Hajnalban kel, úgy hordja a levelet,
az ember, aki sosem alszik eleget,
éltes pírt képez ajkán a csípős reggel,
nehezen barátkozik össze az ébredő meleggel.
Fiatal, bohó, fricska fiú ez az Emil,
levelet hord ki, csekket, képeslapot,
s taszítja minden, ami nem fogható, ami steril,
ő még sosem látott, sosem olvasott olyat, hogy e-mail.
Biciklivel jár mindenhová, döcög alatta
az ócska, régi, elnyűtt Camping,
délidőben ronggyá izzad testén az olcsó len ing.
Oldalán libeg a hatalmas bőrtáska,
benne a sok csekk, levél, mint ezernyi apró sáska.
Ő hozza házhoz a nyugdíjat, ő az, aki
a GYES apró létével sok anyát megríkat,
s ha számon kérik, a pénz mennyiségére utalván,
csak ennyit mond: Mégiscsak pénz ez, kérem szépen,
és nem utalvány.
2012. szeptember 29., szombat
2012. szeptember 25., kedd
Önéletlányaim - Ő még csak tizennégy
Sarolta
Emlékeztek még arra, hogy hol maradt abba a történet? Bizony, bizony, egy hatalmas tölggyé nemesedő születő szerelemnél. Ki is nőtt az a fa, nem volt benne hiba, lettek szép, hosszú, karcsú, zöldellő ágai, amelyen még Pom Pom is bátran himbálóztathatná szőrös kis seggét, üde levelei, sűrű, erős törzse, méretes gyökere. Ez például én voltam. A méretes gyökér. Azt hiszem már megismertetek annyira, hogy lássátok bennem egy kapcsolat megrontóját. A szuszogó balféket, a srácot, aki nem képes adózni a nyílt és őszinte érzelmeknek. Bizony ez vagyok én. No, Erika természetesen nem ilyen volt. Erika gyönyörű volt, okos, intelligens, és ami még fontosabb: szókimondó. Már az elején megmondta, ha nem mennek rendben a dolgok, szólni, fog, megbeszéli velem, ha továbbra sem mennek rendben a dolgok, és újabb megbeszélést igényel, az is rendben, na de, ha továbbra sem mennek rendben a dolgok… akkor lapátra kerülsz kis apám. Eleinte renden is mentek a dolgok, a történések, olyan voltam, mint egy lázadó kamasz, rajongó szerelmes. Szívem szerint heti hét napból nyolcat vele töltöttem volna, az a plusz egy fiktív nap a róla való álmodozásról szólt. Tényleg szerelmes voltam belé. A hajába, a szemébe, a hangjába, a mellébe, az ajkába, a combjába, formás fenekébe, a Vénusz-domb alatti pirosló kehelybe. Igen, ennyire profán voltam, de a szellemét is imádtam. Jókat beszélgettünk az életről, filmről, színházról, pszichológiáról, zenéről, sok olyan dologról, ami engem lényegi értelemben érdekelt, így a korábbi lányokkal ellentétben, Erában szellemi társra is leltem. Eleinte. Aztán valami megváltozott. Már nem voltak olyan mókásak és önfeledtek a beszélgetéseink, már nem voltak olyan teljesek, érzelmileg telítettek a szeretkezéseink. Erika átvette az irányítást és a valamikor szilárdnak hitt összhang, összetört, darabjaira hullott. Természetesen ez volt az a pont, amikor elővette a korábban mondottakat, és elkezdett „elbeszélgetni” velem. Minden ilyen elbeszélgetés felért egy fejmosással. Később egyre lejjebb ereszkedtünk, és némely csörte után úgy éreztem, hogy aktuális megalázásom helyszínén velem kéne felmosni a padlót, mert kábé csak felmosórongynak vagyok jó. Vagy még annak se. Rendesen levitte a pincébe az önbecsülésem. Természetesen a találkozóink egyre ritkábbak és gyorsabb üteműek lettek, már nem álmodtam vele, vagy, ha mégis, hát az semmi esetre sem hasonlított vágyképre, inkább valami eszelős autós üldözésre, ahol én vagyok az üldözött, ő meg az üldöző. Így hát nem meglepő, hogy felszabaduló szabadidőmet más típusú foglalatosságokra fordítottam. Sportolni jártam, filmklubba jelentkeztem, csatlakoztam egy természetjáró csoportba, kenutúrán vettem részt, egyszóval minden olyan cselekményt felvállaltam, ami távolabbá tett, netán még jobban eltávolított Erikától. Volt, hogy két hétig a közelébe sem mentem, mindig kimentettem magam valamilyen ürüggyel. Szia, drága, most nem tudok menni, csúnyán meg vagyok fázva, helló, édes, jaj, ma nem jó, képzeld, a Bencének ma van a huszonötödik születésnapja, hát nem szép kor, igazi buli képes jubileum, blabla. Eleinte jól tűrte. Talán azért, mert titokban ő is több szabadságra vágyott. Nem is szólt vissza, helyeselt, elengedett, engedékenyebb volt, mint anyám valaha. Aztán ez átfordult, és ma már csak egy magából kifordult, kitorzult őrjöngő sárkányra emlékszem, aki a nála lévő cuccaimat úgy intézte el, hogy a ház előtt parkoló kukásautó elé dobta. Nem volt nála sok holmim, de volt közte olyan, ami számomra értékkel bírt. Na, ezt a dömper nem vette tudomásul, és úgy áthajtott rajta, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Szegény Stones kazim, és PUF pólóm később a kukában végezte. A többi, úgy ahogy megúszta. Ez volt a fordulópont. Fel is út, le is út. Ez volt májusban, ha jól emlékszem. Abban az időben jobban nem is tehetett volna velem. Tele voltam életerővel, tervekkel. Remek formában voltam, mind fizikailag, mind szellemileg. Volt egy csomó barátom, jó társaságokba jártam, aktív életet éltem. Pontosan a helyemen éreztem magam, ami nálam azért igen ritka. De ez az időszak ilyen volt. Ezért is tudott belépni az életembe oly hamar, Sarolta. Jézusom, ilyen nőm sem előtte, sem utána nem volt. Saroltával egy olyan őrült hónap vette kezdetét, amilyet azóta sem éltem meg egy nővel sem. Egy este a srácokkal a Wigwam nevű rock kocsmába tartottunk, ami totál a város szélén helyezkedett ell, de egy jó hely volt. Azt hiszem még ma is az, igaz már régen jártam arra. Itt most 97-ről beszélünk. A hely az indián szellem és szellemiség jegyében épült és alakították ki, mindenhol faburkolatok, indián faragások, ilyesmi. Népszerű hely volt. A sor hosszan kígyózott, a füst lazán terjengett, jófajta rockzenét adtak, és a pia sem volt túl drága. És a nők… A Közgáz után itt láttam a legjobb csajokat. A túlsminkelt rock cicáktól elkezdve egészen a mama kedvence, de "belül lappangó tüzes vulkán, hirtelen kitörni készülő" átlagos lányokig. Gimnazisták, egyetemisták, munkába járók vegyesen. Saroltát is itt ismertem meg, épp azon az éjjelen, amiről szó van. A középső fapadokkal körülvett ivós részen ült, egy sörrel a kezében. Hosszú, szőke haja lazán a vállára omlott, tengerkék szeme villanón lobbant, ahogy egy-egy belső fény keresztülfutott rajta. Kis, fekete, szoros fűzőt viselt, akár a vadnyugat korában az olcsó, városi lotyók. Valljuk be, kissé olyannak is nézett ki, de rám részegítően hatott. Le sem tudtam róla venni a szemem. Cigarettára gyújtott, felcsapós öngyújtója volt, ami akkoriban ritka volt a lányoknál, még ma is fülemben van ez az csapott, gyors hang. Klikk-klakk. A sörrel sem bíbelődött sokat, mint a felest szokás, szinte húzóra itta. Egyáltalán nem volt kislányos, inkább egy életerős, vagány nőt láttam benne, ami később be is bizonyosodott, hogy így van. Gondolhatod, hogy meg sem mertem szólítani. Inkább mást szemeltem ki magamnak. Egy szintén nagyon szép és vonzó nőt, lányt. Ő épp a másik véglet volt, aranybarna, seggig érő haj, telt keblek, napbarnított bőr. Ha már itt tartunk, akkor pont az ideálom. Gyorsan bevágtam kettő felest, és ráküldtem még egy boros kólát, és Tamás barátommal a barna hajú lány felé igyekeztünk. Sarolta közben megnézett magának. Kiszúrtam, ahogy érdeklődve méreget. Mit néz ez rajtam? Sok ő nekem, keressen mást. Nekem ez az indiánasszonyra, squaw-ra hasonlító nőszemély kell. Már éppen elé léptem volna, és megszólítani próbáltam, amikor is egy jó egy-kilencvenes pasas elém állt, és mélyre dugta a nyelvét a csaj szájában. Az meg viszonozta. Mondom magamban, ez így nem lesz jó, vagy így kell itt spontán ismerkedni, vagy ez a tag a csaj hapsija. Az utóbbi jött be. A csávó az indiánlány pasija volt, ráadásul még valami zenész is. (Az est folyamán később kiderült, hogy az Irigy Hónaljmirigy tagjának a nőjét akartam lenyúlni.) Kellemes kis égés volt, Tamás úgy röhögött mellettem, hogy majd kiestek a bordái. Saroltára néztem, hogy látta-e a jelenetet, ó, hogyne látta volna, röhögött ő is, ahogy azt kell. Berongyoltam a budira, kissé kihánytam magamból a felgyűlt feszültséget, bevizeztem arcom, hajam, felfrissítettem magam, majd visszatértem a tánctérre. Gondoltam, nekem már csajozás ügyileg úgyis véget ért az este, legalább táncolok egy jót. Bele is kezdtem az őrjöngésbe, a srácok meg követtek benne. Remek zenék követték egymást, Rage Againt The Machine, Guns, Offspirng, Takáts Tamás, Tankcsapda… sok-sok jó zene, olyanok, ami beindítja az embert. Így van, beindítja. Újra erőt ad le a motorba, a hengerekbe, feltölti üzemanyaggal a benzintankot. És tényleg. Alig telt el egy óra, és újra formában éreztem magam. Ezért is döntöttem úgy, hogy itt az ideje a második körnek. Barna után szőke dukál, így jól megnéztem újra magamnak Saroltát. Közben ő is felkelt a helyéről, és ott táncolt nem messze mellettünk egy másik lánnyal. Tiszta Courtney Love ez a nő. Nem nagyon bírom azt a csajt, de az energiáit tudnám fogadni. Ki tudja, hátha egy Sophie B. Hawkins rejtezik benne. Vagy is. Az lenne a legjobb. Mindig is bírtam a többszemélyiségű embereket, hát még nőben. Intettem, Bence cimborámnak, hogy araszoljunk a csajok felé, de ő szó szerint szart rám, akkor odasúgtam Tamásnak, hogy akció van, fater, az meg csak fogta a fejét, és már előre elkezdett röhögni. De ezt most valahogy nem vettem fel, magabiztosnak, erősnek, hódítónak éreztem magam. Jó passzban vagyok, bassza meg, kurva jó passzban, mit nekem Courtney Love, mit nekem Sophie B. Hawkins, mit nekem… Sarolta! Odasasszéztam, mint egy terhes kígyó, végül totál egyedül, mert a srácok közül senki sem követett. Hát, nem mondanám, hogy örültek nekem a lányok. Vagy egy percig észre sem vettek, rázták magukat rendületlen. „… pocsolyába léptem, sáros lett az új cipőm…” Egész közel léptem Saroltához. „… hiába keféltem, elhagyott a nőm…” Faszt hagyott el, közös megegyezés, így volt. Takáts Tamás, hülyeségeket beszélsz, fiam. Már majd lement a szám, mire vége észrevett. Rám nézett, elmosolyodott, és megsimogatta az arcom. Aztán táncolt tovább! Bazmeg, anyám már van tudtommal, otthon alszik, de ha álmából felkeltem, és megkérem, hogy simogassa meg az arcom, biztos megteszi. Ez milyen megalázó már. Lehet még ezt fokozni? Saci bebizonyította, hogy lehet. A hajamba is belesimított, és letessékelt a tánctérről. Konkrétan kiküldött a partvonalra. Piros lapot adott. Ekkor egyetlen gondolatom volt csak, hol a kabátom és hogy milyen busz visz innen haza? Elléptem a csajoktól, és a falnál lévő fapultnak támaszkodtam. Most kezdtem érezni és észrevenni magamon, hogy eléggé be vagyok tintázva. Alig bírtam megállni a lábamon. Csoda, hogy nem kaszáltam el senkit tánc közben, nem hánytam le, nem csaptam szájba, tarkón, mellen, és ki tudja hol. Tökrészeg vagyok. Talán ez lehetett a hiba mindkét hódítási esemény kapcsán. Biztos, hogy nem, de most jó erre fogni. Vagy egy perce támasztottam már a pultot, amikor egy erős, fűszeres, vad, kéjjel teli parfüm illata csapta meg az orrom. De hiszen ez a szőkeség. Ez a Sarolta. Már az est elején is éreztem ezt a vad illatot, teljesen rabjává váltam. Tényleg ő volt az. Megállt előttem, és csak ennyit mondott.
- Nem szereted, ha simogatnak? Még a medvék is odáig vannak tőle, pedig azok vadállatok.
- Az embert az anyja simogatja, jó esetben, és az anyasimogatás tíz éves kor felett már nagyon ciki.
- Igazad van, kicsi bocs, igazad van. – simított meg újra, közben fel-felnevetett.
Majd megcsókolt. Hosszan, tüzesen, vággyal, kéjjel, lélekkel. Ami energia kiment belőlem, azonnal vissza is tért. Újra stabilan álltam a lábamon, a foltok újra emberekké váltak, a színes pacák fényekké. Sarolta meg királynővé. Egy nagyon piszkos, kéjes, vadnyugati királynővé. Szennyből az angyal by Vavyan Fable. Itt, nekem, most, megszületett. Komoly, elmébe vésődő pillanat volt ez. De nem tartott soká. Úgy éreztük, hogy nem a mi műfajunk a pulttámasztás, így újra a táncoló tömegbe vetettük magunkat. Ha láttátok az „Elemi ösztön” kultikussá vált diszkótáncát, akkor szorozzátok be kettővel, és kijön a mi táncunk eredménye. Vad volt, szenvedélyes, de mégis ritmusos, laza és harmonikus. Már az elején stimmelt köztünk a fizikai kontakt, működött a kémia, ahogy azt ma divatos szóval mondani szokás. Pedig elsőre nem ezt gondoltam volna, és később mások sem, amikor megjelentünk együtt egy társaságban. De mi tudtuk, hogy így van, és remekül éreztük magunk minden helyzetben, minden pillanatban, amit egymás társaságában töltöttünk. És végül hogyan ért véget ez a jónak induló, de rosszba forduló, majd hirtelen feljavuló este?...
Hajnal volt, öt óra körül jár az idő. A 6-os villamos a végállomáson várja az indulást. A villamosvezető a közös helyiségben kávézik a kollégákkal. A villamoson szinte senki sincs. Korán van még. Ez az első járat, csak pár munkába induló lézeng a villamos körül, dohányoznak, megisznak egy felest a lángosos előtt. Két fiatal viszont már a villamoson ül. Jó régi fajta villamos. Az ülések fából vannak, deszkázottak, az ablak középütt letekerős, a lépcsők kovácsoltvas fémből vannak, a vezetőfülkét csupán egy függöny választja el az utazótértől. Csupán egyetlen erős szövetű függöny. Könnyen át lehet rajta jutni. A szőke lány az egyik utazópadon fekszik, háttal, a barna hajú srác ölébe hajtja fejét. A fenti fényben égő izzókat kémleli. Egy-egy izzószál éppen készül megadni magát. Az egyik, a vezetőfülkéhez közeli, ki is leheli lelkét, és a fülke teste, ablaka, homályba vész, a motorkocsi izzói azt a részt kevéssé világítják meg. A lány a fiú combjára helyezi kezét, majd ujját végigfuttatja a lábszáron is. Hirtelen felül, és a fülke felé indul, magával húzva a lány hirtelen szült ötletéről mit sem tudó fiút. A szőke bemászik a vezetőfülkébe, felhajtja szoknyáját, kivillan rózsás térde, formás, izmos combja, csipkével ölelt alsóneműje. Lehúzza a bugyit, és láttatni engedi rózsaszín örömszervét. Kigombolja a barna nadrágját, és bevezeti a kéjek házába a megszeppent utazót. Magyarul szexelnek egy hatalmasat. Ott, a Móriczon, a tér közepén, a 6-os villamos vezetőfülkéjében. Hajnalban, az első villamos indulása előtt. Ki tudja ki látta őket, kit érdekel ki látta őket. Egy őrült éjszakát, ilyen őrült mód kell befejezni. Az ember csak egyszer fiatal. Sarolta, Sarolta. Ha rá gondolok, Varró Dani egy verse jut eszembe:
Szerenád Saroltának
Olyan komiszul jön az este,
mint messzi, borissza rokon,
szineződik az orra veresre:
zörgetek az ablakodon.
Alszol, cica? Száz kicsi, fájó,
halvány szinü visszeren át
kúszik be szobádba e fázó,
együgyü kis szerenád.
Az vagy nekem, Eörsi Sarolta,
ami vágyteli foltnak a zsák,
nincs összesen annyi poroltó,
hogy eloltsa szivem parazsát,
mint flambirozott pecsenyéstál,
úgy lángolok érted alant,
lelkembe ami bevéstél,
azt zümmögi vissza e lant.
Dalolok pihekönnyü terólad,
míg hullik a hó idekint,
az idő zizegő pihehóhad,
belekezdek a dalba megint:
figyuzz ide, állok a hóban,
egy perc és a tél betemet,
ha nem engedel is be valóban,
legalább ne aludj nekem itt.
Most kaptam egy új körömollót,
csupa vér ez a tíz körömágy,
már gyűlnek a fákon a hollók
-ijedezget a szívben a vágy-
leskelve köröznek az égen,
mint kunkorodó teagőz,
így szálldos az élet is éppen,
a tavasz meg a nyár meg az ősz.
Egykutya persze a tél is,
mindegy hogy olyan vagy ilyen,
hisz végül a köldöke mégis
csupa rügyteli carpe diem.
A jelen brükögő lükebéka,
lustálkodik és muzsikál,
a holnap bús düledéke,
kit érdekel az, husikám?
De a dalból a szók kiperegnek,
elfognak a lenge szuszok:
mit lángolok itt dideregve,
ha magácska csak egyre szuszog?
Kihull kezemből a brácsa,
elhallgat a tétova húr,
már durmolok én is, akárcsak
szemeidben az égi azúr.
Hát, igen. Ebben az időszakban tudtam meg, éreztem meg először, hogy a boldogság az nem egy egzakt, elvont tudományág, hanem egy egyszerű, emberi érzés. De csak akkor, ha a helyén tudod kezelni. Ha nem vársz tőle többet, jobbat, vagy mást, mi a lényege. A szerelmet szeretni kell, máskülönben csak méla frázisok ócska tárházára lel benne az ember.
Emlékeztek még arra, hogy hol maradt abba a történet? Bizony, bizony, egy hatalmas tölggyé nemesedő születő szerelemnél. Ki is nőtt az a fa, nem volt benne hiba, lettek szép, hosszú, karcsú, zöldellő ágai, amelyen még Pom Pom is bátran himbálóztathatná szőrös kis seggét, üde levelei, sűrű, erős törzse, méretes gyökere. Ez például én voltam. A méretes gyökér. Azt hiszem már megismertetek annyira, hogy lássátok bennem egy kapcsolat megrontóját. A szuszogó balféket, a srácot, aki nem képes adózni a nyílt és őszinte érzelmeknek. Bizony ez vagyok én. No, Erika természetesen nem ilyen volt. Erika gyönyörű volt, okos, intelligens, és ami még fontosabb: szókimondó. Már az elején megmondta, ha nem mennek rendben a dolgok, szólni, fog, megbeszéli velem, ha továbbra sem mennek rendben a dolgok, és újabb megbeszélést igényel, az is rendben, na de, ha továbbra sem mennek rendben a dolgok… akkor lapátra kerülsz kis apám. Eleinte renden is mentek a dolgok, a történések, olyan voltam, mint egy lázadó kamasz, rajongó szerelmes. Szívem szerint heti hét napból nyolcat vele töltöttem volna, az a plusz egy fiktív nap a róla való álmodozásról szólt. Tényleg szerelmes voltam belé. A hajába, a szemébe, a hangjába, a mellébe, az ajkába, a combjába, formás fenekébe, a Vénusz-domb alatti pirosló kehelybe. Igen, ennyire profán voltam, de a szellemét is imádtam. Jókat beszélgettünk az életről, filmről, színházról, pszichológiáról, zenéről, sok olyan dologról, ami engem lényegi értelemben érdekelt, így a korábbi lányokkal ellentétben, Erában szellemi társra is leltem. Eleinte. Aztán valami megváltozott. Már nem voltak olyan mókásak és önfeledtek a beszélgetéseink, már nem voltak olyan teljesek, érzelmileg telítettek a szeretkezéseink. Erika átvette az irányítást és a valamikor szilárdnak hitt összhang, összetört, darabjaira hullott. Természetesen ez volt az a pont, amikor elővette a korábban mondottakat, és elkezdett „elbeszélgetni” velem. Minden ilyen elbeszélgetés felért egy fejmosással. Később egyre lejjebb ereszkedtünk, és némely csörte után úgy éreztem, hogy aktuális megalázásom helyszínén velem kéne felmosni a padlót, mert kábé csak felmosórongynak vagyok jó. Vagy még annak se. Rendesen levitte a pincébe az önbecsülésem. Természetesen a találkozóink egyre ritkábbak és gyorsabb üteműek lettek, már nem álmodtam vele, vagy, ha mégis, hát az semmi esetre sem hasonlított vágyképre, inkább valami eszelős autós üldözésre, ahol én vagyok az üldözött, ő meg az üldöző. Így hát nem meglepő, hogy felszabaduló szabadidőmet más típusú foglalatosságokra fordítottam. Sportolni jártam, filmklubba jelentkeztem, csatlakoztam egy természetjáró csoportba, kenutúrán vettem részt, egyszóval minden olyan cselekményt felvállaltam, ami távolabbá tett, netán még jobban eltávolított Erikától. Volt, hogy két hétig a közelébe sem mentem, mindig kimentettem magam valamilyen ürüggyel. Szia, drága, most nem tudok menni, csúnyán meg vagyok fázva, helló, édes, jaj, ma nem jó, képzeld, a Bencének ma van a huszonötödik születésnapja, hát nem szép kor, igazi buli képes jubileum, blabla. Eleinte jól tűrte. Talán azért, mert titokban ő is több szabadságra vágyott. Nem is szólt vissza, helyeselt, elengedett, engedékenyebb volt, mint anyám valaha. Aztán ez átfordult, és ma már csak egy magából kifordult, kitorzult őrjöngő sárkányra emlékszem, aki a nála lévő cuccaimat úgy intézte el, hogy a ház előtt parkoló kukásautó elé dobta. Nem volt nála sok holmim, de volt közte olyan, ami számomra értékkel bírt. Na, ezt a dömper nem vette tudomásul, és úgy áthajtott rajta, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Szegény Stones kazim, és PUF pólóm később a kukában végezte. A többi, úgy ahogy megúszta. Ez volt a fordulópont. Fel is út, le is út. Ez volt májusban, ha jól emlékszem. Abban az időben jobban nem is tehetett volna velem. Tele voltam életerővel, tervekkel. Remek formában voltam, mind fizikailag, mind szellemileg. Volt egy csomó barátom, jó társaságokba jártam, aktív életet éltem. Pontosan a helyemen éreztem magam, ami nálam azért igen ritka. De ez az időszak ilyen volt. Ezért is tudott belépni az életembe oly hamar, Sarolta. Jézusom, ilyen nőm sem előtte, sem utána nem volt. Saroltával egy olyan őrült hónap vette kezdetét, amilyet azóta sem éltem meg egy nővel sem. Egy este a srácokkal a Wigwam nevű rock kocsmába tartottunk, ami totál a város szélén helyezkedett ell, de egy jó hely volt. Azt hiszem még ma is az, igaz már régen jártam arra. Itt most 97-ről beszélünk. A hely az indián szellem és szellemiség jegyében épült és alakították ki, mindenhol faburkolatok, indián faragások, ilyesmi. Népszerű hely volt. A sor hosszan kígyózott, a füst lazán terjengett, jófajta rockzenét adtak, és a pia sem volt túl drága. És a nők… A Közgáz után itt láttam a legjobb csajokat. A túlsminkelt rock cicáktól elkezdve egészen a mama kedvence, de "belül lappangó tüzes vulkán, hirtelen kitörni készülő" átlagos lányokig. Gimnazisták, egyetemisták, munkába járók vegyesen. Saroltát is itt ismertem meg, épp azon az éjjelen, amiről szó van. A középső fapadokkal körülvett ivós részen ült, egy sörrel a kezében. Hosszú, szőke haja lazán a vállára omlott, tengerkék szeme villanón lobbant, ahogy egy-egy belső fény keresztülfutott rajta. Kis, fekete, szoros fűzőt viselt, akár a vadnyugat korában az olcsó, városi lotyók. Valljuk be, kissé olyannak is nézett ki, de rám részegítően hatott. Le sem tudtam róla venni a szemem. Cigarettára gyújtott, felcsapós öngyújtója volt, ami akkoriban ritka volt a lányoknál, még ma is fülemben van ez az csapott, gyors hang. Klikk-klakk. A sörrel sem bíbelődött sokat, mint a felest szokás, szinte húzóra itta. Egyáltalán nem volt kislányos, inkább egy életerős, vagány nőt láttam benne, ami később be is bizonyosodott, hogy így van. Gondolhatod, hogy meg sem mertem szólítani. Inkább mást szemeltem ki magamnak. Egy szintén nagyon szép és vonzó nőt, lányt. Ő épp a másik véglet volt, aranybarna, seggig érő haj, telt keblek, napbarnított bőr. Ha már itt tartunk, akkor pont az ideálom. Gyorsan bevágtam kettő felest, és ráküldtem még egy boros kólát, és Tamás barátommal a barna hajú lány felé igyekeztünk. Sarolta közben megnézett magának. Kiszúrtam, ahogy érdeklődve méreget. Mit néz ez rajtam? Sok ő nekem, keressen mást. Nekem ez az indiánasszonyra, squaw-ra hasonlító nőszemély kell. Már éppen elé léptem volna, és megszólítani próbáltam, amikor is egy jó egy-kilencvenes pasas elém állt, és mélyre dugta a nyelvét a csaj szájában. Az meg viszonozta. Mondom magamban, ez így nem lesz jó, vagy így kell itt spontán ismerkedni, vagy ez a tag a csaj hapsija. Az utóbbi jött be. A csávó az indiánlány pasija volt, ráadásul még valami zenész is. (Az est folyamán később kiderült, hogy az Irigy Hónaljmirigy tagjának a nőjét akartam lenyúlni.) Kellemes kis égés volt, Tamás úgy röhögött mellettem, hogy majd kiestek a bordái. Saroltára néztem, hogy látta-e a jelenetet, ó, hogyne látta volna, röhögött ő is, ahogy azt kell. Berongyoltam a budira, kissé kihánytam magamból a felgyűlt feszültséget, bevizeztem arcom, hajam, felfrissítettem magam, majd visszatértem a tánctérre. Gondoltam, nekem már csajozás ügyileg úgyis véget ért az este, legalább táncolok egy jót. Bele is kezdtem az őrjöngésbe, a srácok meg követtek benne. Remek zenék követték egymást, Rage Againt The Machine, Guns, Offspirng, Takáts Tamás, Tankcsapda… sok-sok jó zene, olyanok, ami beindítja az embert. Így van, beindítja. Újra erőt ad le a motorba, a hengerekbe, feltölti üzemanyaggal a benzintankot. És tényleg. Alig telt el egy óra, és újra formában éreztem magam. Ezért is döntöttem úgy, hogy itt az ideje a második körnek. Barna után szőke dukál, így jól megnéztem újra magamnak Saroltát. Közben ő is felkelt a helyéről, és ott táncolt nem messze mellettünk egy másik lánnyal. Tiszta Courtney Love ez a nő. Nem nagyon bírom azt a csajt, de az energiáit tudnám fogadni. Ki tudja, hátha egy Sophie B. Hawkins rejtezik benne. Vagy is. Az lenne a legjobb. Mindig is bírtam a többszemélyiségű embereket, hát még nőben. Intettem, Bence cimborámnak, hogy araszoljunk a csajok felé, de ő szó szerint szart rám, akkor odasúgtam Tamásnak, hogy akció van, fater, az meg csak fogta a fejét, és már előre elkezdett röhögni. De ezt most valahogy nem vettem fel, magabiztosnak, erősnek, hódítónak éreztem magam. Jó passzban vagyok, bassza meg, kurva jó passzban, mit nekem Courtney Love, mit nekem Sophie B. Hawkins, mit nekem… Sarolta! Odasasszéztam, mint egy terhes kígyó, végül totál egyedül, mert a srácok közül senki sem követett. Hát, nem mondanám, hogy örültek nekem a lányok. Vagy egy percig észre sem vettek, rázták magukat rendületlen. „… pocsolyába léptem, sáros lett az új cipőm…” Egész közel léptem Saroltához. „… hiába keféltem, elhagyott a nőm…” Faszt hagyott el, közös megegyezés, így volt. Takáts Tamás, hülyeségeket beszélsz, fiam. Már majd lement a szám, mire vége észrevett. Rám nézett, elmosolyodott, és megsimogatta az arcom. Aztán táncolt tovább! Bazmeg, anyám már van tudtommal, otthon alszik, de ha álmából felkeltem, és megkérem, hogy simogassa meg az arcom, biztos megteszi. Ez milyen megalázó már. Lehet még ezt fokozni? Saci bebizonyította, hogy lehet. A hajamba is belesimított, és letessékelt a tánctérről. Konkrétan kiküldött a partvonalra. Piros lapot adott. Ekkor egyetlen gondolatom volt csak, hol a kabátom és hogy milyen busz visz innen haza? Elléptem a csajoktól, és a falnál lévő fapultnak támaszkodtam. Most kezdtem érezni és észrevenni magamon, hogy eléggé be vagyok tintázva. Alig bírtam megállni a lábamon. Csoda, hogy nem kaszáltam el senkit tánc közben, nem hánytam le, nem csaptam szájba, tarkón, mellen, és ki tudja hol. Tökrészeg vagyok. Talán ez lehetett a hiba mindkét hódítási esemény kapcsán. Biztos, hogy nem, de most jó erre fogni. Vagy egy perce támasztottam már a pultot, amikor egy erős, fűszeres, vad, kéjjel teli parfüm illata csapta meg az orrom. De hiszen ez a szőkeség. Ez a Sarolta. Már az est elején is éreztem ezt a vad illatot, teljesen rabjává váltam. Tényleg ő volt az. Megállt előttem, és csak ennyit mondott.
- Nem szereted, ha simogatnak? Még a medvék is odáig vannak tőle, pedig azok vadállatok.
- Az embert az anyja simogatja, jó esetben, és az anyasimogatás tíz éves kor felett már nagyon ciki.
- Igazad van, kicsi bocs, igazad van. – simított meg újra, közben fel-felnevetett.
Majd megcsókolt. Hosszan, tüzesen, vággyal, kéjjel, lélekkel. Ami energia kiment belőlem, azonnal vissza is tért. Újra stabilan álltam a lábamon, a foltok újra emberekké váltak, a színes pacák fényekké. Sarolta meg királynővé. Egy nagyon piszkos, kéjes, vadnyugati királynővé. Szennyből az angyal by Vavyan Fable. Itt, nekem, most, megszületett. Komoly, elmébe vésődő pillanat volt ez. De nem tartott soká. Úgy éreztük, hogy nem a mi műfajunk a pulttámasztás, így újra a táncoló tömegbe vetettük magunkat. Ha láttátok az „Elemi ösztön” kultikussá vált diszkótáncát, akkor szorozzátok be kettővel, és kijön a mi táncunk eredménye. Vad volt, szenvedélyes, de mégis ritmusos, laza és harmonikus. Már az elején stimmelt köztünk a fizikai kontakt, működött a kémia, ahogy azt ma divatos szóval mondani szokás. Pedig elsőre nem ezt gondoltam volna, és később mások sem, amikor megjelentünk együtt egy társaságban. De mi tudtuk, hogy így van, és remekül éreztük magunk minden helyzetben, minden pillanatban, amit egymás társaságában töltöttünk. És végül hogyan ért véget ez a jónak induló, de rosszba forduló, majd hirtelen feljavuló este?...
Hajnal volt, öt óra körül jár az idő. A 6-os villamos a végállomáson várja az indulást. A villamosvezető a közös helyiségben kávézik a kollégákkal. A villamoson szinte senki sincs. Korán van még. Ez az első járat, csak pár munkába induló lézeng a villamos körül, dohányoznak, megisznak egy felest a lángosos előtt. Két fiatal viszont már a villamoson ül. Jó régi fajta villamos. Az ülések fából vannak, deszkázottak, az ablak középütt letekerős, a lépcsők kovácsoltvas fémből vannak, a vezetőfülkét csupán egy függöny választja el az utazótértől. Csupán egyetlen erős szövetű függöny. Könnyen át lehet rajta jutni. A szőke lány az egyik utazópadon fekszik, háttal, a barna hajú srác ölébe hajtja fejét. A fenti fényben égő izzókat kémleli. Egy-egy izzószál éppen készül megadni magát. Az egyik, a vezetőfülkéhez közeli, ki is leheli lelkét, és a fülke teste, ablaka, homályba vész, a motorkocsi izzói azt a részt kevéssé világítják meg. A lány a fiú combjára helyezi kezét, majd ujját végigfuttatja a lábszáron is. Hirtelen felül, és a fülke felé indul, magával húzva a lány hirtelen szült ötletéről mit sem tudó fiút. A szőke bemászik a vezetőfülkébe, felhajtja szoknyáját, kivillan rózsás térde, formás, izmos combja, csipkével ölelt alsóneműje. Lehúzza a bugyit, és láttatni engedi rózsaszín örömszervét. Kigombolja a barna nadrágját, és bevezeti a kéjek házába a megszeppent utazót. Magyarul szexelnek egy hatalmasat. Ott, a Móriczon, a tér közepén, a 6-os villamos vezetőfülkéjében. Hajnalban, az első villamos indulása előtt. Ki tudja ki látta őket, kit érdekel ki látta őket. Egy őrült éjszakát, ilyen őrült mód kell befejezni. Az ember csak egyszer fiatal. Sarolta, Sarolta. Ha rá gondolok, Varró Dani egy verse jut eszembe:
Szerenád Saroltának
Olyan komiszul jön az este,
mint messzi, borissza rokon,
szineződik az orra veresre:
zörgetek az ablakodon.
Alszol, cica? Száz kicsi, fájó,
halvány szinü visszeren át
kúszik be szobádba e fázó,
együgyü kis szerenád.
Az vagy nekem, Eörsi Sarolta,
ami vágyteli foltnak a zsák,
nincs összesen annyi poroltó,
hogy eloltsa szivem parazsát,
mint flambirozott pecsenyéstál,
úgy lángolok érted alant,
lelkembe ami bevéstél,
azt zümmögi vissza e lant.
Dalolok pihekönnyü terólad,
míg hullik a hó idekint,
az idő zizegő pihehóhad,
belekezdek a dalba megint:
figyuzz ide, állok a hóban,
egy perc és a tél betemet,
ha nem engedel is be valóban,
legalább ne aludj nekem itt.
Most kaptam egy új körömollót,
csupa vér ez a tíz körömágy,
már gyűlnek a fákon a hollók
-ijedezget a szívben a vágy-
leskelve köröznek az égen,
mint kunkorodó teagőz,
így szálldos az élet is éppen,
a tavasz meg a nyár meg az ősz.
Egykutya persze a tél is,
mindegy hogy olyan vagy ilyen,
hisz végül a köldöke mégis
csupa rügyteli carpe diem.
A jelen brükögő lükebéka,
lustálkodik és muzsikál,
a holnap bús düledéke,
kit érdekel az, husikám?
De a dalból a szók kiperegnek,
elfognak a lenge szuszok:
mit lángolok itt dideregve,
ha magácska csak egyre szuszog?
Kihull kezemből a brácsa,
elhallgat a tétova húr,
már durmolok én is, akárcsak
szemeidben az égi azúr.
Hát, igen. Ebben az időszakban tudtam meg, éreztem meg először, hogy a boldogság az nem egy egzakt, elvont tudományág, hanem egy egyszerű, emberi érzés. De csak akkor, ha a helyén tudod kezelni. Ha nem vársz tőle többet, jobbat, vagy mást, mi a lényege. A szerelmet szeretni kell, máskülönben csak méla frázisok ócska tárházára lel benne az ember.
2012. szeptember 22., szombat
Ajtónyitás
M. Rékának
Őt nézem. Ritmusosan ringatja fejét, törzsét, a kőkemény ütemek vonalán, csapzott haja szemébe hull, de közben a szeme csukva. Száján jóleső, izgalommal telt mosoly ül, együtt énekli a szöveget a mesterrel. Furcsa így megfigyelnem. Többször megtettem már, de ilyen helyzetben még sohasem. Ebben az álombéli pillanatban, távol az otthontól, a barátoktól, a családtól, a kötöttségektől. Talán épp ezért ennyire fontos és ennyire pontos ez a megfigyelés. Nem nekem, hanem neki. Még senki sem látta ilyennek. Könnyednek, felszabadultnak, örömtelinek. Nem ismerik ezt az arcát. Nem ismerhetik, hiszen gondosan elrejti a kíváncsi szemek elől. Hogy miért teszi, annak biztos oka van, de ezt az okot egyedül ő ismeri. Kevés embert avat be a dolgaiba, kevés embernek mutatja meg énje rejtett zugaiban rejtőző valódi személyiségét. Bár tudná, hogy mennyire szeretném megismerni ezt az oldalát, bár tudná, hogy sosem élnék vissza ezzel a tudással. Egy pillanatra abbahagyja a táncot, rám néz, felnevet, és nagyot kortyol a közös sörből. Belga, ahogy a rock fesztivál is, ahogy az eső is, ami a fejünk fölé került. Ázottak, csapzottak vagyunk, ruhánkból facsarni lehet az esővizet, bakancsunk mélán cuppog az egyre terebélyesebb sármezőben, ami a nagyszínpad előtt kialakulóban van. És bennem vajon mi van kialakulóban? Azt a kérdést, hogy benne vajon mi, fel sem merem tenni magamnak. Majd egy napot utaztunk buszon és vonaton mire ideértünk. Csak ő és én. Ez is kisebb csoda, de a nagyobb csoda mégis itt várt minket. Igen, személyesen maga a mester, Alice Cooper. Na, persze nem úgy, hogy gyertek fiatalok, itt a lakókocsim, igyunk meg egy felest, és meséljetek, mi újság felétek, hanem a zenéje. A zene, amely már évek óta varázsában tart. Engem, őt, minket, egy kisebb csoportot. Ezen a zenén nőttem fel. Kevés álmom van az életben, pláne olyan, amiért tűzbe mennék, de most ez az élmény, itt a sártenger közepén, ez egy megvalósult álom. Cooper mester, Zé, és én. Meg persze a többi tízezer hard rock rajongó. Irdatlan nagy a tömeg, még így is, hogy esőanyó telezokogja a táncteret. Iszom a sörből, és átengedem magam a zene ritmusának, a kőkemény rock n’ roll életérzésnek. Már nem érdekel az eső.
Éjfél után valamivel lett vége a koncertnek. Mivel a jegyünk úgy szólt, hogy nagyjából csupán erre az egy koncertre vagyunk hivatalosak, tán még egy kisebb mulatságra, így a lankadatlan mód aláhulló eső látványát elnézve úgy döntöttünk, hogy visszaindulunk a városba, a vasútállomásra, ott töltjük az éjszakát és a holnap délelőtti expresszel hazaindulunk. Fejünk zúgott a katartikus élménytől, mit a koncert okozott, lábunkban még dübörgött a ritmus, a dob zaja, a gitárhúrok szaggató játéka. Dalok tömegét énekeltük és adtuk egymás szájába, az egyikőnk belekezdett egy sorba, a másik folytatta és így tovább. Mielőtt leléptünk, feltankoltunk sörrel rendesen, Zé az oldalzsebébe rejtett két dobozos Amstelt, én a kapucnis felsőm zsebébe gyömöszöltem egy harmadikat.
- A buszmegálló jobbra van.
- Nem inkább balra, mintha onnan jöttünk volna… - mondom én.
Zé megáll, két karját a levegőbe emeli, nagyokat fújtat, egy hatalmas és hangos boldog kurjantást lök a Hold felé, és int egyet arra, amerre én mutattam.
- Nekem arra is jó. – mondja röhögve. – Van gyufád?
- Nincs. Volt, de elázott.
- Kurvaélet.
Láthatóan bosszús lett attól, hogy nem lesz képes rágyújtani.
- De van öngyújtóm. – odanyújtom neki.
- Lökött.
Gyújt magának egy cigit, majd egy másikat nekem. Felém nyújtja. A füst úgy szalad ki a száján, mint ahogy az ébredő gyorsvonat halad át egy hegy sziklájába vájt alagúton. Odaérünk a buszmegállóhoz. A menetrendet vizsgáljuk. Egyszerre ismerjük fel a tényt.
- Baszod, elment az utolsó ótvaros busz is. Most hogyan jutunk el a városig? Ide vagy tíz kilométer. Gyalog, az esőben, bandukolva, szépen, lazán?
- Más mód nincs. – mondom nyugodtan, és mélyet szippantok a cigarettámból.
Rám mosolyog. Tényleg nincs. Ez van, ezt kell szeretni. Pénzünk pont annyi van, hogy kifizessük a vonatjegyet, meg vegyünk valami ételt, italt az útra. Se több, se kevesebb.
- Nekem jó lesz így. Menjünk.
Elindulunk az egy kis betonúton a város fényei felé. Fejünk felett a lobogó eső, talpunk alatt a végtelenbe futó útszakasz. Csodás hely ez a Belgium, valljuk be. Mindenfelé zöldellő mezők, az állatoknak kövér legelők, karban tartott, csinos kis tanyák, gazdaságok. Otthon is vannak ilyen helyek, de azok nem ennyire rendezettek. Ilyenkor látni igazán, hogy milyen messze vagyunk Európától. Nem tudom, hogy a koncert, az utazás, vagy a bennem lappangó többnapos láz miatt, de ólmos fáradtság kerített hatalmába. Kissé le is maradtam Zé mögött, és belecsimpaszkodtam egy villanyoszlopba, hogy kifújjam magam. Nem tudom mi lelt, de hirtelen nagyon törékenynek, fáradtnak éreztem magam. Zé odabaktatott hozzám.
- Mi lelt?
- Nem tudom. Alig bírok menni.
- Fáj valamid?
- Picit a gyomrom, semmi komoly. Viszont a lábamon mintha ólomnehezékek lennének.
- Nem csodálom, ez a sárral teli bakancs megvan vagy öt kiló, én is alig húzom magam után. – nevetett fel. – Megmondom mi lesz. Te vársz itt öt percet, én meg intézek valami szállást. Annyi tanya van itt, valahol csak elalhatunk egy éjszakára. Nekem sincs se kedvem, se erőm most továbbmenni.
- Legyen így. – pihegtem. – Itt várok. Siess.
- Söröd van elég? – kérdezte nevetve.
- Van, te bolond. – nevettem vissza. Majd egy mozdulattal kifordítottam a zsebem, amiből kikandikált az aranyszín Amstel barnálló fémdoboza. Zé kacsintott egyet, majd elindult szállást keresni. Pénz nélkül nehéz lesz, gondoltam, és csöndben felkészítettem magam a további vánszorgásra. Pár perc sem telt belé, és újra feltűnt alakja, kocogva közeledett felém a sáros úton.
- Van szállás! – kurjantotta. – Becsűrtek minket egy csűrbe! – mondta röhögve.
- Egy csűrbe?
- Ja, tudod, madarak, szárnyasok, kakas, tyúk, miegymás. Meg széna. Rengeteg finom és friss széna. Aludtál már szénában?
- Még sohasem. – mondtam kissé kedvetlenül.
- Akkor most fogsz. Remek móka. Kényelmesebb, mint egy franciaágy.
- Ha te mondod…
Felém nyújtotta a karját és elindultunk a legközelebbi tanya, gazdaság felé. Ez egy kisebb gazdaság lehetett, mert a főépület is igen picinek tűnt, talán, ha két lakószoba volt benne, és az egyéb gazdasági épületekből sem volt sok. Pár disznóólat láttam, meg a Zé által említett csűrt, vagy miféleséget. Egy idős parasztember lépett elénk, ahogy letértünk a betonútról és a ház felé lépdeltünk. Zé intett felé, az visszaintett, és elindult az egyik gazdaépület irányába. Szélesre tárta előttünk a nagy faajtót és betessékelt minket. Egy létrára mutatott, és a csűr fenti részére.
- Ott fogunk aludni! – mutatott fel Zé.
Lázasan elbúcsúzkodott az öregúrtól, köszönjük mester, aranyszíve van, maga egy igazán jó ember, éljen Belgium!, ilyesféle kijelentésekkel traktálta az öreget, miközben én minden kínok között felmásztam a létrán és bevágtam magam a legközelebbi széna halomba. A széna friss volt és illatos. És rettentő kényelmes. A nagyi dunyhájára emlékeztetett. Otthonra is széna ágyat akarok! Közben Zé is megjelent, és egy hozzám közelebbi halomra huppant.
- Na, milyen? Bődületesen jó, nem? – mondta nevetve.
- Tényleg klassz. – mondtam. – És itt legalább nem esik az eső.
- Hogy nem esik? Nem bizony! És jó meleg is van. – és azonmód pólóra vetkezett.
Csuromvizes kardigánját a fenti korlátra aggatta, elkérte az enyémet is, nagyot csavart rajta, hogy ami víz van benne, annak nagy része távozzon, és a sajátja mellé helyezte.
- Rúgd le a bakancsod is, és vetkezzük le, amit lehet, mert csúnyán meg fogunk fázni. – javallotta.
Így is tettünk, én bugyira, ő alsógatyára vetkőzött. Strandoltunk már együtt, ismertük egymás testét ilyen viszonylatban is, persze ez azért más helyzet, de nem éreztem kényelmetlenül magam egyáltalán. És ahogy néztem ő sem. Persze, azért a kellő távolságot megtartottuk. Nem vagyunk mi szerelmespár. Zével nem is lehet. Ő egy másfajta férfi, egy igazán magának való lélek. Ismerem már egy ideje, de sosem hallok a nőügyeiről, hogy éppen kivel kavar, kibe szerelmes, vagy éppen ki szeretett belé. Semmi ilyesmi. Bevallom, ez néha zavar, hiszen annyira intelligens, humoros, jó fej pasi. Miért nincs mellette egy nő?
Vagy tíz percig csak néztük egymást és ültünk ott méla csendben. Elsőnek én törtem meg a hallgatást.
- Te, Zé…
- Igen?
- Kérdezhetek valamit?
- Tedd! - közölte félhangosan.
Mindig így közölte, ha úgy gondolta, hogy most valamire őszinte választ fog adni.
- Szóval… Azon gondolkoztam, hogy én valójában nem tudok rólad semmit, és azt a keveset is, amit tudok, többnyire másoktól hallottam és nem tőled.
- Mi az, amit tőlem akarsz hallani?
Kissé meglepett ezzel a kérdéssel. Tényleg, mi is az, amit tőle, személyesen akarok hallani? Amit szeretnék tőle hallani, azt úgysem fogom, azt már egy korábbi helyzetben megbeszéltük, mármint, hogy a férfi és a női vonal nálunk nem működik. Ez így rendben is van, azaz dehogy van rendben, de ezt el kell fogadnom. Viszont egy valamit nem kérdeztem meg tőle akkor.
- Miért vagy ennyire zárkózott az élettel és az emberekkel szemben?
Eddig a pontig puhán feküdt a meleg szalmaágyban, de a kérdésre válaszolván kissé felült, majd az oldalára dőlt. Szájába helyezett egy aranyló szalmaszálat, akár egy vidéki cowboy, ropogtatni kezdte, ahogy a fűszálat szokás, majd belekezdett a válaszba.
- Meséltem már neked a nagyapámról?
A fejemet ingattam, hogy nem, még sohasem. Az előbbinél is jobban elnyúlt a szalmán, a hátára feküdt, és a csűr tetejét kémlelve belekezdett az igazi válaszba.
- Artista volt az öreg, a pesti Nagycirkuszban, de idővel kiöregedett és nyugdíjazták. De még utána többször visszajárt a pódiumra, valahogy nem tudott leállni. Egyszer új igazgató érkezett a társulathoz. Meglátta a nagypapát a manézsban, ahogy szorgalmi mód gyakorol a saját örömére, és irdatlan mód leteremtette, hogy mit képzel, maga már nincs itt állásban, hordja el magát, szívódjon fel, vén hülye… - itt egy percre megállt a beszédben, csak a szalma zizegését lehetett hallani, ahogy puhán izeg-mozog a teste alatt - … szívódjon fel, vén hülye. Ezt mondta neki, azaz ősbarom, és a nagyapámnak akkor, ott összetört a szíve. Elmúlt, semmivé lett egy álma, amire egy életet áldozott. Csak ennek élt, kora gyermekkora óta. Nem volt más szenvedélye. Nem ivott, nem dohányzott, nem nőzött, békességben élt nagymamával és a gyerekekkel. De, ennek az aljas tettnek nyomán valami megváltozott a papában. Csendesebb lett, szótlanabbá vált, alig mozdult ki a lakásból. Barátokat nem fogadott, nem járt társaságba, a gyerekekkel is egyre kevesebbet törődött, a felesége, a nagymama is elhidegült tőle. Egy valami volt, ami a szórakozást jelentette számára. Egy éltes, öreg diófa szekrény. A nagyszoba egyik sarkában állt, ha jól emlékszem, családi darab, még az apjától örökölte, aki szolgabíró volt valamely uraságnál, de végül is ez lényegtelen. Ami lényegesebb, hogy ez a szekrény, és a benne rejlő kincsek igazán nagy örömmel töltötték el nagypapát. Ha tehette, órákon át gyönyörködött benne, volt, hogy napokig el sem mozdult mellőle. A legkedvesebb pillanata az volt, amikor csupán résnyire nyitva a szekrény ajtaját, a dió, a kerti gyümölcsök és a múló idő illatának valami furcsa keveréke járta át a szobát, és ezt a szagot, illatot a végtelenségig beitta, azaz öreg tüdő, és olyankor nagyon boldognak tűnt. Ez a résnyire nyílt világ volt az ő örömének a forrása. Aztán, amikor meghalt, a szekrény a mi családunkhoz került. Én addig nem tudtam mi rejtőzik benne, azt hittem valami régi, értékes kincs. De tudod mi volt benne? – kérdezte félhangosan.
- Nem. – válaszoltam halkan, végtelen figyelemmel.
- Egy tangóharmonika.
- Micsoda?
- Egy hangszer. Egy régi, öreg, kopott hangszer. Egy harmonika.
- Ennyi, semmi más?
- Ennyi, semmi más. A zene volt a szekrénybe zárva. Az ütem, a zajok, a lépések. A mozgás. A mozgás, amit elvettek tőle. Érted már, hogy miért vagyok ilyen?
Egy percig nem szóltam semmit, csak emésztettem a hallottakat. Magam elé képzeltem ezt a szelíd, hóbortos öregurat, és azt a szörnyű képet, ahogy az arcába vágják: Pali bácsi, magát ma kivonjuk a forgalomból. Maga egy senki. Maga csak púp a hátunkon. Tessék hazamenni, Pali bácsi, tessék hazamenni. Megborzongtam e lelketlen kép láttán, és csak ennyit tudtam kipréselni magamból:
- Elvesztetted a mozgást. Kőbe fagytál.
Rám nézett, majd rám mosolygott, aztán visszadőlt a szalmára. Én csendben mellékúsztam, és ahogy csak az ember képes olyan finoman, átöleltem. Éreztem, ahogy a tüdejéből útnak indul valami méla zokogás, és szemét könny teríti be. Még sohasem láttam sírni. Még sohasem láttam ilyen szépnek. Arcom az arcához érintettem, ajkamat beterítette a hajából áramló esővíz sós íze, illata. Felém fordította fejét, majd csendesen megcsókolt. Hosszan, lázasan, forrón. Aztán még sokszor. Gyengéden, ölelőn. Így aludtunk el, egymásba fonódva a perzselő szalmaágyon.
Reggel a belga gazda keltett minket. Felkurjantott a csűr tetejébe, mi lenéztünk rá, és láttuk, hogy egy hatalmas fatálcára jóféle tanyasi finomságokat halmozott fel. A másik kezében pedig méretes tejesköcsögöt szorongatott. Zé felkapta a nadrágját, pólóját, ami szerencsére szárazra száradt az éjjel, ebben a hőtartó, szerelemittas épületben, és lesietett a létrán. Hálálkodva vette át a fejedelmi étkeket az idős gazdától, de az csak legyintett. Flamandul, kissé bosszúsan az orra alatt morgott valamit, de a szeme végig mosolyogva szólt hozzánk. Hallottam, ahogy Zé felnevet, és kezet ráz az öreggel, majd a tejesköcsöggel, és a méretes fatálcával a kezében ügyesen fellavíroz az öregedő létra kissé korhadó falépcsőin.
- Hatalmas jó fej az öreg! – kurjantotta. – Reggeli után bevisz minket a városba! Mikor indul a vonat? – kérdezi, de közben már lehuppan mellém, és egy kifli csücsköt nyom a számba. Én persze alig tudok beszélni a kifliivel a számban, de azért kinyögöm, hogy délelőtt tizenegykor indul haza a vonatunk.
- Ó, az tökéletes. A tökéletesnél is tökéletesebb! – dörmögi, majd hatalmasat harap egy méretes sonkaszeletbe, hozzá sodró lendülettel meghúzza a tejesköcsögöt. A finom, gazdag, sűrű tanyasi tej macskabajuszt rajzol szája fölé. Kinevetem. Ő is velem nevet. Csókolózunk. Belevág a szalmába, rám veti magát, felhőtlen és szabad, mint egy kisgyerek. Csókol, ahol ér, de mégsem szeretkezünk. Annak még nincs itt az ideje. Rettentő mód bereggelizünk, majd felöltözünk, leverjük a bakancsokról az odaragadt sarat, visszavisszük az üressé vált reggeliző tálcát, és a tejesköcsögöt, majd az ébredő napba nézve csendesen ölelkezve várjuk az indulást. Nemsokára elő is pöfög egy kisebb kétütemű traktorral az öreg flamand gazda, rámutat a hátsó platós részre, hogy pattanjunk fel. és így is teszünk. Remek, ezzel alig fél óra és bent vagyunk a városban, simán elérjük a vonatot. Hálálkodva pillantok az öreg gazdára. Sűrű hajának ősz fürtjeit az ébredő nyári szellő meg-megborzolja, tengerkék overallja ujján pajkos fényekben tükröződik a zöldellő belga táj. Elhaladunk a tegnapi koncert helyszíne előtt, mindenhol sörös dobozok, fóliák, elhagyott vagy itt felejtett ruhadarabok hevernek, sárban foszló hitehagyott belépőjegyek árválkodnak. Ez hát a civilizált rész, ilyenek vagyunk mi városlakók. Zé közben elégedetten füstöl mellettem, alighanem az utolsó szál cigarettája, ami épen maradt a méretes eső után. Kérek tőle egy slukkot, mélyet szívok bele, majd ráfújom a méla füstöt az út menti tüskés bundában rejtező csontos, vékonyka bokrokra. Csodaszép ez a reggel, sohasem volt még ilyen pompás ébredésem. Behunyom szemem, mélán magam elé képzelem az egyre erőteljesebbé váló napfényt, lázasan fürdetem benne gondolataim. Majd váratlanul Zé megszólal.
- Októberben Tankcsapda koncert Pesten. Tudsz róla?
Hogyne tudnék. Már hónapokkal előtte kifigyeltem a honlapon, csak, nincs, akinél aludni lehetne, kevés a pesti ismerős.
- Tudom, hát. Miért?
- Feljöhetnél. Nálam alhatsz, ha akarsz.
Te bolond, hát hogyne akarnék. Milyen ostobák tudtok lenni, ti férfiak! Nem szólok egy szót sem, csak csendben átölelem, és egy finom mozdulattal a hajába simítok. Szereti, nem emeli arrébb fejét, nem tolja el kezem. Sokszor egy érintés mindenre válasz tud lenni. Nem is szólalunk meg egészen sokáig.
Őt nézem. Ritmusosan ringatja fejét, törzsét, a kőkemény ütemek vonalán, csapzott haja szemébe hull, de közben a szeme csukva. Száján jóleső, izgalommal telt mosoly ül, együtt énekli a szöveget a mesterrel. Furcsa így megfigyelnem. Többször megtettem már, de ilyen helyzetben még sohasem. Ebben az álombéli pillanatban, távol az otthontól, a barátoktól, a családtól, a kötöttségektől. Talán épp ezért ennyire fontos és ennyire pontos ez a megfigyelés. Nem nekem, hanem neki. Még senki sem látta ilyennek. Könnyednek, felszabadultnak, örömtelinek. Nem ismerik ezt az arcát. Nem ismerhetik, hiszen gondosan elrejti a kíváncsi szemek elől. Hogy miért teszi, annak biztos oka van, de ezt az okot egyedül ő ismeri. Kevés embert avat be a dolgaiba, kevés embernek mutatja meg énje rejtett zugaiban rejtőző valódi személyiségét. Bár tudná, hogy mennyire szeretném megismerni ezt az oldalát, bár tudná, hogy sosem élnék vissza ezzel a tudással. Egy pillanatra abbahagyja a táncot, rám néz, felnevet, és nagyot kortyol a közös sörből. Belga, ahogy a rock fesztivál is, ahogy az eső is, ami a fejünk fölé került. Ázottak, csapzottak vagyunk, ruhánkból facsarni lehet az esővizet, bakancsunk mélán cuppog az egyre terebélyesebb sármezőben, ami a nagyszínpad előtt kialakulóban van. És bennem vajon mi van kialakulóban? Azt a kérdést, hogy benne vajon mi, fel sem merem tenni magamnak. Majd egy napot utaztunk buszon és vonaton mire ideértünk. Csak ő és én. Ez is kisebb csoda, de a nagyobb csoda mégis itt várt minket. Igen, személyesen maga a mester, Alice Cooper. Na, persze nem úgy, hogy gyertek fiatalok, itt a lakókocsim, igyunk meg egy felest, és meséljetek, mi újság felétek, hanem a zenéje. A zene, amely már évek óta varázsában tart. Engem, őt, minket, egy kisebb csoportot. Ezen a zenén nőttem fel. Kevés álmom van az életben, pláne olyan, amiért tűzbe mennék, de most ez az élmény, itt a sártenger közepén, ez egy megvalósult álom. Cooper mester, Zé, és én. Meg persze a többi tízezer hard rock rajongó. Irdatlan nagy a tömeg, még így is, hogy esőanyó telezokogja a táncteret. Iszom a sörből, és átengedem magam a zene ritmusának, a kőkemény rock n’ roll életérzésnek. Már nem érdekel az eső.
Éjfél után valamivel lett vége a koncertnek. Mivel a jegyünk úgy szólt, hogy nagyjából csupán erre az egy koncertre vagyunk hivatalosak, tán még egy kisebb mulatságra, így a lankadatlan mód aláhulló eső látványát elnézve úgy döntöttünk, hogy visszaindulunk a városba, a vasútállomásra, ott töltjük az éjszakát és a holnap délelőtti expresszel hazaindulunk. Fejünk zúgott a katartikus élménytől, mit a koncert okozott, lábunkban még dübörgött a ritmus, a dob zaja, a gitárhúrok szaggató játéka. Dalok tömegét énekeltük és adtuk egymás szájába, az egyikőnk belekezdett egy sorba, a másik folytatta és így tovább. Mielőtt leléptünk, feltankoltunk sörrel rendesen, Zé az oldalzsebébe rejtett két dobozos Amstelt, én a kapucnis felsőm zsebébe gyömöszöltem egy harmadikat.
- A buszmegálló jobbra van.
- Nem inkább balra, mintha onnan jöttünk volna… - mondom én.
Zé megáll, két karját a levegőbe emeli, nagyokat fújtat, egy hatalmas és hangos boldog kurjantást lök a Hold felé, és int egyet arra, amerre én mutattam.
- Nekem arra is jó. – mondja röhögve. – Van gyufád?
- Nincs. Volt, de elázott.
- Kurvaélet.
Láthatóan bosszús lett attól, hogy nem lesz képes rágyújtani.
- De van öngyújtóm. – odanyújtom neki.
- Lökött.
Gyújt magának egy cigit, majd egy másikat nekem. Felém nyújtja. A füst úgy szalad ki a száján, mint ahogy az ébredő gyorsvonat halad át egy hegy sziklájába vájt alagúton. Odaérünk a buszmegállóhoz. A menetrendet vizsgáljuk. Egyszerre ismerjük fel a tényt.
- Baszod, elment az utolsó ótvaros busz is. Most hogyan jutunk el a városig? Ide vagy tíz kilométer. Gyalog, az esőben, bandukolva, szépen, lazán?
- Más mód nincs. – mondom nyugodtan, és mélyet szippantok a cigarettámból.
Rám mosolyog. Tényleg nincs. Ez van, ezt kell szeretni. Pénzünk pont annyi van, hogy kifizessük a vonatjegyet, meg vegyünk valami ételt, italt az útra. Se több, se kevesebb.
- Nekem jó lesz így. Menjünk.
Elindulunk az egy kis betonúton a város fényei felé. Fejünk felett a lobogó eső, talpunk alatt a végtelenbe futó útszakasz. Csodás hely ez a Belgium, valljuk be. Mindenfelé zöldellő mezők, az állatoknak kövér legelők, karban tartott, csinos kis tanyák, gazdaságok. Otthon is vannak ilyen helyek, de azok nem ennyire rendezettek. Ilyenkor látni igazán, hogy milyen messze vagyunk Európától. Nem tudom, hogy a koncert, az utazás, vagy a bennem lappangó többnapos láz miatt, de ólmos fáradtság kerített hatalmába. Kissé le is maradtam Zé mögött, és belecsimpaszkodtam egy villanyoszlopba, hogy kifújjam magam. Nem tudom mi lelt, de hirtelen nagyon törékenynek, fáradtnak éreztem magam. Zé odabaktatott hozzám.
- Mi lelt?
- Nem tudom. Alig bírok menni.
- Fáj valamid?
- Picit a gyomrom, semmi komoly. Viszont a lábamon mintha ólomnehezékek lennének.
- Nem csodálom, ez a sárral teli bakancs megvan vagy öt kiló, én is alig húzom magam után. – nevetett fel. – Megmondom mi lesz. Te vársz itt öt percet, én meg intézek valami szállást. Annyi tanya van itt, valahol csak elalhatunk egy éjszakára. Nekem sincs se kedvem, se erőm most továbbmenni.
- Legyen így. – pihegtem. – Itt várok. Siess.
- Söröd van elég? – kérdezte nevetve.
- Van, te bolond. – nevettem vissza. Majd egy mozdulattal kifordítottam a zsebem, amiből kikandikált az aranyszín Amstel barnálló fémdoboza. Zé kacsintott egyet, majd elindult szállást keresni. Pénz nélkül nehéz lesz, gondoltam, és csöndben felkészítettem magam a további vánszorgásra. Pár perc sem telt belé, és újra feltűnt alakja, kocogva közeledett felém a sáros úton.
- Van szállás! – kurjantotta. – Becsűrtek minket egy csűrbe! – mondta röhögve.
- Egy csűrbe?
- Ja, tudod, madarak, szárnyasok, kakas, tyúk, miegymás. Meg széna. Rengeteg finom és friss széna. Aludtál már szénában?
- Még sohasem. – mondtam kissé kedvetlenül.
- Akkor most fogsz. Remek móka. Kényelmesebb, mint egy franciaágy.
- Ha te mondod…
Felém nyújtotta a karját és elindultunk a legközelebbi tanya, gazdaság felé. Ez egy kisebb gazdaság lehetett, mert a főépület is igen picinek tűnt, talán, ha két lakószoba volt benne, és az egyéb gazdasági épületekből sem volt sok. Pár disznóólat láttam, meg a Zé által említett csűrt, vagy miféleséget. Egy idős parasztember lépett elénk, ahogy letértünk a betonútról és a ház felé lépdeltünk. Zé intett felé, az visszaintett, és elindult az egyik gazdaépület irányába. Szélesre tárta előttünk a nagy faajtót és betessékelt minket. Egy létrára mutatott, és a csűr fenti részére.
- Ott fogunk aludni! – mutatott fel Zé.
Lázasan elbúcsúzkodott az öregúrtól, köszönjük mester, aranyszíve van, maga egy igazán jó ember, éljen Belgium!, ilyesféle kijelentésekkel traktálta az öreget, miközben én minden kínok között felmásztam a létrán és bevágtam magam a legközelebbi széna halomba. A széna friss volt és illatos. És rettentő kényelmes. A nagyi dunyhájára emlékeztetett. Otthonra is széna ágyat akarok! Közben Zé is megjelent, és egy hozzám közelebbi halomra huppant.
- Na, milyen? Bődületesen jó, nem? – mondta nevetve.
- Tényleg klassz. – mondtam. – És itt legalább nem esik az eső.
- Hogy nem esik? Nem bizony! És jó meleg is van. – és azonmód pólóra vetkezett.
Csuromvizes kardigánját a fenti korlátra aggatta, elkérte az enyémet is, nagyot csavart rajta, hogy ami víz van benne, annak nagy része távozzon, és a sajátja mellé helyezte.
- Rúgd le a bakancsod is, és vetkezzük le, amit lehet, mert csúnyán meg fogunk fázni. – javallotta.
Így is tettünk, én bugyira, ő alsógatyára vetkőzött. Strandoltunk már együtt, ismertük egymás testét ilyen viszonylatban is, persze ez azért más helyzet, de nem éreztem kényelmetlenül magam egyáltalán. És ahogy néztem ő sem. Persze, azért a kellő távolságot megtartottuk. Nem vagyunk mi szerelmespár. Zével nem is lehet. Ő egy másfajta férfi, egy igazán magának való lélek. Ismerem már egy ideje, de sosem hallok a nőügyeiről, hogy éppen kivel kavar, kibe szerelmes, vagy éppen ki szeretett belé. Semmi ilyesmi. Bevallom, ez néha zavar, hiszen annyira intelligens, humoros, jó fej pasi. Miért nincs mellette egy nő?
Vagy tíz percig csak néztük egymást és ültünk ott méla csendben. Elsőnek én törtem meg a hallgatást.
- Te, Zé…
- Igen?
- Kérdezhetek valamit?
- Tedd! - közölte félhangosan.
Mindig így közölte, ha úgy gondolta, hogy most valamire őszinte választ fog adni.
- Szóval… Azon gondolkoztam, hogy én valójában nem tudok rólad semmit, és azt a keveset is, amit tudok, többnyire másoktól hallottam és nem tőled.
- Mi az, amit tőlem akarsz hallani?
Kissé meglepett ezzel a kérdéssel. Tényleg, mi is az, amit tőle, személyesen akarok hallani? Amit szeretnék tőle hallani, azt úgysem fogom, azt már egy korábbi helyzetben megbeszéltük, mármint, hogy a férfi és a női vonal nálunk nem működik. Ez így rendben is van, azaz dehogy van rendben, de ezt el kell fogadnom. Viszont egy valamit nem kérdeztem meg tőle akkor.
- Miért vagy ennyire zárkózott az élettel és az emberekkel szemben?
Eddig a pontig puhán feküdt a meleg szalmaágyban, de a kérdésre válaszolván kissé felült, majd az oldalára dőlt. Szájába helyezett egy aranyló szalmaszálat, akár egy vidéki cowboy, ropogtatni kezdte, ahogy a fűszálat szokás, majd belekezdett a válaszba.
- Meséltem már neked a nagyapámról?
A fejemet ingattam, hogy nem, még sohasem. Az előbbinél is jobban elnyúlt a szalmán, a hátára feküdt, és a csűr tetejét kémlelve belekezdett az igazi válaszba.
- Artista volt az öreg, a pesti Nagycirkuszban, de idővel kiöregedett és nyugdíjazták. De még utána többször visszajárt a pódiumra, valahogy nem tudott leállni. Egyszer új igazgató érkezett a társulathoz. Meglátta a nagypapát a manézsban, ahogy szorgalmi mód gyakorol a saját örömére, és irdatlan mód leteremtette, hogy mit képzel, maga már nincs itt állásban, hordja el magát, szívódjon fel, vén hülye… - itt egy percre megállt a beszédben, csak a szalma zizegését lehetett hallani, ahogy puhán izeg-mozog a teste alatt - … szívódjon fel, vén hülye. Ezt mondta neki, azaz ősbarom, és a nagyapámnak akkor, ott összetört a szíve. Elmúlt, semmivé lett egy álma, amire egy életet áldozott. Csak ennek élt, kora gyermekkora óta. Nem volt más szenvedélye. Nem ivott, nem dohányzott, nem nőzött, békességben élt nagymamával és a gyerekekkel. De, ennek az aljas tettnek nyomán valami megváltozott a papában. Csendesebb lett, szótlanabbá vált, alig mozdult ki a lakásból. Barátokat nem fogadott, nem járt társaságba, a gyerekekkel is egyre kevesebbet törődött, a felesége, a nagymama is elhidegült tőle. Egy valami volt, ami a szórakozást jelentette számára. Egy éltes, öreg diófa szekrény. A nagyszoba egyik sarkában állt, ha jól emlékszem, családi darab, még az apjától örökölte, aki szolgabíró volt valamely uraságnál, de végül is ez lényegtelen. Ami lényegesebb, hogy ez a szekrény, és a benne rejlő kincsek igazán nagy örömmel töltötték el nagypapát. Ha tehette, órákon át gyönyörködött benne, volt, hogy napokig el sem mozdult mellőle. A legkedvesebb pillanata az volt, amikor csupán résnyire nyitva a szekrény ajtaját, a dió, a kerti gyümölcsök és a múló idő illatának valami furcsa keveréke járta át a szobát, és ezt a szagot, illatot a végtelenségig beitta, azaz öreg tüdő, és olyankor nagyon boldognak tűnt. Ez a résnyire nyílt világ volt az ő örömének a forrása. Aztán, amikor meghalt, a szekrény a mi családunkhoz került. Én addig nem tudtam mi rejtőzik benne, azt hittem valami régi, értékes kincs. De tudod mi volt benne? – kérdezte félhangosan.
- Nem. – válaszoltam halkan, végtelen figyelemmel.
- Egy tangóharmonika.
- Micsoda?
- Egy hangszer. Egy régi, öreg, kopott hangszer. Egy harmonika.
- Ennyi, semmi más?
- Ennyi, semmi más. A zene volt a szekrénybe zárva. Az ütem, a zajok, a lépések. A mozgás. A mozgás, amit elvettek tőle. Érted már, hogy miért vagyok ilyen?
Egy percig nem szóltam semmit, csak emésztettem a hallottakat. Magam elé képzeltem ezt a szelíd, hóbortos öregurat, és azt a szörnyű képet, ahogy az arcába vágják: Pali bácsi, magát ma kivonjuk a forgalomból. Maga egy senki. Maga csak púp a hátunkon. Tessék hazamenni, Pali bácsi, tessék hazamenni. Megborzongtam e lelketlen kép láttán, és csak ennyit tudtam kipréselni magamból:
- Elvesztetted a mozgást. Kőbe fagytál.
Rám nézett, majd rám mosolygott, aztán visszadőlt a szalmára. Én csendben mellékúsztam, és ahogy csak az ember képes olyan finoman, átöleltem. Éreztem, ahogy a tüdejéből útnak indul valami méla zokogás, és szemét könny teríti be. Még sohasem láttam sírni. Még sohasem láttam ilyen szépnek. Arcom az arcához érintettem, ajkamat beterítette a hajából áramló esővíz sós íze, illata. Felém fordította fejét, majd csendesen megcsókolt. Hosszan, lázasan, forrón. Aztán még sokszor. Gyengéden, ölelőn. Így aludtunk el, egymásba fonódva a perzselő szalmaágyon.
Reggel a belga gazda keltett minket. Felkurjantott a csűr tetejébe, mi lenéztünk rá, és láttuk, hogy egy hatalmas fatálcára jóféle tanyasi finomságokat halmozott fel. A másik kezében pedig méretes tejesköcsögöt szorongatott. Zé felkapta a nadrágját, pólóját, ami szerencsére szárazra száradt az éjjel, ebben a hőtartó, szerelemittas épületben, és lesietett a létrán. Hálálkodva vette át a fejedelmi étkeket az idős gazdától, de az csak legyintett. Flamandul, kissé bosszúsan az orra alatt morgott valamit, de a szeme végig mosolyogva szólt hozzánk. Hallottam, ahogy Zé felnevet, és kezet ráz az öreggel, majd a tejesköcsöggel, és a méretes fatálcával a kezében ügyesen fellavíroz az öregedő létra kissé korhadó falépcsőin.
- Hatalmas jó fej az öreg! – kurjantotta. – Reggeli után bevisz minket a városba! Mikor indul a vonat? – kérdezi, de közben már lehuppan mellém, és egy kifli csücsköt nyom a számba. Én persze alig tudok beszélni a kifliivel a számban, de azért kinyögöm, hogy délelőtt tizenegykor indul haza a vonatunk.
- Ó, az tökéletes. A tökéletesnél is tökéletesebb! – dörmögi, majd hatalmasat harap egy méretes sonkaszeletbe, hozzá sodró lendülettel meghúzza a tejesköcsögöt. A finom, gazdag, sűrű tanyasi tej macskabajuszt rajzol szája fölé. Kinevetem. Ő is velem nevet. Csókolózunk. Belevág a szalmába, rám veti magát, felhőtlen és szabad, mint egy kisgyerek. Csókol, ahol ér, de mégsem szeretkezünk. Annak még nincs itt az ideje. Rettentő mód bereggelizünk, majd felöltözünk, leverjük a bakancsokról az odaragadt sarat, visszavisszük az üressé vált reggeliző tálcát, és a tejesköcsögöt, majd az ébredő napba nézve csendesen ölelkezve várjuk az indulást. Nemsokára elő is pöfög egy kisebb kétütemű traktorral az öreg flamand gazda, rámutat a hátsó platós részre, hogy pattanjunk fel. és így is teszünk. Remek, ezzel alig fél óra és bent vagyunk a városban, simán elérjük a vonatot. Hálálkodva pillantok az öreg gazdára. Sűrű hajának ősz fürtjeit az ébredő nyári szellő meg-megborzolja, tengerkék overallja ujján pajkos fényekben tükröződik a zöldellő belga táj. Elhaladunk a tegnapi koncert helyszíne előtt, mindenhol sörös dobozok, fóliák, elhagyott vagy itt felejtett ruhadarabok hevernek, sárban foszló hitehagyott belépőjegyek árválkodnak. Ez hát a civilizált rész, ilyenek vagyunk mi városlakók. Zé közben elégedetten füstöl mellettem, alighanem az utolsó szál cigarettája, ami épen maradt a méretes eső után. Kérek tőle egy slukkot, mélyet szívok bele, majd ráfújom a méla füstöt az út menti tüskés bundában rejtező csontos, vékonyka bokrokra. Csodaszép ez a reggel, sohasem volt még ilyen pompás ébredésem. Behunyom szemem, mélán magam elé képzelem az egyre erőteljesebbé váló napfényt, lázasan fürdetem benne gondolataim. Majd váratlanul Zé megszólal.
- Októberben Tankcsapda koncert Pesten. Tudsz róla?
Hogyne tudnék. Már hónapokkal előtte kifigyeltem a honlapon, csak, nincs, akinél aludni lehetne, kevés a pesti ismerős.
- Tudom, hát. Miért?
- Feljöhetnél. Nálam alhatsz, ha akarsz.
Te bolond, hát hogyne akarnék. Milyen ostobák tudtok lenni, ti férfiak! Nem szólok egy szót sem, csak csendben átölelem, és egy finom mozdulattal a hajába simítok. Szereti, nem emeli arrébb fejét, nem tolja el kezem. Sokszor egy érintés mindenre válasz tud lenni. Nem is szólalunk meg egészen sokáig.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)