Keresés ebben a blogban

2013. augusztus 25., vasárnap

Gőg

-          Írj már egy kibaszott novellát! – hallottam kikiabálni a szobából. Egy büdös kis novella. Az semmi! Sima ujjgyakorlat, de hogy még erre sem vagy képes, baszki…
Közben cigarettázott és a papírkáit kereste. Kis fecnikre jegyezte le a dolgait. Ő úgy mondta: az ötleteit. Ötletei azok voltak. Főleg egy, ami nagyon bevette magát az agyába. Hogy belőlem írót farag. Mert az nem lehet, hogy ilyen hülye maradjak, és mondjuk, elmenjek ügyvédnek vagy mérnöknek.
-          Nem, fiacskám, téged nem fal fel a világ, nem bizony! – dohogta őrült bizonyossággal a szemében. Egy lekávézott, rommá gyűrt spirálfüzetet halászott elő az egyik romkupac aljából, és unottan elém vágta.
-          Na, írd. De magadtól. Nekem se mutatta senki, hogyan is kell ezt. Érzésre, így mondta az apám. Érzésre írj, érzésre vegyél levegőt, érzésre igyál, érzésre szeresd a nőket. Érzésre, apuskám, kapizsgálod már?
Kapizsgálta a tököm. Tizenhárom éves vagyok. Inkább focizni lenne kedvem a téren a srácokkal, semmint itt görnyedni az asztal felett, és egy bepiált alak gyámkodó marhaságait hallgatni. Felkeltem a helyemről, széjjelhúztam a függönyt, és unottan kitekintettem az ablakon. Ő közben cigiért meg piáért indult, de közben végig hajtogatva valami ősrégi maszlagot, hogy Karinthy úgy, Kosztolányi amúgy, és különben is, meg eleve, de főképp Babits… Láttam, ahogy a béna Novák vidáman, ámde rendkívül esetlenül trappol a labda után, és közben Fürtös bevet neki egy gáncsot, amitől a behemót elhasal, és a labda messze gurul tőle, majd szitkozódva feláll, és nekimegy a viháncoló srácoknak. De bebokszolnék most egyet a gyomrába. Igen. Az micsoda jó kis novella lenne. De miket is beszélek. Én nem tudok novellát írni. Verseket sem, semmit, ami irodalom. Az irodalomórákat is utálom. Ha lehet, hanyagolom őket. Van is igazolatlanom elég. Közben visszatért, és azonmód elparancsolt az ablaktól. Levett a polcáról egy könyvet, és a kezembe vágta. Szó szerint. Nem adta, vágta. Majd unottan pöfékelve a karosszékbe roskadt és megnyitotta a sörét. Nagyot kortyolt belőle, majd jólesően szájat törölt. És újra elkezdett magyarázni…
-          Amikor az első novellámat írtam, épp annyi idős voltam, mint te. De engem nem kellett noszogatni, cseszdmeg! Ez engem érdekelt. Szívből, lélekből! Faltam a könyveket, mint tápos csirke azt az ótvar szart, amit nap, mint nap elé löknek, de nem is ez az érdekes. Az érdekes az, és egy jól jegyezd meg, egykomám, hogy érdekelt az, amit olvastam. Magamévá tudtam tenni a gondolatot. A gondolatot, hogy én is lehetek valaki. Mindegy az, hogy író vagy regényhős, vagy egy semmi, szemét alak, de valaki… Érted már! Érted a francokat… pedig mennyien, de mennyien belehaltak már a szürkeségbe. Az unalomba. Virgoncként a világra jöttek, volt is némi gyermekkoruk, aztán puff, kidurrantak, mint a vásári lufi. Te is ezt akarod? Légneműsíteni akarod magad?
 Olyan akarsz lenni, mint azok lent? Unottan az ablak felé bökött, majd mintegy megerősítve az utálatát, dühödten a padlóra köpött.
-          Egy faszt. A büdös lófaszt! Az én vérem nem lesz ilyen, nem válhat ilyenné! – süvöltött.
Értetlenül és utálkozva néztem rá, kezemben még mindig ott szorongatva a hozzám vágott Déry kötetet. Rápillantottam a könyvre. Nagy volt és vaskos. Teleírva, akár a Biblia. Legalább százezer szó, tömörítve, sűrítve pár száznyi papírlapra kardélre hányva, akár a 48-as szabadsághősök. Na tessék, egy jó példa. Petőfi. Ő is mert élni. Elment harcolni az osztrákok ellen, védeni a szabadságot. Közben verselt, verselgetett, jó, rendben, de elébb volt a haza, aztán a költészet. Mit cseszekedik itt nekem azzal a kurva novellával. Jó úgy a sorrend, ahogy én kitaláltam. Előbb a foci, aztán a próza. Újabb sört majd söröket nyitott ki, újabb és újabb cigarettákra gyújtott rá, némelyiket csak félig elszívva, máris elnyomva. Idegesség, bezártság, létiszony, fóbiák, ki tudja. Meg sohase ismertem. Aztán egyszerre kidőlt. Még beverekedte magát valahogy a hálószobába, az ágyra alig bírt felkapaszkodni, de valahogy megoldotta, aztán jólesően, mint a kismacskák a szekrény tetején, elnyúlt a bagószagú füstben, a szürkeszín, pállott szagú ágynemű között. Utána még néztem egy darabig. Nem gyűlölködve, hiszen utálni nem utáltam. A sok rossz ellenére sem tudtam meggyűlölni. Pedig azt kellett volna. Nem felvenni neki a telefont, nem jönni hozzá hetente kétszer, csak azért, hogy basztasson, na meg hogy leküldjön a boltba sörért és cigarettáért. Kinek hiányzik ez? Ráadásul ez az örökös prédikáció. Meg hogy ő novellista. Még a kötetét is kiadták. Két utánnyomásban. Vitték, mint a cukrot. Anyucikád, az higgyen neked. Jó, lehet, hogy így volt, de hogy egyetlen tiszteletpéldánya se legyen belőle, és még a neten se legyen nyoma? Mert végigböngésztem a múltkor, beírva a nevét. Az ált meg az igazit. Egyikre sem jött ki semmi. Ja, de igen. Hogy egy ideig egy elmegyógyintézet lakója volt. Na, ezt már inkább el tudtam képzelni. Gyogyós egy pali, az fix. Hallgattam, ahogy hortyog, majd újra az ablakhoz léptem, hogy kitekintsek, de csak azt láttam, hogy kiürült a tér, a dühöngő, és hogy a srácok biztosan hazatértek, vagy elmentek valamerre még ökörködni. Persze nélkülem. Újra az asztalhoz ültem, és belelapoztam a kezemben lévő kötetbe. Egész jó írásnak tűnt. Nem volt túlontúl mesélős, elvarázsolt, azt nem szeretem. Inkább az életből merített, és jó ritmusban zajlottak benne a történések. Ez az, na, valami ilyen talán helyretenné a dolgokat kettőnk között. Ha firkálnék valami effélét. Mélán magam elé meredtem, mert úgy szokás mondani, hogy a Rodin szobor is csak egy elmélet, úgy senki sem gondolkozik, hanem mélán maga elé mered, hátha megjön a megoldás. Meg is jött. Nem telt bele sok idő, és már a gyűrött füzetkébe körmöltem lázasan a történet elejét. aztán a velejét. A tag a hátam mögött közben folyamatosan adta a műsort. Hörgött, szörcsögött, hüppögött, szipogott, horkolt, áriázott, mindent, amit csak el tudsz képzelni. De valahogy mégis ez adta az ihletet. Vagy erőt. Mit tudom én. De pergett a kezem alatt a toll, az hétszentség! Aztán vége lett. Mire a sztori végére értem, ő is magához tért. Unottan kicsoszogott a konyhába, rám se hederített, sört vett ki a hűtőből, megnyitotta, a szája mellett kis csíkban végigfolyt a habos lé, majd cigarettára gyújtott, és lehuppant az elnyűtt, rozoga fotelbe, ami az övé, csakis az övé volt. Mert a lakás nagy része már másoké. Hitelezőké, a bankoké, testvéreké. A fotel még nem. Mikor magához tért, dühösen a karfára csapott, és újra belekezdett a szokásos szövegbe.
-          Egyetlen szaros novella, az semmi! Hát olyan kurva sokat kérek? Jó, ha egy-két évem van még hátra ebből a földi siralomvölgyből, de azt látom, hogy kénytelen leszek úgy megdögleni, hogy az ifiúr szánalomra sem méltat, és nem nyög ki magából egy francos irományt! Ha én az apámat annyira tartottam volna, mint te engem, hát, bizisten, naponta véresre verte volna a seggem a nadrágszíjjal, az ziher! – dörmögte bele az állott levegőbe.
Szakállán az ebéd maradékáról ott ragadt zsírcseppek gyöngyöztek, fogazata sárga volt, akár a sáfrány, lobonca zilált és formátlan, lehelete orrfacsaróan bűzös. Mint egy rossz és ápolatlan szellem. Nem evilági lénynek mutatta magát, az bizonyos. Felkeltem a helyemről és az ölébe vágtam a füzetet.
-          Nesze, novella! – üvöltöttem a fülébe, majd gyorsan sarkon fordultam, és meg sem várva a reakciót, ott hagytam a fenébe.
A következő találkozóig nem is hallottam róla semmit. Pedig szokása volt jelentkezni, de most semmi. Egy árva telefon, semmi dühödt duruzsolás a suli előtt, semmi nagyképű arrogancia a közértben való bevásárláskor. Síri csend honolt körülötte. Még akkor is, amikor beléptem a lakásba. De ez már nem ugyanaz a csend volt, mint előtte. A lakás levegője friss volt és tiszta. A bútorok kifényesítve, rendezetten álltak a helyükön. Már amelyik, mert időközben egyes behajtók élve jogos igényükkel, elhurcolták kialkudott jussukat. A függöny frissre volt mosva, virágillat lebegett a térben. Az öblítő. Az ágy is rendbe lett téve, új ágynemű szépelgett rajta. Apám a konyhában várt. Fánkot sütött éppen. Szalagos fánkot, úgy, ahogy csak ő tudta. Ízesen, finoman, szép fehér szalaggal a sütemény közepén. Most vettem csak észre, hogy a konyha is rendbe lett téve. Benyúlt a hűtőbe, gondoltam sört vesz elő, de nem. Amíg bent keresgélt, lopva a belsejébe néztem, és láttam, hogy semmilyen alkoholféle nem lakozik benne. Ételféleség annál több. Még főzött is. Évek óta nem készített el semmilyen ételt. Sem magának, sem másnak. A válás óta. Általában hidegkoszton élt, vagy ha nem, ha jött a nyugdíj, akkor a közeli kifőzdéből rendelt magának valamit. Főzni sohase láttam. És az arca! Hogy megszépült. Levágatta a haját, megborotválkozott, rendbe tette a pórusait, semmi borosta, semmi pirosló bohócorr a piától. Jóképű volt és élettel teli. Gyermekkoromban láttam ilyennek utoljára. Hellyel kínált, de maga nem ült le. Elém tett egy kistányért, ráhelyezett pár fánkot, megszórta porcukorral, majd egy kis tálba baracklekvárt helyezett elém.
-          Egyél. Neked csináltam. Úgy emlékeztem, hogy ez a kedvenced, azért – súgta szelíden.
-          Aha… - böktem oda teli pofával.
-          Elolvastam az írásod. Remek. Van még rajta mit csiszolni, de igazán remek. Egyéni és egyedi. Mindig is ezt kerestem benned. Úgy örülök, hogy végre rátaláltam. Rád találtam, magadban.
-          Apa… - kezdtem volna bele a mondandómba, de leintett.
-          Nem, ne szabadkozz. Tényleg kitűnő írás. Ha én ebben a korban fele ilyen jót tudtam volna… De hagyjuk. Megmutattam másoknak is. Az egyik barátom találkozni szeretne veled. Író. Olyan igazi. Több regénye megjelent már, jó nevű kiadóknál. Valami díjat is kapott értük. Elhívott téged beszélgetni. Szeretném, ha elmennél.
-          De, apa, hidd el, én csak…
-          Tudom, fiam, tudom. Te csak... ellent akartál nekem mondani, cselekedni. Jól tetted, hogy pont így és ekképpen tetted. Pont oda szúrtál, ahol eret ért a fájdalom. Csak megköszönni tudom. Nem tehetek mást. Ezen túl mindennap meg kell köszönöm Istennek, hogy vagy nekem. Hogy ide helyezett téged, egészen a közelembe. Na, egyél már, ne bambulj már annyira, kihűl ez a fránya fánk. Melegen a legjobb.
Igen, tényleg úgy, melegen a legjobb. Akár a szeretet. Akár a szeretet, amely, ha volt, sosem múlik többé, csak van úgy, hogy megreked két út között, és sehogy sem mozdul. Nagy erő és akarat kell ahhoz, hogy tovább lendüljön.