Jótékony füst

Tengezer nehezen, kábán, fásultan ébredt. Nem tudta hol van, nem tudta kivel. Nem is érdekelte. Élvezte, hogy itt van, hogy még mindig részeg, hogy szeretik. Élvezte, hogy van. Józanító mámor nem létezik. A mámort azért szeretjük, mert szertelen, mert naiv, mert édes. És mert csaló. Igazi Trójai faló.
Tudta, hogy nincs egyedül, mégis furcsának találta a csendet. A csendben tisztán hallotta lélegzetvételét, tüdejét ahogy sípol, sziszeg, kerreg és berreg. Még a bagófüst illanásának is hangja volt. A szájból, ahogy karikaként illan, szinte dalnak tetszett. Füst sanzon. Ta-dam-ta-dam. Jöhetnének már a többiek, meghalok unalmamban. Ezt abszolút komolyan gondolta. Hallott már ilyenről. Mármint, hogy egy fószer belehalt a magányba. Mit egy, egy egész tucat, lehet százak, ezrek. Olyan végtelen a történelem. Meg van, hogy lemerül az elem, meg lehet ezt érteni. De ő nála még nem kell elemcsere, ő egyszerűen unatkozik.
Unatkozik, mert fogyóban a cigi és nincs sör, vagy egyáltalán, semmiféle alkohol ebben a rettentően unalmas, rettentően kispolgári lakásban. Még a macskák sem kefélnek odakint, mert nappal van és nem éjjel. Unatkozik, mert unalmas a délelőtt. Lustán hanyatt dőlt a kanapén, aztán csendes nyugalommal füstkarikákat eregetett a plafonra. Majd három méter magasra kúszott fel a füst, lomhán, mint ahogy éppen áldozatra lesvén a kígyó kúszik fel egy megfelelő faágra a dzsungel legmélyén. Szinte sziszegett a füst. Testet öltött. Maradandót. Halandónak mutatta magát. Sőt, mulattatta magát. Igen, sosem fogyó füstnek tűnt, egy sosem hervadó tüdő véráramából. Szerfelett nem akart szerte foszlani. Ügyesen játszott, valljuk be. Egészen a csöngetésig. Tengezer unottan feljebb ült a nyúzott, ezeréves kanapén, próbálta kitörölni szeméből az álmosságot, egy óriásit ásított, állkapcsa szinte beleremegett ebbe a végtelenre tátott szájba. Papucsot húzott, majd az ajtó felé indult. Míg ez a mozdulatsor tartott, a csöngetés nem állt le, sőt, fokozódni látszott. Először résnyire nyitotta az ajtót, majd amikor látta ki van mögötte, szélesebbre tárta. Ekkor adta fel a füst végtelen játékát, kiszippantotta a légáram. Tengezer magára maradt az új jövevénnyel. Kezet nyújtottak egymásnak. A vaskosabb férfikéz és a kecsesebb női. Megölelték egymást. Szájon csókolták egymást. Aztán szeretkeztek. Hatalmasat. Orbitálist. Orálist, és mindenféleképpen, ahogy létező mozdulat lehet a szex. Aztán újra csend lett. Cigarettára gyújtottak, most már ketten. És a füst újra játékba kezdett a falon. Talán mégis jó móka az unalom.

Önéletlányaim - Ági, a tizenhatodik fűszál

A Sarolta-bomba után egész késő tavaszig csak ébredeztem. Akkora dózist adott a jóból, és persze mellette a rosszból sem keveset, hogy teljesen kitöltötte lényem. Az a hónap azóta is a szerencse hónapom. Úgy nőttem fel és értem férfivá Saci mellett, hogy újraélhettem gyerekségem minden örömét. Mindent megtehettünk, és mi mindent meg is tettünk, amihez kedvünk volt éppen. Füveztünk a Halászbástyán, egy vasárnap hajnalon fellépdeltünk az Erzsébet-híd nagy fém feljáróira, szinte a tetejéig, majd pezsgőt nyitottunk, és benyakaltunk egy egész üveggel. Fürdőkbe jártunk szexelni. A Lukácsba, a Gellértbe, a gőzbe, akárhová. Vízben iszonyatosan jó a szex, pláne, ha termálvízbe élvez az ember. Azóta tudom, a jó szex lúgosít, kitágítja a pórusokat, jót tesz a bőrnek. Hát, még a léleknek. Idegen, ismeretlen hajókra szöktünk fel. Az egyik ilyen éjjel egy szárnyashajó konyhájára tévedtünk és felfaltuk az összes májkrémet, kétszersültet. Egész reggelig maradtunk volna, ha Sarolta nem hall valami motozás-félét, és fejvesztve el nem menekülünk onnan. A legjobb kabátomat hagytam ott a nagy rohanásban. Meg volt már vagy öt éve, még a Westend udvarban vettem. Gas szövetkabát. Nagyon menő volt és nagyon drága. Westend udvar. Budapest egyik legmenőbb és leg lepukkantabb helye volt. A belvárosi csencselés Mekkája. Az egész udvar nem állt másból, mint pár üzletből, egy étkezdéből vagy inkább büféből, és valami játékteremre hajazó nem tudom miből. De pezsgett a hely, akár a kilencvenes évek. Ott vettem a kabátot. És elveszett. Piszok mérges voltam, de Saci vett egy üveg bort, felcipelt magához, ahol hárman laktak együtt, mind egyetemista, és a kedvemre tett, úgy ahogy még korábban senki sem tett kedvemre őelőtte. Szóval rögvest megnyugodtam. Még kabátot is kaptam, az egyik exének az elnyűtt bőrkabátját. Valaha motoros fazon lehetett a tag, mert különféle matricák borították a barna-szín kabátot, de főképpen Harley matricák. Rém csúnya jacket volt, meg is szabadultam tőle, amint lehetett. A gagyiságnak is van határa. Nem úgy, mint az én szerencsehónapomnak. És tudjátok mi a legjobb az egészben? Az, hogy voltaképpen örültem neki, hogy csak eddig tartott. Miért? Mert éreztem, hogy nem tarthat tovább. Minden jónak vége szakad egyszer. Az euforikus jónak meg még hamarább. A sors különös játéka folytán tavaly egymásba botlottunk az interneten. Én és Sarolta, annyi idő elteltével. Még mindig képtelen lenyugodni. Tévés lett, szerkesztő, és a History csatornával járja a világot. Izgalmas élete van. Pont olyan, amilyennek elképzelte, amikor mesélt nekem a majdani álmodott jövőképéről. Megcsinálta. Iszonyú büszke vagyok rá.



Ági más tészta. Ő az én első egy éjszakás kapcsolatom. Nem volt ilyenem őelőtte, azóta persze már megtörtént néhányszor. Kövezzetek meg, de én semmi kivetnivalót nem találok ebben. Kétféle kapcsolat létezik. Az egyik a testnek szól, a másik a léleknek. A vágy nem egyenlő a szerelemmel. A vonzalom akkor alakul viszonnyá, amikor az egyének között a testi harmónia egy időben van jelen a lelki harmóniával. Ezt persze sok esetben nem lehet kideríteni az első éjszaka után. Ha az ember még ezután is érzi magában a pezsgést, a lelkesedést, utánamegy ennek az érzésnek és kideríti, hogy mi ennek az érzetnek a forrása, és hogy hová fejlődhet. Mi Ágival nem akartunk kideríteni semmit. Önfeledten szeretni és szerelmeskedni akartunk. Jó lett volna úgy, ahogy Brando és Schneider, hogy szinte egymás nevét sem tudni, csak prücskölni egy nagyot, élvezetből, fizikumból. De mi még ehhez vagy túl gyermekek, vagy túl jól neveltek voltunk. Ágit a visegrádi várban ismertem meg, láttam először. Az egyik várfoknak támaszkodott, és szendvicset majszolt. Lila szoknya, fehér blúz volt rajta, lábán csinos női cipő. Könnyed volt és légies. Az ételt nem falta, hanem nyugodt módon, kellemes tempóban jutatta le a falatokat a torkán a gyomrába. Én társasággal voltam, ő elsőre úgy tűnt, hogy egyedül, de később kiderült, éppen osztálykiránduláson van, itt van nem messze a táborhelyük, és ide azért jöttek, hogy megnézzék a helyi látványosságot, egy kis kultúrát szippantsanak magukba. Ági nem pesti lány volt, mint később kiderült, egy kis alföldi faluból jött. Mégis, olyan fesztelen, könnyed módon tudott társalogni, ismerkedni, beszédbe elegyedni másokkal, mint a legmenőbb csajok a pesti éjszakában a Váci utca színes forgatagában egy túlfűtött szombat este. Engem is ő szólított le. Valamiért megtetszettem neki, és nem akart lemaradni rólam. Így kezdte. Micsoda kezdés. Ha én így kezdtem volna korábban az ismerkedést, most nem itt tartanék… Ezzel az egy mondattal, egyből fontossá válhatsz valaki számára, ha jól időzítesz, és még némi őszinteség is szorul a mondandódba. Nem hittem neki, miért is hittem volna, de egyből megtetszett. Csodás gesztenyebarna haja volt, amely dúsan, mint a fodros tenger omlott vállára. Picinyke, de feszes melle hetykén meredt elő a blúzból, felfedve a meredő bimbók finom vonalát. Ajka, mint apró piciny tűzhányó piroslott, és minden lélegzetvételkor megrándult picit, mintha örökkön mondani szeretne valamit. Mégis szeme volt a beszédesebb. Olyan igézően tudott nézni vele, hogy azonnal elöntött valami kéjes érzés, valami vad, állati ösztön, hogy én most ezt a nőt, itt és most… Ebben viszonylag meggátolni látszott a köröttünk hömpölygő néptömeg. A vár csodás látványt nyújtott. A környezet is. A tavasz is. Apró szikrák lángoltak fel az égen, ahogy nyugodni kezdett a Nap, és az érkező este vonalán pajkos fényekben játszó csintalan csillagocskák lepték el az égboltot. Éreztük, hogy ez a pillanat a miénk. Éreztük, hogy le kell válnunk a tömegtől, az utastársainktól, minden olyan béklyót magunk mögött kell hagynunk, ami lánc, ami fogság, ami nem szabadság. Megszűnt a tér, és megszűnt az idő is. Keményen megszorítottam a kezét, és magam után húztam. De nem kellett cipelnem, vonnom, jött magától. Később már ő húzott engem. Egészen, le a hegyoldalon, úttalan, semmire sem jó földből kimeredő kusza ösvényeken, vagy csak egyszerűen a fák mentén. Az erdő árnya, mint bársony felleg takaró terült fölénk, és leplezte azt a szenvedélyes bűnt, amit elkövetni készültünk. Egészen a Salamon toronyig szaladt velünk a táj, ott álltunk meg, hogy kifújjuk magunkat. Őrültek vagyunk, állapítottuk meg egyszerre és közösen, és felnevettünk. Egyszer élünk, kurjantottam egy hatalmasat, és egy kisebb tisztáshoz érve fokozatosan szabadultam meg a ruhadarabjaimtól. Elsőnek a kardigántól, a pólótól, a nadrágtól, aztán sorban a többitől. Mire a tisztásra értem, anyaszült meztelen álltam az Úr színe előtt. Ági először csak nézte, hogy mit művelek, elborzadni látszott, talán úgy vélte, úgy szerette volna, ha ez a játék nem ebbe az irányba megy el, de rosszul hittem. Csupán szégyenlős volt. Amikor megbizonyosodott róla, hogy teljesen egyedül vagyunk, még őrültebb tempóban vetkezett, mint korábban én. Amikor végzett, mellém lépett, megfogta a kezem, és végigvezette a testén, egészen a Vénusz-dombig. Ott halkan felszisszent, összerázkódott, de hagyta, hogy a vágy hatalmába kerítse. Ott tettem magamévá a fövenyen. Tanúnk és cinkosunk csupán az égbolton függő koravén holdfény volt. Nem vagyok egy természet gyermeke típus, de akkor, azon az éjszakán boldogabb voltam, mint Maugli valaha is lehetett. És ehhez nekem még elefántok sem kellettek. Csak egy gyönyörű nő. Lány. Nővé ért kamasz. Vagy egy óráig csak feküdtünk a fűben, olyasmi mód, mint ahogy Williams és Bridges a „Halászkirályban”, csak én szerencsésebb voltam, mert mellettem nem egy másik meztelen fütyi élvezte a kérődző, nyugtató szellőt a lábai között, hanem egy puha kis pamacs mögé bújó rózsaszín mámor-kehely. Tényleg semmi kedvünk nem volt elmenni onnan, felkelni, felöltözni, visszatérni a valóságba. De az élet mindig dönt helyettünk, ha mi döntésképtelennek minősülünk. Egyszerre csak hangokat kezdtünk hallani, nem, nem szellemekét, hanem igazán ismerős hangokat. Valaki engem szólítgatott, más, mások az Ági nevet skandálták. Azt hitték elvesztünk, elraboltak minket, valami szörnyűség történt velünk, így a keresésünkre indultak. Pedig dehogy történt szörnyűség. A legjobb történt, ami csak történhetett velünk. Feledve minden bajt, eltanult formát és formaiságot, odaadtuk egymásnak, ami a legfontosabb az ember életében. A percnyi örömünket. Jóságunkat, szelídségünk. Szenvedélyünk. Emlékszem, milyen nehezen öltöztem fel, és Ági arcára is emlékszem, amikor megkért, hogy kapcsolja be a melltartóját. A kis fémzár bepattant, de ő nem engedte el a kezem, magához húzta, egészen közel, és átfogta vele a melleit. Éreztem minden szívdobbanását, lélegzetvételét. Nyugodt volt, a fenségesség érzetével teli. Én voltam az ő Tarzanja, ő meg az én Jane-em. Kár, hogy a magyarországi erdőkben hiánycikk a lián. Ha lett volna ott helyben egy sornyi, biztosan átlendülünk rajta egy másik világba. De nem volt. Lázasan megcsókoltam, és elkezdtünk lassan sétálni a hangok felé. Egy perc sem telt bele, és egy zseblámpa vakító fénye vágott az arcomba. Ránk találtak. Mi meg egymásra. Egyetlen, felejthetetlen éjszakára.

Osztálykép

Mennyi, mennyi év, odaveszett már,
de a kópia még áll, elevenebb, mint valaha,
a szájakon még ott a hahota, a szemekben a dac,
még nem tört meg sem test, sem lélek
az ezernyi kudarc alatt.

Gyermekek. Emlékük int felém,
hogy ne tovább, állj, itt van a határ,
a határ a múlt és jelen között,
egy véges-végtelen tér, melybe
millió emlék költözött.

Nem számított, nem volt kérdés, hogy a farsangon
ki, minek öltözött, ki milyen gúnyába bújt,
hiszen nem juhnyáj volt ott jelen!
Hanem a szertelen szellem és a bősze értelem!

Feleltünk sokat, többször a tanárnak,
kevésszer az életnek, de volt tétje vajon
mindannak a pőrére vetkezett léleknek,
mely testet öltött és egy közös gondolattá vált,
hogy iskola, hogy osztály, közösség, együvé tartozás.

Felnőttem én is, akár a többiek,
és az a kisfiú, aki a képen tetszeleg,
számomra idegen, múltba vesző talány.
De hűvös éjeken, amikor mélán táncba kezd
odafent a Hold, a színtelen unt csillagok vonalán,
még jelez nekem az a fiú, int felém,
s tán nem búcsúra mozdul erőtlen kis keze,
hanem óvón jelet fon homlokom köré, úgy üzen.
És én meghallom szavát, lágyan körém
teríti a növő, szertelen éj, óceán kék,

végtelenbe vesző, hallgatag uszonyát.

Roman Polanski: Keserű méz (Bitter Moon), 1992

Erdélyi Anettnek címezve

Vannak olyan periódusok az ember életében, amikor a szenvedély, az egyes szenvedélyek vagy csupán egy hatalmas vágykép, képes felülírni mindent, ami addig bekövetkezett az egyén életében. A múltját, a jelenét, a jövőjét. Tényleg bármit. Itt persze ne olyasféle szenvedélyekre gondoljunk, hogy valaki le akarja cserélni az autóját, a lakását, új pénzügyi befektetéseket keres, hanem olyanra, ami egészében képes felborítani egy ember életét. A szexus. Igen, a szexuális szenvedélyek. A szerelem, a vágy, a kéj, a szeretkezés, az egymáshoz és együvé tartozás. Amikor az ember nemcsak a lelki tárást találja meg, de minden olyan passzol is mellé, ami nélkül elképzelhetetlen az élet, egy kapcsolat. Ilyenkor megemelkedik a rezgésszám, és az egyén, egyének egy közös egységgé válnak, nem tudnak, és nem is akarnak többé egymás nélkül létezni. Bár, most elég profán módon fogalmaztam, ez nagyon ritka. Sokkal ritkább, mint egy házasságkötés, gyerekvállalás, válás. Nem sok ilyen adódik az ember életében, és sok minden kell hozzá, hogy rátaláljon az ember. Főleg nyitottság, vagy egyfajta megszállottság, hogy a köznapiságon túl is van élet, mégpedig egy olyan élet, amit érdemes élni és megélni. Roman Polanski filmbéli hőse éppen ebben az életszakaszába érkezik. Oscar (Peter Coyote) egy ritka szerencsés fickó. Megvan mindene, amire csak vágyhat, anyagilag, erkölcsileg mindentől független, teljesen a maga ura. Csodás vágyképet hajszol magában, írónak készül, a nagy elődök nyomán ő is arra vágyik titokban, hogy az a pár regény, történet, amit megírt és kiadásra vár, egy napon majd utat talál az olvasókhoz. Nem tudjuk mennyire jó író, erre konkrét választ nem kapunk, de némely jelenetben afelé hajlunk, hogy inkább középszerű, mint jó. Valahol azt vallom, hogy sohase bízz olyan íróban, aki teleaggatja a lakása falát a nagy elődök képmásaival, és az ő tehetségükből próbál erőt, ihletet meríteni. Az sem túl szerencsés, hogy mind anyagilag, mind erkölcsileg független. A jólét egyfajta megelégedést szül, és nem tudja ébren tartani azt a belső lázat, ami az íráshoz, alkotáshoz elengedhetetlen. Polanski munkája a „Keserű méz” ennek az archetípusnak, és az e típusból fakadó szexuális energiák ébredésének, majd elszabadulásának állít emléket. Pontosan húsz év telt el a bemutató óta, de ez a film mit sem vesztett az értékéből, minden képkocka a mai napig újszerű, stílszerű. A kerettörténet mögé egy nagy ívű, szenvedélyes, történet épül, egy olyan bizalmi rendszert képezve, ami elsőre idegennek tűnik, de idővel, ahogy a történet egyre mélyebben halad önmagában, teljesen elfogadottá válik. Egy óceánjárón India felé tart egy fiatal angol házaspár, Nigel (Hugh Grant), és Fiona (Kristin Scott Thomas), hogy felfrissítsék kapcsolatukat. Polanski remek klisékkel él egyébként, itt is a krónikus „hét éves” házassági válság mentén mutatja be szereplőit. Kettő nagyon szerethető figuráról van szó, csendesek, szelídek, tiszták, jól neveltek. A kerettörténet elemeinek részei. Totális ellentétei annak a párosnak, akik a törzstörténetet alkotják. Oscarról már esett szó, de szenvedélye tárgyáról még nem. Mimi (Emanuelle Seigner, aki az életben a rendező felesége) egy párizsi fiatal táncosnő (újabb remek klisé, Párizsban egy fiatal, szenvedélyes nő csakis táncosnő lehet), aki a tánc szenvedélye mellett egy ételbárban pincérnőként dolgozik a megélhetésért. Egy véletlen folytán összeismerkedik Oscarral, aki a nő látványától, mintegy belső áramütést szenvedve, eszeveszett keresésbe kezd, hogy rátaláljon a szerelem városában vágyképének tárgyára. Keresése végül eredménnyel zárul, és a szikra, ami korábban lángra lobban, oldhatatlan tűzzé fokozódik. De ne siessünk ennyire előre. Vagy vissza? Hiszen ezek mind flashback képek. A jelen az óceánjárón zajlik. A fiatal angol házaspár és a furcsa francia-amerikai páros között. Oscar a flashback képekben mind szellemileg, mind fizikálisan egészségesnek látjuk, találjuk, ám a jelenben ő már csak egy gerinc törött emberi roncs. Hogyan lehet ez? Mi okozhatta ezt a tragédiát? Itt érünk a nagy kör elemi részéhez, amit a nyitó mondatokban fejtegettünk. A szenvedély. A mindent elsöprő vágy. A szexus. Az intimitás. De ez nem csupán intimitás, hanem egy állapot. Egy olyan állapot, amikor már maga az egyén nem létezik, feloldódik egy közös testben, lélekben, és amíg tart ez az állapot, csak szinkronban tud létezni. Amíg tart ez az állapot. Mert emberek vagyunk, életünk véges, nálunk semmi sem tart örökké. Oscar ezt már tudja, de nincs, akivel megossza. Nigelt válassza beszélgetőtársnak. Nem véletlenül. Polanski filmjében semmi sem véletlen. Nehogy egy perce is bedőljünk neki, nem, itt minden mondat, minden képkocka, snitt, beállítás, egy tudatos eszme- és szociológiai rendszer része. Minden szereplő egy külön archetípust, habitust, karaktert képvisel, amely mind a nagy közös eszme, az oldhatatlan szenvedély vonalán létezik. Bárki, bármit mondhat, nincs elsöprőbb és katartikusabb érzet az ember számára, mint a szerelemből, szenvedélyből fakadó vágy és ennek a biológiai szintű leképezése, az orgazmus. Ha valaki bárminemű élmény hatására orgazmus közeli állapotba kerül, akkor teste olyasféle igazi örömöt szerez és talál magának, amire semmiféle lelki manifesztáció nem képes. Manapság ebben a transzcendens központisággal bíró világban egyre kisebb szerepet kap a test, a profán biológia. A véráramok, a csontok, a hajszövetek boldogsága. Pedig nincs igazabb öröm érzet, mint amikor a test jól érzi magát. Az egy őszinte és egyszerű jelzés. Nem kell, és nem is lehet semmit sem belemagyarázni, egyszerűen van és működik. Így működnek a kapcsolatrendszerek is az óceánjárón. Amit idővel felülír egy történet. A leplezetlen szenvedély története. Nigel egyre jobban a történet és a benne lévő szereplők rabjává válik, és még ha csak epizodista is ebben a katartikus élményben, előrébb viszi a cselekményt. A cselekményt, amely a múltban, a múltból építkezik, de nyílegyenesen egy észlelhető, tragikus jövőkép felé tart. Egyéniség, függetlenség, szenvedély, életszakasz. Ezek voltak eddig a kulcsszavaink. Most írjunk le egy újabbat: perverzió. Igen, olyan abnormális vágyak ki- és megélése, amely a közerkölcs szemében elítélendő. Ha azt mondjuk, hogy az emberi fantázia végtelen, akkor miért éppen a szexusból eredő fantáziákat korlátoznánk? Nem lenne stílszerű, nem örülne neki a test. És, amit a test akar, azt megszerzi magának, ebben ne legyen bennünk kétkedés. Oscar és Mimi kapcsolatát a folytonos hullámzás jellemzi. Nem is, inkább egyfajta hullámvasúton utazás. Az eufóriától a kiüresedésig. És ennek a folyamatnak, vagy folyamat újraélésének lesz hallgató tanúja Nigel, aki persze szintén saját céllal rendelkezik. Bár egy tisztességes, becsületes angol férfiút látunk benne és belőle, a szexust nála is sok mindent felülír. Oscar közelében van, de csak azért, hogy Mimi közelében lehessen, hogy beteljesüljön titkos vagy titkolt vágya, és szeretőre leljen az asszonyban. Mindent és mindenkit a szexus mozgat, higgyetek nekem. A születéstől a sírig. Tetszeni akarunk, hódítani akarunk, szeretni akarunk. Kapcsolatokat akarunk létesíteni. Örömöt akarunk szerezni maguknak. A léleknek, a testnek. Így van ez rendjén, erre teremtettünk. Ahogy Oscar meséje zajlik a frontképekben, úgy halad és keskenyül a kerettörténet. A testes óceánjáró egy végtelen méteres szakadék felé halad és senki, és semmi nem állíthatja meg. Egy kapcsolat múlása vagy kimúlása az idővel arányos konstellációt mutat. Ahogy a történet a végére ér, mint egy személyes történet, úgy az ember élete is befejeződik egy ponton. És hogy melyik ez a pont? Amikor távozik belőle a szenvedély. A tartás. A hit. Az erő. Onnantól, akárcsak az életben, úgy Polanski korszakos filmjében is felgyorsulnak az események, és az ebből adódó pernyi történések egy látszólag irracionális tettet vonnak maguk után. De csupán látszólag. Mert a magyarázat ott rejlik minden képkockában, minden hangban, minden kimondott vagy kimondatlan szóban és gondolatban, ami a vásznon végbemegy. Mert mondhat bárki, bármit, idővel az édes is keserűvé válik. Még a méz is. Sosem felejthető filmet kaptunk ajándékba a lengyel rendezőtől és alkotótársaitól. Jó tudni, hogy vannak még olyan művészek, alkotó szellemek, akik ténylegesen hisznek abban, amit csinálnak, és meggyőződésük, hogy a film akkor beszél, akkor szól igazat, ha a mondandó alatt kissé megremeg a vászon.