A futár teljesen eltévedt. Milyen utca is volt a megrendelőn? Pitypang, Pálma, Panama… Így jár az, aki próbanapos. Aki még nem használja, használhatja az új navigációs rendszert. Akivel kiszúrnak. Mert ugyan látta a megrendelő lapot, még a kezében is volt, de most nincs meg. Szőrén-szálán eltűnt. Pont a legjobbkor. Itt kering a hegyen már vagy húsz persze, mint egy megkergült bakkecske. Emelkedőn fel, lejtőn le. Újra feltekerni a magaslatra, majd lesurranni a mélybe. Itt nincsenek egyenes, tagolt, érthető, értelmezhető terek. Itt keresztül-kasul van minden. Persze, a táj gyönyörűséges, a házakból éteri pénzszag, milliomos szag árad, a kertek rendezettek, és mindegyikhez tartozik legalább egy harci kutya, vagy valami debella állat. Egyértelmű, hogy nem biciklistáknak való hely, kivéve a terep vagy egyéb sportot űző cangásoknak, na, ők kiélhetik mindennemű vágyaikat ezeken a girbegurba utcácskákon. Csak legalább az utcanév eszébe jutna. Még az sincs, hogy felhívja a központot, szerezzen némi támpontot. Mert a próbanaposnak, a próbaidősnek természetesen rádió sem jár. Sem mobiltelefon, sem adó-vevő. A szívás, az jár neki. Itt van, meg is kapta, gyönyörűséges blamába szaladt bele. Mekkorát fognak ezek odabent röhögni. Ezen a bénázáson. Nagyszerű. A cég közelébe sem mehet holnaptól. Elszúrtad, kis haver. A címet felvetted, a csomagot meg nem adtad le időben. Nincs rosszabb ennél. Tíz nap futkosó, akár a seregben. Egy hónap portaszolgálat, akár a seregben. Két hónap kimenő megvonás, akár… Pitypang utca? Csak az lehet. Annak van a legtöbb értelme. Bírjunk szóra egy helybélit. Már ha erre téved egy.
Erre. Bácsika. Öreg, lassan járó, szuszogó, battyogó. Bácsi, öregúr, álljon már meg egy szóra, legyen szíves. Az öregúr megáll. A Pitypang utcát keresem. Itt? Itt. Van? Volt. Most van? Van. Hol. Ott volt – mutat a hegy legmagasabb pontja felé. Borszaga van, ősz fürtje van, ezüstszín borostája van. Ostoba boroshordó, merre mutatsz? Arra, bácsika? Ott, ott. Látja azt a nagykaput? Igazi aranykapu, aki átbújik rajta… Totál részeg. Hogy mondja. Mondom, ha átbújik alatta, akkor… Az utcát mondja, öreg, az utcát! Ott van, a kapu mögött. Tegnap még ott volt. Egyvalaki lakja. Egy egész utcát. Az egész utcát, dörmögi, utána már az erdő indul futásnak. Tavasszal még az őzek is közelebb merészkednek, de fogtak már a házak udvarában rókát is. Volt olyan szomszéd, aki vaddisznóröfögésre ébredt. Beszélj, te bitang hordó, beszélj csak. Hiába, nagy az Isten állatkertje. No, meg a kuvik. Hajnaltájt úgy rákezd a huhogásra, hogy nem marad meg a közelében senki emberfia. Mert az bizony halálmadár, édes fiam, teccik tudni. Veszélyes egy szárnyas. Magát veszélyes hallgatni, ostoba vénember, de legalább az utcát megmondta. Még hogy, egy lakó. Biztosan rosszul tudja. Nincs olyan utca, amit egyes-egyedül egy ember, család lakná. Ha felér, abba az irdatlan magasba, kiderül majd, hogy keresnie kell a címet, netán újra kérdezősködnie, mert persze, ha az utca neve ilyen nehezen volt meg, egyértelmű, hogy a házszámra sem emlékszik. Köszönöm, öregúr, sokat segített, ha megengedi, akkor… Próbálna elsasszézni a bácsi mellett, de az ráfog a kormányra. Oda lesz, int a fejével a futár feje fölé. Mi lesz oda? Mit személyeskedik itt maga? Oda. Biztos a kislánynak. Nem magának. Magának küldték. Kislány? Az. Szőke. Akaratos. Nehéz meglenni mellette. Az apja miniszter. Bankár. Gazdag, tehetős, befolyásos. Az anyja meghalt. Tudja, ez itt a baj kérem szépen. Sokan halnak meg, sokszor váratlanul, a halál nem válogat… De ez nem volt váratlan, veszi suttogóra a bácsi. Megöngyilkolta magát. Úgy érti öngyilkos lett? Úgyis lehet mondani. Máshogy nem lehet, hordókám, helytelen, értelmetlen… No, elég az hozzá, hogy az óta a lyánnyal nem lehet mit kezdeni. Ez komolyan azt hiszi, hogy engem ez érdekel. Mer’ tudja szülőt elveszíteni hatalmas veszteség, ennél csak annál nagyobb veszteség, ha a gyermek hagyja itt a szülejét időnek előtte… Mert volt ilyen is. Jézusom, ez el fogja ezt is mondani. Láttam én mán’ ilyet. A Kristóf. Itt lakott a szomszéd utcában, a maga címe mellett kettővel való keresztutca. A Pálma utcában. No, elég ehhez annyi, hogy mindig is olyan szomorkás kisfiú volt, tudja, a szülők állandóan jöttek-mentek, robotoltak, dolgoztak, ha kellett vóna sem voltak a gyerekkel. A nagyanyja járt át hozzá mindig, az mondta is mindig, olyan szomorú, olyan levert ez a gyerek, csináljatok vele valamit, vigyétek el sportolni, úszni, vagy valami szakkörbe, fiam, te voltál a fotós klub vezetője az iskolában, hát, azt csinálhatná ő is. A képeket szereti, a világot is, a természetet, állandóan bámul kifelé az ablakon, van, hogy órák hosszat, jobban ismeri a környező világot, mint mi, az bizonyos. Jól van anyuka, elvisszük, jövő héten beíratom, de ki fogja hozni-vinni? Én egész nap úton vagyok, az anyja kidolgozza a belét is a hivatalban, maga ér csak rá. Hogy tudná vállalni ezt a rossz lábával? Sajnos, nem tudom, ebben igazad van, de ez így nem maradhat, mert ez a gyerek, higgyétek el nekem, idővel becsavarodik, és olyat tesz, amit aztán majd ti is megbántok. (Vajon hol tarthat, a sztori felénél, vagy már a vége jön?) Olyat tett. Egy hajnalon kiment az erdőbe, és bang-bang, golyót eresztett a fejébe az apja szolgálati fegyverével. Tizenkét éves volt. Az őzek találtak rá elsőnek, azt beszélik, faággal fedték be a roncsolt testet, hogy ne gyötörje annyira a hideg. (Bácsika, ez tényleg szomorú történet, de ha megbocsát… ) A kislány a barátja volt neki. Sokat jártak össze, meg leveleztek. Tudja, olyan elektronikusan. Modern világban már nem köll a papír, a toll. Az éterbe küldjük az üzeneteket, aztán valami módon csak utat talál a címzetthez. Már postás sem kell, az is egyre kevesebbszer jár erre. Leginkább a nyugdíjak miatt jön, mert itt olyan öregek élnek, akik így kapják azt a kis havi apanázst. Nincs nékünk bankszámlánk, meg utalásunk. Ami kis pénz jön, az a megélhetésre úgy-ahogy elég, többre nemigen. Ezt itt most a régi, gyárban dolgozó öregekre értem, mert vannak itt a fényes-kényesék, akikhez ugyan szintén jár a pénzes postás, de palota kapun csönget, nem olyan rozzant viskó-féléken, mint a miénk. Oda nem jár haza a pénz, csak látogatóba megy, aztán be is bújik valami ládika, vagy széf mélyére. Gyarapodik, mint a nagyságák hátsója. (Bácsika, de igazán, én tényleg nem érek erre rá… ) Alfonz. Kerekes Alfonz. Így hínak. Már, aki tudja a nevem. Mert, aki tudja, az megjegyzi. Idén töltöm be a nyolcvanat, bizony fiam, a nyolcvanat. Ebből ötven év ráment a gyárra. Odalent dolgoztam, a kikötőben, hajómunkás voltam. Tudja azt maga, hogy annakidején mennyi hajót épített ez az ország? Sokat fiam, sokat. Egész nagy hajókat is, azt megrendelésre, nekünk ide a Dunára jó volt a kisebb is. Uszályok, áru- és személyszállító hajók, jégtörők… Sok hajó futott ki az öböl sekélyebb vizéből távolabbi partok felé a mi kezünk által, édes fiam. Becsülete volt akkor a dokkmunkásnak! (Ma is becsületed lenne nálam tata, ha utamra engednél végre…) Van vagy kétszáz hajó modellem. Saját kezem által építettem azokat is, sokat azon hajókból, amit bent raktunk össze a gyárban. Ott díszeleg a Lompos uszály, a Hídverő, a Hapci jégtörő, a Rosalinda szárnyashajó. Mind szép és különleges. Ha majd meghalok, Berci unokám örökli. Szerencsére őt sikerült megfertőznöm a hajók iránti rajongásommal. Kicsi kora óta szerelmese a nagypapa gyűjteményének. (Ez mind nagyon szép és jó, de nekem dolgom van…) De látom, dolga van, mintha sietne valahová. (Ó, tényleg? Most esett le?) Nem is tartom fel többet, csak még egyet engedjen meg. A miniszter tudja, nagyon szereti a lányát, el is kényezteti annak rendje és módja szerint. Mindent megkap tőle, nincs olyan kívánság, amit ne teljesítene. Gondolom így próbál vezekelni az anyja halála miatt. De nem is ez az érdekes. Hanem az, hogy a gazdagság, a jólét teljesen elcsúfította a kislányt. Ne fizikai értelemben gondolja. Ott, belül. Lassan és módszeresen felemészti a gőg és a hiúság. Azt hiszi, hogy amit visz, az tetszeni fog neki? Fenét. Egy perc és megunja, még ha ilyen szépséges is, mint ez, itt a feje felett. Szépséges. Pedig ez csak… (Igen ez csak, egy, hjaj.)
De higgye el, sokszor a dolgok szépsége az egyszerűségükben rejlik, és ezt az egyszerű szépet rombolja le teljesen az apai majomszeretet a kislányban. (Igen, biztosan fáj neki a törődés, meg az odafigyelés. Ezért nem szabad ennyit inni, hülyeségeket beszél tőle az ember.) No, isten áldja fiatalember. Köszönöm, hogy végighallgatott. Egyszer sem szólt közbe, nem vágott a szavamba. Igazán köszönöm, örülök, hogy megismerhettem magát… Még a mondat közben felém nyújtja öreg, törődött kézfejét. Kocsis. Kocsis Gábor. Kezet fogunk egymással. Erős a szorítása, kemény marka van, azt a szentségit! Látja rajtam a meglepettséget, halvány mosoly jelenik meg szája szegletében. No, menjen isten hírével, jó utat, és ahogy mondtam, a nagykapun túl, ahol az erdő kezdődik, ott lakik a miniszter… Furcsa érzéssel válok el tőle. Nem is utáltam annyira. Alfonz. Alfonz bácsi. Fura, de jóravaló ember. Nehezen felejtős figura. A bringára pattanok, és veszett mód elkezdek felfelé tekerni. Késésben vagyok, a megrendelőnek szíve-joga elutasítani a csomagot, és ha ez megtörténik, akkor a fuvardíjnak is annyi. És ha az is bebizonyosodik, hogy mindez az én hibámból történt, akkor nem csak, hogy nem lesz állásom többé, de egy árva petákot sem látok ebből az agyament robotból, amit itt végeztem. Gábor, Gabika kapd össze magad, pár perc és végzel, nem lesz semmi baj. Leadod a csomagot, aztán gyorsban visszatekersz a központba, megkeresed a megrendelő lapot, aláhamisítod rajta az ügyfél személyazonosságát, és voilá, minden megoldódik, nem égeted be magad. Csak ügyesen. Csak gyorsan. Könnyen elérte a kaput, aztán az utcát, amely szinte rejtve maradt az ébredő erdő csalogató hűvösében. Őzek, vaddisznók, róka. Alfonz bácsi, ne már… sörös doboz, takarófólia, műanyag palack, az van itt elszórva dögivel. Ez itt mégiscsak a civilizáció határmezsgyéje. Ott a ház, rögtön az út mellett, pár lépésnyire az induló számozástól. A ház. A Pitypang utca egyetlen háza. Úgy látszik mégsem volt annyira részeg az öreg, ezt jól tudta. Tényleg csak ez az ormótlan, esetlen, hatalmas ház tölti be a teret. Elég kísérteties, mit ne mondjak. A falak vastagok, szürkék, az ablakok kicsik és fénytelenek. Nem lehet könnyű itt élni, létezni, szeretni, boldognak lenni, vagy legalábbis annak látszani. De neki nem az a dolga, hogy ítélkezzen emberek, élethelyzetek felett. Ő egy futár, aki csomagot hozott erre a címre. Egy felettébb hülye és értelmetlen csomagot, de ezen már órák óta nem idegesíti magát, hiszen bőven volt alkalma Budapest népének, hogy kiszórakozza magát ez ügyben, amikor átkerekezett a városon. Hol a csengő. Van csengő? Itt a csengő. Milyen pici, milyen törékeny. Alig látható, akár a névtábla. Dr. Kobzos Sándor. Ó, tényleg, a Kobzos. Szigorú ember, a kormány súlypontja, az ész, a nyerőember, a nyugalom szilárd tartópillére, a nehéz döntések bejelentője, magyarázója és elemzője. Okos ember. De egyben szórakozott ember benyomását is kelthetné, ha már ilyen idiótának tűnő ajándékkal kedveskedik a lányának. Csengetés. A csengő, akár a sziréna, ettől még a holtak is magukhoz térnek. Hamarosan a helyszínen a rég halott Kristóf szelleme kísért, csendben kisétál az erdőből, a ház felé lépked komótosan, ő is becsenget, egyszer, hosszan, majd megkérdi, csókolom, én fejbe lőttem magam és meghaltam, ezzel most bűnt követtem el? De a választ meg sem várva csendesen visszalépked az erdőbe, és enni ad az őzeknek. A második csengetés előtt, a pillanat tört része alatt nyílik a nagy, veretes ajtó, és egy szöszi gyerekfej kukkant ki rajta. Ki vagy? A futár. Minek jöttél? – kérdezi a pöttömnek tűnő szőkeség. Küldtek. Ki küldött. Emberek. Ide? Pont ide? Minek. Csomagot hoztam, mutatok némán a fejem fölé. Ez nem csomag, ilyet nem szokás csomagnak nevezni. Nálunk minden csomag, ez is. Nem szeretem a csomagokat, egyáltalán a meglepetéseket. Tudod, ma van a születésnapom – hangja dallamosan lágy, de mégis daccal, csalódással teli. Tudom. Olvastam a feliraton. Tizenkét éves lettél. Szép kor. Tizenkettő… mormolja utánam. Tudod, volt egy barátom, aki éppen tizenkettő volt, amikor… A hátam mögé, az erdő felé sandítok. Észreveszi. Bosszús lesz tőle. Szóval, tudod?! És még dicséred a korom? Olyan vagy akár a többiek, mint apa, Janka néni, Rudi bácsi, a jógaoktató, a masszőr, az aerobik tréner, a szolfézsoktató… Mind, mind egyek vagytok! – kiáltja harsányan, igaz haraggal. Én csak… próbálom védeni magam. Én nem tudhattam, igazán… Hol az a csomag? – kérdi még mindig bosszúsan. Itt, kötöm le a karomról, és nyújtom át neki. Szóval, ez az. Hm, szép. Szép kék. Harsány betűkkel hirdeti rajta a felirat e jeles napot. Róza túlélte a tegnapot, és már tervezi a holnapot. Hurrá, hurrá, hamarosan felnő, és már csak álom lesz számára valamikori tizenkét éves kislány mivolta. Éljen, éljen a születésnapom. Éljen az én saját bejáratú boldogtalanságom! Mondd te is velem, nem hallod, kívánj boldog születésnapot! Szinte megkövülten nézem ezt az oldhatatlan, totális haragban a világgal lelkiállapotot, de közben képtelen vagyok szóra bírni magam. Nem mondod? Jól van, akkor ne mondd! Lázas, gyermeteg mozdulatokkal kirántja haja szőkeségéből aranyló, kislányos csatját, és hatalmasat döf az ártatlan léggömbbe. A lufi nagyot pukkan, majd darabjaira szakad. Dermedt csend kerül közénk. Még mindig feldúltan, szinte kifúltan, két levegővétel között még egy utolsót rám ordít. Na, így most jobb? Te majom! Majd sebesen sarkon fordul és bevágja előttem az ajtót. Még vagy egy percig a biciklire támaszkodva meredten állok az ütődéstől lágyan rezgő hatalmas kapu előtt. Majd sarkon fordulok, és elkezdek lefelé tekerni a rejtőn. Az én feladatomnak itt vége, a küldemény célba ért, irány újra a belváros, Budapest szíve, véráramának örökkön mozgásban lévő központja. Elmenőben még látom, ahogy egy kuvik tollába burkolózva csendesen mereng egy közeli fán.
