Alkalmi vers a karácsony ürügyén

Megvették előlem az összes játék babát,
talán, ha kiabálok, de mindegy is,
ebben a városban mindenki éhezik,
kivéve az örökkön prédára leső sakálok.

A Nagykörút egyik sarkában állok és várok. Minden és mindenki
karácsonyi fényben pompázik. Kedvem lenne
elővenni egy tavalyi, szénné égett csillagszóró
maradványát, hogy lássa ez a szenvtelen, várakozó tömeg,
milyen tünékenyek a szeretetről hitt álmok.

De csak nem jönnek a megoldások, csak valami méla
szipogások, amit a nátha, vagy a kedvetlenség csal elő
belőlem, magam sem tudom igazán. Jó lenne felhívni valakit,
beülni egy kávéra, teára, csevegni semmiségekről,
nem nézni hogyan rohan az idő, csak lenni, mint a
teremtés idején az őshomályban.

De ma nem vár kályha, békés-békétlen családi meleg.
A fákon éltes zúzmara didereg, és rajta, finom, opálos álmok,
hogy majd erre jár a kisjézus, hogy majd eljönnek a pásztorok,
s élükön sok ezernyi részeg angyal tántorog, kezükben nagy,
súlyos vaskalapács, nyelvük hegyén ott sziszeg az éles, kialvatlan szó:
szeretet. Elgondolják szépen, csendesen, hogy kit öl ma meg a jóság,
a szemérem, a pátosz, a rend, a fegyelem. És hogy kinek hogyan éri meg.

Karácsony közeleg, nyitva van a mennyeknek kapuja.
És én nem tudom, de még csak nem is sejtem, hogy
mivel, miképpen jutok el oda. Milyen veretes ez a szűkös, emberi
létbe zárt kaloda. Mennyi, mennyi satnya, rozoga szív
képzeli azt, hogy majd ekkor, az ünnep idején, amikor mindent,
mint surranó lepel, hó borít el, és soványabbá, csupán sejthetővé
válnak az álmodással teli kontúrok, és teltebbé, zajosabbá válnak
a marhabélből eszkábált hanghúrok, hogy majd ekkor, és csakis ekkor,
megoldódik a talány, hogy a létezés értelmére nem igényelhető mérhető válasz,
mert ilyenkor sem, és voltaképpen sohasem működik a „csak az igen”, „csak a nem”,
csupán a talán. Karácsony van, a boltokból kifogytak a játék babák.
Mindent hó borít és békesség.
És közben Isten sört vedel és füvezik egy fekete zongorán.

Jótékony füst

Tengezer nehezen, kábán, fásultan ébredt. Nem tudta hol van, nem tudta kivel. Nem is érdekelte. Élvezte, hogy itt van, hogy még mindig részeg, hogy szeretik. Élvezte, hogy van. Józanító mámor nem létezik. A mámort azért szeretjük, mert szertelen, mert naiv, mert édes. És mert csaló. Igazi Trójai faló.
Tudta, hogy nincs egyedül, mégis furcsának találta a csendet. A csendben tisztán hallotta lélegzetvételét, tüdejét ahogy sípol, sziszeg, kerreg és berreg. Még a bagófüst illanásának is hangja volt. A szájból, ahogy karikaként illan, szinte dalnak tetszett. Füst sanzon. Ta-dam-ta-dam. Jöhetnének már a többiek, meghalok unalmamban. Ezt abszolút komolyan gondolta. Hallott már ilyenről. Mármint, hogy egy fószer belehalt a magányba. Mit egy, egy egész tucat, lehet százak, ezrek. Olyan végtelen a történelem. Meg van, hogy lemerül az elem, meg lehet ezt érteni. De ő nála még nem kell elemcsere, ő egyszerűen unatkozik.
Unatkozik, mert fogyóban a cigi és nincs sör, vagy egyáltalán, semmiféle alkohol ebben a rettentően unalmas, rettentően kispolgári lakásban. Még a macskák sem kefélnek odakint, mert nappal van és nem éjjel. Unatkozik, mert unalmas a délelőtt. Lustán hanyatt dőlt a kanapén, aztán csendes nyugalommal füstkarikákat eregetett a plafonra. Majd három méter magasra kúszott fel a füst, lomhán, mint ahogy éppen áldozatra lesvén a kígyó kúszik fel egy megfelelő faágra a dzsungel legmélyén. Szinte sziszegett a füst. Testet öltött. Maradandót. Halandónak mutatta magát. Sőt, mulattatta magát. Igen, sosem fogyó füstnek tűnt, egy sosem hervadó tüdő véráramából. Szerfelett nem akart szerte foszlani. Ügyesen játszott, valljuk be. Egészen a csöngetésig. Tengezer unottan feljebb ült a nyúzott, ezeréves kanapén, próbálta kitörölni szeméből az álmosságot, egy óriásit ásított, állkapcsa szinte beleremegett ebbe a végtelenre tátott szájba. Papucsot húzott, majd az ajtó felé indult. Míg ez a mozdulatsor tartott, a csöngetés nem állt le, sőt, fokozódni látszott. Először résnyire nyitotta az ajtót, majd amikor látta ki van mögötte, szélesebbre tárta. Ekkor adta fel a füst végtelen játékát, kiszippantotta a légáram. Tengezer magára maradt az új jövevénnyel. Kezet nyújtottak egymásnak. A vaskosabb férfikéz és a kecsesebb női. Megölelték egymást. Szájon csókolták egymást. Aztán szeretkeztek. Hatalmasat. Orbitálist. Orálist, és mindenféleképpen, ahogy létező mozdulat lehet a szex. Aztán újra csend lett. Cigarettára gyújtottak, most már ketten. És a füst újra játékba kezdett a falon. Talán mégis jó móka az unalom.

Önéletlányaim - Ági, a tizenhatodik fűszál

A Sarolta-bomba után egész késő tavaszig csak ébredeztem. Akkora dózist adott a jóból, és persze mellette a rosszból sem keveset, hogy teljesen kitöltötte lényem. Az a hónap azóta is a szerencse hónapom. Úgy nőttem fel és értem férfivá Saci mellett, hogy újraélhettem gyerekségem minden örömét. Mindent megtehettünk, és mi mindent meg is tettünk, amihez kedvünk volt éppen. Füveztünk a Halászbástyán, egy vasárnap hajnalon fellépdeltünk az Erzsébet-híd nagy fém feljáróira, szinte a tetejéig, majd pezsgőt nyitottunk, és benyakaltunk egy egész üveggel. Fürdőkbe jártunk szexelni. A Lukácsba, a Gellértbe, a gőzbe, akárhová. Vízben iszonyatosan jó a szex, pláne, ha termálvízbe élvez az ember. Azóta tudom, a jó szex lúgosít, kitágítja a pórusokat, jót tesz a bőrnek. Hát, még a léleknek. Idegen, ismeretlen hajókra szöktünk fel. Az egyik ilyen éjjel egy szárnyashajó konyhájára tévedtünk és felfaltuk az összes májkrémet, kétszersültet. Egész reggelig maradtunk volna, ha Sarolta nem hall valami motozás-félét, és fejvesztve el nem menekülünk onnan. A legjobb kabátomat hagytam ott a nagy rohanásban. Meg volt már vagy öt éve, még a Westend udvarban vettem. Gas szövetkabát. Nagyon menő volt és nagyon drága. Westend udvar. Budapest egyik legmenőbb és leg lepukkantabb helye volt. A belvárosi csencselés Mekkája. Az egész udvar nem állt másból, mint pár üzletből, egy étkezdéből vagy inkább büféből, és valami játékteremre hajazó nem tudom miből. De pezsgett a hely, akár a kilencvenes évek. Ott vettem a kabátot. És elveszett. Piszok mérges voltam, de Saci vett egy üveg bort, felcipelt magához, ahol hárman laktak együtt, mind egyetemista, és a kedvemre tett, úgy ahogy még korábban senki sem tett kedvemre őelőtte. Szóval rögvest megnyugodtam. Még kabátot is kaptam, az egyik exének az elnyűtt bőrkabátját. Valaha motoros fazon lehetett a tag, mert különféle matricák borították a barna-szín kabátot, de főképpen Harley matricák. Rém csúnya jacket volt, meg is szabadultam tőle, amint lehetett. A gagyiságnak is van határa. Nem úgy, mint az én szerencsehónapomnak. És tudjátok mi a legjobb az egészben? Az, hogy voltaképpen örültem neki, hogy csak eddig tartott. Miért? Mert éreztem, hogy nem tarthat tovább. Minden jónak vége szakad egyszer. Az euforikus jónak meg még hamarább. A sors különös játéka folytán tavaly egymásba botlottunk az interneten. Én és Sarolta, annyi idő elteltével. Még mindig képtelen lenyugodni. Tévés lett, szerkesztő, és a History csatornával járja a világot. Izgalmas élete van. Pont olyan, amilyennek elképzelte, amikor mesélt nekem a majdani álmodott jövőképéről. Megcsinálta. Iszonyú büszke vagyok rá.



Ági más tészta. Ő az én első egy éjszakás kapcsolatom. Nem volt ilyenem őelőtte, azóta persze már megtörtént néhányszor. Kövezzetek meg, de én semmi kivetnivalót nem találok ebben. Kétféle kapcsolat létezik. Az egyik a testnek szól, a másik a léleknek. A vágy nem egyenlő a szerelemmel. A vonzalom akkor alakul viszonnyá, amikor az egyének között a testi harmónia egy időben van jelen a lelki harmóniával. Ezt persze sok esetben nem lehet kideríteni az első éjszaka után. Ha az ember még ezután is érzi magában a pezsgést, a lelkesedést, utánamegy ennek az érzésnek és kideríti, hogy mi ennek az érzetnek a forrása, és hogy hová fejlődhet. Mi Ágival nem akartunk kideríteni semmit. Önfeledten szeretni és szerelmeskedni akartunk. Jó lett volna úgy, ahogy Brando és Schneider, hogy szinte egymás nevét sem tudni, csak prücskölni egy nagyot, élvezetből, fizikumból. De mi még ehhez vagy túl gyermekek, vagy túl jól neveltek voltunk. Ágit a visegrádi várban ismertem meg, láttam először. Az egyik várfoknak támaszkodott, és szendvicset majszolt. Lila szoknya, fehér blúz volt rajta, lábán csinos női cipő. Könnyed volt és légies. Az ételt nem falta, hanem nyugodt módon, kellemes tempóban jutatta le a falatokat a torkán a gyomrába. Én társasággal voltam, ő elsőre úgy tűnt, hogy egyedül, de később kiderült, éppen osztálykiránduláson van, itt van nem messze a táborhelyük, és ide azért jöttek, hogy megnézzék a helyi látványosságot, egy kis kultúrát szippantsanak magukba. Ági nem pesti lány volt, mint később kiderült, egy kis alföldi faluból jött. Mégis, olyan fesztelen, könnyed módon tudott társalogni, ismerkedni, beszédbe elegyedni másokkal, mint a legmenőbb csajok a pesti éjszakában a Váci utca színes forgatagában egy túlfűtött szombat este. Engem is ő szólított le. Valamiért megtetszettem neki, és nem akart lemaradni rólam. Így kezdte. Micsoda kezdés. Ha én így kezdtem volna korábban az ismerkedést, most nem itt tartanék… Ezzel az egy mondattal, egyből fontossá válhatsz valaki számára, ha jól időzítesz, és még némi őszinteség is szorul a mondandódba. Nem hittem neki, miért is hittem volna, de egyből megtetszett. Csodás gesztenyebarna haja volt, amely dúsan, mint a fodros tenger omlott vállára. Picinyke, de feszes melle hetykén meredt elő a blúzból, felfedve a meredő bimbók finom vonalát. Ajka, mint apró piciny tűzhányó piroslott, és minden lélegzetvételkor megrándult picit, mintha örökkön mondani szeretne valamit. Mégis szeme volt a beszédesebb. Olyan igézően tudott nézni vele, hogy azonnal elöntött valami kéjes érzés, valami vad, állati ösztön, hogy én most ezt a nőt, itt és most… Ebben viszonylag meggátolni látszott a köröttünk hömpölygő néptömeg. A vár csodás látványt nyújtott. A környezet is. A tavasz is. Apró szikrák lángoltak fel az égen, ahogy nyugodni kezdett a Nap, és az érkező este vonalán pajkos fényekben játszó csintalan csillagocskák lepték el az égboltot. Éreztük, hogy ez a pillanat a miénk. Éreztük, hogy le kell válnunk a tömegtől, az utastársainktól, minden olyan béklyót magunk mögött kell hagynunk, ami lánc, ami fogság, ami nem szabadság. Megszűnt a tér, és megszűnt az idő is. Keményen megszorítottam a kezét, és magam után húztam. De nem kellett cipelnem, vonnom, jött magától. Később már ő húzott engem. Egészen, le a hegyoldalon, úttalan, semmire sem jó földből kimeredő kusza ösvényeken, vagy csak egyszerűen a fák mentén. Az erdő árnya, mint bársony felleg takaró terült fölénk, és leplezte azt a szenvedélyes bűnt, amit elkövetni készültünk. Egészen a Salamon toronyig szaladt velünk a táj, ott álltunk meg, hogy kifújjuk magunkat. Őrültek vagyunk, állapítottuk meg egyszerre és közösen, és felnevettünk. Egyszer élünk, kurjantottam egy hatalmasat, és egy kisebb tisztáshoz érve fokozatosan szabadultam meg a ruhadarabjaimtól. Elsőnek a kardigántól, a pólótól, a nadrágtól, aztán sorban a többitől. Mire a tisztásra értem, anyaszült meztelen álltam az Úr színe előtt. Ági először csak nézte, hogy mit művelek, elborzadni látszott, talán úgy vélte, úgy szerette volna, ha ez a játék nem ebbe az irányba megy el, de rosszul hittem. Csupán szégyenlős volt. Amikor megbizonyosodott róla, hogy teljesen egyedül vagyunk, még őrültebb tempóban vetkezett, mint korábban én. Amikor végzett, mellém lépett, megfogta a kezem, és végigvezette a testén, egészen a Vénusz-dombig. Ott halkan felszisszent, összerázkódott, de hagyta, hogy a vágy hatalmába kerítse. Ott tettem magamévá a fövenyen. Tanúnk és cinkosunk csupán az égbolton függő koravén holdfény volt. Nem vagyok egy természet gyermeke típus, de akkor, azon az éjszakán boldogabb voltam, mint Maugli valaha is lehetett. És ehhez nekem még elefántok sem kellettek. Csak egy gyönyörű nő. Lány. Nővé ért kamasz. Vagy egy óráig csak feküdtünk a fűben, olyasmi mód, mint ahogy Williams és Bridges a „Halászkirályban”, csak én szerencsésebb voltam, mert mellettem nem egy másik meztelen fütyi élvezte a kérődző, nyugtató szellőt a lábai között, hanem egy puha kis pamacs mögé bújó rózsaszín mámor-kehely. Tényleg semmi kedvünk nem volt elmenni onnan, felkelni, felöltözni, visszatérni a valóságba. De az élet mindig dönt helyettünk, ha mi döntésképtelennek minősülünk. Egyszerre csak hangokat kezdtünk hallani, nem, nem szellemekét, hanem igazán ismerős hangokat. Valaki engem szólítgatott, más, mások az Ági nevet skandálták. Azt hitték elvesztünk, elraboltak minket, valami szörnyűség történt velünk, így a keresésünkre indultak. Pedig dehogy történt szörnyűség. A legjobb történt, ami csak történhetett velünk. Feledve minden bajt, eltanult formát és formaiságot, odaadtuk egymásnak, ami a legfontosabb az ember életében. A percnyi örömünket. Jóságunkat, szelídségünk. Szenvedélyünk. Emlékszem, milyen nehezen öltöztem fel, és Ági arcára is emlékszem, amikor megkért, hogy kapcsolja be a melltartóját. A kis fémzár bepattant, de ő nem engedte el a kezem, magához húzta, egészen közel, és átfogta vele a melleit. Éreztem minden szívdobbanását, lélegzetvételét. Nyugodt volt, a fenségesség érzetével teli. Én voltam az ő Tarzanja, ő meg az én Jane-em. Kár, hogy a magyarországi erdőkben hiánycikk a lián. Ha lett volna ott helyben egy sornyi, biztosan átlendülünk rajta egy másik világba. De nem volt. Lázasan megcsókoltam, és elkezdtünk lassan sétálni a hangok felé. Egy perc sem telt bele, és egy zseblámpa vakító fénye vágott az arcomba. Ránk találtak. Mi meg egymásra. Egyetlen, felejthetetlen éjszakára.

Osztálykép

Mennyi, mennyi év, odaveszett már,
de a kópia még áll, elevenebb, mint valaha,
a szájakon még ott a hahota, a szemekben a dac,
még nem tört meg sem test, sem lélek
az ezernyi kudarc alatt.

Gyermekek. Emlékük int felém,
hogy ne tovább, állj, itt van a határ,
a határ a múlt és jelen között,
egy véges-végtelen tér, melybe
millió emlék költözött.

Nem számított, nem volt kérdés, hogy a farsangon
ki, minek öltözött, ki milyen gúnyába bújt,
hiszen nem juhnyáj volt ott jelen!
Hanem a szertelen szellem és a bősze értelem!

Feleltünk sokat, többször a tanárnak,
kevésszer az életnek, de volt tétje vajon
mindannak a pőrére vetkezett léleknek,
mely testet öltött és egy közös gondolattá vált,
hogy iskola, hogy osztály, közösség, együvé tartozás.

Felnőttem én is, akár a többiek,
és az a kisfiú, aki a képen tetszeleg,
számomra idegen, múltba vesző talány.
De hűvös éjeken, amikor mélán táncba kezd
odafent a Hold, a színtelen unt csillagok vonalán,
még jelez nekem az a fiú, int felém,
s tán nem búcsúra mozdul erőtlen kis keze,
hanem óvón jelet fon homlokom köré, úgy üzen.
És én meghallom szavát, lágyan körém
teríti a növő, szertelen éj, óceán kék,

végtelenbe vesző, hallgatag uszonyát.

Roman Polanski: Keserű méz (Bitter Moon), 1992

Erdélyi Anettnek címezve

Vannak olyan periódusok az ember életében, amikor a szenvedély, az egyes szenvedélyek vagy csupán egy hatalmas vágykép, képes felülírni mindent, ami addig bekövetkezett az egyén életében. A múltját, a jelenét, a jövőjét. Tényleg bármit. Itt persze ne olyasféle szenvedélyekre gondoljunk, hogy valaki le akarja cserélni az autóját, a lakását, új pénzügyi befektetéseket keres, hanem olyanra, ami egészében képes felborítani egy ember életét. A szexus. Igen, a szexuális szenvedélyek. A szerelem, a vágy, a kéj, a szeretkezés, az egymáshoz és együvé tartozás. Amikor az ember nemcsak a lelki tárást találja meg, de minden olyan passzol is mellé, ami nélkül elképzelhetetlen az élet, egy kapcsolat. Ilyenkor megemelkedik a rezgésszám, és az egyén, egyének egy közös egységgé válnak, nem tudnak, és nem is akarnak többé egymás nélkül létezni. Bár, most elég profán módon fogalmaztam, ez nagyon ritka. Sokkal ritkább, mint egy házasságkötés, gyerekvállalás, válás. Nem sok ilyen adódik az ember életében, és sok minden kell hozzá, hogy rátaláljon az ember. Főleg nyitottság, vagy egyfajta megszállottság, hogy a köznapiságon túl is van élet, mégpedig egy olyan élet, amit érdemes élni és megélni. Roman Polanski filmbéli hőse éppen ebben az életszakaszába érkezik. Oscar (Peter Coyote) egy ritka szerencsés fickó. Megvan mindene, amire csak vágyhat, anyagilag, erkölcsileg mindentől független, teljesen a maga ura. Csodás vágyképet hajszol magában, írónak készül, a nagy elődök nyomán ő is arra vágyik titokban, hogy az a pár regény, történet, amit megírt és kiadásra vár, egy napon majd utat talál az olvasókhoz. Nem tudjuk mennyire jó író, erre konkrét választ nem kapunk, de némely jelenetben afelé hajlunk, hogy inkább középszerű, mint jó. Valahol azt vallom, hogy sohase bízz olyan íróban, aki teleaggatja a lakása falát a nagy elődök képmásaival, és az ő tehetségükből próbál erőt, ihletet meríteni. Az sem túl szerencsés, hogy mind anyagilag, mind erkölcsileg független. A jólét egyfajta megelégedést szül, és nem tudja ébren tartani azt a belső lázat, ami az íráshoz, alkotáshoz elengedhetetlen. Polanski munkája a „Keserű méz” ennek az archetípusnak, és az e típusból fakadó szexuális energiák ébredésének, majd elszabadulásának állít emléket. Pontosan húsz év telt el a bemutató óta, de ez a film mit sem vesztett az értékéből, minden képkocka a mai napig újszerű, stílszerű. A kerettörténet mögé egy nagy ívű, szenvedélyes, történet épül, egy olyan bizalmi rendszert képezve, ami elsőre idegennek tűnik, de idővel, ahogy a történet egyre mélyebben halad önmagában, teljesen elfogadottá válik. Egy óceánjárón India felé tart egy fiatal angol házaspár, Nigel (Hugh Grant), és Fiona (Kristin Scott Thomas), hogy felfrissítsék kapcsolatukat. Polanski remek klisékkel él egyébként, itt is a krónikus „hét éves” házassági válság mentén mutatja be szereplőit. Kettő nagyon szerethető figuráról van szó, csendesek, szelídek, tiszták, jól neveltek. A kerettörténet elemeinek részei. Totális ellentétei annak a párosnak, akik a törzstörténetet alkotják. Oscarról már esett szó, de szenvedélye tárgyáról még nem. Mimi (Emanuelle Seigner, aki az életben a rendező felesége) egy párizsi fiatal táncosnő (újabb remek klisé, Párizsban egy fiatal, szenvedélyes nő csakis táncosnő lehet), aki a tánc szenvedélye mellett egy ételbárban pincérnőként dolgozik a megélhetésért. Egy véletlen folytán összeismerkedik Oscarral, aki a nő látványától, mintegy belső áramütést szenvedve, eszeveszett keresésbe kezd, hogy rátaláljon a szerelem városában vágyképének tárgyára. Keresése végül eredménnyel zárul, és a szikra, ami korábban lángra lobban, oldhatatlan tűzzé fokozódik. De ne siessünk ennyire előre. Vagy vissza? Hiszen ezek mind flashback képek. A jelen az óceánjárón zajlik. A fiatal angol házaspár és a furcsa francia-amerikai páros között. Oscar a flashback képekben mind szellemileg, mind fizikálisan egészségesnek látjuk, találjuk, ám a jelenben ő már csak egy gerinc törött emberi roncs. Hogyan lehet ez? Mi okozhatta ezt a tragédiát? Itt érünk a nagy kör elemi részéhez, amit a nyitó mondatokban fejtegettünk. A szenvedély. A mindent elsöprő vágy. A szexus. Az intimitás. De ez nem csupán intimitás, hanem egy állapot. Egy olyan állapot, amikor már maga az egyén nem létezik, feloldódik egy közös testben, lélekben, és amíg tart ez az állapot, csak szinkronban tud létezni. Amíg tart ez az állapot. Mert emberek vagyunk, életünk véges, nálunk semmi sem tart örökké. Oscar ezt már tudja, de nincs, akivel megossza. Nigelt válassza beszélgetőtársnak. Nem véletlenül. Polanski filmjében semmi sem véletlen. Nehogy egy perce is bedőljünk neki, nem, itt minden mondat, minden képkocka, snitt, beállítás, egy tudatos eszme- és szociológiai rendszer része. Minden szereplő egy külön archetípust, habitust, karaktert képvisel, amely mind a nagy közös eszme, az oldhatatlan szenvedély vonalán létezik. Bárki, bármit mondhat, nincs elsöprőbb és katartikusabb érzet az ember számára, mint a szerelemből, szenvedélyből fakadó vágy és ennek a biológiai szintű leképezése, az orgazmus. Ha valaki bárminemű élmény hatására orgazmus közeli állapotba kerül, akkor teste olyasféle igazi örömöt szerez és talál magának, amire semmiféle lelki manifesztáció nem képes. Manapság ebben a transzcendens központisággal bíró világban egyre kisebb szerepet kap a test, a profán biológia. A véráramok, a csontok, a hajszövetek boldogsága. Pedig nincs igazabb öröm érzet, mint amikor a test jól érzi magát. Az egy őszinte és egyszerű jelzés. Nem kell, és nem is lehet semmit sem belemagyarázni, egyszerűen van és működik. Így működnek a kapcsolatrendszerek is az óceánjárón. Amit idővel felülír egy történet. A leplezetlen szenvedély története. Nigel egyre jobban a történet és a benne lévő szereplők rabjává válik, és még ha csak epizodista is ebben a katartikus élményben, előrébb viszi a cselekményt. A cselekményt, amely a múltban, a múltból építkezik, de nyílegyenesen egy észlelhető, tragikus jövőkép felé tart. Egyéniség, függetlenség, szenvedély, életszakasz. Ezek voltak eddig a kulcsszavaink. Most írjunk le egy újabbat: perverzió. Igen, olyan abnormális vágyak ki- és megélése, amely a közerkölcs szemében elítélendő. Ha azt mondjuk, hogy az emberi fantázia végtelen, akkor miért éppen a szexusból eredő fantáziákat korlátoznánk? Nem lenne stílszerű, nem örülne neki a test. És, amit a test akar, azt megszerzi magának, ebben ne legyen bennünk kétkedés. Oscar és Mimi kapcsolatát a folytonos hullámzás jellemzi. Nem is, inkább egyfajta hullámvasúton utazás. Az eufóriától a kiüresedésig. És ennek a folyamatnak, vagy folyamat újraélésének lesz hallgató tanúja Nigel, aki persze szintén saját céllal rendelkezik. Bár egy tisztességes, becsületes angol férfiút látunk benne és belőle, a szexust nála is sok mindent felülír. Oscar közelében van, de csak azért, hogy Mimi közelében lehessen, hogy beteljesüljön titkos vagy titkolt vágya, és szeretőre leljen az asszonyban. Mindent és mindenkit a szexus mozgat, higgyetek nekem. A születéstől a sírig. Tetszeni akarunk, hódítani akarunk, szeretni akarunk. Kapcsolatokat akarunk létesíteni. Örömöt akarunk szerezni maguknak. A léleknek, a testnek. Így van ez rendjén, erre teremtettünk. Ahogy Oscar meséje zajlik a frontképekben, úgy halad és keskenyül a kerettörténet. A testes óceánjáró egy végtelen méteres szakadék felé halad és senki, és semmi nem állíthatja meg. Egy kapcsolat múlása vagy kimúlása az idővel arányos konstellációt mutat. Ahogy a történet a végére ér, mint egy személyes történet, úgy az ember élete is befejeződik egy ponton. És hogy melyik ez a pont? Amikor távozik belőle a szenvedély. A tartás. A hit. Az erő. Onnantól, akárcsak az életben, úgy Polanski korszakos filmjében is felgyorsulnak az események, és az ebből adódó pernyi történések egy látszólag irracionális tettet vonnak maguk után. De csupán látszólag. Mert a magyarázat ott rejlik minden képkockában, minden hangban, minden kimondott vagy kimondatlan szóban és gondolatban, ami a vásznon végbemegy. Mert mondhat bárki, bármit, idővel az édes is keserűvé válik. Még a méz is. Sosem felejthető filmet kaptunk ajándékba a lengyel rendezőtől és alkotótársaitól. Jó tudni, hogy vannak még olyan művészek, alkotó szellemek, akik ténylegesen hisznek abban, amit csinálnak, és meggyőződésük, hogy a film akkor beszél, akkor szól igazat, ha a mondandó alatt kissé megremeg a vászon.

Utcabélyegek – A postás

Hajnalban kel, úgy hordja a levelet,
az ember, aki sosem alszik eleget,
éltes pírt képez ajkán a csípős reggel,
nehezen barátkozik össze az ébredő meleggel.
Fiatal, bohó, fricska fiú ez az Emil,
levelet hord ki, csekket, képeslapot,
s taszítja minden, ami nem fogható, ami steril,
ő még sosem látott, sosem olvasott olyat, hogy e-mail.

Biciklivel jár mindenhová, döcög alatta
az ócska, régi, elnyűtt Camping,
délidőben ronggyá izzad testén az olcsó len ing.
Oldalán libeg a hatalmas bőrtáska,
benne a sok csekk, levél, mint ezernyi apró sáska.
Ő hozza házhoz a nyugdíjat, ő az, aki
a GYES apró létével sok anyát megríkat,
s ha számon kérik, a pénz mennyiségére utalván,
csak ennyit mond: Mégiscsak pénz ez, kérem szépen,
és nem utalvány.

Önéletlányaim - Ő még csak tizennégy

Sarolta


Emlékeztek még arra, hogy hol maradt abba a történet? Bizony, bizony, egy hatalmas tölggyé nemesedő születő szerelemnél. Ki is nőtt az a fa, nem volt benne hiba, lettek szép, hosszú, karcsú, zöldellő ágai, amelyen még Pom Pom is bátran himbálóztathatná szőrös kis seggét, üde levelei, sűrű, erős törzse, méretes gyökere. Ez például én voltam. A méretes gyökér. Azt hiszem már megismertetek annyira, hogy lássátok bennem egy kapcsolat megrontóját. A szuszogó balféket, a srácot, aki nem képes adózni a nyílt és őszinte érzelmeknek. Bizony ez vagyok én. No, Erika természetesen nem ilyen volt. Erika gyönyörű volt, okos, intelligens, és ami még fontosabb: szókimondó. Már az elején megmondta, ha nem mennek rendben a dolgok, szólni, fog, megbeszéli velem, ha továbbra sem mennek rendben a dolgok, és újabb megbeszélést igényel, az is rendben, na de, ha továbbra sem mennek rendben a dolgok… akkor lapátra kerülsz kis apám. Eleinte renden is mentek a dolgok, a történések, olyan voltam, mint egy lázadó kamasz, rajongó szerelmes. Szívem szerint heti hét napból nyolcat vele töltöttem volna, az a plusz egy fiktív nap a róla való álmodozásról szólt. Tényleg szerelmes voltam belé. A hajába, a szemébe, a hangjába, a mellébe, az ajkába, a combjába, formás fenekébe, a Vénusz-domb alatti pirosló kehelybe. Igen, ennyire profán voltam, de a szellemét is imádtam. Jókat beszélgettünk az életről, filmről, színházról, pszichológiáról, zenéről, sok olyan dologról, ami engem lényegi értelemben érdekelt, így a korábbi lányokkal ellentétben, Erában szellemi társra is leltem. Eleinte. Aztán valami megváltozott. Már nem voltak olyan mókásak és önfeledtek a beszélgetéseink, már nem voltak olyan teljesek, érzelmileg telítettek a szeretkezéseink. Erika átvette az irányítást és a valamikor szilárdnak hitt összhang, összetört, darabjaira hullott. Természetesen ez volt az a pont, amikor elővette a korábban mondottakat, és elkezdett „elbeszélgetni” velem. Minden ilyen elbeszélgetés felért egy fejmosással. Később egyre lejjebb ereszkedtünk, és némely csörte után úgy éreztem, hogy aktuális megalázásom helyszínén velem kéne felmosni a padlót, mert kábé csak felmosórongynak vagyok jó. Vagy még annak se. Rendesen levitte a pincébe az önbecsülésem. Természetesen a találkozóink egyre ritkábbak és gyorsabb üteműek lettek, már nem álmodtam vele, vagy, ha mégis, hát az semmi esetre sem hasonlított vágyképre, inkább valami eszelős autós üldözésre, ahol én vagyok az üldözött, ő meg az üldöző. Így hát nem meglepő, hogy felszabaduló szabadidőmet más típusú foglalatosságokra fordítottam. Sportolni jártam, filmklubba jelentkeztem, csatlakoztam egy természetjáró csoportba, kenutúrán vettem részt, egyszóval minden olyan cselekményt felvállaltam, ami távolabbá tett, netán még jobban eltávolított Erikától. Volt, hogy két hétig a közelébe sem mentem, mindig kimentettem magam valamilyen ürüggyel. Szia, drága, most nem tudok menni, csúnyán meg vagyok fázva, helló, édes, jaj, ma nem jó, képzeld, a Bencének ma van a huszonötödik születésnapja, hát nem szép kor, igazi buli képes jubileum, blabla. Eleinte jól tűrte. Talán azért, mert titokban ő is több szabadságra vágyott. Nem is szólt vissza, helyeselt, elengedett, engedékenyebb volt, mint anyám valaha. Aztán ez átfordult, és ma már csak egy magából kifordult, kitorzult őrjöngő sárkányra emlékszem, aki a nála lévő cuccaimat úgy intézte el, hogy a ház előtt parkoló kukásautó elé dobta. Nem volt nála sok holmim, de volt közte olyan, ami számomra értékkel bírt. Na, ezt a dömper nem vette tudomásul, és úgy áthajtott rajta, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Szegény Stones kazim, és PUF pólóm később a kukában végezte. A többi, úgy ahogy megúszta. Ez volt a fordulópont. Fel is út, le is út. Ez volt májusban, ha jól emlékszem. Abban az időben jobban nem is tehetett volna velem. Tele voltam életerővel, tervekkel. Remek formában voltam, mind fizikailag, mind szellemileg. Volt egy csomó barátom, jó társaságokba jártam, aktív életet éltem. Pontosan a helyemen éreztem magam, ami nálam azért igen ritka. De ez az időszak ilyen volt. Ezért is tudott belépni az életembe oly hamar, Sarolta. Jézusom, ilyen nőm sem előtte, sem utána nem volt. Saroltával egy olyan őrült hónap vette kezdetét, amilyet azóta sem éltem meg egy nővel sem. Egy este a srácokkal a Wigwam nevű rock kocsmába tartottunk, ami totál a város szélén helyezkedett ell, de egy jó hely volt. Azt hiszem még ma is az, igaz már régen jártam arra. Itt most 97-ről beszélünk. A hely az indián szellem és szellemiség jegyében épült és alakították ki, mindenhol faburkolatok, indián faragások, ilyesmi. Népszerű hely volt. A sor hosszan kígyózott, a füst lazán terjengett, jófajta rockzenét adtak, és a pia sem volt túl drága. És a nők… A Közgáz után itt láttam a legjobb csajokat. A túlsminkelt rock cicáktól elkezdve egészen a mama kedvence, de "belül lappangó tüzes vulkán, hirtelen kitörni készülő" átlagos lányokig. Gimnazisták, egyetemisták, munkába járók vegyesen. Saroltát is itt ismertem meg, épp azon az éjjelen, amiről szó van. A középső fapadokkal körülvett ivós részen ült, egy sörrel a kezében. Hosszú, szőke haja lazán a vállára omlott, tengerkék szeme villanón lobbant, ahogy egy-egy belső fény keresztülfutott rajta. Kis, fekete, szoros fűzőt viselt, akár a vadnyugat korában az olcsó, városi lotyók. Valljuk be, kissé olyannak is nézett ki, de rám részegítően hatott. Le sem tudtam róla venni a szemem. Cigarettára gyújtott, felcsapós öngyújtója volt, ami akkoriban ritka volt a lányoknál, még ma is fülemben van ez az csapott, gyors hang. Klikk-klakk. A sörrel sem bíbelődött sokat, mint a felest szokás, szinte húzóra itta. Egyáltalán nem volt kislányos, inkább egy életerős, vagány nőt láttam benne, ami később be is bizonyosodott, hogy így van. Gondolhatod, hogy meg sem mertem szólítani. Inkább mást szemeltem ki magamnak. Egy szintén nagyon szép és vonzó nőt, lányt. Ő épp a másik véglet volt, aranybarna, seggig érő haj, telt keblek, napbarnított bőr. Ha már itt tartunk, akkor pont az ideálom. Gyorsan bevágtam kettő felest, és ráküldtem még egy boros kólát, és Tamás barátommal a barna hajú lány felé igyekeztünk. Sarolta közben megnézett magának. Kiszúrtam, ahogy érdeklődve méreget. Mit néz ez rajtam? Sok ő nekem, keressen mást. Nekem ez az indiánasszonyra, squaw-ra hasonlító nőszemély kell. Már éppen elé léptem volna, és megszólítani próbáltam, amikor is egy jó egy-kilencvenes pasas elém állt, és mélyre dugta a nyelvét a csaj szájában. Az meg viszonozta. Mondom magamban, ez így nem lesz jó, vagy így kell itt spontán ismerkedni, vagy ez a tag a csaj hapsija. Az utóbbi jött be. A csávó az indiánlány pasija volt, ráadásul még valami zenész is. (Az est folyamán később kiderült, hogy az Irigy Hónaljmirigy tagjának a nőjét akartam lenyúlni.) Kellemes kis égés volt, Tamás úgy röhögött mellettem, hogy majd kiestek a bordái. Saroltára néztem, hogy látta-e a jelenetet, ó, hogyne látta volna, röhögött ő is, ahogy azt kell. Berongyoltam a budira, kissé kihánytam magamból a felgyűlt feszültséget, bevizeztem arcom, hajam, felfrissítettem magam, majd visszatértem a tánctérre. Gondoltam, nekem már csajozás ügyileg úgyis véget ért az este, legalább táncolok egy jót. Bele is kezdtem az őrjöngésbe, a srácok meg követtek benne. Remek zenék követték egymást, Rage Againt The Machine, Guns, Offspirng, Takáts Tamás, Tankcsapda… sok-sok jó zene, olyanok, ami beindítja az embert. Így van, beindítja. Újra erőt ad le a motorba, a hengerekbe, feltölti üzemanyaggal a benzintankot. És tényleg. Alig telt el egy óra, és újra formában éreztem magam. Ezért is döntöttem úgy, hogy itt az ideje a második körnek. Barna után szőke dukál, így jól megnéztem újra magamnak Saroltát. Közben ő is felkelt a helyéről, és ott táncolt nem messze mellettünk egy másik lánnyal. Tiszta Courtney Love ez a nő. Nem nagyon bírom azt a csajt, de az energiáit tudnám fogadni. Ki tudja, hátha egy Sophie B. Hawkins rejtezik benne. Vagy is. Az lenne a legjobb. Mindig is bírtam a többszemélyiségű embereket, hát még nőben. Intettem, Bence cimborámnak, hogy araszoljunk a csajok felé, de ő szó szerint szart rám, akkor odasúgtam Tamásnak, hogy akció van, fater, az meg csak fogta a fejét, és már előre elkezdett röhögni. De ezt most valahogy nem vettem fel, magabiztosnak, erősnek, hódítónak éreztem magam. Jó passzban vagyok, bassza meg, kurva jó passzban, mit nekem Courtney Love, mit nekem Sophie B. Hawkins, mit nekem… Sarolta! Odasasszéztam, mint egy terhes kígyó, végül totál egyedül, mert a srácok közül senki sem követett. Hát, nem mondanám, hogy örültek nekem a lányok. Vagy egy percig észre sem vettek, rázták magukat rendületlen. „… pocsolyába léptem, sáros lett az új cipőm…” Egész közel léptem Saroltához. „… hiába keféltem, elhagyott a nőm…” Faszt hagyott el, közös megegyezés, így volt. Takáts Tamás, hülyeségeket beszélsz, fiam. Már majd lement a szám, mire vége észrevett. Rám nézett, elmosolyodott, és megsimogatta az arcom. Aztán táncolt tovább! Bazmeg, anyám már van tudtommal, otthon alszik, de ha álmából felkeltem, és megkérem, hogy simogassa meg az arcom, biztos megteszi. Ez milyen megalázó már. Lehet még ezt fokozni? Saci bebizonyította, hogy lehet. A hajamba is belesimított, és letessékelt a tánctérről. Konkrétan kiküldött a partvonalra. Piros lapot adott. Ekkor egyetlen gondolatom volt csak, hol a kabátom és hogy milyen busz visz innen haza? Elléptem a csajoktól, és a falnál lévő fapultnak támaszkodtam. Most kezdtem érezni és észrevenni magamon, hogy eléggé be vagyok tintázva. Alig bírtam megállni a lábamon. Csoda, hogy nem kaszáltam el senkit tánc közben, nem hánytam le, nem csaptam szájba, tarkón, mellen, és ki tudja hol. Tökrészeg vagyok. Talán ez lehetett a hiba mindkét hódítási esemény kapcsán. Biztos, hogy nem, de most jó erre fogni. Vagy egy perce támasztottam már a pultot, amikor egy erős, fűszeres, vad, kéjjel teli parfüm illata csapta meg az orrom. De hiszen ez a szőkeség. Ez a Sarolta. Már az est elején is éreztem ezt a vad illatot, teljesen rabjává váltam. Tényleg ő volt az. Megállt előttem, és csak ennyit mondott.


- Nem szereted, ha simogatnak? Még a medvék is odáig vannak tőle, pedig azok vadállatok.
- Az embert az anyja simogatja, jó esetben, és az anyasimogatás tíz éves kor felett már nagyon ciki.
- Igazad van, kicsi bocs, igazad van. – simított meg újra, közben fel-felnevetett.


Majd megcsókolt. Hosszan, tüzesen, vággyal, kéjjel, lélekkel. Ami energia kiment belőlem, azonnal vissza is tért. Újra stabilan álltam a lábamon, a foltok újra emberekké váltak, a színes pacák fényekké. Sarolta meg királynővé. Egy nagyon piszkos, kéjes, vadnyugati királynővé. Szennyből az angyal by Vavyan Fable. Itt, nekem, most, megszületett. Komoly, elmébe vésődő pillanat volt ez. De nem tartott soká. Úgy éreztük, hogy nem a mi műfajunk a pulttámasztás, így újra a táncoló tömegbe vetettük magunkat. Ha láttátok az „Elemi ösztön” kultikussá vált diszkótáncát, akkor szorozzátok be kettővel, és kijön a mi táncunk eredménye. Vad volt, szenvedélyes, de mégis ritmusos, laza és harmonikus. Már az elején stimmelt köztünk a fizikai kontakt, működött a kémia, ahogy azt ma divatos szóval mondani szokás. Pedig elsőre nem ezt gondoltam volna, és később mások sem, amikor megjelentünk együtt egy társaságban. De mi tudtuk, hogy így van, és remekül éreztük magunk minden helyzetben, minden pillanatban, amit egymás társaságában töltöttünk. És végül hogyan ért véget ez a jónak induló, de rosszba forduló, majd hirtelen feljavuló este?...


Hajnal volt, öt óra körül jár az idő. A 6-os villamos a végállomáson várja az indulást. A villamosvezető a közös helyiségben kávézik a kollégákkal. A villamoson szinte senki sincs. Korán van még. Ez az első járat, csak pár munkába induló lézeng a villamos körül, dohányoznak, megisznak egy felest a lángosos előtt. Két fiatal viszont már a villamoson ül. Jó régi fajta villamos. Az ülések fából vannak, deszkázottak, az ablak középütt letekerős, a lépcsők kovácsoltvas fémből vannak, a vezetőfülkét csupán egy függöny választja el az utazótértől. Csupán egyetlen erős szövetű függöny. Könnyen át lehet rajta jutni. A szőke lány az egyik utazópadon fekszik, háttal, a barna hajú srác ölébe hajtja fejét. A fenti fényben égő izzókat kémleli. Egy-egy izzószál éppen készül megadni magát. Az egyik, a vezetőfülkéhez közeli, ki is leheli lelkét, és a fülke teste, ablaka, homályba vész, a motorkocsi izzói azt a részt kevéssé világítják meg. A lány a fiú combjára helyezi kezét, majd ujját végigfuttatja a lábszáron is. Hirtelen felül, és a fülke felé indul, magával húzva a lány hirtelen szült ötletéről mit sem tudó fiút. A szőke bemászik a vezetőfülkébe, felhajtja szoknyáját, kivillan rózsás térde, formás, izmos combja, csipkével ölelt alsóneműje. Lehúzza a bugyit, és láttatni engedi rózsaszín örömszervét. Kigombolja a barna nadrágját, és bevezeti a kéjek házába a megszeppent utazót. Magyarul szexelnek egy hatalmasat. Ott, a Móriczon, a tér közepén, a 6-os villamos vezetőfülkéjében. Hajnalban, az első villamos indulása előtt. Ki tudja ki látta őket, kit érdekel ki látta őket. Egy őrült éjszakát, ilyen őrült mód kell befejezni. Az ember csak egyszer fiatal. Sarolta, Sarolta. Ha rá gondolok, Varró Dani egy verse jut eszembe:

Szerenád Saroltának


Olyan komiszul jön az este,
mint messzi, borissza rokon,
szineződik az orra veresre:
zörgetek az ablakodon.

Alszol, cica? Száz kicsi, fájó,
halvány szinü visszeren át
kúszik be szobádba e fázó,
együgyü kis szerenád.

Az vagy nekem, Eörsi Sarolta,
ami vágyteli foltnak a zsák,
nincs összesen annyi poroltó,
hogy eloltsa szivem parazsát,
mint flambirozott pecsenyéstál,
úgy lángolok érted alant,
lelkembe ami bevéstél,
azt zümmögi vissza e lant.


Dalolok pihekönnyü terólad,
míg hullik a hó idekint,
az idő zizegő pihehóhad,
belekezdek a dalba megint:
figyuzz ide, állok a hóban,
egy perc és a tél betemet,
ha nem engedel is be valóban,
legalább ne aludj nekem itt.


Most kaptam egy új körömollót,
csupa vér ez a tíz körömágy,
már gyűlnek a fákon a hollók
-ijedezget a szívben a vágy-
leskelve köröznek az égen,
mint kunkorodó teagőz,
így szálldos az élet is éppen,
a tavasz meg a nyár meg az ősz.


Egykutya persze a tél is,
mindegy hogy olyan vagy ilyen,
hisz végül a köldöke mégis
csupa rügyteli carpe diem.


A jelen brükögő lükebéka,
lustálkodik és muzsikál,
a holnap bús düledéke,
kit érdekel az, husikám?


De a dalból a szók kiperegnek,
elfognak a lenge szuszok:
mit lángolok itt dideregve,
ha magácska csak egyre szuszog?


Kihull kezemből a brácsa,
elhallgat a tétova húr,
már durmolok én is, akárcsak
szemeidben az égi azúr.


Hát, igen. Ebben az időszakban tudtam meg, éreztem meg először, hogy a boldogság az nem egy egzakt, elvont tudományág, hanem egy egyszerű, emberi érzés. De csak akkor, ha a helyén tudod kezelni. Ha nem vársz tőle többet, jobbat, vagy mást, mi a lényege. A szerelmet szeretni kell, máskülönben csak méla frázisok ócska tárházára lel benne az ember.

Ajtónyitás

M. Rékának



Őt nézem. Ritmusosan ringatja fejét, törzsét, a kőkemény ütemek vonalán, csapzott haja szemébe hull, de közben a szeme csukva. Száján jóleső, izgalommal telt mosoly ül, együtt énekli a szöveget a mesterrel. Furcsa így megfigyelnem. Többször megtettem már, de ilyen helyzetben még sohasem. Ebben az álombéli pillanatban, távol az otthontól, a barátoktól, a családtól, a kötöttségektől. Talán épp ezért ennyire fontos és ennyire pontos ez a megfigyelés. Nem nekem, hanem neki. Még senki sem látta ilyennek. Könnyednek, felszabadultnak, örömtelinek. Nem ismerik ezt az arcát. Nem ismerhetik, hiszen gondosan elrejti a kíváncsi szemek elől. Hogy miért teszi, annak biztos oka van, de ezt az okot egyedül ő ismeri. Kevés embert avat be a dolgaiba, kevés embernek mutatja meg énje rejtett zugaiban rejtőző valódi személyiségét. Bár tudná, hogy mennyire szeretném megismerni ezt az oldalát, bár tudná, hogy sosem élnék vissza ezzel a tudással. Egy pillanatra abbahagyja a táncot, rám néz, felnevet, és nagyot kortyol a közös sörből. Belga, ahogy a rock fesztivál is, ahogy az eső is, ami a fejünk fölé került. Ázottak, csapzottak vagyunk, ruhánkból facsarni lehet az esővizet, bakancsunk mélán cuppog az egyre terebélyesebb sármezőben, ami a nagyszínpad előtt kialakulóban van. És bennem vajon mi van kialakulóban? Azt a kérdést, hogy benne vajon mi, fel sem merem tenni magamnak. Majd egy napot utaztunk buszon és vonaton mire ideértünk. Csak ő és én. Ez is kisebb csoda, de a nagyobb csoda mégis itt várt minket. Igen, személyesen maga a mester, Alice Cooper. Na, persze nem úgy, hogy gyertek fiatalok, itt a lakókocsim, igyunk meg egy felest, és meséljetek, mi újság felétek, hanem a zenéje. A zene, amely már évek óta varázsában tart. Engem, őt, minket, egy kisebb csoportot. Ezen a zenén nőttem fel. Kevés álmom van az életben, pláne olyan, amiért tűzbe mennék, de most ez az élmény, itt a sártenger közepén, ez egy megvalósult álom. Cooper mester, Zé, és én. Meg persze a többi tízezer hard rock rajongó. Irdatlan nagy a tömeg, még így is, hogy esőanyó telezokogja a táncteret. Iszom a sörből, és átengedem magam a zene ritmusának, a kőkemény rock n’ roll életérzésnek. Már nem érdekel az eső.

Éjfél után valamivel lett vége a koncertnek. Mivel a jegyünk úgy szólt, hogy nagyjából csupán erre az egy koncertre vagyunk hivatalosak, tán még egy kisebb mulatságra, így a lankadatlan mód aláhulló eső látványát elnézve úgy döntöttünk, hogy visszaindulunk a városba, a vasútállomásra, ott töltjük az éjszakát és a holnap délelőtti expresszel hazaindulunk. Fejünk zúgott a katartikus élménytől, mit a koncert okozott, lábunkban még dübörgött a ritmus, a dob zaja, a gitárhúrok szaggató játéka. Dalok tömegét énekeltük és adtuk egymás szájába, az egyikőnk belekezdett egy sorba, a másik folytatta és így tovább. Mielőtt leléptünk, feltankoltunk sörrel rendesen, Zé az oldalzsebébe rejtett két dobozos Amstelt, én a kapucnis felsőm zsebébe gyömöszöltem egy harmadikat.

- A buszmegálló jobbra van.

- Nem inkább balra, mintha onnan jöttünk volna… - mondom én.

Zé megáll, két karját a levegőbe emeli, nagyokat fújtat, egy hatalmas és hangos boldog kurjantást lök a Hold felé, és int egyet arra, amerre én mutattam.

- Nekem arra is jó. – mondja röhögve. – Van gyufád?

- Nincs. Volt, de elázott.

- Kurvaélet.

Láthatóan bosszús lett attól, hogy nem lesz képes rágyújtani.

- De van öngyújtóm. – odanyújtom neki.

- Lökött.

Gyújt magának egy cigit, majd egy másikat nekem. Felém nyújtja. A füst úgy szalad ki a száján, mint ahogy az ébredő gyorsvonat halad át egy hegy sziklájába vájt alagúton. Odaérünk a buszmegállóhoz. A menetrendet vizsgáljuk. Egyszerre ismerjük fel a tényt.

- Baszod, elment az utolsó ótvaros busz is. Most hogyan jutunk el a városig? Ide vagy tíz kilométer. Gyalog, az esőben, bandukolva, szépen, lazán?

- Más mód nincs. – mondom nyugodtan, és mélyet szippantok a cigarettámból.

Rám mosolyog. Tényleg nincs. Ez van, ezt kell szeretni. Pénzünk pont annyi van, hogy kifizessük a vonatjegyet, meg vegyünk valami ételt, italt az útra. Se több, se kevesebb.

- Nekem jó lesz így. Menjünk.

Elindulunk az egy kis betonúton a város fényei felé. Fejünk felett a lobogó eső, talpunk alatt a végtelenbe futó útszakasz. Csodás hely ez a Belgium, valljuk be. Mindenfelé zöldellő mezők, az állatoknak kövér legelők, karban tartott, csinos kis tanyák, gazdaságok. Otthon is vannak ilyen helyek, de azok nem ennyire rendezettek. Ilyenkor látni igazán, hogy milyen messze vagyunk Európától. Nem tudom, hogy a koncert, az utazás, vagy a bennem lappangó többnapos láz miatt, de ólmos fáradtság kerített hatalmába. Kissé le is maradtam Zé mögött, és belecsimpaszkodtam egy villanyoszlopba, hogy kifújjam magam. Nem tudom mi lelt, de hirtelen nagyon törékenynek, fáradtnak éreztem magam. Zé odabaktatott hozzám.

- Mi lelt?

- Nem tudom. Alig bírok menni.

- Fáj valamid?

- Picit a gyomrom, semmi komoly. Viszont a lábamon mintha ólomnehezékek lennének.

- Nem csodálom, ez a sárral teli bakancs megvan vagy öt kiló, én is alig húzom magam után. – nevetett fel. – Megmondom mi lesz. Te vársz itt öt percet, én meg intézek valami szállást. Annyi tanya van itt, valahol csak elalhatunk egy éjszakára. Nekem sincs se kedvem, se erőm most továbbmenni.

- Legyen így. – pihegtem. – Itt várok. Siess.

- Söröd van elég? – kérdezte nevetve.

- Van, te bolond. – nevettem vissza. Majd egy mozdulattal kifordítottam a zsebem, amiből kikandikált az aranyszín Amstel barnálló fémdoboza. Zé kacsintott egyet, majd elindult szállást keresni. Pénz nélkül nehéz lesz, gondoltam, és csöndben felkészítettem magam a további vánszorgásra. Pár perc sem telt belé, és újra feltűnt alakja, kocogva közeledett felém a sáros úton.

- Van szállás! – kurjantotta. – Becsűrtek minket egy csűrbe! – mondta röhögve.

- Egy csűrbe?

- Ja, tudod, madarak, szárnyasok, kakas, tyúk, miegymás. Meg széna. Rengeteg finom és friss széna. Aludtál már szénában?

- Még sohasem. – mondtam kissé kedvetlenül.
- Akkor most fogsz. Remek móka. Kényelmesebb, mint egy franciaágy.

- Ha te mondod…

Felém nyújtotta a karját és elindultunk a legközelebbi tanya, gazdaság felé. Ez egy kisebb gazdaság lehetett, mert a főépület is igen picinek tűnt, talán, ha két lakószoba volt benne, és az egyéb gazdasági épületekből sem volt sok. Pár disznóólat láttam, meg a Zé által említett csűrt, vagy miféleséget. Egy idős parasztember lépett elénk, ahogy letértünk a betonútról és a ház felé lépdeltünk. Zé intett felé, az visszaintett, és elindult az egyik gazdaépület irányába. Szélesre tárta előttünk a nagy faajtót és betessékelt minket. Egy létrára mutatott, és a csűr fenti részére.

- Ott fogunk aludni! – mutatott fel Zé.

Lázasan elbúcsúzkodott az öregúrtól, köszönjük mester, aranyszíve van, maga egy igazán jó ember, éljen Belgium!, ilyesféle kijelentésekkel traktálta az öreget, miközben én minden kínok között felmásztam a létrán és bevágtam magam a legközelebbi széna halomba. A széna friss volt és illatos. És rettentő kényelmes. A nagyi dunyhájára emlékeztetett. Otthonra is széna ágyat akarok! Közben Zé is megjelent, és egy hozzám közelebbi halomra huppant.

- Na, milyen? Bődületesen jó, nem? – mondta nevetve.

- Tényleg klassz. – mondtam. – És itt legalább nem esik az eső.

- Hogy nem esik? Nem bizony! És jó meleg is van. – és azonmód pólóra vetkezett.

Csuromvizes kardigánját a fenti korlátra aggatta, elkérte az enyémet is, nagyot csavart rajta, hogy ami víz van benne, annak nagy része távozzon, és a sajátja mellé helyezte.

- Rúgd le a bakancsod is, és vetkezzük le, amit lehet, mert csúnyán meg fogunk fázni. – javallotta.

Így is tettünk, én bugyira, ő alsógatyára vetkőzött. Strandoltunk már együtt, ismertük egymás testét ilyen viszonylatban is, persze ez azért más helyzet, de nem éreztem kényelmetlenül magam egyáltalán. És ahogy néztem ő sem. Persze, azért a kellő távolságot megtartottuk. Nem vagyunk mi szerelmespár. Zével nem is lehet. Ő egy másfajta férfi, egy igazán magának való lélek. Ismerem már egy ideje, de sosem hallok a nőügyeiről, hogy éppen kivel kavar, kibe szerelmes, vagy éppen ki szeretett belé. Semmi ilyesmi. Bevallom, ez néha zavar, hiszen annyira intelligens, humoros, jó fej pasi. Miért nincs mellette egy nő?

Vagy tíz percig csak néztük egymást és ültünk ott méla csendben. Elsőnek én törtem meg a hallgatást.

- Te, Zé…

- Igen?

- Kérdezhetek valamit?

- Tedd! - közölte félhangosan.

Mindig így közölte, ha úgy gondolta, hogy most valamire őszinte választ fog adni.

- Szóval… Azon gondolkoztam, hogy én valójában nem tudok rólad semmit, és azt a keveset is, amit tudok, többnyire másoktól hallottam és nem tőled.

- Mi az, amit tőlem akarsz hallani?

Kissé meglepett ezzel a kérdéssel. Tényleg, mi is az, amit tőle, személyesen akarok hallani? Amit szeretnék tőle hallani, azt úgysem fogom, azt már egy korábbi helyzetben megbeszéltük, mármint, hogy a férfi és a női vonal nálunk nem működik. Ez így rendben is van, azaz dehogy van rendben, de ezt el kell fogadnom. Viszont egy valamit nem kérdeztem meg tőle akkor.

- Miért vagy ennyire zárkózott az élettel és az emberekkel szemben?

Eddig a pontig puhán feküdt a meleg szalmaágyban, de a kérdésre válaszolván kissé felült, majd az oldalára dőlt. Szájába helyezett egy aranyló szalmaszálat, akár egy vidéki cowboy, ropogtatni kezdte, ahogy a fűszálat szokás, majd belekezdett a válaszba.

- Meséltem már neked a nagyapámról?

A fejemet ingattam, hogy nem, még sohasem. Az előbbinél is jobban elnyúlt a szalmán, a hátára feküdt, és a csűr tetejét kémlelve belekezdett az igazi válaszba.

- Artista volt az öreg, a pesti Nagycirkuszban, de idővel kiöregedett és nyugdíjazták. De még utána többször visszajárt a pódiumra, valahogy nem tudott leállni. Egyszer új igazgató érkezett a társulathoz. Meglátta a nagypapát a manézsban, ahogy szorgalmi mód gyakorol a saját örömére, és irdatlan mód leteremtette, hogy mit képzel, maga már nincs itt állásban, hordja el magát, szívódjon fel, vén hülye… - itt egy percre megállt a beszédben, csak a szalma zizegését lehetett hallani, ahogy puhán izeg-mozog a teste alatt - … szívódjon fel, vén hülye. Ezt mondta neki, azaz ősbarom, és a nagyapámnak akkor, ott összetört a szíve. Elmúlt, semmivé lett egy álma, amire egy életet áldozott. Csak ennek élt, kora gyermekkora óta. Nem volt más szenvedélye. Nem ivott, nem dohányzott, nem nőzött, békességben élt nagymamával és a gyerekekkel. De, ennek az aljas tettnek nyomán valami megváltozott a papában. Csendesebb lett, szótlanabbá vált, alig mozdult ki a lakásból. Barátokat nem fogadott, nem járt társaságba, a gyerekekkel is egyre kevesebbet törődött, a felesége, a nagymama is elhidegült tőle. Egy valami volt, ami a szórakozást jelentette számára. Egy éltes, öreg diófa szekrény. A nagyszoba egyik sarkában állt, ha jól emlékszem, családi darab, még az apjától örökölte, aki szolgabíró volt valamely uraságnál, de végül is ez lényegtelen. Ami lényegesebb, hogy ez a szekrény, és a benne rejlő kincsek igazán nagy örömmel töltötték el nagypapát. Ha tehette, órákon át gyönyörködött benne, volt, hogy napokig el sem mozdult mellőle. A legkedvesebb pillanata az volt, amikor csupán résnyire nyitva a szekrény ajtaját, a dió, a kerti gyümölcsök és a múló idő illatának valami furcsa keveréke járta át a szobát, és ezt a szagot, illatot a végtelenségig beitta, azaz öreg tüdő, és olyankor nagyon boldognak tűnt. Ez a résnyire nyílt világ volt az ő örömének a forrása. Aztán, amikor meghalt, a szekrény a mi családunkhoz került. Én addig nem tudtam mi rejtőzik benne, azt hittem valami régi, értékes kincs. De tudod mi volt benne? – kérdezte félhangosan.

- Nem. – válaszoltam halkan, végtelen figyelemmel.

- Egy tangóharmonika.

- Micsoda?

- Egy hangszer. Egy régi, öreg, kopott hangszer. Egy harmonika.

- Ennyi, semmi más?

- Ennyi, semmi más. A zene volt a szekrénybe zárva. Az ütem, a zajok, a lépések. A mozgás. A mozgás, amit elvettek tőle. Érted már, hogy miért vagyok ilyen?

Egy percig nem szóltam semmit, csak emésztettem a hallottakat. Magam elé képzeltem ezt a szelíd, hóbortos öregurat, és azt a szörnyű képet, ahogy az arcába vágják: Pali bácsi, magát ma kivonjuk a forgalomból. Maga egy senki. Maga csak púp a hátunkon. Tessék hazamenni, Pali bácsi, tessék hazamenni. Megborzongtam e lelketlen kép láttán, és csak ennyit tudtam kipréselni magamból:

- Elvesztetted a mozgást. Kőbe fagytál.

Rám nézett, majd rám mosolygott, aztán visszadőlt a szalmára. Én csendben mellékúsztam, és ahogy csak az ember képes olyan finoman, átöleltem. Éreztem, ahogy a tüdejéből útnak indul valami méla zokogás, és szemét könny teríti be. Még sohasem láttam sírni. Még sohasem láttam ilyen szépnek. Arcom az arcához érintettem, ajkamat beterítette a hajából áramló esővíz sós íze, illata. Felém fordította fejét, majd csendesen megcsókolt. Hosszan, lázasan, forrón. Aztán még sokszor. Gyengéden, ölelőn. Így aludtunk el, egymásba fonódva a perzselő szalmaágyon.

Reggel a belga gazda keltett minket. Felkurjantott a csűr tetejébe, mi lenéztünk rá, és láttuk, hogy egy hatalmas fatálcára jóféle tanyasi finomságokat halmozott fel. A másik kezében pedig méretes tejesköcsögöt szorongatott. Zé felkapta a nadrágját, pólóját, ami szerencsére szárazra száradt az éjjel, ebben a hőtartó, szerelemittas épületben, és lesietett a létrán. Hálálkodva vette át a fejedelmi étkeket az idős gazdától, de az csak legyintett. Flamandul, kissé bosszúsan az orra alatt morgott valamit, de a szeme végig mosolyogva szólt hozzánk. Hallottam, ahogy Zé felnevet, és kezet ráz az öreggel, majd a tejesköcsöggel, és a méretes fatálcával a kezében ügyesen fellavíroz az öregedő létra kissé korhadó falépcsőin.

- Hatalmas jó fej az öreg! – kurjantotta. – Reggeli után bevisz minket a városba! Mikor indul a vonat? – kérdezi, de közben már lehuppan mellém, és egy kifli csücsköt nyom a számba. Én persze alig tudok beszélni a kifliivel a számban, de azért kinyögöm, hogy délelőtt tizenegykor indul haza a vonatunk.

- Ó, az tökéletes. A tökéletesnél is tökéletesebb! – dörmögi, majd hatalmasat harap egy méretes sonkaszeletbe, hozzá sodró lendülettel meghúzza a tejesköcsögöt. A finom, gazdag, sűrű tanyasi tej macskabajuszt rajzol szája fölé. Kinevetem. Ő is velem nevet. Csókolózunk. Belevág a szalmába, rám veti magát, felhőtlen és szabad, mint egy kisgyerek. Csókol, ahol ér, de mégsem szeretkezünk. Annak még nincs itt az ideje. Rettentő mód bereggelizünk, majd felöltözünk, leverjük a bakancsokról az odaragadt sarat, visszavisszük az üressé vált reggeliző tálcát, és a tejesköcsögöt, majd az ébredő napba nézve csendesen ölelkezve várjuk az indulást. Nemsokára elő is pöfög egy kisebb kétütemű traktorral az öreg flamand gazda, rámutat a hátsó platós részre, hogy pattanjunk fel. és így is teszünk. Remek, ezzel alig fél óra és bent vagyunk a városban, simán elérjük a vonatot. Hálálkodva pillantok az öreg gazdára. Sűrű hajának ősz fürtjeit az ébredő nyári szellő meg-megborzolja, tengerkék overallja ujján pajkos fényekben tükröződik a zöldellő belga táj. Elhaladunk a tegnapi koncert helyszíne előtt, mindenhol sörös dobozok, fóliák, elhagyott vagy itt felejtett ruhadarabok hevernek, sárban foszló hitehagyott belépőjegyek árválkodnak. Ez hát a civilizált rész, ilyenek vagyunk mi városlakók. Zé közben elégedetten füstöl mellettem, alighanem az utolsó szál cigarettája, ami épen maradt a méretes eső után. Kérek tőle egy slukkot, mélyet szívok bele, majd ráfújom a méla füstöt az út menti tüskés bundában rejtező csontos, vékonyka bokrokra. Csodaszép ez a reggel, sohasem volt még ilyen pompás ébredésem. Behunyom szemem, mélán magam elé képzelem az egyre erőteljesebbé váló napfényt, lázasan fürdetem benne gondolataim. Majd váratlanul Zé megszólal.

- Októberben Tankcsapda koncert Pesten. Tudsz róla?

Hogyne tudnék. Már hónapokkal előtte kifigyeltem a honlapon, csak, nincs, akinél aludni lehetne, kevés a pesti ismerős.

- Tudom, hát. Miért?

- Feljöhetnél. Nálam alhatsz, ha akarsz.

Te bolond, hát hogyne akarnék. Milyen ostobák tudtok lenni, ti férfiak! Nem szólok egy szót sem, csak csendben átölelem, és egy finom mozdulattal a hajába simítok. Szereti, nem emeli arrébb fejét, nem tolja el kezem. Sokszor egy érintés mindenre válasz tud lenni. Nem is szólalunk meg egészen sokáig.

Önéletlányaim - Szerencsém, a tizenharmadik lány

Erika



Megint egyedül talált az ősz. Én ezzel a kora őszi korszakkal hadilábon állok, pedig, mint évszak, nagyon szeretem. Ő talán engem kevésbé. Ildi okos volt, még azelőtt szakított velem, hogysem meglett volna a repülőjegye, egy héttel az elutazása előtt közölte, szabad vagyok, mint a madár, arra megyek, amerre kedvem tartja. Azért volt olyan rendes, hogy egy kiadós búcsú szexel a tarsolyomban engedett utamra. Ha már vége, érjen jó véget. Ez így volt szép, ez így volt teljes. De én akkor is csaj nélkül maradtam. Ami nem is volt meglepő, mert volt már ilyen előtte, azóta meg bőven. Mégis, valahogy nem tetszett ez az állapot, meg akartam törni azt az átkot, hogy nem lehet, nem alakul ki normális kapcsolatom. Olyan, aki nem lép le, és hagyja itt az országot, nem gyógyszerezi magát az öntudatlanság állapotáig, nem megy félre, nem kavar másokkal, egyszóval, egy normális, kiegyensúlyozott kapcsolatra vágytam. Úgy éreztem készen állok rá. Ennek megfelelően haditervet készítettem. Írtam egy listát. Felírtam rá, hogy milyen nőt nem akarok. Elrettentésként közlöm veletek:
- Ne legyen nyafogós
- Ne rágja a körmét, de műkörme se legyen
- Ne fesse a haját, ha igen, ízlésesen
- Ne sminkelje agyon magát, ha próbababára vágyom, veszek magamnak
- Lehet nagyszájú, eleven, de ne legyen közönséges
- Ne legyen demagóg, legyen aktív politikailag, de ne kirekesztő, elvakult
- Fürödjön minden nap
- Mosson fogat legalább naponta kétszer
- Legyen váltó bugyi a kis táskájában
- Okos legyen
- Szép lehet, de természetes mód. Cicababák kizárva
- … stb. stb.

Vagy harminc féle indokot felsoroltam, persze ezeknek a felét sem kívántam betartani, sem betartatni, hiszen az lehetetlen. Amit nem írtam a listára, de első helyen volt a gondolataimban az volt, hogy normális nőt akarok. Semmi fakszni, semmi gikszer. Egy értelmes, természetesen, vonzó nőt, akinek jó a társaságában lenni és viszont. Higgyétek el, nem is olyan könnyű ezt végrehajtani, pláne megtalálni azt, akivel végre is lehet. Nem is sikerült. Aztán, amikor már úgy éreztem, hogy mégis…


Őszi este volt, az eső szemerkélt, mákonyos, ködfoltokkal tarkított volt a város. Filmklubból mentem éppen hazafelé, akkoriban a Ráday utcában gyűltünk össze eszmét cserélni, és megnézni egy-egy klasszikust. Én szokás szerint Fellini lázban égtem, ami azóta sem változott. Istenítem a nagyszerű Federicót. A köztéri állólámpára néztem, már nyolc óra múlt, a metró felé vettem az irányt. Egyszerre csak egy fiatal nőre, lányra lettem figyelmes, aki legalább húsz csomaggal a kezében szerencsétlenkedett a járda közepén. Mint az éppen mutatványát rontó artista, úgy működött ott. Félő volt, hogy a csomagok nagy része a nedves aszfalton landolnak hamarosan. Alig tíz méterre lehetett tőlem, kiléptem pár nagyobbat, és amikor felé nyúltam volna, hogy felajánljam a segítségem, ő éppen akkor csúszott meg a nedves, foltos betonon, és a csomagokkal együtt az ölemben csücsült. Mivelhogy hirtelen érkezett, így nem készülhettem fel rá. Szépen seggre ültem, ő meg az ölemben követett a föld gravitációs vonzása alapján. Én a vizes betonon, ő a karjaim közt, mindkettőnk kezében szatyrok és csomagok, mert közben egy pár röppályára kerülő ajándékféleséget el-elkaptam ülepemre pottyantan. Milyen más élmény juthatott volna eszembe, mint a Zöld kártyából az az ominózus jelenet, amikor a kreált pár azt hazudja a bevándorlási hivatalnak, hogy a találkozásuk alapja sok-sok összeütköző csomag tragikomédiája volt. Annyi különbséggel, hogy nekem nem volt csomagom, kivéve Camus Közönye, ami a zakóm jobb külső zsebében rejtőzött. Vagy tíz másodpercig csak ültünk ott némán, totál kussban, aztán mindkettőnkből kitört a nevetés. Szép, egyenletes, gurgulázó nevetése volt. Dallamos, játékos. Kacagtunk, nevettünk, az eső közben hullt ránk lankadatlan. A farmerom egy merő víz lett, a cipőm is beázott, a zakóm ujjából forrás indulhatott volna. Így nevettünk mi ott, aztán hirtelen abbahagytuk. Egyszerre, szinte varázsütésre. Megszólalt.

- Ne haragudj… éppen elutaz…

Ájvé! Be se fejezd, már itt sem vagyok! Utazz jól, ég veled!

- … nak a szüleim, több mint egy évre. Hozzájuk viszek át dolgokat, a lakásukba. Holnap jönnek haza, de már mennek is tovább. Most én is újra otthon lakom, drága az albérlet.

Hah, levegő kifúj. Tehát nem ő utazik. Jó, akkor még ücsöröghetünk az aszfalton. Aztán mégsem. Ritmusosan kilibbent ölemből, összeszedelődzködött, majd felém nyújtotta, a kezét, hogy felhúzzon.

- Megy egyedül is, köszönöm.
- Csurom víz lettél.
- Az.
- Sajnálom.
- Ne tedd.
- Jól áll a víz.
- Köszönöm.
- Gyere, itt lakunk két sarokra, ott megszárítkozhatsz.


És elindultunk. Megtudtam, hogy Erikának hívják, és az ELTÉ-re jár angol szakra. Jövőre végez, és tanítani szeretne. Erának a dallamos hang mellé a Jóisten még gyönyörű, hullámos barna hajat is adott, gesztenyebarna szempárt, csinos, fitos orrocskát, piros, húsos ajkakat, dús, lágy ívű szemöldököt. Meg némi szeplőt is, de ez még vonzóbbá tette. A csomagok cipelésén természetesen megosztoztunk, sztoriztunk, beszélgettünk, épp nagy történetmesélésben voltam, amikor felértünk hozzájuk. Nagy, tágas, szépen berendezett belvárosi lakásban éltek. Külön ebédlő, tágas konyha, mindenkinek saját kuckó, utcára néző ablakokkal. Egyből a fürdőszobába parancsolt, ledobatta velem a gönceim, majd beadott egy köntöst. Valószínűleg az apja egyik köntösét. Nem is köntös volt, hanem házikabát. Sosem volt még rajtam házikabát. Köntös se sokszor.


- Apa ügyvéd. Anya is. Apa már egy ideje diplomataként dolgozik. Régi vágású úriember, meg kései gyerek is vagyok.


Látja, hogy nem teljesen értem ezt miért tette hozzá. A házikabátra mutat. Ja, igen. Az ilyesmi manapság már nem szokás. Nem zavar, nagyon szép darab. Selyem? Selyem. Milyen szép a varrása. Csak bele ne szeress! – mondja nevetve. Ha a kabátba nem is, beléd biztosan. Tedd a radiátorra a nadrágod, megy már a próbafűtés, hamar megszárad rajta. Hova sietünk? Nem kell úgy sietni. A szüleid?... Csak holnap jönnek haza. Nagyszerű. Teszek fel teát. Gyümölcsös vagy hagyományos? Neked? Gyümölcsös. Nekem is. Várj. Mást előtte. Kinyitja az egyik szekrény középső, lenyíló ajtaját, és egy kisebb italbár tárul fel. Felém nyújt egy itallal teli üveget. Pálinka. Házi. Hoz a konyhából kettő kispoharat, és lehúzunk gyorsban egy-egy felest. Elől hagyom, hátha még melegednél – nevet fel. Köszi, teljesen rendben vagyok, jobban nem is lehetnék. Már csak a pipa hiányzik a számból, a kezemből az Esti Hírlap, a lábamról a mamusz. Hú, de otthon érzem magam. És milyen jól. A tea közben elkészül, kézbe kapom, mézzel, citrommal, majd a kanapéra heveredünk. Közben ő is nekivetkőzött, de mivel ő nem lett vizes, így csak én vetettem le a ruháim. Pólót visel, farmert hord, csodásan kiemelve sportos alakját. Zoknija gyerek zoknira emlékeztet, színes, játékos. Látja, hogy épp azt bámulom.


- Epres. Imádom az ilyen kis hülyeségeket.
- Semmi gond, semmi gond. Aranyos nagyon.
- Mármint mi?
- Mármint ki?
- Tessék? – kérdezi nevetve.


Lesütöm szemem, és szürcsölve a teámba kortyolok. Forró. Szinte égeti a szájpadlásom, torkom, a nyelőcsövem.

- Köszönöm a segítséget. Soha jobbkor.
- Bizony. Soha jobbkor.


Megint felnevet. Őzikés bögréje van. Tenyerével lágyan simítja oldalát. Élvezi a porcelán által átvett és leadott hőséget. Azt én is. Van bennem felvett hőség rendesen. Már csak le kéne adni…


- És egyébként van programod estére?
- Ma estére nincs. Úgy volt, hogy átjön a barátom, de…

Bazmeg. Pasija van. Hová szaladjak? El innen, el. A faterja köntösében? Házikabát. Pláne. A gatyámra sandítok. Vajon megszáradt már?
- … ma délután szakítottam vele. Tegnap este szereztem róla tudomást, hogy megcsal egy ideje valaki mással.
- A rohadék.

Megint felnevet.

- Az. De hagyjuk is, nem akarok róla beszélni.

Minő szerencse, mert én sem. Gyere, megmutatom a lakást. Okéjó. Feltápászkodunk a kanapéról, és ekkor veszem csak észre, hogy a házikabát igen rövidecske, és kilóg belőle majd mindenem, de legfőképpen az alsógatyám. Izé. Van alja is – mondja – de az biztosan nem jó rád, a papa jóval tömzsibb nálad. Ó, fater, minek annyit zabálni, most éghetek itt miattad. Oké, persze, semmi gond, menj előre, majd követlek. Egy párnát szorítok ama testtájékom környékére, és úgy követem. Ő közben folyamatosan mesél, meg persze kérdez is. Mi érdekel? Mi vonz az életben, milyen célok, milyen vágyak… Én meg szívesen mesélek neki. Az irodalom, írónak készülök. Nem mondom. De, mondom. De jó. Tényleg az. Majd megmutatom az írásaim. Majd meg. De jó. Az, nagyon jó. Közben folyamatosan röhög rajtam, és az ölemre sandít, ahol a mamája díszpárnája virít. A szobájához érünk. Meglepve tapasztalom, hogy a lakás méretéhez képest elég kicsi. Csupán egy ágy, egy íróasztal, egy könyvespolc alkotja a szobai berendezést. Meg egy nagyon színes, mintás függöny. Igazi lányszoba, de mégsem giccses. Tetszik. Ritkán járok lányszobában. Elképzelem benne, ahogy a napi rítusait hajtja végre. Reggel felkel, beágyaz, felöltözik, előveszi a jegyzeteit az íróasztalból, a könyvespolcról a könyveket. Vagy csak úgy egyszerűen délutánonként választ magának egy olvasnivalót, leül az ágy szélére egy szem almával és a könyvvel. Nagyot harap az almába, majd elmélyülten olvasni kezd. Ilyen gondolatokban fürdök, amikor hirtelen nekem szegezi a kérdést.

- Elégedett a könyvespolc felhozatalával az író úr? – kérdezi nevetve.

Végigmérem a polcot. Dugig van könyvekkel, leginkább regényekkel. Sűrű sorban sorakoznak a jobbnál is jobb művek. Móricz, Kosztolányi, Fekete István, Szabó Magda, Balzac, Dosztojevszkij, és a költők, Ady, József Attila, Tóth Árpád, Radnóti, Verlaine, Shakespeare… Ha nekem ilyen válogatásom lenne a honi és a világirodalom nagyjaiból. Vannak írók és kötetek, amelyekről még sosem hallottam, de szégyellem megkérdezni, nem akarom kellemetlen helyzetbe hozni a bennem tobzódó, lánglelkű költőt, író urat.

- Csodás gyűjtemény, nagyon jó ízléssel lett összeválogatva.

Közben a párna természetesen még mindig a tökömön csücsül. Látja zavarom, először kuncogni kezd a látványon, majd harsogó kacagásba kezd. Ne már, ne cikizz, elég legyen már. De, ahogy a vizes járdán, úgy itt a fűtött lakásban sem tudok ellenállni, hogy ne vele nevessek, csak most nem rajtunk, hanem pusztán önmagamon. Röhögünk, a szemünkből humorkönnyek gördülnek alá. Aztán egyszerre hagyjuk abba, valami mágikus csengettyűszóra. Közben teljesen beesteledik, az utcán felkapcsolják az éjjeli világítást a közúti villanyoszlopokon. Még azért vissza-visszatér belénk némi heherészés, de már kezd enyhülni ez a vidorba hajló lázas örömködés. Magához húzza a kezem, szépen a dereka köré fonja, majd közelebb húzódik hozzám. Egészen közel. Az arcomhoz emeli arcát, tisztán ki tudom venni lélegzetét, parfümje illatát, esőtől ázott hajának samponnal kevert édeskés ízét. Megcsókolom. A párnát még mindig fél kézzel magam előtt szorítom. Megint felkacag. Hülye – szól rám szelíden, majd kiragadja kezemből a páncélnak használt textilt, és az ágyra hajítja. Csókolózunk. Finoman, édesen. Szenvedéllyel. Aztán együtt álmodunk. A meglelt éjjel, a fellelt reménnyel.

Önéletlányaim - Tizenkettő és feledik lány

Charlotte



Dübörög a zene. Techno klub. Nem szokásom ilyen helyre járni. Idetévedtem. Részeg vagyok. Részegek vagyunk mindannyian. Az egész kóceráj, az arcok, a csajok, a DJ, a zene, a tánc, a fények… Részegek és révülők. Hiszen nem mindenki az italtól élveteg. Van, aki be van lőve, így hat rá a mámor. Így talál ma rá Ámor. Betántorgok a tánctérre, lábam, mint két rongylabda pattog alattam. Kezemben papírpohár, benne vörösbor kólával. A rágógumi a számban lassan átveszi a bor ízét, savanykássá, íztelenné válik. A klub pincehelyiség, füstös, levegőtlen, homályos. A folyamatosan villódzó fények remegtetik a zene ritmusát, az ember méretű hangfalak rezegtetik a membránokat, egészen a vastagbél faláig hatolnak, a gyomorig, az idegekig. Nincs leállás, nincs megállás, pörög a kar, ritmusra tombol a láb. Pólóm egy merő víz, a halántékomon méretes izzadságcseppek gyöngyöznek. Odakint hűvös az idő, de idebent, ebben a levegőtlen présben pokoli a meleg. Bírhatatlan a forróság, mégis tele a táncterem. Egy ritmusra mozog a tömeg, lüktet, pulzál, a testekben lévő hormonok energiaszintje a plafont verdesi. Tagadhatatlan, rám is hatással van a közeg, részegségem ellenére, vagy pont ezért, irtó kanosnak érzem magam. Pedig nem kellene, hiszen párkapcsolatban élek, megkapom, amire szükségem van, sőt, még valamivel többet is. Ha valami rendben van ebben a kurva életben velem, az éppen a szexuális életem. Ne ácsingózz ott alul haver, kushadj. Közben elfogy a borom, a pulthoz vánszorgok, kikérem az újabb menetet. Ma egyre megy, itt oltári nagy bebaszás van készülőben, ilyenkor nem tehet mást az ember, sodródik az árral… A pultos rám röhög, szánakozva végigmér, de azért kitölti a piámat, és leveszi a szokásos borravalót. Ez most nekem is, neki is az. Életrevaló gyerek, kedvem lenne meghívni egy italra, de az utolsó ötszázasom vándorolt hozzá. Kemény lesz a hazaút, remélem, nem hányom tele az éjszakait. A DJ közben rákapcsol, és valami irgalmatlan szar és együgyű zenét kezd el nyomatni. Minden ütem, szinte kiveri a házfalat, akkora erővel szabadul ki a hangfalakból. A stroboszkóp szaggatott, szórt fényeket vetít a telepingált falakra, a beülős bokszokban más részegek, vagy éppen lerészegedni vágyók hajszolják az este hívságait. Észreveszem a srácokat, pár tizenéves agyát húzzák, nyüstölik őket a jóra, gyertek ágyba, baby, gyertek ágyba, egyszer úgyis el kell veszíteni… Felröhögök. Nem vesztek ti azoktól el semmit, cimborák, odaadták ők azt már másnak. A nők könnyen érnek, igaz, könnyen is fonnyadnak. Közben egy kéz fonódik a nyakamra. Simogat. Becéz. Lejjebb halad. Cirógatja mellkasom. Csiklandozza hasam. Felkúszik az alkaromra, érinti csuklóm, tenyerem. Egy percre megpihen, majd kiveszi a kezemből a poharat, és eltünteti a hátam mögött. Hallom, ahogy nagyokat kortyol belőle a kéz tulajdonosa, majd jólesőn sóhajt rá egyet. Finom, mondja. És otthagy. Megfordulok. Megnézem, ki ez. Egy lány. Egy gyönyörű lány. Olyan nő, akit Isten biztos jókedvében teremtett, mert annyira szép. Címlapra való. Csípője ring, mint a tenger, hosszú fekete haja szinte seggét verdesi. Bőrnadrágot visel, ami még jobban kiemelt formás fenekét, hosszú, izmos combját. Megáll bennem az ütő, megdermed bennem a vágy. Ha az előbb kanos voltam, akkor vajon most mi vagyok?! Érdeklődve várom a folytatást, ha van. Eltelik öt perc. Tíz. Semmi. Félóra. Semmi. A lány önkívületben tombol az egyre haragosabb, vadabb ütemekre. Eltelik egy óra. Trikója merő izzadságfolt, karján, arcán gyöngyözve gördülnek alá az este kis, érlelődő vágycseppjei. Hirtelen leáll, úgy, mint amikor a babákból kifogy az elem, mellém lép, újra beleiszik a boromba, sőt, kiissza az egészet. Mehetünk – mondja. Hová? – kérdezek vissza. Nem akarod? Egy pillanatra gondolkodóba esem. Ha visszakérdezek tuti faképnél hagy. Nekem barátnőm van, szeretem, jó vele. Ő is szeret. Még sosem csaltam meg senkit. Nem most kellene elkezdeni lelkizni, ébresztem újra magam. Ez az istennő arra vár, hogy ágyba vidd. Nem teheted meg, hogy ellent mondasz neki. Húszéves vagy, most vagy a legjobb korban, ő meg pláne, ezt a nemet, ha most kivinnyogod magadból a későbbi korokra is nemmel szolgál majd, és sosem tudod meg milyen érzés a zavarosban halászni. Hát, ha nem is akarom. De, akarod. Látom rajtad. De még mennyire, hogy akarod. De nem. De bizony. Mondom, hogy nem. Ne tagadd. Nem tagadom, nincs mit. Balfasz. Hol a bilétád, hozom a kabátokat... – súgom oda neki. Ideadja. Egy perc és az utcán vagyunk. Odasétálunk a kocsijához. Kicsi, levehető tetejű olasz sportkocsi. Még pénze is van, bazmeg. Mire kellek én neki? Arra. Ma estére. Egy alkalmas fiú leszek. Én sem szeretnék mást. Túl jó lenne nekem. Túl más. Gyújt egy spanglit, odakínálja, gázt ad, és széles ívben, nagy gázzal kifordul a körútra. Beleszívok a fűbe, mélyen lent tartom, agyamban ezer szivárvány nyílik, szemem ködén át látom hogyan játszik az esti fény a körúti százéves ablakok vonalán. Elveszi a spanglit, markába helyezi, majd utasít, hogy fogjam meg a kormányt. Lába tövig a gázpedálon, legalább százzal hasítunk. Idegenekkel így csinálom, bocsi. – mondja. Semmi gond. Olyan sűrűnek, feketének, ismeretlennek tűnnek most az utcák. Hová tartunk, te szépség, mondd hová is tartunk? A fű meghozza a hatását, oldottabbá válik, röhögcsél, sztorizik, a lábam között matat. Minden porcikájában tombolni látszik a frissen ébredt vágy. Hagyom, hadd csinálja. Láthatóan be van indulva. Piszok mázlista vagyok. Ildi is így gondolja majd – rivall a tudatomba egy békegalamb ürülékén áttetsző gondolat. Menj a picsába – mormolom oda a finomabbik énemnek. Ez az éjszaka nem a tiéd. A lányt nézem. Charlotte. Tényleg így hívják. Francia. Félig. Az anyja magyar. Itt tanul az ELTÉ-n. Filozófiát. Még értelmes is. Mi lesz velem, ha beleszeretek? Látom a szemén, a mosolyán, hogy ez nem fordulhat elő. A játékszabály piszok egyszerű. Egy éjszaka, és utána mindenki megy a dolgára. Nincs folytatás. Ennyi az indulás, ennyi a megérkezés. Szeretném megtippelni a havi megérkezéseinek a számát, de inkább nem rontom el a kedvem azzal, hogy más szerencséseket is lajstromba veszek. Most én vagyok itt. Lelassít, megáll. Úgy vágja be a verdát két pihenő autó közé, akár egy autóversenyző. Már biztosabb lábakon állok, az alkohol egy része távozni látszik, most a fű vette át a helyét. Vigyorgok, mint a vadalma. Ő sem kevésbé. Beszédnek helye nincs, csak mondatfoszlányok hagyják el szánkat. Kulcs… kapu… lift… a harmadikat, lécci… hogy ki van… mi?... a lift, hogy ki van pingálva… ja… csók. Csók. Csók. Nyelves, nyálas, vad. Nekem szorítja combját, érzem, ahogy a feszülő bőrnadrágban összerándulnak izmai. Atyaég. Már a liftben vetkőztetni kezdem, nem veszi zokon. Régimódi bérházban lakik, a felvonó van vagy száz éves, de azért szépen felcsoszog a harmadikra. Kirúgom az ajtót, kituszkolom a liftből, egyenesen a szembe lévő falnak nyomom, majd elemelem tőle, és a lépcsőkorlátnak feszítem. Élvezi. A kulcsért nyúl, rámutat a legközelebbi ajtóra. Menjünk. Benyomulunk a kéróba, sötét van, érzem, hogy az ablak nyitva, friss, levegővel telt lakása illata. Folytatjuk, amit elkezdtünk. Pár pillanat alatt megszabadulunk a ruháinktól. Ott, a padlón teszem magamévá. Egyszer. Kétszer. Háromszor. Aztán kidőlünk. Lihegünk, mint akik most futották le a maratonit. Röhögünk. Felkel a padlóról, még mindig meztelen. Betipeg a konyhába, bort vesz elő, poharakat. Tölt, majd visszahuppan mellém. Csodás volt… - suttogom a fülébe. Velem mindig az… - súgja vissza. Nem maradhatsz itt, reggel érkezik az apám Párizsból. Bazmeg. Ne már. De már, szépfiú, ennyi volt, ki vagy rúgva, lehet távozni. Oké. – megcsókolom a száját, gyengéden, finoman. Örökké emlékezni fogok rád. Én is. Még egyszer végigsimítom a kezem a testén, majd megkeresem széjjelszórt ruhadarabjaim, felöltözöm. Az ajtóban még egy utolsó, forró csókkal búcsúzik, aztán rám csukja az ajtót. Még vagy öt percig állok ott a motozó sötétben, hallom, ahogy elindítja a lemezjátszót, megengedi a fürdővizet, enni ad a papagájnak. Mit gondolhat most? Mit gondolhat egyáltalán az életről? Nem hívok liftet, frissen, üdén, álmokkal teli lecsattogok a lépcsőn, a kaput szélesre nyitom, és kilépek a hajnali fényekben úszó utcára. Most nézem, hogy ez a Galamb utca, nem messze a Váci utcától. Szép kis utca. Tiszta, rendes. Felnézek, ahol Charlotte lakását vélem látni. Ég nála a villany, még talán az alakját, sziluettjét is felfedezni vélem… Milyen egy piszok mázlista vagyok – gondolom. Összébb húzom magamon a széldzsekit, zsebre vágom kezem, és a Deák tér felé indulok. Még jár az éjszakai. Talán elcsípem a legközelebbi járatot. Egy saroknyira Charlotte lakásától néhány füstös, szürke, dagadt városi galamb szegődik mellém. Az egyik egész közel merészkedik, szinte az arcom, a tekintetem vizslatja. Piszok csaló – kurrogja oda félvállról, majd tovarepül, de távozóban még leszarja a bal vállam. Bűn és bűnhődés – villan be egy gondolat. Zsebkendőt veszek elő a zsebemből, és letörlöm az ürüléket. Igen, csaló. De az élet mi más, ha nem végtelen csalások és öncsalások sorozata? Ma csaltam, holnap teremtek. Nem vagyok tökéletes. Embernek születtem.

Önéletlányaim - Tízenkettes számú

Ildiana

1996 áprilisában újjáéledt a korábbi zenekarom. Vagy három évvel azelőtt csörömpöltünk egymással egy keveset, igazi garázs rock zenekar voltunk. Egyetlen fellépésünk volt, a Gruber Ildi születésnapján, elektronika meg erősítők nélkül persze, igazi unplugged műsor keretében. Játszottunk vagy öt számot, ebből kettő volt saját, a többi feldolgozás. A szövegeket én írtam, a zenét Tamás barátom, már ha nem éppen lopott kottából dolgozott, mert valahogy mindig olyan Nirvana beütésűek, jellegűek voltak az akkordok. De ez zavart minket a legkevésbé. Az már inkább, hogy nem voltunk valami tehetségesek. Az ének részét én vállaltam magamra, ez már megadta az alaphangot, hogy ne legyünk jók. Igaz, hogy még így sem én voltam a legrosszabb a zenekarban. A dobosunk. Kettő normális, egybefüggő ütemet nem tudott előcsalni a szerkóból. Nem csoda, hogy abbahagytuk olyan hamar. De most mégis összeálltunk újra, leporoltuk a hangszereket, és mit ad isten, a fő ok az volt, hogy a Gruber Ildi újfent születésnapi bulit rendez.  Nevezetesen a tizennyolcadikat, és azon nekünk mindenképpen ott kell lennünk, meg vinni a hangulatot, mert a három évvel ezelőtti bulit még mindig sokan emlegetik, hiszen az volt a legjobb, és senki sem érti, hogy miért nem futott be végül a The Violin. Mi pontosan értettük, tudtuk. Nem voltunk mi annyira jók. Ja, a nevet én adtam a bandának. A hegedű. Közünk nem volt hozzá, hiszen egyik dalunkban sem szólalt meg ez a hangszer, vagy írtuk volna bele egy nótába, de jól hangzott, és még egy skiccet is készítettünk róla, az is jól nézett ki. A srácok kicsit művészinek tartották, de Tamásnak tetszett, és mivel nála próbáltunk, így ő volt a döntnök. Akinek helye van, hatalma is van. Na, szóval, a buli májusban volt, mi épp április elején alakultunk újjá, kemény egy hetünk volt rá, hogy összehozzunk valamit. Össze is jöttünk egy próbára, és be kell, valljam, ennyi időnek a távlatából, az mellett, hogy nem ment rosszul még élveztük is. Ez lelkesítően hatott ránk, így azonnal elmentünk berúgni egy nagyot. Az is jól sikerült. El is döntöttük, hogy több próbát nem is tartunk, egyrészt azért, mert kurva jók vagyunk, másrészt azért, mert Tamás nagyanyja kipaterolt minket a kecóból. Nem volt szívbajos az öreglány, Bubu dobszerkóját kapta fel elsőnek és vágta ki a gangra. Csak úgy nyekkent a cin az aszfalton. Olyat csörrent, mintha cirkusz érkezett volna a városba. Amikor az én gitárom kapta fel, kissé megijedtem, de azt nem csúsztatta végig a keramiton, csak letette az ajtó elé. Nem értem miért tartotta elviselhetetlennek, hogy egy másfél szobás belváros kis lakás gyerekszobájában próbáljon egy rockzenekar. Nem volt fogékony az újra az öreglány, Margit néni. Viszont áldott jó szíve volt, amikor kibaszott minket, még kutyafuttában lekevert egy hatalmasat az unokájának, viszont később megkínált süteménnyel. Túrós pitével. Kétszer vettem belőle annyira finom volt.

Az affér után ugyan kissé elkeseredtünk, de nem adtuk fel, levittük a cuccokat a sufniba, próbálnunk már úgysem kell, a buli napján meg érte jövünk a kis Barkasszal, bepakoljuk, aztán annyi. Így is történt. Ótvar szar, régi és ócska volt az a kisteherautó. A buli Budán volt, így át kellett caplatnunk Angyalföldről, fel, egészen a Moszkváig. Az elején még semmi gond nem volt, bár ugyan csak a hármast vitte a verda, azért szépen elevickélt a körútig. A Margit-híd előtt támadt kedve kilehelni a lelkét. Mindezt péntek délután, öt órakor, a legnagyobb csúcsforgalomban. Egy percig csak ültünk némán, kezünkben a hangszerek, lábunk alatt négy rekesz sör. Aztán felnevettünk. Egyszerre. Egy kibaszott nagyot. Felváltva röhögtünk a helyzeten. Jöttünk volna inkább riksával, vagy elefánttal, bazmeg – mondta Tamás, a zenekarvezető. Ezen is jót röhögtünk. Kinyitottunk négy üveg sört, betoltuk se perc alatt, kitántorogtunk a Barkácsból, és elkezdtük tolni a hídon, Buda irányába. Ott és akkor, azt hiszem megdöntöttük, „az egy perc alatt a legtöbb kurva anyázás” világrekordját, mert természetesen stílusosan a híd közepén toltuk a lerobbant kisteherautót. A kocsiban néha megrezzent egy-egy cin, olyan hatást keltve, mintha egy rezes banda vonulna át a hídon. A felénél megálltunk, és ittunk még egy sört. Olyanok voltunk, a lemenő alkonyi fényben, mint a nemtörődöm, részeg görög istenségek. Végül csak átevickéltünk valahogy, és mivel senkinél sem volt mobiltelefon, nem is volt még nekünk, létezett már, de kibebaszott drága dolog volt, és volt vagy négy kiló az aksival együtt. Jó, ebben az időben már voltak maroktelefonok is, de még nem terjedt el annyira. Jobb dolgunk nem lévén, stoppoltunk. Már többször megfigyeltem, ha bajba kerülsz, de van elég sör nálad, a szerencse melléd áll. Így is történt. Lestoppoltuk Pista bácsit meg a teherautóját. Egy szintén öreg és szakadt IFÁ-t. De ez mégis működött, még ha majd szét is akart esni. Szerencsénkre az öreg szerette a sört, és nem volt ellenére, hogy elvigye a cuccainkat egy rekesz Steffl ellenében. Mit lehet tenni? Mi is beszoptunk majdnem egy rekesszel, neki is megy egy, majd a buliba maximum kettővel viszünk. Mi fizettük, mi döntünk a sorsáról. Hangszerek, sör, Barkaszból ki, IFÁ-ra fel, én az Imivel hátra, fogni, vigyázni a cuccokra, Tomika, Bubu előre boldogítani az öreget, meg mutatni a címet. Nem telt bele félóra és ott voltunk a buli helyszínén. Tisztességesen fennhagytuk a láda sört István iszákos úrnak, gyorsan leszedtük a hangszereket, és becsöngettünk. Aztán egyszerre ugrottunk hátra. Mert a kapu nyitva volt, és ez nagyon invitálónak hatott, az a négy dobermann, aki felénk közelített, futva és morogva, már kevésbé. Na, bazmeg, itt a sör nem segít… - súgta a fülembe, Imike, és baromira igaza volt. Kutyacsont meg éppen nem volt nálunk. Ekkor meghallottuk a hangot. Ildiana dallamos, csengő-bongó hangját. – Rocco, Simi, Beni, Nyugi, állj! Vissza, ide hozzám! – mondta ezt akkor, amikor Nyugi épp azzal volt elfoglalva, hogy melyik bokámat kóstolja meg először. De a dögök szerencsére hallgattak rá, és visszavonulót fújtak, mi meg kissé nehézkesen, de feltápászkodtunk a földről. Akkor láttam meg újra. Három év után. Ildianát. Hogy miért ez a hülye név? Mert megrögzötten rajongott Indy Jones-ért. Nem vicc. Odáig ment, hogy a nagy európai Indy Jones klub alelnöknek választotta, vagy mi a szarnak, és kapott Indy kalapot, meg ostort, meg efféle kegytárgyakat. Mindezt Stockholmban. Egy vadállat volt a nő Indiana Jones ügyben. Másban egyébként nem. Ebbéli megszállottsága mellett más beütése nem volt. Mindenkinek kell valami, ami igazán megmozgatja. Nekem ez volt, van és lesz az írás. Meg a zene is ilyen volt akkoriban, igaz az csak rövid ideig. Hú, jól nézett ki az, Ildi! Apám, azok a dudák. Régen is nagy volt neki, de az elmúlt három év kifejezetten jót tett a cickóknak, hogy a méretük még stabilabbá válhasson. Mint két érett mangó. Mit mangó. Kisdinnye. Közepes. Nagy, ízletes görög. Ah, csuda cickók voltak azok. Áldom az eget, hogy később közelebbről is megismerkedhettem velük. Mikor a kutyák eltakarodtak, ő lejött közénk, szétcsókolt minket, annyira örült nekünk, majd megmutatta, hol tudunk lecuccolni. A buli egyébként már elkezdődött, de még nem voltak sokan. Kérdeztem mennyien lesznek. Nem sokan, nem sokan. Száznál nem leszünk többen. Száz? Baszod, egy-egy híresebb rockzenekar első, bemutatkozó koncertjén nem voltak ennyin, de jók vagyunk. Kaptunk helyet, kaptunk piát. Ildi sürgött-forgott, mindig is a középpontbélinek érezte magát, így teljesen jól állt neki ez a szerep. Nekem, így Lili után, pont egy ilyen lányra lenne szükségem. Ezt éreztem, amikor láttam, hogyan, miként létezik térben és időben. Egy kis idő után rendesen beindult a házibuli, pár óra elteltével úgy éreztem, hogy telt keblű csodám bizony alaposan alálőtte ezt a százas értékhatárt. Ha nem is kezdtük el kirúgni a ház oldalát, vagy lebontani az alapokat, azért elindult az egymás közötti préselődés rendesen. Persze, ezt lehet, hogy az egyre növekvő alkoholfogyasztás számlájára kellene írni. Közeledett éjfél, és közeledett a mi kis előadásunk. Hangoltunk egy nagyot a lányszobában, és a nappali felé vettük az irányt. Ildi közvetlen előttünk ment, úgy riszálta a farát, hogy szinte az arcomban éreztem azokat a finom, izmos, feszes domborulatokat. Hőhullámaim voltak, de nem az italtól. Eldöntöttem, ez a csaj kell nekem, megszerzem magamnak, még ha csak egy éjszakára is. Bementünk a zsúfolt nappaliba, óriási volt a tömeg, összezsúfolódtak vagy ötvenen, hatvanan, Ildiana hangos szóval bejelentett minket, mi meg azonmód a húrok közé csaptunk. Jól indultunk, Elvisszel. Aztán egy kis Ramones, Guns, Kispál, Nirvana. Végül egy saját dal. Hadd ne idézzem, annyira gyermeteg volt, hogy ennyi idő távlatából is fáj. De szerencsére ki kamara koncertünk közben is rendesen fogyott az ital, így a végén, akárcsak három évvel korábban, tapsvihar közepette távoztunk. A nép őrjöngött, hurrázott, de mi, ott a nappali közepén, két kanapé közé feszítve tudtuk, hogy ez a csúcspont. Ez volt a The Violin búcsúkoncertje. Ahogy beszéltük később, mindig is így képzeltük.  Csak Bubu gondolta másképp. – Mit így, baszod? Csendélet festmények voltak a falon, meg egy nagyi ezeréves fotója, amint cseresznyét majszolgat. Hát, tényleg csodás pillanat. Kurvára csodás. Leintettük. Ő volt közöttünk a legkevésbé művészi hajlamú egyéniség.

A koncertet letudtuk, a zsugát elpakoltuk a garázsba, Ildim, édesem, drágaságom azt mondta, hogy akkor jövünk érte, amikor akarunk, nem sürgős. Most pedig bulizzunk! – szólt ránk hangosan. És mi buliztunk. A javából. Tamásom se perc alatt becsajozott, igazán jóképű, jó fellépésű gyerek volt a rohadékja, Imike összeakadt valami tarisznyás okoskával, Bubu meg leginkább még tovább piálni akart, ahogy elnéztem az ábrázatát. Basszus, az a leghülyébb tag a világon, aki egy buli házigazdáját próbálja felszedni, mindezt annak a tizennyolcadik születésnapján. Ez a kretén, ez voltam én. Természetesen sosem találtam egyedül, ide rohant, ezzel beszélgetett, azzal táncolt, evett, ivott (jó sokat), vécézett, drámázott, sírt, nevetett, szájon csókolta a barátnőjét, smárolt vagy három sráccal, öt meg széttapizta. És én mindezt végignéztem, végtelenségig dudorodó nadrágban. Aztán szép csendben ránk telepedett az éj, és eljött a hajnal. A buli csendesebbre váltott, sokan hazamentek, vagy kiütve, horkolva durmoltak a padlón. A zene még szólt, de már nem a buli zenék, hanem az érzelmes lassúk, néhányan még egymásnak dörgölőztek a tánctéren, de a party már készült kilehelni a lelkét. Ekkor vesztettem szem elől az Ildit. A csendben, az unalomban. A pörgésben mindvégig követtem szememmel, és amikor itt lenne a lehetőség, eltűnik a szemem elől. Kezdtem mérges lenni magamra. Ekkora lúzer nem lehetek. Felhajtottam a söröm, és elindultam megkeresni. Sehol sem találtam. De ez így legyen igaz, sehol sem volt abban a kibaszott, hányás és punci szagú lakásban. Lebotorkáltam az erkélyről, Rocco, Simi, Beni, Nyugi szerencsére már aludt, vagy legalábbis úgy tettek, mert simán elsétálhattam mellettük. Megálltam a garázs előtt. Egy félig telt pezsgősüveggel volt kitámasztva az ajtaja. Elvettem az üveget, majd belöktem az ajtót. Ott feküdt ő. A dobszerkón, és Tomika gitárjával játszadozott. Nem úgy, ahogy Tomi szokott. Szóval értitek. Belekortyoltam egy nagyot a pezsgőbe, majd beljebb léptem. Úgy tett, mint aki észre sem vett. Kéjesen nyögdécselt. Még közelebb léptem. Rám nézett. Magához húzott. Megfogtam az e-dúrt, aztán a g-pontot. Felszakadtak a gátak. Csókoltam, szerettem, egy szó nélkül. A levegő hideg volt és csípős. Az öle meleg és ölelő. Egy kis idő után elfogyott a pezsgő, egy kis idő után elfogytam én is. Felkelt, és ránk terített egy ócska plédet. Ne haragudj, nem túl szép és igényes, a nagyi használja a cseresznyeszedéshez. Igen, láttam a képet, nagyon jó, csodás nagyagyán lehet. Felnevetett. Mit nevetett, röhögött. Aztán lázasan szájon csókolt. Én vissza. Még egy csodás kör következett. Aztán reggelig beszélgettünk. Mindenről, ami jött. Szóba került Indy is. Kész szerencse, hogy én is nagy rajongója voltam ennek a megveszekedett archeológusnak. Közben Nyugi szép csendben besomfordált a garázsba. De már nem megharapni akarta a bokám, hanem megnyalni. Mikor ezzel megvolt, leheveredett elénk, mi meg egymásba bújva, elaludtunk végül. Nyugi őrizte álmunk. Ettől fogva, Ildiana és én, jártunk. Egészen az őszig, amikor is kiköltözött Floridába. Ha jól emlékszem ő már a harmadik csajom volt, aki lelécelt ebből az országból. Azért az vigasztal, hogy egyik sem miattam. Ildivel barátságban váltunk el, a búcsú szex éjszakánk is felejthetetlen volt. A mai napig felemlegetjük, ha nagy ritkán sikerül összefutnunk egy kávéra. Bizony, semmi pezsgő, semmi mámor. Egy kétgyermekes ügyvédnő ritkán pezsgőzik.

Önéletlányaim - Tízenegyes számú

Liliána

A balatoni sellővel csúfos véget ért lamúrom után lemúr énem újabb hódításra vágyott. Mivel akkoriban ezerrel hasítottam az éjszakában a haverokkal, erre nem is kellett sokat várni. Valamikor március elején beestünk egy házibuliba, ahová természetesen egyikünk sem volt meghívva, de ismertünk valakinek a valakijét, és ez már elég ok volt, hogy bemenjünk. A buli valahol a budai hegyekben volt, a Libegő környékén, félórát kellett felfelé gyalogolni, mire megtaláltuk a házat. Természetesen az utat nem szomjasan tettük meg, egyrészt mert kurva hideg volt, másrészt mert nem megy száraz torokkal az ember házibuliba. Előkerült egy füves cigi is, aztán még egy. A jókedv fokozódni látszott, de mindez lankadóbbá vált, amikor odaértünk a házhoz. Elit gimisek fapofáncs gyülekezetébe botlottunk, akikben az életnek, a humornak, az örömnek semmi jelét nem tapasztaltuk. Halk hangon ment valami aktuális ultrafos zene, természetesen nem táncolt senki, a poharakban meg leginkább kóla volt bor helyett. Az ilyen helyzet nagyon le tudja törni az embert. De nem az én agyament barátaim. Botond és Balázs, a Király utca hősei, a budapesti belváros Casanovái akcióba lendültek. A két legrondább lányt kiválasztva a tánctér felé tuszkolták őket, a zenére oltári hangerőt vezényeltek, és bár a zene még így is nagyon tré volt, hangosan sokkal elviselhetőbb volt. Persze nálam erre rásegített a füves bor is. Mikor az ikerpár életet lehelt a buliba, akkor lépett be az ajtón Lili, Liliána. Az első dolog, ami eszembe jutott, amikor rá néztem az volt. Igen az, amire gondolsz. Aztán a második is. Mi más. Akkoriban pontoztuk a haverokkal a környezetünkben élő, vagy az utcai ismeretlen lányokat a szexusuk alapján, egytől-tízig, ciki lett volna, ha én egyből a stílussal, meg a lélekkel, meg az egyéniséggel jövök elő, pedig engem ez érdekelt igazán. Így az első vágylobbanásom után, amikor elmúlt a libidó krach, jobban szemügyre vettem Liliánát. Ez egy sellő. Szexkókusz. Vágynaszád. Tepereper. És mégsem… Ez egy… nő. Ő egy nő. Egyik barátnőmet sem láttam még előtte nőnek. Olyan igazi plakátfotós, férfit megszédítő majd megszelídítő fenevadnak. Liliben egyből éreztem ezt. Ahogy a sálat széttekerte a nyakából, ahogy a kabátján a gombokat széjjelpattintotta, ahogy levette hótól fagyos bakancsát. Mikor így, bulira vetkezett még szebb és vonzóbb látvány tárult elém. Ez egy divatmodell, bazdmeg. (Később kiderült, nem is tévedtem sokat) Lepuszizkodott a házigizdával, kiderült, hogy egy gimibe járnak, szerencsére nem ebbe a matekszakos gnóm társaságba, hanem rajzszakos. Meg ének. Igen, később énekesnő lett belőle, több ismert hazai bandában vokálozott, énekelt, de volt frontember is. Számomra is az lett. Frontember. Minden vágyam az volt, hogy valahogy a közelébe kerülhessek. De ez, mint később kiderült nem is volt annyira egyszerű. Mivel elejteni való vadam nagyon népszerű személyiség volt. Szeretem a népszerű, életvidám, nyitott, érdeklődő embereket, de ez már nekem is sok volt. A lakás nem is volt túl nagy, de nekem majd negyven percembe telt, hogy Lili mellé evickéljek valahogy. Először kizártak az erkélyre, ott tanyáztam vagy tíz percet, mire egy szexre éhes párocska, talán a „szabadban a legjobb a szex” mondás híveként be nem tessékelt újra a kecóba. Aztán a konyhában dekkoltam. Egy méretes debella beállított szendvics készítőnek, de mivel loptam a sajtot, faltam két pofára, hamarosan elzavart. A klasszikus részbe érkeztem, a fürdőbe. Itt több párocska zsúfolódott össze, zajlottak keményen a csókos ütközetek, de én nem kértem belőle, hamar kislisszoltam. Hol van a csajom? Hol? Hát, ott. Épp ahol szeretnéd, ahol számodra tökéletes. Liliána kint ült a kerti hintában. Egyedül. Cigarettázott. Kezében borospohár. Finoman löködte maga alatt a hintát, szájából finom, lebegő füstfelhők kúsztak a sötétlő ég felé. Mennyei látványt nyújtott. Annyira mennyeit, hogy rájöttem, annyira be vagyok tojva, meg sem merem szólítani. Ott álltam a szoba bensőben, a jó melegben, és kémleltem a terasz szépét. Eleinte rám sem hederített, de olyan erősen kémlelhettem, szuggerálhattam, hogy észrevett. Meg is lepődött kicsit ezen a grandiózus bambalizmuson. Szó szerint kocsányon lógtak a szemeim. Sok nőre ez rémisztően hat, ha ennyire bámulják, de Lilit mintha nem zavarta volna. Tovább löködte magát a hintán, először lágyabban, majd egyre hevesebben. A végén szinte már a felső vasat érintette lába, tisztán hallottam a vas csikorgását a tél végi fagyban. A lány szinte az egekbe szállt, és ezt nem látta más csak én. Angyal… suttogta szám. Hol a glóriád? Talán meghallhatta a fohászt, mert lassított, majd megállította a hintát. Hangosan lihegett, tüdeje zihált, sálja kibomlott nyakában, színes karkötői felcsúsztak egész a könyökéig. Megállt a hinta, ő meg felém intett.  A borospohárral. Mert a bora bizony elfogyott. Senki sem szerzett be még hamarabb egy üveg bort, mint én akkor. Egy perc sem telt belé, és máris a teraszon voltam, kezemben egy üveg vörösbor, és két műanyag pohár. Közelebb léptem hozzá, ő egyből a borospoharát nyújtotta, én meg egyből töltöttem neki.
-          Szereted a hintákat? – kérdezte. Vonz a magasság?
-          Félek a repüléstől.
Felnevetett.
-          Nem repülni kell, hanem szárnyalni…
Ezen meg én nevettem. Ez tetszett neki. Révedő tekintettel a köröttünk lévő fenyvesek havas lombját kémlelte.
-          Olyan magányos vagyok, annyira magányos…
Töltöttem magamnak is a borból, és a mellette lévő hintába huppantam. Megörült érkezésemnek, fürkésző tekintettel figyelte mozdulataim. Szinte érintették bőröm azok a Himalája kék szemek. Fagyos, de egyben bizsergető érzés volt. Újra cigarettára gyújtott, majd engem is megkínált. Éltem a lehetőséggel. Csendesen borozgattunk és fújtuk a füstöt a budai, fagyos éjszakába. Egyszer csak megszólalt:
-          Érdekelsz. Menjünk innen. Most azonnal. Hozod a kabátom?
Hoztam. A maradék bort is. Mentünk. Visszafelé az út csúszós volt és kanyargós. Egymásba karoltunk. Később egymásba szerettünk. Vadul csókolóztunk a fenyvesek ölelő karja közt. Vicceket meséltem, sztoriztam, ő meg sokat nevetett. Ő nem mesélt semmit, csak ölelt, bújt, hallgatott, csókolt, merengett.  Éreztem, hogy még mindig szenved a magánytól. Ahogy aztán végig a kapcsolatunk során. Csak egy kis idő elteltével tudtam meg, hogy gyógyszerezi magát, és antidepresszánsokat szed. Ez megrémített, de valahogy mégis közelebb hozott hozzá. Nem akartam a megmentője lenni, hiszen annyira erősnek, életvidámnak láttam őt, mindvégig olyannak, mint amilyennek a hegyi buliban megismertem. Három hónapig tartottuk egymásban a lelket, az utolsó hónapban én már csak magamban. Sok mindent megéltünk ez alatt, tengernyi mesélni valóm lenne. Voltunk közösen Bécsben, rengeteg régi olasz filmet néztünk meg együtt, imádta Fellinit, sokat ittunk, sokat ettünk, még többet szeretkeztünk. Saját lakása volt a Rottenbiller utcában, úgy jártam fel hozzá, mintha hazamennék. Kulcsot is kaptam, polcot szereltem, vízcsapot. Szinte együtt éltünk. Ő, én és a gyógyszerek. Az elején nem tudtam, hogy ennyire függő és hogy ilyen mélybe taszítja ez a függés. A szanatóriumba én szereztem neki a beutalót, én intéztem neki el az orvossal. A cuccait is én pakoltam össze, én tettem fel a vonatra. De a visszaútra már nem egyedül érkezett. Egy férfival az oldalán. Gáspár doktor, még ma is emlékszem a nevére, olyan jó csengése volt, Dr. Helvét Gáspár, ideggyógyász. Beleszeretett a dilidokijába. Sok ilyen van. Nem tehet róla, érzések jönnek, érzések mennek, akkor tán még jobban, ha örökkön szedálva van az idegrendszer. Egyszer még találkozni akart velem. Nem adtam meg neki ezt a lehetőséget, így csak a telefonba tudta belemakogni, hogy:
-          Annyira, de annyira, de annyira… köszönök mindent. Megváltoztattad az életem. Tudom, hogy tudod. Megismertem a mást, az önfeledtséget, a kortalan örömöt. Megismertem milyen magány nélkül élni. Úgy adtál, hogy nem vettél el belőlem semmit, csak hozzám adtál még dolgokat, lehetőségeket. Köszönöm a nyitást, de azt is tudom, hogy ez az új énem már nem felelne meg neked. Mert sokkal önzőbb, harciasabb, szabadabb, lázadóbb. Nem neked való a lázadás. A szárnyalás. Te mondtad, nem tudsz repülni…
Itt basztam rá a telefont. Másnap felhívtam egy sárkányrepülős klubot, és jelentkeztem egy tanfolyamra, amire aztán nem mentem el. Még sosem utaztam repülőn, félek, hogy bedöglik a technika. De lázadni a földön is lehet. Belül, izzón.