Keresés ebben a blogban

2012. április 30., hétfő

Az arckrém/ Bűnügyi egypercesek 3.


Klára fodrász, Gyula, a férje, kamionos. Tíz év belföld után végre ez évtől a külföldi flasztert is koptathatja. Csak kiverekedték maguknak. Több pénz, és még a magánkereskedelem is belefér. Nagy kellettje van itthon mostanság a kazettás magnónak, a bőrdzsekinek, a kvarcórának. Kell az a kis fusi. Klári nemrégiben ment maszekba az államitól, új még a szalon, kevés a vendég. A munka meg kell. Építkeznek. A ház kétszintes lesz, felül is fürdőszoba, alul nagy amerikai konyha, a kertben medence, csempézett, feszített víztükör, ahogy azt kell. A kell, pedig sok pénzbe kerül. Így nem meglepő, sőt, teljesen megszokottá vált, hogy az egyik erre, a másik pedig arra. Klári éjt-nappallá téve a szalonban, Gyula pedig városról-városra jár. Az egyik nap Milánó, a másik nap Bologna, aztán egy széles kurfli, irány a németek, majd visszafelé Bécs, és onnan a magyar határ. Havonta jár csak haza, akkor sem marad két napnál tovább, elintézik az anyagiakat, leadja az árut, kialussza magát, ahogy tudja, jó esetben szeretkeznek egy nagyot az asszonnyal, aztán irány újra a nagyvilág. Most kell megnyomni még, amíg fiatalok. Klárival meg lehet, nincsenek nagy igényei, borsodi lány. Onnan jött fel Pestre, az egyik kis faluból, azt is mondhatnánk, szökött, mert az apja verte, anyja meg csak akkor volt neki, ha az apja talált egyet éjszakára. Az édese már régen megszökött egy masinisztával. Azt beszélik egész Bukarestig szökött vele, és most ő is, ahogyan a párja, a Román Államvasutaknál van alkalmazásban, mint diszpécser. Hiába, no, a szerelem országhatárokat hagy maga mögött, ha kidugja fürtös kis fejét, és megrezzenti angyalszárnyát. De a Klári az nem szökik. Az gürizik, mint az állat. Már az államiban is megmutatta. Az iskolát színjelesre végezte, de nemcsak fodrászatból, hanem kozmetikából is. Bizony, saját kencéket gyárt, amitől sokan mondják szebb lesz tőlük a bőr. Simább, bársonyosabb. Nem titok, sok házasságot rendbe szedett már az a kellemes helyzet, ha az asszonyka újra a régi fényében ragyog, kissé már kiábrándultságában másfelé nézelődő férjeura szemében. A kencék pediglen erre jók. Meg arra is, hogy szépen épüljön belőlük a ház, a medence, meg a kerti tó. Mert az is lesz. Díszhalakkal, vízi növényzettel, csobogóval. Ahogy az illik. És az illik, bizony sok pénzbe kerül. Az illem semmibe, de ezt a Gyula nem tudja. Csóró, pesti vagány volt, semmi más. Ő szedte rendbe. Ott lébecolt a többivel a Bakáts téren, meg a környéki presszókban. Ott múlatta az időt, mert dolgozni azt nem járt. Pedig jó szakmája van, karosszérialakatos, lenne munka bőven. De a nehéz fizikai munkától elmegy a kedve, azt mondja. Nem neki való a hórukkolás. Igazi úri gyerek, az apja ügyvéd, az anyja meg főnővér a Péterfyben. Jó családból származik, a húga tanár, az öccse népzenész. Érdekes mód, ő, a legnagyobb testvér kallódott el valamelyest. Senki nem gondolta volna, hogy pont a Gyulussal történik ez – mondja a rokonság. Hogy összeáll egy ilyennel… - teszi hozzá Gyula anyja, ha erre terelődik a szó. Ilyenkor Gyula papa próbálja csitítani; de Jucus, de Jucus, nem ide való ez…  Jucus szerint pedig de, és folytatódik a fia és a neje végtelenségig való szapulása. Ha tehetné egy kanál vízben. Nem is kell hozzá nagy kanál, egy kávéskanál pont megteszi. De a ház épül. Kétszer akkora lesz, mint az ügyvéd úréké, háromszor akkora, mint Gyula tanár néni húg panellakása. A garázsban két autónak elég hely lesz, olyan tágasra építik, mint egy nagyobb méretű nappali. És legalább olyan kényelmesre. Még a szerszámos kamra is legalább akkora lesz, mint egy gyerekszoba. Az étkező? Igazi átrium. Az előszoba? Futópálya hosszúságú. A hálószoba? A legszebb római festményeken nincs olyan pihenő, oszlopos csarnokfő, mint amit a házba álmodtak Gyulusék. Csak ne kerülne olyan sokba, ne kellene annyit dolgozni érte. De mi más érné meg, mi más képes ennyire lelkesíteni az embert, ha nem egy álomszerűen szép otthon, a béke szigete, a külvilág zajától óvó, ölelő családi fészek? De Gyula mindig úton, havonta, ha egyszer van itthon, akkor is maximum kettő napra, amibe más nem fér bele, csak hogy leadja az asszonynak az árut, kettyintsenek egy sort, és újra a volán mögé kell ülni. Klári dettó. Szalonba be, szalonból ki. Irány haza, a félkész házba, a nyirkos, a falaktól még nedves alagsori készenléti szobákba. Kis tégelyekbe krémeket, kencéket gyártani, fuldokolni a gőzben, a párában, félig vakon címkézni az üvegcséket, a tubusokat… 

Az a reggel is úgy indult, akárcsak a többi. Annyiban volt más, hogy a Gyula itthon volt, még egy teljes napot, csak másnap este kell jelentkeznie a telephelyen. Kellett is ez a plusz egy nap, ami most összejött, mert ennyi áruval még sosem érkezett a férj külhonból. A szokásos dolgok mellett többféle új, márkás, jól eladható cuccot is csent be az országba, Gyula, az élelmes. Parfümöt, nercbundát, könnyed, nyári ruhácskákat, flitteres blézert, elegáns kosztümöket, alkalmi- és utcai viseletekre való ruházatot. Lakkcipőt, gálatopánokat, selyemharisnyát, csupa finom holmit. Klára meg is lepődött, milyen finom ízléssel válogatta össze az egyes darabokat az ő Gyulája. Van érzékem hozzá, Klárikám – duruzsolta a durva szakállú, pocakos, de mégis atlétatermetű kamionos. Bizony volt. Volt érzéke a nőkhöz. Tudta ezt Klára is. Beleszaladt már egy-két pofonba élete során, de olyanokba, mint amilyeneket Gyula hűtlensége okán szenvedett el, még soha. Volt itt már minden, a kubai táncosnőtől kezdve, a húspultos tanulólányig. Ha létezik a röptében a legyet mondás, azt Gyula még megfejelte eggyel, röptében, és szélvész gyorsan. És ha lehet, mindezt a legnagyobb titokban. De hogy maradhatna az efféle cselekedet sokáig titokban? Főleg ha ilyen nagy számban fordulnak elő az esetek. Gyula természetesen lebukott, többször is. persze csak magyar honban, a külföldi lopott numerák számáról Klárának nem volt tudomása, de valljuk be, az itthoni emlékek okán, nem is akart róluk tudni. A reggel szép volt, verőfényes. Az idő kellemesre váltott, a nyár előszelét ízlelgette mindenki. A merészebbek már rövidnadrágban, szoknyában indultak el otthonról, többen biciklire pattanva járták be a várost, intézték dolgukat. Klára átballagott az alig pár száz méternyire lévő fodrászüzletbe, kinyitott, főzött egy jó erős feketét, és belemélyedt a naptárába, hogy memorizálja, kik jönnek aznap, és hogy milyen kezeléseket kell rajtuk alkalmazni. Délelőtt kettő hajvágás, ebből egy melír, egy festés, aztán délután egy arcpakolás, az új formulával, szemöldökszedés, arcmasszázs, a mélyebb pórusok ionizálása, aztán megint egy vágás, dauerrel, majd egy újabb arckozmetika. Hosszú lesz a nap, nagyon hosszú. Az első vendég hamarosan megérkezik. Horvátné Edit, szomszédasszony, a férje szintén alig van otthon, diplomata. Járja a világot, akárcsak Gyulus. Helyes nő, kedves, aranyos, közvetlen, náluk sincs még gyerek, pedig régebb óta házasok már, mégsem zajongja be a házat gyermeklárma. Az ő házuk is kétszintes, fürdőmedencés, és igen, tőle, Edittől van a kis kerti tó ötlete. A múltkor, amikor náluk jártak egy kávéra, akkor nézte ki magának. Nekik mindenük megvan már, ami Kláriéknak még csak meglehet. Irigység, kisebb undor töltötte el hirtelen szívét, megborzongott tőle. Hiszen én ezt a nőt kedvelem, szinte barátnők vagyunk… Edit pontosan érkezett. Mosolygósan, mint mindig. Ő is az időnek megfelelően öltözött, könnyed nyári ruhába bújt, hajába csatot tűzött, szalmakalapot, napszemüveget viselt. És még valamit. Egy könnyed, nyári körömcipőt, a legújabb divat szerint. Milyen finom kis cipő! És hogy illik a lábára… mintha oda teremtették volna. Klára hellyel kínálta vendégét, csacsogtak egy keveset a női dolgokról, majd hajat mosott neki, és a fodrászszékbe ültette. Edit tele volt élettel, elevenséggel.  Mesélt a férje legutolsó útjáról, hogy most éppen Kínában járt, és hogy, te, ezek a kínaiak milyenek, na, hallod, annyi ott a bicikli az utcákon, mint nálunk a lámpavas, és hogy mindent pálcikával esznek, még a rizst is, bizony. Egyesével a rizsszemeket? – hitetlenkedett a fodrásznő. De édes vagy, dehogy, azt kis halmokba pakolják a pálcika tetején, és úgy lapátolják be. Klára belekezdett a munkába. A fazon megvolt már, csak egy kis igazítást kívánt magának. Gyönyörű, hullámos haja van az Editnek, öröm vele dolgozni, érinteni, tapintani. Nem mellesleg olyan finom és bársonyos, akár egy szőke kislány elsőként pelyhedző göndör kis fürtjei. Az egész nő gyönyörű, igazi szépség. Telt, húsos ajka, tengerkék szeme, fodros, hullámzó melle, ringó csípője, formás, napbarnított combja, elővillanó, ívelt bokája… Bármelyik férfit megkaphatná, ha akarná. Tényleg bármelyiket. Klára ekkor elborzadt, és egy pillanatra megállt az olló a kezében, és ütemesen a hajzat helyett a helyiségben lévő egyre préseltebbé váló levegőt kezdte apróra szelni. A cipő, a kalap, a dressz, ezek a Gyula újonnan beszerzett dolgai. Amiket tegnap este pakolt ki, amit még senki sem látott őelőtte. Ugyanaz a stíl, ugyanaz a forma. Semmi kétség, Edit holmija az átcsent áruból való. Na mármost, ha ez igaz, akkor az is igaz, hogy Gyulát és Editet szorosabb szálak fűzik egymáshoz, mint azt eddig hitte. A rohadék! Megint átvert, megcsalt. És pont egy ilyennel. Egy ilyennel, akinek kerti tava van! Meg kétszintes háza! Fürdőmedencéje! Hát ez azt hiszi, hogy mindent meg lehet velem csinálni!? Nem, fiacskám, előbb kell felébredned ahhoz, hogy átverj! Ez a cafka is, itt a kezem között, egy kis mozdulat és nincs többé, belevágom az ollót a szemébe, az arcára forrasztom a hajsütővasat! Nem babám, nem, ilyet nem játszunk… Velem többé nem. 

Gépies mód, szinte hangtalan, de végig mosolyogva vágta a vendég haját a fodrásznő. Búcsúzáskor a mosásért nem számított felárat, sőt, még adott is ajándékba egy tégellyel, a legjobb kuncsaft címszóval, az új krémből, amit a napokban fejlesztett ki. Elalvás előtt kell az arcra kenni, meglásd csodát művel a szarkalábakkal, mintha ott sem lettek volna. Szuper! – lelkendezett a diplomata feleség. Férfiaknak is kiváló, ha akadna rá jelentkező, netán a férjed urad is próbát tenne vele, ne fogja vissza magát – ajánlgatta termékét lelkesen a kozmetikus. Aznap éjjel Klára nem aludt otthon, kimentette magát egy barátnős programmal. Gyulának ez furcsának tetszett, de nem ellenkezett. A közös tervek ellenére, valljuk be, nem volt ez egy jó házasság. Aznap, Edit és Gyula, a hirtelen jött szabadság vonalán együtt töltötték az éjszakát. Hatalmasat, és csodálatosat szeretkeztek, majd míg pihegtek a kiadós szex után, Edit rábeszélte Gyulát, hogy próbálja ki vele együtt a kamionos asszonyának új ránctalanító krémjét.  Gyula hülyeségnek tartotta az efféle kencéket, de nem ellenkezett. Egymást kenték be végül a szerrel, nagyokat nevetve, hahotázva közben. Szerették az efféle közös mókázásokat, már akkor is, amikor az asszony Gyula után ment olaszba, és együtt töltöttek egy csodálatos hetet a tengerparton. Másnap reggel mindketten frissen, üdén ébredtek. Gyorsan csókot cseréltek, szerelmeskedtek, majd mindenki dolgára indult. Gyula találkozott szembe elsőként az utcán emberekkel. Először fel sem tűnt neki, hogy mennyien megbámulják, kicsit később vette csak észre, és vált egyre nyomasztóbbá számára. Mindenki az arcába bámult. Egyenesen bele a pofájába. Többen nevettek, de volt, aki nem, inkább szörnyülködve nézték, bámultak bele a férfi arcába. Az út felétől rohamtempóra váltott a kamionos, és futva ért el a házig. Már a kapuban hallotta a telefoncsörgést. Gyorsan előhalászta kulcsát, egy mozdulattal nyitotta a zárt, sietett felvenni a telefont. Valami nagyon nyomasztó, különös érzés lett úrrá rajta. Felvette a kagylót, Edit sírástól reszketeg hangja bőgött a vonal túlsó végén. – Láttad már??? – nyögte. – Nem… mit kellett volna látnom??? – üvöltötte, most már egyre félelemkeltőbb érzetben a kamionos. – Menj a tükörhöz… - suttogta elhaló hangon a nő, majd megszakadt a vonal. Gyula, kezében a készülékkel a fürdőszobához lépdelt. Fejét lehajtotta, végig a padlót nézve közben. Mikor a helyiségbe ért, nem lépett egyből a tükörhöz, hanem, kezében a néma telefonnal a kád szélére roskadt. Vagy öt percig merengett, egyre katasztrofálisabb hangulatban a kád peremének dőlve, amikor hirtelen elhatározással mégis a tükör elé lépett. Egyenesen, keményen a saját arcába bámult, ahogy nem sokkal előtte az utcán járó emberek. De ő nem borzadt el a látványtól, nem érzett sem haragot, sem félelmet. Felnevetett, olyan hangosan, hogy beleremegtek a házfalak. Szinte a nevetőgörcs rázta. Aztán elnémult, és csendesen mosolyogni kezdett a tükörben lévő önmagára. Egy szó volt csupán a homlokára vésve, vérrel írva, szinte a húsba égve: parázna.

2012. április 18., szerda

A la recherche...

A kockakő nagyon csúszott, mert éppen esett nem sokkal előtte,

mikor a fiumei hajóskapitány, név szerint az öreg Hubel,

a kocsmából kilépve, bizony igencsak fenékre ült,

miközben fiákerért kiáltott, 1888. esős novemberén,

be délceg mementója a sorsnak, hogy épp azon az éjjelen,

egy toszkán helyen, valami Firenzében sorsa indult a szónak,

s lett magva az okos gondolatoknak, a Donati-házban,

az olajfák csendes magányában, a szilfák gyűrűjének övén,

kikandikált a pólyából a remény, szétnézett a mézbarna halmokon,

ezernyi alvó kalász susogott a szélben, ember nyelven

dudorászott a szél, tán még ma is zenél,

s ont bíbor dallamokat, ott a gyönyörű toszkán ég alatt,

hol semmi sem fakó és szenvtelen, hol minden kép és értelem,

örökkön oda húz a szívem, vissza egy volt lázadásba,

vissza egy hegynek gyomrába az ottfelejtett kincsekért,

ott a dombok mögött, a vén Oszvaldo háza mellett,

egy otthagyott csókért, egy valaha-volt édes érzetért,

szerelemért, kedvért, mosolyokért, dalokért,

holt és árva nincsekbe ütközik most kezem,

messze az otthon, távol az értelem,

kábán és üresen ringnak gondolataim, s úsznak át a szobán a

langy csendben, s fodrozón kergetik az utca szikár, omló porfelhőit,

Párizs volt a Te Bakonyod, s Toszkána az én újjászületésem igazi fénye,

mind azt írjuk, ami sosem lehet a miénk, mind azt fogalmazzuk, ami

emberi gyarlóságunkból fakad, változtasd meg élted!,

szól rám egy parancsoló hang, aztán gúnyosan felnevet,

s újra magamra hagy, itt, egy pesti szobában, lázas álmok közt,

egy unalmas vasárnap délelőtt.

2012. április 8., vasárnap

Egy Széphez

Dadogássá jajdulnak szavaim
mikor hozzád térnek.
Ezek a tények. Megőrjít lényed.

Megőrjít, hogy vagy, s a tudat
léha boldogsággá korcsosul bennem.
Nincs semmi, ami defend, ami véd,
érzéki csalódások köd-útján járok.

Mennyi fény eme úton! Mennyi sóvárgó
képzelet, aranyban úszó sugár,
mennyei zaj, csodás csönd.

Utazok. Kattog a kerék, robog a vasút.
Alszom. Hálófülke,
szemben öregúr, balra
idétlen ficsúr, jobbra egy szőke.
Vágyra hív karma, körme s látod rajta
ki jött tőle, és hova bízik térni.

Ablakot nyitok. Zokogok. Az éj vigasztal.
A nagy kövér cseppek folyammá gördülve
hagyják el rőt arcom, zakóm sivár
szövetvilágába vesznek..
Jaj, hová néz e fátyol-tekintet, kit keres, téged?
Reméllek.

Kelt a reggel. Hozzád térek. Te csendben
mosolyra fordulsz, a csomagomért nyúlsz,
eltolom kezed, s nézem (csönd hull ránk) a szemed.
/2002. március/