Totó

Először a trafik nyit ki, aztán a virágárus, majd az édességbolt, végül a totózó. Minden nap így indul. Ez a rendje és ideje az itteni létnek. Aki a környéken él, lakik, dolgozik, iskolába jár, nap, mint nap ezzel a képpel találkozik szembe reggelente. Meg még egy másikkal. Egy kissé hóbortosnak tűnő öregúr képével, aki kopott cekkert szorongatva hóna alatt éppen átkel a járdán, de fél szemmel már a totózó ajtaját nyitó Ágikára sandít, aki a fogadóiroda felettébb fiatal, és felettébb csinos munkatársnője. Nemrégiben helyezték át ide, amikor a Vásárcsarnokban átépítés volt, és egy időre megszűnt a helyszíni sportfogadás. De szeret itt, a fogadók kedvesek, a közeli pékség igazán jó választékkal üzemel. Csupa bajor, meg sváb finomság, a rozsos kiflitől, egészen a sós perecig, hatalmas és széles a választék. Akár maga a pék, aki legalább százötven kilót nyom, vasággyal meg ki lenne vele a két mázsa. Ágika már messziről kiszúrja az öregurat. Szokásos reggeli rituálé. Ági nyit, András bácsi betipeg, a fogasra akasztja melegebb időkben a kabátját, zakóját, kardigánját, helyet foglal a bejárattól pontosan mértani középen lévő asztalnál. Az asztal öreg és kopott, a szék kényelmetlen, forgácsosra ült, elnyűtt, kidobni való darab. De, azt nem lehet. Itt mindennek értéke van. Úgyis, mint a berendezésnek, de úgyis, mint magának a játéknak, a játékszenvedélynek, amit a hely képvisel. Hetven év már, hogy itt, e helyen fogadóiroda létesült, kormányok, rendszerek, háborúk jöttek és mentek, de a totózó mindig is totózó maradt. Rendíthetetlenül dacol mindenféle korokkal. Igen, a bútor kopottas, a kirakat dohos és porszagú, a kis fakönyöklők viseltesek, a fogas régimódi, csorbák, töröttek rajta a tartók. De a vázában mindig friss a virág, a padlózat tiszta és jó illatú, makulátlan fényű, az ívelt kovácsoltvas lámpák csodás színvilágban ontják a fényt, az iroda munkatársai kedvesek, szolgálatkészek. És, ami igazán nem mellékes, törzstagoknak mindig friss kávé dukál. Ünnepnapokon még teasütemény is. Ez az óta van így, amióta Boglárka nagyasszony vette át az iroda működtetését. Ennek már vagy negyven éve, de az idők során szinte semmi sem változott. Talán csak annyi, hogy Boglárka nagyasszonynak, már tényleg nagy és terebélyes külsőt kölcsönzött az eltelt idő, és a vezető szerepet már nem gyakorolja, boldog nagymama. A veje, a Feri vette át a totózó irányítását, mit ne mondjak, piszok jól csinálja. Mindezt úgy, hogy nem sérült, nem vált erőszakosan újjá a patinás intézmény.




Bizony, intézmény ez a javából. Ennek a helynek híre van, titulusa, az ország fogadóirodái között az első, a legnagyobb, az ismételhetetlen, az utánozhatatlan. Nincs még egy olyan hely, amely azzal büszkélkedhet, hogy tőle indult a pályaudvarra a legendás Aranycsapat a svédországi világbajnokságra. Pedig, így történt. Puskás, Kocsis, Hidegkuti, Bozsik és a többiek, itt álltak meg egy percre, hogy kitöltsék a heti totószelvényt, persze, nem saját indíttatásra, hanem egy elvtársi jó szóra, mert a futball a nép sportja, a totó meg a nép játéka. No, így aztán lett nagy hírverés, több ezren furakodtak, tolakodtak, lökdösődtek a totózó előtt, mindenki az ászokkal akart fotózkodni, egynémelyek arra vetemedtek, hogy tippet kérjenek, vagy tippel szolgáljanak. Az élsportolók csak nevettek ezen, csendesen itták a kávét, ették a teasüteményt. Boglárka, aki akkoriban még igazán kisasszony volt, a későbbi nagyasszony szerephez, sürgölődött, forgolódott, tüsténkedett a focista urak körül, élvezte a helyzetet, a helyzetét meg pláne. A pletykák szerint a későbbiekben annyira jó viszonyba került némely futball hőssel, hogy a fogadóknak osztogatott, odasúgott heti tippjei nem nélkülöztek alaptalanságokat, igazán hozzáértő javallatok voltak azok. Első kézből, de minimum kettő férfikéztől érkeztetvén. Ez a ragyogó múlt. Kérdezhetnénk, hogy milyen a ragyogó jelen, de a jelen minden, csak nem ragyogó. Az épület, amiben az iroda működik, romos, szinte lakhatatlan, rég bontásra ítélte a Városi Tanács, de amíg nem találják meg a jelenleg benne lakók új otthonát, addig még a helyén marad, vegetál tovább. Hogy meddig, és mikor érkeznek hatalmas lendülettel az épület ellen a buldózerek, még senki sem tudja. Sokan sajnálni fogják, ha nem lesz már itt ez a totózó. Van, akiknek ez a második otthona. Kis túlzással még olyanok is vannak, akik az első helyre sorolják. András bácsi ilyen. Ezerkilencszáznegyvenhét óta jár ide. Akkor került Pestre, akkor indult útjára a totó. Csak ide jár, sehol máshová. Hát, hogy ne hívja ezt a helyet otthonnak? Külön fogasa van, külön asztala, külön széke, külön készítik számára elő a szelvényeket, a Népsportot ide rendeli, ide hozza a postás. András bácsi itt törzsvendég. A legrégebbi. Szinte rokon, családtag, a totó pápája, nagymestere, doyenje. Mindenki így hívja: Az Öreg. Öreg, mondj egy tuti tippet, Fater, olyan isten nincs, hogy nem nyer a Dózsa, no, Öregúr, mire megy a Fradi a kupában? Ilyen és ehhez hasonló beszélgetések zajlanak András bácsi és a fiatalabbak között, kikérik, szinte kikövetelik a véleményét a meccsekkel kapcsolatban, és be kell vallani, hogy az Öreg, bizony nagy totós. Többször volt már tizenhármasa, de egyszer bejött neki a plusz egy is. Pechje volt, mert azon a héten több is akadt belőle, így nem nyert mesés vagyont, viszont hitel nélkül futotta a Skodára. Az asszony nagyon örült neki, azzal jártak a Balatonra, amíg Ilonka meg nem halt. Utána már nem volt szükség sem az autóra, sem a nyaralóra. Az autót oda ajándékozta Gábor unokaöccsének, a nyaralót eladta, és a lakást nagyobbra cserélte az árából. Kész haszon volt, jó befektetés. Jó, a francokat. Megőrül ebben az otthonnak csúfolt három szobás magányban. Azért van itt nyitástól, szinte zárásig. Itt senki sem zavarja, senki sem küldi haza, hogy András bácsi, ideje lesz menni, várja otthon a család, az unokák, a tennivalók. Ismerik, tudják, hogyan telnek a napok számára, és azt is pontosan tudják, hogyan lehet legjobban kezelni a magányt. Társasággal. Most ősz van, nemrég indultak el a hazai és a nemzetközi bajnokságok. Rengeteg a jó meccs, igazi futballdömping van szerte Európában. A jó totós mindig kivár picit, nem adja le azonnal tippjét. Körbenéz a csapatok háza táján, lelesi az infókat. Ki sérült, ki nem játszhat eltiltás miatt, ki az, akire pikkel az edzője, melyik csapat milyen formában van, hogyan sikerültek az átigazolások. Mit mutat a statisztika. Ez mind nagyon fontos tényező. A totó az a típusú szerencsejáték, ahol ugyan hatalmas és fontos szerep jut a szerencsének, de az sem kevésbé fontos, hogy a tippelő milyen háttér információkkal rendelkezik a meccsekről. Meg figyelni kell a bundára is, hogy melyik csapat fekszik le a másiknak. Figyelni kell a nemzeti sajátosságokra is.



Az olaszok hajlamosak elbliccelni a meccseket, a spanyolok általában szív meccseket játszanak, az angolok igazi színházat csinálnak, a németek meg vedelik a sört, és taktikus rigmusokban buzdítják csapataikat. A magyarok… Már egy ideje nem szívesen fogad a hazai meccsekre. Untatóan hat rá a sok balhé a csapatok háza táján, mindig van valami botrány, valami nagy lenyúlás, jogszerűtlen pénzügyi manőver. Pedig, a hazai meccsek voltak a legjobb meccsek. Ej, azok a Népstadionbeli páros mérkőzések! A Fradi, az MTK, a Honvéd, az Újpest… Micsoda játékosok, micsoda győzelmek. Micsoda remek hangulat. De, ennek az időnek már régen vége, szinte darabjaira hulltak, eltűnnek a semmi ködén az akkori emlékek. Gólt lőtt a múlt. Egy nullára vezet a nosztalgia. Közben, Ági már az asztalhoz hozta a kávét, a teasüteményt, a Népsportot. A szemüveg előkerül a tokjából, a kis bőr neszesszerből az asztalra helyeződnek a szelvények. A szerencsetoll is szépen odakerül a szelvények mellé. Kettő szelvényt tölt ki minden héten, maximum kettő kétesélyes tippel. Ha valaki jobb és több esélyt ad magának a nyerésre, az nem igazi totós, lelkes amatőr, primitív tippvadász. Tudás, felkészültség, rutin és szerencse, ez a jó totószelvény összetevői. És persze a gondosan és jól ki- és megválasztott mérkőzések. Ezekkel általában nincs baj. Főszezonban semmiképp, nyáron, az uborkaszezonban előfordul, hogy akad egy-egy szint alatti listára kerülés, de a szükség törvényt bont. A jó totós nem reklamál, játszik. András bácsi elkezd játszani. Először az újságot kell alaposan átolvasni. Hétvégén idegenbe megy a Fradi, idén nem annyira jók távol az otthonuktól, de a Siófok az ellenfél, aki pedig arra cáfol rá ebben az idényben, hogy, aki azt mondta egyszer a házam a váram, az bizony tévedett. Idén igen nyúlakol jelleget ölt a siófoki futballstadion. Fix kettes. A Debrecen otthon fogadja a Kecskemétet. A listavezetőhöz látogat a nyolcadik helyezett. A Debrecen az elmúlt négy mérkőzését megnyerte, a Kecskemét mérlege kettő iksz, kettő vereség. Most mégis meglepetés lesz, leikszelnek a csapatok. Védelem a védelem ellen, megyeszékhely. megyeszékhelynek feszül. Szép csatának ígérkezik, a tippje döntetlen. A Dózsa, régi-újabb nevén UTE, még újabb nevén Újpest FC, szintén otthon fogadja ellenfelét. Piszok rossz formában futballoznak a Megyeri útiak, nem lenne meglepetés, ha a vendég Diósgyőr el tudná vinni a három pontot. Oda is adjuk neki. A tipp kettes. És így, ebben a szellemben születnek meg a tippek, a mérleg és a valóság közt lavírozva, kézen fogva a szerencsét, kérdő fohásszal tekintvén a futball szépséges múzsájára. Amikor elkészült, kitöltődik a szelvény, akkor az még nincs készen. Át kell futni még egyszer, hogy ne legyen benne hiba, helytelen tipp, rossznak tűnő megoldás. Egy utolsó simítás, a szemüveg visszakerül a bőrtokba, a Népsort szépen élre, lapjára hajtva, a bőr neszesszer, benne a következő játékhoz szükséges szelvényekkel a kézitáskába kerül. Minden készen áll a szelvények megjátszásához.



András bácsi felemelkedik székéről, és a közelibbre eső terminál felé csoszog. Járása esetlen, nehézkes, léptei öregesen kiszolgáltatottak. Mozgása híven követi az idő múlását. Lassú, de megfontolt. Óvatos, de törékeny. Bölcs és nyugodt, akár a hatalmas hegyek ölelésében rejtező végtelen mélységű tó. Ágika már várja, szinte egész idő alatt erre a pillanatra várt. Arra, hogy András bácsi szokás szerint megdicsérje ruháját, frizuráját, mosolyát, kedvességét. A nők, de még a fiatal lányok is szeretik, ha egy férfi úriember, ha gentleman, ha udvarias, jó modorú. András bácsi minden ilyesfajta kritériumnak megfelel. Igazi férfi. Egy igazi megtántorodó férfi. Mert az öregúr nem jut el a terminálig, pár lépésre attól hangtalan a padlóra omlik, még megkapaszkodni sincs ideje, teste utat engedve a gravitáció törvényének, élettelenül terül el az évszázados keramiton. Ági hangosan felkiált, majd kirohan a pultból, és az idős férfihez siet. András, bácsi, András bácsi, kelljen fel, az istenért! Mi történt magával? Mi történt magával… Mi történt? Semmi sem történt. Az öregúr idős volt, beteg és törődött. Használt, elnyűtt. A legjobb történt, ami történhetett vele. Meghalt, ott és úgy, ahogyan a legjobban szerette volna. Otthon, a tippek és talányok világában, az egyetlen helyen, ahol mindig is szeretett lenni, ami meghatározta a mindennapjait, az életét. Mások, biztosan olyan helyre vágynak, mint mondjuk egy lakatlan sziget, vagy egy luxusszálló, vagy a család közelsége. De András bácsi nem ilyen ember volt. András bácsinak saját asztala volt itt, elnyűtt széke, viseltes fogasa, esernyőtartója. András bácsi itt volt valaki. Ő volt az Öreg, az idő futballkapitánya, a múlt sportbajnoka, a totószelvények örökös szövetségi kapitánya. A kettő kitöltött e heti szelvényt végül senki sem játszotta meg, nem tudni, hogy milyen eredményt ért volna el a totókirály. Azt viszont biztosan tudni, hogy azon a nagy és hatalmas égi futballpályán, ennek az öreg és lankadt szívnek is jut majd hely, illik rá egy poszt a halhatatlanok futballklubjában. Mert minden meccsnek csak akkor, és igazán akkor van vége, ha az Isten, ez az égbéli végtelen hatalommal felruházott futballbíró belefúj a sípjába. A légbe szúr, sivít, éles hangon három sípszó, utána már senki számára sincs hosszabbítás.

Csillag-labirintus

Ha eltévednék a Tépelődés Mocsarában, te irányt mutatsz
Ha azt mondom, nézd milyen kicsiny a világ! Te mellém állsz,
és máris óriássá nemesednek bennem a dolgok,
azok a foghatatlan pontok, ami Te vagy, ami Én vagyok
a Mi nélkülünk Világ olyan semmi már, én is hallom,
hallom az érzékelés szavát, mint földön túli lélek,
mint egy valamikori, atavisztikus homályba vesző gyík-király
ki tudja, amit beszél, por, hamu, lebegő füst, de belül
rendületlenül forr az üst, lobog a szellem és a lét,
s még hogy kér a nép, s benne Én, egyenetlen lélek,
szánj meg, ha akarsz, de iszonytató mód fáj bomlása az éveknek,
amik nélküled telnek, melletted, észrevétlen, lényegtelen, súlytalan
„Ó, hát miféle anyag vagyok én, hogy pillantásod, metsz s alakít?”
Formál, lázasan űz tovább, nem fáradni, csak menni, menni már…
Odaát rád is csoda vár! Csoda, mormolom magamban, s újra
nekilódulván fogam közé szisszentem erős szavad sosem lankadó igazát
mert nincs iga, és járom sincsen, mert nem rab az, akiben fárad a lélek,
csupán csüggedő, lelkességre vágyó mihaszna, hasztalan, de szívében nemesb,
mint más ezernyi torz lélek, mert, ha beszél, ha szól, Téged véd meg,
így jut egyre mélyebbre, kínok és intrikák, ármányok ködén, oda, ahol
már a pokol tüze éget, ahonnan már nincs visszaút, csak, ha vissza nem nézel,
ahol mindig előre hallik a felelet, s utóbb a szó: Védj meg!
Két engedetlen lélek, kettő tenyérnyi rezdülés, kettő piciny süllyedő hajó
merre kellene menni végül? Mi az igazi irány, merre volna élni jó?
s ha, élni jó, akkor mégse mással tán, születő napfény ásítozik
egy körúti, százrét szabdalt aszfalt lábnyomán
örökbe termett ez a vonzalom, s nem vágja sem szablya,
sem kard, sem tőr, nem öli méreg
mert sosem ez volt a lényeg, sosem ez tett naggyá bennem Téged,
hanem ez a pár kicsinyke szó, ez a mondatszerű végzet:
‎"Pontosan tudod, mit csinálok. Mindent."
Kell, hogy legyen háza valahol a reménynek.

Vonzalom

A szupermarket már záráshoz készülődött, csak egy pénztár működött, de mivel egyáltalán nem volt sor, elégnek mutatkozott kiszolgálni a boltban alig-alig lézengő vásárlókat. Olyannyira elég, hogy én és a férfi alkottuk csupán a sort. Szenteste lévén ez nem meglepő. Nem itt kellene nekünk sem lennünk. A pénztárosnak sem, sem a takarítónak, az unott álmosságot színlelő biztonsági őrnek is otthon lenne a helye. Melegben, békességben, gyertyafényes boldogságban. De mégis itt vagyunk. Az én kosaramban némi élelmiszer és csokoládé, a férfi kosarában csupán egy üveg bor. Egy üveg minőségi bor. Nem is gondolnám, hogy valami lőrére ácsingózna, alapvetően az egész férfi minőségi benyomást nyújt. Tudom, ez klisészerű és nagyon formai, de így van. A pénztárosnő meg is nézi magának. Lazán huppan a ronda gumiszalagra a bor, a férfi ápolt, finom ujjával kissé még gurít rajt, hogy ne kelljen oly nagyon tekernie alant a pedált a kasszában lévő nőnek. Látom a nő arcán a mosolyt az önzetlen kedvességtől. Kevés ilyen mosolyt adhat, kevés ilyen mosolyt kaphat. Csókszín rúzstól maszatos ajkát összepréseli, csücsörít kissé, úgy keresi a vonalkódot a terméken. Titokban, szerintem meg is szólalna, hogy milyen jó választás, a múltkorában ő is efféle bort vitt ajándékba Dani unokaöccsének a diplomaosztó bulijára, de mikor ideér gondolatban, elszégyelli magát, és újra tisztes szupermarket dolgozói etikai morált erőltet arcvonására. A minőségi hím még egy doboz cigarettát is kér a kasszás nő feletti suta cigarettatartó rekeszből, érdekes mód egy édeskésebb, nőiesebb ízt. Lehet nem magának. Otthonra az asszonykájának, barátnőnek, szeretőnek. Ki tudja. Mindenesetre a pénztárosnő szemében újra éteri fény gyúl, s lelkendezve, mámoros testbeszéddel csúsztatja a férfi kezébe a cigarettát. Az úr megköszöni a kiszolgálást, fizet és távozik. Én jövök a sorban. Én már újra az unott, fancsali képű, naponta tíz órát dolgozó nőt kapom vissza, aki a kenyérről képtelen leolvasni a vonalkódot, a csokoládénak meg megtörik a sarka, úgy vágja bele a megvásárolt árucikk elpakolására kiképzett rekeszbe. Hiába, a fantázia csodákra képes, a realitás meg felülírja a csodákat. Lustán szatyromba pakolok, és egy melengető pillantással búcsúra vált tekintetem, kézcsókom, viszlát, vigyázzon magára, szeressen, álmodjon sokat. Boldog karácsonyt, Bon Hiver! Bárcsak meghallaná e csendes, érzékeken, érzelmeken túli kedvességet.

Szenteste van, így minden sokkal csendesebb és nyugodtabb. Már a metró sem jár, kora délután befejezte körös futását a mélyben, a villamos is aludni tér, aludj el szépen… Még korán van lefeküdni. Most jön a Jézuska. A fényes szárnyú angyalok. A fa alatt az ajándékok. A boltból hazafelé indulok, ma egymagam karácsonyozom, nincs kedvem kicaplatni anyámékhoz, és különben is, már napokkal ezelőtt el és megterveztem, hogy így lesz. Hogy számomra ez a nap is olyan lesz, mint a többi. Szép dolog a felnőtt lét, a szabad akarat, sok mindent el tudunk úgy hitetni magunkkal, hogy igazságnak tűnjön. Ha működik, az jó, és így majd nem fáj annyira, hogy ez valahol mégis egy piszok öncsalás. Mindegy, karácsonyfám van, ajándékom van, csokoládém van. Nagy baj nem érhet. Majd nézek tévét, vagy olvasok, vagy folytatom a munkát. Ki tiltja meg, hogy hazafelé menet… De, mindegy is. Különben jól élek a világban, vannak barátaim, jó emberek, jó lelkek. Szerető család vesz körül, anyámék és nővérem családja. Nővérem családjában két apró kisded, kettő csöppnyi leánygyermek. Édesek és ártatlanok. Bár, egyedül élek, és ennek igen hosszú ideje már, nincs okom panaszra. Igazán nincs. Sok ember úgy él, hogy az élete árnyoldalában fellelt hibáit felnagyítva, beúsztatja tudatába az önmagától és a sorsától való félelmet. Én nem így teszek. Elfogadom, ami jár, s nem küzdök azért, ami, még ha birtoklom is egy ideig, sosem lehet enyém. Mint például az előbbi férfi. Mert őt biztosan tudnám szeretni. Biztos remek ember. Humoros, vicces, emellett művelt, értelmes, jó társalgó, szív ember. Szereti a zenét, a művészetet, kedvence többek közt Bach és John Lennon, gitározik is, esténként kis klubokban lép fel zenekarával, amely együttesben persze mindenki olyan, mint ő. Mind fantasztikus ember, és ha megszólal a zene, az igazán zene. Dzsessz. A férfi zenélés közben inkább ül, egy kis fekete körszéken, ami igazából egy ócska bárszék, és a sajátja. Erre ül esténként, lába a földet veri, a gitárt combjára veszi, cigarettára gyújt, és dallamra vált lelke. Néha szólózik is, de nem szívleli, az egységre, az összhangra törekszik. Játszani szeret, nem versenyezni. Ha randiznánk, akkor annak valami ilyesmi előszele lenne, hogy: Egy könyvesboltban futnánk össze, csak úgy véletlen, ő is, én is munkából hazafelé menet, aztán szóba elegyednénk, hm, önnek sincs még meg az új Esterházy Péter könyv?, stílusban beszélgetnénk, aztán elkérné a számom, felhívna, jó étterembe vinne, finom étellel, itallal kínálna, nagyon sokat és jót beszélgetnénk, ahogy ez az értelmes felnőtteknél szokás. Utána meg történne, ami ilyenkor történi szokott. Sötétben, gyertyafényben. Remek lenne. De nem lennék belé szerelmes. Ahhoz ő túl jó. Túl szép az idea, az álom. Egy álomba nem szeret belé az ember, már akinek egy csöpp kis esze van. Nem bizony, megtartja az ideát a saját elérhetetlensége teljességében.
Az áruház csupán öt percre van a lakásomtól. A belvárosban lakom, megszoktam, hogy hamis fények, és negédes szimbólumok közt telik időm. De, azért sokan szeretjük ezt. Még ez a műviség is szebb, mint az itteni viszonyokhoz sivárnak tűnő peremkerületek tucat épületei, tömbösített lakó barakkjai. Ó, itt az Ó utca, lassan hazaérkezem. Közben elkezd szállingózni a hó. Szinte jó. Szinte szép. Milliomnyi fehér pehely csendben vállamra ül, csizmám alatt taposom névtelen, nemtelen törtfény arcuk. Gyilkos vagyok, de nincs áldozatom. A lakásomhoz közel van egy remek kis hely. A Zsakett. Persze, nem olyan elegáns, és úri, mint a ruházat, aminek nevét viseli. Törzsközönségét a helyi kommuna alkotja, nyugdíjba vonult egyetemi tanárok, rektorok, volt jogászok, bírók, sportolók, netán politikusok. A kocsmában mindenki megfér egy asztalnál. Ha nem, odébbáll, vagy a többiek odébb állítják. Így megy ez. Szép szabály, jó szabály. Hulljon, akinek hullnia kell. Például a hónak. Gyönyörűen szárnyal az éj tejszín ködében. A levegőt szinte harapni lehet, tiszta és nyers, nincsenek most autók, járművek melynek gyilkos gázuk beszennyezné a lég egén fakadt természetszerű tisztaságot. Érdekes, nyitva a Zsakett. Pedig, ha feljebb nézek, a házak, az ablakok csendje felé, szinte látom, ahogy rózsaszín gyermekarcok az édeskés csengettyűszóra betáncolnak a jó meleg szobába, a Jézuskát keresve, de lopva már a karácsonyfa alatt felpakolt ajándék halmokra sandítanak… Mennyi önkínzás, ének, szeretném, ha szeretnének… Savanyú a szőlő, forr a must. Most. Vagy bennem soha? Ki tudja. Legalább annyira nem ismerem magam, mint ahogy öncsalásként élem meg azt, hogy másokat ismerek. Hogy én nem csalódok. Nincs azaz Isten. Piszok jó emberismerő vagyok, az ám! A múltkor is ugye, amikor a Hajni meg a Csaba összevesztek, ki robbantotta ki a balhét? Igen, én. Mert Csaba csalt. Megcsalt. Hajni meg a legjobb barátnőm, hát, nem érdemli meg? Hogy aztán ő is utána visszaadta a kölcsönt rendesen, és tíz meg húsz krapekkal hempergett szinte egy időben? És? Volt, aki tudott a másikról, volt, akit ez nem is érdekelt. A Hajni fair játékos, én szeretem. Csaba meg egy szemét. Meg is érdemelte. Aztán meg, hogy caplatott Hajni után! Mint egy pincsikutya. De Hajni tartotta magát, ügyesen, szépen, ahogy a csillag megy az égen… Nőként így érdemes. Egy pontig. Februárban lesz az esküvőjük. Én leszek a tanú. Állítólag Csaba maga kérte ezt. Nem tudom, hogy ez mennyire vértanúsága jele, vagy mennyire őszinte, de állítólag jót tett neki ez a méretes kataklizma. Úgyis a Himaláját verdeste az egója, mondja ezt Hajni, aki maga is, az említett időpontban szépen megmászta a Csomolungmát.

Itt a Zsakett. A Zsakett. Nyitva, mint az aranykapu. Még be is sétálhatnék rajta. Valami zene is szól bent, mintha engem szólítgatna. Rajta, rajta. De nem. Szenteste van, biztos zártkörű a buli, privát. Nem kellek én oda. Megyek haza, csokoládé, lábpóc, tévé, könyv, macska, fahéjillat. Az orrom a kirakatüvegnek támasztom, úgy kémlelem a benti félhomályt. Az üveg hideg, mint a jég. Leheletem kis olvadó kört képez rajta, a jégvirágok szám és szemem elől arrébb libbennek. Elém tárul a valóság. A megdöbbentő valóság. Egy zenekar játszik odabent, a terjedő füst glóriát képez fejük felett, arcukon jóleső izzadság. Négyen vannak, mégis olybá tűnik, hogy egy egész világ, s benne „Univerzumféltő” gonddal óvott misztériuma van jelen itt. Boldognak tűnnek. Felelőtlenül boldognak. Mind, egytől-egyig. A nagyhajú, rőtszakállú dobos, a langaléta, kölyökképű basszusgitáros, az apám korú bőgős, aki az énekes is egyben, a klarinét virtuóza, aki egy igazán bolondos figurának tűnik, a gitáros, aki… A gitáros, aki a férfi az áruházból. Egy fekete körszéken ül, a combján lüktet hangszere, szájában cigaretta lóg, kis aranyvégű széle jelzi felém, édeskés, nőnek való illatát. Látni látom őket, érzékelem térben alakjuk, de a hangok nem jutnak el hozzám. Csupán foszlányok, intermezzók és improvizációk. Mégis nagyon szép ez a pillanat. Melengető. Öregkorban is emlékezős. Itt van pár férfi, akik ahelyett, hogy otthon megülnék a karácsonyt, inkább lejönnek egy füstös bárba zenélni, együtt lenni. Ennyire magányosak volnának? Nem tudom, de nem is érdekel. A maradandó pillanatoknak értékük van, és ezt nem szabad elrontani klisészerű beidegződésekkel. Nem lenne fair, az élettel, a sorssal szemben. Megírta a sors valaha is azt, hogy legyen karácsony? Jó, valami talmi, felvett póz szerint igen, de az „itt és most”-ban vajon nincs lehetőségünk ezt felülbírálni? Mást gondolni helyette?
A férfit nézem, az áruházból ismert férfit. Farmert, nyomatos pólót, fekete zakót és barna bőrcsizmát visel. Fején Borsalino kalap. Ez az áruházban nem volt rajta. Biztos fellépő ruhatárának a kelléke. Piszkosul jól áll neki, ez egy szép és kívánatos férfi, be kell, valljam magamnak. És így, a félhomály még vonzóbbá teszi, már-már misztikusan erogén mód hat rám szexusa. Furcsa. Már nem is a pillanatról fantáziálok, hanem róla. Vagy pont ezt jelenti ez a pillanat. Hogy gondolnom kell rá, róla, őérte, őmiatta. Mert ő egy lehetőség, egy esély. Vele le lehet cserélni a tévét, a csokoládét. A macskát nem. De mégis egységet mutat az érzés, hogy ez a férfi kellemes társalgó, szereti a zenét, a művészetet, kedvence többek közt Bach és John Lennon… A hátam mögött elhúzó kismotor hangja ébreszt fel ebből az édeskés álomból. Kereke megcsúszik a síkossá vált úttesten, és vezetője az uralmát vesztve a járgánya felett egy hó köpenybe bújt autó motorháztetőjén landol. Nagyot puffan, de kutya baja. Óvja a hó. Szitkozódva újra motorra pattan, és még nagyobb gázt adva neki, elhajt az Ó utca Ó-ságos magányában. Én is így teszek, közben fogadkozom magamban, hogy majd bedobok a Zsakettbe egy cetlit, névvel, telefonszámmal, hogy ez a Borsalino kalapos nyolcvan kiló sárm azonnal keressen meg és fel, és udvaroljon, legyen kedves és megértő, mert én az tudnék vele lenni. Miközben ezek a jóféle gondolatok járnak bennem keresztül és kasul, a tört szélű csokoládé csendben kezembe úszik, fóliája a semmibe röppen, és az édes finomság utat talál számhoz. Belga. Minőségi, mint minden az életemben. A vágyaim, az álmaim, a harcosságom, a hitem. A férfiakhoz való viszonyom. Bár, ne lenne ennyire az, ilyen iszonytatóan valóságos. Megállok a ház előtt, egy percre, egy pillanatra. Az eget kémlelem. A végtelen hóesést. A piciny szobákat, a fehérlő zsalugátereket, a fel-felvillanó fényeket. Leveszem kesztyűm, élvezem, ahogy a hideg átjárja ujjpercem, mintha apró akkordok szaladgálnának körmöm hegyén. Kezem, arcom elé emelem, egyre közelebb, szinte már érintem. Aztán érintem is. Finom és meleg. Melengető. Tenyerem, szinte önmagát életre keltve, egyre lejjebb vándorol, elhagyja szemem, orrom, szám… Aztán a száj mellett, az egyik pofazacskóm gödrében megpihen. Játszik az éledező borostával. Karácsony van, két napig nem lesznek nyitva a boltok. Elfelejtettem borotvapengét venni. Szép szakállam nő az ünnep alatt. Férfinek lenni isteni kegyelem. Elveszem arcom elől a kezem, a kesztyűt újra felveszem. Kettőt lépek, az otthon illata, mint füstben úszó vágy, elmém csendjében éledez. Ki vár rám vajon otthon? Kiálts rám vágy, és fölkelek