Kétté (újabb részlet)

Kikéredzkedett, felkelt a helyéről, kiment a toalettre, könnyített magán, de nem ment vissza a többiekhez. A széles folyosóablak peremére ugorva átlendítette magát a nyitott ablakon, kilépett a gangra, cigarettát halászott elő a zsebéből, majd rágyújtott. Stressz dohányos, rossz szokás, gyengíti a teljesítményt, de néha szüksége van rá, hogy megnyugodjon tőle. A füstkarika simítja a ráncokat. Nyugodt tempóban dohányzott, azt hitte nincs körülötte senki, nem figyelik, de tévedett. Az öccse állt mellette, szorosan, könyökét a korlátnak vetve. Csendben, feszült figyelemmel, kérdő tekintettel fürkészte bátyja arcvonásait. Tamást eleinte nem zavarta ez a fokozott érdeklődés, de egy idő után egyre kényelmetlenebbnek találta. Idegesen szívta a cigarettát, nem szerette, amikor az öccse ilyen, ez mögött mindig valami nem várt dolog rejtőzik. Három-négy percig még ebben a pozitúrában várakoztak. András törte meg először a csendet.
- Tudok rólatok – közölte rezignált nyugalommal.
Tamás idegesen felköhögte a füstöt. Túl nyugodtnak, kimértnek találta az öccsét ehhez a beszélgetéshez. Tud rólunk. Kiről és mit? Közben belül pontosan tudta, hogy csak arról az egy dologról lehet szó. Arról az egyetlen tévelygésről, tévedésről, amit már az elkövetése pillanatában annak vélt, de kénytelen volt sodródni az eseményekkel, és beülni abba az ingatag csónakba, amely őt és Julit utaztatta, evezni a semmi ködén az értelmetlenség azon tartománya felé, ahol már senki és semmi sem számít, ahol az elkövetett bűnök, egyszer majd megbocsátatnak, semmissé lesznek, valami felsőbb erő által. Evezni, céltalanul evezni… - mormolta maga elé, közben unottan játszadozni kezdett a parázsló cigarettacsikkel.
- Tudok rólatok – folytatta András -, de nem szólok róla senkinek. Egy szót sem. Ez legyen a mi titkunk. De azonnal be kell, hogy fejezzétek. Ez bűn, Tamás. Isten bizonyosan nem nézi jó szemmel. Nem is nézheti. Az ilyet nem illik. Abba kell hagynotok. Azonnal.
Tamás durván, fenyegetően az öccsére nézett, az öklét a nála jóval gyengébb fiú álla alá helyezte, de végül nem csapott le rá, csak gyengéden megkocogtatta az állkapcsát. Aztán elmosolyodott, száját szólásra emelte, de újfent nem szólt semmit. Közben, megtörve a fagyos csendet, egy éltes, erővel teli hang kezdte szólítgatni őket.
- Andriska, Tamás, merre vagytok… fiúk, merre bóklásztok? Nem szép dolog engedély nélkül otthagyni a családi asztalt. Fiúk, merre vagytok? – ismételgette a nagypapa a srácok nevét, majd szőrös, busa fejét kidugva az ablakon, széles vigyorral az arcán, a gangon unottan bóklászó fiatalok felé fordult.
- Veletek meg mi történt? Olyanok vagytok, mint a bávatag kismajmok – nevetett fel erős, öblös hangján. - Andriska, van egy meglepetésem. Gyertek be, vegyetek kabátot, bemegyünk a városba. Na, gyertek, gyertek! – siettette a még mindig saját érzelmi hullámvasútjukon utazó fiatalokat.
Tamás eszmélt előbb, széles mozdulatokkal a lakásba terelte öccsét, ott durván ráadta a kabátját, a sapkát is a fejébe nyomta, jól lehúzva egészen a szeméig, hogy ki se lásson alóla, majd ő is felöltözött, és indulásra készen várták a nagypapát és az ő váratlanul felbukkanó meglepetését. Nem éppen ünnepi hangulatban.

Füllentésnapomra (Országos Védnap)

Ötvenéves lettem én
ezért íródik e költemény
nekem-
nekem.

Ajándék, mellyel meglepem
e nagyvárosi flaszteren
magad-
magad.

Félszázad évem elszelelt
milliónál kevesebb sosem telt
csak úgy-
lazán.

Lehettem volna morc apó
s nem ily pénztárca koptató
derék-
legény.

De nem lettem, mert a szociál szellem
hívott, legyél gyermekem
fura-
tora.

Intelme gyorsan, hevesen ért
s pár maroknyi lélekért
a Hornt
kivont

szablyával küldte ellenem.
Ideigézi kellemem
levét
s hevét.

„Ön, amíg sorsból értek én,
nem lesz madár e féltekén.”
motyog
és kotyog.

Ha örül Horn miniszter úr,
hogy Viktor fiunk, mégis nyelv-tant tanul
merész
e érv.

Én egész népemet fogom
örök rabszolga soron
vadí-
tani!