Második Máb monológ

˝ROMEO De az se lenne éppen jó dolog,
Ha most bemennénk.
MERCUTIO Hát mért gondolod?
ROMEO Mert éjszaka erről álmodtam.
MERCUTIO Én is.
ROMEO Mit?
MERCUTIO Azt, hogy aki álmodik, csaló.
ROMEO Csak öncsaló, mert álma, az való.˝
˝De ágyban hihetsz neki, mert álma ott való...˝

/Kosztolányi Dezső fordítása/



Ágyban hihetően hangzik, és meglehet,
hogy mosolyg rajt egy kevést Cupido,
ha hangosan nyögve, ódákat hörögve
nyög fel az álmodó, és mint horpasztó
locska manó fújja monoton álmát, tovább, mint kürtöt fújják
a régi regék hősei, s zendítnek meg időtlen dallamokat.

Új útra tér, de még mindig alszik,
borostyán-szín minden lépte, visszhangzik
örök nevetése éltes csarnokok hatalmas
kőoszlopai közt, megtelik a terem az álmodó
hamis hívságaival, omló lesz hirtelen a tér, túllép a miérteken,
s ő a Máb, akkor megjelen.
Megjelen, de mégis ő okozza mindezt a csalást,
fondor lelket ő csalt az ifjú szívbe, ő
ébresztett hamis látomást, vallatlan igazságot,
temérdek kincsek láthatatlan vonalát,
ő az, aki hamiskásan néz most az alvón szendergő
vak és testetlen emberi valóra, ő hívta szóra
a mélyen rejtező rablott szívet, fedte fel előtte
az álmok végtelen völgyének arany-varázsát,
s egyben elé tárta a Mindenség hamisan csalfa mivoltát.

A csalást is ő hozta el,
mert, aki álmodik, végül csalóvá válik,
mert álma ragyogásában teljes, de az ébredéssel
semmi lesz, lidérc, pompás hazug, gyarló és hitszegő,
mi e söndör lelkű Mábtól való, és sosem ismered fel
mikor járod pontosan országának valamely mezsgyéjét,
mert sosem árulja el mikor s hol az a tér melyben
igaz teste leledz, ha mégis vágynál a titokra,
hangosan felnevet, felébreszt hamar, űzi szemedből az álmosság
varázs - képeit, szívedbe új hazugságokat ragaszt,
ő az, ki minden éjjel szebb csalást hoz vágyad pulzáló csendjébe,
ő az, ki minden éjjel elméd karámjában táltos lovakat fog be úri batárba,
ő az, aki minden éjjel új csalásra csábít,
ő az, aki több mint a semmi, mert már olyan majdnem - valami,
egy sokszor megélt, elérhetetlenné nőtt Óriás,
zord fényeken túli derengő látomás.

Tudunk egymásról

Pechesen indult a reggel, épp az orrom előtt ment el a busz, egy autó rám freccsentette az út szélén összegyűlt esővizet. Csak álltam ott az üres megállóban, szitkozódva, paprikás hangulatban. Hajamat eső nyaldosta, kabátom szélét csípős szél tépkedte, nadrágom egy merő víz volt, lapos talpú nyári cipőcskémbe tajtékot vetett a habzó sárlé. Ha lenne autóm, akkor ezek nem történnek meg velem. Szépen lesétálnék a házból, egész közel parkolnék a bejárathoz, hogy még véletlenül se érjen semmi baj, gyorsan behuppannék az első ülésre, és már indítanék is. A motor halkan duruzsolna, a kerekek simán, gördülékenyen szelnék az aszfaltot, a rádiót bekapcsolnám, jó zenét keresnék, nyugalomba ringatnám magam, vagy éppen pergősebbre venném a figurát, ha úgy tartaná kedvem. De nem ez a valóság. Az mást mutat. És még a cigarettám is elfogyott. Tudtam, hogy nincs már, és a közeli kis trafikot ki is szemeltem, hogy begyűjtök egy dobozzal, de észleltem ezt a piszok időt, és megláttam a megállóba tartó buszt, így fontossági sorrendet állítottam fel. Előbb az utazás, aztán a füstölés. Most egyik sincs, pedig de jól esne egy cigaretta. Persze, már a megállóban is tilos rágyújtani. Voltaképpen mindenhol. Pozitív diszkriminációnak hívják, de én eddig csak a negatív hatásait észlelem. Mintha állatok lennénk, mi bagósok. Egy alant kaszt, szánalom nép, szenvedélybeteg polgárok. Ne érts félre, nincs bajom a határozatokkal, nagyon jól tették, amit, de az felháborító, ahogy ezt közölték a közzel, ahogy be- és megmagyarázták a mikénteket, nem figyelve a miértekre és a hogyanokra. Felháborító. Egy autó fékez mellettem, lassít, majd megáll. A vezető bambán rám tekint, olyan „na, jössz, vagy mi lesz már?” nézéssel, de aztán észreveszi, hogy nem veszem a lapot, dühösen legyint, gázt ad, gyorsan továbbhajt. Kereke nyomán szürkülő esővíz, roggyant sárlé csapódik a buszmegálló üvegablakának. Barom, vén kéjenc, komplexusos idióta. Legalább cigivel kínált volna meg, azt még talán… Pedig nincs más szenvedélybetegségem. Nem vagyok krónikus vásárlási lázban szenvedő, nem böngészem a magazinok legújabb divat hóbortjait, ruhatáram, bár igényes és modern, nem túlzó, nem pöffeszkedő. A pénzem meglenne rá. Jól keresek. Megvan a magamhoz való egzisztenciám. Nem szorulok rá másra, ha van párom, nem kívánom, hogy eltartson, egyáltalán, hogy legyen valaki. Fontosabb az, hogy szövetségre tudjunk lépni egymással, érzelmi uniót alkossunk. Igaz, most nincs senkim, de nem az én hibámból. Szeretek ismerkedni, nyitott vagyok, sokszor eljárok otthonról, hol moziba, hol múzeumba, koncertekre, még diszkóba is. Bárhová, ahol jól tudom magam érezni. Nem szorulok a barátnőimre, barátaimra a programok megtervezésében, van úgy, hogy spontán, magam alakítom az estém, esetenként úgyis, hogy egyedül indulok el a városba, céltalanul, hátha ráakadok egy jó helyre, egy jó programra. Harmincon innen ez még nem annyira lehetetlen, még működnek az intuitív reflexek, még kevesebb a csalódás, mint az öröm. Még több a cél, mint a kudarc. Közben beérkezik a megállóba a következő busz. Végre. Halleluja. Késett. Esőben minden lelassul, oldottabbá válik. Vagy éppen a figyelem gyorsul fel, amit szépen és ütemesen lassít a koncentráció. Jó és ügyes sofőröm van, nem fröccsöl mikor a megállóba ér. Rutinos negyvenes. Ilyen kellene nekem is. Persze olyan, amelyik még képes a gyerekvállalásra, mert a gyerek az kell. Nem is egy, minimum kettő. Egy kislány, meg egy kisfiú. Nem ikrek, szépen sorban, egymásután. Előbb a lány, aztán a fiú. Borbála és Botond. Kétbé. Mint a bizalom meg a barátság. A merengésből a buszcsengő térít magamhoz, sietni kell a felszállással. Észrevetted már te is, hogy arányosan rövid ideig hagyja nyitva a felszálló utasok számára a vezető az ajtót? Mintha valami olimpiára készítené fel az utasokat a békávé. Sprintfelszállás. Jegyvágta. Fogódzkodómaraton. Nem tétovázok, két lépés és fent vagyok a buszon. Az ernyőmet már a beérkezés pillanatában összecsuktam, de a vizet csak most rázom le róla. Kisebb vízfolt keletkezik a padlón. Egy idős nő száj húzva végigmér, majd az ablak felé fordul, és bőrkesztyűjével egy kisebb kört kitöröl a bepárásodott üvegen, majd színtelen, fénytelen szemmel az utca szürkéjét kutatja. Vállat rántok, az ilyet fel sem veszem. Víz, felszárad, nem hipót vagy sósavat öntöttem szét, öreganyám. Egy dupla székesen találok helyet, mellettem egy fiatal srác ül, fején fülhallgató, melyből idétlen zene bömbölődik bele a térbe. Nincs sem értelme, sem stílusa, vagy én vagyok túl öreg ma ehhez. Pedig nekem is bejön az elektro, sok ilyen cédém van otthon, vagy lementve gépre, de az élőzene az abszolút kedvenc. Elmenni egy koncertre, borozni, sörözni a barátokkal, egy jót dumálni, csak úgy ellenni, nem gondolni a problémákra, a gondokra. Keserűség nélkül lenni egy darabig, aztán úgyis jön a daráló. Pechem van újfent, a srác már a következő megállónál leszáll. Nem szól semmit, csak belekapaszkodik az egyik fémcsőbe, és mint egy nyálkás gyík, áttekergőzik rajtam, oda sem figyelve, hogy éppen a cipőm tapossa, vagy az ernyőmbe rúg egy nagyot. Megfogalmazódik bennem a gondolat, hogy megdorgálom, „hé, kisapám, te meg mi a fenét képzelsz?” alapon, de aztán hagyom a dolgot. Fiatalokat számon kérni, leszúrni ciki és öreges. Talán pár év múlva megteszem, de most még mi vagyunk a fiatalság, nyelnem kell, mert ha nem, azonnal egy korosztállyal feljebb csúszok, és akkor, jaj, nekem. Őszülés, petyhüdt bőr, lankadt fenék, szürkülő tónusok, szem alatt a karikák. Kell a francnak még. A kis srác látja tipródásom, és a mocsok még el is mosolyog nem létező bajsza alatt. Nem is csúnya fiú. Van stílusa. Így, sorsközösséget vállalván vele már sokkal szimpatikusabbnak látszik, mint előtte. Hiúság, fiatalság a neved.

A srác leszáll, majd lázasan cigarettára gyújt, és széles ívben fújja bele a füstöt az ébredő tér színtelen testébe. De jó neki. Kérhettem volna tőle egy szálat, biztos megkínált volna. A mosoly sohasem hazudik. Hamarosan az én megállóm következik, szedelőzködni kezdek, de egy hirtelen mozdulattal a korábbi matróna átgázol rajtam, majd leül mellém az ablakhoz közelebbi részen. Nem értem az egészet, olyan jó kis helye volt a kakasülőn, akkor miért? Bosszantani akar, ez nem kérdés. Figyeli, meddig bírom cérnával. Csendkötözködik. Borzalmas egy reggel ez. A vénlány rám sandít, mert az biztos, hogy se gyereke, se férje, lenézően legyint felém, majd erről az ablakról is kis ívben letörli a párát. Szólanék, de gyengének és magányosnak érzem magam. Kiszolgáltatva egy nagyobb erőnek, egy végtelen hatalomnak. Bárcsak szabadnapot vettem volna ki mára, bárcsak el sem indultam volna otthonról… Eközben az öreglány egyre remekebbül kezdi érezni magát. Fészkelődni kezd a székén, szájával cuppog, ujjával ütemesen dobol a műbor huzaton. Megbolondult. Elmosta az eső az agysejtjeit. Meggárgyult. A Lipóton a helye. Pedig milyen finom úrinőnek látszott. Kékharisnyának, de azért úrinőnek. Erre még nem is lett volna semmin szavam, de arra, hogy lassan a fejemen táncol? Közben a mami még jobban érezte magát, lábával a padlót csuszakolta, ki-be nyitogatta retiküljét, újrasminkelt, megfésülködött. Kezdett igazán idegesíteni. Hol az én megállóm? Jöjjön már. És jött. A következőnél leszállok. Van Isten. A mami észrevette készülődésem, és újra nyugalmi helyzetbe került. Sőt, szinte letargiába zuhant. Csak nem hiányozni fogok neki? Nem tud tovább kivel évődni, vicceskedni, ugratni, szánakozni, sajnálni, lenézni. Nem tud tovább jól lenni. Felálltam a székemről, és összepakoltam a holmim. Az ernyőt, a táskám, saját magam. A néni bánatos szemmel nézett rám. Úgy éreztem meg akar szólítani. Így is történt. Halkan, szinte suttogón mondta ki a szavakat.

-          Nem kérsz egy szál cigarettát? Nekem tapaszom van, próbálok leszokni…

Látta, hogy teljességgel meglepődöm a kérdésén, és ezen újra elnevette magát. 

-          Tudunk egymásról. Ne tagadd, rossz napod van. Tudom, hogy így van. Látszik a szemeden, érződik a mozdulataidon. Tessék, itt van. Gyújtód van, tudom. Hamarosan megnyugszol, vár Füstország. 

A cigarettát végül elvettem, majd a nyitott ajtón gyorsan lekecmeregtem. Azonmód rágyújtottam. Még láttam, ahogy az elhaladó busz vonalán az anyóka meleg és érintő szemmel követi mozdulataim. Felnevettem. Újra eleredt az eső. Szélesre tártam az ernyőm, és sietős léptekkel az irodaház felé indultam. Később egész jól telt a nap.