Keresés ebben a blogban

2012. március 25., vasárnap

Fehér

Tiszta a fehér, a fehér tisztasága szép,
a szépség fehérsége mámor, tisztán tartó nyári zápor,
fehér, fénylik, mint szájban a fog csillanó képe,
a zománc fehérsége, fénylik a nyelv felett, mely piros, a fehér,
ébred a remény, az is fehér, tiszta, mint a nappali fény a kéklő
hegyek felett, taréjuk mentén fehér, fehérlik a hó, összemossa az idő és a tér,
mert az is fehér, hiszen új, tiszta, teremtő, fehér, mint a lélekfény szürke estéken, fehér, fehér a menyasszonyi ruha is, de piros a szerelem a ruhán, piroslik a vágy, át a ruhán, bújik a fehér, messzire, el, fél, a fehér, a hajad is őszbe vegyül majd,a végletek óráján, fehér,
az idővel megfehéredik benned az élet, s így lesz új remény, a fehér, és örök, ezek a centrifugális körök, ezek a fehér mosószappanok az éter lassú vonalán,
a kékítők lenge játéka ahogy a szél aprót fodroz egy száradó ruhán,
egy női felső az, egy ledér blúz, persze fehér,
vajon, aki megizzadt benne, ő fehér, milyen szép a nem-lét, ha nem érinti tér, a tudatlanság is tud szép lenni, fehér, kifehéredik benne a nemtudás szépsége, a fehér melegsége gyenge tűz, parázslik, mint erdei tábortüzek magányán termett füstcsík, és fehér, száll az ég setétjében, mint ahogy a pára száll gőzölgőn a reggel vonalán, lassan megérint a múlt, ébred a jelen, születik a jövő bennem, mert bennem most már minden fehér, tavasz van, tovatűnt a tél.

2012. március 15., csütörtök

Pávatoll az asztalon


A taps még ütemesnek látszott, de már kezdett csendesedni, kiürülni a terem. A lelkesedés eltávozott, a darab véget ért. " Ha mi árnyak nem tetszettünk "… De, tetszettetek. Kiváltképp az a bolondos manópofa, Puck. Remek zsivány. Mondjuk, színésze válogatja, de meg kell adni ez a fiatal siheder, ott a zöld sapka alatt, jól adta a pajtást. A függöny összezár, kigyúlnak a fények, fellélegzik a terem. Indulhatunk haza, több győzelem itt ránk nem vár. Még egy utolsó intés a színpad felé, intés az őrzőkhöz, ez szokásommá vált az idők során, egy simítás a drapérián, egy koppantás a recsegő padozaton, máris monumentummá válik minden momentum. Legalábbis bennem. Aztán már lehet indulni. Kalap, kabát, kesztyű, sál. Hidegre fordult az idő, még ha a terem a júniust volt született ünnepelni.

Egyedül színházba járni fele élmény, mint ami lehetne. Hedonista alkat vagyok, így juttatok magamnak a jóból, gyönyörű partnerrel érkeztem, aki mellesleg nemcsak szép, de okos is, és pont annyira, hogy belém tudjon szerelmesedni egy időre, de annyira nem, hogy ezt az érzést hosszútávon el tudja viselni. Ki is rúgott nemrégiben annak rendje és módja szerint, de valami perverz barátságféle mégis összeköt minket az óta is, nem mellesleg a testiség mámorító érzése.
Szeretek vele lenni, mert igazán csak vele tudok párban kellemesen magányosodni, érezni, hogy ölel a világ, és benne közel érez magához egy másik biológiai elem, de mégsem bánt, kárhoztat azért, ha netán percekre magamba némulok. Ő nőben is csoda, hát, még ha férfi lenne, bizonyosan egy hadvezér jelleme vértezné, de legalább egy generálisé. Harcias alkat, harcias jellem. Jelzi, hogy él és ezeket a jeleket kellő hőfokon tudja magában tartani ahhoz, hogy ne fáradjon el a hétköznapokra ez a lángoló lelkesedés, ami benne fogant, talán már ősidők óta.


Feszült csend vár ránk kint az utcán, ólomlábakon tipegő pesti éjszaka, villamosmegálló, villamosmegállóban avítt sínek illata, fejem felett lámpafény. Ilyenkor jó, ha húszpercenként jár a 2-es villamos, sok időbe beletelik, mire bevergődünk a Blahára, még átszállás is szükségeltetik. Remek ötlet egy nemzet színházát száműzni a nemzet vérkeringéséből, és rászoktatni az embereket a városnézésre. Amúgy bevallom, igazuk van, egy hajónak a Dunához közel kell horgonyoznia. Matrózok, hajóra fel, vár rátok tengernyi betűből szőtt vitorla, rengeteg regélő ritmusba fakadt hajókötél. Legalább a külcsín és a belbecs rendben van ezen a kőből font hajón, és még kalózok sincsenek a környéken. A villamos befut kopott sínjén a megállóba, felszállunk a többi pirosló arcú álmodóval, itt senki sem rest véka alá rejteni álmait, olyan szabad-lelkű ez a város, olyan érzelmekkel teli, vagy csak én szeretem túlságosan elfogultan. Mindegy. Ma este juszt se haragszom senkire. Vacsora lesz nálam, beszélgetés, bor, mámor, kéj, bizalom, csend, együtt álmodás. Ráadásul olyasvalakivel, akit még szeretek is. Ritka madár, akár a páva, és legalább olyan szép is.

Engem néz, vizslat, fürkészi szemem. Vajon mit keres? Mindig ezt csinálja, valami transzcendens, ezoterikus hülyeség ez, meg az ősi tradíciók, hogy a szem a lélek tükre, meg efféle baromságok. Szegény, nagyon szereti ezt a játékot, én meg persze játszom vele, mert nagyon kívánom.
Ma nálam az este laza lesz, egy kis pezsgő, egy kis bor, attól máris gombolódik a blúz a kezem alatt, persze beszélünk a darabról is, és én nagyon okos leszek, okos, de kimért, tanár uras, azt nagyon szereti. Aztán egy kis tánc, valami mézédes melódia, és máris az egyik szobából a másikban vagyunk, pont ott ahol én szeretnék lenni, ahol persze titkon ő is, de a tempó számára alfa tempó ebben az olvasatban. Mindegy, nem ő a férfi. Hazudik neki szemem, a csillanások mögött nem sejlik fel a lényeg, a rettenet, hogy milyen gyáván és önzően üres vagyok, mint a csapból a pohárba ömlő víz, egyszeri, súlytalan. Nem látja, hogy már nem vagyok itt régóta. Azt hiszem, minden ember azt látja csak, amit igazából látni akar benne az akarat. Ő is így van ezzel. Eszter, tanult, okos, értelmes lány, de mégiscsak a millió része, és nem a valaki más elve mozgatja, hanem a valahová tartozás. Ezért is tudok neki ilyen szenvtelenül hazudni. Nem ért, azaz neki csupán annyi a fontos, hogy önmagát értse bennem, és ez nekem pont elég a játékhoz. Lehet, hogy a tánc ki is marad, tegnap rosszul léptem az utcán a járdáról az úttestre lépve, kifordult a bokám, ne is erőltessük, fog ez menni a nélkül is.


A kezem fogja, a tenyeremet simogatja. Az érintések szilárdsága. Újabb profán hazugság. Emberi mivoltom tisztességre tanít, és persze arra, hogy viszonozzam a mozdulatait, hiszen ma még szeretkezni fogunk, és valljuk be, csodás teste van, hülye lennék kihagyni a kínálkozó alkalmat. Így hát viszont mosoly, lég puszi, bátorító nevetés. Máris olvadozik, ma virág sem kell. Az übermensch tudat olyan óriási méretet öltött bennem, hogy nem tudom leplezni mennyire unom magam és a körülöttem felépített, szinte tökéletes világot. Ha legalább lázadó lennék, autókat gyújtanék fel, vagy templomok falára írnám nagybetűkkel: Isten halott, de még ez sem, a vegetáció és a nihil olyan mezsgyéin járok, amely már-már az elfogadást, a belenyugvást hordozza magában. Színtiszta Ivanovizmus bujkál tagjaimban. Félelmetes tudni, érezni, látni, hogy nincs holnap. Ezért is szeretnék mindennap kedvére tenni a világnak és benne a vágyaimnak, mert iszonytató érzés abban fuldokolni, hogy az álom egyszer véget ér. Hogy egyszer, talán nem is oly sokára, megszűnök uralkodni önmagam józansága felett. Azt hiszem, én vagyok az egyik legostobább ember a világon. Az igazán szánalmas ebben az, hogy ebben az ostoba mivoltomban is képes vagyok hatni a környezetemre. Felnéznek rám, tisztelnek, kedvelnek, szeretik humorom, nevetnek vicceimen, azt mondják, nem mindennapi figura vagyok, hogy jó a társaságomban lenni (!), jaj, a becsapottaknak, szánom őket teljes szívemből.

Közben már a kapualjhoz érünk, míg ezek a gondolatok, érzelmi mozgások zajlanak bennem. Eszter szinte felcipel a másodikra, a lépcsőházban a falnak dőlve csókolózunk, combját erősen az ágyékomhoz nyomja, így, egymáshoz szorosan dörgölőzve jutunk el a lakásig. Szinte kimerültem már ebben is. Kezd elszállni a lelkesedésem. Mindig ez van, ha hagyom magam; magam által befolyásolni. Az a legjobb, ha kizárom a belvilágom. Igen, a belvilágom. Más a külvilágra haragszik, és belső támaszt keres, én pedig az engem átható, átitató féktelen, pusztító melankóliára. Nem kérdés számomra a társtalanság fogalma, hiszen pontosan tudom, hogy ez egy kapcsolatban, egy interperszonális unióban elfogadhatatlan. Ez a belső magány. " Valami nagy bűnöm van, ez bizonyos "– mondja Ivanov, bennem. És én marha, vakon hiszek neki. Közben a lakás benső fénye szárnyát eregeti az idült tér vonalán, az előszobába lépve a nő azonnal ledobja magáról cipőjét, mely a kopogó esőben sárossá vált, tanult mozdulatokkal a fürdőszobából törülközőt cipel ki, megtörli kócossá vált hajzatom, bágyadt fejem, aztán saját aranyló hullámokkal teli fürtjeit.

Szerette volna, ha szeretem ezt a pillanatot, és én szerettem volna, ha megérti, hogy miért vagyok képtelen szeretni. De inkább újra a hazugság mellett döntöttem és vadul megcsókoltam.
A rítus a szerint zajlott, ahogy azt előre elterveztem. Vacsora, bor, pezsgő, még egy kis bor, halk zene tánc nélkül, összebújás. Minden flottul ment. Ez a nap sem lesz keresztre feszítésem napja – gondoltam. A hazugságok mindennapja annyira be tud épülni a tudatba, hogy a különleges alkalmak, amelyek ritkán adódnak az ember életében, már szintén hazugsággá válnak az idők során, és az ember végül csupán azt veszi észre, hogy csupán egy körforgás része, egyetlen atomnyi villanás a kihalt hómezőn, már nem egyedüli példány, csupán adat az isteni gépezetben. Szegény Kosztolányi, ha látná, milyen silány utódokkal pótolja a sors hajdani szellemét, beleborzongana.
Éjfél is elmúlt, mikor egy neszre lettem figyelmes. Valaki mintha járna a lakásban. Rossz alvó vagyok, majd minden zajra felkapom a fejem, nehezen alszom vissza utána. Kísértett ez a zaj, nem hagyott nyugodni. Pár percnyi tépelődés után kikeltem az ágyból, teljesen egyedül voltam, Eszter a szakítás óta nem hajlandó nálam aludni. Én sem erőltetem. A lakás nem nagy, nem is nagyon zegzugos. Pár pillanat és kiderül, hogy ki az ellen. A konyha felé indultam, hátha megint a szomszéd néni cirmosa talált beszökni és dézsmálni a délutáni maradékot, amit a pulton hagytam, de a hang nem onnan érkezett.


A dolgozószoba felől. Még a villany is égett. Eszter mégis meggondolta volna magát, és itt maradt éjszakára? De hiszen utálja azt a szobát, azt mondja az életünk megrontója, a szoba, ami a négy fal közé temetett, mikor a nagyregényt írtam majd egy éven át. A könyv siker lett, de a szoba megölte szerelmünket. Buta dolog, női dolog, a feladat ölte meg a szerelmünket, és az, hogy nem tudtuk felmérni egymásban hol van a helyünk. Persze ezt sosem mondtam, mondhattam volna neki, még magában kereste volna a hibát, pedig az összes bennem volt. Nem kellett volna udvarolnom neki, elcsábítani, reményeket szórni a szemébe, mert már akkor is tudtam, hogy az én utam egy igazán magányos utazás lesz. De most fény van a szobában, és fényt csak az ember gyújt. Kíváncsian, sejtelmekkel, kétségekkel telten beléptem. Senki sem volt bent, a szoba üresen lézengett, azon a pár bútoron kívül, ami már előtte is jelen volt. Talán mégis ő hagyta égve, amikor elment. Teljesen érdektelen.
De akkor mi volt az a nesz, amire felriadtam? Rosszul hallottam biztosan, belső nyugtalanságom képes hallucinációkat ébreszteni tudatomban. Az ablak nyitva. Hűsítő őszies lég surran be rajta lelkesen. A gangon koromsötét éj, szorongó homály telepedik a régi, kopottas padlózatra. A Hold, mint tejfehér nagyúr ring a kedélyes, álomittas felhők vonalán, a éj vonalán rejtező maszatnyi fény úsztatón arrébb tolja előle a csillagokat.

Minden olyan nyugodt, olyan rendezett, mi ez a nagy vihar bennem mégis?
Egy utolsót szippantok még az erős, tartalmas levegőből, tüdőmet átjárja a telt lobogás, aztán becsukom az ablakot, újra magamra zárom a minden lépésemben jelen lévő csendet. Megfordulván az íróasztalon egy korábban félbe hagyott novellám felé tér a tekintetem. Odalépek az asztal mellé, a novella utolsó lapjára teszem kezem. Valami idegen most itt, valami egész fesztelen, szokatlan öröm járja át a szobát. Nincs ez így rendben. Az utolsó lapon a kezem. A lap alatt áttetszik egy kép. Érintése puha és fesztelen. Tétova mozdulattal a lapot elcsúsztatom Egy díszes, ezer színben pompázó fényes madártoll pihen a fehérlő papíron. Nézem, elborzadok szépsége láttán. Ez lenne, ennyi csupán, amit szinte egész életem során olyan megszállottan kutattam, kerestem, célomnak tekintettem? Hiszen ez csak egy faroktoll, egy eltévedt madár hagyta itt biztosan, éppen nálam. Tudja,nálam jó helyen van. Hiszen rabmadár, rabmadárnak nem lesz gyilkosa sohasem. Egy ültömben fejezem be azt a félbehagyott novellát, hazugságok nélkül, gondtalan, fesztelen. Azóta tudom, az a madár figyel engem.



Cérnagyár 2. rész

A gyárban minden alacsony és szögletes. Az igazgató is ilyen. Zömök, alacsony ember, méretes pocakjától a nadrágján majd elpattan a gomb. Szinte kiabálva, emelt hangon beszél, recseg, mint egy gramofon, mellé pedig hevesen gesztikulál. Nagyon igazi igazgatónak néz ki. Ezt a képet még csak az előszobából látom, mert a menetrend itt is, mint más nagyvállalatoknál a megszokott módon zajlik, először a titkárnőnél kell bejelentkezni, aztán, ha tőle igent kap az ember, mehet szinte a szőnyeg alatt csúszva, kellően meghunyászkodva a nagyfőnökhöz. Már az, aki ilyen típus. A zöme ilyen. Anyám nem. Vidéki lány, mint Pista bácsi. Neki csak Pista, Pistám, dirikém, direktorom. Ezer éve ismerjük mi már egymást ezzel a gonosz kis törpével. – szokta mondani, amikor magunk vagyunk. Nem tudom mennyire gonosz ember ez a Pista igazgató, de törpének törpe. Én most töltöm be a tizennégyet, de máris túlnőttem, pedig én sem vagyok égimeszelő. Mivel vár minket, így Aranka, a titkárnők gyöngye azonnal zöld utat mutat nekünk. Tessék csak, tessék, drága Böbém, szabad bemenni. Vigyázz vele, kissé durcás, mufurc dög, állítólag otthon az asszony… De a mondatot már nem tudja befejezni, mert Pista direktor úr maga siet elénk, és élénk mozdulatokkal betessékel az irodába. Bemegyünk. Leülünk. Hellyel nem kínál, az itt nem szokás, le kell ülni, ha széket lát az ember. Régi elvtársak között nincs helye a protokollnak. Tényleg nincs jó színben, szinte ránk se hederít az első pillanatokban, az ablakhoz lép, előveszi cigarettatárcáját, rágyújt, csendben pöfékel, közben a gyárudvari mozgásokat kémleli. Épp most érkezik egy adag szállítmány a cérnázóba, azt pakolják el a munkások. Fiatalok mind, karjukon dagadó izom, arcukon csibészes mosoly. Nagyhangúak, vidámak. És persze hevesen udvarolnak a kacér munkásnőknek. Mert a legtöbbjük, még ha nem is facér, akkor is kacér. Ó, boldog nyár, milyen könnyen bolonddá tudod tenni a szíveket! A diri továbbra is a füstöt fújja, ránk sem hederít, majd hirtelen kikopog az ablakon, erőteljesen, éles mozdulattal az üvegen. Odakint a mókázás megáll, a jelennel ébredt párok szétrebbennek, akár az ijedt galambok, a munka monoton mód zajlik tovább, már a nagyfiúk sem nevetnek, a mázsás bálákkal a hátukon szinte rohanvást szedik lábuk a cérnázó vigyázó szemek nélküli világába.

No, mi tetszik, Böbike. – fordul végre felénk a rettentő rebbentő. A gyerek, hiszen tudod, mondtam már neked korábban Pisku bácsi, én kedvenc direktorom, a nyári munka, a Lajossal. Munka? Munka. Itt? Itt. A Lajossal? Anyám egyre fáradtabban; - A Lajossal. A Lajos már öreg, és nemcsak a szíve hagy ki, hanem sajnos az esze is. Nem tudna vigyázni a gyerekre, hiszen ő szorul felügyeletre. Szuper ember lehet ez a Lajos bácsi – mormolom magam elé. Pisku bácsi, bácsi-bácsi, te is leszel majd egyszer öreg, meg vén, meg trottyos, magatehetetlen alak, ha máris nem az vagy! – mondja nevetve, baráti kedvességgel a hangjában Böbe elvtársnő. A direttore összerezzen. Nem szereti a belterjes beszédet, pláne idegenek előtt. Keményen rám veti tekintetét, én is a szeme közé nézek. Így nézzük egymást egy darabig, aztán megenyhül. Na, persze, leszek, leszek. Jól van, egy hónap a Lajos mellett, udvari munka, rend, fegyelem, hasznosság. A bér háromezer négyszáz forint, ebből lejön az ebéd, ami négyszáz forint. Van kérdés? Nincs kérdés. Szép summa. És a munka sem tűnik túl megerőltetőnek. Nincs kérdés, Pistám – ez már anyám hangja -, megyünk is, nem zavarunk. Gondolom nincs akadálya, hogy máris munkába álljon a gyerek. Nincs akadálya, mehet a munkaügyre, adatok, satöbbi, aztán majd lekísértetem valakivel a Lajoshoz. Munkaruhát is kap, felszerelést. Reggeliztél már, öcsike? Sajnos még nem, erre nem jutott idő. De anyám szólal meg helyettem, azt hazudván, hogy hogyne, tele a bendő, csak nem gondolod, hogy éhesen indul el otthonról egy ilyen fiatal, növésben lévő szervezet. Csak nem gondolja az igazgató úr, hogy az én jó édes anyám elfelejtett otthon hagyni annyi pénzt, amiből megreggelizhettem volna? – gondolom hozzá. De mielőtt szóra nyílhatna a szám, anyám megragadja a kezem, és kifelé tuszkol. Megyünk, megyünk, nem zavarunk. Engem is vár a munka, ma galuska lesz, pörkölttel, Pistám, a kedvenced, tudom, emlékszem. Remélem, látunk az ebédnél. És azt az öregedéssel kapcsolatos dolgot nem gondoltam ám komolyan, te ugyanaz a hetyke, laza, fiatal srác vagy a szememben, akit akkor, akkoriban megismertem.  Szerbusz, nyújt kezek a direktornak. Szerbusz, Böbe, semmi baj, barátok, elvtársak között az ilyen dolgok nem okozhatnak semmiféle zavart, bántást, haragot.  De közben látom a szemén, hogy ha férfi mivoltában szenved bántást az ember, pláne, ha direktor az illető, azért az más. A hatalommal és a hatalomhoz sok minden jár kiváltságul, de legfőképpen a határtalan tisztelet, amit a hatalmat gyakorló alanyi jogon követel magának. Akkor van baj, ha ezt a követelés tárgya nem érzi magának. Anya menjünk, majd kiengeszteled, dupla adag galuskát teszel ebédnél a tányérjára. Megyünk. Csók, Aranka, szevasztok plakettek, szerbusztok, avítt munkaversenyes plakátok a falon. Alig lépünk párat, és máris a munkaügyi irodáknál járunk, itt anyám elbúcsúzik, megmutatja, melyik ablaknál várakozzak, aztán magamra hagy. Ebédnél találkozunk. Jó. Pár perc várakozás után nyílik az ablak és egy nyalka, fiatal lány vörösesszőke feje bukkan elő. Gyere, int szemével, mondd kisfiú, mi tetszik. Kisfiú, te sem vagy több mint húsz. De közben bevillan, húsznak lenni az már felnőttkor, és a szemében én még tényleg csak egy kisfiú lehetek. Miért jöttél, rendben, neved, rendben, címed, rendben, beosztásod, rendben, munkaidő, rendben, ebédpénz, rendben, munkabér, rendben. Ide kérek egy aláírást. Rendben. Szerbusz. Kilépned is majd itt kell, tessék a munkakönyved. Rendben. Rám csukja az ablakot.  Nem, nincs rendben! Megzörgetem újra az ablakot. Kinyitja. Dühösen rám néz. Mi nem volt érthető? A suliban is mindig visszakérdezel? Nagy valószínűséggel nem te leszel a jövő Einsteinje, kisfiú. Nem, nem én leszek, az tuti, de engem le, vagyis el kéne kísérni a Lajos bácsihoz. Szerinted nekünk annyi időnk van itt, hogy embereket kísérgessünk. A diri mondta.  Neked egyszerűen csak Krébusz István igazgató úr! – javít ki, és emeli fel a hangját. Eddig is ellenszenves volt ez a cafka, de most már kifejezetten utálom. Láthatóan ő sem szívlel, de azért odaszól a kollégájának. – Paca itt van? – kérdezi unottan. – Az előbb még itt vót’… - válaszolja nyújtottan egy vélhetően a túlzott bagózási szenvedélytől koravén női hang. A lány felkel a helyéről, és Paca keresésére indul. Micsoda deszka, semmi melle, vörös haja fakó, mint a széna, és a bőre is csúnyán szeplős. Tényleg nem szívlelem. Hamarosan visszatér az ablakhoz, és a közeli ajtó felé mutat az ujjával, majd egy erőteljes mozdulattal lehúzza a rolóablakot. Neked is szép napot. Várakozok picit, aztán egy fekete szín, buksi fej dugja elő az orrát az ajtó mögül. Ő Paca. Ébenfekete. Később megtudom, hogy kubai vendégmunkás. Nem nagyon beszél magyarul, de sok mindent megért. Állandóan dünnyög, füttyög, dudorászik. Civilben trombitás egy nagyzenekarban. Elém lép, kezet nyújt, majd int, hogy kövessem.  Folyosókon, irodákon, tárgyalókon haladunk keresztül, úgy látszik, itt mindenki a rövidebb utat választja, akár az életben. Végül kilépünk újra a belső udvarra, és a felfestések nyomán elindulunk a gyár rejtettebb végibe. Gyors léptű gyerek ez a Paca, hivatalos nevén Rubén Oviedo Sánchez, a barátoknak csak „Mambó kölyök”. Meséli, ma már nem dolgoznak itt kubaiak, visszamentek a hazájukba, ő is megy utánuk hamarosan, csak befejezi az egyetemet, hamarosan államvizsgázik, jogász lesz belőle, aztán meg ügyvéd Havannában. Tudod, mint a szivar – mutatja két ujjával, mintha egy dohánylevelet dörzsölne össze éppen.

 Meg kell vallani, érdekes fickó. Tele van élettel, mozgással, vibrál körötte a tér, gyorsabban, élénkebben telik a társaságában az idő. Annyira gyorsan, hogy észre sem veszem magam előtt a kis kőházat, ami felé tartunk. Ez lenne az – mutat rá a Mambó kölyök – Lajos bácsi birodalma. A szentély. Ide senki sem léphet be rajta kívül, még az igazgató is csak akkor, ha bent van éppen az öreg. Furcsa ember, nagyon furcsa. Nehéz, kőfejű – mutat közben saját kobakjára. Ne mondj ellent neki, jobban jársz. Jó felvezetés, kubai, ha eddig nem éreztem volna kellemetlenül magam, akkor most már biztosan. Paca elköszön, majd visszasiet abba az irányba ahonnan jöttünk. Bekopogok a kis-házba, de semmi válasz nem érkezik. Biztos nincs bent az öreg, a Lajos bácsi, akiről már időközben oly sok mindent megtudtam. Tudom, hogy szereti az italt, azt is, hogy nehéz ember, nem könnyű kijönni vele, meg azt is, hogy régi bútordarab, öregebb, mint maga a gyár, meg azt is, hogy… de a mondatot már nincs időm befejezni, mert éles hangon, sebes mozdulatok során landol mellettem egy közepes méretű vas kocsi. A színe zöld, de oldalán már rozsdálló az anyag. Lombseprű, lapát, és egy gereblye van beletámasztva. Alatta közüzemi szemét, cérnacsonkok, műanyag fólia, szövetzsák. A kocsi mögött pedig maga az ember. A Lajos bácsi. Szigorúan rám néz, majd összevonja a szemöldökét. Nem szól egy szót sem, csendben elkezdi kiszedni a szerszámokat a kocsiból. A gereblyéért nyúlok, azt magam veszem ki a kocsiból, közben felkapok mellé egy dudorodó, teli szemeteszsákot. Meglepődik az akciómon. Rám néz újra. Mutatja hova tegyem a zsákot. Előveszi kulcsait, és bebotorkál a nyár erejétől ügyesen rejtőzködő helyiségbe. Kellemes hűvös járja át tagjaim. Ujjam végigfuttatom a gereblyén. Talán nem is lesz itt annyira nehéz.

2012. március 9., péntek

Madaras

Szerettem gyereknek lenni. Sokan azt mondják erre, ők bizony nem. Én igen. Éreztem, élveztem a gyermekkor, a gyermeki lét szabadságát, vonzerejét. Azt, hogy nincs, nem létezik a holnap, meg azt is, hogy nincs tegnap, csak a jelen van, a mozdulás, a mozgás. Ami elsőnek bánat, az a nap végére már messzi távol. Egy könny sem szárad fel hamarább, mint a gyermeki könny.



Fiatalkoromban sokat voltam vidéken. A "kulcsos" gyerekeket előszeretettel küldték az elfoglalt, fontos szülők nyáridőn vidéki rokonokhoz. Jó szerencsém folytán én a nyarakat egy kellemesen egyszerű városkában (akkor még község), Kunmadarason tölthettem. Szinte minden érdektelen Madarason, és szinte minden érdekes. Elsőnek, mikor ide érkeztem csak a hatalmas felhőket, a nagyon tisztán hömpölygő kékséget vettem észre az égen. Meg a Nap sárgálló, fényes pontját. Sosem láttam még ekkorának, ilyen óriásnak a Napot annak előtte. Mintha minden idegszál, mintha minden sugár engem szólított volna, gyere, vegyél belőlünk, lélegezz, meríts belőlünk erőt, energiát. Számomra addig nem létezett az anyatermészet. Nem volt mondanivalóm neki, és nem is kaptam tőle válaszokat. De ott, akkor, a nyolcvanas évek végén, ebben a rothadó, lassan szétmálló szocializmusban, ott a roncsokon, én tudtam gyerek lenni, és felhőtlenül örülni a gyerekségemnek.


Rengeteg kép rögzült bennem. Pedig nem is volt az nagy, hosszú idő, jó esetben kettő-három nyár, és egy kevés tél. Mindig mondom, és vallom, hogy a tudattal, az éber tudattal az igazán nagy dolgok, tizenévesen történnek. Ekkor kezdtem írni verseket, érdekesebb dolgokról olvasni, elmélyülni a történésekben, és ekkor ébredtem rá, hogy milyen is az a világ, amely körülvesz igazából. Persze nem mélységében, de az bizonyos, hogy kezdtem elhagyni, elhagyogatni, kinőni a gyerekcipőm. Kunmadaras leginkább arról híres, hogy jóformán semmi sem történik arrafelé. Persze, ez így nem igaz, de valahogy ezekben az alföldi városokban éppen az a jó, hogy megáll bennük az idő. Majd húsz éve nem jártam arra, de azt bizton tudom, érzem, hogy magát, azt a perspektívát, amit akkor magamhoz öleltem, olyan féltő, lelketlen daccal, azt ma is minden bizonnyal megtalálnám. Nincs kétségem a felől, hogy ez a városka túléli a mindenkori világtörténelmet, olyan unalmasan- szelíden, igaz, de túléli.


A vonatról leszállva ki balra tér egyből azokhoz az utcákhoz ér, amelyek olyan sok örömet és nevetést adtak nekem. Porlepte útszakasz, a háttérben a téglagyár némasága, mindenhol por, cement, hatalmas homoktenger, a salétrom-szag fullasztó, a gyárak udvarán kutyatej virít, a messzi távolból monoton zúgás hallik, a laktanya. A nádas mellett széles tér, közepén kisebb tó (ma már biztosan nincs meg, kiszáradt, feltöltötték, belakták), a város szélén a cigánysor, attól beljebb "magyarok" lakta házak. (Kéretik nem pejoratív módon értelmezni ezt a mondatot, a nyolcvanas évek mondata ez) Az utcák egyszerűek, keresztirányban futnak, lazán, szellősen, néhol egymásba gubancolódnak, mint ahogy a frissen font és ropogósra sült perecek sülnek össze az évszázados kemencékben, a főtéri pékségben. Pöttömnyi, alig áruban némálló boltok szakítják meg a "köves út" futását, bennük az alaplét mámora, a kenyér és a sör, na és a tejpor, egy csomagocska csak 50 fillér. Van, aki tudja még mi az a fillér?


Keresztanyámék háza közel van a főtérhez. A vizet a kútról hozzuk, kannában. Úgy hozom a vizet, hogy kézbe veszem a kannát, lábam a kút hajtójához szorítom, így engedtetem a vizet, míg a kanna meg nem telik, aztán a fedőt visszahelyezem a kannára. A víz friss és gyöngyöző, kénes, szaga van, mint az életnek. Esténként vizet forralunk, vaskádban fürdünk, némely időben, ha rohanvást tart az ember, vagy sokan vagyunk a fürdésre, a közeli népfürdőbe megyünk, ami csak egy kis ház, benne csupán kettő fürdésre kialakított helyiség. A helyiségekben kádak, törülközők, olcsó szappan. A világítás ócska, a kis, sárga samponos dobozt féltőn rejti a félhomály. Együtt fürdünk, mi hárman, mind fiú, unokatestvérek, kicsik még. A fürdés ára tíz forint, a szappan, sampon használat plusz két forint. Hajat mosni kötelező. A fürdős néni kedves, de egyben nagyon szigorú is.

A főtéren, épp középen hatalmas szilvafa uralja a teret. Ott gunnyasztunk nyáridőn és dézsmáljuk az édes húsú ringlót. Van, aki "Jadek-et" lát ebben a képben? A közért balra, olcsó a Márkaüdítő és a Traubiszóda. Én a szőlőlevet szeretem, bé-bé. De az drága. Arra nincs pénz. Anyu háromszáz forintot adott egész hónapra, abból már kétszáz elment fagyira, lángosra és még két hét hátra van mire értem jönnek, hogy hazavigyenek. A srácoknál nincs pénz sohasem. Nincs is szükségük rá, kevéssel beérik, nem olyan elkényeztetett pesti srácok, mint amilyen én vagyok. Irány a közeli tó. Tavacska. Koszoska. Kisvárosi meredély, a fehér alsógatyám feketéllik a mocskos víztől, a többiek nevetnek rajtam, én fuldoklom. Úszni sem tudok, nemhogy fára mászni. Azért is nevetnek. Mindenhova gyalog megyünk, busz itt, bel berken nem jár, a távolság itt nem mérhető, minden karnyújtásnyira van, különben is elég szapora ide a gyerekláb.


A mozi lejjebb, a főtértől pár percnyire ásít. Szürke, szenvtelen, mint a régi tekercsek a raktárban, mint az ezeréves plakátok a falon. Mindig van hely, mindig nagy a csend. Nagybátyám, a nagy piás, randit beszél meg itt, de a lány nem jön el. Ő vár, és iszik. Én meg szenvedem. Háromszor látom a "Flashdance" című filmet, pedig alig tízévesen egyszer sem nézhetném meg. A székeken kemény fatábla, a gépházban gyufa hangja sercen, majd hatalmas kortyok zaja hallik, látod mennyire néptelen a terem? Nekem még a nagybátyám is idegen. Ha itt az este az ablak alá kiül a család. Mindenki fesztelen, mindenki mesél, mindenki magyaráz. A fiúk fociznak, én is velük. A teheneket épp most hajtják haza, lepényeket eregetnek az úton, ha belelépsz mezítláb, még érzed, meleg. Trágyalé a lélek, ha ettől az érzéstől megremeg. Az égen ruszki vadászok húznak el, hazatérnek a szerjozsák, a leninek, a lábosban újra melegszik a víz a fürdéshez, keresztanyám megkente már a vacsorához a vajas kenyeret, olyan meleg, mint ez a nyári napmeleg. Szeretem az alkonyi fényeket. Szeretem az emlékeim. A jövő esttel végül, az éj nagy, ölelő karján elalusznak a bábok, elalusznak a félelmek. Hazaérkezem, veletek, emlékek.

2012. március 4., vasárnap

Kínai eső

Hua és én egy középiskolába járunk, ezen belül egy osztályba. Jövőre végzünk. Hua kínai származású, nem itt született, hanem Pekingben. Alig fél éve él itt minálunk, de szinte tökéletesen beszéli a nyelvet. Hogy miért, mitől, erre mindig kitérő választ ad. Többen sejtik az okát, de a pontosat senki sem tudja. Hua minden délután, egészen késő estig kisegít a nagyapja kifőzdéjében. Mikor, mit, amire éppen szükség van. Legtöbbször a pultban áll és kiszolgálja a vendégeket. Sokan járnak hozzájuk, népszerű a kínai kaja. Szecsuani csirke, pekingi kacsa, szezámmagos csirke, sült marha, tojásos rizs, pirított tészta, zöldséggombóc, csípős leves. Széles a választék, jók az árak. Én is gyakran eszem itt, és közben el-elnézem, ahogy Hua dolgozik. Takarékos, megfontolt mozdulatokkal tesz-vesz, meri az ételt, mossa át a pultot, hordja össze a szennyest, a mosogatnivalót. Sosem pihen. Egy kínai sosem pihen? – kérdeztem tőle egyszer. Csak annyit és addig, amíg az Isten jónak látja. – válaszolta. Hua mélyen vallásos. Így nevelték. Kérdeztem buddhizmusáról, de választ nem kaptam. Kínában sok mindenről nem lehet beszélni, főleg az egyénben rejlő saját világokról, ideákról, vágyakról, érzelmekről. Nem Kínában vagy. – feleltem neki. Ezen elgondolkozott egy percre, majd keményen megrázta a fejét. – Nem, nem ott vagyok, de Kína mindig velem van. Keveset beszél, azt is sokszor halkan. Kész csoda, hogy európai fiúval szóba állhat, mondta egyszer. Pekingi nagyanyja tiltaná, ha itt lenne, az biztos, de az anyja már felvilágosultabb gondolkodással bír, itt tanult Magyarországon, itt végezte el az orvosi egyetemet, és most itt praktizál. Gyerekorvos. Nagyon szép nő. Sudár, légies, gyönyörű hosszú fekete haját kibontva hordja, sokszor visel qipaó-t, tradicionális kínai öltözetet, de nem veti meg az európai stílust sem, hord kosztümöt, szoknyát, blézert, magas sarkú cipőt. Hua semmiben sem utánozza anyját, farmert hord, ha teheti, és rajzfilmhősökkel mintázott színes pólókat. Imádja a rajzfilmeket, abban mindig a jó győzedelmeskedik, mondja. Nagyon keveset beszél, de azt tisztán, érthetően, semmi felvett póz, semmi mellébeszélés. Őszinte, nyílt és tiszta szívű lány. Kevés ilyen van. Csoda, ha beleszeret az ember?...


Aznap esett, elég erőteljesen, szinte egész álló nap. Nem volt kedvem kimozdulni otthonról, de megígértem nagyapának, hogy átmegyek és közösen felrakjuk az új könyvespolcot. Öreg már szegény, törődött, elkél neki a segítség. És különben is, hétvége van, ráérek. Estére van csak programom, ha lesz kedv lemegyünk páran Quimby-re, lemezbemutató koncert, nem lesz rossz. Sokszor elgondolom ilyenkor, hogy milyen jó lenne, ha Hua is ott lenne. Csak úgy lenézne, nem maradna sokáig, egy picit jól érezné magát, meginna velünk, velem egy-két sört, nevetnénk nagyokat, izzadásig táncolnánk… Közben átölelnénk egymást, fognánk egymás kezét, el sem engednénk. Mélyen belenéznék abba a gyönyörű mandulavágású szemekbe, és csak annyit mondanék; köszönöm, hogy vagy Hua, hogy létezel. Ő szokása szerint erre sem válaszolna semmit, csak felnézne, az ég felé egy pillanatra, venne egy mély levegőt, formás, kerekded melle kissé megemelkedne pólója alatt, majd újra felnézne az ég sötétjébe, lehunyná szemét egy pillanatra, aztán halkan, suttogó szavakkal énekelni kezdene:

" Most múlik pontosan,
Engedem hadd menjen,
szaladjon kifelé belőlem
gondoltam egyetlen.
Nem vagy itt jó helyen,
nem vagy való nekem.
Villámlik mennydörög,
ez tényleg szerelem."

Ez tényleg az lehetne. Bennem biztosan. De vajon ő szerethet valaha is, egyáltalán. Biztosan. De hogy magyar fiút, azt biztosan nem. A tradíciók végtelen, kusza hálózata szövi át a kínai lelket, egy ilyen hóbortos magyar lélek, mint én, biztosan nem értené meg a nemet, az elutasítást, amit kapna. Saját szerelmem védelmében egy ilyen hatalmas ország, egy ilyen több évezredes kultúra ellen indulnék. Hasztalan bizonygatnám, a világ változik, Hua, minden változásban van, hamarosan az egész Földgolyó egy nemzet lesz, minden és mindenki egy közös cél felé fog haladni, egy közös cél érdekében fog munkálkodni. Ő visszakérdezne, hogy mi ez a cél, amire az én válaszom az lenne, hogy… nem tudom, nem tudom, nem tudom. És ő kinevetne, megint, majd folytatná a munkát. Mert mi az iskolán kívül csak a kifőzdében találkozhatunk. Neki ez megfelel, nekem meg sanszom sincs, hogy máshogy legyen, meg különben is, a bennem lévő gyávaság mindent képes felülírni a társaságában. Főleg azt, hogy magam legyek, az én erős önmagam, aki a való életben egészen jól teljesít, de ennek a törékeny kínai lánynak a jelenlétében teljesen leblokkol, önjáró robottá válik, és csupán a szám szélén rejtező bárgyú vigyor jelzi, hogy nagyon is jól érzem magam, ha Hua-t láthatom, de attól még jobban, ha Hua lát engem. Persze, az már előrelépés, hogy ha kikérem az ételt, és ő van a pultban, akkor kapok egy tányérnyi rákszirmot is az étel mellé, ha a papó nem figyel oda éppen, vagy sült sajtot, és ha nem úgy fogy éppen aznap a sült banán, akkor akár azt is. Hua kedvel engem, tudom. Hua képes szeretni, tudom. Hua képes lenne szeretni engem. Nem tudom. A szerelem sosem egyértelmű. Persze, abban, aki szerelmes, benne az, de a fogadó fél szerelmi hitvallása lehet teljesen más eredetű, máshonnan érkezik, és máshová tart, és csak a Jóisten tudja, hogy ez a kettő érzelmi sáv mikor és hol képes keresztezni egymást, és ha keresztezi, akkor vajon egy pályán halad majd tovább? Felettébb furcsa, és kissé szánalmas is talán, ha tizenhat évesen ilyeneken agyal az ember. De mit tehetne mást, ha útjába akad egy szerény, egy gyönyörű, egy okos, egy intelligens, egy különleges kínai lány? Nagypapa nem lakik mesze, gyalog tíz perc, gyalog, esőben, tócsákat átugrálva tizenöt perc. Az utam ilyenkor is, mint mindig az étterem előtt vezet el. Tíz óra elmúlt, már nyitva vannak. Hétvége van, tehát Hua egész nap besegít, reggel a konyhán, délelőtt a pultban, délután újra a konyhán, majd este megint kiszolgál. Este kilencig, akkor zárnak. Néha el-elnézem, ahogy ez a kis kínai család szedi a kis cókmókját munka után, a papó, az öreg kínai, akiről azt beszélik, hogy Mao elvtárs barátja volt hajdanán, de egyszer valamiért magára haragította a vezért, és tíz év kényszermunkára ítélték, ahogy szabadult onnan, a zöld határ felé vette az irányt, és meg sem állt Európáig. Hozta magával a mamát is, aki elsőre törékeny asszonynak tűnik, de tudvalevő, és ez látható is, hogy az öreg szakácsnak szava nincs a családban, az asszony hordja a nadrágot. Sokszor van ez így Kínában, de inkább az öregkorú házasoknál, amikor már kellően összedörzsöli őket az élet, és a nőnek több fény juttat az alkonyban, mint a férfiak. Tán ilyenkor már engedékenyebb is a férfi ego, ki tudja. Így hárman alkotják a munkáscsapatot, Hua anyja sosincs jelen, néha autóval értük jön, de általában gyalog mennek haza, vagy villamosra szállnak. Pár megállóra laknak a kifőzdétől, egy panelház hetedik emeletén. Hua megossza szobáját az öccsével, Jinsong-al, aki még csak tízéves, de néha már besegít a kifőzdében. Erős, mokány, nagyhangú kiskölyök, szinte mindenben a nővére ellentéte. Talán nem is egy apától származnak.

Az eső folyamatosan zuhogott, utáltam, de mit volt tenni, csendesen haladtam célom felé. Szinte csak magam elé bámulva, és a következő hatalmas pocsolyát lesve, amit majd át kell ugranom. Talán ezért nem vettem észre az alakot, akivel egymásba szaladtunk. Szerencsére csak érintettük egymást, kissé kifordult az ernyő a kezemből, de semmi komolyabb. Nyugodtan haladhattam volna tovább, ha hátra nem nézek, megnézni mégis, hogy ki volt az. Hua volt az. Ő volt az, aki sebes léptekkel haladt el mellettem. Nyoma sem volt megfontoltságnak, nem volt nála ernyő, nem védte semmi sem az esőtől. Mintás kardigánja csurom víz volt, farmerja egészen a testéhez tapadt, kis, könnyű vászon lábbelijét szinte teljesen kimosta az eső. Magányosnak és védtelennek tűnt. Ahogy elhaladt mellettem, nem is nagyon ment tovább, leroskadt a középiskola éltes, kovácsoltvas kerítésének peremére és arcát kezébe temetve csendesen sírni kezdett. Én csak álltam ott a csonka, kifordult ernyővel, nem figyelve arra sem, hogy lassan én is csuromvíz leszek. Csak álltam ott, és csendesen néztem ezt a törékeny, síró angyalt. Mérhetetlen fájdalom járta át tagjaim. Milyen mocskos a világ, ha már egy ilyen ártatlan léleknek is csak a szomorúság és a fájdalom jut. Ki, hogyan ossza el, ott fent a javakat, az érzelmeket, az örömöt, a boldogságot? Miért van az, hogy sokkal több a megbántott ember, mint az, aki valójában bántott? Az ernyőt összecsuktam, a pocsolyákra ügyet sem vetve Hua felé lépdeltem. Először észre sem vett, fel sem nézett, halkan sírt tovább, Testén aprót rezzent a zokogó fájdalom, ami átjárta tagjait, elméjét, szívét. Vagy egy percig álltam már előtte, amikor végül rám nézett. Kisírt szeme rémületet és szorongást mutatott, ajka körül csúnya vérfolt éktelenkedett. Döbbenten néztem. Még sosem láttam ilyen kiszolgáltatottnak, ilyen elesettnek, ilyen védtelennek. Észrevette zavarom, és dacosan elfordult tőlem. Már nem sírt. Leültem mellé, megfogtam a kezét. Hagyta, nem húzta el. Finom, hosszú, törékeny ujja van. Becézgetésre, védelemre termett. Elővettem zsebkendőm, feléje nyújtottam. Elfogadta. Még mindig nem szólt egy szót sem. Én sem. Nem volt helye a hangoknak. Vagy tíz percig ültünk ott méla csendben a zuhogó esőben. Senki nem járt arra, nem látott minket, nyomorunkat, csak odafent a síró ég. És bár mi nem kértük, mégis úgy érezhettük, haragos, de egyben lágyan melengető keblére ölelt minket a táj. Aztán Hua megszólalt, csak ennyit mondott, csupán egyetlen mondatot. – Tudod, nekem magyar az apám. Nem kellett szólnia többet, tudtam mindent. Sajnálom, üzentem felé a lelkemmel. Nem szóltam semmit, csak szorosan átöleltem. Aztán sokáig ültünk még ott. Két fázós, ébredő gerlepár. De szerelemre gondolni sem mertem, hiszen régóta tudom, hogy milyen kegyetlen a világ.