, hogy írjon. Így a felkértek írtak. Tudták, hogy az ő életük is időbe van fonva, a most, most van, nem lehet kivárni a jobb szelet. Van persze, aki így tett, de ez csoport szerencsére nem, így egy újszerű, erős, mély és tartalmas stílus dominálta magát az irodalmi kánonban. Ennyit a sarokkövekről. Térjünk a lényegre. Mándy. Az Iván. Az író a pálya széléről. A polgári csökevény, a humanista neuraszta. Háborúba született, háborúban érett férfivá, és egy békétlen szabadságba halt bele végül. Sajnálatos, hogy Mándy nincs a helyén az irodalomtudatban. Tehetsége, szorgalma, zsenije csak a nagyokkal mérhető, velük teljesen egyenrangú alkotó. A tört szavak, a tömör mondatok mestere. A mozik, bisztrók szerelmese.

Pazar könyveket írt, olvasásra ajánlom mindenkinek a műveit. De Mándy amellett, hogy polgári csökevénynek tartotta a rendszer, igen modern lélek volt, szeretett a mában, a jelenben élni. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az egyik legsikerültebb ifjúsági regényéből készült tévéfilm. Csutak a mikrofon előtt. Csutak, az örök gyermek figurája Mándy világában, egy egész sorozatot szentelt főhősének. (Csutak és a többiek, Csutak színre lép, Csutak és a szürke ló, Csutak a mikrofon előtt, Csutak és Gyáva Dezső) Több "Csutak" tévéjáték is napvilágot látott, de az 1977-ben Katkics Ilona rendezésével bemutatott film, a "Csutak a mikrofon előtt" talán a legszórakoztatóbb, és a legszínesebben metaforizált. A mikrofon a Magyar Rádióra utal. Mándy dolgozott a rádiónál, hangjátékokat formált át, javítgatott hallgató" éveiben. Tehát, a regény és az ebből készült film önéletrajzi elemeket is tartalmaz, mint majdnem minden Mándy regény. Csutak tizenkét éves forma eleven fiú. lánglelkű kiskamasz. Eleven, mint általában a kíváncsi lélekkel megáldott gyermekek. Környezete kedveli, szeret a társaságában lenni, érettségét mi sem bizonyítja jobban, hogy nálánál idősebb fiúkkal barátkozik, akik nem kezelik úgy, mint éretlen személyiséget, hanem bizalmukba fogadják őt, sok esetben felnéznek rá, becsülik, szeretik, tisztelik. Mándy Csutakban talán védett önmagát szimbolizálja. Mint ahogy a magyar ifjúsági regény, úgy az ifjúsági film és jelentős törzsfejlődésen ment keresztül, főleg a televízió megjelenése után, amikor tömegek tudtak egyszerűen és olcsón csatlakozni kulturális programokhoz. Itt már a kitaposott ösvényre lépett vagy lépő stílust érhetjük tetten. És ez nem véletlen. Mert maga a stílus megteremtője jegyzi rendezőként a filmet. Katkics Ilona fogalom ebben a műfajban. Legenda. Isten éltesse innen is, remélem, az üdvözlet jó egészségben találja. Rendezéseinek se szeri, se száma, csak tévéfilmből rendezet vagy két tucattal. Speciális szemüvege van. Nemcsak lát vele, hanem érez is. És beszél gyereknyelven. Mégpedig igen jól. Ez a film ilyen minőségű rendezés nélkül bizonyosan a feledés homályába veszett volna már, de a profi munkának köszönhetően ma is élvezettel tekintik meg az újabb generációk is. De térjünk vissza Csutakra és a filmre. A huszadik század közepén, vagy kicsivel utána elkövetett ifjúsági filmek, regények zöme egyszerű volt, érhető és világos. Nem olyan komplikáltan meseszerű, mint manapság, ami egy borzalom, és őrjítő lélekgyilkosság. Nem, Csutak (Perlusz Péter, egységes, finom, koraérett játékával) egy eleven tizenéves, Budapesten él, a nyáridő nagy részét a strandon tölti a cimborákkal. Itt lel rá Zoli bácsi (Juhász Jácint) a Rádiótól, aki új szereplőt keres a hamarosan bemutatásra kerülő gyermekhangjátékhoz. A hangjáték voltaképpen egy szöveges mű, amit mikrofonok előtt vesznek fel, tengernyi dialógussal. Csutak rááll a dologra és másnap már a Rádióban találja magát, ahol�egyből megismerkedik a helyi farkastörvényekkel, akárcsak az, aki a felnőtt létbe lép, és harcok, viszályok, irigyek óvó szeme által szerzi meg a szükséges tapasztalatot. Mert a Rádióban nemcsak a játék, meg a móka dominál. Ott van a hatalmi helyzet is, a pozícióharc. Ott van Kalocsai Tibor (Tóth Tibor remek játékával). Kalocsai, a kisfőnök, a helyi nagymenő, a befutott sztár, akinek mindenki fizet, hogy megtarthassa betöltött szerepét a hangjátékban. Minden gyerek, persze, mert a gyerekek világa is egy külön, párhuzamos szálon futó a cselekmény a felnőttek világa mellett. Kalocsai a helyi gyermekvilág diktátora.

Mándy minden lehetséges és ismert klisét a figura alá helyez (verőlegényeket, fenyegető magatartást, felnőttes habitust, attitűdöt), hogy annak hitelét, súlyát erősíteni tudja, dominálja. Persze, ugyanezt teszi a másik pólussal, Csutakkal is, hogy kiegyenlítse az erőviszonyokat. Egy mini világot képez a maxi világban. Voltaképpen ez a bonyolítás forráspontja. A két eltérő jellem, álláspont ütköztetése. Amit nagy szakmai rutinnal meg is old. Ez a konfliktus él, vibrál. A helyszín is. Minden választott helyszín hiteles, realista, élettel teli. A strand, a játszótér, a Rádió, a családok belső világa. Egyedül Csutak múltba néző merengő ideája kap szürreális ízt, pontosan olyasfajta merengés ez, amikor egy üldözött polgári csökevény a jelenből kiszakadt, múltban ragadt szellemi, fizikai társait keresi. Mándy Csutak múltba nézésével saját múltjába tekint vissza. De Képes Géza nem jön vissza, sem az Ér utcaiak. Felnőttek, elköltöztek, elmentek messzire. Mándy és Csutak itt maradt hírmondónak. Ők és az etika. Mert Csutak dacos. Lelkes. Komoly igazságérzet bujkál benne. Nem hódol be Kalocsainak, de nem ám! Ellentábort képez és szembeszáll a rettegett tini sztárral. Csutak voltaképpen a mindennapok hősének idealizált alakja. Ki nem akarta még sohasem seggberúgni a főnökét, Elküldeni melegebb éghajlatra? Dehogynem, ha nem is tette meg, de ott belül, nagyot kiáltva már mindenki alkalmazta ezt. De a hősök ismérve az, hogy nem csak beszélnek, hanem cselekednek is. Bármi történjen, jó, avagy rossz, az igazságnak ki kell derülnie. Mert szükséges. Mert a csalás nem maradhat titokban. Mert a rossznak a jó az ellenpárja. A javulás, a megbocsátás lehetősége élteti valójában az igazság keresőket. Rengeteg titkos és kódolt üzenettel él Mándy (és nemcsak Mándy, hanem a többi gyermekregény írására "kényszerített" író is). A sápot leadók berezelt viselkedési morálja, Kalocsai túlzott tekintélye mind-mind a rendszer gyermeki rendszerekbe átültetett stilizált képe. Még Kalocsai megindító érzelmi terrorja is. Rossz családi helyzet, nehéz, sanyarú gyermeksors�ami mögött mégis felsejlik az álca. A hazugság, a tettetés patetikus pökhendi álcája. Csutak, Pazár, Dunai, a képzelt barátok és a berezelt barátok végül győzedelmeskednek a hazug és képmutató Kalocsai felett. Az élet, mint egy jól sikerült ifjúsági filmben végül a segítségükre siet, Kalocsait kiteszik a Rádióból, a pénzét mindenki visszakapja, a hangjáték meg óriási siker lesz. Ezen a ponton ér össze a felnőtt és a gyermekvilág, mégpedig úgy, hogy mindkettő elismeri egymás szuverén létét, életképességét. A jó mindig győzedelmeskedik, azt szokás mondani. Talán egyedül Csutak és a benne élő Mándy válik a záró képek során újra levertté, szomorúvá. Mert e reménybe hajló szép múlt és benne a merengősen illuzórikus Képes Géza akkor bukkant fel újra, amikor talán már nem várta senki. Csupán meglesni sikerült őt, messziről, egy távcső mögül. Mert Mándy is tisztában van vele, a múlt sosem jöhet már szembe ugyanúgy az utcán, mint amikor múlttá vált. Ez teljességgel lehetetlen. Mándy Iván, Katkics Ilona, Bíró Zsuzsa, Tamássy Zdenkó, Mestyán Tibor és egy modern magyar klasszikus. Megnézendő, élvezendő. Mert jó. Mert érték. Aki tudja szeretni, kedvelni ezt az alkotást azzal biztosan nem találkozom szembe Filippinél. De még a rommá gyűrt Magyar Rádió főbejárata előtt sem. Maximum beülök vele egy sörre, vagy egy szörpre egy még létező bisztróba, valahol az Ér utca, vagy a Bakáts tér környékén.

víz a testben

Vászonszerű ébredés,
tagjaimban az óceán lüktetése,
a kelő nap első fénye játszik szerelmest
az éledő hullámokkal, kis sárga
halászladikok úsznak tova a tengerparti
sziklák csipke-szirtjeinek vonalán, a ladikokban jókedvű parti halászok sziluettje fénylik bizalommal telten
a lég fodros vizén hangos és szertelen madárrajok
feleselnek lázasan az érkező déli szelekkel,
s a mélyben sokféle halnép úszik
együtt a finom álmok szegletén az
újra fellelt reménnyel.

Új nap van, új ébredés.

Ma is minden óceán, ma is minden kék.

leckék

First lesson: Likvidálni kell a tartalmatlan félelmeket.

Second lesson: Ne harapj fűbe időnek előtte, a protkó alatt sokkal érzékibben roppan a salátalevél a sajtburgeredben, amit a mekkitutázendéjtifor étteremben vettél a nap 26. órájában, 2043-ban. Mert az idő bizony relatív.

Third lesson: Kerüld az ostobákat. Hihetetlen erő lakozik bennük ahhoz, hogy elvegyék mások erejét, leszívják az energiákat, miközben azt sem értik, hogy mi történik velük, mi egyáltalán a szerepük a világban. Talán az a legmegfelelőbb, ha úgy általában csak kussolnak.

Fourth lesson: Légy kemény, határozott, céltudatos, sok esetben törtető és hatalom mániás. Nem számít az, hogy ki van melletted, a cél, hogy legyenek ellened, mert így jobban kiszűröd a lényeget a tárgyiasult valóból, mégpedig azt, hogy téged senki sem nyomhat a víz alá, te vagy itt, aki fullaszt és megfullaszt, ha kell. A jó szánalmas, ha asszimilálódsz egy értelmi közösségben, elveszted a rombolásba vetett hited, megváltozik a dark side belső éned elsöprő, mega- vonzóan kaotikus mivolta. A kedves emberek szarok, itt élned, halnod kell, ne feledd. A legjobb, ha mindig kés van a nyelved helyén.

Fifth lesson: Minden ébredés mögött, ott rejtőzik egy másik is, ez a körforgás elmélet. Ha egy falba rohansz, meglehet mögötte is fal van, de meglehet, hogy végtelenbe futó országút. Próbálkozni kell, próbálkozni. Meg tanulni. Érzékelni is, ja persze, tapasztalatszerzés, drágáim, az fontos. Tartuffe (izáció)- izoláció kizárva.

Sixth lesson: Az a legjobb az egészben, hogyha úgy tartja kedve részekre bomlik. Elemi részecskékre. Elemi ösztönökre. Falhozbaszós szex oder fürdőkádban ölelős? Nem mindegy? A lényeg, hogy élvezd, hogy elélvezz.

Seventh lesson: A hetedik te magad légy. Légy is légy. Asszimiláció és elfogadás. Mindemellett a tagadás magas konzisztenciájú törekvési láncainak megőrzése a tudat szintjén. Az elme úgyis kiveti magából amit nem odavalónak, amit nem helyénvalónak tart. Kár a gőzért, kár az benzinért, kár az elfecsérelt évekért. Tanulj meg tanulni, a többi nem számít. Csak önmagaddal keveredj és szállj vitába, ebben konszenzusra jutni: igazi győzelem.

Eight lesson: Hegyet mászni valójában egyet jelent a lejtő keresésével. Az izgalom, a felfokozott érzelmi töltés adja meg az út milyenségét, a hovatartozás mélységét. A hegyek ormán vas lábosban kutyatej virít, ki vitte oda valójában azt a lábost? Egy gyárudvari képzelet? Teljesen mindegy, amíg a lábosra koncentrálsz. Az igazság foto szintetizál az érzelmekkel, és valójában kutyatej vagy, a vas lábos csak a jelen börtöne. Amíg annak hiszed. Nyújtózkodj!

Lesson nine: Én vagyok én, ameddig ural az én. Te lennél te, amíg ural engem a te érzése. Mi lennénk mi, ha nekem nem lenne az én, s neked nem lenne a te. De így mindenki én, és mindenki te. Nehéz dolog ez a mi vagyiság. Egyszerűbben megvalósítható a ki gagyiság.

Lesson 10: This is the end. Nincs több magasság, nincs több mélység ebben az olvasatban. Cirkalmas cirkuláció. Meg egyedem, begyedem, tengertánc, magyar gyerek mit kívánsz? Nem kívánok egyebet, csak egy jó kis szexet. Szívvel tűzdelve, lélekkel spékelve.

2011. augusztus 14., vasárnap

édes élet

a gyertyák fényében fénylenek burzsoá arcok
denevér fogta idő
a háttérben a homokórában gyarlón pereg az idő
a kagylóhang üregben
szívmarta farkasok szeretkeznek
de még élnek, még igen
zihálásuk, félelmeik odadobják a nyárnak
a zöldellő nyárfáknak
és a Trévi vizében angyal lépked
talán az is visszatér, aki a kútba lép
hiába mondják, két fél az egy egész
ha egy egész város fél önmaga lenni
itt minden játék, minden álarc és álca
a pincér kezében megremeg az italokkal teli tálca
Hé, Marcello, még ne, még ne kezdj táncba kérlek
még alszanak a denevérek
jön még szebb dal talán, szebb álmodás
addig keresd, okvetlen keresd meg első lépésed nyomát
talán lesz, aki hazavezet, lesz, aki hazavár
milyen melankolikus benned ez a félsz, barát
gyere, lépj közelebb, és hörpintsd fel velem
ennek a kegyetlenül édes, kegyetlenül szép életnek vérvörös italát

Félálom

Magyarország választ. Magyarország választani kényszerül egy új életformát, egy új életet, egy új köztársaságot. A kilencvenes évek elején, a huszadik században járunk, a rendszerváltás időszaka ez, amikor a parlamentbe hosszú hajú, farmeres huszonévesek veszik be magukat, és csalamádéval esszük a hamburgert. De mégis, olyan valami új, valami bizsergető szabadságillat lengi be a tereket, a parkokat, az országot. Olyasmi, mint amikor a múlt egyik penészes szeletkéje már éppen távozóban van, de a születő jövő még rejtjelezi önnön mivoltát. Alapvetően egy letűnt kor mindig dekadenciába hajlóan ér véget. Itt sincs másképp, ebben az országban. Egy szegény ország lakói a magyarok, akik önmaguk is belső szegénységben élnek, szenvednek. Nem tudnak örülni. Nincs minek, nincs kinek. Talán, majd később, ha helyre állnak a dolgok. Talán akkor. Rózsa János története itt, ebben az élethelyzetben veszi kezdetét. A karakterek, a miliő státuszának megfelel, elfogadott, autentikus. A világ is az melybe bevezeti nézőjét. Rózsa az egyik legkarakteresebb magyar rendező, aki nyíltan, de nem fellengzősen beszél, értelmez és értekezik a mindennapok valóságáról. Nem fél belemenni nehezebb kérdésekbe, szociális ügyekbe, persze nem a tények, hanem a láttatás szintjén. Ebben a figyelem törzsben élő egyes egyedek specifikáns jellemrajza izgatja valójában. Persze ki-kitekint tágabb értelmezések felé, de ezek a távlati perspektívák az egyes egyének látószögében érvényesülnek.

1990-ben Magyarországon nincs pénz. Nemhogy a filmgyártásra, de még az ország alapvető finanszírozására sem. Ez a film és a társjellegű alkotások még a kilencven előtti pénzekből és pecsétekből jönnek össze, szinte minimál büdzsével. De hogyan máshogy lehetne realista alkotást forgatni, ha nem eredeti helyszíneken, eredeti figurákkal? A Félálom egyik nagy erénye az őszintesége. A téma nyílt sisakos, a dialógusok nem idealizáltak, a szereplők hús-vér mivolta megkérdőjelezhetetlen. Rózsa is tisztában volt vele, hogy filmje egy adott kor lenyomata lesz, de nem törvényszerű, hogy ez a lenyomat ne hordozzon magában értéket későbbi időkben is. Sok jó film vált az enyészet martalékává, mert túlságosan hitt a jelenben. Meglehet Rózsa filmje is itt tart valahol, de a film realista köznapisága mögött mégis olyasfajta egyetemes üzenetet hordoz, ami konzerválja a mondanivalót. Túl a film politikai hátterén egy árnyaltan finom mondanivaló sejlik fel, mégpedig az, hogy aki szerethető, az gazságban, és szenvedésben is szerethető marad. Mert alanyi jogon jó. Mert alanyi jogon hasznos az a szerethetőség, ami árad belőle. Még ha a világ ebből nem kér, vagy máshogy. Vagy csak el akarja ragadni, magához láncolni. Közhely, de így van, a szeretet az egyetlen dolog, amiből, ha többet ad az ember, még többet kap vissza. Furcsa a világ, de így működik. Rózsa ezt a szerethetőségi ént a lány kezébe adja. Rita (Visy Bernadett) Erdélyből szökött át a szüleivel, otthon még csak recseg-ropog a rezsim, de már készül összedőlni. Mindenki erre vár, a szököttek is, az otthonmaradtak is. Nagy a belső feszültség, főleg a felnőtt létben senyvedőknek. A gyerekek, a tinédzserek mások. Már képesek értelmezni a bajt, de tudják, hogy létezik rá a megoldás. Az élet elég hosszú, hogy orvosolja a bajokat. Még nem ragadta el őket a végtelen pesszimizmus. Zoli (Újvári Csaba) a szüleivel él Pesten, egy lepukkant bérházban, kétes múltú és jelenű barátaival autókat törnek fel, kisebb lopásokat hajtanak végre. Mindezt a diktafon árnyékában. Zoli ugyanis magnóra veszi ezeket a stikliket. A banda tagja még Attila, a lázadó rocker kamasz (Hajdu Szabolcs)(az ő életútja és háttér országa kimerítő ábrázolást kap, és szép jellemfejlődést mutat a karakter is) és kis Csoma (Szabó Dani), aki szabadidejét leginkább egy Javítóintézetben tölti. (Korszakos jelenet, amikor hazatér a lopott pénzzel és a szülők teljesen természetesnek veszik, hogy a kiskorú bűnözőt nevelnek, szinte zsenikultuszba hajlik ez a plasztikus nihilizmus) Ennek az intézetnek a lakója a különc, szellemileg visszamaradt Laci is (Gazdag Zsolt), aki halálosan szerelmes az új jövevénybe, Ritába. A kölcsönösségi érzethez talán Zoli jut a legközelebb, őt igazán, mélyen megkedveli a lány, a cinikus, de mégis nagyvonalú, szerethető milyenségét. Remek jelenet, amikor a Jack London rajongó Zoli kiviszi Ritát az erdőbe kutyaszánozni, ezekben a képekben teremti meg Rózsa a jövő kortalan szabadság mítoszát. És persze a jelenet végével le is bontja azt.


A központi politikai szál a lány érkezésével válik egyénileg motivált játszmává, ugyanis a szerethető én, angyali mivolta révén az összes fiút magába bolondítja (kis Csoma és Attila lopásba keveredik érte, miatta egy játékboltban, aztán az utcán szívják el közösen a lopott szivarokat, mindannyian). Nem hiába mondják, a szépség mindig természetes, és az ember természetéből fakad. Egymás mellett zajlik a nagy és a kis történet, egészen addig, míg a nagy felül nem írja a kicsit. Romániában is végbemegy a forradalom, a szököttek hazavágynak. Nincs mit tenni, menni kell. Csak az tudja mi az otthon, aki egyszer már megízlelte milyen nélküle élni. A realista, szoció filmes technikának nehéz testet találni, talán nem is feltétele, hogy vonallal, gerinccel rendelkezzen, elég, ha a kontúrokból megfelelően építkezik. Rózsa is így tesz filmjével, voltaképpen a haladási irány csak illúzió, minden egyes jelenet csak a jelent, a jelen valóságát hivatott kiszolgálni. A jelen viszont búcsúra inti a távozókat, a vonat nem vár, a sínek is koccanni kívánnak a vonatkerekek alatt. És ez lesz az a pont, ahol egybeér a gyarlóság és a szeretet. Az indulatok forráspontja végül igazzá válik, és várt, vagy nem teljességgel váratlan tragikum bekövetkezik. Az életben, szellemben, értelemben nem létező, vagy máshogy létező Laci megöli a cinikus, önmagát vészjósló poénokba kergető Zolit. Egy normál ember elintézte volna ezeket a froclikat egy orrba veréssel, de egy pszichopata máshogy reagál. Támadásnak veszi, a személye, a léte ellen való támadásnak. Laci kést ránt és Zoli bordái közé vágja a pengét. A fiú holtan esik össze, a kor, az élet megdermed, a halál ráteszi csontos kezét az ottmaradtak múltjának emlékképeire. Megszűnik a varázs, a szeretet feltétlen szabadság mítosza semmivé foszlik, győz a valóság, győz az emberi ösztön és félelem. Rózsa ezt a nyomasztó képet még azzal sem oldja, hogy Attila és Csoma Zoli temetésén Lacika akasztásáról beszél. Sőt, talán sajnálni kezdjük az akasztotta, szerencsétlen élete miatt. Korszakos magyar film a rendszerváltás idejéből. Mindenki nézze meg, aki hozzá tud jutni, van, aki nosztalgiából, más pedig, talán azért mert egy jó filmet szeretne látni hús-vér jellemekkel, karakteres mondanivalóval. Plusz adalékként a forgatókönyv Kardos István munkája, a zene meg Presser. Akit ez a triumvirátus nem villanyoz fel, azt nem is érdekli igazán a filmművészet. Pláne, ha magyar.

Zorba, a görög

Ha lelki vezért kellene választanom... biztosan Zorbászt választanám. Mert benne volt meg mindaz, ami egy tollforgató embert megmenthet: sastekintet, amely a magasból nyílegyenesen csap le zsákmányára; a minden reggel megújuló teremtő tisztaság; szakadatlanul újnak látni mindent, olyan örök mindennapi dolgoknak adni szűziséget, mint a levegő, a tenger, a tűz, a nő és a kenyér; a kéz biztonsága, a szív frissessége, az önnön lelkét kigúnyoló bátorság, mintha lenne ennél nagyobb öröm, s végül a tiszta, vad nevetés - mély forrású, mélyebb az emberi szívnél - , amely Zorbász öreg testéből szabadító erőként fakadt fel a legválságosabb pillanatokban, felfakadt, és el tudott söpörni s el is söpört minden gátat - erkölcsöt, vallást, hazát - , amellyel a szegény gyáva ember bástyázta körül magát, hogy biztonságban tengethesse nyomorúságos kis életét.

(Nikosz Kazantzakisz)


Ez a kis idézet remek bevezetője ennek az esszének. A regényről írtam már korábban, most a regényből készült film elemzését veszem célba. Pár napja szokásos DVD vadászatra indultam az egyik plázába, ilyenkor leginkább a turkálót célzom meg, eldugott kincsekre vadászva, de néha a polcra is ránézek, hátha valamelyik régen üldözött darabomat meglátom. Megláttam. Ott volt a polcon, levettem, megvettem. Az ára nem érdekelt, kellett, szükségem volt rá. Természetesen már láttam korábban, és a beépült emlékképek most így újranézve ugyanazt az élményt hordozzák magukban, mint akkor. És ez jó érzéssel tölt el, hogy így, vagy húsz év távlatából is Zorba, Zorba maradt, én meg én. A kortalanság mítosza. Persze, az ő olvasatában, mert én ővele nem versenyezhetek. Az életöröm regénye, így hívom magamban Kazantzakisz remekét, ami 1946-ban jelent meg nyomtatásban. A film valamivel később, majd húsz évvel, sajnos már az író halála után. Pedig de jó lett volna egy olyan Brook-Golding féle koprodukciót találni közte és a rendező Kakogiannis között. Hát még közte és Anthony Quinn között. De ez csak képzelgés, az élet felülírta ennek a lehetőségét. De azt a lehetőséget nem, hogy Zorba testet öltsön. Korábban itt volt már ő, csak kivárta az idejét. A nagy fellépésre 1964-ben kerülhetett sor. Eredeti környezetben, autentikus görög miliőben, a tradíciók és az alaki modernizmus jegyében öltött testet a történet. Tökéletes az időzítés, a Nouvelle Vague éppen teljesítőképessége csúcsán, Godard és Truffaut zsenije már hatással bír a jelen és a jövő generációjára. Ez az a pillanat, amikor Zorba teljes valójában meg tud jelenni, és hatással bír lenni korára. És ezt a hatást az óta is gyakorolni. Mivel irodalmi adaptáció, így rendkívül fontos a színes jellemrajzok mellett a történet hitelessége. Kazantzakisz műve egyben egy nagyon autentikus környezetbe vezet be minket, de ebben a környezetben a tradíciók és a vallás mellett fontos szerepet játszik a hierarchia, a harag, a gőg, és a leplezett szexus, a mérhetetlen vágy kínzó érzete is. Egy nagyon kemény és egyszerű világ ez, minden bújával-bajával. Basil (Alan Bates), a görög apától Angliában született író Krétára igyekszik, hogy az öröksége után nézzen. Ez persze voltaképpen egy álcselekmény, mert éppen élet és írói válságban van, talán a napfény, a környezet, a színek visszahozzák életkedvét. Valami ilyesmit képzelhetünk a film indító képeibe. Aztán mást. Talán azt, hogy ez a fiú menekül. Önmaga elől, eddig élete elől, fásultsága, rosszkedve, depressziója elől. Lehet ez bármi, a lényeg, hogy ezzel az úttal nincs pontos célja csak sodródik, talán egy jelre vár. És az élet jelzi is szándékát vele. Feltűnik az esőben egy rongyos, szedett-vedett alak, akinek az arcán olyan mosoly ül, mintha a Grand Hotel bárjából lépett volna ki és éppen szivarra készülne gyújtani. De nem, megelégszik egy Virginia cigarettával is, amit az íróember kínál fel neki. Persze már az után, hogy ez a furcsa alak közvetlensége folytán egész a közelébe férkőzik. Alexis Zorbas (Anthony Quinn), egyenes, kemény ember. Ami a szívén az a száján. Nem fél az élettől, teljességében képes megélni az érzéseit, a pillanatok által felkínált lehetőségeket. Talán túlontúl is ősember íze van az ilyen léleknek a mai világban, de én inkább úgy hívom: ösztönlény. Zorba mellett nem lehet elmenni, képtelenség kikerülni. Igazi őserő, ős-szív, ős-száj. Basil felismeri a jelet, amit az élet küldött Zorba képében, és egyezséget köt a nagyhangú göröggel. Felfogadja bányavezetőnek, vele akarja újraindíttatni apja régen nem üzemelő lignit bányáját Krétán. Zorba rááll az alkura, egyedüli kikötése szabadságának megtartása. A két férfi együtt érkezik Krétára, és ott Zorba, mint az ügyek teljes körű felelőse lép elő. A "boss" azaz Basil jellemének megfelelően háttérbe vonul. Az irányítást ugyan kiadja a kezéből, de meglepő mód a jelleme, neveltetése, intelligenciája révén teljes egészében hatást tud gyakorolni az életimádó görögre. Ez a kettősség a film alap mozgatórugója. A félénk és a harsány jellem szót értése egymással, az egymásra gyakorolt hatás és ellenhatás életbe való kivetülése. Azt gondolhatnánk, tűz és víz a két ember. De nem erről van szó. Egymás tanítói és megértői lesznek idővel, a fiatalabb érettségre, megértésre, szelídségre tanítja az idősebbet, az idősebb meg egyszerűen megtanítja élni ezt a férfigyermeket. A film központi eleme az ő kapcsolatuk, diskurzusok, a cselekvéseik mögött rejlő indíttatások. Minden tőlük indul, és végül hozzájuk érkezik. Akár az élet által táplált körforgásban. Valami elmúlik, valami éled. De ez az élet mindig más színét mutatja és az élet a krétai sziklák között egészen más, mint egy angol nagyvárosban. Sokkal keményebb, sarkosabb, határozottabb. Az öröm, vagy az öröm lehetősége jelen van ugyan, de konvenciók, korlátok közé szorítja a tradíció, a hallgatólagosan elfogadott törvények. Semmi sem megengedett, csak amit a közösség, és benne a közösség vezető férfiúi helyénvalónak találnak. Ez okozza a film problematikájának forráspontját. A változni vágyó és változni képes Basil, Zorba által érkező jelek különös halmazával találja szemben magát, és ezekben a halmazokban feltűnik egy asszonyi kép is, a csodaszép, hallgatag özvegy (Irene Papas) bánatvirágba boruló képe. Zorba törvényei egyszerűek, ha akad egy nő, akivel idejét tudja tölteni, nincs baj. Az élet, de főleg a felnőtt élet veleje, hogy a férfi nőre leljen, a nő pedig oda tudja adni magát a férfi által, és az önmaga által teremtett örömöknek. Zorba tisztában van ezzel, nem vádolhatjuk meg éppen ezért azzal, hogy nőcsábász mivolta csábítaná ezekre a kisded kalandokra. Nem, nála ez létszükséglet. Ha nem tudna nővel hálni, abba belehalna. Tehát, ott tartunk, hogy az élet üzent, az élet jeleket közölt az ifjúval, mégpedig olyan jeleket, melyekből újra tudja építeni megkopott személyiségét. Ez így rendben is lenne, ha. Ha nem lenne körforgás Krétán. De van. Ahol a jó jelen van, jelen van a rossz is. A rosszat pedig a rossz vágy szüli, az özvegybe halálosan szerelmes helyi ifjú szerelmét viszonzás nélkülinek érezvén a tengerbe öli magát. Mindezt aközben teszi, amikor Basil új életébe lépvén végre együtt hál a szerelemre éhes nővel. Mert a nő egyedül csak neki adja oda magát. És ezzel az életét is. A fiú halálát megtorolván a krétai vérbosszú végez vele. Nincs, aki megmentse a feldühödött tömeg haragja elől, erre még Zorba sem képes, pedig kísérletet tesz rá, életét kockáztatván. Ott vágják el a nő torkát a templom előtt, akár mintha egy kecskét áldoznának fel húsvétkor az isteneknek. Kemény, furcsa világ. Basil itt ébred rá reményének törékenységére. De mégsem törik meg, mert mellette van az élet, mellette van Zorba, az életöröm hírnöke. És ők folytatják is megkezdett útjukat. Talán a végtelenbe. Talán tovább. De még egy ideig biztos. A bánya beindításának napjáig, amibe a "boss" az összes rendelkezésre álló pénzét beleöli Zorba tervét támogatván. Zorba fakitermelési ötlete balul sül el, a kötélpálya összeomlik a súly alatt, megsemmisül, az emberek fejvesztve rohannak a lezúduló hatalmas farönkök elől. Zorba nem született mérnöknek. Megtervezte a pályát, de hiba csúszott a számításba. Rajta múlott, hogy így alakult? Varrjuk a nyakába? Nem, nem és nem. Basil már túl van ezen, hogy felelőst, hogy felelősséget keressen az életében és az élete felett. Túl van már a megmérettetésen, férfivé vált, erős, szilárd, határozott, cselekvő, és nevető emberré. Mert a bajokat csak a gyengék siratják, az okosak és az erősek kinevetik. Mert, aki így tesz, jól tudja, az élet ad, az élet elvesz. Küzdeni, hadakozni ellene teljességgel felesleges. Zorba és az élet itt befejezettnek tekinti küldetését, felneveltek, erőssé, férfivá neveltek egy korábban sótlan, naiv és nemtörődöm alakot. Sorfordítóvá vált Zorba az író életében, de ugyanezt a fejlődést éri el Zorba is az intellektuális hatás által. Egymás által épültek teljesebbé. Talán némileg jobbá, nemesebbé is, de ez igazán nem fontos.

Ez a történet nagyvonalakban. Most kis vonalakban pedig egy géniusz emlékképéről néhány szó. Ez a film nincs, ha nincs Anthony Quinn. Bár a főhőst Kazantzakisz élő emberről mintázta, kérdés nem lehet, hogy ezt az embert, vagy embertípust Quinn is magában hordozza. Maga az őserő, a talentum, a féktelenség, a tettvágy, a kétkezi munkás, a dalnok, a táncos. Minden jelenet tőle indul és hozzá érkezik. A vászon az ő mozdulatait követi, a kamera csak neki engedelmeskedik. Quinn nem egyszerűen játszik, hanem teljességgel adja azt, ami ő: az emberségét. A szívét, a tüdejét, a hangját, a tekintetét, a nyelvét, a fogait, a hajszálait, a torkát, a nevetését. Istenem, az a nevetés! Milyen mély, milyen természetes, milyen éltetően harsány! Köszönet érte!(a hellének tiszteletbeli görögnek fogadták Quinnt a filmben nyújott alakításért) És persze annak az alkotógárdának, közösségnek, amiben ez a csoda létrejön. Alan Bates tökéletes az író szerepére, pontos ellentéte Quinn játékának, de egyben a végjátékban testvére is. Irene Papas. Talán meg sem tudnám fogalmazni azt a hatást, amit ebben a filmben a nézőre gyakorol az özvegy szerepében. Maga a misztikum, maga a szexus, maga a tartás. Szuperlatívusz. És szerencsére a film szereplői közül őt még körünkben tudhatjuk. Isten éltesse még sokáig. Lila Kedrova, az orosz származású színésznő szintén felejthetetlen alakítást nyújt az idős francia moteltulajdonos szerepében. Alakítását az amerikai filmakadémia Oscar-díjjal jutalmazta. Meg még másik kettővel jutalmazta a filmet (közte az operatőrivel, ha ezt másnak adják, nagy szégyen lett volna, Walter Lassally zseniálisan fényképezte a filmet), de a legjobb rendezés, legjobb film és a legjobb főszereplő díját nem kapta meg az alkotás. Ebből Quinn harmadik Oscar-díját sajnálom igazán, de tény, hogy Rex Harrison is Oscart érdemelt abban az évben a My fair lady miatt. Ilyen az élet. Azért az örökkévalóság megvan. És az nem semmi. A film zenéje is korszakos és örökbecsű darabokat rejt, Mikis Theodorakis munkáját dicséri. Kötelező filmklasszikus, akinek eddig kimaradt volna, az életéből az gyorsan pótolja. Depresszió, életuntság ellen kitűnő. Gyakorlatból mondom. Természetesen eredeti nyelven, esetleg magyar felírattal nézendő. A szinkron agyoncsapja.

Athéni alkony

nyár van, az olívák zöldek és fényesek
a lengedező szélben keserédes illatukat
már messziről érezni lehet
a domb tetőn nyugos alkonyi fény pásztázza
a romok ormán felsejlő gránitba fagyott nőalakot
több nő egyszeri alakján játszik a fény
kariatidák
menny és föld közé zárt köbe fagyott valóság
súlyos teher vállukon
nőre még ilyen teher nem nehezedett az Olümposzon
de a födém mégis áll, erő és valóság
és a sokszorossá vált leány csak tűri csendben
ahogy az élet átjárja méteres köpenye alatt testét
az alkony tört csillanással hajlik meg az oszlopfőn
szinte leborul az éteri csoda előtt
ha valaha is, láttátok már őt?
Erektheion szent fala előtt
ezt az évezredekbe fagyott női lélek temetőt?

Férfi nem teremthet szebb csodát, mint ősidőkbe szaladt
női mivoltának szinte halhatatlan Achilles-sarkát.

Végzet

Fátum = Végzet, előre megszabott, megmásíthatatlan, olykor szomorú, kegyetlen sors.

Valóban ilyen egyszerű lenne? Leírjuk egy papírra, hogy mit jelent valami és az életben pontosan így hajtjuk végre? Hát, a sors vagy végzet nem egy irracionális, kiismerhetetlen valami? De, az. Minden helyzetben, minden esetben. Még ha van egy perc, egy pillanat, amikor azt hisszük uralmunk van felette, a következő pillanat már rabszolgaságunk képét mutatja. Louis Malle ennek az uralmi pillanatnak a mozgási terjedelmét, rezonanciáját kutatja az 1992-ben mozikba került "Damage" fr. "Fatale" (Magyarországon "Végzet" címmel vetítették) című filmben. Ebben a filmben az érett Louis Malle, az öregedő filmrendező szellemiségét érhetjük tetten. Öregedő, azt írom, pedig ekkor töltötte be még csak az hatvanadik életévét, de aki huszonévesen már a legjobbakkal forgat, ráadásul jó és korszakos filmeket, annak ebbe a korba érve, már van mit összegeznie, az életben összegubancolódott szálakat valamelyest kibogozni. Malle nagyon komolyan veszi választott feladatát. Mindig is így tett, de most különös vonzalommal, talán rejtett félelemmel telten nyúl a témához, amit választott. Nincs könnyű helyzetben. Egy könnyed prepozíciós síkról, el akar érni a végtelenségbe fagyott pillanatig. Hogy sikerült-e neki? Nem. Mint ahogy Ikarosznak sem sikerült legyőzni a Napot, úgy Malle is félig hagyott megvalósulásokat hagy maga mögött. Miért van ez így? Mert a végzet irányíthatatlan. Nincs benne ráció, megoldható egyenlet, nem osztható, nem egységesíthető. Lényegében irreleváns lenne a mibenléte, de az emberi önkény mindenre választ keres, így érhető ez a rendezői szándék. Nagyon komplett információanyagot hordoz magában a téma. Meg kell próbálni utána menni a gondolatnak. Malle a végzet törékenységét, vagy ennek a törékenységnek a legvalószínűsíthetőbb felbukkanási területét egy harmonikus családi viszonyban képzeli el, nagyon ösztönösen. A végzet, mivel befolyásolhatatlan és öntörvényű, sohasem onnan érkezik, csap le áldozatára, ahonnan az várja, számít rá. Pont ellenkezőleg. Egyszerűen belép az életbe, és kiforgatja a sarkából a világot. Pontosan ez történik Stephen Fleming (Jeremy Irons lényegre törő, impozáns alakításában) kabinet miniszterrel is, akinek tökéletes életét és felfelé ívelő életpályáját senki és semmi sem akadályozza. Szép élete van, nagyfia feltörekvő újságíró, későn érkezett kislánya kissé bourbon éllel éli ugyan mindennapjait, de érdekes személyiség, felesége egy nagyon szerethető, csupa szív nő, bár tagadhatatlan, hogy ő is a múlt vonzásában éli az életét, és tapintható létében a feleslegesség kínzó érzete. De egy civilizált társadalomban ez egy optimális családmodell. Nincs benne semmi különös. Aktív, tettre kész, jól szituált emberek szoros köteléke a szentnek kikiáltott családi béke érdekében. Aztán megjelenik, ő, a végzet. A végzet egy huszonéves nő, szomorúság bujkál szemében, de ajka, mint izzó parázs világol, karcsú vonalai, hullámzó keble, mintha csak felkínálnák magukat az arra érdemes érkezőnek. Elesettnek tűnik, de egyben hihetetlen erősnek. Végzetesnek. Fleming nem is gondolt rá, nem tervezett vele, nem álmodott róla, nem volt benne az életében ennek a változásnak a képe.  Pontosan ez a meglepetésszerűség teszi törvényessé Anna (Juliette Binoche érzelmes, felkavaró játékával) jelenlétét. Sokan, nagyon sokan hisznek a végzet mindenhatóságában. Nem hiszem, hogy Malle főhősének ezt a hittel teli viszonyt szánta volna a végzet testet öltött alakjával, sokkal inkább azt a mély és szenvedélyes szerelmet, amit sem az életével, munkájával szemben, sem a feleségével nem tudott sohasem megélni, átélni. Anna megadja ezt neki. Teljes egészében, teljes valójában. Kérdések, utasítások, harc nélkül. Olyan lesz Fleming számára, mint egy kívánságdoboz. Talán ezzel csalja magához napról-napra egyre közelebb. És ahogy a férfi közelebb ér a nőhöz, úgy halad a történet is egyre mélyebbre, egyre mélyebb fájdalmak felé.

Sosem lehet tudni, hogy ami az egyik oldalon öröm, az a másik oldalon nem fájdalom. Malle ennek a kettőségnek örök híve és ez alapján folytatja a bonyolítást. Anna, Martinnak (Rupert Graves), Fleming fiának a barátnője a való életben. Tehát a család része. Nem Fleming kisded játékának a része, hanem a fia életének örömforrása. És itt rakja a legnagyobb terhet Malle a miniszter nyakába, a terhet, amit a lélek csak nehezen képes viselni, vagy egyáltalán elviselni: a szeretteink előtti hazugság, alakoskodás olcsó mítoszát. De Malle nem éri be ezzel a háromszöggel. Négyszöggé, ötszöggé növeli a konfliktust (ez belső konfliktus), egyrészről Anna félelmetes múltjának megismerése okán, másrészt Ingrid (Miranda Richardson BAFTA-díjas alakításával) és az Anna közötti szótlan, idegenkedő ellenérzés kiélezésével. A lánnyal, a végzettel nincs rendben valami és ezt érzi a környezete is. Kivéve Fleming. Fleming boldog. Boldog, mert végre él. Van miért, van kiért. A sok hitehagyott év után, itt a nő, az a nő, aki boldoggá tudja, tudná tenni, akivel révbe érhet. Irracionális dolgokra ragadtatja magát őrjítő féltékenységében, a lány után szökik Párizsba, ahol egy kapualjban vadállati, ösztönös mód szeretkeznek, majd mikor megtudja, hogy fia megkérte Anna kezét, beoson a nő szobájába, miközben a többi szobában a családtagok édes álmukat alusszák, és lefekszik vele. Flemingben minden a vágyról és a hormonokról szól, de közben egyre jobban magáénak akarja érezni Annát, az életét, a valóját. A végzet is ennek a kívánalomnak megfelelő mód cselekszik, Anna igent mond Martinnak, de azzal a hátsó szándékkal, hogy az apja szeretője marad. Malle felkínál ugyan kilépési pontokat férfi főhősének, de ő ezeket nem fogadja, nem fogadhatja el. Ez az önkénnyel teli vágy nyílegyenes mód rohan saját tragikumába. Felmerül a kérdés. Miért szeretünk valakit? Milyen érzések, indokok alapján? A külleme a vonzó, netán a lelkében rejlő mélységek? A határozottsága? Az elesettsége? Az elesettsége... mintha saját magát kérdezné vissza válaszért a kérdés a miniszter fejében. Hiszen ez a sokat szenvedett lány csak vigaszra, szeretetre, tartalmas életre vágyik. Meg kell kapnia, lehetetlen, hogy ne kapja meg. Lehetetlen lenne? Egyáltalán nem az. De a "mikor" és a "kitől" nem mindegy. Fleming egyre mélyebbre süllyed saját csapdájában és hazugságában, vett, ragadott boldogságának már csak napjai, órái vannak hátra. A szükségszerű tragikum kilép az életbe, a játék véget ér. A végzet öröme búra vált, és a halál, mint korábban Anna életében, meghátrálásra kényszeríti. A kártyák kiterítve az asztalon, a bánat és a szomorúság uralja az érzelmeket. Vagy mégsem? Hátha azért történt mindez, mert így kellett lennie? Mert így akarta a sors? Azt mondják, élet csak egy van. No, igen és egy életen belül vajon mennyi sors? És ebből mennyi az útvesztő, mennyi a megérkezés? Temérdek kérdés, válaszok nélkül. Talán csak az életleckék által megélt fájdalmak valódisága tud némely esetekben választ produkálni. Mint most, ebben a történetben. Ebben a történetben, ahol végül mindenki megtalálja, rá az élet által kirótt helyét. A végzet beteljesítette küldetését. Annyi a baj, hogy csak számára minden (és értékes) áron. Malle remek filmes volt, ez a filmje is, bár nem túl ismert, örökbecsű darab. Figyeljük meg azt a plasztikus nyugalmat, hogy a figuráit mozgatja térben és időben, mint megannyi apró színdarab finom láncolata. Tessék ezt filmet megszerezni, de főképp megnézni. Hátha más véleményen vagyunk ilyen fontos "sors" kérdésekben.

Amerikai história X

Rasszizmus: olyan gondolkodásmódot jelent, amely az emberek külsejében megfigyelhető eltéréseket kiemeli, ezekhez morális, társadalmi vagy politikai különbségeket rendel hozzá, és az így létrehozott csoportok között – feltételezett tulajdonságaik vagy értékeik alapján – hierarchiát állít fel


(forrás: Wikipédia)

Az erőszak, erőszakot szül. Létezik ennél ősibb törvény, meghatározás, tézis? Talán nem. Hiszen Káin is erőszakot követett el Ábelen, ezzel érvényesítve uralmát, hatalmát testvére felett. Az erőszak hatalom, de egyben rávilágít gyengeségünkre is, mert túlzottan öncélú. 1998-ban a mozikba került egy film. Egy film az erőszakról, vagy inkább az erőszak természetrajzáról. A címe: Amerikai história X. Hogyan lehet egy történet névtelen vagy nemtelen, csak úgy X-el jelölni? Mert nem önmagáról a történetről szól, hanem a történetben rejlő hatás mechanizmusokról. A kilencvenes évek volt az első olyan évtized, amikor az Egyesült Államok (vagy leginkább ő) már képes volt beszélni a határain belül zajló, az egyes népcsoportok között fellépő konfliktusokról. Vagy alapvetően az erőszakról. A mintaállam illúziója semmivé foszlott, szinte egymás után kerültek a mozikba az ehhez a filmhez jellegében vagy témájában hasonló alkotások, Született gyilkosok, Veszélyes kölykök stb. Azért hasonlóak mert a "fehér" ember oldaláról közelítik meg a választott témát, a főhősök alapvetően faji jellegüket tekintve homogének. Persze a probléma, amivel szembesülnek már nem ilyen egységes. A Született gyilkosok egy haraggal és dühvel átitatott véres szatíra a fennálló rend és rendszer impotenciája ellen, míg a Veszélyes kölykök, egy lokálisabb, helyi problémát vesz célba, leginkább a faji alapon megkülönböztetett társadalmi státusz rögzült viszonyait vizsgálja. Témájában, jellegében, sokkoló képeivel az Amerikai história X megy a legmesszebb. A téma alapját tekintve itt nincs mellébeszélés. A történet azt beszéli el, amiről hivatott értekezni és értelmezni. Hogy ez a nagy massza, amiben az amerikai polgár él, már-már forráspontjához érkezett, és mint egy vulkán az ezer éves álomból, fel akar ébredni. Számtalan náció él, alkot, küzd az Államokban. A nagy amerikai álom hazugság kabátja sok millió embert arra késztetett, hogy az Egyesült Államok legyen választott hazája. Ez persze némely esetben sikertörténeteket is hordoz magában, ezt a propaganda (telekommunikációs) gépezet szépen kiteszi a kirakatba, de alapvetően hatalmas néptömegek élnek a napi megélhetés szintjén, vagy már az alatt. Nem véletlen, hogy a bűnözési ráta egyre csak növekszik, és nincs egyelőre olyan rendi intézkedés, törvényi csomag, ami ezt megállítaná. Természetesen nem véletlen, hogy a bűnözők nagy része a szegényebb népcsoportok közül kerül ki, és jó részük afro-amerikai vagy bevándorló családok gyermeke. Ez ok-okozati törvényszerűség, csak felső irányítással lehet tenni ellene, ez pedig egy idealizált képhez vezet, egy olyan társadalomhoz, ahol mindenkinek van munkája, tisztes megélhetése. Sajnos ezek a nagy, modernkori demokráciák nem erről szólnak. És nem csak a tengerentúlon, hanem itt, az óhazában is. De térjünk rá a filmre és a film lényegi elemeire. Derek Vinyard egy tisztes, sokgyermekes fehér bőrű amerikai család legnagyobb gyermeke. Okos, intelligens, jóravaló fiú. Apja tisztes állást visel, tűzoltó. Anyja, Doris (Beverly D’Angelo megkapó játékában), értelmes, tiszta szívű, mély érzésű, a családi tűzhely melegét őrző szerethető személyiség. Ez persze egy flashback kép, mert a valóság már jóval túlmutat ezen az idealizált képen. Derek Vinyard (Edward Norton Oscar-díjra jelölt, hiteles, korszerű, új értelmet nyerő alakításában) huszonéves, fehér bőrű amerikai állampolgár és neonáci. (A neonácizmus (vagy magyarosan újnácizmus) a III. birodalomban megvalósult nemzetiszocializmus (nácizmus) újjáélesztésére, vagy egy nagyon hasonló ideológia életre hívására törekevő politikai mozgalmak ideológiai gyűjtőneve a második világháború után. Nem azonos az újfasizmussal, bár sok hasonlóságot mutatnak., forrás: Wikipédia) Tehát, egy olyan ifjú, aki a társadalmat és ezen belül a hatalmi csoportokat teszi felelőssé azért, mert a saját faját, fajtársait hátrányos helyzetbe hozza, az olyan csoportok ellenében, akik szerinte nem egyenlő mértékkel osztozhatnának az ország javain. Mindemellett a tényleges büntetést és a dühét a nélkülözni kényszerülő népcsoportok ellen fordítja. Voltaképpen a Hitleri nácizmus modernkori típusát valósítja meg, különösebb társadalmi támogatottság nélkül, alapvetően a helyi viszonyok rendszerében működteti részvételét, aktívizmusát. Természetesen Derek nem szellemi vezető, hanem egy ideológia pontos és precíz tanítványa, és a tanokban szereplő útmutatások precíz végrehajtója. Az eszme mögött mindig van egy szellemi vezető, aki a háttérből irányítja a szálakat. Itt ezt a szerepet az ideológia fő szónoka, Cameron Alexander (Stacey Keach) vállalja magára. Ő az, aki neonáci csoportot szervez a csalódott fehér bőrű fiatalokból, és ő az, aki az erőszak kényszeres hatalmát Derek kezébe adja, a szellemébe plántálja. Ő az igazi gyújtópont a filmben.

Derek fiatal és erős, határozott jellem. Ereje teljében van, szellemi teljesítőképessége csúcsán. Ezért nem meglepő, hogy hajlandó kiszolgálni ezt az ideát, és a szolgálatába állni, csapatokat szervezni az idea és faj védelmére. Pláne egy olyan élménnyel a háta mögött, hogy a város feketék lakta részében tűzoltó apját valaki meggyilkolta. Nincs bizonyítva, hogy ki, de Derek mindenképpen a város színes bőrű lakosai között tudja apja gyilkosát. Ezeket a képeket, jeleneteket Danny, a kisebb fiú (Edward Furlong precíz, pontos, felnőtt játékával) visszaemlékezéseiből látjuk viszont, és nem azon a ponton, amikor megtörténnek az események, hanem akkor, amikor a múlt újra jelenné kíván válni. Mert Danny csodálja a bátyját. Csodálja a nagyságát, erejét, határozottságát. Olyanná akar válni, mint ő, olyan hatalmassá, támadhatatlanná. Alá is támasztja ebbéli kívánalmát a gimnáziumban egy a Mein Kampf-ról készült házi dolgozattal. A dolgozat nagy felháborodást vált ki a tanári karban és a fiút a dolgozat újraírására kényszerítik. Természetesen más témában. A téma, amit kap ez: Amerikai história X, azaz Derek Vinyard múltja és jelene. A bátyja életútja az erőszak függvényében. A dolgozathoz épp kapóra jön Derek szabadulása. Három évet ült börtönben azért, mert a házuk előtt végzett két színes bőrű betörővel. Danny saját bevallása szerint is, ha nem úgy tanúskodik, hogy bátyja önvédelemből tette, amit tett, a bátyját halálra ítélik. A film pontos jelenetsorral követi végig a bestiális gyilkosságot. Egészen messzire merészkedik a jelenetsor, szinte a húsba vág, ahogy a fiatal férfi az őrület határán védelmezi saját ideológiája mögé bújva védettnek hitt erkölcsi, etikai fölényét. De Derek ma szabadul, és minden olyan lesz, mint régen, lesz, aki védelmezze a családot, a környéket, az otthont. Danny ezzel az érzetével végül magára marad. Abban nem, hogy a család szentségét Derek mindennél előrébb tartja, de abban igen, hogy ezt korábbi életével, vagy életének résztvevőivel akarja védelmezni. Nem. Derek megváltozott. A börtön változtatta meg. Piszok hosszú három évet töltött odabent. Idekint azt gondoljuk milyen mocskos világot élünk, hát képzeljük el mindezt egy börtönben, ahol a rabok előtt senki és semmi sem szent, pláne egy rasszista fehér, aki feketéket gyilkolt ideológiai alapon. Elsőként természetes mód fajtársai társaságát keresi a sitten, de egy negatív élmény hatására ez a viszony megváltozik, és már csak a túlélés izgatja. Profán mód ezt egy erkölcsös, jóravaló színes bőrű férfi rabtárs teremti meg számára, aki a "háttérből" segít neki a túlélésben. A segítség mindig onnan érkezik, ahonnan nem várnánk. Nagy segítség még Derek számára Sweeney igazgató is, aki mind Derek, mind Danny tanára, tehát igazán jól ismeri a fiúkat és hatással tud lenni rájuk, eltérő faji jellege folytán is. Tehát, Derek megváltozott. Azt is mondhatnánk, megvilágosodott. De azt is láthatjuk, hogy erre önmagától képtelen lett volna, szüksége volt rá, hogy kívülről beavatkozzanak az életébe. Levetkezi az ártó ideológiák uralmát, és kilép a csoportból. A csoportból, ahol időközben öccse egyre jobban teljes jogú taggá kíván válni. Derek ezt nem akarja. Nem akarja, hogy öccse is úgy végezze, mint ő, emellett a családja lássa kárát ennek a bűnös ténykedésnek. Rendes, normális életet akar, olyat, amit régen éltek, amikor még élt az apjuk. Szinte lehetetlent kér, de nem átall megdolgozni érte. Vajon a múlt árnyalakjai engedélyezik ezt számára? Költői a kérdés, az élet felülírja a megjavult fiatal férfi minden képzelgését a szép családi békéről. Danny-t ugyan sikerül megmenteni az árja csoporttól, de a fiatalabbik fiú saját maga okozott buta és értelmetlen konfliktus sanda bosszújától nem. A pisztoly eldördül, és hogy éppen egy fekete fiú tartja a kezében a gyilkos fegyvert, az szinte lényegtelen. Az erőszak, és főképp a rasszista erőszak nemtelen mivolta újfent lelepleződött. Néha bizony ártatlanok válnak vétlen áldozatokká. Főleg egy olyan társadalomban, ahol azért ölnek, mert valaki egyszerűen más, vagy épp olyan területen tartózkodik, ahol nem szabadna, mert az egy banda területe és oda tilos a bejárás. Megőrült a világ, és ebben az őrületben Amerika élen jár. Ezt az őrületet még a fiú befejezett dolgozatán nyugvó Abraham Lincoln idézet sem oldja fel: ˝Nem ellenségek vagyunk, hanem barátok. Nem szabad ellenségeskednünk. Lehetnek köztünk feszültségek. De a szeretet sohasem törhet meg. Az emlékezet titkos húrjai meg-megpendülnek, midőn jobbik természetünk lágyan megérinti őket˝

Az Amerikai história X fontos film abból a szempontból, hogy nagyon fontos témát érint és ezt pontosan, világosan fogalmazza meg. A rendező, Tony Kaye, nem hagyta, hogy filmjét megvágják. (a rendezői változatban ugyan Derek bosszúra sarkallja magát öccse halála miatt, és újra kopaszra nyírja haját) Azt nem sikerült elérnie, hogy a stáblistára ne kerüljön fel a neve. Hogy miért kérte volna ezt? Talán azért mert a történet, amit elbeszél, az se nem mese, se nem kitalált történet. Ez az élet, a mi modernkori életünk, sallangok, ideák, mellébeszélések nélkül. Tony Kaye egyszerűen dokumentálta a bennünk rejtőzködő torz erőszak nemtelen mivoltát. Többször megnézendő alkotás, kerülve az erőszakos jelenetek premier plan húsba vágó üzenetének túlzott értelmezését, több figyelmet fordítva az egyes jellemekben végbemenő változásoknak. Igazi kultfilm, a filmes tárolókban a nagyon jól sikerült alkotások polcára helyezzük, közvetlen a zseniális alkotások közelébe.

Annie Lennox szeme

Aznap esett. Majdnem egész álló nap. Hol erősebben, hol gyengébben. Záporok, zivatarok váltották egymást, a házak ereszein már-már folyammá duzzadtak a méla esőcseppek. Az utcai kanálisok képtelenek voltak így, egyszerre, hirtelen mód befogadni a rengeteg vizet, az utcákon, a tereken, a buszmegállókban, a hivatalok előtt hatalmas tócsák keletkeztek. Az emberek, mint a nyulak vagy valami idétlen szöcskék ugráltak és kerülgették a mini-tavakká duzzadt folyamokat, az autók méteres vízsugarakat fröcsköltek az útszéli fákra, virágokra, néha egy-egy szerencsétlen arra térő járókelőre is. Talán biztos veled is előfordult már, hogy az arcodra, ruhádra fröccsent az autók kereke által felvert vizes, hideg sáros lé. Kellemetlen, bosszantó érzés. Főleg az a kiszolgáltatottság a bosszantó, ahogy a hirtelen momentumából érnek el egészen a fizikai valódig. Untam magam otthon. Semmi jó nem ment a tévében, az íráshoz, olvasáshoz tompa voltam, a filmjeim zömét már vagy hússzor láttam, új meg nem került a kínálatba mostanság. Nemigen járok el otthonról. Nagyvárosi nihil, begubózott szingli lét. Ismerős? De valami fura érzés mégis motoszkált bennem. Hajnalban ugyanis megcsörrent a telefonom, és a rögzítőre valaki egy számot játszott fel… Az illető telefonszámát ugyan kiírta a készülék, de sehogy sem tudtam tudatomból előhívni a number tulajdonosát. Gondolhatod milyen görcsös gondolat lehetett, hiszen az ismerőseim száma az előbb említett lét-sivárság okán nem túl népes. Töprengő, merengő alkat vagyok, tépelődő is bizony, még depresszív jellemvonásokkal is terhelt, melankóliára hajlamos figura. Ezért is frusztrált a kérdés. Véletlen hívás lett volna? Ez lett volna a legmegnyugtatóbb. Az ötödik kávé után ezt fogadtam el tényállásnak, és igyekeztem másfelé terelni a gondolataim, fókuszálni a mai nap még előttem álló eseményeire. Este baráti társaságba megyek. Jókedvűnek, kiegyensúlyozottnak kell mutatkoznom, mert azt már korábban beláttam és megfigyeltem, ha kiültetem arcomra az éppen bensőmben őrlődő bábszínház forrongó képeit, akkor az este mártírjává válok, és majd minden perc az én nyűgösségem, akarnok magatartásom jelét hordozza magán. Ezt ellensúlyozván kifejlesztettem magamon és magamban a teljes, önbizalommal telt, nyugalmi pozícióban leledző ember prototípusát. Nem volt könnyű feladat. Több évbe, rengeteg időbe és koncentrációba került, de mára elmondhatom magamról, hogy bármely felmerülő gyanú képe nélkül tudom leplezni problémáim zömét mások előtt. Persze ez az ellenfelek képességén, készségén is múlik. Van úgy, hogy lelepleződöm, ilyenkor próbálok a leghamarabb felszívódni a helyszínről, és eltűnni az éjszaka sűrű csendekkel ölelt letargikus világában. A mai napra is ezt terveztem. Egy kis játékot a többieknek. Tudtam, hogy ma rutinból megoldom, mert olyanok gyűlnek majd össze Zolinál, akiket vagy nem, vagy csak alig ismerek, azok meg csak nem jönnek oda egy majdnem vadidegenhez, hogy barátom, igen kialvatlanok a szemeid, látom a tagjaidban is fáradtság bujkál, a mosolyod is igen erőltetett, ugyan mondd már, mi bánt?... Nem, ilyenre túl sok esély nem mutatkozott. Ezért is gondoltam, hogy a mai nap, sokadik kérésére a barátomnak, tiszteletemet teszem nála. Az eső nem zavart. Nem félek ázni, elázni. Jóleső, tisztító érzés. Mintha lemosná az évek által rám ragacsosodott mocskokat, piszkokat. Ez persze illúzió, de az esőnek mégis ereje van, úgy gondolom. Szedelőzködtem, készültem, magamhoz vettem egy flaska bort, majd egy szál rózsát az este háziasszonyának az asztalon unottan merengő vázából, és útnak indultam a belváros irányába. Már csak alig szemerkélt, a délutánt éltük éppen, gondolom esőisten, aki mint tudjuk, Mexikót siratja szüntelen, most Budapestet tisztelte meg egy kis rinyával. De most pihent, biztos kiszaladt valami hipermarketbe zsepiért, mert annyit törülgette könnyesre ázott szemét, hogy időközben kifogyott belőle. Körúti esti fények. Őszi este, olyasfajta idő, amikor még pulóverben járhatsz az utcán, de hatkor már az este készül birtokba venni a várost, monoton szürke fényével. Kivilágított kirakatok előtt haladtam el. Ha az utcán járok, két szokás kerít hatalmába. Egy, hogy a cipőm orrának hegyét nézem szüntelen, fel sem nézek naiv kis világomból, kettő, hogy megfigyelem környezetem minden apró kis rezzenését is. Most az utóbbit alkalmaztam és bambán figyeltem az előttem feltárulkozó bolti kirakatok sokszínű árubőségét. Mennyi mindent nem fogok megvenni ebből. Nem én vagyok az emberük. Az Oktogonnál jobbra fordultam, a Deák tér irányába, az Operánál lesz megállásom majd, ott lakik az én Zoltán barátom, egy kis mellékutcában, a harmadik emeleten,egy régimódi,gangos házban. Az írók boltja után, nem sokkal a Radnóti színház előtt egy plakátra lettem figyelmes. Nem, nem is plakát volt, hanem egy hirdetés. Vagy valami olyasmi. Csupán két szem mutatkozott rajta, és angolul egy szó, egyetlen szó: why? Már messziről kiszúrtam, majd ötven lépésre a táblától. Why?- hirdette lelkesen. Miért?- szólt hozzám kérdőn a kép. Mint egy bamba iskolásfiú az újra erőre kapó esőben, csupán pár méterre megálltam a hirdetmény előtt. Egyszerre csak a kép élni kezdett, egy dallam, egy mozgás, egy ismerősen ismeretlen világ képe merengett fel elmém sötétjében. Rájöttem, hogy Annie Lennox egyik régi videoclipjét nézem, és hirtelen tudatomba rivallt a felismerés, az üzenetrögzítőn ugyanezzel a dallammal találkoztam a mai reggelre ébredő esős hajnalon. Általában nem hiszek az üzenetekben, de most egyre kétkedőbbnek mutatkozhattam, mert a zene és a kép egyre közelebb és közelebb lépett hozzám, már-már a fejem körül táncolt Annie és ez a csodás dal, és lassan dúdolni kezdtem én is, ott a budapesti estnek esős alkonyatján ezzel a mesés nővel a dallamot...why, why... Az eső hirtelen alábbhagyott, mint ahogy a zene tünedezni kezdett. Csak az a csodás szempár és az a konok kérdés mosolygott szelíden felém. Nem tudtam, nem értettem a miértjét ennek a lopott percnek. Megráztam vizessé vált hajzatom, és újra úti célom felé indultam. Kezemben a rózsa és a bor tökéletesen elázott, ruhám egy merő víz volt, cipőmbe is befolyt a víz, éreztem hidegét, nedvességét. A lakáshoz értem, felcsöngettem, gyorsan szeltem a lépcsőket, a korlátok ívén meg-megdobtam testem, a bort majdnem kiejtettem a kezemből, a rózsa szála megtört, pár szirma, tüskéje enyészetté vált. Becsöngettem, hallottam, hogy bent már jóízűen folyik a party, nevetések és zrikálások mókás érzete költözött belém a közelgő jókedv láttán. Zoltán barátom nyitott ajtót, mosolygósan, vidáman, kedélyesen betessékelt. Áginak átadtam a virágot és a bort, aki azonnali mód leparancsolta rólam a vizes göncöket, és a fürdőszobába parancsolt, hogy öltözzek át Zoli egyik ruhájába, hozzam újra formába magam, majd ha ezzel megvagyok, bemutat a többieknek. A fürdőszoba felé haladva a nappaliban ment a tévé, valami zenei adó, valamely általam egyre jobban ismert és megismert dal…

A fürdőben, átöltöztem, rendbe hoztam magam, épp fésülködtem, amikor egy ismeretlen kéz inget nyújtott be...


- Bejöhetsz nyugodtan, nem vagyok meztelen - szóltam ki nevetve.


Egy gyönyörű, korombeli lány lépett be, szőke haját tűzött mód viselve, de pár rakoncátlan fürt lázas táncot járt hosszúkás nyakán, simogató érzés volt, gyámoltalan hold- táncukat járó lenge pihék a nyáresti szélben. Nevetve felém nyújtotta az inget, egy csíkos, kellemetlenül ronda és ócska darabot, de nekem mégis tetszett ez az ing, vagy talán a pillanat egésze, a pillanat varázsa, nem tudom. Rám segítette a ruhadarabot, finom, puha ujja érintette mellkasom. Rám nézett, lassan emelte rám tekintetét, alkalmam nyílt megnézni közelebbről szemét... Annie Lennox csodás, álomkép szeme tükröződött vissza abból a szempárból. Itt hát a kérdés miértje – gondoltam, ezért volt minden hallgatással teli üzenet, esőtáncát járó hangok és szisszenések a végtelen telhetetlen kebelén. Közben észre sem vettem, hogy a pulzusom, a lélegzetvételem egyre szaporábbá vált. Megköszöntem az inget, a lány kilépett a fürdőből, még halkan kuncogott egy jóízűt az ajtót becsukván, aztán a többiekhez tért, mondott nekik valamit, majd jóízűen felnevettek. Én is velük mosolyogtam, bár titkon azt gondoltam, talán mégsem rajtam nevettek. Még ezt sem bántam volna, mert valahogy minden olyan nyugodt volt, olyan kerek, mert ott voltak azok a szemek (nekem)…a szemek, melyek falakat dönthetnek le bennem, oldhatják bennem feszültséget, lényegi gátakat dönthetnek le, szabadon engedvén újra a bennem rejtező kusza és zavaros lélek-folyamot…Hadd, építsem tovább teremtett világom.

Adózva ennek az élménynek, hálából megcsókoltam pirossá vált, felpezsdült arcom a tükörben.

2011. augusztus 1., hétfő

Aranycsend


Egy perc a végtelen.
Egy áramlat, mely túllép a jelenen.
Jel, intés, hogy ne tovább, ne erre menj,
Lépdelj tovább te nyűgös halál.

Akaratba szakadt szavak,
Akarnok mosolyok mögötti torzulások.
Lélekmétely kínján fakadt sirámok,
Halott álmok, halott hullámok.

Borzongató hűvösben leng az értelem,
Egy halovány fényeken túli világban,
Ahol valakik megmondták előre, hogy nem lesz jövő,
Jön majd el, ő, az aranycsend.

Halál-maszkjában a gyémántszín jelen,
Mint tükrökön túli csillanás, megreped,
Mint a rianó jég mely a hegycsúcsok alatt
Szalad saját szabadsága felé, úgy lesz majd ott,
Olyan szenvtelen, de mégis parancsokkal teli.

Van egy világ, egy aranyvilág, ahol az Isten
Nem engedi, hogy legyenek csodák, mert maga az
Világnak csodája, s annak a világnak legközepén
Angyali várnak legmélyén ébred egy rőt álmodás,
Egy tükrökön túli végzetes csillanás.

A minden rosszban van valami jó, olyan oktalan félsz,
Ami már nem is embertől való, egy egyszerű kép, a jelen
Testéből kivájt merengő látomás, egy lidérces álom,
Egy kopár szirteken fakadt hajnali láz, egy érkezés, egy szoba,
Egy meghalás, egy hatvanéves őszülő lihegő búcsúzás.

Aranycsend a végtelen, aranycsend a halál.
Az ajtóban idegen mód, feszülten figyel egy vádlón
Merev hitehagyott álmodás, most ébredni még, most
Menni tovább, csontos nagy kezével lemondón legyint
A szürkébe hajló emberi szemnek a távozásában is szép,
Nagy pegazus szárnyakon osonó, gyémántszín – varázs,
Az örökkön itt lebzselő, mindig búcsúra kész,
Komorságában is rettentő szép: elmúlás.