Állomások, végtelen hosszú sorban,
egymás után, sután követve valami célt, irányt,
ami talán nem is létezik.
A hágó előtt, egy kisebb kanyar után,
alagút fészkelte be magát a térbe, vonzatlan
sötétet borítva a félig álmodókra,
az unottan bóbiskoló, fénylő arcokra.
A vonat csak halad, meg nem áll sohasem,
és a most oly távolinak tűnő körúti fények
dallama visszazeng, visszacseng fülemben.
Hogy szerettem. A sétákat, a zajokat, a szépülő
tereket, az egyre szebbé váló embereket.
Ott még a koldus is király, bár fogatlan és fél lábon jár,
az utcán él, kapualjakban alszik, esős időben kopott
mankója szélén megragad a sár.
Arrébb a kis, szűkös, bőven lakott utcácskák,
volt szerelmek hunyt illata, dadogással telt bolondulások
és jajdulások olcsó színháza, mennyire, de mennyire szerettem,
mennyire, de mennyire gyűlöltem. Belvárosi parkok, szépek, rendezettek,
lélekkel lakottak, szerelemmel jól lakattak, az a kis piros pad,
rávésve a kettő név, telítve egy örült este apadatlan hevét,
az ócska hinta, az éjbe merülő faágak, a csókos, meztelen árnyak,
melyek annyi szenvedélyt találtak, sehol sincsenek már.
Én sem vagyok, csak mélán kattogok, ahogy alattam a vonatkerék,
ta-damm-ta-damm, mellém furakszik egy éltes madame, parfümje
olcsó és bódító, felötlik egy kép, és a Feneketlen-tó, egy lila táska,
egy sárga sál, egy örökkön pirosló száj, egy parázsló cigaretta, és
az elmúlt belső otthonok illata, ez mind én voltam egykoron, én vágytam,
én láttam, én álltam a zokogó esőben, nyolc órát várva arra a piros, rúzsos szájra.
Felkelek helyemről, ablakot nyitok a fülkefolyosón.
Frissen kelt széllel teli levegő járja át tüdőm, utat keresve a zsongó
véráramok ezer szín molekulaláncai között. A hegybérceken csüngő
pettyes hófoltokat kémlelem. Olvadnak a nyári meleggel, akárcsak életem.
Közben fél szemmel a kalauzt kémlelem. Úgy szálltam fel erre a vonatra, hogy nincs jegyem.
Célom sem volt, hirtelen ötlettől vezérelve kapaszkodtam fel az egyik szerelvényre, már félig menetben, a harsogó füttyjel úgy hasított szívembe, mint az ősi penge, mely oly mélyen képes
sebezni. Ölni, gyilkolni. Én még nem akartam meghalni.
Állomások, végtelen hosszú sorban,
egymás után, sután követve valami célt, irányt,
ami talán nem is létezik.
Talán én sem létezem.
Nézem és élvezem az ébredő este csöndjét, ezt az alkonyi fényekre
bomló harmóniát. Tudatomba rivall egy jól ismert dal. Dúdolni kezdem,
de az egyik félsornál hirtelen belém fagy a szó, némává válik az éneklő száj.
Üres kézzel állítok ma is haza, így állok nem létező, képzelt családom színe elé.
Egy valami van, ami igazán bánt. A rám lelt, falusi vigadalomban senkinek sem vettem vásárfiát.
2012. július 30., hétfő
2012. július 25., szerda
Önéletlányaim - Kilences számú
Eszter
"Tuggyukki" után majd egy évig se kép, se hang. Ja, az első szerelem nagyon tud fájni. De nem annyira, hogy ne eressze ki a béklyóból a libidóm egy kis időre, így 94' őszén úgy gondoltam, hogy itt az idő komolyabb vizekre evezni, és hódítani, bódítani újra. Olyan jól ment korábban, hátha. Ez egy nagyon durva időszak volt, szinte mindennap valamelyik szórakozóhelyen rohadtunk a srácokkal. Én leginkább a Közgáz pincét kedveltem, ami ekkor igazán jó hely volt, és hét napból, ha jól emlékszem hat napot nyitva tartott, és még hétfőn, kedden sem voltak kevesen éjszakánként. Nem mellesleg egy nagy VBK 110 Ft-ba került. Jeggyel együtt bebasztam egy ötszázasból. Szép idők voltak, de még milyen szép. A pince remek terep volt a csajozáshoz. Gimnazisták, egyetemisták, munkába járók vegyesen jártak ide, de a törzs mindenképpen a fiatalok, a nagyon fiatalok, a velem korúak közül került ki. A nagyterem tánctere nagy volt és kényelmes. Elején, végén kisebb színpadféle, középen boltíves oszlopok fogták közre a táncteret. A zene hangos volt, és ha belépett ide az ember, minden porcikájából útnak indult a boogie. Csodaszép lányok jártak ide, hamvas kis nimfák, semmi műviség, semmi felvett póz, szépek voltak, kedvese, jókedvűek. Így visszagondolva talán Eszter volt az egyik legintelligensebb barátnőm. Ez is hozott össze minket. A kis teremben, a karaoke után. Én mindig a Kovács Áronnal énekeltem versenyt (idézőjelben), ő Bon Jovi számokban volt nagyon jó, én a Queent erőltettem, kisebb-nagyobb sikerrel. Whatever. A lényeg, hogy itt ismerkedtünk össze. Volt már bennem rendesen, amikor kiszúrtam. Egyedül üldögélt, lábát finoman keresztbe tette maga előtt, és állandóan a halántékét simogatta finom, puha, fény fehér ujjbegyével. Mint egy unatkozó szupermodell. Nagyon komolyan szép lányok jártak a pincébe, igazi Mekkája volt ez a csajozni vágyó fiatalembereknek. Eszter volt az első olyan lány, akitől többet is akartam, aki egyszerűen elsőre lepattintott. Szó szerint elküldött a fenébe. De valahogy mégsem vettem ezt annyira zokon, lehet, azért mert rendesen be voltam rúgva. Egyébként ő is. Átültem egy nem messze lévő asztalhoz, és vártam. Nem telt belé tíz perc, odaslattyogott, és bocsánatot kérőn leült mellém, majd beleivott a piámba.
- Ma szakítottam a barátommal, két évig jártunk. Első szerelem, ő volt nekem az első.
Én klisészerűen elsütöttem a Tanúból vett ideillő poénom, amit akkoriban sokat használtam:
- Az élet nem habos torta, Pelikán elvtárs...
Be szokott jönni, de ekkora hatása sohasem volt még, amit Eszterre gyakorolt. Akkorát nevetett, hogy lefordult a székről és szó szerint seggre ült. Hihetetlen sikerem volt, még ha nem is saját kútfőből termett a gondolat, de lopni tudni kell. Aztán már ment minden könnyedén, sínen voltunk. Kiderült, hogy idén érettségizik, és a Képzőre megy, festőművész lesz. (Egyébként így is lett, ma Skóciában él, boldog családanya, emellett kiállít és a város is rendel tőle szép számmal munkákat) Nem volt még őelőtte olyan igazán tehetséges barátnőm. Persze, mind jó volt valamiben, de hogy valamilyenfajta érzékük lett volna a széphez, ének, zene, tánc, nem gondolnám. De Eszter zseni volt. Amikor elsőnek megmutatta a rajzait lementem hídba. Apám. Vadállati volt. Többféle stílust vegyített, így kapott egy olyan formai elegyet, amiben nagyon jól érezte magát és végül ebből kiforrott a saját stílusa. Nem ismerem a festészeti stílusokat, de a naivak és formalisták közé sorolnám, úgy félúton valahol a kettő között. A rajzok, amiket rólam készített később máig maradandó emlékek. (egy kép mindig velem van, bárhol legyek is a világban, ez a kép, ez a rólam készült kép társam lett a bajban, a vigasságban)
Eszterrel zseniális volt a szex. A szex alapja a jó összhang és a kíváncsiság. No, ebből egyikünkben sem volt hiány, így bátran fedeztük fel, hogy mi a jó a másiknak. Brutálisan jó volt vele. Olyan ruganyos, atletikus termet volt, hogy úgy kúszott-mászott a kezem között, mint egy folyami angolna. Csodás emlékek. Aztán egyszer vége lett. Fél év mámor és gyönyör, tenger szerelem. Aztán snitt, forgatókönyv vége. Hogy miért? (két hónapra kiment Angliába és ott megismerkedett egy sráccal, egy festő sráccal, aki nagy hatással volt rá, ez is ok volt, de ezt csak később tudtam meg, hasonló a hasonlót, ugyebár) Én úgy értékeltem végül a helyzetet, hogy nem tudtunk együtt fejlődni, vagy ki-ki másképpen. Rá is untunk egymásra kicsit, ez az igazság. Nem annyira voltunk mi egymáshoz valók. De amit akartunk elvettük a másikból. Amire szüksége volt meg odaadtuk. Ő az a lány, akit ha ma megkeresnék, boldogan, szívesen fogadna, és nyílt szívvel érdeklődne, hogy mi a sorsom, mi hír felőlem, mi lett belőlem. Mi lett az álmaimmal, a vágyaimmal. Mi lett? Köszönik, szépen megvannak. Élnek, virulnak. Akár ez a kis ceruzarajz a falon.
"Tuggyukki" után majd egy évig se kép, se hang. Ja, az első szerelem nagyon tud fájni. De nem annyira, hogy ne eressze ki a béklyóból a libidóm egy kis időre, így 94' őszén úgy gondoltam, hogy itt az idő komolyabb vizekre evezni, és hódítani, bódítani újra. Olyan jól ment korábban, hátha. Ez egy nagyon durva időszak volt, szinte mindennap valamelyik szórakozóhelyen rohadtunk a srácokkal. Én leginkább a Közgáz pincét kedveltem, ami ekkor igazán jó hely volt, és hét napból, ha jól emlékszem hat napot nyitva tartott, és még hétfőn, kedden sem voltak kevesen éjszakánként. Nem mellesleg egy nagy VBK 110 Ft-ba került. Jeggyel együtt bebasztam egy ötszázasból. Szép idők voltak, de még milyen szép. A pince remek terep volt a csajozáshoz. Gimnazisták, egyetemisták, munkába járók vegyesen jártak ide, de a törzs mindenképpen a fiatalok, a nagyon fiatalok, a velem korúak közül került ki. A nagyterem tánctere nagy volt és kényelmes. Elején, végén kisebb színpadféle, középen boltíves oszlopok fogták közre a táncteret. A zene hangos volt, és ha belépett ide az ember, minden porcikájából útnak indult a boogie. Csodaszép lányok jártak ide, hamvas kis nimfák, semmi műviség, semmi felvett póz, szépek voltak, kedvese, jókedvűek. Így visszagondolva talán Eszter volt az egyik legintelligensebb barátnőm. Ez is hozott össze minket. A kis teremben, a karaoke után. Én mindig a Kovács Áronnal énekeltem versenyt (idézőjelben), ő Bon Jovi számokban volt nagyon jó, én a Queent erőltettem, kisebb-nagyobb sikerrel. Whatever. A lényeg, hogy itt ismerkedtünk össze. Volt már bennem rendesen, amikor kiszúrtam. Egyedül üldögélt, lábát finoman keresztbe tette maga előtt, és állandóan a halántékét simogatta finom, puha, fény fehér ujjbegyével. Mint egy unatkozó szupermodell. Nagyon komolyan szép lányok jártak a pincébe, igazi Mekkája volt ez a csajozni vágyó fiatalembereknek. Eszter volt az első olyan lány, akitől többet is akartam, aki egyszerűen elsőre lepattintott. Szó szerint elküldött a fenébe. De valahogy mégsem vettem ezt annyira zokon, lehet, azért mert rendesen be voltam rúgva. Egyébként ő is. Átültem egy nem messze lévő asztalhoz, és vártam. Nem telt belé tíz perc, odaslattyogott, és bocsánatot kérőn leült mellém, majd beleivott a piámba.
- Ma szakítottam a barátommal, két évig jártunk. Első szerelem, ő volt nekem az első.
Én klisészerűen elsütöttem a Tanúból vett ideillő poénom, amit akkoriban sokat használtam:
- Az élet nem habos torta, Pelikán elvtárs...
Be szokott jönni, de ekkora hatása sohasem volt még, amit Eszterre gyakorolt. Akkorát nevetett, hogy lefordult a székről és szó szerint seggre ült. Hihetetlen sikerem volt, még ha nem is saját kútfőből termett a gondolat, de lopni tudni kell. Aztán már ment minden könnyedén, sínen voltunk. Kiderült, hogy idén érettségizik, és a Képzőre megy, festőművész lesz. (Egyébként így is lett, ma Skóciában él, boldog családanya, emellett kiállít és a város is rendel tőle szép számmal munkákat) Nem volt még őelőtte olyan igazán tehetséges barátnőm. Persze, mind jó volt valamiben, de hogy valamilyenfajta érzékük lett volna a széphez, ének, zene, tánc, nem gondolnám. De Eszter zseni volt. Amikor elsőnek megmutatta a rajzait lementem hídba. Apám. Vadállati volt. Többféle stílust vegyített, így kapott egy olyan formai elegyet, amiben nagyon jól érezte magát és végül ebből kiforrott a saját stílusa. Nem ismerem a festészeti stílusokat, de a naivak és formalisták közé sorolnám, úgy félúton valahol a kettő között. A rajzok, amiket rólam készített később máig maradandó emlékek. (egy kép mindig velem van, bárhol legyek is a világban, ez a kép, ez a rólam készült kép társam lett a bajban, a vigasságban)
Eszterrel zseniális volt a szex. A szex alapja a jó összhang és a kíváncsiság. No, ebből egyikünkben sem volt hiány, így bátran fedeztük fel, hogy mi a jó a másiknak. Brutálisan jó volt vele. Olyan ruganyos, atletikus termet volt, hogy úgy kúszott-mászott a kezem között, mint egy folyami angolna. Csodás emlékek. Aztán egyszer vége lett. Fél év mámor és gyönyör, tenger szerelem. Aztán snitt, forgatókönyv vége. Hogy miért? (két hónapra kiment Angliába és ott megismerkedett egy sráccal, egy festő sráccal, aki nagy hatással volt rá, ez is ok volt, de ezt csak később tudtam meg, hasonló a hasonlót, ugyebár) Én úgy értékeltem végül a helyzetet, hogy nem tudtunk együtt fejlődni, vagy ki-ki másképpen. Rá is untunk egymásra kicsit, ez az igazság. Nem annyira voltunk mi egymáshoz valók. De amit akartunk elvettük a másikból. Amire szüksége volt meg odaadtuk. Ő az a lány, akit ha ma megkeresnék, boldogan, szívesen fogadna, és nyílt szívvel érdeklődne, hogy mi a sorsom, mi hír felőlem, mi lett belőlem. Mi lett az álmaimmal, a vágyaimmal. Mi lett? Köszönik, szépen megvannak. Élnek, virulnak. Akár ez a kis ceruzarajz a falon.
2012. július 21., szombat
Önéletlányaim - Hetes számú
Klára
Szeretek metróval utazni. Főként este, amikor már nincsenek sokan, és a művi élőfény jobban alakot ölt, ellenpontozva a kinti sötétbe borult világot. Ilyen előtte még nem történt, mint aznap. Mármint, hogy egy friss, aznapi szakításból máris egy újba lépjek. De a véletlen kusza agytekervénye folytán így történt. Végeztem Melcsivel, elkezdtem Klárcsival. A mai napig előttem van a kép. Az a kép, amikor elsőnek megpillantottam. Két böszme ellenőr között préseltem át magam, kivételesen nem lógva, hanem jegyet váltva, így jutottam le a várótérbe. Szokásomnak megfelelően az egyik oszlopnak támasztottam a hátam, a kezem farmeromba rejtettem és vártam a következő metrót. Közben persze üvöltött a walkman a fejemben. Aerosmith, akkoriban csak őket hallgattam. A fali csempe visszfényében vettem észre őt. Pont úgy adta vissza alakját, mint ahogy a műanyag padon ült. Nem volt torz egyáltalán, tökéletes másolatnak hatott. Egyből korábbi élményem jutott eszembe, mikor otthon egy-egy véresebb krimi jelenetét gyerekkoromban nem a tévén, premier plán követtem nyomon, hanem a közeli szekrény üvegajtójában, szemem elé téve a kezem. De most nem kellett behunynom a szemem, mert Klára valódi gyönyörűség volt. Oda vagyok a mediterrán típusú nőkért, persze ezt akkor még nem tudtam, maximum éreztem, és Klárában egy vérbő, spanyol flamenco táncos alakját véltem felfedezni. Később kiderült nem is tévedtem akkorát. Ő is zenét hallgatott, közben olvasott. Sokáig nem értettem ezt a fura szokást, hogy lehet így egyszerre a kettőt, de aztán én is sokszor alkalmaztam, sőt, az érettségire úgy készültem, hogy a hátam mögött bömbölt a Music Television, a magnóban egy másik zene, én meg a lábammal vertem hozzá a ritmust, közben meg magoltam az anyagot. Ez egész jól bejött, mert 4/5 lett az átlagom. De ez most lényegtelen. A hetedik lány, Klára a lényeg. Vannak helyzetek, szituációk, amikor a művi fények is tökéletesen széppé varázsolnak egy nőt. Na, persze, ha valamiképpen van érzéke ennek a hölgynek a széphez, vagy a jelen szépségéhez. Klárának volt. Hosszú, barna hullámos haja szépen terült el válla hajlatában, vérpiros, telt ajka csalogatón néha mosolyra fordult, finoman ívelt, hosszú, vékony ujja selymesen lapozta az olvasott oldalakat. Akkor még bátor ember voltam, lánglelkű kamasz, mondjuk a leszólítás sohase ment, de a helyzetet az ismerkedéshez többnyire ki mertem alakítani. Most is így tettem és Klára mellé huppantam hirtelen. Ez a huppanás olyan jól sikerült, hogy azon a kurvacsúszós műanyagon végigtaknyoltam, és majdnem földre ültem. Szerencsére meg tudtam kapaszkodni a pad szélében, így a tökéletes blama elkerült. De ez a suta jelenet mégis hatott. Klára elkezdett nagyon nevetni rajtam, de érdekes mód, fokozatosan. Először nagyon meglepődött, aztán mosolygott, végül nem bírta ki, és a szája elé téve a kezét hangosan kuncogott. A könyv kifordult a kezéből és a padra borult, borítóval felfelé. Akkor olvastam el a címet: Vörös és fekete. Nekem ez akkor nem a papságot és a katonaságot jelentette, hanem Klára telt vörös ajkát, és csodaszép fekete felsője mögött rejtező telt idomait. Mint később kiderült, csak a tizenötöt töltötte azon a nyáron, de az én szememben kész nőnek tűnt. Ma is beleborzongok milyen szép lány volt. És kedves. Ez is milyen fontos lenne. No, de mindegy. Kínos jelenet megvan, könyvcím olvasása megvan. A többi már adta magát. Akkor én már az irodalom bűvöletében éltem, verseket írtam, sokat, sok rosszat, de jó költőket, írókat olvastam, egyszóval megérintett a literatúra kortalan szelleme. Így nem volt kérdés, hogy kiselőadást tartsak Klárának Stendhalról és a regényről. Ez az egyetlen, ami mindig könnyen ment. Irodalomról beszélgetni. Az én világom, az én területem. Érezte vagy érezhette ezt Klára is, mert volt, hogy nagyon belelendültem, de nem vette le rólam a szemét, nem kezdett el ásítozni, érdekelte mit beszélek, és ahogy. Jó érzés volt ez a váratlan siker, én egyre jobban beleéltem magam a tanár szerepébe, és emlékszem, hogy mire az Árpád- hídhoz ért a szerelvény már régen Adyról és a Nyugatról hablatyoltam. Láttam, hogy feláll és a csukó ajtó elé lép, vártam mikor mondja, hogy köszi, igazán érdekes volt veled lenni, de sajnos most már mennem kell. De nem ezt mondta hanem teljesen mást. Valami egészen meglepőt:
- Nem kísérsz haza?
Mindezt olyan hangsúllyal, hogy kezdett leszállni a vér az alsó részeimbe. De, hebegtem gyorsan, hogyne, ráérek. A villamost hagytuk, gyalog vágtunk neki a Bécsi útnak, ahol lakott. Ez azért nem volt kicsi séta, hiszen át a hídon, el a Margitsziget mellett, Flórián tér, és csak utána jön a Bécsi út. De én nem bántam. Eleve maratoni gyalogló vagyok, ha tehetem, mindenhová gyalog járok. Sokszor meg sem fordul a fejemben, hogy a Nyugatitól a Deákra valamiféle járművel kellene eljutnom. Nem, veszem a nyúlcipőt vagy a varázs mokaszint és már járnak is a lábaim. Este tizenegy is már elmúlt, mire a házuk elé érkeztünk.
- Várj itt - súgta.
Bement a kapun, de nem telt bele öt perc és máris újra az utcán volt, mellettem, kezében egy üveg Martini. Azta, hűltem el. Pia. Behúzott a lépcsőházba, leültünk a lépcsőre, cigarettára gyújtott, én is, aztán elkezdtünk piálgatni. Csak úgy, az üvegből. Közben jókat röhögtünk, ökörködtünk, komolykodtunk. Amikor a fele üveg elfogyott, lehülyézett. Mert merev voltam egész végig, mértékletes, kimért. Most meg tök jó fej vagyok. Lazulj el, lazulj, adta ki az újabb parancsot. És én lazultam. Szeretem, ha egy nő tudja, mit akar. Még ha csak egy jövőbe tartó hölgyféleség is az illető. Ittunk, bagóztunk, csókolóztunk. Igen, egyszer csak oda kerültünk, hogy Klára nyelve az enyémhez ért. Vagy fordítva, igen, azt hiszem én kezdeményeztem, ezt meghagyta nekem. Aztán mást is hagyott. Sok mindent, amit a helyzet, az életkor megengedett. Én is neki. Még senkivel sem jutottam el korábban ilyen gyorsan, ilyen távlatokba, testileg. Fejlett, szép testű lány volt. Olyan formás fenékkel, amit az óta sem sikerült megközelítenie egy barátnőnek sem. Furcsa ezt így leírni, de ez a kis vadóc Lolita sokakat felülmúlt szépségével, közvetlenségével, elevenségével, bájával a későbbi idők lányai közül. Éreztem, hogy nagyon belé fogok szeretni, ha hagyja. Aztán máshogy lett. Az élet nem hagyta. Egy hetet kaptunk csupán. Egy ócska, szánalmas hetet. Az apját (katonatiszt volt) levezényelték Szolnokra laktanya parancsnoknak, a család meg vele tartott. Így volt ez mindig is, Klárának öt év alatt háromszor kellett költöznie, megszokni az új környezetet. A hét végén, a költözés előtt egy nappal, ott fejeztük be, ahol elkezdtük. A lépcsőházban, este, lámpaoltás után. A piát most én hoztam, otthonról csórtam el egy Tokaji aszút, ünnepelni akartam a barátnőmmel, a búcsúzó szerelemmel. (érdekes mód sosem buktam le ez miatt otthon) Amikor a vége felé közeledett az idő, és már menni készültem, csak ennyit tudtam neki mondani:
- Szerencse, hogy túl rövid volt az együtt töltött idő, így nem tudtam halálosan beléd szeretni...
Nem mondott semmit, nem válaszolt. Egy perc néma csend következett. Aztán megfogta a kezem és behúzott a szemétledobó mögötti kisebb homályos részre. Elém guggolt és lehúzta a sliccem. Tette, amit kell. Majd, amikor végzett velem, a testemnek feszült izmos combjával, és ezt súgta a fülembe:
- Még most sem?
Képtelen voltam erre bármit is felelni. Miért? Mert nagyon boldog voltam. Így álltunk még vagy öt percig ott a sejtelmes félhomályban, aztán egy utolsó ölelés, egy utolsó, vad, éhes csók, aztán vissza sem nézve felszaladt a lépcsőn. Még vagy egy órát ültem egyedül a sötétben. Képtelen voltam hazamenni. A házmester kergetett ki, takarodjak onnan, senkiházi, rabló, bitang briganti. Szívet facsaró kérésének nem tudtam ellenállni, gyorsan leléptem. Már csak azért is, mert egy pajszerféleséget szorongatott a kezében. Másnap kimentem az állomásra, Klári pontosan megadta honnan indul a vonatuk. De arról a vágányról bizony nem indult vonat arrafelé. Azt éreztem, valamiféle empatikus érzésből becsapott, hülyét csinált belőlem, hogy nem akar már látni. De a számát megadta, és másnap felhívtam. Szerencsére ő vette fel a telefont. Szabadkozott, hogy végül autóval jöttek, csak nem tudott időben szólni. Meg különben is, az apja kinyírt volna, ha meglát. Jobb ez így, Sorel, sokkal jobb, mondta. Ott nagyon belül tudta ezt Julien is, de azért én még sokáig boldogtalan voltam. Egészen sokáig. Írtam neki két levelet, egyszerre adtam fel, de egyikre sem válaszolt. Talán az apja találta meg őket, és azonmód széjjeltépte. Pár éve mintha őt láttam volna a Deákon a Gödör előtt, felé siettem, de mire odaértem eltűnt a tömegben. Azt hiszem abban bíztam, hogy ezer közül is felismerném. Pedig ez oltári hülyeség. Már a csókja ízére sem emlékszem.
Szeretek metróval utazni. Főként este, amikor már nincsenek sokan, és a művi élőfény jobban alakot ölt, ellenpontozva a kinti sötétbe borult világot. Ilyen előtte még nem történt, mint aznap. Mármint, hogy egy friss, aznapi szakításból máris egy újba lépjek. De a véletlen kusza agytekervénye folytán így történt. Végeztem Melcsivel, elkezdtem Klárcsival. A mai napig előttem van a kép. Az a kép, amikor elsőnek megpillantottam. Két böszme ellenőr között préseltem át magam, kivételesen nem lógva, hanem jegyet váltva, így jutottam le a várótérbe. Szokásomnak megfelelően az egyik oszlopnak támasztottam a hátam, a kezem farmeromba rejtettem és vártam a következő metrót. Közben persze üvöltött a walkman a fejemben. Aerosmith, akkoriban csak őket hallgattam. A fali csempe visszfényében vettem észre őt. Pont úgy adta vissza alakját, mint ahogy a műanyag padon ült. Nem volt torz egyáltalán, tökéletes másolatnak hatott. Egyből korábbi élményem jutott eszembe, mikor otthon egy-egy véresebb krimi jelenetét gyerekkoromban nem a tévén, premier plán követtem nyomon, hanem a közeli szekrény üvegajtójában, szemem elé téve a kezem. De most nem kellett behunynom a szemem, mert Klára valódi gyönyörűség volt. Oda vagyok a mediterrán típusú nőkért, persze ezt akkor még nem tudtam, maximum éreztem, és Klárában egy vérbő, spanyol flamenco táncos alakját véltem felfedezni. Később kiderült nem is tévedtem akkorát. Ő is zenét hallgatott, közben olvasott. Sokáig nem értettem ezt a fura szokást, hogy lehet így egyszerre a kettőt, de aztán én is sokszor alkalmaztam, sőt, az érettségire úgy készültem, hogy a hátam mögött bömbölt a Music Television, a magnóban egy másik zene, én meg a lábammal vertem hozzá a ritmust, közben meg magoltam az anyagot. Ez egész jól bejött, mert 4/5 lett az átlagom. De ez most lényegtelen. A hetedik lány, Klára a lényeg. Vannak helyzetek, szituációk, amikor a művi fények is tökéletesen széppé varázsolnak egy nőt. Na, persze, ha valamiképpen van érzéke ennek a hölgynek a széphez, vagy a jelen szépségéhez. Klárának volt. Hosszú, barna hullámos haja szépen terült el válla hajlatában, vérpiros, telt ajka csalogatón néha mosolyra fordult, finoman ívelt, hosszú, vékony ujja selymesen lapozta az olvasott oldalakat. Akkor még bátor ember voltam, lánglelkű kamasz, mondjuk a leszólítás sohase ment, de a helyzetet az ismerkedéshez többnyire ki mertem alakítani. Most is így tettem és Klára mellé huppantam hirtelen. Ez a huppanás olyan jól sikerült, hogy azon a kurvacsúszós műanyagon végigtaknyoltam, és majdnem földre ültem. Szerencsére meg tudtam kapaszkodni a pad szélében, így a tökéletes blama elkerült. De ez a suta jelenet mégis hatott. Klára elkezdett nagyon nevetni rajtam, de érdekes mód, fokozatosan. Először nagyon meglepődött, aztán mosolygott, végül nem bírta ki, és a szája elé téve a kezét hangosan kuncogott. A könyv kifordult a kezéből és a padra borult, borítóval felfelé. Akkor olvastam el a címet: Vörös és fekete. Nekem ez akkor nem a papságot és a katonaságot jelentette, hanem Klára telt vörös ajkát, és csodaszép fekete felsője mögött rejtező telt idomait. Mint később kiderült, csak a tizenötöt töltötte azon a nyáron, de az én szememben kész nőnek tűnt. Ma is beleborzongok milyen szép lány volt. És kedves. Ez is milyen fontos lenne. No, de mindegy. Kínos jelenet megvan, könyvcím olvasása megvan. A többi már adta magát. Akkor én már az irodalom bűvöletében éltem, verseket írtam, sokat, sok rosszat, de jó költőket, írókat olvastam, egyszóval megérintett a literatúra kortalan szelleme. Így nem volt kérdés, hogy kiselőadást tartsak Klárának Stendhalról és a regényről. Ez az egyetlen, ami mindig könnyen ment. Irodalomról beszélgetni. Az én világom, az én területem. Érezte vagy érezhette ezt Klára is, mert volt, hogy nagyon belelendültem, de nem vette le rólam a szemét, nem kezdett el ásítozni, érdekelte mit beszélek, és ahogy. Jó érzés volt ez a váratlan siker, én egyre jobban beleéltem magam a tanár szerepébe, és emlékszem, hogy mire az Árpád- hídhoz ért a szerelvény már régen Adyról és a Nyugatról hablatyoltam. Láttam, hogy feláll és a csukó ajtó elé lép, vártam mikor mondja, hogy köszi, igazán érdekes volt veled lenni, de sajnos most már mennem kell. De nem ezt mondta hanem teljesen mást. Valami egészen meglepőt:
- Nem kísérsz haza?
Mindezt olyan hangsúllyal, hogy kezdett leszállni a vér az alsó részeimbe. De, hebegtem gyorsan, hogyne, ráérek. A villamost hagytuk, gyalog vágtunk neki a Bécsi útnak, ahol lakott. Ez azért nem volt kicsi séta, hiszen át a hídon, el a Margitsziget mellett, Flórián tér, és csak utána jön a Bécsi út. De én nem bántam. Eleve maratoni gyalogló vagyok, ha tehetem, mindenhová gyalog járok. Sokszor meg sem fordul a fejemben, hogy a Nyugatitól a Deákra valamiféle járművel kellene eljutnom. Nem, veszem a nyúlcipőt vagy a varázs mokaszint és már járnak is a lábaim. Este tizenegy is már elmúlt, mire a házuk elé érkeztünk.
- Várj itt - súgta.
Bement a kapun, de nem telt bele öt perc és máris újra az utcán volt, mellettem, kezében egy üveg Martini. Azta, hűltem el. Pia. Behúzott a lépcsőházba, leültünk a lépcsőre, cigarettára gyújtott, én is, aztán elkezdtünk piálgatni. Csak úgy, az üvegből. Közben jókat röhögtünk, ökörködtünk, komolykodtunk. Amikor a fele üveg elfogyott, lehülyézett. Mert merev voltam egész végig, mértékletes, kimért. Most meg tök jó fej vagyok. Lazulj el, lazulj, adta ki az újabb parancsot. És én lazultam. Szeretem, ha egy nő tudja, mit akar. Még ha csak egy jövőbe tartó hölgyféleség is az illető. Ittunk, bagóztunk, csókolóztunk. Igen, egyszer csak oda kerültünk, hogy Klára nyelve az enyémhez ért. Vagy fordítva, igen, azt hiszem én kezdeményeztem, ezt meghagyta nekem. Aztán mást is hagyott. Sok mindent, amit a helyzet, az életkor megengedett. Én is neki. Még senkivel sem jutottam el korábban ilyen gyorsan, ilyen távlatokba, testileg. Fejlett, szép testű lány volt. Olyan formás fenékkel, amit az óta sem sikerült megközelítenie egy barátnőnek sem. Furcsa ezt így leírni, de ez a kis vadóc Lolita sokakat felülmúlt szépségével, közvetlenségével, elevenségével, bájával a későbbi idők lányai közül. Éreztem, hogy nagyon belé fogok szeretni, ha hagyja. Aztán máshogy lett. Az élet nem hagyta. Egy hetet kaptunk csupán. Egy ócska, szánalmas hetet. Az apját (katonatiszt volt) levezényelték Szolnokra laktanya parancsnoknak, a család meg vele tartott. Így volt ez mindig is, Klárának öt év alatt háromszor kellett költöznie, megszokni az új környezetet. A hét végén, a költözés előtt egy nappal, ott fejeztük be, ahol elkezdtük. A lépcsőházban, este, lámpaoltás után. A piát most én hoztam, otthonról csórtam el egy Tokaji aszút, ünnepelni akartam a barátnőmmel, a búcsúzó szerelemmel. (érdekes mód sosem buktam le ez miatt otthon) Amikor a vége felé közeledett az idő, és már menni készültem, csak ennyit tudtam neki mondani:
- Szerencse, hogy túl rövid volt az együtt töltött idő, így nem tudtam halálosan beléd szeretni...
Nem mondott semmit, nem válaszolt. Egy perc néma csend következett. Aztán megfogta a kezem és behúzott a szemétledobó mögötti kisebb homályos részre. Elém guggolt és lehúzta a sliccem. Tette, amit kell. Majd, amikor végzett velem, a testemnek feszült izmos combjával, és ezt súgta a fülembe:
- Még most sem?
Képtelen voltam erre bármit is felelni. Miért? Mert nagyon boldog voltam. Így álltunk még vagy öt percig ott a sejtelmes félhomályban, aztán egy utolsó ölelés, egy utolsó, vad, éhes csók, aztán vissza sem nézve felszaladt a lépcsőn. Még vagy egy órát ültem egyedül a sötétben. Képtelen voltam hazamenni. A házmester kergetett ki, takarodjak onnan, senkiházi, rabló, bitang briganti. Szívet facsaró kérésének nem tudtam ellenállni, gyorsan leléptem. Már csak azért is, mert egy pajszerféleséget szorongatott a kezében. Másnap kimentem az állomásra, Klári pontosan megadta honnan indul a vonatuk. De arról a vágányról bizony nem indult vonat arrafelé. Azt éreztem, valamiféle empatikus érzésből becsapott, hülyét csinált belőlem, hogy nem akar már látni. De a számát megadta, és másnap felhívtam. Szerencsére ő vette fel a telefont. Szabadkozott, hogy végül autóval jöttek, csak nem tudott időben szólni. Meg különben is, az apja kinyírt volna, ha meglát. Jobb ez így, Sorel, sokkal jobb, mondta. Ott nagyon belül tudta ezt Julien is, de azért én még sokáig boldogtalan voltam. Egészen sokáig. Írtam neki két levelet, egyszerre adtam fel, de egyikre sem válaszolt. Talán az apja találta meg őket, és azonmód széjjeltépte. Pár éve mintha őt láttam volna a Deákon a Gödör előtt, felé siettem, de mire odaértem eltűnt a tömegben. Azt hiszem abban bíztam, hogy ezer közül is felismerném. Pedig ez oltári hülyeség. Már a csókja ízére sem emlékszem.
2012. július 19., csütörtök
Önéletlányaim - Hatos számú
Melinda
Anna a májussal távozott, Melinda az augusztussal érkezett. Igen, a nyarat voltaképpen nem csajozással töltöttem. Leginkább falun, keresztanyáméknál. Szerettem náluk, sok volt a velem egykorú gyerek. De azt hiszem egyébként, hogy ez volt az utolsó nyaram ott. Valahogy július végén jöttem haza, és akkor már javában lázban égtek a srácok. Diáksziget, bazd meg! "Két hét együttlét" Kurvára ott a helyünk cimbora! Mondta, üvöltötte ezt a fülembe két tejfelesszájú, nyúlánk, rocker- forma kamasz fiú. Mert mi bizony rockerek voltunk. Kőkeményen. Az Eddát meg a Piramist anyatejjel szívtam magamba, mint egyfajta bölcsességet. Akkor már rutinos koncertlátogatók voltunk, több nagyobb belső és szabadtéri rendezvényen is részt vettünk, nem tűnt nagy dolognak elkérni magunkat a szülőktől és bevetni magunkat az óbudai Hajógyári-sziget izgalmakkal teli zöldellő dzsungelébe. Így is történt, kaptunk három nap kint létet a szülőktől, mindezt úgy, hogy Laca apja is velünk tartott. Felügyelet felügyelő. Amúgy meg szerettük István bá-t, jó arc volt, piált keményen, de mellette meg baromi okos fazon volt, mérnök, meg tanított a Műegyetemen is. Történelmi év volt ez akkor, mert ez volt az első Diák-sziget fesztivál. Annyira családias volt az egész, hogy az ma már történelem. Jó, ha volt összesen hat színpad, azon váltakozó minőségű és mennyiségű zenék, külföldi sztárok, ugyan. Viszont a magyar élvonal szinte teljességében. Én már akkor bőven az alternatív zene felé tendáltam, így amikor először élőben láthattam a PUF-ot, szinte földbe gyökerezett a lábam. Hatalmas volt. A tömeg is. De én mégis észrevettem őt. Rőt, valótlan piros színű bársony nadrágot, zöld felsőt és sárga sálat viselt. Hosszú, szőke haja fürtökben omlott vállára, valószínűtlenül kék szeme szinte villanón fel-fellobbant a sötétben. Nagyon szép lány volt a Melinda. És nálam jóval magasabb. Az egyetlen nőm, aki a hóna alá tudott csapni. Ez így persze nem igaz, de jó tíz centi magasság különbség volt a javára. Bánja kánya. Ott egye meg a radai rosseb. Vagy valahogy így. Ebben a korban még nem törődik ezzel az ember. Még a nők sem. Vagy talán nem. Mindegy, Melinda nem. Közlékeny volt, nyitott, gátlások, kínos intermezzók nélkül zajlott le az első beszélgetés. Vettünk egy üveg bort, nagy mágus volt a csaj, ő mutatta nekem hogyan kell kivenni úgy a dugót, hogy nincs nálad nyitó. Tudjátok, a finoman fának döngölős sztori. Az apja séf volt a Hiltonban. A meleg vagy a fáradtság miatt, de én úgy berúgtam attól a bortól, amit ittam, hogy ihaj. Melinda meg volt a csuhaj. Igen jól éreztük magunk.
Mellettünk hömpölygött a Duna a végtelenbe, mi tapicskoltunk benne, bele lógattuk a lábunk. Fürödni azon az estén, úgy emlékszem nem fürödtünk. Viszont esztelen smárolásba kezdtünk. Most végre hasznosíthattam a Rebekától szerzett tudást, technikát. Sosem alélt még nő tőlem el azelőtt, de Melinda megtette. Vagy fogjuk ezt is a borra? Mindegy. Jó volt. Tényleg nagyon jó. Amíg tartott a sziget, amíg tartott a fesztivál. Mert ennek mindig varázsa van, a kint létnek a szigeten. Legalábbis volt. Vannak olyan évek, hogy szinte semmire sem emlékszem, mit, hogy, hol csináltam a Szigeten. Ez is hozzá tartozik. De erre az évre pontosan emlékszem. Ekkor vesztettem el a szüzességem. Na, nem úgy! Sziget fesztiválozásilag. Ez, de szép szó. Szóval, úgy. A három napból végül öt nap lett, mi Melindával hat napig jártunk. A Sziget után egy nappal találkoztunk a Várban. Kinti randi, életszerűen, külső tényezők nélkül. Na, ez már nem működött. Valahogy eltűnt a varázs. Már nem találtam olyan szépnek sem őt, sem így együtt, magunkat. Ormótlan óriásnak tűnt mellettem, én meg karattyoló kerti törpének. Már a bor íze sem volt a régi. (second bornyitás művelet, a rézágyúknál, lehet bronzból öntötték őket, hommage á Gábor Áron) Semmi sem klappolt. Fájt, de ez volt az igazság. Olyan lehangoló, amikor ez kiderül. De érdekes mód minket pont ez volt az, ami felvillanyozott. Amikor kiderült, hogy a kinti életben nincs egymáshoz közünk, és túlléptünk a belső dac okozta sirámokon, egész jól kezdtük magunkat érezni. Sőt, nagyon jól. Kemény oda-vissza tapizásba torkollott az este, és a többi. Illem, jó modor lányok...(tudom, hogy baromi kíváncsiak lennétek mi történt, de egy férfi erről hallgat)Ja, annyira azért nem. Szex nem volt. Még vele nem. No, de minden más egyéb igen. Very good, Mylord, ahogy Stokes mondja Lord Meldrumnak. Tényleg az volt. Melinda volt számomra az őrjítő magasság, amit pusztán a kisugárzásommal, a humorommal, a fellépésemmel oly könnyedén megmásztam. Mármint nem őt, hanem a szituációt. Azt hiszem pont az ilyen kapcsolatra írta ezt anno a rímfaragó kisiparos: "Jó volt, szép volt, de köszönöm, ennyi" Köszöntük egymásnak, ennyi volt. Este tíz körül már a Deákon vártam a metrót. És akkor megpillantottam őt, az egyik ócska műanyag padon ült. De ez már egy másik lány, egy másik történettel...
Anna a májussal távozott, Melinda az augusztussal érkezett. Igen, a nyarat voltaképpen nem csajozással töltöttem. Leginkább falun, keresztanyáméknál. Szerettem náluk, sok volt a velem egykorú gyerek. De azt hiszem egyébként, hogy ez volt az utolsó nyaram ott. Valahogy július végén jöttem haza, és akkor már javában lázban égtek a srácok. Diáksziget, bazd meg! "Két hét együttlét" Kurvára ott a helyünk cimbora! Mondta, üvöltötte ezt a fülembe két tejfelesszájú, nyúlánk, rocker- forma kamasz fiú. Mert mi bizony rockerek voltunk. Kőkeményen. Az Eddát meg a Piramist anyatejjel szívtam magamba, mint egyfajta bölcsességet. Akkor már rutinos koncertlátogatók voltunk, több nagyobb belső és szabadtéri rendezvényen is részt vettünk, nem tűnt nagy dolognak elkérni magunkat a szülőktől és bevetni magunkat az óbudai Hajógyári-sziget izgalmakkal teli zöldellő dzsungelébe. Így is történt, kaptunk három nap kint létet a szülőktől, mindezt úgy, hogy Laca apja is velünk tartott. Felügyelet felügyelő. Amúgy meg szerettük István bá-t, jó arc volt, piált keményen, de mellette meg baromi okos fazon volt, mérnök, meg tanított a Műegyetemen is. Történelmi év volt ez akkor, mert ez volt az első Diák-sziget fesztivál. Annyira családias volt az egész, hogy az ma már történelem. Jó, ha volt összesen hat színpad, azon váltakozó minőségű és mennyiségű zenék, külföldi sztárok, ugyan. Viszont a magyar élvonal szinte teljességében. Én már akkor bőven az alternatív zene felé tendáltam, így amikor először élőben láthattam a PUF-ot, szinte földbe gyökerezett a lábam. Hatalmas volt. A tömeg is. De én mégis észrevettem őt. Rőt, valótlan piros színű bársony nadrágot, zöld felsőt és sárga sálat viselt. Hosszú, szőke haja fürtökben omlott vállára, valószínűtlenül kék szeme szinte villanón fel-fellobbant a sötétben. Nagyon szép lány volt a Melinda. És nálam jóval magasabb. Az egyetlen nőm, aki a hóna alá tudott csapni. Ez így persze nem igaz, de jó tíz centi magasság különbség volt a javára. Bánja kánya. Ott egye meg a radai rosseb. Vagy valahogy így. Ebben a korban még nem törődik ezzel az ember. Még a nők sem. Vagy talán nem. Mindegy, Melinda nem. Közlékeny volt, nyitott, gátlások, kínos intermezzók nélkül zajlott le az első beszélgetés. Vettünk egy üveg bort, nagy mágus volt a csaj, ő mutatta nekem hogyan kell kivenni úgy a dugót, hogy nincs nálad nyitó. Tudjátok, a finoman fának döngölős sztori. Az apja séf volt a Hiltonban. A meleg vagy a fáradtság miatt, de én úgy berúgtam attól a bortól, amit ittam, hogy ihaj. Melinda meg volt a csuhaj. Igen jól éreztük magunk.
Mellettünk hömpölygött a Duna a végtelenbe, mi tapicskoltunk benne, bele lógattuk a lábunk. Fürödni azon az estén, úgy emlékszem nem fürödtünk. Viszont esztelen smárolásba kezdtünk. Most végre hasznosíthattam a Rebekától szerzett tudást, technikát. Sosem alélt még nő tőlem el azelőtt, de Melinda megtette. Vagy fogjuk ezt is a borra? Mindegy. Jó volt. Tényleg nagyon jó. Amíg tartott a sziget, amíg tartott a fesztivál. Mert ennek mindig varázsa van, a kint létnek a szigeten. Legalábbis volt. Vannak olyan évek, hogy szinte semmire sem emlékszem, mit, hogy, hol csináltam a Szigeten. Ez is hozzá tartozik. De erre az évre pontosan emlékszem. Ekkor vesztettem el a szüzességem. Na, nem úgy! Sziget fesztiválozásilag. Ez, de szép szó. Szóval, úgy. A három napból végül öt nap lett, mi Melindával hat napig jártunk. A Sziget után egy nappal találkoztunk a Várban. Kinti randi, életszerűen, külső tényezők nélkül. Na, ez már nem működött. Valahogy eltűnt a varázs. Már nem találtam olyan szépnek sem őt, sem így együtt, magunkat. Ormótlan óriásnak tűnt mellettem, én meg karattyoló kerti törpének. Már a bor íze sem volt a régi. (second bornyitás művelet, a rézágyúknál, lehet bronzból öntötték őket, hommage á Gábor Áron) Semmi sem klappolt. Fájt, de ez volt az igazság. Olyan lehangoló, amikor ez kiderül. De érdekes mód minket pont ez volt az, ami felvillanyozott. Amikor kiderült, hogy a kinti életben nincs egymáshoz közünk, és túlléptünk a belső dac okozta sirámokon, egész jól kezdtük magunkat érezni. Sőt, nagyon jól. Kemény oda-vissza tapizásba torkollott az este, és a többi. Illem, jó modor lányok...(tudom, hogy baromi kíváncsiak lennétek mi történt, de egy férfi erről hallgat)Ja, annyira azért nem. Szex nem volt. Még vele nem. No, de minden más egyéb igen. Very good, Mylord, ahogy Stokes mondja Lord Meldrumnak. Tényleg az volt. Melinda volt számomra az őrjítő magasság, amit pusztán a kisugárzásommal, a humorommal, a fellépésemmel oly könnyedén megmásztam. Mármint nem őt, hanem a szituációt. Azt hiszem pont az ilyen kapcsolatra írta ezt anno a rímfaragó kisiparos: "Jó volt, szép volt, de köszönöm, ennyi" Köszöntük egymásnak, ennyi volt. Este tíz körül már a Deákon vártam a metrót. És akkor megpillantottam őt, az egyik ócska műanyag padon ült. De ez már egy másik lány, egy másik történettel...
2012. július 18., szerda
Önéletlányaim - Ötösszámú
Anna
Evezzünk komolyabb vizekre! Jöjjenek a keményebb történetek! Ahogy Rob Gordon mondaná, a lélekölő top five elhagyások. Mert Anna benne van ebben az ötösben, nem kérdés. Annát a Nyugati téri McDonald's-ban ismertem meg. Ketchupot kért kölcsön a sült krumplijához. Én is társasággal voltam, ő is. Itt négy fiú, ott azt hiszem öt-hat lány. Ez 92' telén volt, ha minden igaz, valahogy Mikulás előtt. Akkor kezdett divatba jönni, hogy jó előre díszítsük fel a várost az ünnepre, de a Nagykörutat mindenképpen. Emlékszem, amikor felé nyújtottam az előrecsomagolt szószt, a feje felett, az ablakon túl kis neonkígyókból álló rénszarvas szán húzott el, talán távoli, északi fjordok felé. Még hallottam is, ahogy csilingel a szán. Aztán visszarántott a valóság. Akkoriban kezdtünk el bulikba járni a srácokkal, mint akkoriban mindenki, mi is ismeretlen házibulikra szerettünk belógni a legjobban. Volt kaja, pia, helyes csajok. Néha meg kellett küzdeni a helyi kanokkal a státuszért, de bagatell. Mit ad isten, Annánk is egy ilyen buliba igyekezett. Nem szép dolog hallgatózni, de mivel annyira lefoglalt a szépsége, a lila sálja és a tűzpiros bakancs, amit viselt, nem tehettem mást. És rúzsozta magát. Őelőtte egyik barátnőm sem rúzsozta magát. Persze, tudtam milyen a rúzs íze, kóstoltam anyám rúzsát (ezt ne mondjátok el senkinek), de szájon, egy lány száján még nem éreztem sohasem. Szó, szót követ, végül Ákost megfűztük, hogy menjen oda és könyörögje be magát arra a bulira. Ákos volt a legnagyobb pretender köztünk, meg is oldotta a feladatot, tíz perc sem telt belé és már a 6 - oson caplattunk a Blaha felé. Ott volt ugyanis ez a buli. A srácok elkezdték közben fűzni a lányokat, bele-belekóstolgattunk a náluk lévő pezsgőbe, kezdett jóvá válni a hangulat. Anna ragyogott. Sztorizott, kérdezgetett, mesélt, pletykált, nevetett, és röhögött teli szájjal (imádom, ha egy nő képes nagyokat röhögni) és rám sem hederített. Egyszerűen levegőnek nézett. Mintha ott sem lennék. Pedig próbáltam kivenni a részem a buliból, keményen mutattam, hogy vagyok, hogy ott vagyok. De semmi. Lepattantam róla, mint ... a palánkról. Ugyanígy ment ez a buliban is. És mit tesz ilyenkor egy igazi férfi? Elkezd keményen piálni. Borral indítottam, aztán sörre váltottam, végül előkerült a rettegett pálinka. Nem telt bele félórába, jól berúgtam. Az ittasság viszont bátrabbá teszi az embert. Meg kihasználhatóvá. Ezt akkor vettem csak részre, amikor egy uszkve kilencvenkilós debella elkezdett rám mászni. Azt vettem észre, hogy egyre lejjebb süppedek a fotelban, ő meg egyre fölébem magasodik. Durva, szürreális élmény volt. Neki is rúzsozva volt a szája, de rémálmaimban sem gondolnám, hogy egy ilyen szájra vágynék. Aztán megtörtént a csoda. Az Anna-csoda. Leparancsolta rólam Brünhildét és becipelt a mosdóba, hogy újra életet leheljen belém. A fejem a csap alá tartotta, és folyatta rá a hideg vizet. Én meg közben gagyarásztam neki:
- Én nem akartam... a villamoson pedig, de miért? Rám se néztél, meg sem hallottál... én nem akartam, meg a rénszarvasok is... annyira gyönyörű volt.
Ő közben nevetgélt, de volt benne valami ösztönös anyaság, ami nagyon vonzóvá tette. Hosszú barna haja gyengéden vállára omlott, kék, tengerkék szeme fürkészőn vizslatott. Azt hiszem ekkor néztek a nők először csodabogárnak. Később becézett is így néha. Az estét utána már a kádban töltöttük, engem beterelt oda, majd először szembe ült le velem, aztán amikor már látta, hogy visszatért belém az élet, közelebb jött, fejét a mellkasomra téve szorosan hozzám bújt. A villany nem volt felkapcsolva, teljes sötétség volt, csak akkor gyulladt fel, amikor valaki berontott, hogy dolgát végezze, vagy bármi egyéb. Tudjátok ti is, a mosdó, a fürdőszoba egy házibulin a szerelmesek Mekkája. Lágy, gyengéd csókja volt. Rúzstól vérbő szája finom volt és édes. Vele minden stimmelt, azt mondhatom. Nem volt sehol gikszer. Formás, sportos alak, nagy, telt cicik (feszesek voltak, akár két pirosló mangó), kissé szélesebb csípő, izmos combok, karcsú lábfej, szépen ívelő boka. Ő volt az első lány, akit láthattam félmeztelenül. Az idő, amíg jártunk túl rövid volt ahhoz, hogy megéljük együtt a skálán végig a testi örömöket, de szereztünk nem kevés pajzán percet egymásnak. Voltak napok, hetek, amikor csak ő, egyedül ő járt a fejemben. Szinte az elmémbe költözött, uralta tudatom. Ez az én ostoba majomszeretetem lett a veszte szerelmünknek. Nem tudtam kezelni, kontroll alatt tartani az érzéseim, mind több találkozót, randit provokáltam ki tőle, nem hagytam, hogy rajtam kívül is magánélete legyen. Ez végzetes hibának bizonyult. Egy májusi szombat reggel szakított velem, épp visszatérőben a János-hegyről, félúton a libegőn.
- Már nem szeretlek, nem jó veled.
Én olyan erősen szorítottam a vaskorlátot, hogy az csuda. Azt hittem lefordulok a székről. Köröttünk minden olyan szép volt, már kezdett zöldre váltani a világ, de én belül a teljes sötétség felé haladtam. Ha tehettem volna, a mélybe vetem magam. De aztán mégis arra gondoltam, hogy lehet rosszul csináltam, tettem mindent ebben a kapcsolatban, de őszinte voltam, és sokszor csak ez számít. Őszinte, mint ahogy most ő. És egyszerre kezdtem jobban lenni, mert tudtam, hogy az, amit Anna iránt érzek, az nem szerelem. Valami olyasmi, de mégsem az. Megszokott ragaszkodás. Ahogy apánál láttam, mikor anya faképnél hagyta. Küzdeni akart a múltért, a jelen semmibe szökő vágyképével hadakozott. Én nem akartam ezt, nem akartam ilyen lenni. Anna lemondó dacossága végül új reményt ültetett szívembe. Hogy lehet ezt másképp is. Hogy újra meg lehet próbálni. Sosem akartam visszaszerezni őt, sokáig még barátok maradtunk, pár éve első babája keresztelőjére is meghívott. Jó volt nézni őt. Őket. A mosdóra gondoltam, a zubogó hideg vízre. Talán ő is. Amikor kezembe vettem a babát olyan szeretettel adta oda, mint ahogy a hajam simította a csap alatt. Láttam, hogy nagyon boldog. Sokat jelent az embernek, ha látják rajta. Köszönöm, Anna.
Evezzünk komolyabb vizekre! Jöjjenek a keményebb történetek! Ahogy Rob Gordon mondaná, a lélekölő top five elhagyások. Mert Anna benne van ebben az ötösben, nem kérdés. Annát a Nyugati téri McDonald's-ban ismertem meg. Ketchupot kért kölcsön a sült krumplijához. Én is társasággal voltam, ő is. Itt négy fiú, ott azt hiszem öt-hat lány. Ez 92' telén volt, ha minden igaz, valahogy Mikulás előtt. Akkor kezdett divatba jönni, hogy jó előre díszítsük fel a várost az ünnepre, de a Nagykörutat mindenképpen. Emlékszem, amikor felé nyújtottam az előrecsomagolt szószt, a feje felett, az ablakon túl kis neonkígyókból álló rénszarvas szán húzott el, talán távoli, északi fjordok felé. Még hallottam is, ahogy csilingel a szán. Aztán visszarántott a valóság. Akkoriban kezdtünk el bulikba járni a srácokkal, mint akkoriban mindenki, mi is ismeretlen házibulikra szerettünk belógni a legjobban. Volt kaja, pia, helyes csajok. Néha meg kellett küzdeni a helyi kanokkal a státuszért, de bagatell. Mit ad isten, Annánk is egy ilyen buliba igyekezett. Nem szép dolog hallgatózni, de mivel annyira lefoglalt a szépsége, a lila sálja és a tűzpiros bakancs, amit viselt, nem tehettem mást. És rúzsozta magát. Őelőtte egyik barátnőm sem rúzsozta magát. Persze, tudtam milyen a rúzs íze, kóstoltam anyám rúzsát (ezt ne mondjátok el senkinek), de szájon, egy lány száján még nem éreztem sohasem. Szó, szót követ, végül Ákost megfűztük, hogy menjen oda és könyörögje be magát arra a bulira. Ákos volt a legnagyobb pretender köztünk, meg is oldotta a feladatot, tíz perc sem telt belé és már a 6 - oson caplattunk a Blaha felé. Ott volt ugyanis ez a buli. A srácok elkezdték közben fűzni a lányokat, bele-belekóstolgattunk a náluk lévő pezsgőbe, kezdett jóvá válni a hangulat. Anna ragyogott. Sztorizott, kérdezgetett, mesélt, pletykált, nevetett, és röhögött teli szájjal (imádom, ha egy nő képes nagyokat röhögni) és rám sem hederített. Egyszerűen levegőnek nézett. Mintha ott sem lennék. Pedig próbáltam kivenni a részem a buliból, keményen mutattam, hogy vagyok, hogy ott vagyok. De semmi. Lepattantam róla, mint ... a palánkról. Ugyanígy ment ez a buliban is. És mit tesz ilyenkor egy igazi férfi? Elkezd keményen piálni. Borral indítottam, aztán sörre váltottam, végül előkerült a rettegett pálinka. Nem telt bele félórába, jól berúgtam. Az ittasság viszont bátrabbá teszi az embert. Meg kihasználhatóvá. Ezt akkor vettem csak részre, amikor egy uszkve kilencvenkilós debella elkezdett rám mászni. Azt vettem észre, hogy egyre lejjebb süppedek a fotelban, ő meg egyre fölébem magasodik. Durva, szürreális élmény volt. Neki is rúzsozva volt a szája, de rémálmaimban sem gondolnám, hogy egy ilyen szájra vágynék. Aztán megtörtént a csoda. Az Anna-csoda. Leparancsolta rólam Brünhildét és becipelt a mosdóba, hogy újra életet leheljen belém. A fejem a csap alá tartotta, és folyatta rá a hideg vizet. Én meg közben gagyarásztam neki:
- Én nem akartam... a villamoson pedig, de miért? Rám se néztél, meg sem hallottál... én nem akartam, meg a rénszarvasok is... annyira gyönyörű volt.
Ő közben nevetgélt, de volt benne valami ösztönös anyaság, ami nagyon vonzóvá tette. Hosszú barna haja gyengéden vállára omlott, kék, tengerkék szeme fürkészőn vizslatott. Azt hiszem ekkor néztek a nők először csodabogárnak. Később becézett is így néha. Az estét utána már a kádban töltöttük, engem beterelt oda, majd először szembe ült le velem, aztán amikor már látta, hogy visszatért belém az élet, közelebb jött, fejét a mellkasomra téve szorosan hozzám bújt. A villany nem volt felkapcsolva, teljes sötétség volt, csak akkor gyulladt fel, amikor valaki berontott, hogy dolgát végezze, vagy bármi egyéb. Tudjátok ti is, a mosdó, a fürdőszoba egy házibulin a szerelmesek Mekkája. Lágy, gyengéd csókja volt. Rúzstól vérbő szája finom volt és édes. Vele minden stimmelt, azt mondhatom. Nem volt sehol gikszer. Formás, sportos alak, nagy, telt cicik (feszesek voltak, akár két pirosló mangó), kissé szélesebb csípő, izmos combok, karcsú lábfej, szépen ívelő boka. Ő volt az első lány, akit láthattam félmeztelenül. Az idő, amíg jártunk túl rövid volt ahhoz, hogy megéljük együtt a skálán végig a testi örömöket, de szereztünk nem kevés pajzán percet egymásnak. Voltak napok, hetek, amikor csak ő, egyedül ő járt a fejemben. Szinte az elmémbe költözött, uralta tudatom. Ez az én ostoba majomszeretetem lett a veszte szerelmünknek. Nem tudtam kezelni, kontroll alatt tartani az érzéseim, mind több találkozót, randit provokáltam ki tőle, nem hagytam, hogy rajtam kívül is magánélete legyen. Ez végzetes hibának bizonyult. Egy májusi szombat reggel szakított velem, épp visszatérőben a János-hegyről, félúton a libegőn.
- Már nem szeretlek, nem jó veled.
Én olyan erősen szorítottam a vaskorlátot, hogy az csuda. Azt hittem lefordulok a székről. Köröttünk minden olyan szép volt, már kezdett zöldre váltani a világ, de én belül a teljes sötétség felé haladtam. Ha tehettem volna, a mélybe vetem magam. De aztán mégis arra gondoltam, hogy lehet rosszul csináltam, tettem mindent ebben a kapcsolatban, de őszinte voltam, és sokszor csak ez számít. Őszinte, mint ahogy most ő. És egyszerre kezdtem jobban lenni, mert tudtam, hogy az, amit Anna iránt érzek, az nem szerelem. Valami olyasmi, de mégsem az. Megszokott ragaszkodás. Ahogy apánál láttam, mikor anya faképnél hagyta. Küzdeni akart a múltért, a jelen semmibe szökő vágyképével hadakozott. Én nem akartam ezt, nem akartam ilyen lenni. Anna lemondó dacossága végül új reményt ültetett szívembe. Hogy lehet ezt másképp is. Hogy újra meg lehet próbálni. Sosem akartam visszaszerezni őt, sokáig még barátok maradtunk, pár éve első babája keresztelőjére is meghívott. Jó volt nézni őt. Őket. A mosdóra gondoltam, a zubogó hideg vízre. Talán ő is. Amikor kezembe vettem a babát olyan szeretettel adta oda, mint ahogy a hajam simította a csap alatt. Láttam, hogy nagyon boldog. Sokat jelent az embernek, ha látják rajta. Köszönöm, Anna.
2012. július 17., kedd
Kőtörő
Valaki, valahol mindig sír. Sír a gyerek, mert nem kapta, meg amire vágyott, sír az asszony, siratja elveszett éveit, megfakult éveit. Valódi könnyeket hazudnak a hétköznapok sivársága fölé. Ritmikus nyugalomban hüppögnek, nyöszörögnek, tanácstalanul arcuk elé emelik kezüket. Mintha félnének valamitől, valakitől.
A vonat pontosan nyolc órakor gördül be az állomásra. Épp az órámra néztem, amikor a forgalmista a vágányok felé baktatott. Kezében félig szítt cigaretta, jobb hónalja alá szorította az indítás jelzőt. Még tán dudorászott is. Jól megfigyelhettem, volt időm rá, a vonat lomha mozdulatokkal érte csak el az állomást, az ébredező reggelbe zuhanó gyenge fény homályló csendet varázsolt a főépület cirádás, feleslegesen túldíszített cseréptetőjére. Egyáltalán nem idős ember a forgalmista. Nem lehet több negyvennél. Magas, jó kiállású, szép szál ember. Csak arcára ült ki némileg a folyton mozgásban lévő telhetetlen nagy biológus, az idő. Arca frissen borotvált, nem sokkal az esti műszak előtt kaphatta le a szőrt. Bizonyosan jó minőségű beretvát használ. Klasszikusan, fenő késsel, az arcát beszappanozza. Megfontolt mozdulatokkal tereli a pengét a jó irányba, sehol egy vágás, szisszenés, hiba. Sima az arca, mint a baba popsi. Látom, ahogy felszisszen az alkoholtól átitatott olcsó arcszesz maró érzetétől, nagyokat fújtat, körbejárja a fürdőszobát, majd a szoba felé indul, kezében fehér törülköző, azzal legyezi felhevült arcát, közben a szobát, a lakást olcsó parfümszag árasztja el. Atlétában van, csíkos pizsama alsót hord, lábán idejétmúlt mamusz. Alig múlt negyven, mégis koravén életet él. Egy életben két énje között ingázik. Az egyik a nappalos énje, amikor reggeles. Olyankor lázasan készülődik, feszes tettvágy lüktet izmai között. Reggel sok a szép lány a vonalakon. A munkába menők, egyetemisták, nemrégiben anyává vált unatkozó szépasszonyok. Mindig van egy-egy kedves szava hozzájuk. Bókol minduntalan. Viszonzást nem vár, de tudja jól, hogy hatással van a nőkre. Fellépése van, sármja, határozott és céltudatos. Megvan az eszköztára a hódításhoz, mégsem tud élni a kínálkozó lehetőségekkel. Ki tudja miért.
Régről ismerem, még az ifjúkorból, de ő biztosan nem emlékszik már rám. Három éve, egy egész nyáron át könyvet és újságot árultam a főbejárattól balra, az utasellátó büfé és a kiskocsmák közötti részen, közvetlen az átjáró alatt. Az átjáró alatt, ami a sínek felett köti össze az innenső oldalt a túloldalival. Mert így biztonságos az áthaladás. Persze, soha, senki sem használta. Sokat változott az óta. Külsőleg is, de az nem számottevő. Mindannyian az idő, a kor markában vagyunk. Az öregedés az élet velejárója, nem lehet elfutni előle. Más miatt látom azt, hogy megváltozott. Csendesebb lett, kevesebbet mosolyog, kacarászik, dudorászik. Emlékszem, minden reggel az a kép fogadott, hogy bent ül az irodájában, kávét kortyolgat és cigarettázik, közben lágy, dallamos hangon szól egy gramofon, régen elfeledett, ezeréves slágerekkel. Unos-untalan ezek a fodros dallamok töltötték be a tér sötétlő csendjét. Olyan avíttnak, porosnak éreztem a helyzetét, mintha nem is élne, mintha egy kiállítási tárgy lett volna az a gramofon, és a tér, ami körülveszi, beleértve a forgalmistát is, múzeum. De akkor tudom, még boldog volt. Létezett benne, azaz elszántság, dac, harcos lendület, ami az élethez feltétlen szükséges. Igazi kőtörőnek mutatta magát. Felnéztem rá, tiszteltem. Egy nap előbb érkeztem, nyár volt, könnyebb volt biciklivel munkába járni, mint tömeg közlekedni, így hát a számított időn belül érkeztem. Az állomás csendes volt, kihalt. A peronon egy lélek sem, a váróban nyugodt csend honolt. Csak a pénztár feletti homályló fényű világítótest érzékeltette, hogy jelen van az élet. Az esti műszak létszáma csupán két fő. Ebből egy általában végigalussza az éjszakát, a másik meg bóbiskolva szendereg a kiült kanapén. Telex, üzenet ritkán érkezik, a menetrend pontos és kiszámítható. Az utolsó éjféli gyors elhaladása után a postavonatig feketéllő csendbe burkolózik az állomás. A lámpák fényei kihunynak, csak az utcai póznák világítják be az állomást és környékét. A boltok, italmérések bezárnak, a részegek tántorgó mozdulatokkal hazafelé indulnak. Borízű hangos szóváltásokkal búcsúztatják az éjszakát, aztán csend kerül közéjük. Innentől aztán egész hajnalig szinte semmi sem történik. Minden megáll, lelassul, szinte a mozgásképtelenség állapotáig. A légzés monotonná válik, kihagy néhány ütemet a szív, a pulzus, a kezekben az erek elernyednek, ellazulnak. Pihenni vágyik minden test. Minden szellem.
Hajnalban érkeztem, jóval a postavonat előtt. Hahózni, kezdtem lázas félhangon, hátha meghallja valaki, de senki sem válaszolt. A biciklit a peron melletti vasrácsnak támasztottam, az egyik közeli padra huppantam és végignyúltam rajta. Nadrágom oldalzsebéből almát vettem elő, tisztává dörzsöltem mellkasomon, és jóízűen beleharaptam. Fogam között aprót roppant a finommá vált almahéj, az édeskés húslé. A bódém már ott várt rám. A hajnali szürkületben szinte fénylett rajta a felirat: Könyv adás-vétel. A vétel csak formálisan volt jelen, mert ha hozott is könyvet valaki, és azt eladásra kínálta, nekem a főnök utasítása alapján nemet kellett mondanom, kivéve a hagyatékból származó regényekre, enciklopédiákra, ha ilyet láttam, el kellett kérnem az illető telefonszámát, és később a főnök úr megkereste az illetőt, megnézte az ajánlott termékeket. Ha olyat talált, amiből nagy hasznot remélt, megvette, és ezek később kikerültek hozzám a pultra is. Na, nem mind, mert ezekből sokat a góré a belvárosban üzemelő antikváriumába vitt át, ott több pénzt kapott érte, mint itt, ebben a külvárosi vonatállomáson. Ezt meg is lehet érteni. Történt egyszer, hogy egy igen idős úr telepedett a mellettem lévő padok egyikére, kezében egy könyv pihent, a másikban sétabot. Még sosem láttam sétabottal közlekedni senkit, csak a filmeken. Tanárfélének tetszett, olyasvalakinek, aki nemcsak az élet iskoláját járta ki, hanem egyéb katedrákon is jelentős tudást halmozott fel. Csak ült ott az egyik pirosra festett padon, és sokáig nem mozdult. Eltelhetett vagy félóra, mire a sétabotot kiengedte kezéből, és a pad korlátjának támasztotta, majd egy régimódi szemüveg-féleséget vett elő, felnyitotta a könyvet annál a résznél ahol éppen tartott a történetben, és elmélyülten olvasni kezdett. Nálam közben a könyves pultnál nagy volt a lökdösődés. Több nénike, munkásnő, mérnök feleség rohant egybe, ennek az oka nem volt más, hogy éppen aznap reggel pakoltam ki az új romantikus füzetek újabb részeit. Rácsaptak, mint vércse a vakondgyíkra. Ismertem már őket, így nem zavart meg a roham, azt is tudtam, hogy általában a vonathoz időzítik magukat és a vásárlást, így megkövetelték a gyors és precíz kiszolgálást. Nem is volt ezzel gond, ment könnyen. Fejben számoltam ki az összeget, és magát a visszajárót is. A matek mindig jól ment, itt meg ez szinte kisebb mutatványnak számított, amikor egy-egy matróna, öt-hat új szerelmes füzetet is magához ölelt megvételre, és meg szinte rájuk sem pillantva mondtam a végösszeget. Hatvanhárom forint lesz, csókolom. Hatvanötöt kaptam, kettő visszajárt. Hagyja csak fiatalember, a magáé, tartsa meg. És én megtartottam. Jobb napokon összejött az ötven forint borravaló. Erről szól a kereskedelem. Rutin, gyakorlat, gyorsaság, mosoly, határozottság, kedvesség. Belőlem egyik sem hiányzott, ahogy a családomból sem. A nagyapának csemege boltja volt a belvárosban, még a második világégés előtt és alatt. Az üzlet ugyan nem égett le, vagy semmisült meg az ostrom alatt, tovább üzemelt egészen az államosításig. A nagypapát egy üveg befőttel, és egy rúd csabaival a kezében rakták ki a boltból egy tavaszi délelőttön. Be sem tehette többé a lábát a boltba. Valljuk be, nem is akarta. Később ebbe halt bele, a nagy vágyódásba. Hogy nincsen neki már élete a bolt nélkül. Nem is volt. Szép csendben, fokról-fokra leépülni vágyott, mi meg hagytuk. Az egyik vasárnapi ebédnél hirtelen lefordult az asztal mellől és fel sem kelt többé. Elvitte a szíve. Ez az öregúr még hasonlít is a nagyfaterre. Ugyanilyen kimért, pedáns, elegáns volt fénykorában, mint ez az ismeretlen. A 10.15-ös Budapest-Nyugatiból érkező és Szegedre tartón szerelvény közben az állomásra érkezett, és a romantikus felhőben tobzódó mamikák elhagyták a bódémat, és felszálltak a vonatra. Szinte láttam, ahogy a helyfoglalás után elmélyülten belevetik magukat José Armando és Inezita felettébb fordulatos, kalandokban és izgalmakban bővelkedő történeteikbe. Én közben visszatértem az öregúrhoz. Próbáltam kivenni mit olvas. A gesztenyefák napfény csurgató árnyékában ez nem is volt könnyű feladat. Szerencsére a könyvön a szerző nevét csupa nagybetűvel írták. Fejes Endre. Még sosem hallottam róla. Azaz dehogynem, hiszen nemrégiben adta a tévé azt a filmsorozatot. Tudják, amiben a görög diplomatának álcázott fiú megöli azt a gyönyörű lányt. Borzalmas történet. És ami még borzalmasabb benne, hogy igaz, valóságos élményeken alapszik. Durva, kemény, küzdelmes világban élünk, amiben minden megtörténhet. Nem lehet nyugta sohasem az embernek. Az öregúr kissé feljebb emelte kezét, és vele a könyvet, tán egy fontosabb részt akart jobban szemügyre venni, azért emelte a szeme elé a kötetet, mindegy is, a fontosabb az, hogy ezzel a mozdulattal láttatni engedte a címet. Rozsdatemető. De szép cím. Metaforikus. Biztos, hogy egyéb jelentése is van. A tanáraim is azt mondták, hogy az irodalom sosem az, aminek látszik valójában. Más kerekeken gurul, mint a normál személygépkocsik. Szerintem ez egy hülye hasonlat, valószínűleg az öreg Flekker, az irodalomtanárom, nem így értette, ahogy mondta valójában, de hát az esetek nagy százalékában piás volt, így be-becsúszott egy-egy hiba, képzavar. Itt is ez lehet. Még az is lehet, hogy van ízlése az öregúrnak, és ez egy jó könyv. Mindenesetre megjegyzem a címet, az Édes Anna után el fogom olvasni. Az öregúr éppen akkor kelt fel a padról, mikor a sármőr forgalmista a vonat elengedése után visszafelé indult az irodájába. Voltaképpen nem is láthatták volna meg egymást első blikkre, mert a könyves bódé, és az árnyas pihenő az állomás legszélén helyezkedett el, az egyik mellékút, sétaút mellett, de valamiért mégis úgy kellett történnie, hogy egy adott pillanatban, teljesen egyszerre egymásra néztek. Az öregúr kezében sétabot és könyv, a forgalmista kezében jelzősíp és indítótárcsa. A két férfi egymásra nézett, szinte vigyáz állásba merevedett mindkettő, látható volt, hogy ismerik egymást, de egyik sem mozdult a másik irányában, nem indult üdvözölni a régen látott ismerőst. Vagy egy percig álltak így, egymással szemben, aztán az öregúr megfordult és elsietett. Sétabotjának veretes réz vége keményen koppant az aszfalton. A forgalmista két lépést tett felé, azon tűnődött, hogy tán utána kéne indulnia, de aztán mégis inkább az irodája felé vette az irányt. Dühösen, fújtatva lépett be az ajtaján. Később, amikor összebarátkoztunk kissé tudtam meg, hogy az öregúr az apja volt. Húsz éve nem látták egymást, amikor a forgalmista anyja megbetegedett, az apjuk elköltözött tőlük. Sokáig, évekig egyedül ápolta a beteg, idős asszonyt a fia, majd amikor az utolsó óra közeledtével az apjáért küldött, az nem jött el. Búcsú nélkül engedte útjára az asszonyt. Ki tudja miért volt ilyen makacs. Nincs rá megfelelő magyarázat. Arra viszont van, hogy a forgalmista miért gyűlölte meg az apját. Ezért. A lemondásért. A cserbenhagyásért, a megtagadásért. Úgyis halt meg végül az apja, hogy a fia mit sem tudott róla. Totális csendben, végtelen magányban. Rozsdamarta szívvel.
Reggel nyolc óra van, a vonatomra várok, hogy bevigyen a nagyállomásra, és onnan metróval eljussak az iskolába. Sokan állunk már a peronon, kisebb tömeg tolakszik, hogy minél előbb felkerüljön a szerelvényre, hogy minél jobb helyet foglalhasson magának. Végre, az én szerelvényem érkezik. A tonnányi vasszörny döccenőn bebiceg az állomásra. Búsan kattogó vonatkerekek ébresztik a reggelt. A vonat lassítva megáll, a fékek csikorognak, nyikorognak, a kerekek sírnak, könnyezve fémforgács virágokkal szennyezik be a síneket. Hagyom, hadd tóduljon elém a tömeg, majd amikor már kissé csendesebbé válik a rohanás, én is megkapaszkodom az egyik vasrács fogódzójában, és felhúzom magam az egyik szerelvényre. Nem is megyek beljebb, megállok a fülke egyik hasadékában, fejemre teszem a fejhallgatót és elindítom a walkmant. Induláskor látom, ahogy az emberem teli tüdőből belefúj sípjába, és az indítótárcsát magasra emelve útnak indítja a vonatot. Látom rajta, hogy egyáltalán nem boldog. Ebben a kurva országban senki sem boldog, senki sem lehet boldog. Előveszem a táskámból a bekészített párizsis zsömlét, és nagyot harapok belé. A fülemben üvölt a rock n’roll. Egyre valóságosabbá válik a táj. Az élet mindig hazavár. Ha van hová haza menni.
A vonat pontosan nyolc órakor gördül be az állomásra. Épp az órámra néztem, amikor a forgalmista a vágányok felé baktatott. Kezében félig szítt cigaretta, jobb hónalja alá szorította az indítás jelzőt. Még tán dudorászott is. Jól megfigyelhettem, volt időm rá, a vonat lomha mozdulatokkal érte csak el az állomást, az ébredező reggelbe zuhanó gyenge fény homályló csendet varázsolt a főépület cirádás, feleslegesen túldíszített cseréptetőjére. Egyáltalán nem idős ember a forgalmista. Nem lehet több negyvennél. Magas, jó kiállású, szép szál ember. Csak arcára ült ki némileg a folyton mozgásban lévő telhetetlen nagy biológus, az idő. Arca frissen borotvált, nem sokkal az esti műszak előtt kaphatta le a szőrt. Bizonyosan jó minőségű beretvát használ. Klasszikusan, fenő késsel, az arcát beszappanozza. Megfontolt mozdulatokkal tereli a pengét a jó irányba, sehol egy vágás, szisszenés, hiba. Sima az arca, mint a baba popsi. Látom, ahogy felszisszen az alkoholtól átitatott olcsó arcszesz maró érzetétől, nagyokat fújtat, körbejárja a fürdőszobát, majd a szoba felé indul, kezében fehér törülköző, azzal legyezi felhevült arcát, közben a szobát, a lakást olcsó parfümszag árasztja el. Atlétában van, csíkos pizsama alsót hord, lábán idejétmúlt mamusz. Alig múlt negyven, mégis koravén életet él. Egy életben két énje között ingázik. Az egyik a nappalos énje, amikor reggeles. Olyankor lázasan készülődik, feszes tettvágy lüktet izmai között. Reggel sok a szép lány a vonalakon. A munkába menők, egyetemisták, nemrégiben anyává vált unatkozó szépasszonyok. Mindig van egy-egy kedves szava hozzájuk. Bókol minduntalan. Viszonzást nem vár, de tudja jól, hogy hatással van a nőkre. Fellépése van, sármja, határozott és céltudatos. Megvan az eszköztára a hódításhoz, mégsem tud élni a kínálkozó lehetőségekkel. Ki tudja miért.
Régről ismerem, még az ifjúkorból, de ő biztosan nem emlékszik már rám. Három éve, egy egész nyáron át könyvet és újságot árultam a főbejárattól balra, az utasellátó büfé és a kiskocsmák közötti részen, közvetlen az átjáró alatt. Az átjáró alatt, ami a sínek felett köti össze az innenső oldalt a túloldalival. Mert így biztonságos az áthaladás. Persze, soha, senki sem használta. Sokat változott az óta. Külsőleg is, de az nem számottevő. Mindannyian az idő, a kor markában vagyunk. Az öregedés az élet velejárója, nem lehet elfutni előle. Más miatt látom azt, hogy megváltozott. Csendesebb lett, kevesebbet mosolyog, kacarászik, dudorászik. Emlékszem, minden reggel az a kép fogadott, hogy bent ül az irodájában, kávét kortyolgat és cigarettázik, közben lágy, dallamos hangon szól egy gramofon, régen elfeledett, ezeréves slágerekkel. Unos-untalan ezek a fodros dallamok töltötték be a tér sötétlő csendjét. Olyan avíttnak, porosnak éreztem a helyzetét, mintha nem is élne, mintha egy kiállítási tárgy lett volna az a gramofon, és a tér, ami körülveszi, beleértve a forgalmistát is, múzeum. De akkor tudom, még boldog volt. Létezett benne, azaz elszántság, dac, harcos lendület, ami az élethez feltétlen szükséges. Igazi kőtörőnek mutatta magát. Felnéztem rá, tiszteltem. Egy nap előbb érkeztem, nyár volt, könnyebb volt biciklivel munkába járni, mint tömeg közlekedni, így hát a számított időn belül érkeztem. Az állomás csendes volt, kihalt. A peronon egy lélek sem, a váróban nyugodt csend honolt. Csak a pénztár feletti homályló fényű világítótest érzékeltette, hogy jelen van az élet. Az esti műszak létszáma csupán két fő. Ebből egy általában végigalussza az éjszakát, a másik meg bóbiskolva szendereg a kiült kanapén. Telex, üzenet ritkán érkezik, a menetrend pontos és kiszámítható. Az utolsó éjféli gyors elhaladása után a postavonatig feketéllő csendbe burkolózik az állomás. A lámpák fényei kihunynak, csak az utcai póznák világítják be az állomást és környékét. A boltok, italmérések bezárnak, a részegek tántorgó mozdulatokkal hazafelé indulnak. Borízű hangos szóváltásokkal búcsúztatják az éjszakát, aztán csend kerül közéjük. Innentől aztán egész hajnalig szinte semmi sem történik. Minden megáll, lelassul, szinte a mozgásképtelenség állapotáig. A légzés monotonná válik, kihagy néhány ütemet a szív, a pulzus, a kezekben az erek elernyednek, ellazulnak. Pihenni vágyik minden test. Minden szellem.
Hajnalban érkeztem, jóval a postavonat előtt. Hahózni, kezdtem lázas félhangon, hátha meghallja valaki, de senki sem válaszolt. A biciklit a peron melletti vasrácsnak támasztottam, az egyik közeli padra huppantam és végignyúltam rajta. Nadrágom oldalzsebéből almát vettem elő, tisztává dörzsöltem mellkasomon, és jóízűen beleharaptam. Fogam között aprót roppant a finommá vált almahéj, az édeskés húslé. A bódém már ott várt rám. A hajnali szürkületben szinte fénylett rajta a felirat: Könyv adás-vétel. A vétel csak formálisan volt jelen, mert ha hozott is könyvet valaki, és azt eladásra kínálta, nekem a főnök utasítása alapján nemet kellett mondanom, kivéve a hagyatékból származó regényekre, enciklopédiákra, ha ilyet láttam, el kellett kérnem az illető telefonszámát, és később a főnök úr megkereste az illetőt, megnézte az ajánlott termékeket. Ha olyat talált, amiből nagy hasznot remélt, megvette, és ezek később kikerültek hozzám a pultra is. Na, nem mind, mert ezekből sokat a góré a belvárosban üzemelő antikváriumába vitt át, ott több pénzt kapott érte, mint itt, ebben a külvárosi vonatállomáson. Ezt meg is lehet érteni. Történt egyszer, hogy egy igen idős úr telepedett a mellettem lévő padok egyikére, kezében egy könyv pihent, a másikban sétabot. Még sosem láttam sétabottal közlekedni senkit, csak a filmeken. Tanárfélének tetszett, olyasvalakinek, aki nemcsak az élet iskoláját járta ki, hanem egyéb katedrákon is jelentős tudást halmozott fel. Csak ült ott az egyik pirosra festett padon, és sokáig nem mozdult. Eltelhetett vagy félóra, mire a sétabotot kiengedte kezéből, és a pad korlátjának támasztotta, majd egy régimódi szemüveg-féleséget vett elő, felnyitotta a könyvet annál a résznél ahol éppen tartott a történetben, és elmélyülten olvasni kezdett. Nálam közben a könyves pultnál nagy volt a lökdösődés. Több nénike, munkásnő, mérnök feleség rohant egybe, ennek az oka nem volt más, hogy éppen aznap reggel pakoltam ki az új romantikus füzetek újabb részeit. Rácsaptak, mint vércse a vakondgyíkra. Ismertem már őket, így nem zavart meg a roham, azt is tudtam, hogy általában a vonathoz időzítik magukat és a vásárlást, így megkövetelték a gyors és precíz kiszolgálást. Nem is volt ezzel gond, ment könnyen. Fejben számoltam ki az összeget, és magát a visszajárót is. A matek mindig jól ment, itt meg ez szinte kisebb mutatványnak számított, amikor egy-egy matróna, öt-hat új szerelmes füzetet is magához ölelt megvételre, és meg szinte rájuk sem pillantva mondtam a végösszeget. Hatvanhárom forint lesz, csókolom. Hatvanötöt kaptam, kettő visszajárt. Hagyja csak fiatalember, a magáé, tartsa meg. És én megtartottam. Jobb napokon összejött az ötven forint borravaló. Erről szól a kereskedelem. Rutin, gyakorlat, gyorsaság, mosoly, határozottság, kedvesség. Belőlem egyik sem hiányzott, ahogy a családomból sem. A nagyapának csemege boltja volt a belvárosban, még a második világégés előtt és alatt. Az üzlet ugyan nem égett le, vagy semmisült meg az ostrom alatt, tovább üzemelt egészen az államosításig. A nagypapát egy üveg befőttel, és egy rúd csabaival a kezében rakták ki a boltból egy tavaszi délelőttön. Be sem tehette többé a lábát a boltba. Valljuk be, nem is akarta. Később ebbe halt bele, a nagy vágyódásba. Hogy nincsen neki már élete a bolt nélkül. Nem is volt. Szép csendben, fokról-fokra leépülni vágyott, mi meg hagytuk. Az egyik vasárnapi ebédnél hirtelen lefordult az asztal mellől és fel sem kelt többé. Elvitte a szíve. Ez az öregúr még hasonlít is a nagyfaterre. Ugyanilyen kimért, pedáns, elegáns volt fénykorában, mint ez az ismeretlen. A 10.15-ös Budapest-Nyugatiból érkező és Szegedre tartón szerelvény közben az állomásra érkezett, és a romantikus felhőben tobzódó mamikák elhagyták a bódémat, és felszálltak a vonatra. Szinte láttam, ahogy a helyfoglalás után elmélyülten belevetik magukat José Armando és Inezita felettébb fordulatos, kalandokban és izgalmakban bővelkedő történeteikbe. Én közben visszatértem az öregúrhoz. Próbáltam kivenni mit olvas. A gesztenyefák napfény csurgató árnyékában ez nem is volt könnyű feladat. Szerencsére a könyvön a szerző nevét csupa nagybetűvel írták. Fejes Endre. Még sosem hallottam róla. Azaz dehogynem, hiszen nemrégiben adta a tévé azt a filmsorozatot. Tudják, amiben a görög diplomatának álcázott fiú megöli azt a gyönyörű lányt. Borzalmas történet. És ami még borzalmasabb benne, hogy igaz, valóságos élményeken alapszik. Durva, kemény, küzdelmes világban élünk, amiben minden megtörténhet. Nem lehet nyugta sohasem az embernek. Az öregúr kissé feljebb emelte kezét, és vele a könyvet, tán egy fontosabb részt akart jobban szemügyre venni, azért emelte a szeme elé a kötetet, mindegy is, a fontosabb az, hogy ezzel a mozdulattal láttatni engedte a címet. Rozsdatemető. De szép cím. Metaforikus. Biztos, hogy egyéb jelentése is van. A tanáraim is azt mondták, hogy az irodalom sosem az, aminek látszik valójában. Más kerekeken gurul, mint a normál személygépkocsik. Szerintem ez egy hülye hasonlat, valószínűleg az öreg Flekker, az irodalomtanárom, nem így értette, ahogy mondta valójában, de hát az esetek nagy százalékában piás volt, így be-becsúszott egy-egy hiba, képzavar. Itt is ez lehet. Még az is lehet, hogy van ízlése az öregúrnak, és ez egy jó könyv. Mindenesetre megjegyzem a címet, az Édes Anna után el fogom olvasni. Az öregúr éppen akkor kelt fel a padról, mikor a sármőr forgalmista a vonat elengedése után visszafelé indult az irodájába. Voltaképpen nem is láthatták volna meg egymást első blikkre, mert a könyves bódé, és az árnyas pihenő az állomás legszélén helyezkedett el, az egyik mellékút, sétaút mellett, de valamiért mégis úgy kellett történnie, hogy egy adott pillanatban, teljesen egyszerre egymásra néztek. Az öregúr kezében sétabot és könyv, a forgalmista kezében jelzősíp és indítótárcsa. A két férfi egymásra nézett, szinte vigyáz állásba merevedett mindkettő, látható volt, hogy ismerik egymást, de egyik sem mozdult a másik irányában, nem indult üdvözölni a régen látott ismerőst. Vagy egy percig álltak így, egymással szemben, aztán az öregúr megfordult és elsietett. Sétabotjának veretes réz vége keményen koppant az aszfalton. A forgalmista két lépést tett felé, azon tűnődött, hogy tán utána kéne indulnia, de aztán mégis inkább az irodája felé vette az irányt. Dühösen, fújtatva lépett be az ajtaján. Később, amikor összebarátkoztunk kissé tudtam meg, hogy az öregúr az apja volt. Húsz éve nem látták egymást, amikor a forgalmista anyja megbetegedett, az apjuk elköltözött tőlük. Sokáig, évekig egyedül ápolta a beteg, idős asszonyt a fia, majd amikor az utolsó óra közeledtével az apjáért küldött, az nem jött el. Búcsú nélkül engedte útjára az asszonyt. Ki tudja miért volt ilyen makacs. Nincs rá megfelelő magyarázat. Arra viszont van, hogy a forgalmista miért gyűlölte meg az apját. Ezért. A lemondásért. A cserbenhagyásért, a megtagadásért. Úgyis halt meg végül az apja, hogy a fia mit sem tudott róla. Totális csendben, végtelen magányban. Rozsdamarta szívvel.
Reggel nyolc óra van, a vonatomra várok, hogy bevigyen a nagyállomásra, és onnan metróval eljussak az iskolába. Sokan állunk már a peronon, kisebb tömeg tolakszik, hogy minél előbb felkerüljön a szerelvényre, hogy minél jobb helyet foglalhasson magának. Végre, az én szerelvényem érkezik. A tonnányi vasszörny döccenőn bebiceg az állomásra. Búsan kattogó vonatkerekek ébresztik a reggelt. A vonat lassítva megáll, a fékek csikorognak, nyikorognak, a kerekek sírnak, könnyezve fémforgács virágokkal szennyezik be a síneket. Hagyom, hadd tóduljon elém a tömeg, majd amikor már kissé csendesebbé válik a rohanás, én is megkapaszkodom az egyik vasrács fogódzójában, és felhúzom magam az egyik szerelvényre. Nem is megyek beljebb, megállok a fülke egyik hasadékában, fejemre teszem a fejhallgatót és elindítom a walkmant. Induláskor látom, ahogy az emberem teli tüdőből belefúj sípjába, és az indítótárcsát magasra emelve útnak indítja a vonatot. Látom rajta, hogy egyáltalán nem boldog. Ebben a kurva országban senki sem boldog, senki sem lehet boldog. Előveszem a táskámból a bekészített párizsis zsömlét, és nagyot harapok belé. A fülemben üvölt a rock n’roll. Egyre valóságosabbá válik a táj. Az élet mindig hazavár. Ha van hová haza menni.
Önéletlányaim - Négyesszámú
Rebeka
Regina után több mint egy évig nem volt barátnőm. Más dolgok foglaltak le, nem a csajozás. Jóval többet jártam edzésre, mint korábban, versenyeztem, volt, hogy nyertem is, talán titokban élsportolónak készültem. Apám nagyon örült volna neki, de végül máshogy történt. Az egyik birkózó edzésen egy nálam majd kétszer akkora fiúval párosítottak össze. Ez még nem is lett volna akkora baj, ha aznap nem a vállon átdobást gyakoroljuk éppen. De pechemre ezen a napon raktak össze a dagival. Elég volt egyetlen félresikerült mozdulat. Aznap még nem is éreztem, hogy baj lenne, de másnap már nagyon fájt. Lágyéksérv, műtét, Madarász utcai kórház. Ez volt akkoriban a gyermekek kórháza. Lehet még ma is az, nem nagyon jártam a falai között mostanában. A kórházban ismertem meg Rebekát, Rebust. Szőke, alacsony lány volt, széles csípő, formás fenék, kissé vastag combok, erős, izmos vádli. A cicije egészen parányi volt, mint két kicsi dió. Még csak tizenhárom éves volt, de már három barátja volt már előttem. Falta a férfiakat. Na, jó a fiúkat. Cserfes, nagyszájú csaj volt, a mandulaműtétére várt. A folyosón ismerkedtünk meg, még a műtétem előtt. Berezelve topogtam a folyosón, fújtatva, hörögve, a falat pöckölve. Egy óra múlva kezdődik a műtét. Altatásos. Az arcomra kerül egy maszk, jön az altatógáz és huppsz már alszom is. Aztán sika, kasza, és ébredés. Féltem a vágástól. Féltem, hogy nem ébredek fel. Ani, nővérem mesélte még a bejövetel előtt, hogy van, aki nehezen jön vissza az altatásból. Teljesen rám hozta a frászt. Tényleg ideges voltam. Rebeka odaült mellém a folyosón lévő fehérre festett, nagy, széles padra és vagy két percig meg sem szólalt. Aztán, olyan felnőttesen csak ennyit mondott:
- Nyugi, pillanatok alatt megvannak veled. Betolnak, kitolnak. Ma már te vagy a negyedik. Gyorsan megy ez, ne izgulj.
Olyan nyugodtan, olyan kellemesen mondta, hogy egyszerre megnyugodtam. Hiszen tényleg. Én is láttam, hogy akik bementek, azok igen hamar már jöttek is vissza. Tényleg nem bonyolult ügy ez. Aztán nem is lett az. Egy óra alatt megvoltam mindennel. A műtét utáni alig ébresztő után rendesen kiütve majdnem estig aludtam. De utána frissen, üdén ébredtem. Az ágyam körül ott volt az egész család. Anya, apa, nővérem, nagymami, nagypapa. Felkelni nem tudtam és nem is szabadott, de azért felültem és így beszélgettünk. Hoztak sok-sok ennivalót, innivalót. Amikor elmentek megkértem egyik betegtársam "könyököst", hogy kapcsolja be a tartóban lévő kis tévét. Sérv kettő azt mondta, azt nem szabad, de könyökös jó haver volt, odaügetett a tévéhez és bekapcsolta. Surda ment benne, épp az a jelenet, amikor az étteremben először táncol a jövendőbelijének. Néztem a tévét, azaz néztük, a nővéreknek fel se tűnt, hogy nézzük, és egyszerre oldalra sandítottam. Rebeka állt az ajtóban, kezében egy doboz keksz. Meg sem várta, hogy magam mellé invitáljam, odaszökkent mellém, és leült az ágyam szélére. Tévéztünk. Egészen addig, amíg le nem buktunk. Hirtelen egy nővér jelent meg az ajtóban, szentségelt egyet, a szobájába zavarta Rebust, a tévét meg kikapcsolta. Ostoba némber. De ez volt az a pillanat, amikor megpecsételődött a sorsunk. Másnap már felkelhettem és azonnal Rebeka szobájához siettem. Nem volt bent, neki épp akkor ment le a műtét. Megvártam. Láttam, ahogy betolják a szobájába. Ahogy bemennek hozzá a szülei. Nagyon fiatal szülei voltak, szinte még kamaszok. Érdekesnek hatott számomra. Aztán nagyjából azt a jelenetet ismételtük meg amit nálam, csak tévé és keksz nélkül. Én beszéltem, ő egy lapra írta a válaszokat. Sokat mosolyogtunk. Tőle tanultam meg mi az a mosolygós fej. Utána még három napig tartottak bent minket. A második nap csókolóztunk először. Hajh, nagyon tudott csókolózni. Vele tanultam meg smárolni. Azelőtt olyan rendes fiú módjára csókoltam a lányokat. De Rebus dirty csókja teljesen levett a lábamról. Eksztatikus mámor volt, szinte beleborzongtam. Úgy járt a nyelve a számban, mint a motolla. Mondanom sem kell, hogy alul, de felül sem hagyott hidegen. De ennek ellenére sem szerettem belé. Valahogy nem ment. Túl vagány lány volt, nagyhangú, harsány. Ő dominált a kapcsolatunkban. Két napig jártunk. Én mehettem haza hamarabb. A búcsú előtt még berángatott az egyik kezelőbe és tövig nyomta a nyelvét a szájamba. Előtte mandulás vagy mogyorós csokit majszolhatott, mert olyan volt a csókja íze. Amikor csókolt, szinte levegőt sem vett. Beleadott apait-anyait. Tizenhárom éves volt akkor. Mi lehet vele most? Még mindig ilyen vérbő, ilyen harsány? Azt gondolom igen. Vagy mégsem, gyermekei vannak, már régen lenyugodott, igazi családanya lett belőle. Még a vezetéknevét sem tudom. A cetlire, amit búcsúzáskor adott, csak a címét és a keresztnevét írta fel. Én minden adatomat megadtam. Sosem írtunk egymásnak. Az ő típusa szerettette meg velem a vérbő, temperamentumos lányokat. Köszönettel tartozom neki.
Regina után több mint egy évig nem volt barátnőm. Más dolgok foglaltak le, nem a csajozás. Jóval többet jártam edzésre, mint korábban, versenyeztem, volt, hogy nyertem is, talán titokban élsportolónak készültem. Apám nagyon örült volna neki, de végül máshogy történt. Az egyik birkózó edzésen egy nálam majd kétszer akkora fiúval párosítottak össze. Ez még nem is lett volna akkora baj, ha aznap nem a vállon átdobást gyakoroljuk éppen. De pechemre ezen a napon raktak össze a dagival. Elég volt egyetlen félresikerült mozdulat. Aznap még nem is éreztem, hogy baj lenne, de másnap már nagyon fájt. Lágyéksérv, műtét, Madarász utcai kórház. Ez volt akkoriban a gyermekek kórháza. Lehet még ma is az, nem nagyon jártam a falai között mostanában. A kórházban ismertem meg Rebekát, Rebust. Szőke, alacsony lány volt, széles csípő, formás fenék, kissé vastag combok, erős, izmos vádli. A cicije egészen parányi volt, mint két kicsi dió. Még csak tizenhárom éves volt, de már három barátja volt már előttem. Falta a férfiakat. Na, jó a fiúkat. Cserfes, nagyszájú csaj volt, a mandulaműtétére várt. A folyosón ismerkedtünk meg, még a műtétem előtt. Berezelve topogtam a folyosón, fújtatva, hörögve, a falat pöckölve. Egy óra múlva kezdődik a műtét. Altatásos. Az arcomra kerül egy maszk, jön az altatógáz és huppsz már alszom is. Aztán sika, kasza, és ébredés. Féltem a vágástól. Féltem, hogy nem ébredek fel. Ani, nővérem mesélte még a bejövetel előtt, hogy van, aki nehezen jön vissza az altatásból. Teljesen rám hozta a frászt. Tényleg ideges voltam. Rebeka odaült mellém a folyosón lévő fehérre festett, nagy, széles padra és vagy két percig meg sem szólalt. Aztán, olyan felnőttesen csak ennyit mondott:
- Nyugi, pillanatok alatt megvannak veled. Betolnak, kitolnak. Ma már te vagy a negyedik. Gyorsan megy ez, ne izgulj.
Olyan nyugodtan, olyan kellemesen mondta, hogy egyszerre megnyugodtam. Hiszen tényleg. Én is láttam, hogy akik bementek, azok igen hamar már jöttek is vissza. Tényleg nem bonyolult ügy ez. Aztán nem is lett az. Egy óra alatt megvoltam mindennel. A műtét utáni alig ébresztő után rendesen kiütve majdnem estig aludtam. De utána frissen, üdén ébredtem. Az ágyam körül ott volt az egész család. Anya, apa, nővérem, nagymami, nagypapa. Felkelni nem tudtam és nem is szabadott, de azért felültem és így beszélgettünk. Hoztak sok-sok ennivalót, innivalót. Amikor elmentek megkértem egyik betegtársam "könyököst", hogy kapcsolja be a tartóban lévő kis tévét. Sérv kettő azt mondta, azt nem szabad, de könyökös jó haver volt, odaügetett a tévéhez és bekapcsolta. Surda ment benne, épp az a jelenet, amikor az étteremben először táncol a jövendőbelijének. Néztem a tévét, azaz néztük, a nővéreknek fel se tűnt, hogy nézzük, és egyszerre oldalra sandítottam. Rebeka állt az ajtóban, kezében egy doboz keksz. Meg sem várta, hogy magam mellé invitáljam, odaszökkent mellém, és leült az ágyam szélére. Tévéztünk. Egészen addig, amíg le nem buktunk. Hirtelen egy nővér jelent meg az ajtóban, szentségelt egyet, a szobájába zavarta Rebust, a tévét meg kikapcsolta. Ostoba némber. De ez volt az a pillanat, amikor megpecsételődött a sorsunk. Másnap már felkelhettem és azonnal Rebeka szobájához siettem. Nem volt bent, neki épp akkor ment le a műtét. Megvártam. Láttam, ahogy betolják a szobájába. Ahogy bemennek hozzá a szülei. Nagyon fiatal szülei voltak, szinte még kamaszok. Érdekesnek hatott számomra. Aztán nagyjából azt a jelenetet ismételtük meg amit nálam, csak tévé és keksz nélkül. Én beszéltem, ő egy lapra írta a válaszokat. Sokat mosolyogtunk. Tőle tanultam meg mi az a mosolygós fej. Utána még három napig tartottak bent minket. A második nap csókolóztunk először. Hajh, nagyon tudott csókolózni. Vele tanultam meg smárolni. Azelőtt olyan rendes fiú módjára csókoltam a lányokat. De Rebus dirty csókja teljesen levett a lábamról. Eksztatikus mámor volt, szinte beleborzongtam. Úgy járt a nyelve a számban, mint a motolla. Mondanom sem kell, hogy alul, de felül sem hagyott hidegen. De ennek ellenére sem szerettem belé. Valahogy nem ment. Túl vagány lány volt, nagyhangú, harsány. Ő dominált a kapcsolatunkban. Két napig jártunk. Én mehettem haza hamarabb. A búcsú előtt még berángatott az egyik kezelőbe és tövig nyomta a nyelvét a szájamba. Előtte mandulás vagy mogyorós csokit majszolhatott, mert olyan volt a csókja íze. Amikor csókolt, szinte levegőt sem vett. Beleadott apait-anyait. Tizenhárom éves volt akkor. Mi lehet vele most? Még mindig ilyen vérbő, ilyen harsány? Azt gondolom igen. Vagy mégsem, gyermekei vannak, már régen lenyugodott, igazi családanya lett belőle. Még a vezetéknevét sem tudom. A cetlire, amit búcsúzáskor adott, csak a címét és a keresztnevét írta fel. Én minden adatomat megadtam. Sosem írtunk egymásnak. Az ő típusa szerettette meg velem a vérbő, temperamentumos lányokat. Köszönettel tartozom neki.
2012. július 16., hétfő
Önéletlányaim - Hármasszámú
Regina
Dóri után majd félévig pihenőt tartott a szívem és a libidóm. És nem is vágytam senkire. Aztán, 1990 nyarán megismertem Reginát. Regit, Regust. Anyáéknál, a Cérnagyárban voltam nyári munkán, a Bella néni unokahúga volt a Regina. Alacsony, erős, feszes combú, izmos vádlijú lány. Anyukája korábban Újpestben talajtornázott, egész a válogatottságig vitte, de aztán férjhez ment egy erdélyi ügyvédhez. Regi olyan kis hercegnő típus volt. Barna, vállig érő haj, mandulavágású szemek, azok is barnák természetesen, és az elengedhetetlen szépségpötty az ajka felett. Voltaképpen abba szerettem bele. Meg a nevetésébe. A tekercselőben láttam meg először, azt hiszem éppen kiöntötte a felmosó vizet. Csodás, mesébe illő pillanat volt. Senkinek nem állt még ilyen jól a koszos víz, mint neki. Rám nézett, nagy csodálkozó szemekkel, aztán sarkon fordult és elcsattogott a fém vödörrel. A haja fel volt tűzve, és olyan fejkötő alá bujtatták, mint ahogy a többi munkásasszony viselte. Kötelező volt így viselniük, fel kellett fogni a hajukat. Regi volt a második távkapcsolatom életemben. Mert Regina is vidéki lány volt. Mit vidéki. Erdélyi. Kolozsvárról érkezett, és a nyarat töltötte Bella néninél az öccsével, akit később volt szerencsém megismerni. Egy igazi kis bajkeverő csibész volt, utáltam. Reginának hétfő délelőttől, csütörtök estig udvaroltam, míg végül eljött velem randira. Az udvarlási kellékeim a következőek voltak:
- Egy Edda kazetta, Szaga van MC, 1988
- Egy darab piros alma
- Kettő darab Túró-Rudi (bármennyit megbírt volna belőle enni)
- Egy sztriptízes toll (ezt csak megmutattam, mert nagyon izgatta a fantáziáját)
- Egy sárga színű hajcsat
De a terv és a kitartó ostrom bevált, Regina randizott velem. Ő volt az első lány, akit moziba vittem. Szülői engedéllyel persze. Park moziba. Anya vitt el minket autóval, majd ő is jött értünk. De legalább magunkra hagyott minket a mozi idejére. Ciki, de csak a 101 kiskutyát adták aznap, reménykedtem valami felnőttesebb filmen, de az Istenek nem álltak mellém. Ő viszont nagyon élvezte, végig nevetett az egész film alatt. És szerencsére még nem látta. Odaát akkoriban nem volt divatban amerikai rajzfilmeket vetíteni. A testi érintkezés viszont vele ment a legnehezebben. Ultra konzervatív lány volt. Csók, ugyan, badarság. Azt nem szabad. Tapizás? Teljességgel kizárt. Szájra puszi. Esetleg. Az óta tudom milyen ízű a Túró-Rudis szájra puszi. Finom. Júliusban ismerkedtünk meg, ő augusztus végén utazott haza, addig voltaképpen a barátnőmnek mondhattam, bár a kettesben, közösen eltöltött idő nem rúg túl nagy óraszámra. Sajnos sokat kellett pátyolgatnunk a debil öccsét. De legalább kiélhettem nevelési hajlamaim a kis csávón. Ahogy apától láttam, beleállni kicsit egész törzzsel, lábfej kissé elfordul és indul a tockos. Olyankor mindig megnyugodott egy kis időre. Egy nagyon kicsire. Az utolsó nap, búcsúzáskor bedughattam a nyelvem Regina szájába, olyan fél-csók jelleggel. Finom, húsos, játékos nyelve volt. Láttam a szemén, hogy belül sajnálja, hogy ezt korábban nem csináltuk. Ez elégedettséggel töltött el. Az óta is elvileg ez megy a legjobban. A csók. Szóval, ez a hármasszámú leányzó története. Regina után elmondhattam, hogy hódítási vágyam és eredményességem már országokon átívelő tendenciát mutat. Regivel vágtam fel és dicsekedtem a legtöbbet a haverok előtt. Irigyelték, hogy erdélyi csajom volt. Azt hitték, ez valami más, valami egyéni, valami misztikus dolog. Pedig, dehogy. Ugyanolyan kamasz szerelem volt ez is, mint a többi. Gyors és gyermeteg.
Dóri után majd félévig pihenőt tartott a szívem és a libidóm. És nem is vágytam senkire. Aztán, 1990 nyarán megismertem Reginát. Regit, Regust. Anyáéknál, a Cérnagyárban voltam nyári munkán, a Bella néni unokahúga volt a Regina. Alacsony, erős, feszes combú, izmos vádlijú lány. Anyukája korábban Újpestben talajtornázott, egész a válogatottságig vitte, de aztán férjhez ment egy erdélyi ügyvédhez. Regi olyan kis hercegnő típus volt. Barna, vállig érő haj, mandulavágású szemek, azok is barnák természetesen, és az elengedhetetlen szépségpötty az ajka felett. Voltaképpen abba szerettem bele. Meg a nevetésébe. A tekercselőben láttam meg először, azt hiszem éppen kiöntötte a felmosó vizet. Csodás, mesébe illő pillanat volt. Senkinek nem állt még ilyen jól a koszos víz, mint neki. Rám nézett, nagy csodálkozó szemekkel, aztán sarkon fordult és elcsattogott a fém vödörrel. A haja fel volt tűzve, és olyan fejkötő alá bujtatták, mint ahogy a többi munkásasszony viselte. Kötelező volt így viselniük, fel kellett fogni a hajukat. Regi volt a második távkapcsolatom életemben. Mert Regina is vidéki lány volt. Mit vidéki. Erdélyi. Kolozsvárról érkezett, és a nyarat töltötte Bella néninél az öccsével, akit később volt szerencsém megismerni. Egy igazi kis bajkeverő csibész volt, utáltam. Reginának hétfő délelőttől, csütörtök estig udvaroltam, míg végül eljött velem randira. Az udvarlási kellékeim a következőek voltak:
- Egy Edda kazetta, Szaga van MC, 1988
- Egy darab piros alma
- Kettő darab Túró-Rudi (bármennyit megbírt volna belőle enni)
- Egy sztriptízes toll (ezt csak megmutattam, mert nagyon izgatta a fantáziáját)
- Egy sárga színű hajcsat
De a terv és a kitartó ostrom bevált, Regina randizott velem. Ő volt az első lány, akit moziba vittem. Szülői engedéllyel persze. Park moziba. Anya vitt el minket autóval, majd ő is jött értünk. De legalább magunkra hagyott minket a mozi idejére. Ciki, de csak a 101 kiskutyát adták aznap, reménykedtem valami felnőttesebb filmen, de az Istenek nem álltak mellém. Ő viszont nagyon élvezte, végig nevetett az egész film alatt. És szerencsére még nem látta. Odaát akkoriban nem volt divatban amerikai rajzfilmeket vetíteni. A testi érintkezés viszont vele ment a legnehezebben. Ultra konzervatív lány volt. Csók, ugyan, badarság. Azt nem szabad. Tapizás? Teljességgel kizárt. Szájra puszi. Esetleg. Az óta tudom milyen ízű a Túró-Rudis szájra puszi. Finom. Júliusban ismerkedtünk meg, ő augusztus végén utazott haza, addig voltaképpen a barátnőmnek mondhattam, bár a kettesben, közösen eltöltött idő nem rúg túl nagy óraszámra. Sajnos sokat kellett pátyolgatnunk a debil öccsét. De legalább kiélhettem nevelési hajlamaim a kis csávón. Ahogy apától láttam, beleállni kicsit egész törzzsel, lábfej kissé elfordul és indul a tockos. Olyankor mindig megnyugodott egy kis időre. Egy nagyon kicsire. Az utolsó nap, búcsúzáskor bedughattam a nyelvem Regina szájába, olyan fél-csók jelleggel. Finom, húsos, játékos nyelve volt. Láttam a szemén, hogy belül sajnálja, hogy ezt korábban nem csináltuk. Ez elégedettséggel töltött el. Az óta is elvileg ez megy a legjobban. A csók. Szóval, ez a hármasszámú leányzó története. Regina után elmondhattam, hogy hódítási vágyam és eredményességem már országokon átívelő tendenciát mutat. Regivel vágtam fel és dicsekedtem a legtöbbet a haverok előtt. Irigyelték, hogy erdélyi csajom volt. Azt hitték, ez valami más, valami egyéni, valami misztikus dolog. Pedig, dehogy. Ugyanolyan kamasz szerelem volt ez is, mint a többi. Gyors és gyermeteg.
2012. július 15., vasárnap
Önéletlányaim - Kettesszámú
Dóri
Dorottya közvetlen Ági után érkezett az egyre felnőttesebbé, pergőbbé váló életembe. Ő volt az új érzés, ami miatt elhagytam Ágit, megszüntettem a távkapcsolatot. Dórival kerek egy hétig jártunk. Egy lakótelepen laktunk, csak nem egy suliba jártunk. De a két iskola közvetlen egymás mellé épült, majdnem. Volt ebből jó kis rivalizálás, néha gyepálás itt, néha gyep...álás ott. Én megúsztam egy erős kőcsatával, plusz én írhattam ki az ellen iskola autóbejárójára: "buzi violások". Ez akkor nagy érdemnek számított, mert egész sokáig kint volt. Azzal az autófestékkel csináltam, amivel apa le akarta fújni a Wartburgot. De mindegy is. Dóri "violás" volt, de a lányok természetesen nem számítottak ellenségnek. A focipályán botlottunk egymásba. Ott lődörgött pár csaj, köztük Dorottya. Szép volt ő is. De nagyon. Ágihoz képest a másik véglet. Szőke, egyenes szálú hosszú haj, nyúlánk termet, szinte pálcika vékony törzs, csodás has, kissé teltebb csípő, sportos, izmos combok. Később modellkedett is, járt az Egyesült Államokban is divatfotózáson. Most szerencsére nem sérültem meg fizikailag, amikor találkoztunk, csupán lelkileg. De annyira, hogy a labdát átrúgtam a rácsozott védőkerítésen, egyenesen az óvoda udvarára, az ott őrző-védő szerepet betöltő Brúnó kutya nagy örömére. Bazi nagy dög kutya volt. Bullmasztiff. Spuriznom kellett előle rendesen, hogy bele ne harapjon a seggembe. Persze, erre mindenkinek nevethetnékje támadt, Dórinak is, naná. Most látom, hogy a kettesszámú önéletlányommal is éppen egy önalázás közben ismerkedtem meg. Ilyen az én formám. Már ekkor sem látták meg bennem a férfit, csak a bohócot. De ekkor még bejött, megérte bohóckodni. Foci után még maradtunk picit dumálni, aztán csak úgy csatakosan, verejtékesen Döme leszólította a csajokat. A leszólító dumára már nem nagyon emlékszem, de akkoriban sokat használta "a ti is ezen a telepen laktok?" nevezetű nagybecsű opust, aminek semmi értelme nem volt, mert alig néztünk bárkit is turistának, aki pár óránál többet töltött volna a társaságunk közelében. Ennek megfelelően gyorsan le is akartak kopni, de valahogy ez nekem nem jött be, és Dóri után siettem, makogtam neki valami idiótát, aztán sarkon fordultam és elszaladtam. Hallottam, hogy nevet rajta, hogy kinevet. Ezt akkor cikinek éreztem, de utóbb kiderült, ez a félénkség volt az, ami megtetszett neki bennem. Vasárnap délután kezdtünk járni, és rá egy hétre vasárnap délután szakítottunk. Egymásnak írt levélben. Én csak azért írtam szakító levelet, mert megtudtam egy barátnőjétől, hogy ő éppen ilyet körmöl otthon, a találkozónk előtt. Hát, akkor nehogy már. A levélben szépen leírta, hogy mi a gond velem, és hogy a kapcsolatunk alatt milyen hibákat vétettem. Párat felidézek most belőlük:
- Nem vártam meg kedd délután, amíg végez a szolfézs órán, helyette elmentem biciklizni a többiekkel
- Belenyaltam a fagyijába
- Szerda délután meghúztam a copfját
- Állítólag csütörtökön, amikor náluk voltam az anyukája mellét bámultam (ez hazugság, a nagynénje dekoltázsát koslattam)
- Beleírtam a füzetébe, ráadásul tollal
- Legalább négyszer a szavába vágtam, és legalább ötször érdektelenül hallgattam mit akart nekem elmesélni
Ilyesmik voltak a levélben. Kis felhőket rajzolt a szélére, alulra meg tóban úszkáló sárga kacsákat. Ezeknek a képeknek nem tudtam megfejteni az üzenetét. Az én levelem jóval egyszerűbb volt.
- Azt hiszem, nem illünk egymáshoz.
Ezt egy emlékkönyvből másoltam ki, rém büszke voltam magamra, mert nagyon okosnak hatott ez a kis mondatocska. Jól is gondoltam, mert végül ő ment haza sírva, én maximum csak hüppögve. Sokat láttam még utána, sőt, egy társaságban is voltunk párszor, kínosan ügyelve arra, hogy ne nagyon érintkezzünk egymással. Még a versenyemre is eljött, erre emlékszem. Amikor a nyakamba akasztották az érmet, mosolygott. Talán akkor már megbocsátott, és büszke volt rám egy picit. Az óta sem firkáltam össze egy lány füzetét sem. Ha kaptam is szakításra jogosító levelet, nem ezt jelölték meg indokként, hanem leginkább azt, hogy egy idióta vagyok. Ezzel sokszor, sajnos egyet kellett értenem.
Dorottya közvetlen Ági után érkezett az egyre felnőttesebbé, pergőbbé váló életembe. Ő volt az új érzés, ami miatt elhagytam Ágit, megszüntettem a távkapcsolatot. Dórival kerek egy hétig jártunk. Egy lakótelepen laktunk, csak nem egy suliba jártunk. De a két iskola közvetlen egymás mellé épült, majdnem. Volt ebből jó kis rivalizálás, néha gyepálás itt, néha gyep...álás ott. Én megúsztam egy erős kőcsatával, plusz én írhattam ki az ellen iskola autóbejárójára: "buzi violások". Ez akkor nagy érdemnek számított, mert egész sokáig kint volt. Azzal az autófestékkel csináltam, amivel apa le akarta fújni a Wartburgot. De mindegy is. Dóri "violás" volt, de a lányok természetesen nem számítottak ellenségnek. A focipályán botlottunk egymásba. Ott lődörgött pár csaj, köztük Dorottya. Szép volt ő is. De nagyon. Ágihoz képest a másik véglet. Szőke, egyenes szálú hosszú haj, nyúlánk termet, szinte pálcika vékony törzs, csodás has, kissé teltebb csípő, sportos, izmos combok. Később modellkedett is, járt az Egyesült Államokban is divatfotózáson. Most szerencsére nem sérültem meg fizikailag, amikor találkoztunk, csupán lelkileg. De annyira, hogy a labdát átrúgtam a rácsozott védőkerítésen, egyenesen az óvoda udvarára, az ott őrző-védő szerepet betöltő Brúnó kutya nagy örömére. Bazi nagy dög kutya volt. Bullmasztiff. Spuriznom kellett előle rendesen, hogy bele ne harapjon a seggembe. Persze, erre mindenkinek nevethetnékje támadt, Dórinak is, naná. Most látom, hogy a kettesszámú önéletlányommal is éppen egy önalázás közben ismerkedtem meg. Ilyen az én formám. Már ekkor sem látták meg bennem a férfit, csak a bohócot. De ekkor még bejött, megérte bohóckodni. Foci után még maradtunk picit dumálni, aztán csak úgy csatakosan, verejtékesen Döme leszólította a csajokat. A leszólító dumára már nem nagyon emlékszem, de akkoriban sokat használta "a ti is ezen a telepen laktok?" nevezetű nagybecsű opust, aminek semmi értelme nem volt, mert alig néztünk bárkit is turistának, aki pár óránál többet töltött volna a társaságunk közelében. Ennek megfelelően gyorsan le is akartak kopni, de valahogy ez nekem nem jött be, és Dóri után siettem, makogtam neki valami idiótát, aztán sarkon fordultam és elszaladtam. Hallottam, hogy nevet rajta, hogy kinevet. Ezt akkor cikinek éreztem, de utóbb kiderült, ez a félénkség volt az, ami megtetszett neki bennem. Vasárnap délután kezdtünk járni, és rá egy hétre vasárnap délután szakítottunk. Egymásnak írt levélben. Én csak azért írtam szakító levelet, mert megtudtam egy barátnőjétől, hogy ő éppen ilyet körmöl otthon, a találkozónk előtt. Hát, akkor nehogy már. A levélben szépen leírta, hogy mi a gond velem, és hogy a kapcsolatunk alatt milyen hibákat vétettem. Párat felidézek most belőlük:
- Nem vártam meg kedd délután, amíg végez a szolfézs órán, helyette elmentem biciklizni a többiekkel
- Belenyaltam a fagyijába
- Szerda délután meghúztam a copfját
- Állítólag csütörtökön, amikor náluk voltam az anyukája mellét bámultam (ez hazugság, a nagynénje dekoltázsát koslattam)
- Beleírtam a füzetébe, ráadásul tollal
- Legalább négyszer a szavába vágtam, és legalább ötször érdektelenül hallgattam mit akart nekem elmesélni
Ilyesmik voltak a levélben. Kis felhőket rajzolt a szélére, alulra meg tóban úszkáló sárga kacsákat. Ezeknek a képeknek nem tudtam megfejteni az üzenetét. Az én levelem jóval egyszerűbb volt.
- Azt hiszem, nem illünk egymáshoz.
Ezt egy emlékkönyvből másoltam ki, rém büszke voltam magamra, mert nagyon okosnak hatott ez a kis mondatocska. Jól is gondoltam, mert végül ő ment haza sírva, én maximum csak hüppögve. Sokat láttam még utána, sőt, egy társaságban is voltunk párszor, kínosan ügyelve arra, hogy ne nagyon érintkezzünk egymással. Még a versenyemre is eljött, erre emlékszem. Amikor a nyakamba akasztották az érmet, mosolygott. Talán akkor már megbocsátott, és büszke volt rám egy picit. Az óta sem firkáltam össze egy lány füzetét sem. Ha kaptam is szakításra jogosító levelet, nem ezt jelölték meg indokként, hanem leginkább azt, hogy egy idióta vagyok. Ezzel sokszor, sajnos egyet kellett értenem.
2012. július 14., szombat
Önéletlányaim - Egyes számú
Ági
Ágival 1989 júliusában ismerkedtem meg, Balatonfenyvesen, a nyári táborban. Ő Sopronból érkezett oda, én Pestről. Csodaszép lány volt. Hosszú, derékig érő barna haj, nyúlánk, de már egyáltalán nem kislányos termet, finoman bimbódzó, idővel gyorsan nőiessé váló dekoltázs. Szeme kék, mint a teljében virágzó csillagvirág. Őelőtte nem volt még hivatalos barátnőm. A Niki osztálytársam volt, az más ügy. Különben is, a nagyszünetben az csak szájrapuszi volt, semmi komoly. De az Ági, ő egészen más tészta. Nem láttam megérkezni, pedig a mi csoportunk egy nappal előbb jött, mint a többi. Mi voltunk az előőrs, mi vettük birtokba először a tábort. Ennek megfelelően teljesen a sajátunknak éreztük. Zsemó, Gyuca meg én voltunk a helyi véderő, a védegylet. A három szamuráj. Míg mások a játszótéren múlatták az időt, addig mi a közeli erdőt vettük célba. A tölgyek törzsét ostromoltuk, a lenyúló ágakat őserdei liánnak nézve, surrantunk a légben, mint kis helyi Tarzanok. Aztán a második nap belebotlottam. Az Ágiba. Azaz inkább ő belém. Nekem jött biciklivel. Szó szerint elütött. Utóbb úgy védekezett, rossz volt a fék, de az igazi ok a női szeszély, a női pletyka. Csacsogott a lelkem a bringán, amikor a padokhoz értek a leánytársakkal, ahol mi, szamurájok a következő tervet, következő háborút beszéltük meg éppen. Én háttal a többieknek, a padok előtt guggoltam. Nyírfa vagy afféle vesszőt faragtam a zsebkésemmel. És akkor felborított. Hátulról jött nekem, telibe kapta a törzsem, a lában kifordult alólam a sebességtől, az ütközés erejétől. Kinyúltam, mint a béka azon a köves kis placcon. A bicikli is elrepült, és vele Ági, de gyorsan felpattant, és sietett megnézni mi bajom lett, pedig ő is megsérült. Beverte a lábát a pedálba, a kormányba a mellkasát, combján felhorzsolódott a bőr. Én a karomat fájlaltam, meg a bordáim, de semmi komoly szerencsére. Két haragos pillanat után már nevettem is. Ezt meglátva az ő komorsága is jókedvre váltott, és odakiáltotta a többi lánynak, hogy semmi baja nincs a fiúnak. Ez voltam én, a fiú. Aztán lettem az ő életében is az első fiú, ahogy ő nekem az első lány. Mi voltunk, lettünk a tábor hivatalos szerelmespárja. Mindenhová együtt mentünk ahová fiú és lány együtt mehetett. Egymás kezét fogva jártunk, és amikor tehettük, csókolóztunk. Ehhez persze kellett vagy két nap hódítás, de Ági modern lány volt, beérte ennyivel. Még tapizhattam is a publikusabb helyeken, tényleg modern lány volt. És kedves, és gyönyörű. A hangja csilingelt, akár csengők a szélben. Sokat beszélt, de szeretett hallgatni is. Okos lány volt, szelíd, kedves teremtés. Van egy közös fotónk. Nekem már nincs meg, talán neki igen, de ez nem is lényeges. Ott állunk a fenyvesi strand közepén, fürdőruhában, és szorongatjuk egymás kezét, közben idétlenül mosolygunk bele a kamerába. Nehezen búcsúztunk, nem akartuk, hogy vége legyen, egyáltalán a tábornak, a nyárnak, ennek a szerelemnek. Címcsere, elérhető telefonszám (emlékszem én anyám munkahelyi számát adtam meg), iskolai levelező cím. Egészen ősz végéig tartottuk a kapcsolatot, lázas szerelemben, aztán engem megtalált egy új érzés, és sokáig nem válaszoltam a levelére. Amikor nagy nehezen mégis rászántam magam, megtudtam tőle, hogy szimultán nála is érkezett az új érzés. A távolság döntött, és jól is van ez így. Megígértettük egymással, hogy bármi történjen, mi mindig barátok maradunk. Tizenöt éve már, hogy azt sem tudom mi van vele, mi lett belőle, mit kezdett az életével. Jó volna talán megkeresni, úszni egyet a Balatonban, lángost enni, kifeküdni a partra, élvezni a napfényt, a zsibongást, mint akkoriban. De hiszen ez teljes lehetetlenség. Pontosan tudom, tisztában vagyok vele. Ugyanis nem tudok, nem tanultam meg azóta sem úszni.
Ágival 1989 júliusában ismerkedtem meg, Balatonfenyvesen, a nyári táborban. Ő Sopronból érkezett oda, én Pestről. Csodaszép lány volt. Hosszú, derékig érő barna haj, nyúlánk, de már egyáltalán nem kislányos termet, finoman bimbódzó, idővel gyorsan nőiessé váló dekoltázs. Szeme kék, mint a teljében virágzó csillagvirág. Őelőtte nem volt még hivatalos barátnőm. A Niki osztálytársam volt, az más ügy. Különben is, a nagyszünetben az csak szájrapuszi volt, semmi komoly. De az Ági, ő egészen más tészta. Nem láttam megérkezni, pedig a mi csoportunk egy nappal előbb jött, mint a többi. Mi voltunk az előőrs, mi vettük birtokba először a tábort. Ennek megfelelően teljesen a sajátunknak éreztük. Zsemó, Gyuca meg én voltunk a helyi véderő, a védegylet. A három szamuráj. Míg mások a játszótéren múlatták az időt, addig mi a közeli erdőt vettük célba. A tölgyek törzsét ostromoltuk, a lenyúló ágakat őserdei liánnak nézve, surrantunk a légben, mint kis helyi Tarzanok. Aztán a második nap belebotlottam. Az Ágiba. Azaz inkább ő belém. Nekem jött biciklivel. Szó szerint elütött. Utóbb úgy védekezett, rossz volt a fék, de az igazi ok a női szeszély, a női pletyka. Csacsogott a lelkem a bringán, amikor a padokhoz értek a leánytársakkal, ahol mi, szamurájok a következő tervet, következő háborút beszéltük meg éppen. Én háttal a többieknek, a padok előtt guggoltam. Nyírfa vagy afféle vesszőt faragtam a zsebkésemmel. És akkor felborított. Hátulról jött nekem, telibe kapta a törzsem, a lában kifordult alólam a sebességtől, az ütközés erejétől. Kinyúltam, mint a béka azon a köves kis placcon. A bicikli is elrepült, és vele Ági, de gyorsan felpattant, és sietett megnézni mi bajom lett, pedig ő is megsérült. Beverte a lábát a pedálba, a kormányba a mellkasát, combján felhorzsolódott a bőr. Én a karomat fájlaltam, meg a bordáim, de semmi komoly szerencsére. Két haragos pillanat után már nevettem is. Ezt meglátva az ő komorsága is jókedvre váltott, és odakiáltotta a többi lánynak, hogy semmi baja nincs a fiúnak. Ez voltam én, a fiú. Aztán lettem az ő életében is az első fiú, ahogy ő nekem az első lány. Mi voltunk, lettünk a tábor hivatalos szerelmespárja. Mindenhová együtt mentünk ahová fiú és lány együtt mehetett. Egymás kezét fogva jártunk, és amikor tehettük, csókolóztunk. Ehhez persze kellett vagy két nap hódítás, de Ági modern lány volt, beérte ennyivel. Még tapizhattam is a publikusabb helyeken, tényleg modern lány volt. És kedves, és gyönyörű. A hangja csilingelt, akár csengők a szélben. Sokat beszélt, de szeretett hallgatni is. Okos lány volt, szelíd, kedves teremtés. Van egy közös fotónk. Nekem már nincs meg, talán neki igen, de ez nem is lényeges. Ott állunk a fenyvesi strand közepén, fürdőruhában, és szorongatjuk egymás kezét, közben idétlenül mosolygunk bele a kamerába. Nehezen búcsúztunk, nem akartuk, hogy vége legyen, egyáltalán a tábornak, a nyárnak, ennek a szerelemnek. Címcsere, elérhető telefonszám (emlékszem én anyám munkahelyi számát adtam meg), iskolai levelező cím. Egészen ősz végéig tartottuk a kapcsolatot, lázas szerelemben, aztán engem megtalált egy új érzés, és sokáig nem válaszoltam a levelére. Amikor nagy nehezen mégis rászántam magam, megtudtam tőle, hogy szimultán nála is érkezett az új érzés. A távolság döntött, és jól is van ez így. Megígértettük egymással, hogy bármi történjen, mi mindig barátok maradunk. Tizenöt éve már, hogy azt sem tudom mi van vele, mi lett belőle, mit kezdett az életével. Jó volna talán megkeresni, úszni egyet a Balatonban, lángost enni, kifeküdni a partra, élvezni a napfényt, a zsibongást, mint akkoriban. De hiszen ez teljes lehetetlenség. Pontosan tudom, tisztában vagyok vele. Ugyanis nem tudok, nem tanultam meg azóta sem úszni.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)