Kicsi, piros tál

Rohanok a tállal. Sietnem kell, túl kicsi teknőt készítettek elő, nem a megszokottat. Ennek a malacnak rengeteg vére van, átkozódik a Pista. Jó alomból van, bólogat rá János bácsi. Az van neki, dohogja vissza a böllér. Mert a Pista böllér. Nem ez a szakmája, de így szezonban, ahogy ő mondja, sok tort bevállal. Szeretik a faluban, ritka jó keze van. Nem szenved alatta az állat. Hamar kimúlik. Odatartom a tálat. A vér még mindig spriccel a koca felsebzett nyakából. Aprókat rángatózik, a haláltusát már megvívta, ez már csak az ideg. Sok ilyet láttam. Aki falun él, és itt nő fel, annak ez mindennapos. A Pista lazán arrébb csúsztatja a teknőt, habzón piroslik benne vér. Az asszonyok gyorsan felkapják, és rohannak be vele a konyhára. A nagyját hagymával lesütik, de a levesbe is hagynak belőle. Tartom a tálat. A vájlingot. Nézem a Pistát. Óriás karját, feszülő izomzatát, széles vállát, dagadó mellkasát. A legszebb férfi a faluban. Mindig is így volt. Már akkor is, amikor nekem udvarolt. Igaz, akkor még mindketten nagyon fiatalok voltunk. Én még iskolába jártam, ő meg akkor kezdett a Termelőszövetkezetben, rakodóként. A vállalati teherautóval járták a környéket, hordták szét a vetőmagot. Most is ott dolgozik, de már az irodán. Ágazatvezető. Ő fogja egybe a szálakat. De volt idő, hogy nekem udvarolt. Igaz, később az Icát vette feleségül, de azt mondják, ha valaha volt kedve lányt ágyba vinni, hát az én voltam. Bevallom, nekem is meglett volna hozzá a kedvem, hiszen nagyon szerettem, szerelmes voltam belé, de apám valamiért nagyon utálta. Nem magunkfajta, és aki nem magunkfajta, azzal nem közösködünk – mondta szigorún. Anyám szerette volna pártomat fogni, de nem mert ellentmondani. Nálunk az nem szokás. Ezért elküldtem a Pistát. Fájt neki. Meg is haragudott rám. Évekig nem szólt hozzám, ha meglátott, messziről elkerült, falunapkor pedig tüntetőleg úgy tett, mint aki észre sem veszi, hogy én is jelen vagyok. Ez meg nekem fájt, de idővel megbékéltem a helyzettel. Férjhez mentem én is, nem sokra rá, hogy ő meg elvette az Icát. Sokáig beszédtéma volt a faluban, hogy mennyire boldogtalan a Pista, mert nem mennek jól otthon a dolgok, sok a veszekedés, a pénz meg a ház miatt. Hogy mennyi sok hitel van a házon, a Pista meg nem iparkodik törleszteni. Hova szüljek így gyereket? – nyaggatta állandó jelleggel az Ica. Ebben meg neki volt igaza. Bizonytalanra nem lehet foganni. Fogom a tálat. Tartom erősen. A malac már teljesen kivérzett. Vénája ereje rőt vörösre festette az edény falán a zománcot. Most nézem, a kezem is véres. Végig az alkarom. A Pista is ezt nézi. Összeakad a tekintetünk. Mint akkor, mint régen, ott az iskolaudvaron. Nyáron, a platánfák hűvösében. Amikor megcsókolt. Életében elsőnek engem. Én meg azt hazudtam neki, hogy a Mátrai Jancsival már szájaztam. Pedig dehogy. Csupán marcipánszívet csókoltunk együtt. A tükrös felét. Az semmi. Az még nem csók. De a Pistával az igazi volt. Beleremegtem. Egész testemben. Akkor még nem tudtam mi az, vagy mitől való ez az érzés, csak később, amikor a férjemmel örömnapokat éltünk, akkor jöttem rá, hogy ez a vágy. Hogy ilyen a vágy. Jön, elönt, elgázol, leigáz. Mint most. Mint most, ahogy nézem a Pistát. Legszívesebben ágyba vinném. Így, a véres kezemmel, a véres ujjaimmal. Csak szorítanám, és nyüszítenék a karjában, hogy el ne engedj, tarts így örökre, tarts így örökre. Efféle lehet az álmodozás. Az önfeledt játékosság, a valóság túli élet. Merengésemet Jóska bácsi érces hangja zúzza porrá. Évike, vigye azt a lábost, mert megbüdösödik az a vér, és akkor fújhatjuk! Pista rábólint. Üzen a szeme. Menj, vidd. Süsd meg nekem, csak nekem. Felegyenesedem. Erősen tartva a tálat, ritmikus léptekkel a konyha felé indulok. Egy asszony az edényért nyúl, de eltolom a kezét. Magam vágom fel a hagymát a vérhez. Magam állok oda a tűzhelyhez. Az Ica csak néz. Gőze sincs róla, hogy a férjének főzök. Tán arról sincs, hogy engem csókolt először. Pedig ez így igaz. Engem, csakis engem. Szeretett.

Harasó

Az iskola a lakásunktól kettő villamosmegállóra van. Légvonalban nincs ötszáz méter. Ezt a légvonalat egy könyvben olvastam. A földrajzkönyvemben. Más érdekességeket is, úgymint tengerszint feletti, avagy alatti magasság, mélyföld, hegység, dombság, cseppkőképződmények. A cseppkövek tetszettek a legjobban. Azokat barlangokban lehet látni, a barlangok meg a föld mélyén, belsejében helyezkednek el. Még sosem voltam barlangban, de idén ígéretem van rá anyától, hogy elmegyünk egybe. Ide, a városiba. Busszal lehet oda menni. Ez vicces, mert nem gondolom, hogy bejárna a barlangba a busz, de lehet, hogy nem is, hanem előtte parkol le, és úgy kell majd besétálni. Légvonalban. Sorban egymás után. Az iskolába minden reggel apa kísér el. Ő ébred később, anya már hajnalok hajnalán megindul, ahogy ő szokta mondani. Apa szabadúszó újságíró, általában otthon dolgozik, de van úgy, hogy riportra megy, kiszállásra, és akkor napokig nem látjuk. Járja a magyar vidéket téma után kutatva. Könyvet ír róluk. Hogy mi lesz a témája, azt nem tudom, de azt igen, hogy hozzá sem lehet szólni, amikor ír. Olyankor bezárkózik a húgom szobájába és ír. Hogy miért pont oda, az sokáig nekem sem volt világos, de egyszer anya elmondta, hogy azért, mert kiskorában az volt az ő szobája, és ez olyan emlék dolog. Hogy rátörnek az emberre, meg fontos, hogy az ember tisztában legyen a múltjával. Nem tudom mi az a múlt, nekem még nem sok van belőle. Reggelente apával sietünk az iskolába. Részint azért, mert én sem vagyok a gyorsaság bajnoka, de főképp azért, mert apa elbohóckodja az időt. Csak még a hatórási híreket. A félhetest. A sporthíreket. Csak még egy cigaretta, csak még pár sor az ötletjegyzékbe. Én ott állok, puccba vágva, teljes menetfelszerelésben, apa meg nyugodtan levesz a polcról egy könyvet és olvasni kezdi. Ha meg akadékoskodom, hogy, apa, el fogunk késni, oktatón felnéz a szemüvege mögül, és halkan azt mondja, fiam, nem tudhatod, mikor talál rád a kedvenc sorod, mondatod. Az a sor, amely egy életre fontossá válhat. A könyvek a barátaid, ne feledd. És a barátait nem sürgeti az ember. Hát persze. De nem neki írják be az ellenőrzőjébe a késést. A múlt félévben ez miatt már az igazgatóit is megjártam. Lajos bácsi behívatott, hogy Péterkém, mi ez a sok késés, hiszen itt laktok a közelben, gyalog sincs több mint tíz perc séta. Ötszáz méter légvonalban, Lajos bácsi. Tetszik tudni, az nagyon hosszúnak tud tűnni. Összekészülődéskor. Ezt Lajos bácsi nem nagyon értette, nem is hatotta meg, jól le lettem szúrva, meg lettem fenyegetve. Elmondtam anyának, aki emiatt össze is zörrent apával. Ezt sajnáltam, mert nem akartam veszekedést. De most újra itt állunk, mármint én, sapkában, sálban, télikabátban, apa meg olvas. Na, most talán, végre. Beszúrja a lapok közé a könyvjelzőt. Úgy néz ki befejezte. Elindulhatunk. A délutánjaim már kalandosabbak. Sokszor van, hogy anyám nővére, Kedda néni jön el értem. Nem ez az igazi neve, de mindenki így hívja. Állítólag azért, mert kiskorában annyira szeretett egy filmet, hogy vagy ötvenszer elcipeltette magát rá a szüleivel, valami olcsó kis orosz film volt, bocsánat, szovjet, és vidéki kisgyerekekről szólt, akiknek minden álmuk, hogy egyszer eljussanak a városba. Hogy eljutottak vagy sem, azt én nem tudom, csak azt, hogy azért kapta a Kedda nevet a néni, mert ezt a filmet keddenként adták a filmszínházban, ahová a néniék jártak. Keddát nem is kellene néniznem, de valamiért mégis így alakult. Anya szokta mondani, hogy rettentően koravén nővére van. Idén töltötte be a harmincat, de mégis, túlzóan vénlányos. Nem időszerű, ezt apa szokta mondani, és nagyokat nevet hozzá, amiért anya mindig megszidja. Én bírom a nénit. Más, mint a többi rokon. Tényleg furcsább. Róla tudom a legkevesebbet. Nemrégiben jött haza. A Szovjetunióban tanult ösztöndíjjal. A Moszkvai Állami Egyetemen. Még egy nevet is mondott hozzá, valami Lomonoszov, de nekem lövésem sincs róla, ki ez a Lomonoszov. Talán egy tudós, vagy egy űrhajós. Oroszországban abból sok van. Kedda néni rettentő sovány, és reggelente idejétmúlt madárfészket rak a fejére. Anya azt mondja az a konty. Lehetne az szép is, meg divatos, de anya szerint a néni olyan, mintha az ötvenes-hatvanas évekből ragadt volna itt. Pedig mi már a nyolcvanas éveket éljük. Kedda néni sovány, rettentő vézna, zörögnek a csontjai, és mindig blúzban meg hosszúszoknyában jár. A szoknya súlyos és nehéz. Gyapjúszoknya. Csak kézzel lehet mosni. Lehet, hogy Kedda néni nem stílszerű, evilági, de az biztos, hogy remekül főz. Egy-két dolgot. Néha magának, de többnyire másnak. Például nekem. Ha kérem. Pirogot. Amit nem is főzni kell, hanem sütni. Ez afféle fánk, legalábbis én így hívom, a néni meg azt mondja, hogy ez egy étel, ráadásul nemzeti és orosz, és a pir szóból ered a megnevezése, ami lakomát jelent. Hát, én jóféle lakomát szoktam csapni belőle, az biztos. Van húsos változata, ami finom. Van káposztás, ami nem túl jó. És van az almás, ami viszont oltári. Kedda néni is azt hoz nekem a legtöbbször. Azt sütőben kell sütni, attól más, szokta mondani. Mindegy az nekem, kétpofára falom, ha elém kerül. Volt egyszer egy nap. Egy szerdai nap. Ez azért volt furcsa, mert szerdánként nem Kedda néni szokott eljönni értem, neki akkor általában elfoglalt a délutánja, a pártközpontba hivatalos, ahogy szokta mondani. De aznap mégsem ment be a pártközpontba. Ami egy hatalmas épület, és valami óriási tér közepén áll. Egy olyan ház, ahová sok fontos ember jár ki s be. Képviselők, jogászok, államtitkárok, elnökök, államfők, mindenféle. Hogy a néninek mi dolga ott, azt nem tudom. Bevallom, nem is érdekel. Apát már annál inkább. Szokta is róla kérdezgetni anyát. Nem érdeklődve, inkább gúnyosan. Ez nekem nem tetszik. Ki nem állhatom, ha apa gúnyolja anyát. Olyankor elvékonyodik a hangja és gonosszá válik a tekintete, aztán persze mindig veszekedés a vége a dolognak, amit szintén utálok. Olyankor bevonulok a szobámba, és zenét hallgatok. Az István, a királyt. Felkelt a napunk, István a mi urunk. Szóval aznap apa helyett mégis Kedda néni jött el értem az iskolához. Hozott pirogot. Az iskola mellett van egy kis park, padokkal, egy kisebb játszótérrel, oda szoktunk leülni. Zsírpapírba szokása csomagolni a süteményt, semmi fakszni, csak úgy elém vágja, és felszólít, hogy egyem, amíg meleg. Nekem ez egyáltalán nem túlzó, bírom, hogy a néni ilyen vonalas. Ezt is apa mondta róla. Hogy vonalas, és hogy ezt biztos szeretik a pártközpontban, meg hogy a Gorbacsov is büszke lehet. rá. Tudom ki az a Gorbacsov. Egy nagy, széles májfolt van a fején, közelebbről a homlokán, és sokat van a tévében. Újításokról beszél, amit sokan elleneznek, de azért többnyire megtapsolják. Anya azt mondja, ha nem szeretnék, akkor inkább kifütyülnék, de ezen apa csak röhög. Tudod is te, mi az a hatalom, torkolja le. Ebben apának igaza lehet. Én sem hinném, hogy anya tudná mi az a hatalom. A szövéshez ért. Szövőnő az Újpesti Cérnagyárban. Szerda délután van. Kora délután. November. Nincs nagy hideg, még a nap is süt valamelyest. Én falom a pirogot, Kedda néni meg elégedetten nézi. Ha csámcsogok közben, rám szól, nem illik, nem tanították otthon? Dehogynem. De olyan jó, amikor rám szól. Igazán élvezem, ha kihozhatom a sodrából. De a néni most nem szól semmit. Komor. Hallgatag. Szótlan. Csak ülünk ott, némán. Aztán egyszerre megszólal:

-          Tudod, Péter, nekem van egy fiam. Hároméves, és a Szovjetunióban született, orosz apától. Odakint, az egyetemi éveim alatt ismertem meg ezt a férfit, Olegnek hívják, és egy vidéki kisvárosból származik. Egy fiú, aki mégis eljutott a városba – itt felnevet picit, majd újra elcsendesül. Beleszerettem, hozzámentem. Született egy fiunk, Andrusha. Most volt a születésnapja. Féléve nem tudok róla semmit, csak azt, hogy az apja magával hurcolta a falujába. Ezért járok olyan sokat a pártközpontba. Hogy visszaszerezzem a fiam. Hogy visszaszerezzem az életem. Andrusha is imádja a pirogot. Az almás a kedvence, ahogy neked is. Ez azért más, mert ezt sütőben kell sütni. Úgy az igazi. Nagyon hiányzik a kisfiam. Beleőrülök a hiányába.

Ekkor elsírta magát, nekem meg megállt a falat a számban. Még úgy, a számban a fél falat piroggal, felkeltem a padról, a néni elé térdeltem, és csendesen átfogtam a lábait. Átkaroltam. Ő a fejemre tette a kezét, megsimogatott, majd halkan a fülembe súgta, hogy mennyire jó és kedves gyerek vagyok. Onnantól együtt sírtunk.

Manchester, England, England

Már megint itt van. Ez a bajszos. Tegnap is itt járt. Ha naponta fog jönni, én nem tudom mi lesz. Rettentően utálom. Harsány, nagyhangú, ráadásul irgalmatlanul büdös. Egy igazi rémpofa. Hogy a főnök mit eszik rajta, azt nem tudom, de ha csak egy ujjal is hozzámér… Már ahogy belép az üzletbe. Szuszog, sípol, zakatol, akár a gőzgép. Erőst nikotinszagú, bizonyosan az üzletbe belépve hajította el a cigarettát, mint azok az okosok szemben, ott a buszmegállóban, akik még felszálláskor is füstöt eregetnek a térbe. Rém gusztustalan egy szokás. A kis kopasz meg milyen nyájas vele. Már messziről üdvözli, siet kezet rázni vele, beljebb tessékeli, a hogyléte felől érdeklődik. A család, a gyerekek? Hogy új munkája van a kedves feleségének? Hát ez nagyszerű! És a Ferikét bevették a helyi futballcsapatba? Csatárt játszik? Nohát, a jövő nagy reménysége. Hát ez fantasztikus. Igazán fantasztikus. Micsoda egy fura páros ezek. A böhöm nagy óriás és a cingár tücsökforma. Mint az a két nevetnivaló bolondos amerikai. Akiknél mi is mindennaposak voltunk. Stan és Pan. Csak ezek itt egyáltalán nem viccesek. A vékony azért, mert ha nincs vevő, egy árva szót sem szól, a műhelyben robotol egész nap, formázik, szőrözik, nemezel, ki tudja, mit szöszmötöl, ebben nem vagyok elég jártas. Mi meg közben itt unatkozunk a polcokon. Már akinek jut rá elég ideje. Mert olyan is van, hogy egy társ kitáncol a függöny mögül, valaki felkapja, és huss, nyomát se látjuk. Én már itt vagyok egy ideje. Volt időm nézelődni. Van is mit. Ez itt a belváros. Igaz, az ósdibb, szegényebb része. Ezt azokból az ablak előtt elsuhanó fél alakokból tudom megítélni, akik elhaladnak az üzlet előtt. Van, aki napjában többször. Ők a kedvenceim. Az őszbe vegyülő tanárember, a fiatal suhanc a fülhallgatójával, a lány a mappáival. Néha a lány megáll a bolt előtt, betekint, majd mosolyogva a hajába túr, aztán továbbindul. Mintha valami álmot látna. Talán valami szebb csalás csábítja. Vagy csak emlékezik. Visszaemlékszik valami múltbéli történésre, ami jó volt hozzá, amit szeretett. Érdekel is engem. Az már inkább, hogy a bajszos felénk közeleg. Te jó ég. Szentem, irgalmazz! A múltkor is már egész közel járt hozzám. Szinte érintett, aztán mégis egy másik sorstárs mellett tette le a voksát. Engem fel sem próbált. De ma úgy néz ki, nem úszom meg. Jön. Egyre közelebb. Zihál, mint egy tehervonat. Szeme vörösen izzik, félelmetes, akár az ördögé. Értem nyúl, és közben be nem áll a szája. Ezt a darabot már a múltkor is kinéztem magamnak, de akkor nem jutottam hozzá. Azt mondja, hogy pont a méretem? Stílusban passzé. No, kapja le a tartójáról mester, felpróbálnám, ha lehet. Hogyne lehetne. Velem mindent lehet. Hogy vinne el a dögvész. A cingár megmarkol, szinte leszakít a tartómról. Te is bűnhődj hetedíziglen, te áruló. Aztán a dagadthoz kerülök. Jól megnéz magának, a kezében forgat egy darabig, majd egy katonás mozdulattal a fejébe csap. Ezt, ilyet tenni velem! Úgy bánni velem, mint bármelyik tökfödővel! Ez skandalum! Botrány! Botrány… susogja vissza halkuló kiáltásom a szembe tükör ridegsége. Borzasztó látványt nyújtok. Ez a blazírt fej és hozzá én. Halálomon vagyok. Nem ilyen korpuszt álmodtam magamnak. Az én viselőm egy igazi úriember. Tán nem is ebben a városban él. Vagy ebben az országban. A távoli Angliában, a cilinderek és a keménykalapok földjén, ott, ahol még értéke, kultúrája van a fövegek megfelelő viseletének. Istenem, hova kerültem, hova kerültem. Nézi magát a tükörben. Néz engem magával. Fintorog. Grimaszol. Talán mégsem lesz ez jó, mester, pedig úgy megtetszett. A fazonja, a színe, az anyaga. Mi ez, teveszőr? Hód, susogja a gyávája. Az egy szem hód kalpag a boltban. Drága mulatság az ilyet előállítani. Nem megszokott ma már. Túl nagy kereslet nincs is rá. Csoda, hogy így megtetszett magának. Igaz, szép és egyedi, de van benne valami igazán furcsa. Furcsa? Furcsa. Mi lenne az? Túlzottan arisztokratikus. Gőgös fajta. Ha akarja, ha úgy tartja kedve, direkt rosszul mutat a fejen. Csálén elferdül, formáját, alakját veszti, karimája esetlenné, anyagtalanná válik, bélése színtelenné, fakóvá. Bosszantóan megcsúnyul. Mint most is. Maga nem tetszik neki. Nézze, semmi színe, semmi alakja. Tényleg, most hogy mondja. Mennyivel jobban nézett ki, mielőtt kézbe vettem. Na, vigye innen. Ilyen drága pénzen szart nem veszek. Hadd porosodjon még itt magának. Inkább adja azt a másikat, igen, azt ott, a mellette lévőt. Vadászkalap? Nem baj, a hétvégén úgyis hivatalos vagyok egy kis fácánozásra. Lövünk majd vadnyulat is. Pörköltnek. És ez nem legenda. Felnevet. Felpróbálja az újabb fejfedőt, engem meg visszahelyeznek a tartómra. Ezt megúsztam. Nem úgy, mint szegény Ede. Ő is itt porosodik már mellettem egy ideje. Remek figura. Iszonyat jó történetei voltak. Egy másik boltból hozták át ide, valahonnan vidékről. Ő is sokat megélt már. Hát, most vége. Vége, vége. Én viszont kifújhatom magam. No, itt is az egyik emberem. A fiú. A suhanc a gördeszkával. Lelassít a járműjével,  majd megáll a bolt előtt. Nem szokása. Bebámul a kirakaton. Nem szokása. Rágózva összegyűjt némi nyáladékot a szájában, és formázottan az üvegre köpi. A slejm unottan végigfolyik a cirádás betűk néma vonalán. Varga Tihamér kalapszalonja, mert a fej mindig érték. A főnök és ez a másik marha most veszik csak észre, hogy mit is művel. Dühödten kirontanak a boltból, és a fiú után szaladnak őrjöngve, de már késő. Rég odébbállt. Nagyokat fújtatva, dohogva, mérgelődve visszatérnek a boltba, a kalapos becsomagolja szegény Edét, átnyújtja, majd a Góliát, ahogy érkezett, szuszogva, krákogva, köhécselve távozik.  A bolt előtt kihámozza a csomagból a mélyzöld szín föveget, lazán a fejébe csapja, unottan rágyújt, majd bambán elsattyog a körút irányába. A kalapos eközben vödröt és rongyot halászik elő, és dohogva lesikálja a kirakatüvegről az időközben rászáradt köpetet. Mosolyogva nézem. Egész valómban ragyogok. Még nem lehetetlen dolog ez az Anglia. Még nem. Egyszer én is hazajutok.