- Írj már egy kibaszott novellát! – hallottam kikiabálni a
szobából. Egy büdös kis novella. Az semmi! Sima ujjgyakorlat, de hogy
még erre sem vagy képes, baszki…
Közben cigarettázott és a
papírkáit kereste. Kis fecnikre jegyezte le a dolgait. Ő úgy mondta: az
ötleteit. Ötletei azok voltak. Főleg egy, ami nagyon bevette magát az
agyába. Hogy belőlem írót farag. Mert az nem lehet, hogy ilyen hülye
maradjak, és mondjuk, elmenjek ügyvédnek vagy mérnöknek.
-
Nem, fiacskám, téged nem fal fel a világ, nem bizony! – dohogta őrült
bizonyossággal a szemében. Egy lekávézott, rommá gyűrt spirálfüzetet
halászott elő az egyik romkupac aljából, és unottan elém vágta.
-
Na, írd. De magadtól. Nekem se mutatta senki, hogyan is kell ezt.
Érzésre, így mondta az apám. Érzésre írj, érzésre vegyél levegőt,
érzésre igyál, érzésre szeresd a nőket. Érzésre, apuskám, kapizsgálod
már?
Kapizsgálta a tököm. Tizenhárom éves vagyok. Inkább focizni
lenne kedvem a téren a srácokkal, semmint itt görnyedni az asztal
felett, és egy bepiált alak gyámkodó marhaságait hallgatni. Felkeltem a
helyemről, széjjelhúztam a függönyt, és unottan kitekintettem az
ablakon. Ő közben cigiért meg piáért indult, de közben végig hajtogatva
valami ősrégi maszlagot, hogy Karinthy úgy, Kosztolányi amúgy, és
különben is, meg eleve, de főképp Babits… Láttam, ahogy a béna Novák
vidáman, ámde rendkívül esetlenül trappol a labda után, és közben Fürtös
bevet neki egy gáncsot, amitől a behemót elhasal, és a labda messze
gurul tőle, majd szitkozódva feláll, és nekimegy a viháncoló srácoknak.
De bebokszolnék most egyet a gyomrába. Igen. Az micsoda jó kis novella
lenne. De miket is beszélek. Én nem tudok novellát írni. Verseket sem,
semmit, ami irodalom. Az irodalomórákat is utálom. Ha lehet, hanyagolom
őket. Van is igazolatlanom elég. Közben visszatért, és azonmód
elparancsolt az ablaktól. Levett a polcáról egy könyvet, és a kezembe
vágta. Szó szerint. Nem adta, vágta. Majd unottan pöfékelve a
karosszékbe roskadt és megnyitotta a sörét. Nagyot kortyolt belőle, majd
jólesően szájat törölt. És újra elkezdett magyarázni…
-
Amikor az első novellámat írtam, épp annyi idős voltam, mint te. De
engem nem kellett noszogatni, cseszdmeg! Ez engem érdekelt. Szívből,
lélekből! Faltam a könyveket, mint tápos csirke azt az ótvar szart, amit
nap, mint nap elé löknek, de nem is ez az érdekes. Az érdekes az, és
egy jól jegyezd meg, egykomám, hogy érdekelt az, amit olvastam. Magamévá
tudtam tenni a gondolatot. A gondolatot, hogy én is lehetek valaki.
Mindegy az, hogy író vagy regényhős, vagy egy semmi, szemét alak, de
valaki… Érted már! Érted a francokat… pedig mennyien, de mennyien
belehaltak már a szürkeségbe. Az unalomba. Virgoncként a világra jöttek,
volt is némi gyermekkoruk, aztán puff, kidurrantak, mint a vásári lufi.
Te is ezt akarod? Légneműsíteni akarod magad?
Olyan akarsz
lenni, mint azok lent? Unottan az ablak felé bökött, majd mintegy
megerősítve az utálatát, dühödten a padlóra köpött.
- Egy faszt. A büdös lófaszt! Az én vérem nem lesz ilyen, nem válhat ilyenné! – süvöltött.
Értetlenül
és utálkozva néztem rá, kezemben még mindig ott szorongatva a hozzám
vágott Déry kötetet. Rápillantottam a könyvre. Nagy volt és vaskos.
Teleírva, akár a Biblia. Legalább százezer szó, tömörítve, sűrítve pár
száznyi papírlapra kardélre hányva, akár a 48-as szabadsághősök. Na
tessék, egy jó példa. Petőfi. Ő is mert élni. Elment harcolni az
osztrákok ellen, védeni a szabadságot. Közben verselt, verselgetett, jó,
rendben, de elébb volt a haza, aztán a költészet. Mit cseszekedik itt
nekem azzal a kurva novellával. Jó úgy a sorrend, ahogy én kitaláltam.
Előbb a foci, aztán a próza. Újabb sört majd söröket nyitott ki, újabb
és újabb cigarettákra gyújtott rá, némelyiket csak félig elszívva, máris
elnyomva. Idegesség, bezártság, létiszony, fóbiák, ki tudja. Meg sohase
ismertem. Aztán egyszerre kidőlt. Még beverekedte magát valahogy a
hálószobába, az ágyra alig bírt felkapaszkodni, de valahogy megoldotta,
aztán jólesően, mint a kismacskák a szekrény tetején, elnyúlt a
bagószagú füstben, a szürkeszín, pállott szagú ágynemű között. Utána még
néztem egy darabig. Nem gyűlölködve, hiszen utálni nem utáltam. A sok
rossz ellenére sem tudtam meggyűlölni. Pedig azt kellett volna. Nem
felvenni neki a telefont, nem jönni hozzá hetente kétszer, csak azért,
hogy basztasson, na meg hogy leküldjön a boltba sörért és cigarettáért.
Kinek hiányzik ez? Ráadásul ez az örökös prédikáció. Meg hogy ő
novellista. Még a kötetét is kiadták. Két utánnyomásban. Vitték, mint a
cukrot. Anyucikád, az higgyen neked. Jó, lehet, hogy így volt, de hogy
egyetlen tiszteletpéldánya se legyen belőle, és még a neten se legyen
nyoma? Mert végigböngésztem a múltkor, beírva a nevét. Az ált meg az
igazit. Egyikre sem jött ki semmi. Ja, de igen. Hogy egy ideig egy
elmegyógyintézet lakója volt. Na, ezt már inkább el tudtam képzelni.
Gyogyós egy pali, az fix. Hallgattam, ahogy hortyog, majd újra az
ablakhoz léptem, hogy kitekintsek, de csak azt láttam, hogy kiürült a
tér, a dühöngő, és hogy a srácok biztosan hazatértek, vagy elmentek
valamerre még ökörködni. Persze nélkülem. Újra az asztalhoz ültem, és
belelapoztam a kezemben lévő kötetbe. Egész jó írásnak tűnt. Nem volt
túlontúl mesélős, elvarázsolt, azt nem szeretem. Inkább az életből
merített, és jó ritmusban zajlottak benne a történések. Ez az, na,
valami ilyen talán helyretenné a dolgokat kettőnk között. Ha firkálnék
valami effélét. Mélán magam elé meredtem, mert úgy szokás mondani, hogy a
Rodin szobor is csak egy elmélet, úgy senki sem gondolkozik, hanem
mélán maga elé mered, hátha megjön a megoldás. Meg is jött. Nem telt
bele sok idő, és már a gyűrött füzetkébe körmöltem lázasan a történet
elejét. aztán a velejét. A tag a hátam mögött közben folyamatosan adta a
műsort. Hörgött, szörcsögött, hüppögött, szipogott, horkolt, áriázott,
mindent, amit csak el tudsz képzelni. De valahogy mégis ez adta az
ihletet. Vagy erőt. Mit tudom én. De pergett a kezem alatt a toll, az
hétszentség! Aztán vége lett. Mire a sztori végére értem, ő is magához
tért. Unottan kicsoszogott a konyhába, rám se hederített, sört vett ki a
hűtőből, megnyitotta, a szája mellett kis csíkban végigfolyt a habos
lé, majd cigarettára gyújtott, és lehuppant az elnyűtt, rozoga fotelbe,
ami az övé, csakis az övé volt. Mert a lakás nagy része már másoké.
Hitelezőké, a bankoké, testvéreké. A fotel még nem. Mikor magához tért,
dühösen a karfára csapott, és újra belekezdett a szokásos szövegbe.
-
Egyetlen szaros novella, az semmi! Hát olyan kurva sokat kérek? Jó, ha
egy-két évem van még hátra ebből a földi siralomvölgyből, de azt látom,
hogy kénytelen leszek úgy megdögleni, hogy az ifiúr szánalomra sem
méltat, és nem nyög ki magából egy francos irományt! Ha én az apámat
annyira tartottam volna, mint te engem, hát, bizisten, naponta véresre
verte volna a seggem a nadrágszíjjal, az ziher! – dörmögte bele az
állott levegőbe.
Szakállán az ebéd maradékáról ott ragadt
zsírcseppek gyöngyöztek, fogazata sárga volt, akár a sáfrány, lobonca
zilált és formátlan, lehelete orrfacsaróan bűzös. Mint egy rossz és
ápolatlan szellem. Nem evilági lénynek mutatta magát, az bizonyos.
Felkeltem a helyemről és az ölébe vágtam a füzetet.
-
Nesze, novella! – üvöltöttem a fülébe, majd gyorsan sarkon fordultam, és
meg sem várva a reakciót, ott hagytam a fenébe.
A következő
találkozóig nem is hallottam róla semmit. Pedig szokása volt
jelentkezni, de most semmi. Egy árva telefon, semmi dühödt duruzsolás a
suli előtt, semmi nagyképű arrogancia a közértben való bevásárláskor.
Síri csend honolt körülötte. Még akkor is, amikor beléptem a lakásba. De
ez már nem ugyanaz a csend volt, mint előtte. A lakás levegője friss
volt és tiszta. A bútorok kifényesítve, rendezetten álltak a helyükön.
Már amelyik, mert időközben egyes behajtók élve jogos igényükkel,
elhurcolták kialkudott jussukat. A függöny frissre volt mosva,
virágillat lebegett a térben. Az öblítő. Az ágy is rendbe lett téve, új
ágynemű szépelgett rajta. Apám a konyhában várt. Fánkot sütött éppen.
Szalagos fánkot, úgy, ahogy csak ő tudta. Ízesen, finoman, szép fehér
szalaggal a sütemény közepén. Most vettem csak észre, hogy a konyha is
rendbe lett téve. Benyúlt a hűtőbe, gondoltam sört vesz elő, de nem.
Amíg bent keresgélt, lopva a belsejébe néztem, és láttam, hogy semmilyen
alkoholféle nem lakozik benne. Ételféleség annál több. Még főzött is.
Évek óta nem készített el semmilyen ételt. Sem magának, sem másnak. A
válás óta. Általában hidegkoszton élt, vagy ha nem, ha jött a nyugdíj,
akkor a közeli kifőzdéből rendelt magának valamit. Főzni sohase láttam.
És az arca! Hogy megszépült. Levágatta a haját, megborotválkozott,
rendbe tette a pórusait, semmi borosta, semmi pirosló bohócorr a piától.
Jóképű volt és élettel teli. Gyermekkoromban láttam ilyennek utoljára.
Hellyel kínált, de maga nem ült le. Elém tett egy kistányért,
ráhelyezett pár fánkot, megszórta porcukorral, majd egy kis tálba
baracklekvárt helyezett elém.
- Egyél. Neked csináltam. Úgy emlékeztem, hogy ez a kedvenced, azért – súgta szelíden.
- Aha… - böktem oda teli pofával.
-
Elolvastam az írásod. Remek. Van még rajta mit csiszolni, de igazán
remek. Egyéni és egyedi. Mindig is ezt kerestem benned. Úgy örülök, hogy
végre rátaláltam. Rád találtam, magadban.
- Apa… - kezdtem volna bele a mondandómba, de leintett.
-
Nem, ne szabadkozz. Tényleg kitűnő írás. Ha én ebben a korban fele
ilyen jót tudtam volna… De hagyjuk. Megmutattam másoknak is. Az egyik
barátom találkozni szeretne veled. Író. Olyan igazi. Több regénye
megjelent már, jó nevű kiadóknál. Valami díjat is kapott értük. Elhívott
téged beszélgetni. Szeretném, ha elmennél.
- De, apa, hidd el, én csak…
-
Tudom, fiam, tudom. Te csak... ellent akartál nekem mondani,
cselekedni. Jól tetted, hogy pont így és ekképpen tetted. Pont oda
szúrtál, ahol eret ért a fájdalom. Csak megköszönni tudom. Nem tehetek
mást. Ezen túl mindennap meg kell köszönöm Istennek, hogy vagy nekem.
Hogy ide helyezett téged, egészen a közelembe. Na, egyél már, ne bambulj
már annyira, kihűl ez a fránya fánk. Melegen a legjobb.
Igen,
tényleg úgy, melegen a legjobb. Akár a szeretet. Akár a szeretet, amely,
ha volt, sosem múlik többé, csak van úgy, hogy megreked két út között,
és sehogy sem mozdul. Nagy erő és akarat kell ahhoz, hogy tovább
lendüljön.