Kefir

Szokatlan melegséggel tűzött aznap a nyári meleg az újonnan nyílt éjjel-nappali ablaküvegére. Kázmér bácsi a feliratokat böngészte. Mindig így tett vásárlás előtt, mert a bolt dolgozói és a vezetőség ezeken az utcára nyíló kirakatüvegeken hirdette az aktuális akciókat. Óriási hús akció és vásár, csak nyolcszáz forint kilója a sertéstarjának. A levesnek való hús csupán négyszáz forint, órjási lábszárcsontokkal. Velőben és élvezetben gazdag csontok, tessék, csak tessék. Friss tanyasi tej és tojás egyenesen a termelőtől. Csupa hazai áru, magyar termelőktől. Hirdették a feliratok. Friss tejsavó, finom, házi erjesztett kefir. Doboza egy százas. Ha kettőt vásárol belőle, a másodikat féláron veheti meg. Tessék, csak tessék, vegyék, vigyék. Kázmér bácsi számolgatott. Még a boltba lépés előtt szokása volt ez, hiszen pontosan annyi pénzzel érkezett, amennyit akkor és aznap el kívánt költeni. Se többel, se kevesebbel. Ki van az számolva otthon előre, kérem szépen. Napra pontosan tudta, ismerte az alapvető élelmiszerek árának alakulását. A kenyér ára a múlthéten ment fel, állítólag az alapanyag árak emelkedése miatt. Humbug az egész. Egyik nap azt hazudják, hogy remek a termés, másik nap meg azt, hogy ugyan a búzatermés kiváló, de a liszt előállítási ára drasztikusan megnövekedett, így a kész kenyér ára is nőni fog. Egyszerű csalás ez, kérem szépen. A vajjal ugyanezt művelik. Tejben gazdag lenne az ország, ha a termelők az alacsony átvételi árak miatt nem inkább az udvarra öntenék a lefejt tejet. Mert a tehenet fejni kell, nem maradhat úgy duzzadt mód a tőgye, mert akkor nem ad többé tejet, vagy arányosan egyre kevesebbet. De azt sem lehet, hogy csak a nagyvállalat járjon jól, ott ette meg a fene az egészet, hadd igya be azt a drága tejet a kanális, még ott is jobb helye van, mint az urak zsebében. Ezáltal rögvest tejhiány keletkezik, ami kihatással lesz a tejből készült kész vagy félkész termékek árának alakulására is. Így lesz drágább a vaj, a túró, a joghurt és a többi. De most a kefir jó áron van, megérné venni belőle. Finom és egészséges, és ahogy a felirat mondja, és talán nem hazudik, házi készítésű. Még a háborúban, a Don melletti kis orosz falvakban szokott rá a kefirre, és azóta sem hajlandó lemondani róla. Nem telik el úgy nap, hogy ne inna meg egy pohárral. Nincs is baja a gyomrának, és az emésztésére sem volt még panasza sosem.

Kis bolt ez, alig dolgoznak benne hárman egy adott műszakban. A bejáratnál éppen az egyik műszakban lévő suhanc dohányzott. Széles karikával eregette a füstöt a magasba. Fején baseball sapka, szemét mélyfekete napszemüveg fedte, valamikori fehér köpenye zsírtól fénylett, kosztól feketéllett. Lábán elnyűtt, széttaposott sportcipő. A fiú lehet vagy húszéves, nem több. Idevalósi, telepi srác, Kázmér bácsi talán még ismeri is, gyermekkorából, taníthatta az iskolában, amíg nyugdíjba nem ment. Azaz helyezték. Csak rossz az arcmemóriája, sajnos. Talán a Biscsek Gézuka, vagy a Farkas Andris. Ezek a nevek, arcok ugrottak be elsőre az idős tanárnak, amikor féloldalasan, a füstölő srácra sandított. Meg a nagypofájúság. Igen, emlékszik már. Ez a kölök volt az, aki majdnem fellökte, mit lökte, felöklelte a múlt héten a tejes pultnál. Épp a kefirek között válogatott, amikor jött ez a hatalmas barom, kettő nagy teli rekesszel, és egy „Bocsi, vigyáztam!” felkiáltással úgy hátba verte, hogy alig kapott levegőt. És amikor kikérte magának ezt az atrocitást, csak ennyi volt a fiú válasza; „Mondtam, vigyázzon, nem, tata?” Ezt a hangot kikérem magamnak, azonnal küldje ide a boltvezetőt, ez skandalum, ezért még nagyon megütheti a bokáját, még az állását is elvesztheti, fiatalember! – üvöltött és kelt volna ki magából Ottomayer Kázmér egy másik világban. De nem ebben. Itt, ebben a jelen világban és élethelyzetben, mint vevő nincsen szava, pláne, mint öregember. Az észérveket felváltotta a tettlegesség. Hiszen többen látták a jelenetet, mégsem szólt közbe senki, nem állt az öregúr mellé, vette védelmébe. A bolt tele volt, de mindenki hallgatott, maximum az orra alá piszmogott, hogy ez mégsem helyén való, de senkinél sem mozdult a kar, senkinél sem nyílt szóra a száj. Ottomayer Kázmér megszégyenülve hagyta ott aznap a közértet.

Ennek már egy hete. Azóta be sem tette ide a lábát, de a szükség törvény bont, és mivel a közelben nincs másik élelmiszerbolt, így kénytelen volt megalkudni a sorssal, és újból ide jött vásárolni. De mintha a történelem ismételné önmagát, mert megint ez az ostoba kölök van műszakban. És bizonyosan megint nagy lesz a szája, és ő megint újra megszégyenül. Egyetlen porcikája sem akarta ezt, szeretett volna láthatatlanná válni, igazán szürkévé, semmilyenné. Ha megint belém köt – gondolta – nem állok jót magamért. Engem nem lehet megfélemlíteni, én három évig frontkatona voltam. Tudja is ez a suhanc, hogy mi az a front, egyáltalán mi az, hogy háború. A fiú időközben befejezte a dohányzást, és dolgára indult. Kázmér bácsi ezt jelnek gondolta, és ő is beljebb lépett a légkondicionálótól hűs és zajos bolt belsejébe. Ismerte a járást, precízen, céltudatosan, nem bóklászva, nem nézelődve szerezte be a szükséges dolgokat. Elsőnek a kenyér, a pékáru, aztán a felvágott, majd a zöldség és a gyümölcs. A rizs, a liszt, a sütőpor. Margitka ma fánkot süt, igazi szalagos fánkot, baracklekvárral a tetején. Isteni lesz a húsleves és a sertéspörkölt után. Kávé, tea, citromlé. Édesítőszer. Ezzel megvolnánk. Mi van még hátra. Megnézte a papírját. Mindent kipipált rajta, kivéve egy dolgot. A kefirt. Most akciós, a második dobozt féláron lehet megvásárolni. Kázmér bácsi a tejes pult felé indult. Körbenézett, a fiút nem látta sehol. Kezdte biztonságban érezni magát. Egyre acélosabbá váló léptekkel, mozdulatokkal indult a vásárlás tervezett irányába. Könnyen odaért, nem zavarta senki és semmi. Felmarkolt kettő dobozzal az akciós kaukázusi kefirből, megfordult, hogy a kosarába tegye és akkor… felzendült mögötte egy jól ismert hang; „Bocsi, vigyáztam!” és a tejpultban lévő kefires dobozok már szálltak is az égbe, a hirtelen, a semmiből érkező rekeszek szorosan az öregúr bordájának lökődtek, apró nyikkanással halk „aúú-t” préselt ki foga között, Ottomayer Kázmér az ütközés erejétől összerogyott és elterült a földön. Alig egy kevéske pillanat telt el az esés óta, máris kissé ocsúdva egy, a pofájába vigyorgó, koszos, maszatos alak képe tűnt elő. „Mondtam, vigyázzon, nem, tata? Vagy netán, ratata?!” Kezével géppisztolysorozatot imitált, úgy lőtt a földön fekvő, sebzett, sérült emberre.

Ottomayer Kázmér elájult. Egy ősi, már-már elveszettnek hitt régmúlt képeinek sebei szakadtak fel lelkében újra, sírni kezdett, akár egy gyermek. A lövészárok, a téli éjszakák, a fegyverropogás, a fagyások, a hörgések, sirámok elveszett, elfelejtett zajának rémképe tört felszínre újra tudatában, ahogy és amikor ez az ostoba suhanc az ótvar ládáival a földre döntötte, és mint egy megvadult orosz katona, játékból célba vette őt. Hiszen ez a suhanc nem tudja mi az a háború. Mi az a szenvedés. Mi az a pokol. Nem volt ott a vészre szánt magyar hadsereggel a Don partján, hogyan is lehetett volna, hiszen annak több mint ötven éve, és különben is, az ilyen istenverte idiótákat biztos, hogy felhúzták volna az elsőt fára, közösségileg, mintsem, hogy valaki rájuk bízza az életét.  Maga elé kapta a kezét, úgy próbált védekezni a nem létező lövések ellen. A még mindig a kezében lévő kefires dobozok összeroppantak markának szorítása közt, és a kipukkanó dobozok folytán arcába fröccsent a hófehér lé. Ekkor egy pillanatra megmerevedett, és a szégyenérzet eme csúcspontján sírni kezdett. Senki sem szólt hozzá, senki sem segítette fel a padlóról, bár a közért tele volt emberekkel, vásárlókkal azon a délelőttön is. A kis felfújt hólyag az egyik ládának dőlve élvezte az elé táruló szánalmasságában is nemes látványt. Majd kiröhögte a belét az öregúr agóniáján. Végül egy környékbeli asszony segítette fel a nyugdíjas tanárt, egy zsebkendővel megtörölgette az öregúr arcát és kezét. Fekete szövetkabátja ráncaiban megült a savós, kesernyés lé, savanykás, szúrós szagot árasztott. Ekkor érkezett meg a boltvezető, és sűrű elnézések közepette mentegetőzni kezdett. - Tudja, nem gondolta komolyan a kolléga, drága bácsi. Még új, környékbeli fiú, talán ismeri is, hiszen maga mindig idejár hozzánk, ismerjük mi magát, törzsvásárlónk. Büszkék is vagyunk erre, drága bácsi. A fiút megdorgáljuk, a béréből meg levonjuk az okozott kárt, a kefireket meg tessék hagyni, tönkrementek, hát tönkrementek, természetesen nem kell kifizetni. Lacika, gyere ide, és kérj elnézést a bácsitól. Azonnal! Laci nem mozdul. - Laci, ne kelljen még egyszer mondanom! Kétheti bér megvonással sújtalak, ha nem jössz ide és kérsz bocsánatot azonnal… - súgta oda a ládán ücsörgő Lackónak. De Laci nem mozdult, picit később unottan levánszorgott a ládák tetejéről, felmarkolt egy kiflit a pékáruk közül, és a közös ebédlő felé cammogott. - Laci, Laci, azonnal gyere vissza, és kérj elnézést a kedves vevőtől! – Hagyja, - intette le a boltvezetőt Kázmér bácsi – nem történt semmi érdemleges. Elestem, megrémültem. Történt már ilyen mással is. Nem a fiú hibája. Ilyen az öreglét, állandó rettegés. – Na, de hát látta mindenki, hogy ez az ostoba kölök okozta a bajt! – horkant fel a harcsaszájú vezető. De Kázmér bácsi erre csak legyintett, és csendesen elindult a kijárat felé. Magában még dörmögött, dohogott egy keveset, most kénytelen felszállni a villamosra, és elmenni a kettő megállóra lévő szupermarketbe bevásárolni. Pechjére, ott biztosan nem akciós a kefir. Az biztos, hogy ide most legalább két hétig nem fog jönni. A szégyen és a szégyenérzet nehezen múlik.