Erika
Megint egyedül talált az ősz. Én ezzel a kora őszi korszakkal hadilábon állok, pedig, mint évszak, nagyon szeretem. Ő talán engem kevésbé. Ildi okos volt, még azelőtt szakított velem, hogysem meglett volna a repülőjegye, egy héttel az elutazása előtt közölte, szabad vagyok, mint a madár, arra megyek, amerre kedvem tartja. Azért volt olyan rendes, hogy egy kiadós búcsú szexel a tarsolyomban engedett utamra. Ha már vége, érjen jó véget. Ez így volt szép, ez így volt teljes. De én akkor is csaj nélkül maradtam. Ami nem is volt meglepő, mert volt már ilyen előtte, azóta meg bőven. Mégis, valahogy nem tetszett ez az állapot, meg akartam törni azt az átkot, hogy nem lehet, nem alakul ki normális kapcsolatom. Olyan, aki nem lép le, és hagyja itt az országot, nem gyógyszerezi magát az öntudatlanság állapotáig, nem megy félre, nem kavar másokkal, egyszóval, egy normális, kiegyensúlyozott kapcsolatra vágytam. Úgy éreztem készen állok rá. Ennek megfelelően haditervet készítettem. Írtam egy listát. Felírtam rá, hogy milyen nőt nem akarok. Elrettentésként közlöm veletek:
- Ne legyen nyafogós
- Ne rágja a körmét, de műkörme se legyen
- Ne fesse a haját, ha igen, ízlésesen
- Ne sminkelje agyon magát, ha próbababára vágyom, veszek magamnak
- Lehet nagyszájú, eleven, de ne legyen közönséges
- Ne legyen demagóg, legyen aktív politikailag, de ne kirekesztő, elvakult
- Fürödjön minden nap
- Mosson fogat legalább naponta kétszer
- Legyen váltó bugyi a kis táskájában
- Okos legyen
- Szép lehet, de természetes mód. Cicababák kizárva
- … stb. stb.
Vagy harminc féle indokot felsoroltam, persze ezeknek a felét sem kívántam betartani, sem betartatni, hiszen az lehetetlen. Amit nem írtam a listára, de első helyen volt a gondolataimban az volt, hogy normális nőt akarok. Semmi fakszni, semmi gikszer. Egy értelmes, természetesen, vonzó nőt, akinek jó a társaságában lenni és viszont. Higgyétek el, nem is olyan könnyű ezt végrehajtani, pláne megtalálni azt, akivel végre is lehet. Nem is sikerült. Aztán, amikor már úgy éreztem, hogy mégis…
Őszi este volt, az eső szemerkélt, mákonyos, ködfoltokkal tarkított volt a város. Filmklubból mentem éppen hazafelé, akkoriban a Ráday utcában gyűltünk össze eszmét cserélni, és megnézni egy-egy klasszikust. Én szokás szerint Fellini lázban égtem, ami azóta sem változott. Istenítem a nagyszerű Federicót. A köztéri állólámpára néztem, már nyolc óra múlt, a metró felé vettem az irányt. Egyszerre csak egy fiatal nőre, lányra lettem figyelmes, aki legalább húsz csomaggal a kezében szerencsétlenkedett a járda közepén. Mint az éppen mutatványát rontó artista, úgy működött ott. Félő volt, hogy a csomagok nagy része a nedves aszfalton landolnak hamarosan. Alig tíz méterre lehetett tőlem, kiléptem pár nagyobbat, és amikor felé nyúltam volna, hogy felajánljam a segítségem, ő éppen akkor csúszott meg a nedves, foltos betonon, és a csomagokkal együtt az ölemben csücsült. Mivelhogy hirtelen érkezett, így nem készülhettem fel rá. Szépen seggre ültem, ő meg az ölemben követett a föld gravitációs vonzása alapján. Én a vizes betonon, ő a karjaim közt, mindkettőnk kezében szatyrok és csomagok, mert közben egy pár röppályára kerülő ajándékféleséget el-elkaptam ülepemre pottyantan. Milyen más élmény juthatott volna eszembe, mint a Zöld kártyából az az ominózus jelenet, amikor a kreált pár azt hazudja a bevándorlási hivatalnak, hogy a találkozásuk alapja sok-sok összeütköző csomag tragikomédiája volt. Annyi különbséggel, hogy nekem nem volt csomagom, kivéve Camus Közönye, ami a zakóm jobb külső zsebében rejtőzött. Vagy tíz másodpercig csak ültünk ott némán, totál kussban, aztán mindkettőnkből kitört a nevetés. Szép, egyenletes, gurgulázó nevetése volt. Dallamos, játékos. Kacagtunk, nevettünk, az eső közben hullt ránk lankadatlan. A farmerom egy merő víz lett, a cipőm is beázott, a zakóm ujjából forrás indulhatott volna. Így nevettünk mi ott, aztán hirtelen abbahagytuk. Egyszerre, szinte varázsütésre. Megszólalt.
- Ne haragudj… éppen elutaz…
Ájvé! Be se fejezd, már itt sem vagyok! Utazz jól, ég veled!
- … nak a szüleim, több mint egy évre. Hozzájuk viszek át dolgokat, a lakásukba. Holnap jönnek haza, de már mennek is tovább. Most én is újra otthon lakom, drága az albérlet.
Hah, levegő kifúj. Tehát nem ő utazik. Jó, akkor még ücsöröghetünk az aszfalton. Aztán mégsem. Ritmusosan kilibbent ölemből, összeszedelődzködött, majd felém nyújtotta, a kezét, hogy felhúzzon.
- Megy egyedül is, köszönöm.
- Csurom víz lettél.
- Az.
- Sajnálom.
- Ne tedd.
- Jól áll a víz.
- Köszönöm.
- Gyere, itt lakunk két sarokra, ott megszárítkozhatsz.
És elindultunk. Megtudtam, hogy Erikának hívják, és az ELTÉ-re jár angol szakra. Jövőre végez, és tanítani szeretne. Erának a dallamos hang mellé a Jóisten még gyönyörű, hullámos barna hajat is adott, gesztenyebarna szempárt, csinos, fitos orrocskát, piros, húsos ajkakat, dús, lágy ívű szemöldököt. Meg némi szeplőt is, de ez még vonzóbbá tette. A csomagok cipelésén természetesen megosztoztunk, sztoriztunk, beszélgettünk, épp nagy történetmesélésben voltam, amikor felértünk hozzájuk. Nagy, tágas, szépen berendezett belvárosi lakásban éltek. Külön ebédlő, tágas konyha, mindenkinek saját kuckó, utcára néző ablakokkal. Egyből a fürdőszobába parancsolt, ledobatta velem a gönceim, majd beadott egy köntöst. Valószínűleg az apja egyik köntösét. Nem is köntös volt, hanem házikabát. Sosem volt még rajtam házikabát. Köntös se sokszor.
- Apa ügyvéd. Anya is. Apa már egy ideje diplomataként dolgozik. Régi vágású úriember, meg kései gyerek is vagyok.
Látja, hogy nem teljesen értem ezt miért tette hozzá. A házikabátra mutat. Ja, igen. Az ilyesmi manapság már nem szokás. Nem zavar, nagyon szép darab. Selyem? Selyem. Milyen szép a varrása. Csak bele ne szeress! – mondja nevetve. Ha a kabátba nem is, beléd biztosan. Tedd a radiátorra a nadrágod, megy már a próbafűtés, hamar megszárad rajta. Hova sietünk? Nem kell úgy sietni. A szüleid?... Csak holnap jönnek haza. Nagyszerű. Teszek fel teát. Gyümölcsös vagy hagyományos? Neked? Gyümölcsös. Nekem is. Várj. Mást előtte. Kinyitja az egyik szekrény középső, lenyíló ajtaját, és egy kisebb italbár tárul fel. Felém nyújt egy itallal teli üveget. Pálinka. Házi. Hoz a konyhából kettő kispoharat, és lehúzunk gyorsban egy-egy felest. Elől hagyom, hátha még melegednél – nevet fel. Köszi, teljesen rendben vagyok, jobban nem is lehetnék. Már csak a pipa hiányzik a számból, a kezemből az Esti Hírlap, a lábamról a mamusz. Hú, de otthon érzem magam. És milyen jól. A tea közben elkészül, kézbe kapom, mézzel, citrommal, majd a kanapéra heveredünk. Közben ő is nekivetkőzött, de mivel ő nem lett vizes, így csak én vetettem le a ruháim. Pólót visel, farmert hord, csodásan kiemelve sportos alakját. Zoknija gyerek zoknira emlékeztet, színes, játékos. Látja, hogy épp azt bámulom.
- Epres. Imádom az ilyen kis hülyeségeket.
- Semmi gond, semmi gond. Aranyos nagyon.
- Mármint mi?
- Mármint ki?
- Tessék? – kérdezi nevetve.
Lesütöm szemem, és szürcsölve a teámba kortyolok. Forró. Szinte égeti a szájpadlásom, torkom, a nyelőcsövem.
- Köszönöm a segítséget. Soha jobbkor.
- Bizony. Soha jobbkor.
Megint felnevet. Őzikés bögréje van. Tenyerével lágyan simítja oldalát. Élvezi a porcelán által átvett és leadott hőséget. Azt én is. Van bennem felvett hőség rendesen. Már csak le kéne adni…
- És egyébként van programod estére?
- Ma estére nincs. Úgy volt, hogy átjön a barátom, de…
Bazmeg. Pasija van. Hová szaladjak? El innen, el. A faterja köntösében? Házikabát. Pláne. A gatyámra sandítok. Vajon megszáradt már?
- … ma délután szakítottam vele. Tegnap este szereztem róla tudomást, hogy megcsal egy ideje valaki mással.
- A rohadék.
Megint felnevet.
- Az. De hagyjuk is, nem akarok róla beszélni.
Minő szerencse, mert én sem. Gyere, megmutatom a lakást. Okéjó. Feltápászkodunk a kanapéról, és ekkor veszem csak észre, hogy a házikabát igen rövidecske, és kilóg belőle majd mindenem, de legfőképpen az alsógatyám. Izé. Van alja is – mondja – de az biztosan nem jó rád, a papa jóval tömzsibb nálad. Ó, fater, minek annyit zabálni, most éghetek itt miattad. Oké, persze, semmi gond, menj előre, majd követlek. Egy párnát szorítok ama testtájékom környékére, és úgy követem. Ő közben folyamatosan mesél, meg persze kérdez is. Mi érdekel? Mi vonz az életben, milyen célok, milyen vágyak… Én meg szívesen mesélek neki. Az irodalom, írónak készülök. Nem mondom. De, mondom. De jó. Tényleg az. Majd megmutatom az írásaim. Majd meg. De jó. Az, nagyon jó. Közben folyamatosan röhög rajtam, és az ölemre sandít, ahol a mamája díszpárnája virít. A szobájához érünk. Meglepve tapasztalom, hogy a lakás méretéhez képest elég kicsi. Csupán egy ágy, egy íróasztal, egy könyvespolc alkotja a szobai berendezést. Meg egy nagyon színes, mintás függöny. Igazi lányszoba, de mégsem giccses. Tetszik. Ritkán járok lányszobában. Elképzelem benne, ahogy a napi rítusait hajtja végre. Reggel felkel, beágyaz, felöltözik, előveszi a jegyzeteit az íróasztalból, a könyvespolcról a könyveket. Vagy csak úgy egyszerűen délutánonként választ magának egy olvasnivalót, leül az ágy szélére egy szem almával és a könyvvel. Nagyot harap az almába, majd elmélyülten olvasni kezd. Ilyen gondolatokban fürdök, amikor hirtelen nekem szegezi a kérdést.
- Elégedett a könyvespolc felhozatalával az író úr? – kérdezi nevetve.
Végigmérem a polcot. Dugig van könyvekkel, leginkább regényekkel. Sűrű sorban sorakoznak a jobbnál is jobb művek. Móricz, Kosztolányi, Fekete István, Szabó Magda, Balzac, Dosztojevszkij, és a költők, Ady, József Attila, Tóth Árpád, Radnóti, Verlaine, Shakespeare… Ha nekem ilyen válogatásom lenne a honi és a világirodalom nagyjaiból. Vannak írók és kötetek, amelyekről még sosem hallottam, de szégyellem megkérdezni, nem akarom kellemetlen helyzetbe hozni a bennem tobzódó, lánglelkű költőt, író urat.
- Csodás gyűjtemény, nagyon jó ízléssel lett összeválogatva.
Közben a párna természetesen még mindig a tökömön csücsül. Látja zavarom, először kuncogni kezd a látványon, majd harsogó kacagásba kezd. Ne már, ne cikizz, elég legyen már. De, ahogy a vizes járdán, úgy itt a fűtött lakásban sem tudok ellenállni, hogy ne vele nevessek, csak most nem rajtunk, hanem pusztán önmagamon. Röhögünk, a szemünkből humorkönnyek gördülnek alá. Aztán egyszerre hagyjuk abba, valami mágikus csengettyűszóra. Közben teljesen beesteledik, az utcán felkapcsolják az éjjeli világítást a közúti villanyoszlopokon. Még azért vissza-visszatér belénk némi heherészés, de már kezd enyhülni ez a vidorba hajló lázas örömködés. Magához húzza a kezem, szépen a dereka köré fonja, majd közelebb húzódik hozzám. Egészen közel. Az arcomhoz emeli arcát, tisztán ki tudom venni lélegzetét, parfümje illatát, esőtől ázott hajának samponnal kevert édeskés ízét. Megcsókolom. A párnát még mindig fél kézzel magam előtt szorítom. Megint felkacag. Hülye – szól rám szelíden, majd kiragadja kezemből a páncélnak használt textilt, és az ágyra hajítja. Csókolózunk. Finoman, édesen. Szenvedéllyel. Aztán együtt álmodunk. A meglelt éjjel, a fellelt reménnyel.
2012. augusztus 25., szombat
2012. augusztus 10., péntek
Önéletlányaim - Tizenkettő és feledik lány
Charlotte
Dübörög a zene. Techno klub. Nem szokásom ilyen helyre járni. Idetévedtem. Részeg vagyok. Részegek vagyunk mindannyian. Az egész kóceráj, az arcok, a csajok, a DJ, a zene, a tánc, a fények… Részegek és révülők. Hiszen nem mindenki az italtól élveteg. Van, aki be van lőve, így hat rá a mámor. Így talál ma rá Ámor. Betántorgok a tánctérre, lábam, mint két rongylabda pattog alattam. Kezemben papírpohár, benne vörösbor kólával. A rágógumi a számban lassan átveszi a bor ízét, savanykássá, íztelenné válik. A klub pincehelyiség, füstös, levegőtlen, homályos. A folyamatosan villódzó fények remegtetik a zene ritmusát, az ember méretű hangfalak rezegtetik a membránokat, egészen a vastagbél faláig hatolnak, a gyomorig, az idegekig. Nincs leállás, nincs megállás, pörög a kar, ritmusra tombol a láb. Pólóm egy merő víz, a halántékomon méretes izzadságcseppek gyöngyöznek. Odakint hűvös az idő, de idebent, ebben a levegőtlen présben pokoli a meleg. Bírhatatlan a forróság, mégis tele a táncterem. Egy ritmusra mozog a tömeg, lüktet, pulzál, a testekben lévő hormonok energiaszintje a plafont verdesi. Tagadhatatlan, rám is hatással van a közeg, részegségem ellenére, vagy pont ezért, irtó kanosnak érzem magam. Pedig nem kellene, hiszen párkapcsolatban élek, megkapom, amire szükségem van, sőt, még valamivel többet is. Ha valami rendben van ebben a kurva életben velem, az éppen a szexuális életem. Ne ácsingózz ott alul haver, kushadj. Közben elfogy a borom, a pulthoz vánszorgok, kikérem az újabb menetet. Ma egyre megy, itt oltári nagy bebaszás van készülőben, ilyenkor nem tehet mást az ember, sodródik az árral… A pultos rám röhög, szánakozva végigmér, de azért kitölti a piámat, és leveszi a szokásos borravalót. Ez most nekem is, neki is az. Életrevaló gyerek, kedvem lenne meghívni egy italra, de az utolsó ötszázasom vándorolt hozzá. Kemény lesz a hazaút, remélem, nem hányom tele az éjszakait. A DJ közben rákapcsol, és valami irgalmatlan szar és együgyű zenét kezd el nyomatni. Minden ütem, szinte kiveri a házfalat, akkora erővel szabadul ki a hangfalakból. A stroboszkóp szaggatott, szórt fényeket vetít a telepingált falakra, a beülős bokszokban más részegek, vagy éppen lerészegedni vágyók hajszolják az este hívságait. Észreveszem a srácokat, pár tizenéves agyát húzzák, nyüstölik őket a jóra, gyertek ágyba, baby, gyertek ágyba, egyszer úgyis el kell veszíteni… Felröhögök. Nem vesztek ti azoktól el semmit, cimborák, odaadták ők azt már másnak. A nők könnyen érnek, igaz, könnyen is fonnyadnak. Közben egy kéz fonódik a nyakamra. Simogat. Becéz. Lejjebb halad. Cirógatja mellkasom. Csiklandozza hasam. Felkúszik az alkaromra, érinti csuklóm, tenyerem. Egy percre megpihen, majd kiveszi a kezemből a poharat, és eltünteti a hátam mögött. Hallom, ahogy nagyokat kortyol belőle a kéz tulajdonosa, majd jólesőn sóhajt rá egyet. Finom, mondja. És otthagy. Megfordulok. Megnézem, ki ez. Egy lány. Egy gyönyörű lány. Olyan nő, akit Isten biztos jókedvében teremtett, mert annyira szép. Címlapra való. Csípője ring, mint a tenger, hosszú fekete haja szinte seggét verdesi. Bőrnadrágot visel, ami még jobban kiemelt formás fenekét, hosszú, izmos combját. Megáll bennem az ütő, megdermed bennem a vágy. Ha az előbb kanos voltam, akkor vajon most mi vagyok?! Érdeklődve várom a folytatást, ha van. Eltelik öt perc. Tíz. Semmi. Félóra. Semmi. A lány önkívületben tombol az egyre haragosabb, vadabb ütemekre. Eltelik egy óra. Trikója merő izzadságfolt, karján, arcán gyöngyözve gördülnek alá az este kis, érlelődő vágycseppjei. Hirtelen leáll, úgy, mint amikor a babákból kifogy az elem, mellém lép, újra beleiszik a boromba, sőt, kiissza az egészet. Mehetünk – mondja. Hová? – kérdezek vissza. Nem akarod? Egy pillanatra gondolkodóba esem. Ha visszakérdezek tuti faképnél hagy. Nekem barátnőm van, szeretem, jó vele. Ő is szeret. Még sosem csaltam meg senkit. Nem most kellene elkezdeni lelkizni, ébresztem újra magam. Ez az istennő arra vár, hogy ágyba vidd. Nem teheted meg, hogy ellent mondasz neki. Húszéves vagy, most vagy a legjobb korban, ő meg pláne, ezt a nemet, ha most kivinnyogod magadból a későbbi korokra is nemmel szolgál majd, és sosem tudod meg milyen érzés a zavarosban halászni. Hát, ha nem is akarom. De, akarod. Látom rajtad. De még mennyire, hogy akarod. De nem. De bizony. Mondom, hogy nem. Ne tagadd. Nem tagadom, nincs mit. Balfasz. Hol a bilétád, hozom a kabátokat... – súgom oda neki. Ideadja. Egy perc és az utcán vagyunk. Odasétálunk a kocsijához. Kicsi, levehető tetejű olasz sportkocsi. Még pénze is van, bazmeg. Mire kellek én neki? Arra. Ma estére. Egy alkalmas fiú leszek. Én sem szeretnék mást. Túl jó lenne nekem. Túl más. Gyújt egy spanglit, odakínálja, gázt ad, és széles ívben, nagy gázzal kifordul a körútra. Beleszívok a fűbe, mélyen lent tartom, agyamban ezer szivárvány nyílik, szemem ködén át látom hogyan játszik az esti fény a körúti százéves ablakok vonalán. Elveszi a spanglit, markába helyezi, majd utasít, hogy fogjam meg a kormányt. Lába tövig a gázpedálon, legalább százzal hasítunk. Idegenekkel így csinálom, bocsi. – mondja. Semmi gond. Olyan sűrűnek, feketének, ismeretlennek tűnnek most az utcák. Hová tartunk, te szépség, mondd hová is tartunk? A fű meghozza a hatását, oldottabbá válik, röhögcsél, sztorizik, a lábam között matat. Minden porcikájában tombolni látszik a frissen ébredt vágy. Hagyom, hadd csinálja. Láthatóan be van indulva. Piszok mázlista vagyok. Ildi is így gondolja majd – rivall a tudatomba egy békegalamb ürülékén áttetsző gondolat. Menj a picsába – mormolom oda a finomabbik énemnek. Ez az éjszaka nem a tiéd. A lányt nézem. Charlotte. Tényleg így hívják. Francia. Félig. Az anyja magyar. Itt tanul az ELTÉ-n. Filozófiát. Még értelmes is. Mi lesz velem, ha beleszeretek? Látom a szemén, a mosolyán, hogy ez nem fordulhat elő. A játékszabály piszok egyszerű. Egy éjszaka, és utána mindenki megy a dolgára. Nincs folytatás. Ennyi az indulás, ennyi a megérkezés. Szeretném megtippelni a havi megérkezéseinek a számát, de inkább nem rontom el a kedvem azzal, hogy más szerencséseket is lajstromba veszek. Most én vagyok itt. Lelassít, megáll. Úgy vágja be a verdát két pihenő autó közé, akár egy autóversenyző. Már biztosabb lábakon állok, az alkohol egy része távozni látszik, most a fű vette át a helyét. Vigyorgok, mint a vadalma. Ő sem kevésbé. Beszédnek helye nincs, csak mondatfoszlányok hagyják el szánkat. Kulcs… kapu… lift… a harmadikat, lécci… hogy ki van… mi?... a lift, hogy ki van pingálva… ja… csók. Csók. Csók. Nyelves, nyálas, vad. Nekem szorítja combját, érzem, ahogy a feszülő bőrnadrágban összerándulnak izmai. Atyaég. Már a liftben vetkőztetni kezdem, nem veszi zokon. Régimódi bérházban lakik, a felvonó van vagy száz éves, de azért szépen felcsoszog a harmadikra. Kirúgom az ajtót, kituszkolom a liftből, egyenesen a szembe lévő falnak nyomom, majd elemelem tőle, és a lépcsőkorlátnak feszítem. Élvezi. A kulcsért nyúl, rámutat a legközelebbi ajtóra. Menjünk. Benyomulunk a kéróba, sötét van, érzem, hogy az ablak nyitva, friss, levegővel telt lakása illata. Folytatjuk, amit elkezdtünk. Pár pillanat alatt megszabadulunk a ruháinktól. Ott, a padlón teszem magamévá. Egyszer. Kétszer. Háromszor. Aztán kidőlünk. Lihegünk, mint akik most futották le a maratonit. Röhögünk. Felkel a padlóról, még mindig meztelen. Betipeg a konyhába, bort vesz elő, poharakat. Tölt, majd visszahuppan mellém. Csodás volt… - suttogom a fülébe. Velem mindig az… - súgja vissza. Nem maradhatsz itt, reggel érkezik az apám Párizsból. Bazmeg. Ne már. De már, szépfiú, ennyi volt, ki vagy rúgva, lehet távozni. Oké. – megcsókolom a száját, gyengéden, finoman. Örökké emlékezni fogok rád. Én is. Még egyszer végigsimítom a kezem a testén, majd megkeresem széjjelszórt ruhadarabjaim, felöltözöm. Az ajtóban még egy utolsó, forró csókkal búcsúzik, aztán rám csukja az ajtót. Még vagy öt percig állok ott a motozó sötétben, hallom, ahogy elindítja a lemezjátszót, megengedi a fürdővizet, enni ad a papagájnak. Mit gondolhat most? Mit gondolhat egyáltalán az életről? Nem hívok liftet, frissen, üdén, álmokkal teli lecsattogok a lépcsőn, a kaput szélesre nyitom, és kilépek a hajnali fényekben úszó utcára. Most nézem, hogy ez a Galamb utca, nem messze a Váci utcától. Szép kis utca. Tiszta, rendes. Felnézek, ahol Charlotte lakását vélem látni. Ég nála a villany, még talán az alakját, sziluettjét is felfedezni vélem… Milyen egy piszok mázlista vagyok – gondolom. Összébb húzom magamon a széldzsekit, zsebre vágom kezem, és a Deák tér felé indulok. Még jár az éjszakai. Talán elcsípem a legközelebbi járatot. Egy saroknyira Charlotte lakásától néhány füstös, szürke, dagadt városi galamb szegődik mellém. Az egyik egész közel merészkedik, szinte az arcom, a tekintetem vizslatja. Piszok csaló – kurrogja oda félvállról, majd tovarepül, de távozóban még leszarja a bal vállam. Bűn és bűnhődés – villan be egy gondolat. Zsebkendőt veszek elő a zsebemből, és letörlöm az ürüléket. Igen, csaló. De az élet mi más, ha nem végtelen csalások és öncsalások sorozata? Ma csaltam, holnap teremtek. Nem vagyok tökéletes. Embernek születtem.
Dübörög a zene. Techno klub. Nem szokásom ilyen helyre járni. Idetévedtem. Részeg vagyok. Részegek vagyunk mindannyian. Az egész kóceráj, az arcok, a csajok, a DJ, a zene, a tánc, a fények… Részegek és révülők. Hiszen nem mindenki az italtól élveteg. Van, aki be van lőve, így hat rá a mámor. Így talál ma rá Ámor. Betántorgok a tánctérre, lábam, mint két rongylabda pattog alattam. Kezemben papírpohár, benne vörösbor kólával. A rágógumi a számban lassan átveszi a bor ízét, savanykássá, íztelenné válik. A klub pincehelyiség, füstös, levegőtlen, homályos. A folyamatosan villódzó fények remegtetik a zene ritmusát, az ember méretű hangfalak rezegtetik a membránokat, egészen a vastagbél faláig hatolnak, a gyomorig, az idegekig. Nincs leállás, nincs megállás, pörög a kar, ritmusra tombol a láb. Pólóm egy merő víz, a halántékomon méretes izzadságcseppek gyöngyöznek. Odakint hűvös az idő, de idebent, ebben a levegőtlen présben pokoli a meleg. Bírhatatlan a forróság, mégis tele a táncterem. Egy ritmusra mozog a tömeg, lüktet, pulzál, a testekben lévő hormonok energiaszintje a plafont verdesi. Tagadhatatlan, rám is hatással van a közeg, részegségem ellenére, vagy pont ezért, irtó kanosnak érzem magam. Pedig nem kellene, hiszen párkapcsolatban élek, megkapom, amire szükségem van, sőt, még valamivel többet is. Ha valami rendben van ebben a kurva életben velem, az éppen a szexuális életem. Ne ácsingózz ott alul haver, kushadj. Közben elfogy a borom, a pulthoz vánszorgok, kikérem az újabb menetet. Ma egyre megy, itt oltári nagy bebaszás van készülőben, ilyenkor nem tehet mást az ember, sodródik az árral… A pultos rám röhög, szánakozva végigmér, de azért kitölti a piámat, és leveszi a szokásos borravalót. Ez most nekem is, neki is az. Életrevaló gyerek, kedvem lenne meghívni egy italra, de az utolsó ötszázasom vándorolt hozzá. Kemény lesz a hazaút, remélem, nem hányom tele az éjszakait. A DJ közben rákapcsol, és valami irgalmatlan szar és együgyű zenét kezd el nyomatni. Minden ütem, szinte kiveri a házfalat, akkora erővel szabadul ki a hangfalakból. A stroboszkóp szaggatott, szórt fényeket vetít a telepingált falakra, a beülős bokszokban más részegek, vagy éppen lerészegedni vágyók hajszolják az este hívságait. Észreveszem a srácokat, pár tizenéves agyát húzzák, nyüstölik őket a jóra, gyertek ágyba, baby, gyertek ágyba, egyszer úgyis el kell veszíteni… Felröhögök. Nem vesztek ti azoktól el semmit, cimborák, odaadták ők azt már másnak. A nők könnyen érnek, igaz, könnyen is fonnyadnak. Közben egy kéz fonódik a nyakamra. Simogat. Becéz. Lejjebb halad. Cirógatja mellkasom. Csiklandozza hasam. Felkúszik az alkaromra, érinti csuklóm, tenyerem. Egy percre megpihen, majd kiveszi a kezemből a poharat, és eltünteti a hátam mögött. Hallom, ahogy nagyokat kortyol belőle a kéz tulajdonosa, majd jólesőn sóhajt rá egyet. Finom, mondja. És otthagy. Megfordulok. Megnézem, ki ez. Egy lány. Egy gyönyörű lány. Olyan nő, akit Isten biztos jókedvében teremtett, mert annyira szép. Címlapra való. Csípője ring, mint a tenger, hosszú fekete haja szinte seggét verdesi. Bőrnadrágot visel, ami még jobban kiemelt formás fenekét, hosszú, izmos combját. Megáll bennem az ütő, megdermed bennem a vágy. Ha az előbb kanos voltam, akkor vajon most mi vagyok?! Érdeklődve várom a folytatást, ha van. Eltelik öt perc. Tíz. Semmi. Félóra. Semmi. A lány önkívületben tombol az egyre haragosabb, vadabb ütemekre. Eltelik egy óra. Trikója merő izzadságfolt, karján, arcán gyöngyözve gördülnek alá az este kis, érlelődő vágycseppjei. Hirtelen leáll, úgy, mint amikor a babákból kifogy az elem, mellém lép, újra beleiszik a boromba, sőt, kiissza az egészet. Mehetünk – mondja. Hová? – kérdezek vissza. Nem akarod? Egy pillanatra gondolkodóba esem. Ha visszakérdezek tuti faképnél hagy. Nekem barátnőm van, szeretem, jó vele. Ő is szeret. Még sosem csaltam meg senkit. Nem most kellene elkezdeni lelkizni, ébresztem újra magam. Ez az istennő arra vár, hogy ágyba vidd. Nem teheted meg, hogy ellent mondasz neki. Húszéves vagy, most vagy a legjobb korban, ő meg pláne, ezt a nemet, ha most kivinnyogod magadból a későbbi korokra is nemmel szolgál majd, és sosem tudod meg milyen érzés a zavarosban halászni. Hát, ha nem is akarom. De, akarod. Látom rajtad. De még mennyire, hogy akarod. De nem. De bizony. Mondom, hogy nem. Ne tagadd. Nem tagadom, nincs mit. Balfasz. Hol a bilétád, hozom a kabátokat... – súgom oda neki. Ideadja. Egy perc és az utcán vagyunk. Odasétálunk a kocsijához. Kicsi, levehető tetejű olasz sportkocsi. Még pénze is van, bazmeg. Mire kellek én neki? Arra. Ma estére. Egy alkalmas fiú leszek. Én sem szeretnék mást. Túl jó lenne nekem. Túl más. Gyújt egy spanglit, odakínálja, gázt ad, és széles ívben, nagy gázzal kifordul a körútra. Beleszívok a fűbe, mélyen lent tartom, agyamban ezer szivárvány nyílik, szemem ködén át látom hogyan játszik az esti fény a körúti százéves ablakok vonalán. Elveszi a spanglit, markába helyezi, majd utasít, hogy fogjam meg a kormányt. Lába tövig a gázpedálon, legalább százzal hasítunk. Idegenekkel így csinálom, bocsi. – mondja. Semmi gond. Olyan sűrűnek, feketének, ismeretlennek tűnnek most az utcák. Hová tartunk, te szépség, mondd hová is tartunk? A fű meghozza a hatását, oldottabbá válik, röhögcsél, sztorizik, a lábam között matat. Minden porcikájában tombolni látszik a frissen ébredt vágy. Hagyom, hadd csinálja. Láthatóan be van indulva. Piszok mázlista vagyok. Ildi is így gondolja majd – rivall a tudatomba egy békegalamb ürülékén áttetsző gondolat. Menj a picsába – mormolom oda a finomabbik énemnek. Ez az éjszaka nem a tiéd. A lányt nézem. Charlotte. Tényleg így hívják. Francia. Félig. Az anyja magyar. Itt tanul az ELTÉ-n. Filozófiát. Még értelmes is. Mi lesz velem, ha beleszeretek? Látom a szemén, a mosolyán, hogy ez nem fordulhat elő. A játékszabály piszok egyszerű. Egy éjszaka, és utána mindenki megy a dolgára. Nincs folytatás. Ennyi az indulás, ennyi a megérkezés. Szeretném megtippelni a havi megérkezéseinek a számát, de inkább nem rontom el a kedvem azzal, hogy más szerencséseket is lajstromba veszek. Most én vagyok itt. Lelassít, megáll. Úgy vágja be a verdát két pihenő autó közé, akár egy autóversenyző. Már biztosabb lábakon állok, az alkohol egy része távozni látszik, most a fű vette át a helyét. Vigyorgok, mint a vadalma. Ő sem kevésbé. Beszédnek helye nincs, csak mondatfoszlányok hagyják el szánkat. Kulcs… kapu… lift… a harmadikat, lécci… hogy ki van… mi?... a lift, hogy ki van pingálva… ja… csók. Csók. Csók. Nyelves, nyálas, vad. Nekem szorítja combját, érzem, ahogy a feszülő bőrnadrágban összerándulnak izmai. Atyaég. Már a liftben vetkőztetni kezdem, nem veszi zokon. Régimódi bérházban lakik, a felvonó van vagy száz éves, de azért szépen felcsoszog a harmadikra. Kirúgom az ajtót, kituszkolom a liftből, egyenesen a szembe lévő falnak nyomom, majd elemelem tőle, és a lépcsőkorlátnak feszítem. Élvezi. A kulcsért nyúl, rámutat a legközelebbi ajtóra. Menjünk. Benyomulunk a kéróba, sötét van, érzem, hogy az ablak nyitva, friss, levegővel telt lakása illata. Folytatjuk, amit elkezdtünk. Pár pillanat alatt megszabadulunk a ruháinktól. Ott, a padlón teszem magamévá. Egyszer. Kétszer. Háromszor. Aztán kidőlünk. Lihegünk, mint akik most futották le a maratonit. Röhögünk. Felkel a padlóról, még mindig meztelen. Betipeg a konyhába, bort vesz elő, poharakat. Tölt, majd visszahuppan mellém. Csodás volt… - suttogom a fülébe. Velem mindig az… - súgja vissza. Nem maradhatsz itt, reggel érkezik az apám Párizsból. Bazmeg. Ne már. De már, szépfiú, ennyi volt, ki vagy rúgva, lehet távozni. Oké. – megcsókolom a száját, gyengéden, finoman. Örökké emlékezni fogok rád. Én is. Még egyszer végigsimítom a kezem a testén, majd megkeresem széjjelszórt ruhadarabjaim, felöltözöm. Az ajtóban még egy utolsó, forró csókkal búcsúzik, aztán rám csukja az ajtót. Még vagy öt percig állok ott a motozó sötétben, hallom, ahogy elindítja a lemezjátszót, megengedi a fürdővizet, enni ad a papagájnak. Mit gondolhat most? Mit gondolhat egyáltalán az életről? Nem hívok liftet, frissen, üdén, álmokkal teli lecsattogok a lépcsőn, a kaput szélesre nyitom, és kilépek a hajnali fényekben úszó utcára. Most nézem, hogy ez a Galamb utca, nem messze a Váci utcától. Szép kis utca. Tiszta, rendes. Felnézek, ahol Charlotte lakását vélem látni. Ég nála a villany, még talán az alakját, sziluettjét is felfedezni vélem… Milyen egy piszok mázlista vagyok – gondolom. Összébb húzom magamon a széldzsekit, zsebre vágom kezem, és a Deák tér felé indulok. Még jár az éjszakai. Talán elcsípem a legközelebbi járatot. Egy saroknyira Charlotte lakásától néhány füstös, szürke, dagadt városi galamb szegődik mellém. Az egyik egész közel merészkedik, szinte az arcom, a tekintetem vizslatja. Piszok csaló – kurrogja oda félvállról, majd tovarepül, de távozóban még leszarja a bal vállam. Bűn és bűnhődés – villan be egy gondolat. Zsebkendőt veszek elő a zsebemből, és letörlöm az ürüléket. Igen, csaló. De az élet mi más, ha nem végtelen csalások és öncsalások sorozata? Ma csaltam, holnap teremtek. Nem vagyok tökéletes. Embernek születtem.
2012. augusztus 6., hétfő
Önéletlányaim - Tízenkettes számú
Ildiana
1996 áprilisában újjáéledt a korábbi zenekarom. Vagy három évvel azelőtt csörömpöltünk egymással egy keveset, igazi garázs rock zenekar voltunk. Egyetlen fellépésünk volt, a Gruber Ildi születésnapján, elektronika meg erősítők nélkül persze, igazi unplugged műsor keretében. Játszottunk vagy öt számot, ebből kettő volt saját, a többi feldolgozás. A szövegeket én írtam, a zenét Tamás barátom, már ha nem éppen lopott kottából dolgozott, mert valahogy mindig olyan Nirvana beütésűek, jellegűek voltak az akkordok. De ez zavart minket a legkevésbé. Az már inkább, hogy nem voltunk valami tehetségesek. Az ének részét én vállaltam magamra, ez már megadta az alaphangot, hogy ne legyünk jók. Igaz, hogy még így sem én voltam a legrosszabb a zenekarban. A dobosunk. Kettő normális, egybefüggő ütemet nem tudott előcsalni a szerkóból. Nem csoda, hogy abbahagytuk olyan hamar. De most mégis összeálltunk újra, leporoltuk a hangszereket, és mit ad isten, a fő ok az volt, hogy a Gruber Ildi újfent születésnapi bulit rendez. Nevezetesen a tizennyolcadikat, és azon nekünk mindenképpen ott kell lennünk, meg vinni a hangulatot, mert a három évvel ezelőtti bulit még mindig sokan emlegetik, hiszen az volt a legjobb, és senki sem érti, hogy miért nem futott be végül a The Violin. Mi pontosan értettük, tudtuk. Nem voltunk mi annyira jók. Ja, a nevet én adtam a bandának. A hegedű. Közünk nem volt hozzá, hiszen egyik dalunkban sem szólalt meg ez a hangszer, vagy írtuk volna bele egy nótába, de jól hangzott, és még egy skiccet is készítettünk róla, az is jól nézett ki. A srácok kicsit művészinek tartották, de Tamásnak tetszett, és mivel nála próbáltunk, így ő volt a döntnök. Akinek helye van, hatalma is van. Na, szóval, a buli májusban volt, mi épp április elején alakultunk újjá, kemény egy hetünk volt rá, hogy összehozzunk valamit. Össze is jöttünk egy próbára, és be kell, valljam, ennyi időnek a távlatából, az mellett, hogy nem ment rosszul még élveztük is. Ez lelkesítően hatott ránk, így azonnal elmentünk berúgni egy nagyot. Az is jól sikerült. El is döntöttük, hogy több próbát nem is tartunk, egyrészt azért, mert kurva jók vagyunk, másrészt azért, mert Tamás nagyanyja kipaterolt minket a kecóból. Nem volt szívbajos az öreglány, Bubu dobszerkóját kapta fel elsőnek és vágta ki a gangra. Csak úgy nyekkent a cin az aszfalton. Olyat csörrent, mintha cirkusz érkezett volna a városba. Amikor az én gitárom kapta fel, kissé megijedtem, de azt nem csúsztatta végig a keramiton, csak letette az ajtó elé. Nem értem miért tartotta elviselhetetlennek, hogy egy másfél szobás belváros kis lakás gyerekszobájában próbáljon egy rockzenekar. Nem volt fogékony az újra az öreglány, Margit néni. Viszont áldott jó szíve volt, amikor kibaszott minket, még kutyafuttában lekevert egy hatalmasat az unokájának, viszont később megkínált süteménnyel. Túrós pitével. Kétszer vettem belőle annyira finom volt.
Az affér után ugyan kissé elkeseredtünk, de nem adtuk fel, levittük a cuccokat a sufniba, próbálnunk már úgysem kell, a buli napján meg érte jövünk a kis Barkasszal, bepakoljuk, aztán annyi. Így is történt. Ótvar szar, régi és ócska volt az a kisteherautó. A buli Budán volt, így át kellett caplatnunk Angyalföldről, fel, egészen a Moszkváig. Az elején még semmi gond nem volt, bár ugyan csak a hármast vitte a verda, azért szépen elevickélt a körútig. A Margit-híd előtt támadt kedve kilehelni a lelkét. Mindezt péntek délután, öt órakor, a legnagyobb csúcsforgalomban. Egy percig csak ültünk némán, kezünkben a hangszerek, lábunk alatt négy rekesz sör. Aztán felnevettünk. Egyszerre. Egy kibaszott nagyot. Felváltva röhögtünk a helyzeten. Jöttünk volna inkább riksával, vagy elefánttal, bazmeg – mondta Tamás, a zenekarvezető. Ezen is jót röhögtünk. Kinyitottunk négy üveg sört, betoltuk se perc alatt, kitántorogtunk a Barkácsból, és elkezdtük tolni a hídon, Buda irányába. Ott és akkor, azt hiszem megdöntöttük, „az egy perc alatt a legtöbb kurva anyázás” világrekordját, mert természetesen stílusosan a híd közepén toltuk a lerobbant kisteherautót. A kocsiban néha megrezzent egy-egy cin, olyan hatást keltve, mintha egy rezes banda vonulna át a hídon. A felénél megálltunk, és ittunk még egy sört. Olyanok voltunk, a lemenő alkonyi fényben, mint a nemtörődöm, részeg görög istenségek. Végül csak átevickéltünk valahogy, és mivel senkinél sem volt mobiltelefon, nem is volt még nekünk, létezett már, de kibebaszott drága dolog volt, és volt vagy négy kiló az aksival együtt. Jó, ebben az időben már voltak maroktelefonok is, de még nem terjedt el annyira. Jobb dolgunk nem lévén, stoppoltunk. Már többször megfigyeltem, ha bajba kerülsz, de van elég sör nálad, a szerencse melléd áll. Így is történt. Lestoppoltuk Pista bácsit meg a teherautóját. Egy szintén öreg és szakadt IFÁ-t. De ez mégis működött, még ha majd szét is akart esni. Szerencsénkre az öreg szerette a sört, és nem volt ellenére, hogy elvigye a cuccainkat egy rekesz Steffl ellenében. Mit lehet tenni? Mi is beszoptunk majdnem egy rekesszel, neki is megy egy, majd a buliba maximum kettővel viszünk. Mi fizettük, mi döntünk a sorsáról. Hangszerek, sör, Barkaszból ki, IFÁ-ra fel, én az Imivel hátra, fogni, vigyázni a cuccokra, Tomika, Bubu előre boldogítani az öreget, meg mutatni a címet. Nem telt bele félóra és ott voltunk a buli helyszínén. Tisztességesen fennhagytuk a láda sört István iszákos úrnak, gyorsan leszedtük a hangszereket, és becsöngettünk. Aztán egyszerre ugrottunk hátra. Mert a kapu nyitva volt, és ez nagyon invitálónak hatott, az a négy dobermann, aki felénk közelített, futva és morogva, már kevésbé. Na, bazmeg, itt a sör nem segít… - súgta a fülembe, Imike, és baromira igaza volt. Kutyacsont meg éppen nem volt nálunk. Ekkor meghallottuk a hangot. Ildiana dallamos, csengő-bongó hangját. – Rocco, Simi, Beni, Nyugi, állj! Vissza, ide hozzám! – mondta ezt akkor, amikor Nyugi épp azzal volt elfoglalva, hogy melyik bokámat kóstolja meg először. De a dögök szerencsére hallgattak rá, és visszavonulót fújtak, mi meg kissé nehézkesen, de feltápászkodtunk a földről. Akkor láttam meg újra. Három év után. Ildianát. Hogy miért ez a hülye név? Mert megrögzötten rajongott Indy Jones-ért. Nem vicc. Odáig ment, hogy a nagy európai Indy Jones klub alelnöknek választotta, vagy mi a szarnak, és kapott Indy kalapot, meg ostort, meg efféle kegytárgyakat. Mindezt Stockholmban. Egy vadállat volt a nő Indiana Jones ügyben. Másban egyébként nem. Ebbéli megszállottsága mellett más beütése nem volt. Mindenkinek kell valami, ami igazán megmozgatja. Nekem ez volt, van és lesz az írás. Meg a zene is ilyen volt akkoriban, igaz az csak rövid ideig. Hú, jól nézett ki az, Ildi! Apám, azok a dudák. Régen is nagy volt neki, de az elmúlt három év kifejezetten jót tett a cickóknak, hogy a méretük még stabilabbá válhasson. Mint két érett mangó. Mit mangó. Kisdinnye. Közepes. Nagy, ízletes görög. Ah, csuda cickók voltak azok. Áldom az eget, hogy később közelebbről is megismerkedhettem velük. Mikor a kutyák eltakarodtak, ő lejött közénk, szétcsókolt minket, annyira örült nekünk, majd megmutatta, hol tudunk lecuccolni. A buli egyébként már elkezdődött, de még nem voltak sokan. Kérdeztem mennyien lesznek. Nem sokan, nem sokan. Száznál nem leszünk többen. Száz? Baszod, egy-egy híresebb rockzenekar első, bemutatkozó koncertjén nem voltak ennyin, de jók vagyunk. Kaptunk helyet, kaptunk piát. Ildi sürgött-forgott, mindig is a középpontbélinek érezte magát, így teljesen jól állt neki ez a szerep. Nekem, így Lili után, pont egy ilyen lányra lenne szükségem. Ezt éreztem, amikor láttam, hogyan, miként létezik térben és időben. Egy kis idő után rendesen beindult a házibuli, pár óra elteltével úgy éreztem, hogy telt keblű csodám bizony alaposan alálőtte ezt a százas értékhatárt. Ha nem is kezdtük el kirúgni a ház oldalát, vagy lebontani az alapokat, azért elindult az egymás közötti préselődés rendesen. Persze, ezt lehet, hogy az egyre növekvő alkoholfogyasztás számlájára kellene írni. Közeledett éjfél, és közeledett a mi kis előadásunk. Hangoltunk egy nagyot a lányszobában, és a nappali felé vettük az irányt. Ildi közvetlen előttünk ment, úgy riszálta a farát, hogy szinte az arcomban éreztem azokat a finom, izmos, feszes domborulatokat. Hőhullámaim voltak, de nem az italtól. Eldöntöttem, ez a csaj kell nekem, megszerzem magamnak, még ha csak egy éjszakára is. Bementünk a zsúfolt nappaliba, óriási volt a tömeg, összezsúfolódtak vagy ötvenen, hatvanan, Ildiana hangos szóval bejelentett minket, mi meg azonmód a húrok közé csaptunk. Jól indultunk, Elvisszel. Aztán egy kis Ramones, Guns, Kispál, Nirvana. Végül egy saját dal. Hadd ne idézzem, annyira gyermeteg volt, hogy ennyi idő távlatából is fáj. De szerencsére ki kamara koncertünk közben is rendesen fogyott az ital, így a végén, akárcsak három évvel korábban, tapsvihar közepette távoztunk. A nép őrjöngött, hurrázott, de mi, ott a nappali közepén, két kanapé közé feszítve tudtuk, hogy ez a csúcspont. Ez volt a The Violin búcsúkoncertje. Ahogy beszéltük később, mindig is így képzeltük. Csak Bubu gondolta másképp. – Mit így, baszod? Csendélet festmények voltak a falon, meg egy nagyi ezeréves fotója, amint cseresznyét majszolgat. Hát, tényleg csodás pillanat. Kurvára csodás. Leintettük. Ő volt közöttünk a legkevésbé művészi hajlamú egyéniség.
A koncertet letudtuk, a zsugát elpakoltuk a garázsba, Ildim, édesem, drágaságom azt mondta, hogy akkor jövünk érte, amikor akarunk, nem sürgős. Most pedig bulizzunk! – szólt ránk hangosan. És mi buliztunk. A javából. Tamásom se perc alatt becsajozott, igazán jóképű, jó fellépésű gyerek volt a rohadékja, Imike összeakadt valami tarisznyás okoskával, Bubu meg leginkább még tovább piálni akart, ahogy elnéztem az ábrázatát. Basszus, az a leghülyébb tag a világon, aki egy buli házigazdáját próbálja felszedni, mindezt annak a tizennyolcadik születésnapján. Ez a kretén, ez voltam én. Természetesen sosem találtam egyedül, ide rohant, ezzel beszélgetett, azzal táncolt, evett, ivott (jó sokat), vécézett, drámázott, sírt, nevetett, szájon csókolta a barátnőjét, smárolt vagy három sráccal, öt meg széttapizta. És én mindezt végignéztem, végtelenségig dudorodó nadrágban. Aztán szép csendben ránk telepedett az éj, és eljött a hajnal. A buli csendesebbre váltott, sokan hazamentek, vagy kiütve, horkolva durmoltak a padlón. A zene még szólt, de már nem a buli zenék, hanem az érzelmes lassúk, néhányan még egymásnak dörgölőztek a tánctéren, de a party már készült kilehelni a lelkét. Ekkor vesztettem szem elől az Ildit. A csendben, az unalomban. A pörgésben mindvégig követtem szememmel, és amikor itt lenne a lehetőség, eltűnik a szemem elől. Kezdtem mérges lenni magamra. Ekkora lúzer nem lehetek. Felhajtottam a söröm, és elindultam megkeresni. Sehol sem találtam. De ez így legyen igaz, sehol sem volt abban a kibaszott, hányás és punci szagú lakásban. Lebotorkáltam az erkélyről, Rocco, Simi, Beni, Nyugi szerencsére már aludt, vagy legalábbis úgy tettek, mert simán elsétálhattam mellettük. Megálltam a garázs előtt. Egy félig telt pezsgősüveggel volt kitámasztva az ajtaja. Elvettem az üveget, majd belöktem az ajtót. Ott feküdt ő. A dobszerkón, és Tomika gitárjával játszadozott. Nem úgy, ahogy Tomi szokott. Szóval értitek. Belekortyoltam egy nagyot a pezsgőbe, majd beljebb léptem. Úgy tett, mint aki észre sem vett. Kéjesen nyögdécselt. Még közelebb léptem. Rám nézett. Magához húzott. Megfogtam az e-dúrt, aztán a g-pontot. Felszakadtak a gátak. Csókoltam, szerettem, egy szó nélkül. A levegő hideg volt és csípős. Az öle meleg és ölelő. Egy kis idő után elfogyott a pezsgő, egy kis idő után elfogytam én is. Felkelt, és ránk terített egy ócska plédet. Ne haragudj, nem túl szép és igényes, a nagyi használja a cseresznyeszedéshez. Igen, láttam a képet, nagyon jó, csodás nagyagyán lehet. Felnevetett. Mit nevetett, röhögött. Aztán lázasan szájon csókolt. Én vissza. Még egy csodás kör következett. Aztán reggelig beszélgettünk. Mindenről, ami jött. Szóba került Indy is. Kész szerencse, hogy én is nagy rajongója voltam ennek a megveszekedett archeológusnak. Közben Nyugi szép csendben besomfordált a garázsba. De már nem megharapni akarta a bokám, hanem megnyalni. Mikor ezzel megvolt, leheveredett elénk, mi meg egymásba bújva, elaludtunk végül. Nyugi őrizte álmunk. Ettől fogva, Ildiana és én, jártunk. Egészen az őszig, amikor is kiköltözött Floridába. Ha jól emlékszem ő már a harmadik csajom volt, aki lelécelt ebből az országból. Azért az vigasztal, hogy egyik sem miattam. Ildivel barátságban váltunk el, a búcsú szex éjszakánk is felejthetetlen volt. A mai napig felemlegetjük, ha nagy ritkán sikerül összefutnunk egy kávéra. Bizony, semmi pezsgő, semmi mámor. Egy kétgyermekes ügyvédnő ritkán pezsgőzik.
1996 áprilisában újjáéledt a korábbi zenekarom. Vagy három évvel azelőtt csörömpöltünk egymással egy keveset, igazi garázs rock zenekar voltunk. Egyetlen fellépésünk volt, a Gruber Ildi születésnapján, elektronika meg erősítők nélkül persze, igazi unplugged műsor keretében. Játszottunk vagy öt számot, ebből kettő volt saját, a többi feldolgozás. A szövegeket én írtam, a zenét Tamás barátom, már ha nem éppen lopott kottából dolgozott, mert valahogy mindig olyan Nirvana beütésűek, jellegűek voltak az akkordok. De ez zavart minket a legkevésbé. Az már inkább, hogy nem voltunk valami tehetségesek. Az ének részét én vállaltam magamra, ez már megadta az alaphangot, hogy ne legyünk jók. Igaz, hogy még így sem én voltam a legrosszabb a zenekarban. A dobosunk. Kettő normális, egybefüggő ütemet nem tudott előcsalni a szerkóból. Nem csoda, hogy abbahagytuk olyan hamar. De most mégis összeálltunk újra, leporoltuk a hangszereket, és mit ad isten, a fő ok az volt, hogy a Gruber Ildi újfent születésnapi bulit rendez. Nevezetesen a tizennyolcadikat, és azon nekünk mindenképpen ott kell lennünk, meg vinni a hangulatot, mert a három évvel ezelőtti bulit még mindig sokan emlegetik, hiszen az volt a legjobb, és senki sem érti, hogy miért nem futott be végül a The Violin. Mi pontosan értettük, tudtuk. Nem voltunk mi annyira jók. Ja, a nevet én adtam a bandának. A hegedű. Közünk nem volt hozzá, hiszen egyik dalunkban sem szólalt meg ez a hangszer, vagy írtuk volna bele egy nótába, de jól hangzott, és még egy skiccet is készítettünk róla, az is jól nézett ki. A srácok kicsit művészinek tartották, de Tamásnak tetszett, és mivel nála próbáltunk, így ő volt a döntnök. Akinek helye van, hatalma is van. Na, szóval, a buli májusban volt, mi épp április elején alakultunk újjá, kemény egy hetünk volt rá, hogy összehozzunk valamit. Össze is jöttünk egy próbára, és be kell, valljam, ennyi időnek a távlatából, az mellett, hogy nem ment rosszul még élveztük is. Ez lelkesítően hatott ránk, így azonnal elmentünk berúgni egy nagyot. Az is jól sikerült. El is döntöttük, hogy több próbát nem is tartunk, egyrészt azért, mert kurva jók vagyunk, másrészt azért, mert Tamás nagyanyja kipaterolt minket a kecóból. Nem volt szívbajos az öreglány, Bubu dobszerkóját kapta fel elsőnek és vágta ki a gangra. Csak úgy nyekkent a cin az aszfalton. Olyat csörrent, mintha cirkusz érkezett volna a városba. Amikor az én gitárom kapta fel, kissé megijedtem, de azt nem csúsztatta végig a keramiton, csak letette az ajtó elé. Nem értem miért tartotta elviselhetetlennek, hogy egy másfél szobás belváros kis lakás gyerekszobájában próbáljon egy rockzenekar. Nem volt fogékony az újra az öreglány, Margit néni. Viszont áldott jó szíve volt, amikor kibaszott minket, még kutyafuttában lekevert egy hatalmasat az unokájának, viszont később megkínált süteménnyel. Túrós pitével. Kétszer vettem belőle annyira finom volt.
Az affér után ugyan kissé elkeseredtünk, de nem adtuk fel, levittük a cuccokat a sufniba, próbálnunk már úgysem kell, a buli napján meg érte jövünk a kis Barkasszal, bepakoljuk, aztán annyi. Így is történt. Ótvar szar, régi és ócska volt az a kisteherautó. A buli Budán volt, így át kellett caplatnunk Angyalföldről, fel, egészen a Moszkváig. Az elején még semmi gond nem volt, bár ugyan csak a hármast vitte a verda, azért szépen elevickélt a körútig. A Margit-híd előtt támadt kedve kilehelni a lelkét. Mindezt péntek délután, öt órakor, a legnagyobb csúcsforgalomban. Egy percig csak ültünk némán, kezünkben a hangszerek, lábunk alatt négy rekesz sör. Aztán felnevettünk. Egyszerre. Egy kibaszott nagyot. Felváltva röhögtünk a helyzeten. Jöttünk volna inkább riksával, vagy elefánttal, bazmeg – mondta Tamás, a zenekarvezető. Ezen is jót röhögtünk. Kinyitottunk négy üveg sört, betoltuk se perc alatt, kitántorogtunk a Barkácsból, és elkezdtük tolni a hídon, Buda irányába. Ott és akkor, azt hiszem megdöntöttük, „az egy perc alatt a legtöbb kurva anyázás” világrekordját, mert természetesen stílusosan a híd közepén toltuk a lerobbant kisteherautót. A kocsiban néha megrezzent egy-egy cin, olyan hatást keltve, mintha egy rezes banda vonulna át a hídon. A felénél megálltunk, és ittunk még egy sört. Olyanok voltunk, a lemenő alkonyi fényben, mint a nemtörődöm, részeg görög istenségek. Végül csak átevickéltünk valahogy, és mivel senkinél sem volt mobiltelefon, nem is volt még nekünk, létezett már, de kibebaszott drága dolog volt, és volt vagy négy kiló az aksival együtt. Jó, ebben az időben már voltak maroktelefonok is, de még nem terjedt el annyira. Jobb dolgunk nem lévén, stoppoltunk. Már többször megfigyeltem, ha bajba kerülsz, de van elég sör nálad, a szerencse melléd áll. Így is történt. Lestoppoltuk Pista bácsit meg a teherautóját. Egy szintén öreg és szakadt IFÁ-t. De ez mégis működött, még ha majd szét is akart esni. Szerencsénkre az öreg szerette a sört, és nem volt ellenére, hogy elvigye a cuccainkat egy rekesz Steffl ellenében. Mit lehet tenni? Mi is beszoptunk majdnem egy rekesszel, neki is megy egy, majd a buliba maximum kettővel viszünk. Mi fizettük, mi döntünk a sorsáról. Hangszerek, sör, Barkaszból ki, IFÁ-ra fel, én az Imivel hátra, fogni, vigyázni a cuccokra, Tomika, Bubu előre boldogítani az öreget, meg mutatni a címet. Nem telt bele félóra és ott voltunk a buli helyszínén. Tisztességesen fennhagytuk a láda sört István iszákos úrnak, gyorsan leszedtük a hangszereket, és becsöngettünk. Aztán egyszerre ugrottunk hátra. Mert a kapu nyitva volt, és ez nagyon invitálónak hatott, az a négy dobermann, aki felénk közelített, futva és morogva, már kevésbé. Na, bazmeg, itt a sör nem segít… - súgta a fülembe, Imike, és baromira igaza volt. Kutyacsont meg éppen nem volt nálunk. Ekkor meghallottuk a hangot. Ildiana dallamos, csengő-bongó hangját. – Rocco, Simi, Beni, Nyugi, állj! Vissza, ide hozzám! – mondta ezt akkor, amikor Nyugi épp azzal volt elfoglalva, hogy melyik bokámat kóstolja meg először. De a dögök szerencsére hallgattak rá, és visszavonulót fújtak, mi meg kissé nehézkesen, de feltápászkodtunk a földről. Akkor láttam meg újra. Három év után. Ildianát. Hogy miért ez a hülye név? Mert megrögzötten rajongott Indy Jones-ért. Nem vicc. Odáig ment, hogy a nagy európai Indy Jones klub alelnöknek választotta, vagy mi a szarnak, és kapott Indy kalapot, meg ostort, meg efféle kegytárgyakat. Mindezt Stockholmban. Egy vadállat volt a nő Indiana Jones ügyben. Másban egyébként nem. Ebbéli megszállottsága mellett más beütése nem volt. Mindenkinek kell valami, ami igazán megmozgatja. Nekem ez volt, van és lesz az írás. Meg a zene is ilyen volt akkoriban, igaz az csak rövid ideig. Hú, jól nézett ki az, Ildi! Apám, azok a dudák. Régen is nagy volt neki, de az elmúlt három év kifejezetten jót tett a cickóknak, hogy a méretük még stabilabbá válhasson. Mint két érett mangó. Mit mangó. Kisdinnye. Közepes. Nagy, ízletes görög. Ah, csuda cickók voltak azok. Áldom az eget, hogy később közelebbről is megismerkedhettem velük. Mikor a kutyák eltakarodtak, ő lejött közénk, szétcsókolt minket, annyira örült nekünk, majd megmutatta, hol tudunk lecuccolni. A buli egyébként már elkezdődött, de még nem voltak sokan. Kérdeztem mennyien lesznek. Nem sokan, nem sokan. Száznál nem leszünk többen. Száz? Baszod, egy-egy híresebb rockzenekar első, bemutatkozó koncertjén nem voltak ennyin, de jók vagyunk. Kaptunk helyet, kaptunk piát. Ildi sürgött-forgott, mindig is a középpontbélinek érezte magát, így teljesen jól állt neki ez a szerep. Nekem, így Lili után, pont egy ilyen lányra lenne szükségem. Ezt éreztem, amikor láttam, hogyan, miként létezik térben és időben. Egy kis idő után rendesen beindult a házibuli, pár óra elteltével úgy éreztem, hogy telt keblű csodám bizony alaposan alálőtte ezt a százas értékhatárt. Ha nem is kezdtük el kirúgni a ház oldalát, vagy lebontani az alapokat, azért elindult az egymás közötti préselődés rendesen. Persze, ezt lehet, hogy az egyre növekvő alkoholfogyasztás számlájára kellene írni. Közeledett éjfél, és közeledett a mi kis előadásunk. Hangoltunk egy nagyot a lányszobában, és a nappali felé vettük az irányt. Ildi közvetlen előttünk ment, úgy riszálta a farát, hogy szinte az arcomban éreztem azokat a finom, izmos, feszes domborulatokat. Hőhullámaim voltak, de nem az italtól. Eldöntöttem, ez a csaj kell nekem, megszerzem magamnak, még ha csak egy éjszakára is. Bementünk a zsúfolt nappaliba, óriási volt a tömeg, összezsúfolódtak vagy ötvenen, hatvanan, Ildiana hangos szóval bejelentett minket, mi meg azonmód a húrok közé csaptunk. Jól indultunk, Elvisszel. Aztán egy kis Ramones, Guns, Kispál, Nirvana. Végül egy saját dal. Hadd ne idézzem, annyira gyermeteg volt, hogy ennyi idő távlatából is fáj. De szerencsére ki kamara koncertünk közben is rendesen fogyott az ital, így a végén, akárcsak három évvel korábban, tapsvihar közepette távoztunk. A nép őrjöngött, hurrázott, de mi, ott a nappali közepén, két kanapé közé feszítve tudtuk, hogy ez a csúcspont. Ez volt a The Violin búcsúkoncertje. Ahogy beszéltük később, mindig is így képzeltük. Csak Bubu gondolta másképp. – Mit így, baszod? Csendélet festmények voltak a falon, meg egy nagyi ezeréves fotója, amint cseresznyét majszolgat. Hát, tényleg csodás pillanat. Kurvára csodás. Leintettük. Ő volt közöttünk a legkevésbé művészi hajlamú egyéniség.
A koncertet letudtuk, a zsugát elpakoltuk a garázsba, Ildim, édesem, drágaságom azt mondta, hogy akkor jövünk érte, amikor akarunk, nem sürgős. Most pedig bulizzunk! – szólt ránk hangosan. És mi buliztunk. A javából. Tamásom se perc alatt becsajozott, igazán jóképű, jó fellépésű gyerek volt a rohadékja, Imike összeakadt valami tarisznyás okoskával, Bubu meg leginkább még tovább piálni akart, ahogy elnéztem az ábrázatát. Basszus, az a leghülyébb tag a világon, aki egy buli házigazdáját próbálja felszedni, mindezt annak a tizennyolcadik születésnapján. Ez a kretén, ez voltam én. Természetesen sosem találtam egyedül, ide rohant, ezzel beszélgetett, azzal táncolt, evett, ivott (jó sokat), vécézett, drámázott, sírt, nevetett, szájon csókolta a barátnőjét, smárolt vagy három sráccal, öt meg széttapizta. És én mindezt végignéztem, végtelenségig dudorodó nadrágban. Aztán szép csendben ránk telepedett az éj, és eljött a hajnal. A buli csendesebbre váltott, sokan hazamentek, vagy kiütve, horkolva durmoltak a padlón. A zene még szólt, de már nem a buli zenék, hanem az érzelmes lassúk, néhányan még egymásnak dörgölőztek a tánctéren, de a party már készült kilehelni a lelkét. Ekkor vesztettem szem elől az Ildit. A csendben, az unalomban. A pörgésben mindvégig követtem szememmel, és amikor itt lenne a lehetőség, eltűnik a szemem elől. Kezdtem mérges lenni magamra. Ekkora lúzer nem lehetek. Felhajtottam a söröm, és elindultam megkeresni. Sehol sem találtam. De ez így legyen igaz, sehol sem volt abban a kibaszott, hányás és punci szagú lakásban. Lebotorkáltam az erkélyről, Rocco, Simi, Beni, Nyugi szerencsére már aludt, vagy legalábbis úgy tettek, mert simán elsétálhattam mellettük. Megálltam a garázs előtt. Egy félig telt pezsgősüveggel volt kitámasztva az ajtaja. Elvettem az üveget, majd belöktem az ajtót. Ott feküdt ő. A dobszerkón, és Tomika gitárjával játszadozott. Nem úgy, ahogy Tomi szokott. Szóval értitek. Belekortyoltam egy nagyot a pezsgőbe, majd beljebb léptem. Úgy tett, mint aki észre sem vett. Kéjesen nyögdécselt. Még közelebb léptem. Rám nézett. Magához húzott. Megfogtam az e-dúrt, aztán a g-pontot. Felszakadtak a gátak. Csókoltam, szerettem, egy szó nélkül. A levegő hideg volt és csípős. Az öle meleg és ölelő. Egy kis idő után elfogyott a pezsgő, egy kis idő után elfogytam én is. Felkelt, és ránk terített egy ócska plédet. Ne haragudj, nem túl szép és igényes, a nagyi használja a cseresznyeszedéshez. Igen, láttam a képet, nagyon jó, csodás nagyagyán lehet. Felnevetett. Mit nevetett, röhögött. Aztán lázasan szájon csókolt. Én vissza. Még egy csodás kör következett. Aztán reggelig beszélgettünk. Mindenről, ami jött. Szóba került Indy is. Kész szerencse, hogy én is nagy rajongója voltam ennek a megveszekedett archeológusnak. Közben Nyugi szép csendben besomfordált a garázsba. De már nem megharapni akarta a bokám, hanem megnyalni. Mikor ezzel megvolt, leheveredett elénk, mi meg egymásba bújva, elaludtunk végül. Nyugi őrizte álmunk. Ettől fogva, Ildiana és én, jártunk. Egészen az őszig, amikor is kiköltözött Floridába. Ha jól emlékszem ő már a harmadik csajom volt, aki lelécelt ebből az országból. Azért az vigasztal, hogy egyik sem miattam. Ildivel barátságban váltunk el, a búcsú szex éjszakánk is felejthetetlen volt. A mai napig felemlegetjük, ha nagy ritkán sikerül összefutnunk egy kávéra. Bizony, semmi pezsgő, semmi mámor. Egy kétgyermekes ügyvédnő ritkán pezsgőzik.
Önéletlányaim - Tízenegyes számú
Liliána
A balatoni sellővel csúfos véget ért lamúrom után lemúr énem újabb hódításra vágyott. Mivel akkoriban ezerrel hasítottam az éjszakában a haverokkal, erre nem is kellett sokat várni. Valamikor március elején beestünk egy házibuliba, ahová természetesen egyikünk sem volt meghívva, de ismertünk valakinek a valakijét, és ez már elég ok volt, hogy bemenjünk. A buli valahol a budai hegyekben volt, a Libegő környékén, félórát kellett felfelé gyalogolni, mire megtaláltuk a házat. Természetesen az utat nem szomjasan tettük meg, egyrészt mert kurva hideg volt, másrészt mert nem megy száraz torokkal az ember házibuliba. Előkerült egy füves cigi is, aztán még egy. A jókedv fokozódni látszott, de mindez lankadóbbá vált, amikor odaértünk a házhoz. Elit gimisek fapofáncs gyülekezetébe botlottunk, akikben az életnek, a humornak, az örömnek semmi jelét nem tapasztaltuk. Halk hangon ment valami aktuális ultrafos zene, természetesen nem táncolt senki, a poharakban meg leginkább kóla volt bor helyett. Az ilyen helyzet nagyon le tudja törni az embert. De nem az én agyament barátaim. Botond és Balázs, a Király utca hősei, a budapesti belváros Casanovái akcióba lendültek. A két legrondább lányt kiválasztva a tánctér felé tuszkolták őket, a zenére oltári hangerőt vezényeltek, és bár a zene még így is nagyon tré volt, hangosan sokkal elviselhetőbb volt. Persze nálam erre rásegített a füves bor is. Mikor az ikerpár életet lehelt a buliba, akkor lépett be az ajtón Lili, Liliána. Az első dolog, ami eszembe jutott, amikor rá néztem az volt. Igen az, amire gondolsz. Aztán a második is. Mi más. Akkoriban pontoztuk a haverokkal a környezetünkben élő, vagy az utcai ismeretlen lányokat a szexusuk alapján, egytől-tízig, ciki lett volna, ha én egyből a stílussal, meg a lélekkel, meg az egyéniséggel jövök elő, pedig engem ez érdekelt igazán. Így az első vágylobbanásom után, amikor elmúlt a libidó krach, jobban szemügyre vettem Liliánát. Ez egy sellő. Szexkókusz. Vágynaszád. Tepereper. És mégsem… Ez egy… nő. Ő egy nő. Egyik barátnőmet sem láttam még előtte nőnek. Olyan igazi plakátfotós, férfit megszédítő majd megszelídítő fenevadnak. Liliben egyből éreztem ezt. Ahogy a sálat széttekerte a nyakából, ahogy a kabátján a gombokat széjjelpattintotta, ahogy levette hótól fagyos bakancsát. Mikor így, bulira vetkezett még szebb és vonzóbb látvány tárult elém. Ez egy divatmodell, bazdmeg. (Később kiderült, nem is tévedtem sokat) Lepuszizkodott a házigizdával, kiderült, hogy egy gimibe járnak, szerencsére nem ebbe a matekszakos gnóm társaságba, hanem rajzszakos. Meg ének. Igen, később énekesnő lett belőle, több ismert hazai bandában vokálozott, énekelt, de volt frontember is. Számomra is az lett. Frontember. Minden vágyam az volt, hogy valahogy a közelébe kerülhessek. De ez, mint később kiderült nem is volt annyira egyszerű. Mivel elejteni való vadam nagyon népszerű személyiség volt. Szeretem a népszerű, életvidám, nyitott, érdeklődő embereket, de ez már nekem is sok volt. A lakás nem is volt túl nagy, de nekem majd negyven percembe telt, hogy Lili mellé evickéljek valahogy. Először kizártak az erkélyre, ott tanyáztam vagy tíz percet, mire egy szexre éhes párocska, talán a „szabadban a legjobb a szex” mondás híveként be nem tessékelt újra a kecóba. Aztán a konyhában dekkoltam. Egy méretes debella beállított szendvics készítőnek, de mivel loptam a sajtot, faltam két pofára, hamarosan elzavart. A klasszikus részbe érkeztem, a fürdőbe. Itt több párocska zsúfolódott össze, zajlottak keményen a csókos ütközetek, de én nem kértem belőle, hamar kislisszoltam. Hol van a csajom? Hol? Hát, ott. Épp ahol szeretnéd, ahol számodra tökéletes. Liliána kint ült a kerti hintában. Egyedül. Cigarettázott. Kezében borospohár. Finoman löködte maga alatt a hintát, szájából finom, lebegő füstfelhők kúsztak a sötétlő ég felé. Mennyei látványt nyújtott. Annyira mennyeit, hogy rájöttem, annyira be vagyok tojva, meg sem merem szólítani. Ott álltam a szoba bensőben, a jó melegben, és kémleltem a terasz szépét. Eleinte rám sem hederített, de olyan erősen kémlelhettem, szuggerálhattam, hogy észrevett. Meg is lepődött kicsit ezen a grandiózus bambalizmuson. Szó szerint kocsányon lógtak a szemeim. Sok nőre ez rémisztően hat, ha ennyire bámulják, de Lilit mintha nem zavarta volna. Tovább löködte magát a hintán, először lágyabban, majd egyre hevesebben. A végén szinte már a felső vasat érintette lába, tisztán hallottam a vas csikorgását a tél végi fagyban. A lány szinte az egekbe szállt, és ezt nem látta más csak én. Angyal… suttogta szám. Hol a glóriád? Talán meghallhatta a fohászt, mert lassított, majd megállította a hintát. Hangosan lihegett, tüdeje zihált, sálja kibomlott nyakában, színes karkötői felcsúsztak egész a könyökéig. Megállt a hinta, ő meg felém intett. A borospohárral. Mert a bora bizony elfogyott. Senki sem szerzett be még hamarabb egy üveg bort, mint én akkor. Egy perc sem telt belé, és máris a teraszon voltam, kezemben egy üveg vörösbor, és két műanyag pohár. Közelebb léptem hozzá, ő egyből a borospoharát nyújtotta, én meg egyből töltöttem neki.
- Szereted a hintákat? – kérdezte. Vonz a magasság?
- Félek a repüléstől.
Felnevetett.
- Nem repülni kell, hanem szárnyalni…
Ezen meg én nevettem. Ez tetszett neki. Révedő tekintettel a köröttünk lévő fenyvesek havas lombját kémlelte.
- Olyan magányos vagyok, annyira magányos…
Töltöttem magamnak is a borból, és a mellette lévő hintába huppantam. Megörült érkezésemnek, fürkésző tekintettel figyelte mozdulataim. Szinte érintették bőröm azok a Himalája kék szemek. Fagyos, de egyben bizsergető érzés volt. Újra cigarettára gyújtott, majd engem is megkínált. Éltem a lehetőséggel. Csendesen borozgattunk és fújtuk a füstöt a budai, fagyos éjszakába. Egyszer csak megszólalt:
- Érdekelsz. Menjünk innen. Most azonnal. Hozod a kabátom?
Hoztam. A maradék bort is. Mentünk. Visszafelé az út csúszós volt és kanyargós. Egymásba karoltunk. Később egymásba szerettünk. Vadul csókolóztunk a fenyvesek ölelő karja közt. Vicceket meséltem, sztoriztam, ő meg sokat nevetett. Ő nem mesélt semmit, csak ölelt, bújt, hallgatott, csókolt, merengett. Éreztem, hogy még mindig szenved a magánytól. Ahogy aztán végig a kapcsolatunk során. Csak egy kis idő elteltével tudtam meg, hogy gyógyszerezi magát, és antidepresszánsokat szed. Ez megrémített, de valahogy mégis közelebb hozott hozzá. Nem akartam a megmentője lenni, hiszen annyira erősnek, életvidámnak láttam őt, mindvégig olyannak, mint amilyennek a hegyi buliban megismertem. Három hónapig tartottuk egymásban a lelket, az utolsó hónapban én már csak magamban. Sok mindent megéltünk ez alatt, tengernyi mesélni valóm lenne. Voltunk közösen Bécsben, rengeteg régi olasz filmet néztünk meg együtt, imádta Fellinit, sokat ittunk, sokat ettünk, még többet szeretkeztünk. Saját lakása volt a Rottenbiller utcában, úgy jártam fel hozzá, mintha hazamennék. Kulcsot is kaptam, polcot szereltem, vízcsapot. Szinte együtt éltünk. Ő, én és a gyógyszerek. Az elején nem tudtam, hogy ennyire függő és hogy ilyen mélybe taszítja ez a függés. A szanatóriumba én szereztem neki a beutalót, én intéztem neki el az orvossal. A cuccait is én pakoltam össze, én tettem fel a vonatra. De a visszaútra már nem egyedül érkezett. Egy férfival az oldalán. Gáspár doktor, még ma is emlékszem a nevére, olyan jó csengése volt, Dr. Helvét Gáspár, ideggyógyász. Beleszeretett a dilidokijába. Sok ilyen van. Nem tehet róla, érzések jönnek, érzések mennek, akkor tán még jobban, ha örökkön szedálva van az idegrendszer. Egyszer még találkozni akart velem. Nem adtam meg neki ezt a lehetőséget, így csak a telefonba tudta belemakogni, hogy:
- Annyira, de annyira, de annyira… köszönök mindent. Megváltoztattad az életem. Tudom, hogy tudod. Megismertem a mást, az önfeledtséget, a kortalan örömöt. Megismertem milyen magány nélkül élni. Úgy adtál, hogy nem vettél el belőlem semmit, csak hozzám adtál még dolgokat, lehetőségeket. Köszönöm a nyitást, de azt is tudom, hogy ez az új énem már nem felelne meg neked. Mert sokkal önzőbb, harciasabb, szabadabb, lázadóbb. Nem neked való a lázadás. A szárnyalás. Te mondtad, nem tudsz repülni…
Itt basztam rá a telefont. Másnap felhívtam egy sárkányrepülős klubot, és jelentkeztem egy tanfolyamra, amire aztán nem mentem el. Még sosem utaztam repülőn, félek, hogy bedöglik a technika. De lázadni a földön is lehet. Belül, izzón.
A balatoni sellővel csúfos véget ért lamúrom után lemúr énem újabb hódításra vágyott. Mivel akkoriban ezerrel hasítottam az éjszakában a haverokkal, erre nem is kellett sokat várni. Valamikor március elején beestünk egy házibuliba, ahová természetesen egyikünk sem volt meghívva, de ismertünk valakinek a valakijét, és ez már elég ok volt, hogy bemenjünk. A buli valahol a budai hegyekben volt, a Libegő környékén, félórát kellett felfelé gyalogolni, mire megtaláltuk a házat. Természetesen az utat nem szomjasan tettük meg, egyrészt mert kurva hideg volt, másrészt mert nem megy száraz torokkal az ember házibuliba. Előkerült egy füves cigi is, aztán még egy. A jókedv fokozódni látszott, de mindez lankadóbbá vált, amikor odaértünk a házhoz. Elit gimisek fapofáncs gyülekezetébe botlottunk, akikben az életnek, a humornak, az örömnek semmi jelét nem tapasztaltuk. Halk hangon ment valami aktuális ultrafos zene, természetesen nem táncolt senki, a poharakban meg leginkább kóla volt bor helyett. Az ilyen helyzet nagyon le tudja törni az embert. De nem az én agyament barátaim. Botond és Balázs, a Király utca hősei, a budapesti belváros Casanovái akcióba lendültek. A két legrondább lányt kiválasztva a tánctér felé tuszkolták őket, a zenére oltári hangerőt vezényeltek, és bár a zene még így is nagyon tré volt, hangosan sokkal elviselhetőbb volt. Persze nálam erre rásegített a füves bor is. Mikor az ikerpár életet lehelt a buliba, akkor lépett be az ajtón Lili, Liliána. Az első dolog, ami eszembe jutott, amikor rá néztem az volt. Igen az, amire gondolsz. Aztán a második is. Mi más. Akkoriban pontoztuk a haverokkal a környezetünkben élő, vagy az utcai ismeretlen lányokat a szexusuk alapján, egytől-tízig, ciki lett volna, ha én egyből a stílussal, meg a lélekkel, meg az egyéniséggel jövök elő, pedig engem ez érdekelt igazán. Így az első vágylobbanásom után, amikor elmúlt a libidó krach, jobban szemügyre vettem Liliánát. Ez egy sellő. Szexkókusz. Vágynaszád. Tepereper. És mégsem… Ez egy… nő. Ő egy nő. Egyik barátnőmet sem láttam még előtte nőnek. Olyan igazi plakátfotós, férfit megszédítő majd megszelídítő fenevadnak. Liliben egyből éreztem ezt. Ahogy a sálat széttekerte a nyakából, ahogy a kabátján a gombokat széjjelpattintotta, ahogy levette hótól fagyos bakancsát. Mikor így, bulira vetkezett még szebb és vonzóbb látvány tárult elém. Ez egy divatmodell, bazdmeg. (Később kiderült, nem is tévedtem sokat) Lepuszizkodott a házigizdával, kiderült, hogy egy gimibe járnak, szerencsére nem ebbe a matekszakos gnóm társaságba, hanem rajzszakos. Meg ének. Igen, később énekesnő lett belőle, több ismert hazai bandában vokálozott, énekelt, de volt frontember is. Számomra is az lett. Frontember. Minden vágyam az volt, hogy valahogy a közelébe kerülhessek. De ez, mint később kiderült nem is volt annyira egyszerű. Mivel elejteni való vadam nagyon népszerű személyiség volt. Szeretem a népszerű, életvidám, nyitott, érdeklődő embereket, de ez már nekem is sok volt. A lakás nem is volt túl nagy, de nekem majd negyven percembe telt, hogy Lili mellé evickéljek valahogy. Először kizártak az erkélyre, ott tanyáztam vagy tíz percet, mire egy szexre éhes párocska, talán a „szabadban a legjobb a szex” mondás híveként be nem tessékelt újra a kecóba. Aztán a konyhában dekkoltam. Egy méretes debella beállított szendvics készítőnek, de mivel loptam a sajtot, faltam két pofára, hamarosan elzavart. A klasszikus részbe érkeztem, a fürdőbe. Itt több párocska zsúfolódott össze, zajlottak keményen a csókos ütközetek, de én nem kértem belőle, hamar kislisszoltam. Hol van a csajom? Hol? Hát, ott. Épp ahol szeretnéd, ahol számodra tökéletes. Liliána kint ült a kerti hintában. Egyedül. Cigarettázott. Kezében borospohár. Finoman löködte maga alatt a hintát, szájából finom, lebegő füstfelhők kúsztak a sötétlő ég felé. Mennyei látványt nyújtott. Annyira mennyeit, hogy rájöttem, annyira be vagyok tojva, meg sem merem szólítani. Ott álltam a szoba bensőben, a jó melegben, és kémleltem a terasz szépét. Eleinte rám sem hederített, de olyan erősen kémlelhettem, szuggerálhattam, hogy észrevett. Meg is lepődött kicsit ezen a grandiózus bambalizmuson. Szó szerint kocsányon lógtak a szemeim. Sok nőre ez rémisztően hat, ha ennyire bámulják, de Lilit mintha nem zavarta volna. Tovább löködte magát a hintán, először lágyabban, majd egyre hevesebben. A végén szinte már a felső vasat érintette lába, tisztán hallottam a vas csikorgását a tél végi fagyban. A lány szinte az egekbe szállt, és ezt nem látta más csak én. Angyal… suttogta szám. Hol a glóriád? Talán meghallhatta a fohászt, mert lassított, majd megállította a hintát. Hangosan lihegett, tüdeje zihált, sálja kibomlott nyakában, színes karkötői felcsúsztak egész a könyökéig. Megállt a hinta, ő meg felém intett. A borospohárral. Mert a bora bizony elfogyott. Senki sem szerzett be még hamarabb egy üveg bort, mint én akkor. Egy perc sem telt belé, és máris a teraszon voltam, kezemben egy üveg vörösbor, és két műanyag pohár. Közelebb léptem hozzá, ő egyből a borospoharát nyújtotta, én meg egyből töltöttem neki.
- Szereted a hintákat? – kérdezte. Vonz a magasság?
- Félek a repüléstől.
Felnevetett.
- Nem repülni kell, hanem szárnyalni…
Ezen meg én nevettem. Ez tetszett neki. Révedő tekintettel a köröttünk lévő fenyvesek havas lombját kémlelte.
- Olyan magányos vagyok, annyira magányos…
Töltöttem magamnak is a borból, és a mellette lévő hintába huppantam. Megörült érkezésemnek, fürkésző tekintettel figyelte mozdulataim. Szinte érintették bőröm azok a Himalája kék szemek. Fagyos, de egyben bizsergető érzés volt. Újra cigarettára gyújtott, majd engem is megkínált. Éltem a lehetőséggel. Csendesen borozgattunk és fújtuk a füstöt a budai, fagyos éjszakába. Egyszer csak megszólalt:
- Érdekelsz. Menjünk innen. Most azonnal. Hozod a kabátom?
Hoztam. A maradék bort is. Mentünk. Visszafelé az út csúszós volt és kanyargós. Egymásba karoltunk. Később egymásba szerettünk. Vadul csókolóztunk a fenyvesek ölelő karja közt. Vicceket meséltem, sztoriztam, ő meg sokat nevetett. Ő nem mesélt semmit, csak ölelt, bújt, hallgatott, csókolt, merengett. Éreztem, hogy még mindig szenved a magánytól. Ahogy aztán végig a kapcsolatunk során. Csak egy kis idő elteltével tudtam meg, hogy gyógyszerezi magát, és antidepresszánsokat szed. Ez megrémített, de valahogy mégis közelebb hozott hozzá. Nem akartam a megmentője lenni, hiszen annyira erősnek, életvidámnak láttam őt, mindvégig olyannak, mint amilyennek a hegyi buliban megismertem. Három hónapig tartottuk egymásban a lelket, az utolsó hónapban én már csak magamban. Sok mindent megéltünk ez alatt, tengernyi mesélni valóm lenne. Voltunk közösen Bécsben, rengeteg régi olasz filmet néztünk meg együtt, imádta Fellinit, sokat ittunk, sokat ettünk, még többet szeretkeztünk. Saját lakása volt a Rottenbiller utcában, úgy jártam fel hozzá, mintha hazamennék. Kulcsot is kaptam, polcot szereltem, vízcsapot. Szinte együtt éltünk. Ő, én és a gyógyszerek. Az elején nem tudtam, hogy ennyire függő és hogy ilyen mélybe taszítja ez a függés. A szanatóriumba én szereztem neki a beutalót, én intéztem neki el az orvossal. A cuccait is én pakoltam össze, én tettem fel a vonatra. De a visszaútra már nem egyedül érkezett. Egy férfival az oldalán. Gáspár doktor, még ma is emlékszem a nevére, olyan jó csengése volt, Dr. Helvét Gáspár, ideggyógyász. Beleszeretett a dilidokijába. Sok ilyen van. Nem tehet róla, érzések jönnek, érzések mennek, akkor tán még jobban, ha örökkön szedálva van az idegrendszer. Egyszer még találkozni akart velem. Nem adtam meg neki ezt a lehetőséget, így csak a telefonba tudta belemakogni, hogy:
- Annyira, de annyira, de annyira… köszönök mindent. Megváltoztattad az életem. Tudom, hogy tudod. Megismertem a mást, az önfeledtséget, a kortalan örömöt. Megismertem milyen magány nélkül élni. Úgy adtál, hogy nem vettél el belőlem semmit, csak hozzám adtál még dolgokat, lehetőségeket. Köszönöm a nyitást, de azt is tudom, hogy ez az új énem már nem felelne meg neked. Mert sokkal önzőbb, harciasabb, szabadabb, lázadóbb. Nem neked való a lázadás. A szárnyalás. Te mondtad, nem tudsz repülni…
Itt basztam rá a telefont. Másnap felhívtam egy sárkányrepülős klubot, és jelentkeztem egy tanfolyamra, amire aztán nem mentem el. Még sosem utaztam repülőn, félek, hogy bedöglik a technika. De lázadni a földön is lehet. Belül, izzón.
Önéletlányaim - Tízes számú
Henrietta
Azelőtt nem nagyon jártam a Balatonra. Utána se sokat. De 95' kora nyarán megadatott a lehetőség, hogy majd két hónapot vízpart mellett töltsek. Leginkább mellett, mert nem tudok úszni. Fura dolog, de az ott eltöltött idő alatt is maximum kutyaúszásig vittem. Napallergiám van, meg májfoltjaim, nem nekem való a tüzes nyár. De ha már Balaton, és ha már Zamárdi, illik benne lenni a történésekben. A Posta üdülőjében voltam mindenes. Kabinos, én ügyeltem a csónakházra, kertészkedtem, én adtam ki a bicikliket, afféle gondnok voltam, de mindig volt, aki megmondta mit kell csinálnom. Egy darabig. Aztán már le se szarták mit, hogyan. Élték az életüket ott a fejesek is, meg a melósok is. A sör legyen elég, ezt mondogatta mindig Lajos bá, a közvetlen főnököm. Na, neki elég volt. Olyan izmaim lettek a teli sörös rekeszek emelgetésétől, hogy akár menő feszítős gyerek lehettem volna odalent a bícsen. De köztudottan szerény fiú vagyok, így ezt kihagytam. A csajozást persze nem. Az én nagybarom Klein barátommal rakott össze itt az élet, és hát Ádám nagyon keményen nyomta ekkoriban. A szobánk közös volt, az első héten nem is volt törülközöm, mert ahány csaj megfordult a szobánkban, az mind a törülközőt nyúlta le. Ezt ma már értem, szex előtt, szex után tusolás, de én ettől igen ideges voltam. Addig fajult a dolog, hogy a leltárjegyzékben meg kellett hamisítanunk az aktív törülközők számát, ez persze most hülyén hangzik, de tizenévesként ezt máshogy éli meg az ember. De jó móka volt. A megismerkedésem Henivel, Henriettával szintén. Merthogy a szobánkból lépett ki éppen, a dereka közé törülközőt tekeredett, felette csupán egy bikini felső. Újabb áldozatnak tartottam, ezért nem értette, hogy miért nézek rá olyan bosszúsan, plusz szánakozva. Bosszúsan azért, mert mínusz egy türcsit láttam beírni a jegyzékbe, szánakozva meg, azért mert plusz egy összetört szívet láttam belezuhanni a Balatonba. De tévedtem. Heni engem keresett. No, nem név szerint, és nem önszántából. Az apja küldte, hogy adjam ki nekik a 23-as számú csónakot. A nagy családi indiáncsónakot. Elég szar így kezdeni egy ismerkedést:
- A kabinos fiút keresem. Nem tudod, merre van?
Tisztában vagyok vele, hogy a nők gyakran lefekszenek a szobafestővel vagy a vízvezeték szerelővel, de 18 évesen ez még nem akkora truváj. Főleg, ha egy 17-18 éves forma nagyon szép lányt próbálsz már az induláskor, első pillantásra ágyba vinni. Mindegy, hamar túlléptem ezen, és ruganyos léptekkel elindultam a csónakház felé. Kurta válasszal éltem csak:
- Kövess!
És ő követett. Én direkt rákapcsoltam picit, de nem maradt le, pedig papucsban volt, hallottam, ahogy kaffog mögöttem. Hm, ez a lány. Ha csak emlékeimbe idézem, orgazmus közeli állapotba kerül a lelkem, és a többi, satöbbi... Elég, ha annyit mondok a tornász válogatott tagja volt. Ruganyosság, feszes izmok, tökéletes idomok. Általában megszidom kicsit Istent, ha túl sokat adományoz egy embernek a szépségből, de most valahogy nem bántam. Nem vagyok oda a szőke lányokért, de Heni gyönyörű barbie baba volt. Bájos, mint egy orosz hercegnő. Naná, hogy beleszerettem azon nyomban. Később kiderült, nem vagyok ezzel az érzéssel egyedül. Mert most az egyszer az életben, vetélytársam akadt. Legalábbis én azt hittem az, aztán szerencsére kiderült ilyen státuszban sosem volt. Tehát, indiáncsónak, család elviszi (egyébként a Balcsin csónakázni, agyrém), én meg ott maradtam beindulva, reménykedve, elősütve szerelmi mézeskalácsnak. De jó volt rá várni. Lassan lement a Nap, a Hold felkúszott lágyan a tó fölé, a nádasban békák kurrogtak, vadkacsák hápogtak, a horgászok tizenméteres messzeségekbe hajigálták a cájgot. Aztán megjött a Mártha család. Apa, anya, Henrietta, Viktória és Balázska. Szép magyar család. Heni volt köztük a legidősebb gyerek. Mit gyerek, kész nő. Már akkor éreztem, hogy valami jó történik, amikor az apjával becipeltük a csónakot a helyére. Furcsán nézett rám. Fürkészőn. Izgatottan. Várakozva. Szeretem az efféle női pillantást, benne van az izgalom bizonytalansága. Jól éreztem, hogy valami van a levegőben, mert elkéredzkedett az apjától, hogy még sétálna egy kicsit, EGYEDÜL a mólónál.
- Egyedül? - kérdezett vissza az apja szigorúan.
- Igen, apa (támadhatatlan igazság fénnyel a szemében)
Én nem tudtam, hogy ilyen nagy csábító. Nem tudtam a viselt dolgairól. De amilyen ártatlannak tűnt, olyannyira nem volt az. Később elmesélte, hogy már 15 évesen megszökött otthonról és majd egy évig egy közel negyven éves férfival lakott. Ő volt neki az első. Nabokov és az ő Lolitája. Persze, vettem a lapot, és ahogy kissé csendesebb lett a szituáció, azaz az apja felment az emeleti szobájába, a móló felé vettem az irányt. Nem telt bele öt percbe és rá is találtam. Hihetetlenül gyönyörű volt abban az alkonyi fényben. Egy percig csak lestem őt, ahogy a platánfák alól a víz felé sétál, de amikor a sétaút végére ért mellé léptem.
- Azt mondtam, egyedül- egyedül akarok lenni.
- Igen, de ezt apádnak mondtad és nem nekem.
Jót nevetett ezen, de vette a lapot. Aztán beszélgettünk. Sokat, sokfélét. Vagy három órán keresztül. Beszélt az iskoláról, a sportról, az érmekről, a sok szenvedésről, lemondásról, amit az élsport jelent, az apjáról, akit gyűlölt, mert megcsalta az anyját, az anyjáról, akit megvetett, mert visszafogadta az apját. Csak beszélt és beszélt. Látszott rajta, hogy még sohasem hallgatta meg senki. Na, igen ebben kurva jó vagyok. Lelki támasznak. És ő élvezte, hogy ott, akkor támaszkodhat rám. Bevallom én is. Olyan illata volt, mint egy csokor frissen szedett ibolyának. Csók lett a nap végén és másik randi megbeszélés. Aznap érkeztek, úgyhogy bőven volt időnk ismerkedni. Két hét hosszú idő. Szerelmi várakozásban egy nap is, egy óra. De sosem váratott, precíz volt, pontos és odaadó. A szexszel persze jobban megváratott, mint gondoltam, de valahogy talán életemben most először, nem is akartam elsietni. Jó volt várni rá. Persze, azért mutatott magából, például előttem öltözött át fürdéshez a csónakházban. Még ma is csuklani kezdek az izgalomtól, ha erre gondolok. Aztán szerelmeskedni és nagyon jó volt vele. Szerencsés voltam, hogy volt neki az a sötét egy éve, meg az older guy. Henrietta jóval tapasztaltabb volt, mint én, jóval. De jó volt ez nekem. Mennyei manna. Sokszor, sokat - ez volt az elvünk. Persze, mindig mókás volt kijátszani a szüleit, főleg az apját, de általában megoldottuk. De ahogy közeledett az elutazásuk napja, azzal arányosan kezdett feszültebbé válni a viszony. Nem bízott benne, hogy ez a kapcsolat bővebb vizekre evez, a szokásos nyári románc keretén kívülre kerülve, de az esélyt megadta a dolognak. Ezt a mai napig köszönöm neki. Mert majd egy évig kitartottunk egymás mellett, sokszor rosszban, egyre kevesebbszer a jóban. De nem engedtük el egymást, próbálkoztunk. De mi két nagyon más ember voltunk, vagyunk. Még éretlen felnőttként is. Ő szerette a könnyű életet, az egyszerűséget, én már akkor régen novellákat farigcsáltam, színházba jártam, rock koncertekre. Sehogy sem állt össze a kép, de azért toleráltuk a másik dolgait. Egészen addig, amíg volt mit. Aztán én kezdtem először úgy érezni, hogy megfeneklett a dolog, és belekezdtem valami másba, valami mással. Férfi még nem hagyott el ilyen gyönyörű nőt, mint én. De én megtettem. Mert néha nagyon kevés tud lenni a szépség, a báj, az elegancia. Főleg ilyen szellemi lúzereknek, mint én. Ekkoriban kezdett kifejlődni bennem az érzet, hogy az átlag unalmas, az átlag taszít. És Henrietta bármilyen szép is volt, mégiscsak az átlag részét képezte. Szellemi anyagban mindenképpen. Így hát szakítottam vele. Ez januárban volt, a Kökin. Búcsúzásul hozzám baszott egy almát. Az alma nagyot ütött a mellkasomon, én odakaptam, de közben leesett. Felvettem és megettem. Közben a nyárra gondoltam, a nyár legszebb pillanatára. Mert ugyan nem tanultam meg úszni a Balatonban, de azt elmondhatom, hogy hatalmasakat szeretkeztem a vizében, éjjelente. És ez nem éppen semmiség.
Azelőtt nem nagyon jártam a Balatonra. Utána se sokat. De 95' kora nyarán megadatott a lehetőség, hogy majd két hónapot vízpart mellett töltsek. Leginkább mellett, mert nem tudok úszni. Fura dolog, de az ott eltöltött idő alatt is maximum kutyaúszásig vittem. Napallergiám van, meg májfoltjaim, nem nekem való a tüzes nyár. De ha már Balaton, és ha már Zamárdi, illik benne lenni a történésekben. A Posta üdülőjében voltam mindenes. Kabinos, én ügyeltem a csónakházra, kertészkedtem, én adtam ki a bicikliket, afféle gondnok voltam, de mindig volt, aki megmondta mit kell csinálnom. Egy darabig. Aztán már le se szarták mit, hogyan. Élték az életüket ott a fejesek is, meg a melósok is. A sör legyen elég, ezt mondogatta mindig Lajos bá, a közvetlen főnököm. Na, neki elég volt. Olyan izmaim lettek a teli sörös rekeszek emelgetésétől, hogy akár menő feszítős gyerek lehettem volna odalent a bícsen. De köztudottan szerény fiú vagyok, így ezt kihagytam. A csajozást persze nem. Az én nagybarom Klein barátommal rakott össze itt az élet, és hát Ádám nagyon keményen nyomta ekkoriban. A szobánk közös volt, az első héten nem is volt törülközöm, mert ahány csaj megfordult a szobánkban, az mind a törülközőt nyúlta le. Ezt ma már értem, szex előtt, szex után tusolás, de én ettől igen ideges voltam. Addig fajult a dolog, hogy a leltárjegyzékben meg kellett hamisítanunk az aktív törülközők számát, ez persze most hülyén hangzik, de tizenévesként ezt máshogy éli meg az ember. De jó móka volt. A megismerkedésem Henivel, Henriettával szintén. Merthogy a szobánkból lépett ki éppen, a dereka közé törülközőt tekeredett, felette csupán egy bikini felső. Újabb áldozatnak tartottam, ezért nem értette, hogy miért nézek rá olyan bosszúsan, plusz szánakozva. Bosszúsan azért, mert mínusz egy türcsit láttam beírni a jegyzékbe, szánakozva meg, azért mert plusz egy összetört szívet láttam belezuhanni a Balatonba. De tévedtem. Heni engem keresett. No, nem név szerint, és nem önszántából. Az apja küldte, hogy adjam ki nekik a 23-as számú csónakot. A nagy családi indiáncsónakot. Elég szar így kezdeni egy ismerkedést:
- A kabinos fiút keresem. Nem tudod, merre van?
Tisztában vagyok vele, hogy a nők gyakran lefekszenek a szobafestővel vagy a vízvezeték szerelővel, de 18 évesen ez még nem akkora truváj. Főleg, ha egy 17-18 éves forma nagyon szép lányt próbálsz már az induláskor, első pillantásra ágyba vinni. Mindegy, hamar túlléptem ezen, és ruganyos léptekkel elindultam a csónakház felé. Kurta válasszal éltem csak:
- Kövess!
És ő követett. Én direkt rákapcsoltam picit, de nem maradt le, pedig papucsban volt, hallottam, ahogy kaffog mögöttem. Hm, ez a lány. Ha csak emlékeimbe idézem, orgazmus közeli állapotba kerül a lelkem, és a többi, satöbbi... Elég, ha annyit mondok a tornász válogatott tagja volt. Ruganyosság, feszes izmok, tökéletes idomok. Általában megszidom kicsit Istent, ha túl sokat adományoz egy embernek a szépségből, de most valahogy nem bántam. Nem vagyok oda a szőke lányokért, de Heni gyönyörű barbie baba volt. Bájos, mint egy orosz hercegnő. Naná, hogy beleszerettem azon nyomban. Később kiderült, nem vagyok ezzel az érzéssel egyedül. Mert most az egyszer az életben, vetélytársam akadt. Legalábbis én azt hittem az, aztán szerencsére kiderült ilyen státuszban sosem volt. Tehát, indiáncsónak, család elviszi (egyébként a Balcsin csónakázni, agyrém), én meg ott maradtam beindulva, reménykedve, elősütve szerelmi mézeskalácsnak. De jó volt rá várni. Lassan lement a Nap, a Hold felkúszott lágyan a tó fölé, a nádasban békák kurrogtak, vadkacsák hápogtak, a horgászok tizenméteres messzeségekbe hajigálták a cájgot. Aztán megjött a Mártha család. Apa, anya, Henrietta, Viktória és Balázska. Szép magyar család. Heni volt köztük a legidősebb gyerek. Mit gyerek, kész nő. Már akkor éreztem, hogy valami jó történik, amikor az apjával becipeltük a csónakot a helyére. Furcsán nézett rám. Fürkészőn. Izgatottan. Várakozva. Szeretem az efféle női pillantást, benne van az izgalom bizonytalansága. Jól éreztem, hogy valami van a levegőben, mert elkéredzkedett az apjától, hogy még sétálna egy kicsit, EGYEDÜL a mólónál.
- Egyedül? - kérdezett vissza az apja szigorúan.
- Igen, apa (támadhatatlan igazság fénnyel a szemében)
Én nem tudtam, hogy ilyen nagy csábító. Nem tudtam a viselt dolgairól. De amilyen ártatlannak tűnt, olyannyira nem volt az. Később elmesélte, hogy már 15 évesen megszökött otthonról és majd egy évig egy közel negyven éves férfival lakott. Ő volt neki az első. Nabokov és az ő Lolitája. Persze, vettem a lapot, és ahogy kissé csendesebb lett a szituáció, azaz az apja felment az emeleti szobájába, a móló felé vettem az irányt. Nem telt bele öt percbe és rá is találtam. Hihetetlenül gyönyörű volt abban az alkonyi fényben. Egy percig csak lestem őt, ahogy a platánfák alól a víz felé sétál, de amikor a sétaút végére ért mellé léptem.
- Azt mondtam, egyedül- egyedül akarok lenni.
- Igen, de ezt apádnak mondtad és nem nekem.
Jót nevetett ezen, de vette a lapot. Aztán beszélgettünk. Sokat, sokfélét. Vagy három órán keresztül. Beszélt az iskoláról, a sportról, az érmekről, a sok szenvedésről, lemondásról, amit az élsport jelent, az apjáról, akit gyűlölt, mert megcsalta az anyját, az anyjáról, akit megvetett, mert visszafogadta az apját. Csak beszélt és beszélt. Látszott rajta, hogy még sohasem hallgatta meg senki. Na, igen ebben kurva jó vagyok. Lelki támasznak. És ő élvezte, hogy ott, akkor támaszkodhat rám. Bevallom én is. Olyan illata volt, mint egy csokor frissen szedett ibolyának. Csók lett a nap végén és másik randi megbeszélés. Aznap érkeztek, úgyhogy bőven volt időnk ismerkedni. Két hét hosszú idő. Szerelmi várakozásban egy nap is, egy óra. De sosem váratott, precíz volt, pontos és odaadó. A szexszel persze jobban megváratott, mint gondoltam, de valahogy talán életemben most először, nem is akartam elsietni. Jó volt várni rá. Persze, azért mutatott magából, például előttem öltözött át fürdéshez a csónakházban. Még ma is csuklani kezdek az izgalomtól, ha erre gondolok. Aztán szerelmeskedni és nagyon jó volt vele. Szerencsés voltam, hogy volt neki az a sötét egy éve, meg az older guy. Henrietta jóval tapasztaltabb volt, mint én, jóval. De jó volt ez nekem. Mennyei manna. Sokszor, sokat - ez volt az elvünk. Persze, mindig mókás volt kijátszani a szüleit, főleg az apját, de általában megoldottuk. De ahogy közeledett az elutazásuk napja, azzal arányosan kezdett feszültebbé válni a viszony. Nem bízott benne, hogy ez a kapcsolat bővebb vizekre evez, a szokásos nyári románc keretén kívülre kerülve, de az esélyt megadta a dolognak. Ezt a mai napig köszönöm neki. Mert majd egy évig kitartottunk egymás mellett, sokszor rosszban, egyre kevesebbszer a jóban. De nem engedtük el egymást, próbálkoztunk. De mi két nagyon más ember voltunk, vagyunk. Még éretlen felnőttként is. Ő szerette a könnyű életet, az egyszerűséget, én már akkor régen novellákat farigcsáltam, színházba jártam, rock koncertekre. Sehogy sem állt össze a kép, de azért toleráltuk a másik dolgait. Egészen addig, amíg volt mit. Aztán én kezdtem először úgy érezni, hogy megfeneklett a dolog, és belekezdtem valami másba, valami mással. Férfi még nem hagyott el ilyen gyönyörű nőt, mint én. De én megtettem. Mert néha nagyon kevés tud lenni a szépség, a báj, az elegancia. Főleg ilyen szellemi lúzereknek, mint én. Ekkoriban kezdett kifejlődni bennem az érzet, hogy az átlag unalmas, az átlag taszít. És Henrietta bármilyen szép is volt, mégiscsak az átlag részét képezte. Szellemi anyagban mindenképpen. Így hát szakítottam vele. Ez januárban volt, a Kökin. Búcsúzásul hozzám baszott egy almát. Az alma nagyot ütött a mellkasomon, én odakaptam, de közben leesett. Felvettem és megettem. Közben a nyárra gondoltam, a nyár legszebb pillanatára. Mert ugyan nem tanultam meg úszni a Balatonban, de azt elmondhatom, hogy hatalmasakat szeretkeztem a vizében, éjjelente. És ez nem éppen semmiség.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)