tag:blogger.com,1999:blog-19190727921546348212024-03-20T02:20:26.955-07:00Őszi világaŐszi Róberthttp://www.blogger.com/profile/05414313623170579035noreply@blogger.comBlogger157125tag:blogger.com,1999:blog-1919072792154634821.post-29049045121562445492013-10-12T10:40:00.003-07:002013-10-12T10:40:59.719-07:00Valami bajKeresem a hűtőben a paprikás krumplit. Nem találom. Érdekes, pedig
biztos, hogy maradt még. Ha nem is sok, hiszen tegnap is jól belaktunk
belőle, de láttam, tisztán láttam, hogy a lábos alján ott figyelt még
pár adagnyi. Zóna mennyiség. Három napja ezt esszük. Spórolunk a
kajával. Nekem nincs állásom, csak a segélyt kapom, az szinte semmi.
Hilda dolgozik egyedül, egy nagyáruházban árufeltöltő, de ott is egyre
rosszabbul mennek a dolgok. A túlóra lehetőség kevés, és ha van is, nem
fizetik ki, a pótlékokat megkurtítják, azt mondta, hogy jövő hónapban
már ebédjegyet sem kapnak, hozzácsapják a fizetéshez. Persze nem akkora
értékben, hogy annak látható hozadéka legyen. Ráadásul három műszakban
kell dolgozni, sokszor nem is tudom, hogy merre jár éppen. Munkában vagy
más ügyben ment el hazulról. Nincs semmi állandóság az életében. Nem
úgy, mint nekem. Lassan egy éve, hogy itthon vagyok. Akkor bocsátottak
el az egyetemről. Megszűnt a tanszak, ahol tanítottam, vagyis
összevonták egy másikkal, így törvényszerűvé vált a leépítés. Mit ne
mondjak, fájt. Majd tíz évet dolgoztam ott, tanítottam, funkciókat
vállaltam, a végső döntésnél mégis feleslegesnek bizonyultam. Hiába,
sosem tudtam helyezkedni. Valahogy nem érzek rá ezekre a
szerepjátékokra. Hogy mikor, mit, kivel. Kinek melyik arcomat mutassam.
Másnak ez olyan könnyedén megy, de nekem kínszenvedés. Már a szüleim
előtt is mindig lebuktam. Én voltam az a gyerek, aki rögtön bevallotta,
ha rossz jegyet kapott az iskolában. Ha nem úgy sikerült egy felelet. Ha
gyérül teljesítettem a tornaórán. Ha nem vettem részt a szakkörön.
Mindig és mindent elsőre bevallottam, és azóta is így működöm. Hilda
szereti ezt bennem. Legalábbis a múltban szerette. Ma már… Ma már nem is
tudom, mi van. Talán a nagy semmi, az van. Ez az unott egymás mellett,
de nélküled. Fogalmam sincs, hogy ez így kinek kényelmes. Neki biztosan
nem. Én még elvagyok. De hová a francba tette azt a szaros krumplit?
Keresek, kutakodom. Kipakolom a fél hűtőt. Benézek a fagyasztóba. Ott
lelek rá a lábosra. Zománcozott, virágmintás, még a dédi adta nekem,
amikor ebbe a lakásba költöztem. A Frici bácsi lakásába. Amikor a bácsi
meghalt. Nekem senkim se volt az öreg, de a dédit nagyon szerette.
Holtáig. Úgy mesélte a mamó, hogy még a világháború alatt habarodtak
egymásba egy pesti szeretetkórházban, ahol a Frici bácsi, mint sebesült
katona tanyázott, a dédi meg mint ápolónő. A mama akkor még nem volt
tizenöt, de a bácsi sem lehetett több húsznál. Háborúban korán érnek az
emberek. Korán is halnak, ha úgy adódik. Mindegy is, a lényeg, hogy az
ügy végül egy halhatatlan szerelemmé nemesedett a felekben, és holtukig
tisztelték a másikat, még ha olyan nagyon sűrűn nem is látogatták
egymást. A vérzivataros idők végével elsodorta őket az élet egymástól,
és aztán mindketten más oldalán találták meg a boldogságot. Vagy ha azt
nem is, a közös életet. A dédinek jó élete volt, remek asszony még ma
is, erős, jó szellemű, nagy dumás, pedig az idén már a kilencvent fogja
betölteni. Hatalmas ünnepséggel készülünk. Le fogjuk utaztatni a
szülővárosába, és ott csapunk neki egy jókora bulit. Sok-sok meghívott
családtaggal. Még sosem jártam Csornán. Amikor mehettem volna, akkor már
igencsak megkopott a kötelék az ottaniak és az itteniek között, apám, a
mamó egyetlen fiúgyermeke, rühellte Gerda nénit, a dédi húgát, aki
vitte a csornai vonalat. Valami nagy vita lehetett köztük, ami tán vérre
is ment apa és a Gerda néni férje között, ezt nem tudom biztosan, de az
végleges és valóságos, hogy apa, ha csak meghallja, hogy Csorna és
Gerda néni, apró rángással tikkelni kezd a bal szeme. De most állítólag ő
is partner abban, hogy efféle és ekkora örömöt szerezzünk a mamának.
Senki sem gyerek már ebben a családban, hát ne is viselkedjünk
gyerekesen. Mint mi Hildával. Mert azok vagyunk. Két dühöngő, talaját
vesztett kamasz. Rengeteget veszekszünk. Sokszor, sokat, mindig
csip-csup dolgokon összekapva. Miért nem mosogattál el? Miért a nagy
szemetesbe üríted a hamutálat? Bebüdösödik. Miért a drágább szalámit
vetted, ezerszer megmondtam, hogy a kék fóliásat vegyed, az olcsó és
finom. Végigveszekedjük az egész háztartást. Mármint ő veszekszik,
mondja a magáét, én meg néha visszamorgok. Nemi szerepeink szerint. Rém
unalmas egyénként, pedig a Hilda nem egy unalmas nő. Ugyanott végzett,
mint én, csak ő nem ment el tanítani. Azt mondja, hogy ő ebben sosem
lelte örömét. Kiállni mások elé, és a megszerzett tudással, valamiféle
eredményt produkálni a használható és a megszerezhető tanulmányok terén.
Én persze lehurrogtam. Hülye vagy te, nem azért állsz ki, hogy magadat
produkáld, hanem azért, hogy a témát, amit elővezetsz, kellően fontosnak
találd és találtasd a hallgatósággal. Ő persze visszaszólt és azonnal
beindult az adok-kapok. Mindig így van. Mondom, semmi dolgokon össze
tudunk veszni. Amíg dolgoztam ez nem így volt. Kellően elfoglaltak
voltunk a vitához. Alig találkoztunk. Ez ma is így van, de nem is tudom,
talán a környezet lett túlontúl ingerszegény, és ez miatt van ez a sok
összezördülés. Mindegy. Nem érdekes, de valami nincs rendben velünk,
közöttünk, az bizonyos. Például ez is. Hogy berakja a mélyhűtőbe az
ételt. Oka nem lehetett rá, hiszen, mint étel totálisan rendben van, nem
érződik rajta romlottság, és semmilyen módon nem jeleztem, hogy én most
ezt nem enném meg, nyugodtan lefagyaszthatja. Különben is, nem lábosban
fagyasztunk, ha már, hanem kis műanyag tárolókat pakolunk teli, és úgy
tesszük jégre. Mármint ő. Én nem bíbelődöm ilyesmivel. Egy esztéta a
világ szebbik, nemesebbik dolgaival foglalkozzék. Elsősorban.
Másodsorban jöhetnek a szükségletek. Mint például az étkezés. Elő kell
melegítenem a kaját. Fagyos. Begyújtom a rezsót. Rárakom a lábost. Az
étel azonnal füstölni, sisteregni kezd. Lejjebb csavarom az égőt, nem
akarom, hogy leégjen, hogy odakapja a lábos alját. A sistergés
alábbhagy. Lágyan duruzsol a paprikás krumpli, akár a mérnöki csoda
által tervezett modern autómotorok. Megterítek. Akkurátusan, díszesen.
Tányér, alátét, kanál, szalvéta, vizespohár, üdítő, só, bors. Szelek pár
kenyérkaréjt, a tartójába helyezem, majd odapakolom a többi
előkészített holmi mellé. Szeretek nyugodtan étkezni. Kellő figyelemmel,
türelemmel fogyasztani az ételt. Jól megrágni a falatokat. Élvezni az
evést. A zabálást ki nem állhatom. Néha Hilda öccse átjön hozzánk
vendégségbe. Sokszor nálunk is eszik. Mármint zabál. Kétpofára. Mohón,
mint a lágerből szabadultak. Igen dühítő, de nem szólhatok rá, azt Hilda
zokon venné, és én lennék az unalmas sznob a társaságban. Talán
vállalnom kellene ezt a szerepet, mert tényleg rettentően idegesít az
öcsike. Mindegy, nem érdekes. Az érdektelen dolgokkal úgy a legjobb
elbánni, ha legyint egy nagyot rájuk az ember. Ha nem foglalkozik velük.
Ha nem engedi, hogy elérjék, cincálgassák a lelkét. Hogy beleszóljanak,
beleordítsanak a belső harmóniába. Közben felmelegszik a krumpli.
Leveszem a tűzről, merek belőle egy adagnyit. Zónányit. Kell későbbre.
Talán Hilda is enne belőle. Elvégre közösen főztük. A hozzávaló krumplit
én pucoltam meg. Krumpli pucolásban én vagyok a király. Senki sem
csinálja nálam jobban. Még a seregben lestem el a technikát. Ha másért
nem is, de csakis ezért megérte az ott eltöltött másfél év. Nem, azért
mégsem. Utáltam. Ott mindenki hülye. De tényleg, mindegyik,
egytől-egyig. Számolatlanul sorakoznak fel ott a barmok, és mindegyik
engem akart kicsinálni. Megverni, megalázni, bezárni, elnyomni,
elítélni. Majdhogynem elgázosítani. Utáltam mindent és mindenkit. Kivéve
a konyhát. Ott jó volt. Konyhásnak szerettem lenni. Megtölteni a
gulyáságyút. Az jó volt, még akkor is, ha véresre dolgoztam az ujjam a
krumpli pucolás közben. De ott legalább nem volt annyi hülye, és nem
tömtek értelmetlen feladatokkal. Elém raktak egy harminckilós krumplis
zsákot, és azt mondták, hogy délre pucoljam meg. Felét így, felét úgy,
mutattak a gépi hámozóra. Csak nevettem rajtuk. Velem nem szúrnak ki,
semmi sem kapcsol ki jobban, mint a monotonitás. Az egyvonalú, hasznos
munkavégzés. Napokig el tudom így tölteni az időmet. És még élvezem is. A
barmok. Nem is tudják, hogy milyen jót tettek velem, ezzel. De ez nem
is baj. Ellenségnek nem hálálkodunk. És most szépen megebédelek, majd
elolvasom a Márai kötetből, ami még hátravan. Eddig tetszik. Márai
mindig is tetszett. Holnap kell mennem a munkaügyi központba. Hetente
behívnak, de jó hírekkel sosem szolgálnak. Nem tudunk a maga
végzettségének megfelelő munkát adni, amiket tudnánk, azzal maga nincs
kibékülve. Vagy nem megy el a próbanapra, amit kibrusztolunk magának,
vagy elmegy, de úgy tevékenykedik ott, hogy még véletlenül se kaphassa
meg az állást. Maga nem akar dolgozni. Milyen igazuk van. Tényleg nem
akarok. Dolgoztam eleget. Most egy kissé elfáradtam. Sok volt ez az
elmúlt tíz év a katedrán. Iszonyat sok. Még pihennék picit. Leginkább
regényt írnék. Vagy novellákat. Vagy csak úgy lennék a világban. Mindezt
negyvenen túl és a totális anyagi csőd szélén. Hiába, nyomorogni tudni
kell. Ha Hilda nem lenne mellettem, már a számlákat sem tudnám
befizetni. Van egy olyan érzésem, hogy hamarosan nem is fogom tudni.
Mert el fog hagyni. Ez bizonyos. Minden épeszű nő így tenne. Velem nem
lehet együtt élni. Legalábbis azzal, aki most vagyok. Valami nagyon nagy
baj van belem, csak még nem tudom, hogy mi. Hogy mi a fajtajellege.
Hogyan lehet ellene harcolni, ha lehet egyáltalán? Kinek és miért éri
meg, és mit ér vele, ha elbukom, és én mit érek vele, ha
győzedelmeskedem? Valami baj van velem, valami nagyon nagy baj, aminek
az okára sürgősen rá kell jönnöm, különben… Különben, többé már nem
leszek. Itt.Őszi Róberthttp://www.blogger.com/profile/05414313623170579035noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-1919072792154634821.post-32699493499791341812013-09-23T21:32:00.001-07:002013-09-23T21:32:22.563-07:00Kicsi, piros tálRohanok a tállal. Sietnem kell, túl kicsi teknőt készítettek elő, nem a
megszokottat. Ennek a malacnak rengeteg vére van, átkozódik a Pista. Jó
alomból van, bólogat rá János bácsi. Az van neki, dohogja vissza a
böllér. Mert a Pista böllér. Nem ez a szakmája, de így szezonban, ahogy ő
mondja, sok tort bevállal. Szeretik a faluban, ritka jó keze van. Nem
szenved alatta az állat. Hamar kimúlik. Odatartom a tálat. A vér még
mindig spriccel a koca felsebzett nyakából. Aprókat rángatózik, a
haláltusát már megvívta, ez már csak az ideg. Sok ilyet láttam. Aki
falun él, és itt nő fel, annak ez mindennapos. A Pista lazán arrébb
csúsztatja a teknőt, habzón piroslik benne vér. Az asszonyok gyorsan
felkapják, és rohannak be vele a konyhára. A nagyját hagymával lesütik,
de a levesbe is hagynak belőle. Tartom a tálat. A vájlingot. Nézem a
Pistát. Óriás karját, feszülő izomzatát, széles vállát, dagadó
mellkasát. A legszebb férfi a faluban. Mindig is így volt. Már akkor is,
amikor nekem udvarolt. Igaz, akkor még mindketten nagyon fiatalok
voltunk. Én még iskolába jártam, ő meg akkor kezdett a
Termelőszövetkezetben, rakodóként. A vállalati teherautóval járták a
környéket, hordták szét a vetőmagot. Most is ott dolgozik, de már az
irodán. Ágazatvezető. Ő fogja egybe a szálakat. De volt idő, hogy nekem
udvarolt. Igaz, később az Icát vette feleségül, de azt mondják, ha
valaha volt kedve lányt ágyba vinni, hát az én voltam. Bevallom, nekem
is meglett volna hozzá a kedvem, hiszen nagyon szerettem, szerelmes
voltam belé, de apám valamiért nagyon utálta. Nem magunkfajta, és aki
nem magunkfajta, azzal nem közösködünk – mondta szigorún. Anyám szerette
volna pártomat fogni, de nem mert ellentmondani. Nálunk az nem szokás.
Ezért elküldtem a Pistát. Fájt neki. Meg is haragudott rám. Évekig nem
szólt hozzám, ha meglátott, messziről elkerült, falunapkor pedig
tüntetőleg úgy tett, mint aki észre sem veszi, hogy én is jelen vagyok.
Ez meg nekem fájt, de idővel megbékéltem a helyzettel. Férjhez mentem én
is, nem sokra rá, hogy ő meg elvette az Icát. Sokáig beszédtéma volt a
faluban, hogy mennyire boldogtalan a Pista, mert nem mennek jól otthon a
dolgok, sok a veszekedés, a pénz meg a ház miatt. Hogy mennyi sok hitel
van a házon, a Pista meg nem iparkodik törleszteni. Hova szüljek így
gyereket? – nyaggatta állandó jelleggel az Ica. Ebben meg neki volt
igaza. Bizonytalanra nem lehet foganni. Fogom a tálat. Tartom erősen. A
malac már teljesen kivérzett. Vénája ereje rőt vörösre festette az edény
falán a zománcot. Most nézem, a kezem is véres. Végig az alkarom. A
Pista is ezt nézi. Összeakad a tekintetünk. Mint akkor, mint régen, ott
az iskolaudvaron. Nyáron, a platánfák hűvösében. Amikor megcsókolt.
Életében elsőnek engem. Én meg azt hazudtam neki, hogy a Mátrai
Jancsival már szájaztam. Pedig dehogy. Csupán marcipánszívet csókoltunk
együtt. A tükrös felét. Az semmi. Az még nem csók. De a Pistával az
igazi volt. Beleremegtem. Egész testemben. Akkor még nem tudtam mi az,
vagy mitől való ez az érzés, csak később, amikor a férjemmel örömnapokat
éltünk, akkor jöttem rá, hogy ez a vágy. Hogy ilyen a vágy. Jön, elönt,
elgázol, leigáz. Mint most. Mint most, ahogy nézem a Pistát.
Legszívesebben ágyba vinném. Így, a véres kezemmel, a véres ujjaimmal.
Csak szorítanám, és nyüszítenék a karjában, hogy el ne engedj, tarts így
örökre, tarts így örökre. Efféle lehet az álmodozás. Az önfeledt
játékosság, a valóság túli élet. Merengésemet Jóska bácsi érces hangja
zúzza porrá. Évike, vigye azt a lábost, mert megbüdösödik az a vér, és
akkor fújhatjuk! Pista rábólint. Üzen a szeme. Menj, vidd. Süsd meg
nekem, csak nekem. Felegyenesedem. Erősen tartva a tálat, ritmikus
léptekkel a konyha felé indulok. Egy asszony az edényért nyúl, de
eltolom a kezét. Magam vágom fel a hagymát a vérhez. Magam állok oda a
tűzhelyhez. Az Ica csak néz. Gőze sincs róla, hogy a férjének főzök. Tán
arról sincs, hogy engem csókolt először. Pedig ez így igaz. Engem,
csakis engem. Szeretett.Őszi Róberthttp://www.blogger.com/profile/05414313623170579035noreply@blogger.com2tag:blogger.com,1999:blog-1919072792154634821.post-29890359104134113942013-09-17T06:26:00.001-07:002013-09-17T06:26:11.500-07:00Harasó<!--[if gte mso 9]><xml>
<w:WordDocument>
<w:View>Normal</w:View>
<w:Zoom>0</w:Zoom>
<w:TrackMoves/>
<w:TrackFormatting/>
<w:HyphenationZone>21</w:HyphenationZone>
<w:PunctuationKerning/>
<w:ValidateAgainstSchemas/>
<w:SaveIfXMLInvalid>false</w:SaveIfXMLInvalid>
<w:IgnoreMixedContent>false</w:IgnoreMixedContent>
<w:AlwaysShowPlaceholderText>false</w:AlwaysShowPlaceholderText>
<w:DoNotPromoteQF/>
<w:LidThemeOther>HU</w:LidThemeOther>
<w:LidThemeAsian>X-NONE</w:LidThemeAsian>
<w:LidThemeComplexScript>X-NONE</w:LidThemeComplexScript>
<w:Compatibility>
<w:BreakWrappedTables/>
<w:SnapToGridInCell/>
<w:WrapTextWithPunct/>
<w:UseAsianBreakRules/>
<w:DontGrowAutofit/>
<w:SplitPgBreakAndParaMark/>
<w:DontVertAlignCellWithSp/>
<w:DontBreakConstrainedForcedTables/>
<w:DontVertAlignInTxbx/>
<w:Word11KerningPairs/>
<w:CachedColBalance/>
</w:Compatibility>
<w:BrowserLevel>MicrosoftInternetExplorer4</w:BrowserLevel>
<m:mathPr>
<m:mathFont m:val="Cambria Math"/>
<m:brkBin m:val="before"/>
<m:brkBinSub m:val="--"/>
<m:smallFrac m:val="off"/>
<m:dispDef/>
<m:lMargin m:val="0"/>
<m:rMargin m:val="0"/>
<m:defJc m:val="centerGroup"/>
<m:wrapIndent m:val="1440"/>
<m:intLim m:val="subSup"/>
<m:naryLim m:val="undOvr"/>
</m:mathPr></w:WordDocument>
</xml><![endif]--><!--[if gte mso 9]><xml>
<w:LatentStyles DefLockedState="false" DefUnhideWhenUsed="true"
DefSemiHidden="true" DefQFormat="false" DefPriority="99"
LatentStyleCount="267">
<w:LsdException Locked="false" Priority="0" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" QFormat="true" Name="Normal"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="9" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" QFormat="true" Name="heading 1"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="9" QFormat="true" Name="heading 2"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="9" QFormat="true" Name="heading 3"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="9" QFormat="true" Name="heading 4"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="9" QFormat="true" Name="heading 5"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="9" QFormat="true" Name="heading 6"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="9" QFormat="true" Name="heading 7"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="9" QFormat="true" Name="heading 8"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="9" QFormat="true" Name="heading 9"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="39" Name="toc 1"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="39" Name="toc 2"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="39" Name="toc 3"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="39" Name="toc 4"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="39" Name="toc 5"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="39" Name="toc 6"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="39" Name="toc 7"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="39" Name="toc 8"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="39" Name="toc 9"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="35" QFormat="true" Name="caption"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="10" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" QFormat="true" Name="Title"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="1" Name="Default Paragraph Font"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="11" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" QFormat="true" Name="Subtitle"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="22" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" QFormat="true" Name="Strong"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="20" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" QFormat="true" Name="Emphasis"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="59" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Table Grid"/>
<w:LsdException Locked="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Placeholder Text"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="1" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" QFormat="true" Name="No Spacing"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="60" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Light Shading"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="61" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Light List"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="62" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Light Grid"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="63" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Medium Shading 1"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="64" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Medium Shading 2"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="65" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Medium List 1"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="66" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Medium List 2"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="67" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Medium Grid 1"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="68" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Medium Grid 2"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="69" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Medium Grid 3"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="70" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Dark List"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="71" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Colorful Shading"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="72" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Colorful List"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="73" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Colorful Grid"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="60" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Light Shading Accent 1"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="61" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Light List Accent 1"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="62" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Light Grid Accent 1"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="63" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Medium Shading 1 Accent 1"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="64" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Medium Shading 2 Accent 1"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="65" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Medium List 1 Accent 1"/>
<w:LsdException Locked="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Revision"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="34" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" QFormat="true" Name="List Paragraph"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="29" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" QFormat="true" Name="Quote"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="30" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" QFormat="true" Name="Intense Quote"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="66" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Medium List 2 Accent 1"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="67" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Medium Grid 1 Accent 1"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="68" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Medium Grid 2 Accent 1"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="69" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Medium Grid 3 Accent 1"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="70" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Dark List Accent 1"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="71" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Colorful Shading Accent 1"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="72" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Colorful List Accent 1"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="73" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Colorful Grid Accent 1"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="60" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Light Shading Accent 2"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="61" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Light List Accent 2"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="62" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Light Grid Accent 2"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="63" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Medium Shading 1 Accent 2"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="64" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Medium Shading 2 Accent 2"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="65" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Medium List 1 Accent 2"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="66" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Medium List 2 Accent 2"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="67" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Medium Grid 1 Accent 2"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="68" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Medium Grid 2 Accent 2"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="69" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Medium Grid 3 Accent 2"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="70" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Dark List Accent 2"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="71" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Colorful Shading Accent 2"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="72" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Colorful List Accent 2"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="73" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Colorful Grid Accent 2"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="60" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Light Shading Accent 3"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="61" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Light List Accent 3"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="62" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Light Grid Accent 3"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="63" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Medium Shading 1 Accent 3"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="64" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Medium Shading 2 Accent 3"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="65" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Medium List 1 Accent 3"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="66" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Medium List 2 Accent 3"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="67" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Medium Grid 1 Accent 3"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="68" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Medium Grid 2 Accent 3"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="69" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Medium Grid 3 Accent 3"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="70" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Dark List Accent 3"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="71" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Colorful Shading Accent 3"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="72" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Colorful List Accent 3"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="73" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Colorful Grid Accent 3"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="60" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Light Shading Accent 4"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="61" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Light List Accent 4"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="62" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Light Grid Accent 4"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="63" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Medium Shading 1 Accent 4"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="64" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Medium Shading 2 Accent 4"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="65" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Medium List 1 Accent 4"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="66" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Medium List 2 Accent 4"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="67" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Medium Grid 1 Accent 4"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="68" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Medium Grid 2 Accent 4"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="69" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Medium Grid 3 Accent 4"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="70" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Dark List Accent 4"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="71" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Colorful Shading Accent 4"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="72" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Colorful List Accent 4"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="73" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Colorful Grid Accent 4"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="60" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Light Shading Accent 5"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="61" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Light List Accent 5"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="62" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Light Grid Accent 5"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="63" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Medium Shading 1 Accent 5"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="64" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Medium Shading 2 Accent 5"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="65" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Medium List 1 Accent 5"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="66" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Medium List 2 Accent 5"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="67" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Medium Grid 1 Accent 5"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="68" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Medium Grid 2 Accent 5"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="69" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Medium Grid 3 Accent 5"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="70" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Dark List Accent 5"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="71" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Colorful Shading Accent 5"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="72" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Colorful List Accent 5"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="73" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Colorful Grid Accent 5"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="60" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Light Shading Accent 6"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="61" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Light List Accent 6"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="62" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Light Grid Accent 6"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="63" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Medium Shading 1 Accent 6"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="64" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Medium Shading 2 Accent 6"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="65" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Medium List 1 Accent 6"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="66" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Medium List 2 Accent 6"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="67" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Medium Grid 1 Accent 6"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="68" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Medium Grid 2 Accent 6"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="69" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Medium Grid 3 Accent 6"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="70" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Dark List Accent 6"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="71" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Colorful Shading Accent 6"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="72" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Colorful List Accent 6"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="73" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Colorful Grid Accent 6"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="19" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" QFormat="true" Name="Subtle Emphasis"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="21" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" QFormat="true" Name="Intense Emphasis"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="31" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" QFormat="true" Name="Subtle Reference"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="32" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" QFormat="true" Name="Intense Reference"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="33" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" QFormat="true" Name="Book Title"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="37" Name="Bibliography"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="39" QFormat="true" Name="TOC Heading"/>
</w:LatentStyles>
</xml><![endif]--><!--[if gte mso 10]>
<style>
/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:"Normál táblázat";
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-priority:99;
mso-style-qformat:yes;
mso-style-parent:"";
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:"Calibri","sans-serif";
mso-bidi-font-family:"Times New Roman";}
</style>
<![endif]-->
<br />
<div class="MsoNormal">
<span lang="EN-US" style="font-size: 12pt; line-height: 115%;">Az
iskola a lakásunktól kettő villamosmegállóra van. Légvonalban nincs ötszáz
méter. Ezt a légvonalat egy könyvben olvastam. A földrajzkönyvemben. Más
érdekességeket is, úgymint tengerszint feletti, avagy alatti magasság,
mélyföld, hegység, dombság, cseppkőképződmények. A cseppkövek tetszettek a
legjobban. Azokat barlangokban lehet látni, a barlangok meg a föld mélyén,
belsejében helyezkednek el. Még sosem voltam barlangban, de idén ígéretem van
rá anyától, hogy elmegyünk egybe. Ide, a városiba. Busszal lehet oda menni. Ez
vicces, mert nem gondolom, hogy bejárna a barlangba a busz, de lehet, hogy nem
is, hanem előtte parkol le, és úgy kell majd besétálni. Légvonalban. Sorban
egymás után. Az iskolába minden reggel apa kísér el. Ő ébred később, anya már
hajnalok hajnalán megindul, ahogy ő szokta mondani. Apa szabadúszó újságíró,
általában otthon dolgozik, de van úgy, hogy riportra megy, kiszállásra, és
akkor napokig nem látjuk. Járja a magyar vidéket téma után kutatva. Könyvet ír
róluk. Hogy mi lesz a témája, azt nem tudom, de azt igen, hogy hozzá sem lehet
szólni, amikor ír. Olyankor bezárkózik a húgom szobájába és ír. Hogy miért pont
oda, az sokáig nekem sem volt világos, de egyszer anya elmondta, hogy azért,
mert kiskorában az volt az ő szobája, és ez olyan emlék dolog. Hogy rátörnek az
emberre, meg fontos, hogy az ember tisztában legyen a múltjával. Nem tudom mi
az a múlt, nekem még nem sok van belőle. Reggelente apával sietünk az iskolába.
Részint azért, mert én sem vagyok a gyorsaság bajnoka, de főképp azért, mert
apa elbohóckodja az időt. Csak még a hatórási híreket. A félhetest. A
sporthíreket. Csak még egy cigaretta, csak még pár sor az ötletjegyzékbe. Én
ott állok, puccba vágva, teljes menetfelszerelésben, apa meg nyugodtan levesz a
polcról egy könyvet és olvasni kezdi. Ha meg akadékoskodom, hogy, apa, el
fogunk késni, oktatón felnéz a szemüvege mögül, és halkan azt mondja, fiam, nem
tudhatod, mikor talál rád a kedvenc sorod, mondatod. Az a sor, amely egy életre
fontossá válhat. A könyvek a barátaid, ne feledd. És a barátait nem sürgeti az
ember. Hát persze. De nem neki írják be az ellenőrzőjébe a késést. A múlt
félévben ez miatt már az igazgatóit is megjártam. Lajos bácsi behívatott, hogy
Péterkém, mi ez a sok késés, hiszen itt laktok a közelben, gyalog sincs több
mint tíz perc séta. Ötszáz méter légvonalban, Lajos bácsi. Tetszik tudni, az
nagyon hosszúnak tud tűnni. Összekészülődéskor. Ezt Lajos bácsi nem nagyon
értette, nem is hatotta meg, jól le lettem szúrva, meg lettem fenyegetve. Elmondtam
anyának, aki emiatt össze is zörrent apával. Ezt sajnáltam, mert nem akartam
veszekedést. De most újra itt állunk, mármint én, sapkában, sálban,
télikabátban, apa meg olvas. Na, most talán, végre. Beszúrja a lapok közé a
könyvjelzőt. Úgy néz ki befejezte. Elindulhatunk. A délutánjaim már
kalandosabbak. Sokszor van, hogy anyám nővére, Kedda néni jön el értem. Nem ez
az igazi neve, de mindenki így hívja. Állítólag azért, mert kiskorában annyira
szeretett egy filmet, hogy vagy ötvenszer elcipeltette magát rá a szüleivel,
valami olcsó kis orosz film volt, bocsánat, szovjet, és vidéki kisgyerekekről
szólt, akiknek minden álmuk, hogy egyszer eljussanak a városba. Hogy eljutottak
vagy sem, azt én nem tudom, csak azt, hogy azért kapta a Kedda nevet a néni,
mert ezt a filmet keddenként adták a filmszínházban, ahová a néniék jártak. Keddát
nem is kellene néniznem, de valamiért mégis így alakult. Anya szokta mondani,
hogy rettentően koravén nővére van. Idén töltötte be a harmincat, de mégis,
túlzóan vénlányos. Nem időszerű, ezt apa szokta mondani, és nagyokat nevet
hozzá, amiért anya mindig megszidja. Én bírom a nénit. Más, mint a többi rokon.
Tényleg furcsább. Róla tudom a legkevesebbet. Nemrégiben jött haza. A
Szovjetunióban tanult ösztöndíjjal. A Moszkvai Állami Egyetemen. Még egy nevet
is mondott hozzá, valami Lomonoszov, de nekem lövésem sincs róla, ki ez a
Lomonoszov. Talán egy tudós, vagy egy űrhajós. Oroszországban abból sok van.
Kedda néni rettentő sovány, és reggelente idejétmúlt madárfészket rak a fejére.
Anya azt mondja az a konty. Lehetne az szép is, meg divatos, de anya szerint a
néni olyan, mintha az ötvenes-hatvanas évekből ragadt volna itt. Pedig mi már a
nyolcvanas éveket éljük. Kedda néni sovány, rettentő vézna, zörögnek a
csontjai, és mindig blúzban meg hosszúszoknyában jár. A szoknya súlyos és
nehéz. Gyapjúszoknya. Csak kézzel lehet mosni. Lehet, hogy Kedda néni nem
stílszerű, evilági, de az biztos, hogy remekül főz. Egy-két dolgot. Néha
magának, de többnyire másnak. Például nekem. Ha kérem. Pirogot. Amit nem is
főzni kell, hanem sütni. Ez afféle fánk, legalábbis én így hívom, a néni meg
azt mondja, hogy ez egy étel, ráadásul nemzeti és orosz, és a pir szóból ered a
megnevezése, ami lakomát jelent. Hát, én jóféle lakomát szoktam csapni belőle,
az biztos. Van húsos változata, ami finom. Van káposztás, ami nem túl jó. És
van az almás, ami viszont oltári. Kedda néni is azt hoz nekem a legtöbbször. Azt
sütőben kell sütni, attól más, szokta mondani. Mindegy az nekem, kétpofára
falom, ha elém kerül. Volt egyszer egy nap. Egy szerdai nap. Ez azért volt
furcsa, mert szerdánként nem Kedda néni szokott eljönni értem, neki akkor
általában elfoglalt a délutánja, a pártközpontba hivatalos, ahogy szokta
mondani. De aznap mégsem ment be a pártközpontba. Ami egy hatalmas épület, és
valami óriási tér közepén áll. Egy olyan ház, ahová sok fontos ember jár ki s
be. Képviselők, jogászok, államtitkárok, elnökök, államfők, mindenféle. Hogy a
néninek mi dolga ott, azt nem tudom. Bevallom, nem is érdekel. Apát már annál
inkább. Szokta is róla kérdezgetni anyát. Nem érdeklődve, inkább gúnyosan. Ez
nekem nem tetszik. Ki nem állhatom, ha apa gúnyolja anyát. Olyankor elvékonyodik
a hangja és gonosszá válik a tekintete, aztán persze mindig veszekedés a vége a
dolognak, amit szintén utálok. Olyankor bevonulok a szobámba, és zenét
hallgatok. Az István, a királyt. Felkelt a napunk, István a mi urunk. Szóval
aznap apa helyett mégis Kedda néni jött el értem az iskolához. Hozott pirogot.
Az iskola mellett van egy kis park, padokkal, egy kisebb játszótérrel, oda
szoktunk leülni. Zsírpapírba szokása csomagolni a süteményt, semmi fakszni,
csak úgy elém vágja, és felszólít, hogy egyem, amíg meleg. Nekem ez egyáltalán
nem túlzó, bírom, hogy a néni ilyen vonalas. Ezt is apa mondta róla. Hogy
vonalas, és hogy ezt biztos szeretik a pártközpontban, meg hogy a Gorbacsov is
büszke lehet. rá. Tudom ki az a Gorbacsov. Egy nagy, széles májfolt van a
fején, közelebbről a homlokán, és sokat van a tévében. Újításokról beszél, amit
sokan elleneznek, de azért többnyire megtapsolják. Anya azt mondja, ha nem
szeretnék, akkor inkább kifütyülnék, de ezen apa csak röhög. Tudod is te, mi az
a hatalom, torkolja le. Ebben apának igaza lehet. Én sem hinném, hogy anya
tudná mi az a hatalom. A szövéshez ért. Szövőnő az Újpesti Cérnagyárban. Szerda
délután van. Kora délután. November. Nincs nagy hideg, még a nap is süt
valamelyest. Én falom a pirogot, Kedda néni meg elégedetten nézi. Ha csámcsogok
közben, rám szól, nem illik, nem tanították otthon? Dehogynem. De olyan jó,
amikor rám szól. Igazán élvezem, ha kihozhatom a sodrából. De a néni most nem
szól semmit. Komor. Hallgatag. Szótlan. Csak ülünk ott, némán. Aztán egyszerre
megszólal: </span></div>
<div class="MsoNormal" style="margin-left: 36pt; text-indent: -18pt;">
<span lang="EN-US" style="font-size: 12pt; line-height: 115%;"><span>-<span style="font: 7pt "Times New Roman";">
</span></span></span><span lang="EN-US" style="font-size: 12pt; line-height: 115%;">Tudod, Péter, nekem van egy fiam. Hároméves, és a
Szovjetunióban született, orosz apától. Odakint, az egyetemi éveim alatt
ismertem meg ezt a férfit, Olegnek hívják, és egy vidéki kisvárosból származik.
Egy fiú, aki mégis eljutott a városba – itt felnevet picit, majd újra
elcsendesül. Beleszerettem, hozzámentem. Született egy fiunk, Andrusha. Most
volt a születésnapja. Féléve nem tudok róla semmit, csak azt, hogy az apja
magával hurcolta a falujába. Ezért járok olyan sokat a pártközpontba. Hogy
visszaszerezzem a fiam. Hogy visszaszerezzem az életem. Andrusha is imádja a
pirogot. Az almás a kedvence, ahogy neked is. Ez azért más, mert ezt sütőben
kell sütni. Úgy az igazi. Nagyon hiányzik a kisfiam. Beleőrülök a hiányába. </span></div>
<div class="MsoNormal">
<span lang="EN-US" style="font-size: 12pt; line-height: 115%;">Ekkor
elsírta magát, nekem meg megállt a falat a számban. Még úgy, a számban a fél
falat piroggal, felkeltem a padról, a néni elé térdeltem, és csendesen átfogtam
a lábait. Átkaroltam. Ő a fejemre tette a kezét, megsimogatott, majd halkan a
fülembe súgta, hogy mennyire jó és kedves gyerek vagyok. Onnantól együtt
sírtunk. </span></div>
Őszi Róberthttp://www.blogger.com/profile/05414313623170579035noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-1919072792154634821.post-59960167303898105832013-09-17T02:03:00.000-07:002013-09-17T02:03:00.950-07:00Manchester, England, EnglandMár megint itt van. Ez a bajszos. Tegnap is itt járt. Ha naponta fog
jönni, én nem tudom mi lesz. Rettentően utálom. Harsány, nagyhangú,
ráadásul irgalmatlanul büdös. Egy igazi rémpofa. Hogy a főnök mit eszik
rajta, azt nem tudom, de ha csak egy ujjal is hozzámér… Már ahogy belép
az üzletbe. Szuszog, sípol, zakatol, akár a gőzgép. Erőst nikotinszagú,
bizonyosan az üzletbe belépve hajította el a cigarettát, mint azok az
okosok szemben, ott a buszmegállóban, akik még felszálláskor is füstöt
eregetnek a térbe. Rém gusztustalan egy szokás. A kis kopasz meg milyen
nyájas vele. Már messziről üdvözli, siet kezet rázni vele, beljebb
tessékeli, a hogyléte felől érdeklődik. A család, a gyerekek? Hogy új
munkája van a kedves feleségének? Hát ez nagyszerű! És a Ferikét
bevették a helyi futballcsapatba? Csatárt játszik? Nohát, a jövő nagy
reménysége. Hát ez fantasztikus. Igazán fantasztikus. Micsoda egy fura
páros ezek. A böhöm nagy óriás és a cingár tücsökforma. Mint az a két
nevetnivaló bolondos amerikai. Akiknél mi is mindennaposak voltunk. Stan
és Pan. Csak ezek itt egyáltalán nem viccesek. A vékony azért, mert ha
nincs vevő, egy árva szót sem szól, a műhelyben robotol egész nap,
formázik, szőrözik, nemezel, ki tudja, mit szöszmötöl, ebben nem vagyok
elég jártas. Mi meg közben itt unatkozunk a polcokon. Már akinek jut rá
elég ideje. Mert olyan is van, hogy egy társ kitáncol a függöny mögül,
valaki felkapja, és huss, nyomát se látjuk. Én már itt vagyok egy ideje.
Volt időm nézelődni. Van is mit. Ez itt a belváros. Igaz, az ósdibb,
szegényebb része. Ezt azokból az ablak előtt elsuhanó fél alakokból
tudom megítélni, akik elhaladnak az üzlet előtt. Van, aki napjában
többször. Ők a kedvenceim. Az őszbe vegyülő tanárember, a fiatal suhanc a
fülhallgatójával, a lány a mappáival. Néha a lány megáll a bolt előtt,
betekint, majd mosolyogva a hajába túr, aztán továbbindul. Mintha valami
álmot látna. Talán valami szebb csalás csábítja. Vagy csak emlékezik.
Visszaemlékszik valami múltbéli történésre, ami jó volt hozzá, amit
szeretett. Érdekel is engem. Az már inkább, hogy a bajszos felénk
közeleg. Te jó ég. Szentem, irgalmazz! A múltkor is már egész közel járt
hozzám. Szinte érintett, aztán mégis egy másik sorstárs mellett tette
le a voksát. Engem fel sem próbált. De ma úgy néz ki, nem úszom meg.
Jön. Egyre közelebb. Zihál, mint egy tehervonat. Szeme vörösen izzik,
félelmetes, akár az ördögé. Értem nyúl, és közben be nem áll a szája.
Ezt a darabot már a múltkor is kinéztem magamnak, de akkor nem jutottam
hozzá. Azt mondja, hogy pont a méretem? Stílusban passzé. No, kapja le a
tartójáról mester, felpróbálnám, ha lehet. Hogyne lehetne. Velem
mindent lehet. Hogy vinne el a dögvész. A cingár megmarkol, szinte
leszakít a tartómról. Te is bűnhődj hetedíziglen, te áruló. Aztán a
dagadthoz kerülök. Jól megnéz magának, a kezében forgat egy darabig,
majd egy katonás mozdulattal a fejébe csap. Ezt, ilyet tenni velem! Úgy
bánni velem, mint bármelyik tökfödővel! Ez skandalum! Botrány! Botrány…
susogja vissza halkuló kiáltásom a szembe tükör ridegsége. Borzasztó
látványt nyújtok. Ez a blazírt fej és hozzá én. Halálomon vagyok. Nem
ilyen korpuszt álmodtam magamnak. Az én viselőm egy igazi úriember. Tán
nem is ebben a városban él. Vagy ebben az országban. A távoli Angliában,
a cilinderek és a keménykalapok földjén, ott, ahol még értéke,
kultúrája van a fövegek megfelelő viseletének. Istenem, hova kerültem,
hova kerültem. Nézi magát a tükörben. Néz engem magával. Fintorog.
Grimaszol. Talán mégsem lesz ez jó, mester, pedig úgy megtetszett. A
fazonja, a színe, az anyaga. Mi ez, teveszőr? Hód, susogja a gyávája. Az
egy szem hód kalpag a boltban. Drága mulatság az ilyet előállítani. Nem
megszokott ma már. Túl nagy kereslet nincs is rá. Csoda, hogy így
megtetszett magának. Igaz, szép és egyedi, de van benne valami igazán
furcsa. Furcsa? Furcsa. Mi lenne az? Túlzottan arisztokratikus. Gőgös
fajta. Ha akarja, ha úgy tartja kedve, direkt rosszul mutat a fejen.
Csálén elferdül, formáját, alakját veszti, karimája esetlenné,
anyagtalanná válik, bélése színtelenné, fakóvá. Bosszantóan megcsúnyul.
Mint most is. Maga nem tetszik neki. Nézze, semmi színe, semmi alakja.
Tényleg, most hogy mondja. Mennyivel jobban nézett ki, mielőtt kézbe
vettem. Na, vigye innen. Ilyen drága pénzen szart nem veszek. Hadd
porosodjon még itt magának. Inkább adja azt a másikat, igen, azt ott, a
mellette lévőt. Vadászkalap? Nem baj, a hétvégén úgyis hivatalos vagyok
egy kis fácánozásra. Lövünk majd vadnyulat is. Pörköltnek. És ez nem
legenda. Felnevet. Felpróbálja az újabb fejfedőt, engem meg
visszahelyeznek a tartómra. Ezt megúsztam. Nem úgy, mint szegény Ede. Ő
is itt porosodik már mellettem egy ideje. Remek figura. Iszonyat jó
történetei voltak. Egy másik boltból hozták át ide, valahonnan vidékről.
Ő is sokat megélt már. Hát, most vége. Vége, vége. Én viszont
kifújhatom magam. No, itt is az egyik emberem. A fiú. A suhanc a
gördeszkával. Lelassít a járműjével, majd megáll a bolt előtt. Nem
szokása. Bebámul a kirakaton. Nem szokása. Rágózva összegyűjt némi
nyáladékot a szájában, és formázottan az üvegre köpi. A slejm unottan
végigfolyik a cirádás betűk néma vonalán. Varga Tihamér kalapszalonja,
mert a fej mindig érték. A főnök és ez a másik marha most veszik csak
észre, hogy mit is művel. Dühödten kirontanak a boltból, és a fiú után
szaladnak őrjöngve, de már késő. Rég odébbállt. Nagyokat fújtatva,
dohogva, mérgelődve visszatérnek a boltba, a kalapos becsomagolja
szegény Edét, átnyújtja, majd a Góliát, ahogy érkezett, szuszogva,
krákogva, köhécselve távozik. A bolt előtt kihámozza a csomagból a
mélyzöld szín föveget, lazán a fejébe csapja, unottan rágyújt, majd
bambán elsattyog a körút irányába. A kalapos eközben vödröt és rongyot
halászik elő, és dohogva lesikálja a kirakatüvegről az időközben
rászáradt köpetet. Mosolyogva nézem. Egész valómban ragyogok. Még nem
lehetetlen dolog ez az Anglia. Még nem. Egyszer én is hazajutok.Őszi Róberthttp://www.blogger.com/profile/05414313623170579035noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-1919072792154634821.post-50437373545472198332013-08-25T08:43:00.003-07:002013-08-25T08:43:58.435-07:00Gőg- Írj már egy kibaszott novellát! – hallottam kikiabálni a
szobából. Egy büdös kis novella. Az semmi! Sima ujjgyakorlat, de hogy
még erre sem vagy képes, baszki…<br />
Közben cigarettázott és a
papírkáit kereste. Kis fecnikre jegyezte le a dolgait. Ő úgy mondta: az
ötleteit. Ötletei azok voltak. Főleg egy, ami nagyon bevette magát az
agyába. Hogy belőlem írót farag. Mert az nem lehet, hogy ilyen hülye
maradjak, és mondjuk, elmenjek ügyvédnek vagy mérnöknek.<br />
-
Nem, fiacskám, téged nem fal fel a világ, nem bizony! – dohogta őrült
bizonyossággal a szemében. Egy lekávézott, rommá gyűrt spirálfüzetet
halászott elő az egyik romkupac aljából, és unottan elém vágta.<br />
-
Na, írd. De magadtól. Nekem se mutatta senki, hogyan is kell ezt.
Érzésre, így mondta az apám. Érzésre írj, érzésre vegyél levegőt,
érzésre igyál, érzésre szeresd a nőket. Érzésre, apuskám, kapizsgálod
már?<br />
Kapizsgálta a tököm. Tizenhárom éves vagyok. Inkább focizni
lenne kedvem a téren a srácokkal, semmint itt görnyedni az asztal
felett, és egy bepiált alak gyámkodó marhaságait hallgatni. Felkeltem a
helyemről, széjjelhúztam a függönyt, és unottan kitekintettem az
ablakon. Ő közben cigiért meg piáért indult, de közben végig hajtogatva
valami ősrégi maszlagot, hogy Karinthy úgy, Kosztolányi amúgy, és
különben is, meg eleve, de főképp Babits… Láttam, ahogy a béna Novák
vidáman, ámde rendkívül esetlenül trappol a labda után, és közben Fürtös
bevet neki egy gáncsot, amitől a behemót elhasal, és a labda messze
gurul tőle, majd szitkozódva feláll, és nekimegy a viháncoló srácoknak.
De bebokszolnék most egyet a gyomrába. Igen. Az micsoda jó kis novella
lenne. De miket is beszélek. Én nem tudok novellát írni. Verseket sem,
semmit, ami irodalom. Az irodalomórákat is utálom. Ha lehet, hanyagolom
őket. Van is igazolatlanom elég. Közben visszatért, és azonmód
elparancsolt az ablaktól. Levett a polcáról egy könyvet, és a kezembe
vágta. Szó szerint. Nem adta, vágta. Majd unottan pöfékelve a
karosszékbe roskadt és megnyitotta a sörét. Nagyot kortyolt belőle, majd
jólesően szájat törölt. És újra elkezdett magyarázni…<br />
-
Amikor az első novellámat írtam, épp annyi idős voltam, mint te. De
engem nem kellett noszogatni, cseszdmeg! Ez engem érdekelt. Szívből,
lélekből! Faltam a könyveket, mint tápos csirke azt az ótvar szart, amit
nap, mint nap elé löknek, de nem is ez az érdekes. Az érdekes az, és
egy jól jegyezd meg, egykomám, hogy érdekelt az, amit olvastam. Magamévá
tudtam tenni a gondolatot. A gondolatot, hogy én is lehetek valaki.
Mindegy az, hogy író vagy regényhős, vagy egy semmi, szemét alak, de
valaki… Érted már! Érted a francokat… pedig mennyien, de mennyien
belehaltak már a szürkeségbe. Az unalomba. Virgoncként a világra jöttek,
volt is némi gyermekkoruk, aztán puff, kidurrantak, mint a vásári lufi.
Te is ezt akarod? Légneműsíteni akarod magad?<br />
Olyan akarsz
lenni, mint azok lent? Unottan az ablak felé bökött, majd mintegy
megerősítve az utálatát, dühödten a padlóra köpött.<br />
- Egy faszt. A büdös lófaszt! Az én vérem nem lesz ilyen, nem válhat ilyenné! – süvöltött.<br />
Értetlenül
és utálkozva néztem rá, kezemben még mindig ott szorongatva a hozzám
vágott Déry kötetet. Rápillantottam a könyvre. Nagy volt és vaskos.
Teleírva, akár a Biblia. Legalább százezer szó, tömörítve, sűrítve pár
száznyi papírlapra kardélre hányva, akár a 48-as szabadsághősök. Na
tessék, egy jó példa. Petőfi. Ő is mert élni. Elment harcolni az
osztrákok ellen, védeni a szabadságot. Közben verselt, verselgetett, jó,
rendben, de elébb volt a haza, aztán a költészet. Mit cseszekedik itt
nekem azzal a kurva novellával. Jó úgy a sorrend, ahogy én kitaláltam.
Előbb a foci, aztán a próza. Újabb sört majd söröket nyitott ki, újabb
és újabb cigarettákra gyújtott rá, némelyiket csak félig elszívva, máris
elnyomva. Idegesség, bezártság, létiszony, fóbiák, ki tudja. Meg sohase
ismertem. Aztán egyszerre kidőlt. Még beverekedte magát valahogy a
hálószobába, az ágyra alig bírt felkapaszkodni, de valahogy megoldotta,
aztán jólesően, mint a kismacskák a szekrény tetején, elnyúlt a
bagószagú füstben, a szürkeszín, pállott szagú ágynemű között. Utána még
néztem egy darabig. Nem gyűlölködve, hiszen utálni nem utáltam. A sok
rossz ellenére sem tudtam meggyűlölni. Pedig azt kellett volna. Nem
felvenni neki a telefont, nem jönni hozzá hetente kétszer, csak azért,
hogy basztasson, na meg hogy leküldjön a boltba sörért és cigarettáért.
Kinek hiányzik ez? Ráadásul ez az örökös prédikáció. Meg hogy ő
novellista. Még a kötetét is kiadták. Két utánnyomásban. Vitték, mint a
cukrot. Anyucikád, az higgyen neked. Jó, lehet, hogy így volt, de hogy
egyetlen tiszteletpéldánya se legyen belőle, és még a neten se legyen
nyoma? Mert végigböngésztem a múltkor, beírva a nevét. Az ált meg az
igazit. Egyikre sem jött ki semmi. Ja, de igen. Hogy egy ideig egy
elmegyógyintézet lakója volt. Na, ezt már inkább el tudtam képzelni.
Gyogyós egy pali, az fix. Hallgattam, ahogy hortyog, majd újra az
ablakhoz léptem, hogy kitekintsek, de csak azt láttam, hogy kiürült a
tér, a dühöngő, és hogy a srácok biztosan hazatértek, vagy elmentek
valamerre még ökörködni. Persze nélkülem. Újra az asztalhoz ültem, és
belelapoztam a kezemben lévő kötetbe. Egész jó írásnak tűnt. Nem volt
túlontúl mesélős, elvarázsolt, azt nem szeretem. Inkább az életből
merített, és jó ritmusban zajlottak benne a történések. Ez az, na,
valami ilyen talán helyretenné a dolgokat kettőnk között. Ha firkálnék
valami effélét. Mélán magam elé meredtem, mert úgy szokás mondani, hogy a
Rodin szobor is csak egy elmélet, úgy senki sem gondolkozik, hanem
mélán maga elé mered, hátha megjön a megoldás. Meg is jött. Nem telt
bele sok idő, és már a gyűrött füzetkébe körmöltem lázasan a történet
elejét. aztán a velejét. A tag a hátam mögött közben folyamatosan adta a
műsort. Hörgött, szörcsögött, hüppögött, szipogott, horkolt, áriázott,
mindent, amit csak el tudsz képzelni. De valahogy mégis ez adta az
ihletet. Vagy erőt. Mit tudom én. De pergett a kezem alatt a toll, az
hétszentség! Aztán vége lett. Mire a sztori végére értem, ő is magához
tért. Unottan kicsoszogott a konyhába, rám se hederített, sört vett ki a
hűtőből, megnyitotta, a szája mellett kis csíkban végigfolyt a habos
lé, majd cigarettára gyújtott, és lehuppant az elnyűtt, rozoga fotelbe,
ami az övé, csakis az övé volt. Mert a lakás nagy része már másoké.
Hitelezőké, a bankoké, testvéreké. A fotel még nem. Mikor magához tért,
dühösen a karfára csapott, és újra belekezdett a szokásos szövegbe.<br />
-
Egyetlen szaros novella, az semmi! Hát olyan kurva sokat kérek? Jó, ha
egy-két évem van még hátra ebből a földi siralomvölgyből, de azt látom,
hogy kénytelen leszek úgy megdögleni, hogy az ifiúr szánalomra sem
méltat, és nem nyög ki magából egy francos irományt! Ha én az apámat
annyira tartottam volna, mint te engem, hát, bizisten, naponta véresre
verte volna a seggem a nadrágszíjjal, az ziher! – dörmögte bele az
állott levegőbe.<br />
Szakállán az ebéd maradékáról ott ragadt
zsírcseppek gyöngyöztek, fogazata sárga volt, akár a sáfrány, lobonca
zilált és formátlan, lehelete orrfacsaróan bűzös. Mint egy rossz és
ápolatlan szellem. Nem evilági lénynek mutatta magát, az bizonyos.
Felkeltem a helyemről és az ölébe vágtam a füzetet.<br />
-
Nesze, novella! – üvöltöttem a fülébe, majd gyorsan sarkon fordultam, és
meg sem várva a reakciót, ott hagytam a fenébe.<br />
A következő
találkozóig nem is hallottam róla semmit. Pedig szokása volt
jelentkezni, de most semmi. Egy árva telefon, semmi dühödt duruzsolás a
suli előtt, semmi nagyképű arrogancia a közértben való bevásárláskor.
Síri csend honolt körülötte. Még akkor is, amikor beléptem a lakásba. De
ez már nem ugyanaz a csend volt, mint előtte. A lakás levegője friss
volt és tiszta. A bútorok kifényesítve, rendezetten álltak a helyükön.
Már amelyik, mert időközben egyes behajtók élve jogos igényükkel,
elhurcolták kialkudott jussukat. A függöny frissre volt mosva,
virágillat lebegett a térben. Az öblítő. Az ágy is rendbe lett téve, új
ágynemű szépelgett rajta. Apám a konyhában várt. Fánkot sütött éppen.
Szalagos fánkot, úgy, ahogy csak ő tudta. Ízesen, finoman, szép fehér
szalaggal a sütemény közepén. Most vettem csak észre, hogy a konyha is
rendbe lett téve. Benyúlt a hűtőbe, gondoltam sört vesz elő, de nem.
Amíg bent keresgélt, lopva a belsejébe néztem, és láttam, hogy semmilyen
alkoholféle nem lakozik benne. Ételféleség annál több. Még főzött is.
Évek óta nem készített el semmilyen ételt. Sem magának, sem másnak. A
válás óta. Általában hidegkoszton élt, vagy ha nem, ha jött a nyugdíj,
akkor a közeli kifőzdéből rendelt magának valamit. Főzni sohase láttam.
És az arca! Hogy megszépült. Levágatta a haját, megborotválkozott,
rendbe tette a pórusait, semmi borosta, semmi pirosló bohócorr a piától.
Jóképű volt és élettel teli. Gyermekkoromban láttam ilyennek utoljára.
Hellyel kínált, de maga nem ült le. Elém tett egy kistányért,
ráhelyezett pár fánkot, megszórta porcukorral, majd egy kis tálba
baracklekvárt helyezett elém.<br />
- Egyél. Neked csináltam. Úgy emlékeztem, hogy ez a kedvenced, azért – súgta szelíden.<br />
- Aha… - böktem oda teli pofával.<br />
-
Elolvastam az írásod. Remek. Van még rajta mit csiszolni, de igazán
remek. Egyéni és egyedi. Mindig is ezt kerestem benned. Úgy örülök, hogy
végre rátaláltam. Rád találtam, magadban.<br />
- Apa… - kezdtem volna bele a mondandómba, de leintett.<br />
-
Nem, ne szabadkozz. Tényleg kitűnő írás. Ha én ebben a korban fele
ilyen jót tudtam volna… De hagyjuk. Megmutattam másoknak is. Az egyik
barátom találkozni szeretne veled. Író. Olyan igazi. Több regénye
megjelent már, jó nevű kiadóknál. Valami díjat is kapott értük. Elhívott
téged beszélgetni. Szeretném, ha elmennél.<br />
- De, apa, hidd el, én csak…<br />
-
Tudom, fiam, tudom. Te csak... ellent akartál nekem mondani,
cselekedni. Jól tetted, hogy pont így és ekképpen tetted. Pont oda
szúrtál, ahol eret ért a fájdalom. Csak megköszönni tudom. Nem tehetek
mást. Ezen túl mindennap meg kell köszönöm Istennek, hogy vagy nekem.
Hogy ide helyezett téged, egészen a közelembe. Na, egyél már, ne bambulj
már annyira, kihűl ez a fránya fánk. Melegen a legjobb.<br />
Igen,
tényleg úgy, melegen a legjobb. Akár a szeretet. Akár a szeretet, amely,
ha volt, sosem múlik többé, csak van úgy, hogy megreked két út között,
és sehogy sem mozdul. Nagy erő és akarat kell ahhoz, hogy tovább
lendüljön.Őszi Róberthttp://www.blogger.com/profile/05414313623170579035noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-1919072792154634821.post-24927707151162173452013-06-03T11:28:00.000-07:002013-09-17T06:42:12.693-07:00Kétté (újabb részlet)<span class="userContent" data-ft="{"tn":"K"}">Kikéredzkedett,
felkelt a helyéről, kiment a toalettre, könnyített magán, de nem ment
vissza a többiekhez. A széles folyosóablak peremére ugorva átlendítette
magát a nyitott ablakon, kilépett a gangra, cigarettát halászott elő a
zsebéből, majd rágyújtott. Stressz dohányos, rossz szokás, gyengíti a
teljesítményt, de néha szüksége van rá, hogy megnyugodjon tőle. A
füstkarika simítja a ráncokat. Nyug<span class="text_exposed_show">odt
tempóban dohányzott, azt hitte nincs körülötte senki, nem figyelik, de
tévedett. Az öccse állt mellette, szorosan, könyökét a korlátnak vetve.
Csendben, feszült figyelemmel, kérdő tekintettel fürkészte bátyja
arcvonásait. Tamást eleinte nem zavarta ez a fokozott érdeklődés, de egy
idő után egyre kényelmetlenebbnek találta. Idegesen szívta a
cigarettát, nem szerette, amikor az öccse ilyen, ez mögött mindig valami
nem várt dolog rejtőzik. Három-négy percig még ebben a pozitúrában
várakoztak. András törte meg először a csendet. <br /> - Tudok rólatok – közölte rezignált nyugalommal. <br />
Tamás idegesen felköhögte a füstöt. Túl nyugodtnak, kimértnek találta
az öccsét ehhez a beszélgetéshez. Tud rólunk. Kiről és mit? Közben belül
pontosan tudta, hogy csak arról az egy dologról lehet szó. Arról az
egyetlen tévelygésről, tévedésről, amit már az elkövetése pillanatában
annak vélt, de kénytelen volt sodródni az eseményekkel, és beülni abba
az ingatag csónakba, amely őt és Julit utaztatta, evezni a semmi ködén
az értelmetlenség azon tartománya felé, ahol már senki és semmi sem
számít, ahol az elkövetett bűnök, egyszer majd megbocsátatnak, semmissé
lesznek, valami felsőbb erő által. Evezni, céltalanul evezni… - mormolta
maga elé, közben unottan játszadozni kezdett a parázsló
cigarettacsikkel. <br /> - Tudok rólatok – folytatta András -, de nem
szólok róla senkinek. Egy szót sem. Ez legyen a mi titkunk. De azonnal
be kell, hogy fejezzétek. Ez bűn, Tamás. Isten bizonyosan nem nézi jó
szemmel. Nem is nézheti. Az ilyet nem illik. Abba kell hagynotok.
Azonnal. <br /> Tamás durván, fenyegetően az öccsére nézett, az öklét a
nála jóval gyengébb fiú álla alá helyezte, de végül nem csapott le rá,
csak gyengéden megkocogtatta az állkapcsát. Aztán elmosolyodott, száját
szólásra emelte, de újfent nem szólt semmit. Közben, megtörve a fagyos
csendet, egy éltes, erővel teli hang kezdte szólítgatni őket. <br /> -
Andriska, Tamás, merre vagytok… fiúk, merre bóklásztok? Nem szép dolog
engedély nélkül otthagyni a családi asztalt. Fiúk, merre vagytok? –
ismételgette a nagypapa a srácok nevét, majd szőrös, busa fejét kidugva
az ablakon, széles vigyorral az arcán, a gangon unottan bóklászó
fiatalok felé fordult. <br /> - Veletek meg mi történt? Olyanok vagytok,
mint a bávatag kismajmok – nevetett fel erős, öblös hangján. -
Andriska, van egy meglepetésem. Gyertek be, vegyetek kabátot, bemegyünk a
városba. Na, gyertek, gyertek! – siettette a még mindig saját érzelmi
hullámvasútjukon utazó fiatalokat.<br /> Tamás eszmélt előbb, széles
mozdulatokkal a lakásba terelte öccsét, ott durván ráadta a kabátját, a
sapkát is a fejébe nyomta, jól lehúzva egészen a szeméig, hogy ki se
lásson alóla, majd ő is felöltözött, és indulásra készen várták a
nagypapát és az ő váratlanul felbukkanó meglepetését. Nem éppen ünnepi
hangulatban. </span></span>Őszi Róberthttp://www.blogger.com/profile/05414313623170579035noreply@blogger.com3tag:blogger.com,1999:blog-1919072792154634821.post-1702872809123181262013-06-01T13:04:00.003-07:002013-06-01T13:04:29.624-07:00Füllentésnapomra (Országos Védnap)<span class="userContent" data-ft="{"tn":"K"}">Ötvenéves lettem én<br /> ezért íródik e költemény <br /> nekem-<br /> nekem. <br /> <br /> Ajándék, mellyel meglepem<br /> e nagyvárosi flaszteren<br /> magad-<br /><span class="text_exposed_show"> magad. <br /> <br /> Félszázad évem elszelelt<br /> milliónál kevesebb sosem telt<br /> csak úgy-<br /> lazán. <br /> <br /> Lehettem volna morc apó<br /> s nem ily pénztárca koptató<br /> derék-<br /> legény. <br /> <br /> De nem lettem, mert a szociál szellem<br /> hívott, legyél gyermekem<br /> fura-<br /> tora. <br /> <br /> Intelme gyorsan, hevesen ért<br /> s pár maroknyi lélekért<br /> a Hornt<br /> kivont<br /> <br /> szablyával küldte ellenem. <br /> Ideigézi kellemem<br /> levét<br /> s hevét. <br /> <br /> „Ön, amíg sorsból értek én,<br /> nem lesz madár e féltekén.”<br /> motyog<br /> és kotyog. <br /> <br /> Ha örül Horn miniszter úr,<br /> hogy Viktor fiunk, mégis nyelv-tant tanul<br /> merész<br /> e érv. <br /> <br /> Én egész népemet fogom<br /> örök rabszolga soron<br /> vadí-<br /> tani!<br /> </span></span>Őszi Róberthttp://www.blogger.com/profile/05414313623170579035noreply@blogger.com3tag:blogger.com,1999:blog-1919072792154634821.post-80950319370265986632013-05-30T13:52:00.001-07:002013-09-17T06:42:44.929-07:00Kétté (részlet)<!--[if gte mso 9]><xml>
<o:OfficeDocumentSettings>
<o:RelyOnVML/>
<o:AllowPNG/>
</o:OfficeDocumentSettings>
</xml><![endif]--><br />
<!--[if gte mso 9]><xml>
<w:WordDocument>
<w:View>Normal</w:View>
<w:Zoom>0</w:Zoom>
<w:TrackMoves/>
<w:TrackFormatting/>
<w:HyphenationZone>21</w:HyphenationZone>
<w:PunctuationKerning/>
<w:ValidateAgainstSchemas/>
<w:SaveIfXMLInvalid>false</w:SaveIfXMLInvalid>
<w:IgnoreMixedContent>false</w:IgnoreMixedContent>
<w:AlwaysShowPlaceholderText>false</w:AlwaysShowPlaceholderText>
<w:DoNotPromoteQF/>
<w:LidThemeOther>HU</w:LidThemeOther>
<w:LidThemeAsian>X-NONE</w:LidThemeAsian>
<w:LidThemeComplexScript>X-NONE</w:LidThemeComplexScript>
<w:Compatibility>
<w:BreakWrappedTables/>
<w:SnapToGridInCell/>
<w:WrapTextWithPunct/>
<w:UseAsianBreakRules/>
<w:DontGrowAutofit/>
<w:SplitPgBreakAndParaMark/>
<w:DontVertAlignCellWithSp/>
<w:DontBreakConstrainedForcedTables/>
<w:DontVertAlignInTxbx/>
<w:Word11KerningPairs/>
<w:CachedColBalance/>
</w:Compatibility>
<m:mathPr>
<m:mathFont m:val="Cambria Math"/>
<m:brkBin m:val="before"/>
<m:brkBinSub m:val="--"/>
<m:smallFrac m:val="off"/>
<m:dispDef/>
<m:lMargin m:val="0"/>
<m:rMargin m:val="0"/>
<m:defJc m:val="centerGroup"/>
<m:wrapIndent m:val="1440"/>
<m:intLim m:val="subSup"/>
<m:naryLim m:val="undOvr"/>
</m:mathPr></w:WordDocument>
</xml><![endif]--><!--[if gte mso 9]><xml>
<w:LatentStyles DefLockedState="false" DefUnhideWhenUsed="true"
DefSemiHidden="true" DefQFormat="false" DefPriority="99"
LatentStyleCount="267">
<w:LsdException Locked="false" Priority="0" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" QFormat="true" Name="Normal"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="9" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" QFormat="true" Name="heading 1"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="9" QFormat="true" Name="heading 2"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="9" QFormat="true" Name="heading 3"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="9" QFormat="true" Name="heading 4"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="9" QFormat="true" Name="heading 5"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="9" QFormat="true" Name="heading 6"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="9" QFormat="true" Name="heading 7"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="9" QFormat="true" Name="heading 8"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="9" QFormat="true" Name="heading 9"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="39" Name="toc 1"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="39" Name="toc 2"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="39" Name="toc 3"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="39" Name="toc 4"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="39" Name="toc 5"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="39" Name="toc 6"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="39" Name="toc 7"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="39" Name="toc 8"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="39" Name="toc 9"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="35" QFormat="true" Name="caption"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="10" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" QFormat="true" Name="Title"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="1" Name="Default Paragraph Font"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="11" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" QFormat="true" Name="Subtitle"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="22" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" QFormat="true" Name="Strong"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="20" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" QFormat="true" Name="Emphasis"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="59" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Table Grid"/>
<w:LsdException Locked="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Placeholder Text"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="1" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" QFormat="true" Name="No Spacing"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="60" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Light Shading"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="61" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Light List"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="62" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Light Grid"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="63" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Medium Shading 1"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="64" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Medium Shading 2"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="65" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Medium List 1"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="66" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Medium List 2"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="67" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Medium Grid 1"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="68" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Medium Grid 2"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="69" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Medium Grid 3"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="70" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Dark List"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="71" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Colorful Shading"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="72" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Colorful List"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="73" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Colorful Grid"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="60" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Light Shading Accent 1"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="61" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Light List Accent 1"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="62" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Light Grid Accent 1"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="63" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Medium Shading 1 Accent 1"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="64" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Medium Shading 2 Accent 1"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="65" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Medium List 1 Accent 1"/>
<w:LsdException Locked="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Revision"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="34" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" QFormat="true" Name="List Paragraph"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="29" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" QFormat="true" Name="Quote"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="30" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" QFormat="true" Name="Intense Quote"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="66" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Medium List 2 Accent 1"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="67" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Medium Grid 1 Accent 1"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="68" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Medium Grid 2 Accent 1"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="69" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Medium Grid 3 Accent 1"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="70" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Dark List Accent 1"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="71" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Colorful Shading Accent 1"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="72" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Colorful List Accent 1"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="73" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Colorful Grid Accent 1"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="60" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Light Shading Accent 2"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="61" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Light List Accent 2"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="62" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Light Grid Accent 2"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="63" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Medium Shading 1 Accent 2"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="64" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Medium Shading 2 Accent 2"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="65" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Medium List 1 Accent 2"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="66" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Medium List 2 Accent 2"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="67" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Medium Grid 1 Accent 2"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="68" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Medium Grid 2 Accent 2"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="69" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Medium Grid 3 Accent 2"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="70" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Dark List Accent 2"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="71" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Colorful Shading Accent 2"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="72" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Colorful List Accent 2"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="73" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Colorful Grid Accent 2"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="60" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Light Shading Accent 3"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="61" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Light List Accent 3"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="62" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Light Grid Accent 3"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="63" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Medium Shading 1 Accent 3"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="64" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Medium Shading 2 Accent 3"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="65" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Medium List 1 Accent 3"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="66" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Medium List 2 Accent 3"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="67" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Medium Grid 1 Accent 3"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="68" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Medium Grid 2 Accent 3"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="69" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Medium Grid 3 Accent 3"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="70" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Dark List Accent 3"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="71" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Colorful Shading Accent 3"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="72" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Colorful List Accent 3"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="73" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Colorful Grid Accent 3"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="60" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Light Shading Accent 4"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="61" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Light List Accent 4"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="62" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Light Grid Accent 4"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="63" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Medium Shading 1 Accent 4"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="64" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Medium Shading 2 Accent 4"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="65" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Medium List 1 Accent 4"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="66" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Medium List 2 Accent 4"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="67" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Medium Grid 1 Accent 4"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="68" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Medium Grid 2 Accent 4"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="69" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Medium Grid 3 Accent 4"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="70" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Dark List Accent 4"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="71" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Colorful Shading Accent 4"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="72" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Colorful List Accent 4"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="73" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Colorful Grid Accent 4"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="60" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Light Shading Accent 5"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="61" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Light List Accent 5"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="62" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Light Grid Accent 5"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="63" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Medium Shading 1 Accent 5"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="64" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Medium Shading 2 Accent 5"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="65" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Medium List 1 Accent 5"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="66" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Medium List 2 Accent 5"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="67" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Medium Grid 1 Accent 5"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="68" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Medium Grid 2 Accent 5"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="69" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Medium Grid 3 Accent 5"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="70" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Dark List Accent 5"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="71" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Colorful Shading Accent 5"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="72" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Colorful List Accent 5"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="73" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Colorful Grid Accent 5"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="60" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Light Shading Accent 6"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="61" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Light List Accent 6"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="62" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Light Grid Accent 6"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="63" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Medium Shading 1 Accent 6"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="64" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Medium Shading 2 Accent 6"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="65" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Medium List 1 Accent 6"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="66" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Medium List 2 Accent 6"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="67" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Medium Grid 1 Accent 6"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="68" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Medium Grid 2 Accent 6"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="69" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Medium Grid 3 Accent 6"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="70" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Dark List Accent 6"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="71" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Colorful Shading Accent 6"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="72" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Colorful List Accent 6"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="73" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Colorful Grid Accent 6"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="19" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" QFormat="true" Name="Subtle Emphasis"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="21" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" QFormat="true" Name="Intense Emphasis"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="31" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" QFormat="true" Name="Subtle Reference"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="32" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" QFormat="true" Name="Intense Reference"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="33" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" QFormat="true" Name="Book Title"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="37" Name="Bibliography"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="39" QFormat="true" Name="TOC Heading"/>
</w:LatentStyles>
</xml><![endif]--><!--[if gte mso 10]>
<style>
/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:"Normál táblázat";
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-priority:99;
mso-style-qformat:yes;
mso-style-parent:"";
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:"Calibri","sans-serif";
mso-bidi-font-family:"Times New Roman";}
</style>
<![endif]-->
<br />
<div class="MsoNormal">
<span lang="EN-US" style="font-size: x-small; line-height: 115%;">Az üzemképességét vesztett trolibusz széles ívet
húzva maga után először a Kertész és a Király utca kereszteződésénél lévő trafikos
bódét sodorta magával, zúzta össze teljesen, aztán hatalmas lendülettel a
szemközti hentesbolt kirakatába fúródott. Az egetverő zajra, csattanásra,
összeszaladt a környék, mindenki a baleset körül tolongott, Tamást is ez az
égzengő robaj keltette fel álmából. A füst és a por mindent beterített, nem
lehetett tudni, történt személyi sérülés vagy sem, és ha igen, akkor az milyen
mérvű. Többen a mobiljukhoz kapván mentőt, rendőrt hívtak, mások a
fel-fellobbanó lángok láttán, melyek a sérült trolibuszból törtek elő, rohanvást
a tűzoltóságot tárcsázták. Mások a környéken lévő üzletekből elemelt
poroltókkal oltották a felbukkanó kisebb tüzeket, lángocskákat. Egy tagbaszakadt
férfi a feldőlt busz oldaláról dirigálta a mentést, közben ő maga is, hatalmas
termetével és erejével, egyesével kapkodta ki a sérült járműből a bennragadt, a
sokktól mozgásképtelen, rémült utasokat. Idővel minden szerv, hatóság megjelent
a színen. A mentők mentettek, a rendőrség helyszínelt, a tűzoltók oltottak.
Félóra sem telt belé, és a kármentők el is vontatták a rommá tört
trolibuszt. Csoda, hogy nem tört ki a pánik. Az egyik szemtanú elbeszélése
szerint ez azért lehetett, mert nem gyulladt ki teljesen a busz, nem borult
lángba, és még az is szerencse, hogy azon az utcafronton jóval kevesebb a
járókelő, mint a megálló felőli oldalon, ahonnan a troli kanyarodni próbált,
így voltaképpen egy üres térben ütközte le magát. Megsérülhetett az áramszedő a
jármű felett, az lehetett a gond, mondta egy másik. Tisztán látta, mesélte
többeknek nagy hévvel, ahogy a felsővezeték elengedi magát, és közvetlen a busz
mellett a főútra zuhan. Hogyha a járműre esik, sokkal nagyobb lehetett volna
a baj. Ritka szerencsés baleset volt, annyi bizonyos. Ha egy balesetet
annak lehet nevezni. Tamás az ablakból nézte végig az egészet. Unottan
cigarettázott, közben a nyüzsgő méhrajt leste, ahogy igyekszik menteni a
menthetőt. Semmi ingert nem érzett magában ahhoz, hogy a bajbajutottak
segítségére siessen. Vannak ott elegen, csak zavarna. Hirtelen hiányérzete támadt.
Nem dorombolt, dörgölődzött a lábánál a minap magához vett szőrpamacs, pedig,
amikor csak teheti, körötte őgyeleg. De most semmi. A hangját sem hallani.
Szólongatni kezdte. Bújj elő, te macska, kapsz tejet, vajat, gyere elő kiscica,
de semmi. Mintha a föld nyelte volna el. Különös. Na mindegy, ha megszökött,
hát megszökött. Tamásnál jobb lakótársra, gazdára lelni nem nehéz. Felöltözött,
farmert, pólót húzott, cipőt csak úgy csupaszon, zokni nélkül, megfésülködött
és lesietett az emeletről. Mikor leért, még elvonulóban látta, ahogy a csonka,
formáját vesztett vasszörny végigdübög az utcán. Ahol az alja leért és hozzáverődött
az aszfalthoz, színes, sercegő szikrákat szórt a fém. Besietett a kisboltba,
bevásárolt, majd beállt a sorba fizetni. A pénztár előtt az egyik szomszédja,
akit párszor látott már, az emeletek közt félúton elhaladva, egy középkorú,
ismeretlen férfival diskurált. Szokásos helyi pletyka, susmogás, semmi különös.
De mivel emelt hangszínnel beszélgettek, némely szófoszlány Tamáshoz is eljutott.
Az egyik téma azonnal megütötte a fülét és érdeklődővé tette. </span></div>
<div class="MsoNormal" style="margin-left: 36pt; text-indent: -18pt;">
<span lang="EN-US" style="font-size: x-small; line-height: 115%;">-<span style="font-family: "Times New Roman"; font-size-adjust: none; font-stretch: normal; font-style: normal; font-variant: normal; font-weight: normal; line-height: normal;">
</span></span><span lang="EN-US" style="font-size: x-small; line-height: 115%;">Mondom neked, hajnalban, még
napfelkelte előtt ért oda az ismeretlen lány.
A házban lakó csaj, a Kinga, barátnője lehetett. Az ő kezében nyivákolt olyan vészterhesen az a
ronda dög. Fellármázta volna az egész házat, az emeletet, ha nem tüntetik el
azonmód, de alighogy beért vele a kapualjba a leányzó, már jött is kifelé, és
futva elindult a le a lépcső irányába, a többiekkel, ki a ház elé. Tudod, hogy
én nem leselkedem, isten ments, de láttam, hogy a lánynak véres a pólója, az
inge, meg hogy sebtében autóba szállnak. Vele volt az a másik lány is, tudod,
az a nagyszájú, aki neked is beszólt a múltkor, hogy ne a járdára szarasd a
kutyát. </span></div>
<div class="MsoNormal" style="margin-left: 36pt; text-indent: -18pt;">
<span lang="EN-US" style="font-size: x-small; line-height: 115%;">-<span style="font-family: "Times New Roman"; font-size-adjust: none; font-stretch: normal; font-style: normal; font-variant: normal; font-weight: normal; line-height: normal;">
</span></span><span lang="EN-US" style="font-size: x-small; line-height: 115%;">Tudom melyik az. Szőrgolyó?
Miféle szőrgolyó?</span></div>
<div class="MsoNormal" style="margin-left: 36pt; text-indent: -18pt;">
<span lang="EN-US" style="font-size: x-small; line-height: 115%;">-<span style="font-family: "Times New Roman"; font-size-adjust: none; font-stretch: normal; font-style: normal; font-variant: normal; font-weight: normal; line-height: normal;">
</span></span><span lang="EN-US" style="font-size: x-small; line-height: 115%;">Hát egy macska. Szénfekete, nagy
kék szemekkel. Pöttömnyi, parányi. Kölyökmacska, az anyja mellett lenne a
helye. Úgy vélem a kórházba siettek vele. Az állatmenhelyre. Itt van nem messze
a Csengery utcában. Barátom, én nem strapáltam volna magma ennyire, azért a
nyamvadt dögért, az biztos!</span></div>
<div class="MsoNormal" style="margin-left: 36pt; text-indent: -18pt;">
<span lang="EN-US" style="font-size: x-small; line-height: 115%;">-<span style="font-family: "Times New Roman"; font-size-adjust: none; font-stretch: normal; font-style: normal; font-variant: normal; font-weight: normal; line-height: normal;">
</span></span><span lang="EN-US" style="font-size: x-small; line-height: 115%;">Mert nincs szíved. </span></div>
<div class="MsoNormal" style="margin-left: 36pt; text-indent: -18pt;">
<span lang="EN-US" style="font-size: x-small; line-height: 115%;">-<span style="font-family: "Times New Roman"; font-size-adjust: none; font-stretch: normal; font-style: normal; font-variant: normal; font-weight: normal; line-height: normal;">
</span></span><span lang="EN-US" style="font-size: x-small; line-height: 115%;">Szívem az még lenne, na de
pénzem! Taxira, kórházra, életre… nem futja a nyugdíjból. Így is örülök, hogy
Pedró nem bír túl nagy étvággyal és mindent megeszik, amit elé rakok. Kevéssel
beéri. Olyan mint én. Öreg és törődött. De ezek a fiatalok… Ezekben még van
tűz, szenvedély, szeretet.</span></div>
<div class="MsoNormal" style="margin-left: 36pt; text-indent: -18pt;">
<span lang="EN-US" style="font-size: x-small; line-height: 115%;">-<span style="font-family: "Times New Roman"; font-size-adjust: none; font-stretch: normal; font-style: normal; font-variant: normal; font-weight: normal; line-height: normal;">
</span></span><span lang="EN-US" style="font-size: x-small; line-height: 115%;">Mert megmentettek egy macskát?</span></div>
<div class="MsoNormal" style="margin-left: 36pt; text-indent: -18pt;">
<span lang="EN-US" style="font-size: x-small; line-height: 115%;">-<span style="font-family: "Times New Roman"; font-size-adjust: none; font-stretch: normal; font-style: normal; font-variant: normal; font-weight: normal; line-height: normal;">
</span></span><span lang="EN-US" style="font-size: x-small; line-height: 115%;">Mert megmentettek egy életet. </span></div>
<div class="MsoNormal">
<span lang="EN-US" style="font-size: x-small; line-height: 115%;">Tamás érdeklődve hallgatta a beszélgetést. Végre
kiderült az igazság. Ez a kis hülye biztos ott somfordált a nyitott ablak körül,
akkor veszíthette el az egyensúlyát, kiperdült a párkányról és az aszfalton landolt.
Hogy ilyen rosszul esett, kölyök létének, rutintalanságának tudható be. Mégis
milyen piszok mázlista. Megtalálják, kórházba viszik. Jó kezekbe kerül,
segítenek rajta. Talán hagynia is kéne, hadd leljen új gazdára. Egy fiatal,
szerető, gondoskodó tulajra. Úgysem neki való az odafigyelés, a finom bánásmód,
a becézgetés. Aztán mégis előtört belőle valami belső érzés, olyasfajta hit,
vagy erő, amely olyan utat mutat, amiben sosem hitt, és valószínűleg nem is fog
hinni benne. A felelősségérzetről beszélt neki ez a pillanat, de ő egyáltalán
nem kívánta meghallgatni mit is mond, üzen neki. A két beszélgetőtársra nézett,
szegény Pedróra gondolt, aki maradékon él, aztán a lányra gondolt, majd az
ügyetlen kismacskára. Aztán meg egy kicsit magára is. Ha úgy vesszük ő is
maradékon él. Tartalék lángon, alig pislákolva. Végül úgy döntött, hogy csak
így, ilyen könnyen nem lehet elengedni senkit, főleg, ha az embernek tudomása
van a hogylétéről, tartózkodási helyéről. Elvégre ő ennek az állatnak az ideiglenes
gazdája, és egészen addig az marad, amíg el nem húzza innen a csíkot. Ez persze
remélhetőleg nem nyúlik túl hosszúra, pár nap, talán két hét, de a felelősség
nem szab magának határokat, nem szorítja keretek közé önmagát. Az állat az övé,
az ő lakásából ugrott fejest a betonba, a kórházi költségek is őt terhelik, még
a taxiszámla is. Nagyon édes dolog attól a lánytól, hogy a megmentő képében
tetszeleg, de lesz szíves visszaszolgáltatni az állatot. Azt beszélték ezek
itt, hogy csak pár saroknyira van innen a menhely. Hát akkor gyerünk. Majd
útközben megkérdezi, hogyan talál oda, valaki csak tudja. Fizetett, kilépett a
boltból, balra indult, a főút irányába. Ritmikus léptekben haladt célja felé,
ujja közt finoman hullámzott a macskának szánt zacskós tej. </span></div>
<div class="MsoNormal">
<span class="hascaption" style="font-size: small;"><span lang="EN-US" style="line-height: 115%;"> Negyedóra sem
telt el, máris célba ért. A templomi nagyharang éppen akkor ütötte el a tízet.
Meglepődött azon, hogy itt még szokás harangozni. Délidőben, az még rendben is
van, de óránként? Nonszensz. Besietett az ideiglenes kórházba, körbenézett, majd
lecövekelt a recepciós pult előtt. Egy </span></span><span class="textexposedshow" style="font-size: small;"><span lang="EN-US" style="line-height: 115%;">csinos kis fruska ült a pultban, a sérült állatok kartonjait szortírozta.
A betegek itt is ugyanolyanok, mint máshol. Nevük, sorszámuk, betegségük van.
Fel sem nézett a munkából, így végezte a feladatát, Tamás egy percig csak némán
figyelte, majd megkocogtatta a pulton lévő mikrofont. Ujja nyomán reszelős
sercenés zördült végig a termen, erre már a lány is felkapta a fejét. Micsoda
szépség, kedve lenne meghívni egy kávéra, aztán gyorsban ágyba cipelni, nagy kár,
hogy ennyire elcsúfítja lényét a felszínesnek ható önimádat. </span></span><span lang="EN-US" style="font-size: small; line-height: 115%;"><br />
<span class="textexposedshow">- Itt van maguknál a macskám. Kicsi, fekete, láb
törött. Érte jöttem. </span><br />
<span class="textexposedshow">- Neve?</span><br />
<span class="textexposedshow">- Robespierre. </span><br />
<span class="textexposedshow">- Magát így hívják? </span><br />
<span class="textexposedshow">Micsoda fruska, istenem, micsoda fruska. </span><br />
<span class="textexposedshow">- Hát nem az állat neve kell? Az enyém miért
érdekes?</span><br />
<span class="textexposedshow">- Egy állatot hívhatnak bárhogy, de csak az
embernek van személyi igazolványa, lakcímkártyája, pénze, hogy kifizesse a
gyógyítást, netán adakozzon az alapítványunknak. </span><br />
<span class="textexposedshow">Adakozzon a hóhér. Amíg te itt ülsz kis szívem,
tőlem egy forintot sem láttok. </span><br />
<span class="textexposedshow">- Nem én hoztam be, más talált rá. Fejest ugrott a
másodikról a betonba. Valami ismeretlen nőnemű vette oltalmába, vérző fejjel,
kifordult végtagokkal. Így már ismerős, vagy az elmúlt éjszaka során több ilyen
esettel is volt dolgotok, édes csillagom? – húzta el a mondat végét.</span></span></div>
<div class="MsoNormal">
<span class="textexposedshow" style="font-size: small;"><span lang="EN-US" style="line-height: 115%;">De a lány a pultban, fel sem vette.
Ugyanolyan unottan ült ott és válogatta a kartonokat, mint előtte, közben
rágózott. Finom, vékony keretes szemüvege mögött tengerkék szempár rejtőzött.
Műkörme élével lapozta a kartonokat, amikor olyanhoz ért, amire éppen szüksége
volt, egy mozdulattal rántotta ki és hajította az asztalra. </span></span><span lang="EN-US" style="font-size: small; line-height: 115%;"><br />
<span class="textexposedshow">- Nincs név, nincs macska. Egyébként meg elvitték
már. Épp akkor kezdtem a műszakot. Név, lakcím ott se volt. Manapság imádnak
anonimak maradni az emberek. Az ő dolguk, amíg kifizetik a számlát és adakoznak
(itt megint a felkérő táblára mutatott), nem szólunk bele a dolgukba. - Ugye
értve vagyok, szivi? – sziszegte ugyanolyan hangsúllyal, mint az előbb Tamás,
majd kérdően a férfire vetette tekintetét. </span><br />
<span class="textexposedshow">Tamás egy „ó, pardon” mozdulattal teátrálisan
széttárta karját, az iménti táblára mutatott, előbányászott a zsebéből ötszáz
forintot, és lassú, kimért mozdulatokkal a gyűjtőurnába helyezte. Aztán a
homlokához emelve a jobb kezét, intett egyet a nő felé, mint aki épp a
felettesének szalutál, sarkon fordult és elhagyta az épületet. Az utcára kiérve
egy hatalmasat nevetett, fogával feltépte a zacskós tej egyik sarkát és mohón
inni kezdett. Szája szélén kis fehér csíkban végiggördült a tej. Hol vagy most,
Robespierre?</span></span><span lang="EN-US" style="font-size: 16pt; line-height: 115%;"></span></div>
Őszi Róberthttp://www.blogger.com/profile/05414313623170579035noreply@blogger.com4tag:blogger.com,1999:blog-1919072792154634821.post-32256369674505050022013-03-19T02:41:00.001-07:002013-03-19T02:45:35.003-07:00Kétté - Álmodni csak múlt időben érdemes<!--[if gte mso 9]><xml>
<w:WordDocument>
<w:View>Normal</w:View>
<w:Zoom>0</w:Zoom>
<w:TrackMoves/>
<w:TrackFormatting/>
<w:HyphenationZone>21</w:HyphenationZone>
<w:PunctuationKerning/>
<w:ValidateAgainstSchemas/>
<w:SaveIfXMLInvalid>false</w:SaveIfXMLInvalid>
<w:IgnoreMixedContent>false</w:IgnoreMixedContent>
<w:AlwaysShowPlaceholderText>false</w:AlwaysShowPlaceholderText>
<w:DoNotPromoteQF/>
<w:LidThemeOther>HU</w:LidThemeOther>
<w:LidThemeAsian>X-NONE</w:LidThemeAsian>
<w:LidThemeComplexScript>X-NONE</w:LidThemeComplexScript>
<w:Compatibility>
<w:BreakWrappedTables/>
<w:SnapToGridInCell/>
<w:WrapTextWithPunct/>
<w:UseAsianBreakRules/>
<w:DontGrowAutofit/>
<w:SplitPgBreakAndParaMark/>
<w:DontVertAlignCellWithSp/>
<w:DontBreakConstrainedForcedTables/>
<w:DontVertAlignInTxbx/>
<w:Word11KerningPairs/>
<w:CachedColBalance/>
</w:Compatibility>
<w:BrowserLevel>MicrosoftInternetExplorer4</w:BrowserLevel>
<m:mathPr>
<m:mathFont m:val="Cambria Math"/>
<m:brkBin m:val="before"/>
<m:brkBinSub m:val="--"/>
<m:smallFrac m:val="off"/>
<m:dispDef/>
<m:lMargin m:val="0"/>
<m:rMargin m:val="0"/>
<m:defJc m:val="centerGroup"/>
<m:wrapIndent m:val="1440"/>
<m:intLim m:val="subSup"/>
<m:naryLim m:val="undOvr"/>
</m:mathPr></w:WordDocument>
</xml><![endif]--><!--[if gte mso 9]><xml>
<w:LatentStyles DefLockedState="false" DefUnhideWhenUsed="true"
DefSemiHidden="true" DefQFormat="false" DefPriority="99"
LatentStyleCount="267">
<w:LsdException Locked="false" Priority="0" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" QFormat="true" Name="Normal"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="9" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" QFormat="true" Name="heading 1"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="9" QFormat="true" Name="heading 2"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="9" QFormat="true" Name="heading 3"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="9" QFormat="true" Name="heading 4"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="9" QFormat="true" Name="heading 5"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="9" QFormat="true" Name="heading 6"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="9" QFormat="true" Name="heading 7"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="9" QFormat="true" Name="heading 8"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="9" QFormat="true" Name="heading 9"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="39" Name="toc 1"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="39" Name="toc 2"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="39" Name="toc 3"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="39" Name="toc 4"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="39" Name="toc 5"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="39" Name="toc 6"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="39" Name="toc 7"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="39" Name="toc 8"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="39" Name="toc 9"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="35" QFormat="true" Name="caption"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="10" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" QFormat="true" Name="Title"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="1" Name="Default Paragraph Font"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="11" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" QFormat="true" Name="Subtitle"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="22" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" QFormat="true" Name="Strong"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="20" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" QFormat="true" Name="Emphasis"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="59" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Table Grid"/>
<w:LsdException Locked="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Placeholder Text"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="1" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" QFormat="true" Name="No Spacing"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="60" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Light Shading"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="61" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Light List"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="62" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Light Grid"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="63" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Medium Shading 1"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="64" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Medium Shading 2"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="65" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Medium List 1"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="66" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Medium List 2"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="67" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Medium Grid 1"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="68" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Medium Grid 2"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="69" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Medium Grid 3"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="70" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Dark List"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="71" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Colorful Shading"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="72" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Colorful List"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="73" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Colorful Grid"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="60" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Light Shading Accent 1"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="61" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Light List Accent 1"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="62" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Light Grid Accent 1"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="63" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Medium Shading 1 Accent 1"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="64" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Medium Shading 2 Accent 1"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="65" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Medium List 1 Accent 1"/>
<w:LsdException Locked="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Revision"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="34" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" QFormat="true" Name="List Paragraph"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="29" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" QFormat="true" Name="Quote"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="30" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" QFormat="true" Name="Intense Quote"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="66" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Medium List 2 Accent 1"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="67" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Medium Grid 1 Accent 1"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="68" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Medium Grid 2 Accent 1"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="69" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Medium Grid 3 Accent 1"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="70" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Dark List Accent 1"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="71" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Colorful Shading Accent 1"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="72" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Colorful List Accent 1"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="73" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Colorful Grid Accent 1"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="60" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Light Shading Accent 2"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="61" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Light List Accent 2"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="62" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Light Grid Accent 2"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="63" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Medium Shading 1 Accent 2"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="64" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Medium Shading 2 Accent 2"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="65" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Medium List 1 Accent 2"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="66" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Medium List 2 Accent 2"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="67" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Medium Grid 1 Accent 2"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="68" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Medium Grid 2 Accent 2"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="69" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Medium Grid 3 Accent 2"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="70" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Dark List Accent 2"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="71" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Colorful Shading Accent 2"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="72" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Colorful List Accent 2"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="73" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Colorful Grid Accent 2"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="60" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Light Shading Accent 3"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="61" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Light List Accent 3"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="62" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Light Grid Accent 3"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="63" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Medium Shading 1 Accent 3"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="64" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Medium Shading 2 Accent 3"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="65" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Medium List 1 Accent 3"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="66" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Medium List 2 Accent 3"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="67" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Medium Grid 1 Accent 3"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="68" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Medium Grid 2 Accent 3"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="69" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Medium Grid 3 Accent 3"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="70" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Dark List Accent 3"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="71" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Colorful Shading Accent 3"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="72" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Colorful List Accent 3"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="73" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Colorful Grid Accent 3"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="60" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Light Shading Accent 4"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="61" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Light List Accent 4"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="62" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Light Grid Accent 4"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="63" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Medium Shading 1 Accent 4"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="64" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Medium Shading 2 Accent 4"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="65" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Medium List 1 Accent 4"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="66" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Medium List 2 Accent 4"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="67" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Medium Grid 1 Accent 4"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="68" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Medium Grid 2 Accent 4"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="69" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Medium Grid 3 Accent 4"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="70" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Dark List Accent 4"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="71" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Colorful Shading Accent 4"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="72" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Colorful List Accent 4"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="73" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Colorful Grid Accent 4"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="60" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Light Shading Accent 5"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="61" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Light List Accent 5"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="62" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Light Grid Accent 5"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="63" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Medium Shading 1 Accent 5"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="64" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Medium Shading 2 Accent 5"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="65" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Medium List 1 Accent 5"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="66" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Medium List 2 Accent 5"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="67" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Medium Grid 1 Accent 5"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="68" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Medium Grid 2 Accent 5"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="69" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Medium Grid 3 Accent 5"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="70" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Dark List Accent 5"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="71" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Colorful Shading Accent 5"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="72" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Colorful List Accent 5"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="73" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Colorful Grid Accent 5"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="60" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Light Shading Accent 6"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="61" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Light List Accent 6"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="62" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Light Grid Accent 6"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="63" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Medium Shading 1 Accent 6"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="64" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Medium Shading 2 Accent 6"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="65" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Medium List 1 Accent 6"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="66" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Medium List 2 Accent 6"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="67" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Medium Grid 1 Accent 6"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="68" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Medium Grid 2 Accent 6"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="69" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Medium Grid 3 Accent 6"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="70" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Dark List Accent 6"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="71" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Colorful Shading Accent 6"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="72" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Colorful List Accent 6"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="73" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" Name="Colorful Grid Accent 6"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="19" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" QFormat="true" Name="Subtle Emphasis"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="21" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" QFormat="true" Name="Intense Emphasis"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="31" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" QFormat="true" Name="Subtle Reference"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="32" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" QFormat="true" Name="Intense Reference"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="33" SemiHidden="false"
UnhideWhenUsed="false" QFormat="true" Name="Book Title"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="37" Name="Bibliography"/>
<w:LsdException Locked="false" Priority="39" QFormat="true" Name="TOC Heading"/>
</w:LatentStyles>
</xml><![endif]--><!--[if gte mso 10]>
<style>
/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:"Normál táblázat";
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-priority:99;
mso-style-qformat:yes;
mso-style-parent:"";
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:11.0pt;
font-family:"Calibri","sans-serif";
mso-ascii-font-family:Calibri;
mso-ascii-theme-font:minor-latin;
mso-fareast-font-family:"Times New Roman";
mso-fareast-theme-font:minor-fareast;
mso-hansi-font-family:Calibri;
mso-hansi-theme-font:minor-latin;
mso-bidi-font-family:"Times New Roman";
mso-bidi-theme-font:minor-bidi;}
</style>
<![endif]-->
<br />
<div class="MsoNormal">
<span class="usercontent">Tettárik Tamás sok év elteltével
hazalátogat Magyarországra, hogy átvegye örökségét halott nagyanyja után. Ő az
egyedüli örökös, így minden ezzel kapcsolatos ügy intézése rá hárul. Tamás
nehezen barátkozik meg ezzel az új helyzettel, minél előbb szeretne
megszabadulni minden értéktől, tárgytól, ami az örökség részét képezi, és ami
valam</span><span class="textexposedshow">ikori családjához köti, és újra útra
kelni oda, ahol igazán jól érzi magát, amit, és akiket az igazi otthonának
gondol és érez. Anna grafikus, nemrégiben végezte el az egyetemet, egy multinál
robotol napi tizenkét órában, és egyáltalán nem elégedett az életével, sorsának
alakulásával. Többre, jobbra vágyik. Gyerekkori barátnőjével, Rózsával egy új
és szebb életet kívánnak, terveznek maguknak. Anna egy saját kávézóról
álmodozik, ahol mindent a béke és csend ölel, ahol mindenki, aki betér
hozzájuk, jól érzi magát, nyugalomra lel náluk. A három ember sorsa egy közös
ponton találkozik. Valahogyan, valamiért. Egy olyan belső, zajos világokon és
nyomasztó csendeken túli kaland veszi kezdetét, amelyből többé senki számára
sincs visszalépési lehetőség, ahol a megnyíló kapuk azonnal be is záródnak és
csak előre, egy ismeretlen, mohó vágyak lepedőjén termett, sejtelmes, titkokkal
teli világba vezet az út. Egy világba, ahol a jelen akaratát és kívánalmát
könnyedén felülírja a múlt önző sivársága.</span><br />
<span class="textexposedshow">Kétté. Egy regény, amelyben minden bizonytalan,
sejtetésekkel teli. Fájóan szép, dermesztően valóságos. Mert mindenki múltjában
lappang valami feledésre váró, szívszorító titok, lidérces álmokat idéző
múltbéli történés. Mindenkiben, a lelke mélyén, a szíve legbensőbb bugyraiban,
a hajszálerek repedései közt ott lappang, ott matat, ugrásra készen, folyton
támadón egy csipetnyi „Kétté”.</span></div>
<div class="MsoNormal">
<br /></div>
<div class="MsoNormal">
<span class="textexposedshow">Várható megjelenés: 2013. május </span><span style="color: #1f497d;"></span></div>
Őszi Róberthttp://www.blogger.com/profile/05414313623170579035noreply@blogger.com7tag:blogger.com,1999:blog-1919072792154634821.post-82232900968142375932013-02-03T07:36:00.002-08:002013-02-03T07:36:56.818-08:00Esti borzas gondolatokKönnyű pillangószárnyán leszállt az est,<br />
itt, nem messze, hozzám közel.<br />
Mélyen hallgatnak most a daloló tárgyak,<br />
homállyal teltek a délutáni lobbanó vágyak.<br />
<br />
De alant még mozgásban a város, kigyúltak<br />
az esti fények, az utcán táncba, vigasságba<br />
indulnak a lányok, a legények, mint két apró<br />
cseresznyemag, úgy ér össze ajkuk, s a bortól<br />
kapatosan a fiú a lány melléhez kap.<br />
<br />
Ez hát az ifjúság, a csalt szelíd gyönyör,<br />
ez az, amiért annyit szenvedünk, félünk,<br />
és sosem vagyunk lelkesedni rest, mert<br />
nincs mámorítóbb érzés, mikor lázas álmokat<br />
kerget egy gyúlékony szív, s eme szent akarat<br />
előtt meghajol a test.<br />
Buzogj, hát ifjúság, szárnyalj szertelen jelen!<br />
Ne térítsen el utadról, ne sodorjon ki a mából<br />
a sok életunt, szürke jellem. Te szabad vagy,<br />
szép és hiú, tudod ezt magadról, és azt is tudod,<br />
bizony ez egyetlen kincsed, hát vigyázz rá nagyon.<br />
Gyilkos monoton hallgat, s halálba hív az unalom.<br />
Nincsen nekem dalom, nincs nótám, szívem szikrája<br />
is ellobbant már. Deres már a látóhatár, és a budai fények<br />
közt nekem nem a szelíd, szabadsággal telt értelem rejtőzik,<br />
hanem torz örömmé vagy bánattá lett sorsok nevetnek<br />
lelketlen daccal felém. Mondd, miért nem lettél enyém?<br />
Miért nem lettél enyém, amikor még lehetett volna,<br />
amikor még volt rá esély? Bár lettem volna akarnok mód serény,<br />
s szítottam volna benned gyönyörrel telt lázat, hogy megteremjen<br />
benned is a szürkeszín alázat, ami felém terel, ami lélekben összezár.<br />
Ajkad fémes íze húsomba vág, mint nadrág sörényén a cipzár.<br />
Meghallgatlak, beszélek hozzád, jó szívvel vagyok irányodban,<br />
s te is így teszel, mert ez így emberi, így tartják a szabályok.<br />
De én, ha jókedvemben találsz, két pofára zabálok, és nem érdekel<br />
sem kín, sem átok, mert én magam vagyok sorsomnak alkotója,<br />
s nem kérek benne rokont, nem, nem bizony, az ókori görög<br />
tudós is egyedül itta ki a méregpoharat, ennyi jogom tán nekem is maradt.<br />
Maradt. Ez még az enyém. S az is, hogy ha számhoz kerül a kenyér, a bor,<br />
azt szívvel ízlelem, mert benne az emésztő étket hamar meglelem, mint<br />
szerelemben az emésztő borút. Az életút közepén már hamar alkonyul.<br />
Ady elküldte Lédát, Attila elzavarta Juditot, de nekem senki sem maradt,<br />
akin bosszankodhatnék, akire rázúdíthatnám haragom. Hangom, ha van is,<br />
csak beszédre jó, senkihez sem szól a bennem dübörgő, harsonák zúzó<br />
lármáján fakadt mondanivaló, vagyok, mint a cipő, könnyen hordható,<br />
az utcán, mint feslett bőr, csupán talpalávaló. Csókoltam sarat, rozzant<br />
tócsákat öleltem tengermély éjeken, és mégsem, látod mégsem talált rám<br />
még soha a szerelem. Azt kérded, kerestem vajon? Vagy nagyobb volt bennem a gőg,<br />
és a mindent védő oltalom? A választ ne bennem keresd, mézszínű borostyán bokor<br />
fut végig az érfalamon, s finom halálos intéssel hálót fon szívem köré, beteljesíti a jóslatot,<br />
hogy az ember születésétől fogva halott, igen, már a sejtnyi korban, a petében, az ondóban,<br />
már ott akkor vége, a kezdettel lezárul a múlt s csupán egy halasztott korba lép, melyben<br />
élni segítik talmi segédigék, a gyermekkor, a felhőtlen kék, az ifjonci daloló piros, a felnőttkort<br />
ünneplő szolid barna, és a halált félő éjsötét fekete.<br />
Ti mind azt gondoljátok most, hogy mégis kell, lehet értelmet keresni a sorsban, de ugyanúgy<br />
működik az egyszerűsítés is, az élet nem több mint egy jól megoldott matekpélda, amit<br />
szépen eldalol a katedra előtt az életre hívott nebuló, ez itt a körző, az ott a vonalzó,<br />
s az érzelmek hullámvasútja csupán logaritmusnak jó, és a szivacs a tábla mellett teljesen száraz,<br />
színtelen, fakó. Nincs többé kacaj, nem hangzik fel többé a taps, ha végleg útra kél belőlünk<br />
a mulatság, ha meghal bennünk a mulattató.<br />
Egyre mélyebb köröttem a csend, egyre sötétebb ez a budapesti éjszaka.<br />
A Duna csendes locsogása felett, a keletkező hullámok taraján kissé meghajlik a tér,<br />
lejt, akár az a híres párizsi járda. De itt semmi örömnek, bohóságnak nincs nyoma,<br />
zárva tart ma is az öröklét temploma, s félő, hogy egyre kevesebb, fogy, karcsúsodik,<br />
mint az éjtől örömittas Hold, aki még lélekben erős, akinek kezéből nem zuhan alá a kő,<br />
hanem felfelé tör, mint egy soha meg nem épített fénylő katedrális égbe törő tornya,<br />
az még nem tohonya, elméjét nem üli restség, nem kenyere a tespedtség, abban még ott<br />
rejtezik a kincs, mi az örök embertől való, amit még nem mart meg a kígyó, azt tudja, hogy<br />
mitől, miért olyan oktalan jó a szerelem, abban, mint termő mag, elvetül az értelem, s dacos<br />
szókkal így felel a mának: mint gyermek képes örülni egyetlen almának!<br />
<br />
Még nem, igen, talán még nem késő. Nem hasadt ketté a titokkő. De a szívekben pattog már a zománc, és egyre kevesebb az igazi románc, az arcok szegletén, a mélyedésekben, mint settengő<br />
halál, megbújik a ránc, most még előre, igen, talán még nem késő, hogy egy új, egy szebb,<br />
egy tágasabb korba lépve, ne nyomja el mohó lépteink zaját, néhány hézagos, folyvást<br />
kátyúba citáló, végzetes homályban rejtező, félelmes utcakő.<br />
2013. január 30.Őszi Róberthttp://www.blogger.com/profile/05414313623170579035noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-1919072792154634821.post-84890854223265202562012-12-17T22:24:00.002-08:002012-12-17T22:24:52.991-08:00Alkalmi vers a karácsony ürügyénMegvették előlem az összes játék babát,<br />
talán, ha kiabálok, de mindegy is,<br />
ebben a városban mindenki éhezik,<br />
kivéve az örökkön prédára leső sakálok.<br />
<br />
A Nagykörút egyik sarkában állok és várok. Minden és mindenki<br />
karácsonyi fényben pompázik. Kedvem lenne<br />
elővenni egy tavalyi, szénné égett csillagszóró<br />
maradványát, hogy lássa ez a szenvtelen, várakozó tömeg,<br />
milyen tünékenyek a szeretetről hitt álmok.<br />
<br />
De csak nem jönnek a megoldások, csak valami méla<br />
szipogások, amit a nátha, vagy a kedvetlenség csal elő<br />
belőlem, magam sem tudom igazán. Jó lenne felhívni valakit,<br />
beülni egy kávéra, teára, csevegni semmiségekről,<br />
nem nézni hogyan rohan az idő, csak lenni, mint a<br />
teremtés idején az őshomályban.<br />
<br />
De ma nem vár kályha, békés-békétlen családi meleg.<br />
A fákon éltes zúzmara didereg, és rajta, finom, opálos álmok,<br />
hogy majd erre jár a kisjézus, hogy majd eljönnek a pásztorok,<br />
s élükön sok ezernyi részeg angyal tántorog, kezükben nagy,<br />
súlyos vaskalapács, nyelvük hegyén ott sziszeg az éles, kialvatlan szó: <br />
szeretet. Elgondolják szépen, csendesen, hogy kit öl ma meg a jóság,<br />
a szemérem, a pátosz, a rend, a fegyelem. És hogy kinek hogyan éri meg. <br />
<br />
Karácsony közeleg, nyitva van a mennyeknek kapuja. <br />
És én nem tudom, de még csak nem is sejtem, hogy <br />
mivel, miképpen jutok el oda. Milyen veretes ez a szűkös, emberi <br />
létbe zárt kaloda. Mennyi, mennyi satnya, rozoga szív<br />
képzeli azt, hogy majd ekkor, az ünnep idején, amikor mindent,<br />
mint surranó lepel, hó borít el, és soványabbá, csupán sejthetővé<br />
válnak az álmodással teli kontúrok, és teltebbé, zajosabbá válnak<br />
a marhabélből eszkábált hanghúrok, hogy majd ekkor, és csakis ekkor,<br />
megoldódik a talány, hogy a létezés értelmére nem igényelhető mérhető válasz,<br />
mert ilyenkor sem, és voltaképpen sohasem működik a „csak az igen”, „csak a nem”,<br />
csupán a talán. Karácsony van, a boltokból kifogytak a játék babák.<br />
Mindent hó borít és békesség. <br />
És közben Isten sört vedel és füvezik egy fekete zongorán. <br />
<br />
<br />
<br />
Őszi Róberthttp://www.blogger.com/profile/05414313623170579035noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-1919072792154634821.post-15314645423059041482012-11-21T13:48:00.002-08:002012-11-21T13:50:06.961-08:00Jótékony füstTengezer nehezen, kábán, fásultan ébredt. Nem tudta hol van, nem tudta kivel. Nem is érdekelte. Élvezte, hogy itt van, hogy még mindig részeg, hogy szeretik. Élvezte, hogy van. Józanító mámor nem létezik. A mámort azért szeretjük, mert szertelen, mert naiv, mert édes. És mert csaló. Igazi Trójai faló.<br />
Tudta, hogy nincs egyedül, mégis furcsának találta a csendet. A csendben tisztán hallotta lélegzetvételét, tüdejét ahogy sípol, sziszeg, kerreg és berreg. Még a bagófüst illanásának is hangja volt. A szájból, ahogy karikaként illan, szinte dalnak tetszett. Füst sanzon. Ta-dam-ta-dam. Jöhetnének már a többiek, meghalok unalmamban. Ezt abszolút komolyan gondolta. Hallott már ilyenről. Mármint, hogy egy fószer belehalt a magányba. Mit egy, egy egész tucat, lehet százak, ezrek. Olyan végtelen a történelem. Meg van, hogy lemerül az elem, meg lehet ezt érteni. De ő nála még nem kell elemcsere, ő egyszerűen unatkozik.<br />
Unatkozik, mert fogyóban a cigi és nincs sör, vagy egyáltalán, semmiféle alkohol ebben a rettentően unalmas, rettentően kispolgári lakásban. Még a macskák sem kefélnek odakint, mert nappal van és nem éjjel. Unatkozik, mert unalmas a délelőtt. Lustán hanyatt dőlt a kanapén, aztán csendes nyugalommal füstkarikákat eregetett a plafonra. Majd három méter magasra kúszott fel a füst, lomhán, mint ahogy éppen áldozatra lesvén a kígyó kúszik fel egy megfelelő faágra a dzsungel legmélyén. Szinte sziszegett a füst. Testet öltött. Maradandót. Halandónak mutatta magát. Sőt, mulattatta magát. Igen, sosem fogyó füstnek tűnt, egy sosem hervadó tüdő véráramából. Szerfelett nem akart szerte foszlani. Ügyesen játszott, valljuk be. Egészen a csöngetésig. Tengezer unottan feljebb ült a nyúzott, ezeréves kanapén, próbálta kitörölni szeméből az álmosságot, egy óriásit ásított, állkapcsa szinte beleremegett ebbe a végtelenre tátott szájba. Papucsot húzott, majd az ajtó felé indult. Míg ez a mozdulatsor tartott, a csöngetés nem állt le, sőt, fokozódni látszott. Először résnyire nyitotta az ajtót, majd amikor látta ki van mögötte, szélesebbre tárta. Ekkor adta fel a füst végtelen játékát, kiszippantotta a légáram. Tengezer magára maradt az új jövevénnyel. Kezet nyújtottak egymásnak. A vaskosabb férfikéz és a kecsesebb női. Megölelték egymást. Szájon csókolták egymást. Aztán szeretkeztek. Hatalmasat. Orbitálist. Orálist, és mindenféleképpen, ahogy létező mozdulat lehet a szex. Aztán újra csend lett. Cigarettára gyújtottak, most már ketten. És a füst újra játékba kezdett a falon. Talán mégis jó móka az unalom. Őszi Róberthttp://www.blogger.com/profile/05414313623170579035noreply@blogger.com1tag:blogger.com,1999:blog-1919072792154634821.post-88861617182660446252012-11-14T10:32:00.001-08:002012-11-14T10:32:12.089-08:00Önéletlányaim - Ági, a tizenhatodik fűszálA Sarolta-bomba után egész késő tavaszig csak ébredeztem. Akkora dózist adott a jóból, és persze mellette a rosszból sem keveset, hogy teljesen kitöltötte lényem. Az a hónap azóta is a szerencse hónapom. Úgy nőttem fel és értem férfivá Saci mellett, hogy újraélhettem gyerekségem minden örömét. Mindent megtehettünk, és mi mindent meg is tettünk, amihez kedvünk volt éppen. Füveztünk a Halászbástyán, egy vasárnap hajnalon fellépdeltünk az Erzsébet-híd nagy fém feljáróira, szinte a tetejéig, majd pezsgőt nyitottunk, és benyakaltunk egy egész üveggel. Fürdőkbe jártunk szexelni. A Lukácsba, a Gellértbe, a gőzbe, akárhová. Vízben iszonyatosan jó a szex, pláne, ha termálvízbe élvez az ember. Azóta tudom, a jó szex lúgosít, kitágítja a pórusokat, jót tesz a bőrnek. Hát, még a léleknek. Idegen, ismeretlen hajókra szöktünk fel. Az egyik ilyen éjjel egy szárnyashajó konyhájára tévedtünk és felfaltuk az összes májkrémet, kétszersültet. Egész reggelig maradtunk volna, ha Sarolta nem hall valami motozás-félét, és fejvesztve el nem menekülünk onnan. A legjobb kabátomat hagytam ott a nagy rohanásban. Meg volt már vagy öt éve, még a Westend udvarban vettem. Gas szövetkabát. Nagyon menő volt és nagyon drága. Westend udvar. Budapest egyik legmenőbb és leg lepukkantabb helye volt. A belvárosi csencselés Mekkája. Az egész udvar nem állt másból, mint pár üzletből, egy étkezdéből vagy inkább büféből, és valami játékteremre hajazó nem tudom miből. De pezsgett a hely, akár a kilencvenes évek. Ott vettem a kabátot. És elveszett. Piszok mérges voltam, de Saci vett egy üveg bort, felcipelt magához, ahol hárman laktak együtt, mind egyetemista, és a kedvemre tett, úgy ahogy még korábban senki sem tett kedvemre őelőtte. Szóval rögvest megnyugodtam. Még kabátot is kaptam, az egyik exének az elnyűtt bőrkabátját. Valaha motoros fazon lehetett a tag, mert különféle matricák borították a barna-szín kabátot, de főképpen Harley matricák. Rém csúnya jacket volt, meg is szabadultam tőle, amint lehetett. A gagyiságnak is van határa. Nem úgy, mint az én szerencsehónapomnak. És tudjátok mi a legjobb az egészben? Az, hogy voltaképpen örültem neki, hogy csak eddig tartott. Miért? Mert éreztem, hogy nem tarthat tovább. Minden jónak vége szakad egyszer. Az euforikus jónak meg még hamarább. A sors különös játéka folytán tavaly egymásba botlottunk az interneten. Én és Sarolta, annyi idő elteltével. Még mindig képtelen lenyugodni. Tévés lett, szerkesztő, és a History csatornával járja a világot. Izgalmas élete van. Pont olyan, amilyennek elképzelte, amikor mesélt nekem a majdani álmodott jövőképéről. Megcsinálta. Iszonyú büszke vagyok rá.<br />
<br />
<br /><br />
Ági más tészta. Ő az én első egy éjszakás kapcsolatom. Nem volt ilyenem őelőtte, azóta persze már megtörtént néhányszor. Kövezzetek meg, de én semmi kivetnivalót nem találok ebben. Kétféle kapcsolat létezik. Az egyik a testnek szól, a másik a léleknek. A vágy nem egyenlő a szerelemmel. A vonzalom akkor alakul viszonnyá, amikor az egyének között a testi harmónia egy időben van jelen a lelki harmóniával. Ezt persze sok esetben nem lehet kideríteni az első éjszaka után. Ha az ember még ezután is érzi magában a pezsgést, a lelkesedést, utánamegy ennek az érzésnek és kideríti, hogy mi ennek az érzetnek a forrása, és hogy hová fejlődhet. Mi Ágival nem akartunk kideríteni semmit. Önfeledten szeretni és szerelmeskedni akartunk. Jó lett volna úgy, ahogy Brando és Schneider, hogy szinte egymás nevét sem tudni, csak prücskölni egy nagyot, élvezetből, fizikumból. De mi még ehhez vagy túl gyermekek, vagy túl jól neveltek voltunk. Ágit a visegrádi várban ismertem meg, láttam először. Az egyik várfoknak támaszkodott, és szendvicset majszolt. Lila szoknya, fehér blúz volt rajta, lábán csinos női cipő. Könnyed volt és légies. Az ételt nem falta, hanem nyugodt módon, kellemes tempóban jutatta le a falatokat a torkán a gyomrába. Én társasággal voltam, ő elsőre úgy tűnt, hogy egyedül, de később kiderült, éppen osztálykiránduláson van, itt van nem messze a táborhelyük, és ide azért jöttek, hogy megnézzék a helyi látványosságot, egy kis kultúrát szippantsanak magukba. Ági nem pesti lány volt, mint később kiderült, egy kis alföldi faluból jött. Mégis, olyan fesztelen, könnyed módon tudott társalogni, ismerkedni, beszédbe elegyedni másokkal, mint a legmenőbb csajok a pesti éjszakában a Váci utca színes forgatagában egy túlfűtött szombat este. Engem is ő szólított le. Valamiért megtetszettem neki, és nem akart lemaradni rólam. Így kezdte. Micsoda kezdés. Ha én így kezdtem volna korábban az ismerkedést, most nem itt tartanék… Ezzel az egy mondattal, egyből fontossá válhatsz valaki számára, ha jól időzítesz, és még némi őszinteség is szorul a mondandódba. Nem hittem neki, miért is hittem volna, de egyből megtetszett. Csodás gesztenyebarna haja volt, amely dúsan, mint a fodros tenger omlott vállára. Picinyke, de feszes melle hetykén meredt elő a blúzból, felfedve a meredő bimbók finom vonalát. Ajka, mint apró piciny tűzhányó piroslott, és minden lélegzetvételkor megrándult picit, mintha örökkön mondani szeretne valamit. Mégis szeme volt a beszédesebb. Olyan igézően tudott nézni vele, hogy azonnal elöntött valami kéjes érzés, valami vad, állati ösztön, hogy én most ezt a nőt, itt és most… Ebben viszonylag meggátolni látszott a köröttünk hömpölygő néptömeg. A vár csodás látványt nyújtott. A környezet is. A tavasz is. Apró szikrák lángoltak fel az égen, ahogy nyugodni kezdett a Nap, és az érkező este vonalán pajkos fényekben játszó csintalan csillagocskák lepték el az égboltot. Éreztük, hogy ez a pillanat a miénk. Éreztük, hogy le kell válnunk a tömegtől, az utastársainktól, minden olyan béklyót magunk mögött kell hagynunk, ami lánc, ami fogság, ami nem szabadság. Megszűnt a tér, és megszűnt az idő is. Keményen megszorítottam a kezét, és magam után húztam. De nem kellett cipelnem, vonnom, jött magától. Később már ő húzott engem. Egészen, le a hegyoldalon, úttalan, semmire sem jó földből kimeredő kusza ösvényeken, vagy csak egyszerűen a fák mentén. Az erdő árnya, mint bársony felleg takaró terült fölénk, és leplezte azt a szenvedélyes bűnt, amit elkövetni készültünk. Egészen a Salamon toronyig szaladt velünk a táj, ott álltunk meg, hogy kifújjuk magunkat. Őrültek vagyunk, állapítottuk meg egyszerre és közösen, és felnevettünk. Egyszer élünk, kurjantottam egy hatalmasat, és egy kisebb tisztáshoz érve fokozatosan szabadultam meg a ruhadarabjaimtól. Elsőnek a kardigántól, a pólótól, a nadrágtól, aztán sorban a többitől. Mire a tisztásra értem, anyaszült meztelen álltam az Úr színe előtt. Ági először csak nézte, hogy mit művelek, elborzadni látszott, talán úgy vélte, úgy szerette volna, ha ez a játék nem ebbe az irányba megy el, de rosszul hittem. Csupán szégyenlős volt. Amikor megbizonyosodott róla, hogy teljesen egyedül vagyunk, még őrültebb tempóban vetkezett, mint korábban én. Amikor végzett, mellém lépett, megfogta a kezem, és végigvezette a testén, egészen a Vénusz-dombig. Ott halkan felszisszent, összerázkódott, de hagyta, hogy a vágy hatalmába kerítse. Ott tettem magamévá a fövenyen. Tanúnk és cinkosunk csupán az égbolton függő koravén holdfény volt. Nem vagyok egy természet gyermeke típus, de akkor, azon az éjszakán boldogabb voltam, mint Maugli valaha is lehetett. És ehhez nekem még elefántok sem kellettek. Csak egy gyönyörű nő. Lány. Nővé ért kamasz. Vagy egy óráig csak feküdtünk a fűben, olyasmi mód, mint ahogy Williams és Bridges a „Halászkirályban”, csak én szerencsésebb voltam, mert mellettem nem egy másik meztelen fütyi élvezte a kérődző, nyugtató szellőt a lábai között, hanem egy puha kis pamacs mögé bújó rózsaszín mámor-kehely. Tényleg semmi kedvünk nem volt elmenni onnan, felkelni, felöltözni, visszatérni a valóságba. De az élet mindig dönt helyettünk, ha mi döntésképtelennek minősülünk. Egyszerre csak hangokat kezdtünk hallani, nem, nem szellemekét, hanem igazán ismerős hangokat. Valaki engem szólítgatott, más, mások az Ági nevet skandálták. Azt hitték elvesztünk, elraboltak minket, valami szörnyűség történt velünk, így a keresésünkre indultak. Pedig dehogy történt szörnyűség. A legjobb történt, ami csak történhetett velünk. Feledve minden bajt, eltanult formát és formaiságot, odaadtuk egymásnak, ami a legfontosabb az ember életében. A percnyi örömünket. Jóságunkat, szelídségünk. Szenvedélyünk. Emlékszem, milyen nehezen öltöztem fel, és Ági arcára is emlékszem, amikor megkért, hogy kapcsolja be a melltartóját. A kis fémzár bepattant, de ő nem engedte el a kezem, magához húzta, egészen közel, és átfogta vele a melleit. Éreztem minden szívdobbanását, lélegzetvételét. Nyugodt volt, a fenségesség érzetével teli. Én voltam az ő Tarzanja, ő meg az én Jane-em. Kár, hogy a magyarországi erdőkben hiánycikk a lián. Ha lett volna ott helyben egy sornyi, biztosan átlendülünk rajta egy másik világba. De nem volt. Lázasan megcsókoltam, és elkezdtünk lassan sétálni a hangok felé. Egy perc sem telt bele, és egy zseblámpa vakító fénye vágott az arcomba. Ránk találtak. Mi meg egymásra. Egyetlen, felejthetetlen éjszakára.Őszi Róberthttp://www.blogger.com/profile/05414313623170579035noreply@blogger.com1tag:blogger.com,1999:blog-1919072792154634821.post-83720170007900710542012-11-08T09:55:00.000-08:002012-11-09T23:37:28.515-08:00Osztálykép<br />
Mennyi, mennyi év, odaveszett már,<br />
de a kópia még áll, elevenebb, mint valaha,<br />
a szájakon még ott a hahota, a szemekben a dac,<br />
még nem tört meg sem test, sem lélek<br />
az ezernyi kudarc alatt.<br />
<br />
Gyermekek. Emlékük int felém,<br />
hogy ne tovább, állj, itt van a határ,<br />
a határ a múlt és jelen között,<br />
egy véges-végtelen tér, melybe<br />
millió emlék költözött.<br />
<br />
Nem számított, nem volt kérdés, hogy a farsangon<br />
ki, minek öltözött, ki milyen gúnyába bújt,<br />
hiszen nem juhnyáj volt ott jelen!<br />
Hanem a szertelen szellem és a bősze értelem!<br />
<br />
Feleltünk sokat, többször a tanárnak,<br />
kevésszer az életnek, de volt tétje vajon<br />
mindannak a pőrére vetkezett léleknek,<br />
mely testet öltött és egy közös gondolattá vált,<br />
hogy iskola, hogy osztály, közösség, együvé tartozás.<br />
<br />
Felnőttem én is, akár a többiek,<br />
és az a kisfiú, aki a képen tetszeleg,<br />
számomra idegen, múltba vesző talány.<br />
De hűvös éjeken, amikor mélán táncba kezd<br />
odafent a Hold, a színtelen unt csillagok vonalán,<br />
még jelez nekem az a fiú, int felém,<br />
s tán nem búcsúra mozdul erőtlen kis keze,<br />
hanem óvón jelet fon homlokom köré, úgy üzen.<br />
És én meghallom szavát, lágyan körém<br />
teríti a növő, szertelen éj, óceán kék,<br />
<div style="border-bottom: medium none; border-left: medium none; border-right: medium none; border-top: medium none;">
végtelenbe vesző, hallgatag uszonyát.</div>
<div class="separator" style="border-bottom: medium none; border-left: medium none; border-right: medium none; border-top: medium none; clear: both; text-align: center;">
<a href="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEiyC6tyVcdmK5DKpkDAAqI8qTeoV__d6-gTzVCUd18bn5dLqofbdwzSRxvZ4-SH67xDHUu85ZyrZr6pe93OlkV_gLQm5UtUg49HRRJghWCvfuIqFYc1tkwvt5nZOTnsBlGkQYoWTVz55Nc/s1600/harmadikos+k%C3%A9p.jpg" imageanchor="1" style="margin-left: 1em; margin-right: 1em;"><img border="0" height="229" rea="true" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEiyC6tyVcdmK5DKpkDAAqI8qTeoV__d6-gTzVCUd18bn5dLqofbdwzSRxvZ4-SH67xDHUu85ZyrZr6pe93OlkV_gLQm5UtUg49HRRJghWCvfuIqFYc1tkwvt5nZOTnsBlGkQYoWTVz55Nc/s320/harmadikos+k%C3%A9p.jpg" width="320" /></a></div>
Őszi Róberthttp://www.blogger.com/profile/05414313623170579035noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-1919072792154634821.post-80093111668351805132012-11-04T07:04:00.000-08:002012-11-04T08:18:54.263-08:00Roman Polanski: Keserű méz (Bitter Moon), 1992Erdélyi Anettnek címezve<br />
<br />
<br />
<br />
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<a href="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEi5dk_-taFY4CHcnBW9TONVyEK-HAszAGYJvxYqbQ-syE9kwP-23staMZgV_irP-cTVwc1S405Jr5rMs4cGdH8F8Enw64kF4lmyEJxJbESqfOFCNMfH4bI5wHa0ZkIm87iztbTm839_KkA/s1600/KESER%C5%B0+4.jpg" imageanchor="1" style="margin-left: 1em; margin-right: 1em;"><img border="0" height="219" qea="true" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEi5dk_-taFY4CHcnBW9TONVyEK-HAszAGYJvxYqbQ-syE9kwP-23staMZgV_irP-cTVwc1S405Jr5rMs4cGdH8F8Enw64kF4lmyEJxJbESqfOFCNMfH4bI5wHa0ZkIm87iztbTm839_KkA/s320/KESER%C5%B0+4.jpg" width="320" /></a></div>
Vannak olyan periódusok az ember életében, amikor a szenvedély, az egyes szenvedélyek vagy csupán egy hatalmas vágykép, képes felülírni mindent, ami addig bekövetkezett az egyén életében. A múltját, a jelenét, a jövőjét. Tényleg bármit. Itt persze ne olyasféle szenvedélyekre gondoljunk, hogy valaki le akarja cserélni az autóját, a lakását, új pénzügyi befektetéseket keres, hanem olyanra, ami egészében képes felborítani egy ember életét. A szexus. Igen, a szexuális szenvedélyek. A szerelem, a vágy, a kéj, a szeretkezés, az egymáshoz és együvé tartozás. Amikor az ember nemcsak a lelki tárást találja meg, de minden olyan passzol is mellé, ami nélkül elképzelhetetlen az élet, egy kapcsolat. Ilyenkor megemelkedik a rezgésszám, és az egyén, egyének egy közös egységgé válnak, nem tudnak, és nem is akarnak többé egymás nélkül létezni. Bár, most elég profán módon fogalmaztam, ez nagyon ritka. Sokkal ritkább, mint egy házasságkötés, gyerekvállalás, válás. Nem sok ilyen adódik az ember életében, és sok minden kell hozzá, hogy rátaláljon az ember. Főleg nyitottság, vagy egyfajta megszállottság, hogy a köznapiságon túl is van élet, mégpedig egy olyan élet, amit érdemes élni és megélni. Roman Polanski filmbéli hőse éppen ebben az életszakaszába érkezik. Oscar (Peter Coyote) egy ritka szerencsés fickó. Megvan mindene, amire csak vágyhat, anyagilag, erkölcsileg mindentől független, teljesen a maga ura. Csodás vágyképet hajszol magában, írónak készül, a nagy elődök nyomán ő is arra vágyik titokban, hogy az a pár regény, történet, amit megírt és kiadásra vár, egy napon majd utat talál az olvasókhoz. Nem tudjuk mennyire jó író, erre konkrét választ nem kapunk, de némely jelenetben afelé hajlunk, hogy inkább középszerű, mint jó. Valahol azt vallom, hogy sohase bízz olyan íróban, aki teleaggatja a lakása falát a nagy elődök képmásaival, és az ő tehetségükből próbál erőt, ihletet meríteni. Az sem túl szerencsés, hogy mind anyagilag, mind erkölcsileg független. A jólét egyfajta megelégedést szül, és nem tudja ébren tartani azt a belső lázat, ami az íráshoz, alkotáshoz elengedhetetlen. Polanski munkája a „Keserű méz” ennek az archetípusnak, és az e típusból fakadó szexuális energiák ébredésének, majd elszabadulásának állít emléket. Pontosan húsz év telt el a bemutató óta, de ez a film mit sem vesztett az értékéből, minden képkocka a mai napig újszerű, stílszerű. A kerettörténet mögé egy nagy ívű, szenvedélyes, történet épül, egy olyan bizalmi rendszert képezve, ami elsőre idegennek tűnik, de idővel, ahogy a történet egyre mélyebben halad önmagában, teljesen elfogadottá válik. Egy óceánjárón India felé tart egy fiatal angol házaspár, Nigel (Hugh Grant), és Fiona (Kristin Scott Thomas), hogy felfrissítsék kapcsolatukat. Polanski remek klisékkel él egyébként, itt is a krónikus „hét éves” házassági válság mentén mutatja be szereplőit. Kettő nagyon szerethető figuráról van szó, csendesek, szelídek, tiszták, jól neveltek. A kerettörténet elemeinek részei. Totális ellentétei annak a párosnak, akik a törzstörténetet alkotják. Oscarról már esett szó, de szenvedélye tárgyáról még nem. Mimi (Emanuelle Seigner, aki az életben a rendező felesége) egy párizsi fiatal táncosnő (újabb remek klisé, Párizsban egy fiatal, szenvedélyes nő csakis táncosnő lehet), aki a tánc szenvedélye mellett egy ételbárban pincérnőként dolgozik a megélhetésért. Egy véletlen folytán összeismerkedik Oscarral, aki a nő látványától, mintegy belső áramütést szenvedve, eszeveszett keresésbe kezd, hogy rátaláljon a szerelem városában vágyképének tárgyára. Keresése végül eredménnyel zárul, és a szikra, ami korábban lángra lobban, oldhatatlan tűzzé fokozódik. De ne siessünk ennyire előre. Vagy vissza? Hiszen ezek mind flashback képek. A jelen az óceánjárón zajlik. A fiatal angol házaspár és a furcsa francia-amerikai páros között. Oscar a flashback képekben mind szellemileg, mind fizikálisan egészségesnek látjuk, találjuk, ám a jelenben ő már csak egy gerinc törött emberi roncs. Hogyan lehet ez? Mi okozhatta ezt a tragédiát? Itt érünk a nagy kör elemi részéhez, amit a nyitó mondatokban fejtegettünk. A szenvedély. A mindent elsöprő vágy. A szexus. Az intimitás. De ez nem csupán intimitás, hanem egy állapot. Egy olyan állapot, amikor már maga az egyén nem létezik, feloldódik egy közös testben, lélekben, és amíg tart ez az állapot, csak szinkronban tud létezni. Amíg tart ez az állapot. Mert emberek vagyunk, életünk véges, nálunk semmi sem tart örökké. Oscar ezt már tudja, de nincs, akivel megossza. Nigelt válassza beszélgetőtársnak. Nem véletlenül. Polanski filmjében semmi sem véletlen. Nehogy egy perce is bedőljünk neki, nem, itt minden mondat, minden képkocka, snitt, beállítás, egy tudatos eszme- és szociológiai rendszer része. Minden szereplő egy külön archetípust, habitust, karaktert képvisel, amely mind a nagy közös eszme, az oldhatatlan szenvedély vonalán létezik. Bárki, bármit mondhat, nincs elsöprőbb és katartikusabb érzet az ember számára, mint a szerelemből, szenvedélyből fakadó vágy és ennek a biológiai szintű leképezése, az orgazmus. Ha valaki bárminemű élmény hatására orgazmus közeli állapotba kerül, akkor teste olyasféle igazi örömöt szerez és talál magának, amire semmiféle lelki manifesztáció nem képes. Manapság ebben a transzcendens központisággal bíró világban egyre kisebb szerepet kap a test, a profán biológia. A véráramok, a csontok, a hajszövetek boldogsága. Pedig nincs igazabb öröm érzet, mint amikor a test jól érzi magát. Az egy őszinte és egyszerű jelzés. Nem kell, és nem is lehet semmit sem belemagyarázni, egyszerűen van és működik. Így működnek a kapcsolatrendszerek is az óceánjárón. Amit idővel felülír egy történet. A leplezetlen szenvedély története. Nigel egyre jobban a történet és a benne lévő szereplők rabjává válik, és még ha csak epizodista is ebben a katartikus élményben, előrébb viszi a cselekményt. A cselekményt, amely a múltban, a múltból építkezik, de nyílegyenesen egy észlelhető, tragikus jövőkép felé tart. Egyéniség, függetlenség, szenvedély, életszakasz. Ezek voltak eddig a kulcsszavaink. Most írjunk le egy újabbat: perverzió. Igen, olyan abnormális vágyak ki- és megélése, amely a közerkölcs szemében elítélendő. Ha azt mondjuk, hogy az emberi fantázia végtelen, akkor miért éppen a szexusból eredő fantáziákat korlátoznánk? Nem lenne stílszerű, nem örülne neki a test. És, amit a test akar, azt megszerzi magának, ebben ne legyen bennünk kétkedés. Oscar és Mimi kapcsolatát a folytonos hullámzás jellemzi. Nem is, inkább egyfajta hullámvasúton utazás. Az eufóriától a kiüresedésig. És ennek a folyamatnak, vagy folyamat újraélésének lesz hallgató tanúja Nigel, aki persze szintén saját céllal rendelkezik. Bár egy tisztességes, becsületes angol férfiút látunk benne és belőle, a szexust nála is sok mindent felülír. Oscar közelében van, de csak azért, hogy Mimi közelében lehessen, hogy beteljesüljön titkos vagy titkolt vágya, és szeretőre leljen az asszonyban. Mindent és mindenkit a szexus mozgat, higgyetek nekem. A születéstől a sírig. Tetszeni akarunk, hódítani akarunk, szeretni akarunk. Kapcsolatokat akarunk létesíteni. Örömöt akarunk szerezni maguknak. A léleknek, a testnek. Így van ez rendjén, erre teremtettünk. Ahogy Oscar meséje zajlik a frontképekben, úgy halad és keskenyül a kerettörténet. A testes óceánjáró egy végtelen méteres szakadék felé halad és senki, és semmi nem állíthatja meg. Egy kapcsolat múlása vagy kimúlása az idővel arányos konstellációt mutat. Ahogy a történet a végére ér, mint egy személyes történet, úgy az ember élete is befejeződik egy ponton. És hogy melyik ez a pont? Amikor távozik belőle a szenvedély. A tartás. A hit. Az erő. Onnantól, akárcsak az életben, úgy Polanski korszakos filmjében is felgyorsulnak az események, és az ebből adódó pernyi történések egy látszólag irracionális tettet vonnak maguk után. De csupán látszólag. Mert a magyarázat ott rejlik minden képkockában, minden hangban, minden kimondott vagy kimondatlan szóban és gondolatban, ami a vásznon végbemegy. Mert mondhat bárki, bármit, idővel az édes is keserűvé válik. Még a méz is. Sosem felejthető filmet kaptunk ajándékba a lengyel rendezőtől és alkotótársaitól. Jó tudni, hogy vannak még olyan művészek, alkotó szellemek, akik ténylegesen hisznek abban, amit csinálnak, és meggyőződésük, hogy a film akkor beszél, akkor szól igazat, ha a mondandó alatt kissé megremeg a vászon.Őszi Róberthttp://www.blogger.com/profile/05414313623170579035noreply@blogger.com2tag:blogger.com,1999:blog-1919072792154634821.post-74745669804309291732012-09-29T13:06:00.000-07:002012-09-29T13:07:34.369-07:00Utcabélyegek – A postásHajnalban kel, úgy hordja a levelet,<br />
az ember, aki sosem alszik eleget,<br />
éltes pírt képez ajkán a csípős reggel,<br />
nehezen barátkozik össze az ébredő meleggel.<br />
Fiatal, bohó, fricska fiú ez az Emil,<br />
levelet hord ki, csekket, képeslapot,<br />
s taszítja minden, ami nem fogható, ami steril,<br />
ő még sosem látott, sosem olvasott olyat, hogy e-mail.<br />
<br />
Biciklivel jár mindenhová, döcög alatta<br />
az ócska, régi, elnyűtt Camping,<br />
délidőben ronggyá izzad testén az olcsó len ing.<br />
Oldalán libeg a hatalmas bőrtáska,<br />
benne a sok csekk, levél, mint ezernyi apró sáska.<br />
Ő hozza házhoz a nyugdíjat, ő az, aki<br />
a GYES apró létével sok anyát megríkat,<br />
s ha számon kérik, a pénz mennyiségére utalván,<br />
csak ennyit mond: Mégiscsak pénz ez, kérem szépen,<br />
és nem utalvány.Őszi Róberthttp://www.blogger.com/profile/05414313623170579035noreply@blogger.com1tag:blogger.com,1999:blog-1919072792154634821.post-74043589314275277562012-09-25T12:00:00.002-07:002012-09-25T12:00:28.330-07:00Önéletlányaim - Ő még csak tizennégySarolta<br />
<br />
<br />
Emlékeztek még arra, hogy hol maradt abba a történet? Bizony, bizony, egy hatalmas tölggyé nemesedő születő szerelemnél. Ki is nőtt az a fa, nem volt benne hiba, lettek szép, hosszú, karcsú, zöldellő ágai, amelyen még Pom Pom is bátran himbálóztathatná szőrös kis seggét, üde levelei, sűrű, erős törzse, méretes gyökere. Ez például én voltam. A méretes gyökér. Azt hiszem már megismertetek annyira, hogy lássátok bennem egy kapcsolat megrontóját. A szuszogó balféket, a srácot, aki nem képes adózni a nyílt és őszinte érzelmeknek. Bizony ez vagyok én. No, Erika természetesen nem ilyen volt. Erika gyönyörű volt, okos, intelligens, és ami még fontosabb: szókimondó. Már az elején megmondta, ha nem mennek rendben a dolgok, szólni, fog, megbeszéli velem, ha továbbra sem mennek rendben a dolgok, és újabb megbeszélést igényel, az is rendben, na de, ha továbbra sem mennek rendben a dolgok… akkor lapátra kerülsz kis apám. Eleinte renden is mentek a dolgok, a történések, olyan voltam, mint egy lázadó kamasz, rajongó szerelmes. Szívem szerint heti hét napból nyolcat vele töltöttem volna, az a plusz egy fiktív nap a róla való álmodozásról szólt. Tényleg szerelmes voltam belé. A hajába, a szemébe, a hangjába, a mellébe, az ajkába, a combjába, formás fenekébe, a Vénusz-domb alatti pirosló kehelybe. Igen, ennyire profán voltam, de a szellemét is imádtam. Jókat beszélgettünk az életről, filmről, színházról, pszichológiáról, zenéről, sok olyan dologról, ami engem lényegi értelemben érdekelt, így a korábbi lányokkal ellentétben, Erában szellemi társra is leltem. Eleinte. Aztán valami megváltozott. Már nem voltak olyan mókásak és önfeledtek a beszélgetéseink, már nem voltak olyan teljesek, érzelmileg telítettek a szeretkezéseink. Erika átvette az irányítást és a valamikor szilárdnak hitt összhang, összetört, darabjaira hullott. Természetesen ez volt az a pont, amikor elővette a korábban mondottakat, és elkezdett „elbeszélgetni” velem. Minden ilyen elbeszélgetés felért egy fejmosással. Később egyre lejjebb ereszkedtünk, és némely csörte után úgy éreztem, hogy aktuális megalázásom helyszínén velem kéne felmosni a padlót, mert kábé csak felmosórongynak vagyok jó. Vagy még annak se. Rendesen levitte a pincébe az önbecsülésem. Természetesen a találkozóink egyre ritkábbak és gyorsabb üteműek lettek, már nem álmodtam vele, vagy, ha mégis, hát az semmi esetre sem hasonlított vágyképre, inkább valami eszelős autós üldözésre, ahol én vagyok az üldözött, ő meg az üldöző. Így hát nem meglepő, hogy felszabaduló szabadidőmet más típusú foglalatosságokra fordítottam. Sportolni jártam, filmklubba jelentkeztem, csatlakoztam egy természetjáró csoportba, kenutúrán vettem részt, egyszóval minden olyan cselekményt felvállaltam, ami távolabbá tett, netán még jobban eltávolított Erikától. Volt, hogy két hétig a közelébe sem mentem, mindig kimentettem magam valamilyen ürüggyel. Szia, drága, most nem tudok menni, csúnyán meg vagyok fázva, helló, édes, jaj, ma nem jó, képzeld, a Bencének ma van a huszonötödik születésnapja, hát nem szép kor, igazi buli képes jubileum, blabla. Eleinte jól tűrte. Talán azért, mert titokban ő is több szabadságra vágyott. Nem is szólt vissza, helyeselt, elengedett, engedékenyebb volt, mint anyám valaha. Aztán ez átfordult, és ma már csak egy magából kifordult, kitorzult őrjöngő sárkányra emlékszem, aki a nála lévő cuccaimat úgy intézte el, hogy a ház előtt parkoló kukásautó elé dobta. Nem volt nála sok holmim, de volt közte olyan, ami számomra értékkel bírt. Na, ezt a dömper nem vette tudomásul, és úgy áthajtott rajta, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Szegény Stones kazim, és PUF pólóm később a kukában végezte. A többi, úgy ahogy megúszta. Ez volt a fordulópont. Fel is út, le is út. Ez volt májusban, ha jól emlékszem. Abban az időben jobban nem is tehetett volna velem. Tele voltam életerővel, tervekkel. Remek formában voltam, mind fizikailag, mind szellemileg. Volt egy csomó barátom, jó társaságokba jártam, aktív életet éltem. Pontosan a helyemen éreztem magam, ami nálam azért igen ritka. De ez az időszak ilyen volt. Ezért is tudott belépni az életembe oly hamar, Sarolta. Jézusom, ilyen nőm sem előtte, sem utána nem volt. Saroltával egy olyan őrült hónap vette kezdetét, amilyet azóta sem éltem meg egy nővel sem. Egy este a srácokkal a Wigwam nevű rock kocsmába tartottunk, ami totál a város szélén helyezkedett ell, de egy jó hely volt. Azt hiszem még ma is az, igaz már régen jártam arra. Itt most 97-ről beszélünk. A hely az indián szellem és szellemiség jegyében épült és alakították ki, mindenhol faburkolatok, indián faragások, ilyesmi. Népszerű hely volt. A sor hosszan kígyózott, a füst lazán terjengett, jófajta rockzenét adtak, és a pia sem volt túl drága. És a nők… A Közgáz után itt láttam a legjobb csajokat. A túlsminkelt rock cicáktól elkezdve egészen a mama kedvence, de "belül lappangó tüzes vulkán, hirtelen kitörni készülő" átlagos lányokig. Gimnazisták, egyetemisták, munkába járók vegyesen. Saroltát is itt ismertem meg, épp azon az éjjelen, amiről szó van. A középső fapadokkal körülvett ivós részen ült, egy sörrel a kezében. Hosszú, szőke haja lazán a vállára omlott, tengerkék szeme villanón lobbant, ahogy egy-egy belső fény keresztülfutott rajta. Kis, fekete, szoros fűzőt viselt, akár a vadnyugat korában az olcsó, városi lotyók. Valljuk be, kissé olyannak is nézett ki, de rám részegítően hatott. Le sem tudtam róla venni a szemem. Cigarettára gyújtott, felcsapós öngyújtója volt, ami akkoriban ritka volt a lányoknál, még ma is fülemben van ez az csapott, gyors hang. Klikk-klakk. A sörrel sem bíbelődött sokat, mint a felest szokás, szinte húzóra itta. Egyáltalán nem volt kislányos, inkább egy életerős, vagány nőt láttam benne, ami később be is bizonyosodott, hogy így van. Gondolhatod, hogy meg sem mertem szólítani. Inkább mást szemeltem ki magamnak. Egy szintén nagyon szép és vonzó nőt, lányt. Ő épp a másik véglet volt, aranybarna, seggig érő haj, telt keblek, napbarnított bőr. Ha már itt tartunk, akkor pont az ideálom. Gyorsan bevágtam kettő felest, és ráküldtem még egy boros kólát, és Tamás barátommal a barna hajú lány felé igyekeztünk. Sarolta közben megnézett magának. Kiszúrtam, ahogy érdeklődve méreget. Mit néz ez rajtam? Sok ő nekem, keressen mást. Nekem ez az indiánasszonyra, squaw-ra hasonlító nőszemély kell. Már éppen elé léptem volna, és megszólítani próbáltam, amikor is egy jó egy-kilencvenes pasas elém állt, és mélyre dugta a nyelvét a csaj szájában. Az meg viszonozta. Mondom magamban, ez így nem lesz jó, vagy így kell itt spontán ismerkedni, vagy ez a tag a csaj hapsija. Az utóbbi jött be. A csávó az indiánlány pasija volt, ráadásul még valami zenész is. (Az est folyamán később kiderült, hogy az Irigy Hónaljmirigy tagjának a nőjét akartam lenyúlni.) Kellemes kis égés volt, Tamás úgy röhögött mellettem, hogy majd kiestek a bordái. Saroltára néztem, hogy látta-e a jelenetet, ó, hogyne látta volna, röhögött ő is, ahogy azt kell. Berongyoltam a budira, kissé kihánytam magamból a felgyűlt feszültséget, bevizeztem arcom, hajam, felfrissítettem magam, majd visszatértem a tánctérre. Gondoltam, nekem már csajozás ügyileg úgyis véget ért az este, legalább táncolok egy jót. Bele is kezdtem az őrjöngésbe, a srácok meg követtek benne. Remek zenék követték egymást, Rage Againt The Machine, Guns, Offspirng, Takáts Tamás, Tankcsapda… sok-sok jó zene, olyanok, ami beindítja az embert. Így van, beindítja. Újra erőt ad le a motorba, a hengerekbe, feltölti üzemanyaggal a benzintankot. És tényleg. Alig telt el egy óra, és újra formában éreztem magam. Ezért is döntöttem úgy, hogy itt az ideje a második körnek. Barna után szőke dukál, így jól megnéztem újra magamnak Saroltát. Közben ő is felkelt a helyéről, és ott táncolt nem messze mellettünk egy másik lánnyal. Tiszta Courtney Love ez a nő. Nem nagyon bírom azt a csajt, de az energiáit tudnám fogadni. Ki tudja, hátha egy Sophie B. Hawkins rejtezik benne. Vagy is. Az lenne a legjobb. Mindig is bírtam a többszemélyiségű embereket, hát még nőben. Intettem, Bence cimborámnak, hogy araszoljunk a csajok felé, de ő szó szerint szart rám, akkor odasúgtam Tamásnak, hogy akció van, fater, az meg csak fogta a fejét, és már előre elkezdett röhögni. De ezt most valahogy nem vettem fel, magabiztosnak, erősnek, hódítónak éreztem magam. Jó passzban vagyok, bassza meg, kurva jó passzban, mit nekem Courtney Love, mit nekem Sophie B. Hawkins, mit nekem… Sarolta! Odasasszéztam, mint egy terhes kígyó, végül totál egyedül, mert a srácok közül senki sem követett. Hát, nem mondanám, hogy örültek nekem a lányok. Vagy egy percig észre sem vettek, rázták magukat rendületlen. „… pocsolyába léptem, sáros lett az új cipőm…” Egész közel léptem Saroltához. „… hiába keféltem, elhagyott a nőm…” Faszt hagyott el, közös megegyezés, így volt. Takáts Tamás, hülyeségeket beszélsz, fiam. Már majd lement a szám, mire vége észrevett. Rám nézett, elmosolyodott, és megsimogatta az arcom. Aztán táncolt tovább! Bazmeg, anyám már van tudtommal, otthon alszik, de ha álmából felkeltem, és megkérem, hogy simogassa meg az arcom, biztos megteszi. Ez milyen megalázó már. Lehet még ezt fokozni? Saci bebizonyította, hogy lehet. A hajamba is belesimított, és letessékelt a tánctérről. Konkrétan kiküldött a partvonalra. Piros lapot adott. Ekkor egyetlen gondolatom volt csak, hol a kabátom és hogy milyen busz visz innen haza? Elléptem a csajoktól, és a falnál lévő fapultnak támaszkodtam. Most kezdtem érezni és észrevenni magamon, hogy eléggé be vagyok tintázva. Alig bírtam megállni a lábamon. Csoda, hogy nem kaszáltam el senkit tánc közben, nem hánytam le, nem csaptam szájba, tarkón, mellen, és ki tudja hol. Tökrészeg vagyok. Talán ez lehetett a hiba mindkét hódítási esemény kapcsán. Biztos, hogy nem, de most jó erre fogni. Vagy egy perce támasztottam már a pultot, amikor egy erős, fűszeres, vad, kéjjel teli parfüm illata csapta meg az orrom. De hiszen ez a szőkeség. Ez a Sarolta. Már az est elején is éreztem ezt a vad illatot, teljesen rabjává váltam. Tényleg ő volt az. Megállt előttem, és csak ennyit mondott.<br />
<br />
<br />
- Nem szereted, ha simogatnak? Még a medvék is odáig vannak tőle, pedig azok vadállatok.<br />
- Az embert az anyja simogatja, jó esetben, és az anyasimogatás tíz éves kor felett már nagyon ciki.<br />
- Igazad van, kicsi bocs, igazad van. – simított meg újra, közben fel-felnevetett.<br />
<br />
<br />
Majd megcsókolt. Hosszan, tüzesen, vággyal, kéjjel, lélekkel. Ami energia kiment belőlem, azonnal vissza is tért. Újra stabilan álltam a lábamon, a foltok újra emberekké váltak, a színes pacák fényekké. Sarolta meg királynővé. Egy nagyon piszkos, kéjes, vadnyugati királynővé. Szennyből az angyal by Vavyan Fable. Itt, nekem, most, megszületett. Komoly, elmébe vésődő pillanat volt ez. De nem tartott soká. Úgy éreztük, hogy nem a mi műfajunk a pulttámasztás, így újra a táncoló tömegbe vetettük magunkat. Ha láttátok az „Elemi ösztön” kultikussá vált diszkótáncát, akkor szorozzátok be kettővel, és kijön a mi táncunk eredménye. Vad volt, szenvedélyes, de mégis ritmusos, laza és harmonikus. Már az elején stimmelt köztünk a fizikai kontakt, működött a kémia, ahogy azt ma divatos szóval mondani szokás. Pedig elsőre nem ezt gondoltam volna, és később mások sem, amikor megjelentünk együtt egy társaságban. De mi tudtuk, hogy így van, és remekül éreztük magunk minden helyzetben, minden pillanatban, amit egymás társaságában töltöttünk. És végül hogyan ért véget ez a jónak induló, de rosszba forduló, majd hirtelen feljavuló este?...<br />
<br />
<br />
Hajnal volt, öt óra körül jár az idő. A 6-os villamos a végállomáson várja az indulást. A villamosvezető a közös helyiségben kávézik a kollégákkal. A villamoson szinte senki sincs. Korán van még. Ez az első járat, csak pár munkába induló lézeng a villamos körül, dohányoznak, megisznak egy felest a lángosos előtt. Két fiatal viszont már a villamoson ül. Jó régi fajta villamos. Az ülések fából vannak, deszkázottak, az ablak középütt letekerős, a lépcsők kovácsoltvas fémből vannak, a vezetőfülkét csupán egy függöny választja el az utazótértől. Csupán egyetlen erős szövetű függöny. Könnyen át lehet rajta jutni. A szőke lány az egyik utazópadon fekszik, háttal, a barna hajú srác ölébe hajtja fejét. A fenti fényben égő izzókat kémleli. Egy-egy izzószál éppen készül megadni magát. Az egyik, a vezetőfülkéhez közeli, ki is leheli lelkét, és a fülke teste, ablaka, homályba vész, a motorkocsi izzói azt a részt kevéssé világítják meg. A lány a fiú combjára helyezi kezét, majd ujját végigfuttatja a lábszáron is. Hirtelen felül, és a fülke felé indul, magával húzva a lány hirtelen szült ötletéről mit sem tudó fiút. A szőke bemászik a vezetőfülkébe, felhajtja szoknyáját, kivillan rózsás térde, formás, izmos combja, csipkével ölelt alsóneműje. Lehúzza a bugyit, és láttatni engedi rózsaszín örömszervét. Kigombolja a barna nadrágját, és bevezeti a kéjek házába a megszeppent utazót. Magyarul szexelnek egy hatalmasat. Ott, a Móriczon, a tér közepén, a 6-os villamos vezetőfülkéjében. Hajnalban, az első villamos indulása előtt. Ki tudja ki látta őket, kit érdekel ki látta őket. Egy őrült éjszakát, ilyen őrült mód kell befejezni. Az ember csak egyszer fiatal. Sarolta, Sarolta. Ha rá gondolok, Varró Dani egy verse jut eszembe:<br />
<br />
Szerenád Saroltának<br />
<br />
<br />
Olyan komiszul jön az este,<br />
mint messzi, borissza rokon,<br />
szineződik az orra veresre:<br />
zörgetek az ablakodon.<br />
<br />
Alszol, cica? Száz kicsi, fájó,<br />
halvány szinü visszeren át<br />
kúszik be szobádba e fázó,<br />
együgyü kis szerenád.<br />
<br />
Az vagy nekem, Eörsi Sarolta,<br />
ami vágyteli foltnak a zsák,<br />
nincs összesen annyi poroltó,<br />
hogy eloltsa szivem parazsát,<br />
mint flambirozott pecsenyéstál,<br />
úgy lángolok érted alant,<br />
lelkembe ami bevéstél,<br />
azt zümmögi vissza e lant.<br />
<br />
<br />
Dalolok pihekönnyü terólad,<br />
míg hullik a hó idekint,<br />
az idő zizegő pihehóhad,<br />
belekezdek a dalba megint:<br />
figyuzz ide, állok a hóban,<br />
egy perc és a tél betemet,<br />
ha nem engedel is be valóban,<br />
legalább ne aludj nekem itt.<br />
<br />
<br />
Most kaptam egy új körömollót,<br />
csupa vér ez a tíz körömágy,<br />
már gyűlnek a fákon a hollók<br />
-ijedezget a szívben a vágy-<br />
leskelve köröznek az égen,<br />
mint kunkorodó teagőz,<br />
így szálldos az élet is éppen,<br />
a tavasz meg a nyár meg az ősz.<br />
<br />
<br />
Egykutya persze a tél is,<br />
mindegy hogy olyan vagy ilyen,<br />
hisz végül a köldöke mégis<br />
csupa rügyteli carpe diem.<br />
<br />
<br />
A jelen brükögő lükebéka,<br />
lustálkodik és muzsikál,<br />
a holnap bús düledéke,<br />
kit érdekel az, husikám?<br />
<br />
<br />
De a dalból a szók kiperegnek,<br />
elfognak a lenge szuszok:<br />
mit lángolok itt dideregve,<br />
ha magácska csak egyre szuszog?<br />
<br /><br />
Kihull kezemből a brácsa,<br />
elhallgat a tétova húr,<br />
már durmolok én is, akárcsak<br />
szemeidben az égi azúr.<br />
<br /><br />
Hát, igen. Ebben az időszakban tudtam meg, éreztem meg először, hogy a boldogság az nem egy egzakt, elvont tudományág, hanem egy egyszerű, emberi érzés. De csak akkor, ha a helyén tudod kezelni. Ha nem vársz tőle többet, jobbat, vagy mást, mi a lényege. A szerelmet szeretni kell, máskülönben csak méla frázisok ócska tárházára lel benne az ember.Őszi Róberthttp://www.blogger.com/profile/05414313623170579035noreply@blogger.com5tag:blogger.com,1999:blog-1919072792154634821.post-36153134797358385502012-09-22T07:25:00.000-07:002012-09-23T11:14:55.080-07:00AjtónyitásM. Rékának<br />
<br />
<br />
<br />
Őt nézem. Ritmusosan ringatja fejét, törzsét, a kőkemény ütemek vonalán, csapzott haja szemébe hull, de közben a szeme csukva. Száján jóleső, izgalommal telt mosoly ül, együtt énekli a szöveget a mesterrel. Furcsa így megfigyelnem. Többször megtettem már, de ilyen helyzetben még sohasem. Ebben az álombéli pillanatban, távol az otthontól, a barátoktól, a családtól, a kötöttségektől. Talán épp ezért ennyire fontos és ennyire pontos ez a megfigyelés. Nem nekem, hanem neki. Még senki sem látta ilyennek. Könnyednek, felszabadultnak, örömtelinek. Nem ismerik ezt az arcát. Nem ismerhetik, hiszen gondosan elrejti a kíváncsi szemek elől. Hogy miért teszi, annak biztos oka van, de ezt az okot egyedül ő ismeri. Kevés embert avat be a dolgaiba, kevés embernek mutatja meg énje rejtett zugaiban rejtőző valódi személyiségét. Bár tudná, hogy mennyire szeretném megismerni ezt az oldalát, bár tudná, hogy sosem élnék vissza ezzel a tudással. Egy pillanatra abbahagyja a táncot, rám néz, felnevet, és nagyot kortyol a közös sörből. Belga, ahogy a rock fesztivál is, ahogy az eső is, ami a fejünk fölé került. Ázottak, csapzottak vagyunk, ruhánkból facsarni lehet az esővizet, bakancsunk mélán cuppog az egyre terebélyesebb sármezőben, ami a nagyszínpad előtt kialakulóban van. És bennem vajon mi van kialakulóban? Azt a kérdést, hogy benne vajon mi, fel sem merem tenni magamnak. Majd egy napot utaztunk buszon és vonaton mire ideértünk. Csak ő és én. Ez is kisebb csoda, de a nagyobb csoda mégis itt várt minket. Igen, személyesen maga a mester, Alice Cooper. Na, persze nem úgy, hogy gyertek fiatalok, itt a lakókocsim, igyunk meg egy felest, és meséljetek, mi újság felétek, hanem a zenéje. A zene, amely már évek óta varázsában tart. Engem, őt, minket, egy kisebb csoportot. Ezen a zenén nőttem fel. Kevés álmom van az életben, pláne olyan, amiért tűzbe mennék, de most ez az élmény, itt a sártenger közepén, ez egy megvalósult álom. Cooper mester, Zé, és én. Meg persze a többi tízezer hard rock rajongó. Irdatlan nagy a tömeg, még így is, hogy esőanyó telezokogja a táncteret. Iszom a sörből, és átengedem magam a zene ritmusának, a kőkemény rock n’ roll életérzésnek. Már nem érdekel az eső.<br />
<br />
Éjfél után valamivel lett vége a koncertnek. Mivel a jegyünk úgy szólt, hogy nagyjából csupán erre az egy koncertre vagyunk hivatalosak, tán még egy kisebb mulatságra, így a lankadatlan mód aláhulló eső látványát elnézve úgy döntöttünk, hogy visszaindulunk a városba, a vasútállomásra, ott töltjük az éjszakát és a holnap délelőtti expresszel hazaindulunk. Fejünk zúgott a katartikus élménytől, mit a koncert okozott, lábunkban még dübörgött a ritmus, a dob zaja, a gitárhúrok szaggató játéka. Dalok tömegét énekeltük és adtuk egymás szájába, az egyikőnk belekezdett egy sorba, a másik folytatta és így tovább. Mielőtt leléptünk, feltankoltunk sörrel rendesen, Zé az oldalzsebébe rejtett két dobozos Amstelt, én a kapucnis felsőm zsebébe gyömöszöltem egy harmadikat.<br />
<br />
- A buszmegálló jobbra van.<br />
<br />
- Nem inkább balra, mintha onnan jöttünk volna… - mondom én.<br />
<br />
Zé megáll, két karját a levegőbe emeli, nagyokat fújtat, egy hatalmas és hangos boldog kurjantást lök a Hold felé, és int egyet arra, amerre én mutattam.<br />
<br />
- Nekem arra is jó. – mondja röhögve. – Van gyufád?<br />
<br />
- Nincs. Volt, de elázott.<br />
<br />
- Kurvaélet.<br />
<br />
Láthatóan bosszús lett attól, hogy nem lesz képes rágyújtani.<br />
<br />
- De van öngyújtóm. – odanyújtom neki.<br />
<br />
- Lökött.<br />
<br />
Gyújt magának egy cigit, majd egy másikat nekem. Felém nyújtja. A füst úgy szalad ki a száján, mint ahogy az ébredő gyorsvonat halad át egy hegy sziklájába vájt alagúton. Odaérünk a buszmegállóhoz. A menetrendet vizsgáljuk. Egyszerre ismerjük fel a tényt.<br />
<br />
- Baszod, elment az utolsó ótvaros busz is. Most hogyan jutunk el a városig? Ide vagy tíz kilométer. Gyalog, az esőben, bandukolva, szépen, lazán?<br />
<br />
- Más mód nincs. – mondom nyugodtan, és mélyet szippantok a cigarettámból.<br />
<br />
Rám mosolyog. Tényleg nincs. Ez van, ezt kell szeretni. Pénzünk pont annyi van, hogy kifizessük a vonatjegyet, meg vegyünk valami ételt, italt az útra. Se több, se kevesebb.<br />
<br />
- Nekem jó lesz így. Menjünk.<br />
<br />
Elindulunk az egy kis betonúton a város fényei felé. Fejünk felett a lobogó eső, talpunk alatt a végtelenbe futó útszakasz. Csodás hely ez a Belgium, valljuk be. Mindenfelé zöldellő mezők, az állatoknak kövér legelők, karban tartott, csinos kis tanyák, gazdaságok. Otthon is vannak ilyen helyek, de azok nem ennyire rendezettek. Ilyenkor látni igazán, hogy milyen messze vagyunk Európától. Nem tudom, hogy a koncert, az utazás, vagy a bennem lappangó többnapos láz miatt, de ólmos fáradtság kerített hatalmába. Kissé le is maradtam Zé mögött, és belecsimpaszkodtam egy villanyoszlopba, hogy kifújjam magam. Nem tudom mi lelt, de hirtelen nagyon törékenynek, fáradtnak éreztem magam. Zé odabaktatott hozzám.<br />
<br />
- Mi lelt?<br />
<br />
- Nem tudom. Alig bírok menni.<br />
<br />
- Fáj valamid?<br />
<br />
- Picit a gyomrom, semmi komoly. Viszont a lábamon mintha ólomnehezékek lennének.<br />
<br />
- Nem csodálom, ez a sárral teli bakancs megvan vagy öt kiló, én is alig húzom magam után. – nevetett fel. – Megmondom mi lesz. Te vársz itt öt percet, én meg intézek valami szállást. Annyi tanya van itt, valahol csak elalhatunk egy éjszakára. Nekem sincs se kedvem, se erőm most továbbmenni.<br />
<br />
- Legyen így. – pihegtem. – Itt várok. Siess.<br />
<br />
- Söröd van elég? – kérdezte nevetve.<br />
<br />
- Van, te bolond. – nevettem vissza. Majd egy mozdulattal kifordítottam a zsebem, amiből kikandikált az aranyszín Amstel barnálló fémdoboza. Zé kacsintott egyet, majd elindult szállást keresni. Pénz nélkül nehéz lesz, gondoltam, és csöndben felkészítettem magam a további vánszorgásra. Pár perc sem telt belé, és újra feltűnt alakja, kocogva közeledett felém a sáros úton.<br />
<br />
- Van szállás! – kurjantotta. – Becsűrtek minket egy csűrbe! – mondta röhögve.<br />
<br />
- Egy csűrbe?<br />
<br />
- Ja, tudod, madarak, szárnyasok, kakas, tyúk, miegymás. Meg széna. Rengeteg finom és friss széna. Aludtál már szénában?<br />
<br />
- Még sohasem. – mondtam kissé kedvetlenül.<br />
- Akkor most fogsz. Remek móka. Kényelmesebb, mint egy franciaágy.<br />
<br />
- Ha te mondod…<br />
<br />
Felém nyújtotta a karját és elindultunk a legközelebbi tanya, gazdaság felé. Ez egy kisebb gazdaság lehetett, mert a főépület is igen picinek tűnt, talán, ha két lakószoba volt benne, és az egyéb gazdasági épületekből sem volt sok. Pár disznóólat láttam, meg a Zé által említett csűrt, vagy miféleséget. Egy idős parasztember lépett elénk, ahogy letértünk a betonútról és a ház felé lépdeltünk. Zé intett felé, az visszaintett, és elindult az egyik gazdaépület irányába. Szélesre tárta előttünk a nagy faajtót és betessékelt minket. Egy létrára mutatott, és a csűr fenti részére.<br />
<br />
- Ott fogunk aludni! – mutatott fel Zé.<br />
<br />
Lázasan elbúcsúzkodott az öregúrtól, köszönjük mester, aranyszíve van, maga egy igazán jó ember, éljen Belgium!, ilyesféle kijelentésekkel traktálta az öreget, miközben én minden kínok között felmásztam a létrán és bevágtam magam a legközelebbi széna halomba. A széna friss volt és illatos. És rettentő kényelmes. A nagyi dunyhájára emlékeztetett. Otthonra is széna ágyat akarok! Közben Zé is megjelent, és egy hozzám közelebbi halomra huppant.<br />
<br />
- Na, milyen? Bődületesen jó, nem? – mondta nevetve.<br />
<br />
- Tényleg klassz. – mondtam. – És itt legalább nem esik az eső.<br />
<br />
- Hogy nem esik? Nem bizony! És jó meleg is van. – és azonmód pólóra vetkezett.<br />
<br />
Csuromvizes kardigánját a fenti korlátra aggatta, elkérte az enyémet is, nagyot csavart rajta, hogy ami víz van benne, annak nagy része távozzon, és a sajátja mellé helyezte.<br />
<br />
- Rúgd le a bakancsod is, és vetkezzük le, amit lehet, mert csúnyán meg fogunk fázni. – javallotta.<br />
<br />
Így is tettünk, én bugyira, ő alsógatyára vetkőzött. Strandoltunk már együtt, ismertük egymás testét ilyen viszonylatban is, persze ez azért más helyzet, de nem éreztem kényelmetlenül magam egyáltalán. És ahogy néztem ő sem. Persze, azért a kellő távolságot megtartottuk. Nem vagyunk mi szerelmespár. Zével nem is lehet. Ő egy másfajta férfi, egy igazán magának való lélek. Ismerem már egy ideje, de sosem hallok a nőügyeiről, hogy éppen kivel kavar, kibe szerelmes, vagy éppen ki szeretett belé. Semmi ilyesmi. Bevallom, ez néha zavar, hiszen annyira intelligens, humoros, jó fej pasi. Miért nincs mellette egy nő?<br />
<br />
Vagy tíz percig csak néztük egymást és ültünk ott méla csendben. Elsőnek én törtem meg a hallgatást.<br />
<br />
- Te, Zé…<br />
<br />
- Igen?<br />
<br />
- Kérdezhetek valamit?<br />
<br />
- Tedd! - közölte félhangosan.<br />
<br />
Mindig így közölte, ha úgy gondolta, hogy most valamire őszinte választ fog adni.<br />
<br />
- Szóval… Azon gondolkoztam, hogy én valójában nem tudok rólad semmit, és azt a keveset is, amit tudok, többnyire másoktól hallottam és nem tőled.<br />
<br />
- Mi az, amit tőlem akarsz hallani?<br />
<br />
Kissé meglepett ezzel a kérdéssel. Tényleg, mi is az, amit tőle, személyesen akarok hallani? Amit szeretnék tőle hallani, azt úgysem fogom, azt már egy korábbi helyzetben megbeszéltük, mármint, hogy a férfi és a női vonal nálunk nem működik. Ez így rendben is van, azaz dehogy van rendben, de ezt el kell fogadnom. Viszont egy valamit nem kérdeztem meg tőle akkor.<br />
<br />
- Miért vagy ennyire zárkózott az élettel és az emberekkel szemben?<br />
<br />
Eddig a pontig puhán feküdt a meleg szalmaágyban, de a kérdésre válaszolván kissé felült, majd az oldalára dőlt. Szájába helyezett egy aranyló szalmaszálat, akár egy vidéki cowboy, ropogtatni kezdte, ahogy a fűszálat szokás, majd belekezdett a válaszba.<br />
<br />
- Meséltem már neked a nagyapámról?<br />
<br />
A fejemet ingattam, hogy nem, még sohasem. Az előbbinél is jobban elnyúlt a szalmán, a hátára feküdt, és a csűr tetejét kémlelve belekezdett az igazi válaszba.<br />
<br />
- Artista volt az öreg, a pesti Nagycirkuszban, de idővel kiöregedett és nyugdíjazták. De még utána többször visszajárt a pódiumra, valahogy nem tudott leállni. Egyszer új igazgató érkezett a társulathoz. Meglátta a nagypapát a manézsban, ahogy szorgalmi mód gyakorol a saját örömére, és irdatlan mód leteremtette, hogy mit képzel, maga már nincs itt állásban, hordja el magát, szívódjon fel, vén hülye… - itt egy percre megállt a beszédben, csak a szalma zizegését lehetett hallani, ahogy puhán izeg-mozog a teste alatt - … szívódjon fel, vén hülye. Ezt mondta neki, azaz ősbarom, és a nagyapámnak akkor, ott összetört a szíve. Elmúlt, semmivé lett egy álma, amire egy életet áldozott. Csak ennek élt, kora gyermekkora óta. Nem volt más szenvedélye. Nem ivott, nem dohányzott, nem nőzött, békességben élt nagymamával és a gyerekekkel. De, ennek az aljas tettnek nyomán valami megváltozott a papában. Csendesebb lett, szótlanabbá vált, alig mozdult ki a lakásból. Barátokat nem fogadott, nem járt társaságba, a gyerekekkel is egyre kevesebbet törődött, a felesége, a nagymama is elhidegült tőle. Egy valami volt, ami a szórakozást jelentette számára. Egy éltes, öreg diófa szekrény. A nagyszoba egyik sarkában állt, ha jól emlékszem, családi darab, még az apjától örökölte, aki szolgabíró volt valamely uraságnál, de végül is ez lényegtelen. Ami lényegesebb, hogy ez a szekrény, és a benne rejlő kincsek igazán nagy örömmel töltötték el nagypapát. Ha tehette, órákon át gyönyörködött benne, volt, hogy napokig el sem mozdult mellőle. A legkedvesebb pillanata az volt, amikor csupán résnyire nyitva a szekrény ajtaját, a dió, a kerti gyümölcsök és a múló idő illatának valami furcsa keveréke járta át a szobát, és ezt a szagot, illatot a végtelenségig beitta, azaz öreg tüdő, és olyankor nagyon boldognak tűnt. Ez a résnyire nyílt világ volt az ő örömének a forrása. Aztán, amikor meghalt, a szekrény a mi családunkhoz került. Én addig nem tudtam mi rejtőzik benne, azt hittem valami régi, értékes kincs. De tudod mi volt benne? – kérdezte félhangosan.<br />
<br />
- Nem. – válaszoltam halkan, végtelen figyelemmel.<br />
<br />
- Egy tangóharmonika.<br />
<br />
- Micsoda?<br />
<br />
- Egy hangszer. Egy régi, öreg, kopott hangszer. Egy harmonika.<br />
<br />
- Ennyi, semmi más?<br />
<br />
- Ennyi, semmi más. A zene volt a szekrénybe zárva. Az ütem, a zajok, a lépések. A mozgás. A mozgás, amit elvettek tőle. Érted már, hogy miért vagyok ilyen?<br />
<br />
Egy percig nem szóltam semmit, csak emésztettem a hallottakat. Magam elé képzeltem ezt a szelíd, hóbortos öregurat, és azt a szörnyű képet, ahogy az arcába vágják: Pali bácsi, magát ma kivonjuk a forgalomból. Maga egy senki. Maga csak púp a hátunkon. Tessék hazamenni, Pali bácsi, tessék hazamenni. Megborzongtam e lelketlen kép láttán, és csak ennyit tudtam kipréselni magamból:<br />
<br />
- Elvesztetted a mozgást. Kőbe fagytál.<br />
<br />
Rám nézett, majd rám mosolygott, aztán visszadőlt a szalmára. Én csendben mellékúsztam, és ahogy csak az ember képes olyan finoman, átöleltem. Éreztem, ahogy a tüdejéből útnak indul valami méla zokogás, és szemét könny teríti be. Még sohasem láttam sírni. Még sohasem láttam ilyen szépnek. Arcom az arcához érintettem, ajkamat beterítette a hajából áramló esővíz sós íze, illata. Felém fordította fejét, majd csendesen megcsókolt. Hosszan, lázasan, forrón. Aztán még sokszor. Gyengéden, ölelőn. Így aludtunk el, egymásba fonódva a perzselő szalmaágyon.<br />
<br />
Reggel a belga gazda keltett minket. Felkurjantott a csűr tetejébe, mi lenéztünk rá, és láttuk, hogy egy hatalmas fatálcára jóféle tanyasi finomságokat halmozott fel. A másik kezében pedig méretes tejesköcsögöt szorongatott. Zé felkapta a nadrágját, pólóját, ami szerencsére szárazra száradt az éjjel, ebben a hőtartó, szerelemittas épületben, és lesietett a létrán. Hálálkodva vette át a fejedelmi étkeket az idős gazdától, de az csak legyintett. Flamandul, kissé bosszúsan az orra alatt morgott valamit, de a szeme végig mosolyogva szólt hozzánk. Hallottam, ahogy Zé felnevet, és kezet ráz az öreggel, majd a tejesköcsöggel, és a méretes fatálcával a kezében ügyesen fellavíroz az öregedő létra kissé korhadó falépcsőin.<br />
<br />
- Hatalmas jó fej az öreg! – kurjantotta. – Reggeli után bevisz minket a városba! Mikor indul a vonat? – kérdezi, de közben már lehuppan mellém, és egy kifli csücsköt nyom a számba. Én persze alig tudok beszélni a kifliivel a számban, de azért kinyögöm, hogy délelőtt tizenegykor indul haza a vonatunk.<br />
<br />
- Ó, az tökéletes. A tökéletesnél is tökéletesebb! – dörmögi, majd hatalmasat harap egy méretes sonkaszeletbe, hozzá sodró lendülettel meghúzza a tejesköcsögöt. A finom, gazdag, sűrű tanyasi tej macskabajuszt rajzol szája fölé. Kinevetem. Ő is velem nevet. Csókolózunk. Belevág a szalmába, rám veti magát, felhőtlen és szabad, mint egy kisgyerek. Csókol, ahol ér, de mégsem szeretkezünk. Annak még nincs itt az ideje. Rettentő mód bereggelizünk, majd felöltözünk, leverjük a bakancsokról az odaragadt sarat, visszavisszük az üressé vált reggeliző tálcát, és a tejesköcsögöt, majd az ébredő napba nézve csendesen ölelkezve várjuk az indulást. Nemsokára elő is pöfög egy kisebb kétütemű traktorral az öreg flamand gazda, rámutat a hátsó platós részre, hogy pattanjunk fel. és így is teszünk. Remek, ezzel alig fél óra és bent vagyunk a városban, simán elérjük a vonatot. Hálálkodva pillantok az öreg gazdára. Sűrű hajának ősz fürtjeit az ébredő nyári szellő meg-megborzolja, tengerkék overallja ujján pajkos fényekben tükröződik a zöldellő belga táj. Elhaladunk a tegnapi koncert helyszíne előtt, mindenhol sörös dobozok, fóliák, elhagyott vagy itt felejtett ruhadarabok hevernek, sárban foszló hitehagyott belépőjegyek árválkodnak. Ez hát a civilizált rész, ilyenek vagyunk mi városlakók. Zé közben elégedetten füstöl mellettem, alighanem az utolsó szál cigarettája, ami épen maradt a méretes eső után. Kérek tőle egy slukkot, mélyet szívok bele, majd ráfújom a méla füstöt az út menti tüskés bundában rejtező csontos, vékonyka bokrokra. Csodaszép ez a reggel, sohasem volt még ilyen pompás ébredésem. Behunyom szemem, mélán magam elé képzelem az egyre erőteljesebbé váló napfényt, lázasan fürdetem benne gondolataim. Majd váratlanul Zé megszólal.<br />
<br />
- Októberben Tankcsapda koncert Pesten. Tudsz róla?<br />
<br />
Hogyne tudnék. Már hónapokkal előtte kifigyeltem a honlapon, csak, nincs, akinél aludni lehetne, kevés a pesti ismerős.<br />
<br />
- Tudom, hát. Miért?<br />
<br />
- Feljöhetnél. Nálam alhatsz, ha akarsz.<br />
<br />
Te bolond, hát hogyne akarnék. Milyen ostobák tudtok lenni, ti férfiak! Nem szólok egy szót sem, csak csendben átölelem, és egy finom mozdulattal a hajába simítok. Szereti, nem emeli arrébb fejét, nem tolja el kezem. Sokszor egy érintés mindenre válasz tud lenni. Nem is szólalunk meg egészen sokáig.Őszi Róberthttp://www.blogger.com/profile/05414313623170579035noreply@blogger.com6tag:blogger.com,1999:blog-1919072792154634821.post-63292851441388537462012-08-25T23:34:00.002-07:002012-08-25T23:34:41.497-07:00Önéletlányaim - Szerencsém, a tizenharmadik lányErika<br />
<br />
<br /><br />
Megint egyedül talált az ősz. Én ezzel a kora őszi korszakkal hadilábon állok, pedig, mint évszak, nagyon szeretem. Ő talán engem kevésbé. Ildi okos volt, még azelőtt szakított velem, hogysem meglett volna a repülőjegye, egy héttel az elutazása előtt közölte, szabad vagyok, mint a madár, arra megyek, amerre kedvem tartja. Azért volt olyan rendes, hogy egy kiadós búcsú szexel a tarsolyomban engedett utamra. Ha már vége, érjen jó véget. Ez így volt szép, ez így volt teljes. De én akkor is csaj nélkül maradtam. Ami nem is volt meglepő, mert volt már ilyen előtte, azóta meg bőven. Mégis, valahogy nem tetszett ez az állapot, meg akartam törni azt az átkot, hogy nem lehet, nem alakul ki normális kapcsolatom. Olyan, aki nem lép le, és hagyja itt az országot, nem gyógyszerezi magát az öntudatlanság állapotáig, nem megy félre, nem kavar másokkal, egyszóval, egy normális, kiegyensúlyozott kapcsolatra vágytam. Úgy éreztem készen állok rá. Ennek megfelelően haditervet készítettem. Írtam egy listát. Felírtam rá, hogy milyen nőt nem akarok. Elrettentésként közlöm veletek:<br />
- Ne legyen nyafogós<br />
- Ne rágja a körmét, de műkörme se legyen<br />
- Ne fesse a haját, ha igen, ízlésesen<br />
- Ne sminkelje agyon magát, ha próbababára vágyom, veszek magamnak<br />
- Lehet nagyszájú, eleven, de ne legyen közönséges<br />
- Ne legyen demagóg, legyen aktív politikailag, de ne kirekesztő, elvakult<br />
- Fürödjön minden nap<br />
- Mosson fogat legalább naponta kétszer<br />
- Legyen váltó bugyi a kis táskájában<br />
- Okos legyen<br />
- Szép lehet, de természetes mód. Cicababák kizárva<br />
- … stb. stb.<br />
<br />
Vagy harminc féle indokot felsoroltam, persze ezeknek a felét sem kívántam betartani, sem betartatni, hiszen az lehetetlen. Amit nem írtam a listára, de első helyen volt a gondolataimban az volt, hogy normális nőt akarok. Semmi fakszni, semmi gikszer. Egy értelmes, természetesen, vonzó nőt, akinek jó a társaságában lenni és viszont. Higgyétek el, nem is olyan könnyű ezt végrehajtani, pláne megtalálni azt, akivel végre is lehet. Nem is sikerült. Aztán, amikor már úgy éreztem, hogy mégis…<br />
<br />
<br />
Őszi este volt, az eső szemerkélt, mákonyos, ködfoltokkal tarkított volt a város. Filmklubból mentem éppen hazafelé, akkoriban a Ráday utcában gyűltünk össze eszmét cserélni, és megnézni egy-egy klasszikust. Én szokás szerint Fellini lázban égtem, ami azóta sem változott. Istenítem a nagyszerű Federicót. A köztéri állólámpára néztem, már nyolc óra múlt, a metró felé vettem az irányt. Egyszerre csak egy fiatal nőre, lányra lettem figyelmes, aki legalább húsz csomaggal a kezében szerencsétlenkedett a járda közepén. Mint az éppen mutatványát rontó artista, úgy működött ott. Félő volt, hogy a csomagok nagy része a nedves aszfalton landolnak hamarosan. Alig tíz méterre lehetett tőlem, kiléptem pár nagyobbat, és amikor felé nyúltam volna, hogy felajánljam a segítségem, ő éppen akkor csúszott meg a nedves, foltos betonon, és a csomagokkal együtt az ölemben csücsült. Mivelhogy hirtelen érkezett, így nem készülhettem fel rá. Szépen seggre ültem, ő meg az ölemben követett a föld gravitációs vonzása alapján. Én a vizes betonon, ő a karjaim közt, mindkettőnk kezében szatyrok és csomagok, mert közben egy pár röppályára kerülő ajándékféleséget el-elkaptam ülepemre pottyantan. Milyen más élmény juthatott volna eszembe, mint a Zöld kártyából az az ominózus jelenet, amikor a kreált pár azt hazudja a bevándorlási hivatalnak, hogy a találkozásuk alapja sok-sok összeütköző csomag tragikomédiája volt. Annyi különbséggel, hogy nekem nem volt csomagom, kivéve Camus Közönye, ami a zakóm jobb külső zsebében rejtőzött. Vagy tíz másodpercig csak ültünk ott némán, totál kussban, aztán mindkettőnkből kitört a nevetés. Szép, egyenletes, gurgulázó nevetése volt. Dallamos, játékos. Kacagtunk, nevettünk, az eső közben hullt ránk lankadatlan. A farmerom egy merő víz lett, a cipőm is beázott, a zakóm ujjából forrás indulhatott volna. Így nevettünk mi ott, aztán hirtelen abbahagytuk. Egyszerre, szinte varázsütésre. Megszólalt.<br />
<br />
- Ne haragudj… éppen elutaz…<br />
<br />
Ájvé! Be se fejezd, már itt sem vagyok! Utazz jól, ég veled!<br />
<br />
- … nak a szüleim, több mint egy évre. Hozzájuk viszek át dolgokat, a lakásukba. Holnap jönnek haza, de már mennek is tovább. Most én is újra otthon lakom, drága az albérlet.<br />
<br />
Hah, levegő kifúj. Tehát nem ő utazik. Jó, akkor még ücsöröghetünk az aszfalton. Aztán mégsem. Ritmusosan kilibbent ölemből, összeszedelődzködött, majd felém nyújtotta, a kezét, hogy felhúzzon.<br />
<br />
- Megy egyedül is, köszönöm.<br />
- Csurom víz lettél.<br />
- Az.<br />
- Sajnálom.<br />
- Ne tedd.<br />
- Jól áll a víz.<br />
- Köszönöm.<br />
- Gyere, itt lakunk két sarokra, ott megszárítkozhatsz.<br />
<br /><br />
És elindultunk. Megtudtam, hogy Erikának hívják, és az ELTÉ-re jár angol szakra. Jövőre végez, és tanítani szeretne. Erának a dallamos hang mellé a Jóisten még gyönyörű, hullámos barna hajat is adott, gesztenyebarna szempárt, csinos, fitos orrocskát, piros, húsos ajkakat, dús, lágy ívű szemöldököt. Meg némi szeplőt is, de ez még vonzóbbá tette. A csomagok cipelésén természetesen megosztoztunk, sztoriztunk, beszélgettünk, épp nagy történetmesélésben voltam, amikor felértünk hozzájuk. Nagy, tágas, szépen berendezett belvárosi lakásban éltek. Külön ebédlő, tágas konyha, mindenkinek saját kuckó, utcára néző ablakokkal. Egyből a fürdőszobába parancsolt, ledobatta velem a gönceim, majd beadott egy köntöst. Valószínűleg az apja egyik köntösét. Nem is köntös volt, hanem házikabát. Sosem volt még rajtam házikabát. Köntös se sokszor.<br />
<br /><br />
- Apa ügyvéd. Anya is. Apa már egy ideje diplomataként dolgozik. Régi vágású úriember, meg kései gyerek is vagyok.<br />
<br /><br />
Látja, hogy nem teljesen értem ezt miért tette hozzá. A házikabátra mutat. Ja, igen. Az ilyesmi manapság már nem szokás. Nem zavar, nagyon szép darab. Selyem? Selyem. Milyen szép a varrása. Csak bele ne szeress! – mondja nevetve. Ha a kabátba nem is, beléd biztosan. Tedd a radiátorra a nadrágod, megy már a próbafűtés, hamar megszárad rajta. Hova sietünk? Nem kell úgy sietni. A szüleid?... Csak holnap jönnek haza. Nagyszerű. Teszek fel teát. Gyümölcsös vagy hagyományos? Neked? Gyümölcsös. Nekem is. Várj. Mást előtte. Kinyitja az egyik szekrény középső, lenyíló ajtaját, és egy kisebb italbár tárul fel. Felém nyújt egy itallal teli üveget. Pálinka. Házi. Hoz a konyhából kettő kispoharat, és lehúzunk gyorsban egy-egy felest. Elől hagyom, hátha még melegednél – nevet fel. Köszi, teljesen rendben vagyok, jobban nem is lehetnék. Már csak a pipa hiányzik a számból, a kezemből az Esti Hírlap, a lábamról a mamusz. Hú, de otthon érzem magam. És milyen jól. A tea közben elkészül, kézbe kapom, mézzel, citrommal, majd a kanapéra heveredünk. Közben ő is nekivetkőzött, de mivel ő nem lett vizes, így csak én vetettem le a ruháim. Pólót visel, farmert hord, csodásan kiemelve sportos alakját. Zoknija gyerek zoknira emlékeztet, színes, játékos. Látja, hogy épp azt bámulom.<br />
<br /><br />
- Epres. Imádom az ilyen kis hülyeségeket.<br />
- Semmi gond, semmi gond. Aranyos nagyon.<br />
- Mármint mi?<br />
- Mármint ki?<br />
- Tessék? – kérdezi nevetve.<br />
<br /><br />
Lesütöm szemem, és szürcsölve a teámba kortyolok. Forró. Szinte égeti a szájpadlásom, torkom, a nyelőcsövem.<br />
<br />
- Köszönöm a segítséget. Soha jobbkor.<br />
- Bizony. Soha jobbkor.<br />
<br /><br />
Megint felnevet. Őzikés bögréje van. Tenyerével lágyan simítja oldalát. Élvezi a porcelán által átvett és leadott hőséget. Azt én is. Van bennem felvett hőség rendesen. Már csak le kéne adni…<br />
<br /><br />
- És egyébként van programod estére?<br />
- Ma estére nincs. Úgy volt, hogy átjön a barátom, de…<br />
<br />
Bazmeg. Pasija van. Hová szaladjak? El innen, el. A faterja köntösében? Házikabát. Pláne. A gatyámra sandítok. Vajon megszáradt már?<br />
- … ma délután szakítottam vele. Tegnap este szereztem róla tudomást, hogy megcsal egy ideje valaki mással.<br />
- A rohadék.<br />
<br />
Megint felnevet.<br />
<br />
- Az. De hagyjuk is, nem akarok róla beszélni.<br />
<br />
Minő szerencse, mert én sem. Gyere, megmutatom a lakást. Okéjó. Feltápászkodunk a kanapéról, és ekkor veszem csak észre, hogy a házikabát igen rövidecske, és kilóg belőle majd mindenem, de legfőképpen az alsógatyám. Izé. Van alja is – mondja – de az biztosan nem jó rád, a papa jóval tömzsibb nálad. Ó, fater, minek annyit zabálni, most éghetek itt miattad. Oké, persze, semmi gond, menj előre, majd követlek. Egy párnát szorítok ama testtájékom környékére, és úgy követem. Ő közben folyamatosan mesél, meg persze kérdez is. Mi érdekel? Mi vonz az életben, milyen célok, milyen vágyak… Én meg szívesen mesélek neki. Az irodalom, írónak készülök. Nem mondom. De, mondom. De jó. Tényleg az. Majd megmutatom az írásaim. Majd meg. De jó. Az, nagyon jó. Közben folyamatosan röhög rajtam, és az ölemre sandít, ahol a mamája díszpárnája virít. A szobájához érünk. Meglepve tapasztalom, hogy a lakás méretéhez képest elég kicsi. Csupán egy ágy, egy íróasztal, egy könyvespolc alkotja a szobai berendezést. Meg egy nagyon színes, mintás függöny. Igazi lányszoba, de mégsem giccses. Tetszik. Ritkán járok lányszobában. Elképzelem benne, ahogy a napi rítusait hajtja végre. Reggel felkel, beágyaz, felöltözik, előveszi a jegyzeteit az íróasztalból, a könyvespolcról a könyveket. Vagy csak úgy egyszerűen délutánonként választ magának egy olvasnivalót, leül az ágy szélére egy szem almával és a könyvvel. Nagyot harap az almába, majd elmélyülten olvasni kezd. Ilyen gondolatokban fürdök, amikor hirtelen nekem szegezi a kérdést.<br />
<br />
- Elégedett a könyvespolc felhozatalával az író úr? – kérdezi nevetve.<br />
<br />
Végigmérem a polcot. Dugig van könyvekkel, leginkább regényekkel. Sűrű sorban sorakoznak a jobbnál is jobb művek. Móricz, Kosztolányi, Fekete István, Szabó Magda, Balzac, Dosztojevszkij, és a költők, Ady, József Attila, Tóth Árpád, Radnóti, Verlaine, Shakespeare… Ha nekem ilyen válogatásom lenne a honi és a világirodalom nagyjaiból. Vannak írók és kötetek, amelyekről még sosem hallottam, de szégyellem megkérdezni, nem akarom kellemetlen helyzetbe hozni a bennem tobzódó, lánglelkű költőt, író urat.<br />
<br />
- Csodás gyűjtemény, nagyon jó ízléssel lett összeválogatva.<br />
<br />
Közben a párna természetesen még mindig a tökömön csücsül. Látja zavarom, először kuncogni kezd a látványon, majd harsogó kacagásba kezd. Ne már, ne cikizz, elég legyen már. De, ahogy a vizes járdán, úgy itt a fűtött lakásban sem tudok ellenállni, hogy ne vele nevessek, csak most nem rajtunk, hanem pusztán önmagamon. Röhögünk, a szemünkből humorkönnyek gördülnek alá. Aztán egyszerre hagyjuk abba, valami mágikus csengettyűszóra. Közben teljesen beesteledik, az utcán felkapcsolják az éjjeli világítást a közúti villanyoszlopokon. Még azért vissza-visszatér belénk némi heherészés, de már kezd enyhülni ez a vidorba hajló lázas örömködés. Magához húzza a kezem, szépen a dereka köré fonja, majd közelebb húzódik hozzám. Egészen közel. Az arcomhoz emeli arcát, tisztán ki tudom venni lélegzetét, parfümje illatát, esőtől ázott hajának samponnal kevert édeskés ízét. Megcsókolom. A párnát még mindig fél kézzel magam előtt szorítom. Megint felkacag. Hülye – szól rám szelíden, majd kiragadja kezemből a páncélnak használt textilt, és az ágyra hajítja. Csókolózunk. Finoman, édesen. Szenvedéllyel. Aztán együtt álmodunk. A meglelt éjjel, a fellelt reménnyel.Őszi Róberthttp://www.blogger.com/profile/05414313623170579035noreply@blogger.com2tag:blogger.com,1999:blog-1919072792154634821.post-21415071899944358012012-08-10T08:47:00.002-07:002012-09-24T22:23:50.601-07:00Önéletlányaim - Tizenkettő és feledik lányCharlotte<br />
<br />
<br />
<br />
Dübörög a zene. Techno klub. Nem szokásom ilyen helyre járni. Idetévedtem. Részeg vagyok. Részegek vagyunk mindannyian. Az egész kóceráj, az arcok, a csajok, a DJ, a zene, a tánc, a fények… Részegek és révülők. Hiszen nem mindenki az italtól élveteg. Van, aki be van lőve, így hat rá a mámor. Így talál ma rá Ámor. Betántorgok a tánctérre, lábam, mint két rongylabda pattog alattam. Kezemben papírpohár, benne vörösbor kólával. A rágógumi a számban lassan átveszi a bor ízét, savanykássá, íztelenné válik. A klub pincehelyiség, füstös, levegőtlen, homályos. A folyamatosan villódzó fények remegtetik a zene ritmusát, az ember méretű hangfalak rezegtetik a membránokat, egészen a vastagbél faláig hatolnak, a gyomorig, az idegekig. Nincs leállás, nincs megállás, pörög a kar, ritmusra tombol a láb. Pólóm egy merő víz, a halántékomon méretes izzadságcseppek gyöngyöznek. Odakint hűvös az idő, de idebent, ebben a levegőtlen présben pokoli a meleg. Bírhatatlan a forróság, mégis tele a táncterem. Egy ritmusra mozog a tömeg, lüktet, pulzál, a testekben lévő hormonok energiaszintje a plafont verdesi. Tagadhatatlan, rám is hatással van a közeg, részegségem ellenére, vagy pont ezért, irtó kanosnak érzem magam. Pedig nem kellene, hiszen párkapcsolatban élek, megkapom, amire szükségem van, sőt, még valamivel többet is. Ha valami rendben van ebben a kurva életben velem, az éppen a szexuális életem. Ne ácsingózz ott alul haver, kushadj. Közben elfogy a borom, a pulthoz vánszorgok, kikérem az újabb menetet. Ma egyre megy, itt oltári nagy bebaszás van készülőben, ilyenkor nem tehet mást az ember, sodródik az árral… A pultos rám röhög, szánakozva végigmér, de azért kitölti a piámat, és leveszi a szokásos borravalót. Ez most nekem is, neki is az. Életrevaló gyerek, kedvem lenne meghívni egy italra, de az utolsó ötszázasom vándorolt hozzá. Kemény lesz a hazaút, remélem, nem hányom tele az éjszakait. A DJ közben rákapcsol, és valami irgalmatlan szar és együgyű zenét kezd el nyomatni. Minden ütem, szinte kiveri a házfalat, akkora erővel szabadul ki a hangfalakból. A stroboszkóp szaggatott, szórt fényeket vetít a telepingált falakra, a beülős bokszokban más részegek, vagy éppen lerészegedni vágyók hajszolják az este hívságait. Észreveszem a srácokat, pár tizenéves agyát húzzák, nyüstölik őket a jóra, gyertek ágyba, baby, gyertek ágyba, egyszer úgyis el kell veszíteni… Felröhögök. Nem vesztek ti azoktól el semmit, cimborák, odaadták ők azt már másnak. A nők könnyen érnek, igaz, könnyen is fonnyadnak. Közben egy kéz fonódik a nyakamra. Simogat. Becéz. Lejjebb halad. Cirógatja mellkasom. Csiklandozza hasam. Felkúszik az alkaromra, érinti csuklóm, tenyerem. Egy percre megpihen, majd kiveszi a kezemből a poharat, és eltünteti a hátam mögött. Hallom, ahogy nagyokat kortyol belőle a kéz tulajdonosa, majd jólesőn sóhajt rá egyet. Finom, mondja. És otthagy. Megfordulok. Megnézem, ki ez. Egy lány. Egy gyönyörű lány. Olyan nő, akit Isten biztos jókedvében teremtett, mert annyira szép. Címlapra való. Csípője ring, mint a tenger, hosszú fekete haja szinte seggét verdesi. Bőrnadrágot visel, ami még jobban kiemelt formás fenekét, hosszú, izmos combját. Megáll bennem az ütő, megdermed bennem a vágy. Ha az előbb kanos voltam, akkor vajon most mi vagyok?! Érdeklődve várom a folytatást, ha van. Eltelik öt perc. Tíz. Semmi. Félóra. Semmi. A lány önkívületben tombol az egyre haragosabb, vadabb ütemekre. Eltelik egy óra. Trikója merő izzadságfolt, karján, arcán gyöngyözve gördülnek alá az este kis, érlelődő vágycseppjei. Hirtelen leáll, úgy, mint amikor a babákból kifogy az elem, mellém lép, újra beleiszik a boromba, sőt, kiissza az egészet. Mehetünk – mondja. Hová? – kérdezek vissza. Nem akarod? Egy pillanatra gondolkodóba esem. Ha visszakérdezek tuti faképnél hagy. Nekem barátnőm van, szeretem, jó vele. Ő is szeret. Még sosem csaltam meg senkit. Nem most kellene elkezdeni lelkizni, ébresztem újra magam. Ez az istennő arra vár, hogy ágyba vidd. Nem teheted meg, hogy ellent mondasz neki. Húszéves vagy, most vagy a legjobb korban, ő meg pláne, ezt a nemet, ha most kivinnyogod magadból a későbbi korokra is nemmel szolgál majd, és sosem tudod meg milyen érzés a zavarosban halászni. Hát, ha nem is akarom. De, akarod. Látom rajtad. De még mennyire, hogy akarod. De nem. De bizony. Mondom, hogy nem. Ne tagadd. Nem tagadom, nincs mit. Balfasz. Hol a bilétád, hozom a kabátokat... – súgom oda neki. Ideadja. Egy perc és az utcán vagyunk. Odasétálunk a kocsijához. Kicsi, levehető tetejű olasz sportkocsi. Még pénze is van, bazmeg. Mire kellek én neki? Arra. Ma estére. Egy alkalmas fiú leszek. Én sem szeretnék mást. Túl jó lenne nekem. Túl más. Gyújt egy spanglit, odakínálja, gázt ad, és széles ívben, nagy gázzal kifordul a körútra. Beleszívok a fűbe, mélyen lent tartom, agyamban ezer szivárvány nyílik, szemem ködén át látom hogyan játszik az esti fény a körúti százéves ablakok vonalán. Elveszi a spanglit, markába helyezi, majd utasít, hogy fogjam meg a kormányt. Lába tövig a gázpedálon, legalább százzal hasítunk. Idegenekkel így csinálom, bocsi. – mondja. Semmi gond. Olyan sűrűnek, feketének, ismeretlennek tűnnek most az utcák. Hová tartunk, te szépség, mondd hová is tartunk? A fű meghozza a hatását, oldottabbá válik, röhögcsél, sztorizik, a lábam között matat. Minden porcikájában tombolni látszik a frissen ébredt vágy. Hagyom, hadd csinálja. Láthatóan be van indulva. Piszok mázlista vagyok. Ildi is így gondolja majd – rivall a tudatomba egy békegalamb ürülékén áttetsző gondolat. Menj a picsába – mormolom oda a finomabbik énemnek. Ez az éjszaka nem a tiéd. A lányt nézem. Charlotte. Tényleg így hívják. Francia. Félig. Az anyja magyar. Itt tanul az ELTÉ-n. Filozófiát. Még értelmes is. Mi lesz velem, ha beleszeretek? Látom a szemén, a mosolyán, hogy ez nem fordulhat elő. A játékszabály piszok egyszerű. Egy éjszaka, és utána mindenki megy a dolgára. Nincs folytatás. Ennyi az indulás, ennyi a megérkezés. Szeretném megtippelni a havi megérkezéseinek a számát, de inkább nem rontom el a kedvem azzal, hogy más szerencséseket is lajstromba veszek. Most én vagyok itt. Lelassít, megáll. Úgy vágja be a verdát két pihenő autó közé, akár egy autóversenyző. Már biztosabb lábakon állok, az alkohol egy része távozni látszik, most a fű vette át a helyét. Vigyorgok, mint a vadalma. Ő sem kevésbé. Beszédnek helye nincs, csak mondatfoszlányok hagyják el szánkat. Kulcs… kapu… lift… a harmadikat, lécci… hogy ki van… mi?... a lift, hogy ki van pingálva… ja… csók. Csók. Csók. Nyelves, nyálas, vad. Nekem szorítja combját, érzem, ahogy a feszülő bőrnadrágban összerándulnak izmai. Atyaég. Már a liftben vetkőztetni kezdem, nem veszi zokon. Régimódi bérházban lakik, a felvonó van vagy száz éves, de azért szépen felcsoszog a harmadikra. Kirúgom az ajtót, kituszkolom a liftből, egyenesen a szembe lévő falnak nyomom, majd elemelem tőle, és a lépcsőkorlátnak feszítem. Élvezi. A kulcsért nyúl, rámutat a legközelebbi ajtóra. Menjünk. Benyomulunk a kéróba, sötét van, érzem, hogy az ablak nyitva, friss, levegővel telt lakása illata. Folytatjuk, amit elkezdtünk. Pár pillanat alatt megszabadulunk a ruháinktól. Ott, a padlón teszem magamévá. Egyszer. Kétszer. Háromszor. Aztán kidőlünk. Lihegünk, mint akik most futották le a maratonit. Röhögünk. Felkel a padlóról, még mindig meztelen. Betipeg a konyhába, bort vesz elő, poharakat. Tölt, majd visszahuppan mellém. Csodás volt… - suttogom a fülébe. Velem mindig az… - súgja vissza. Nem maradhatsz itt, reggel érkezik az apám Párizsból. Bazmeg. Ne már. De már, szépfiú, ennyi volt, ki vagy rúgva, lehet távozni. Oké. – megcsókolom a száját, gyengéden, finoman. Örökké emlékezni fogok rád. Én is. Még egyszer végigsimítom a kezem a testén, majd megkeresem széjjelszórt ruhadarabjaim, felöltözöm. Az ajtóban még egy utolsó, forró csókkal búcsúzik, aztán rám csukja az ajtót. Még vagy öt percig állok ott a motozó sötétben, hallom, ahogy elindítja a lemezjátszót, megengedi a fürdővizet, enni ad a papagájnak. Mit gondolhat most? Mit gondolhat egyáltalán az életről? Nem hívok liftet, frissen, üdén, álmokkal teli lecsattogok a lépcsőn, a kaput szélesre nyitom, és kilépek a hajnali fényekben úszó utcára. Most nézem, hogy ez a Galamb utca, nem messze a Váci utcától. Szép kis utca. Tiszta, rendes. Felnézek, ahol Charlotte lakását vélem látni. Ég nála a villany, még talán az alakját, sziluettjét is felfedezni vélem… Milyen egy piszok mázlista vagyok – gondolom. Összébb húzom magamon a széldzsekit, zsebre vágom kezem, és a Deák tér felé indulok. Még jár az éjszakai. Talán elcsípem a legközelebbi járatot. Egy saroknyira Charlotte lakásától néhány füstös, szürke, dagadt városi galamb szegődik mellém. Az egyik egész közel merészkedik, szinte az arcom, a tekintetem vizslatja. Piszok csaló – kurrogja oda félvállról, majd tovarepül, de távozóban még leszarja a bal vállam. Bűn és bűnhődés – villan be egy gondolat. Zsebkendőt veszek elő a zsebemből, és letörlöm az ürüléket. Igen, csaló. De az élet mi más, ha nem végtelen csalások és öncsalások sorozata? Ma csaltam, holnap teremtek. Nem vagyok tökéletes. Embernek születtem.Őszi Róberthttp://www.blogger.com/profile/05414313623170579035noreply@blogger.com1tag:blogger.com,1999:blog-1919072792154634821.post-29788736999127815042012-08-06T01:29:00.001-07:002012-08-06T01:29:07.512-07:00Önéletlányaim - Tízenkettes számú<div class="mbl notesBlogText clearfix">
<div>
Ildiana<br />
<br />
1996
áprilisában újjáéledt a korábbi zenekarom. Vagy három évvel azelőtt
csörömpöltünk egymással egy keveset, igazi garázs rock zenekar voltunk.
Egyetlen fellépésünk volt, a Gruber Ildi születésnapján, elektronika meg
erősítők nélkül persze, igazi unplugged műsor keretében. Játszottunk
vagy öt számot, ebből kettő volt saját, a többi feldolgozás. A
szövegeket én írtam, a zenét Tamás barátom, már ha nem éppen lopott
kottából dolgozott, mert valahogy mindig olyan Nirvana beütésűek,
jellegűek voltak az akkordok. De ez zavart minket a legkevésbé. Az már
inkább, hogy nem voltunk valami tehetségesek. Az ének részét én
vállaltam magamra, ez már megadta az alaphangot, hogy ne legyünk jók.
Igaz, hogy még így sem én voltam a legrosszabb a zenekarban. A dobosunk.
Kettő normális, egybefüggő ütemet nem tudott előcsalni a szerkóból. Nem
csoda, hogy abbahagytuk olyan hamar. De most mégis összeálltunk újra,
leporoltuk a hangszereket, és mit ad isten, a fő ok az volt, hogy a
Gruber Ildi újfent születésnapi bulit rendez. Nevezetesen a
tizennyolcadikat, és azon nekünk mindenképpen ott kell lennünk, meg
vinni a hangulatot, mert a három évvel ezelőtti bulit még mindig sokan
emlegetik, hiszen az volt a legjobb, és senki sem érti, hogy miért nem
futott be végül a The Violin. Mi pontosan értettük, tudtuk. Nem voltunk
mi annyira jók. Ja, a nevet én adtam a bandának. A hegedű. Közünk nem
volt hozzá, hiszen egyik dalunkban sem szólalt meg ez a hangszer, vagy
írtuk volna bele egy nótába, de jól hangzott, és még egy skiccet is
készítettünk róla, az is jól nézett ki. A srácok kicsit művészinek
tartották, de Tamásnak tetszett, és mivel nála próbáltunk, így ő volt a
döntnök. Akinek helye van, hatalma is van. Na, szóval, a buli májusban
volt, mi épp április elején alakultunk újjá, kemény egy hetünk volt rá,
hogy összehozzunk valamit. Össze is jöttünk egy próbára, és be kell,
valljam, ennyi időnek a távlatából, az mellett, hogy nem ment rosszul
még élveztük is. Ez lelkesítően hatott ránk, így azonnal elmentünk
berúgni egy nagyot. Az is jól sikerült. El is döntöttük, hogy több
próbát nem is tartunk, egyrészt azért, mert kurva jók vagyunk, másrészt
azért, mert Tamás nagyanyja kipaterolt minket a kecóból. Nem volt
szívbajos az öreglány, Bubu dobszerkóját kapta fel elsőnek és vágta ki a
gangra. Csak úgy nyekkent a cin az aszfalton. Olyat csörrent, mintha
cirkusz érkezett volna a városba. Amikor az én gitárom kapta fel, kissé
megijedtem, de azt nem csúsztatta végig a keramiton, csak letette az
ajtó elé. Nem értem miért tartotta elviselhetetlennek, hogy egy másfél
szobás belváros kis lakás gyerekszobájában próbáljon egy rockzenekar.
Nem volt fogékony az újra az öreglány, Margit néni. Viszont áldott jó
szíve volt, amikor kibaszott minket, még kutyafuttában lekevert egy
hatalmasat az unokájának, viszont később megkínált süteménnyel. Túrós
pitével. Kétszer vettem belőle annyira finom volt.<br />
<br />
Az
affér után ugyan kissé elkeseredtünk, de nem adtuk fel, levittük a
cuccokat a sufniba, próbálnunk már úgysem kell, a buli napján meg érte
jövünk a kis Barkasszal, bepakoljuk, aztán annyi. Így is történt. Ótvar
szar, régi és ócska volt az a kisteherautó. A buli Budán volt, így át
kellett caplatnunk Angyalföldről, fel, egészen a Moszkváig. Az elején
még semmi gond nem volt, bár ugyan csak a hármast vitte a verda, azért
szépen elevickélt a körútig. A Margit-híd előtt támadt kedve kilehelni a
lelkét. Mindezt péntek délután, öt órakor, a legnagyobb
csúcsforgalomban. Egy percig csak ültünk némán, kezünkben a hangszerek,
lábunk alatt négy rekesz sör. Aztán felnevettünk. Egyszerre. Egy
kibaszott nagyot. Felváltva röhögtünk a helyzeten. Jöttünk volna inkább
riksával, vagy elefánttal, bazmeg – mondta Tamás, a zenekarvezető. Ezen
is jót röhögtünk. Kinyitottunk négy üveg sört, betoltuk se perc alatt,
kitántorogtunk a Barkácsból, és elkezdtük tolni a hídon, Buda irányába.
Ott és akkor, azt hiszem megdöntöttük, „az egy perc alatt a legtöbb
kurva anyázás” világrekordját, mert természetesen stílusosan a híd
közepén toltuk a lerobbant kisteherautót. A kocsiban néha megrezzent
egy-egy cin, olyan hatást keltve, mintha egy rezes banda vonulna át a
hídon. A felénél megálltunk, és ittunk még egy sört. Olyanok voltunk, a
lemenő alkonyi fényben, mint a nemtörődöm, részeg görög istenségek.
Végül csak átevickéltünk valahogy, és mivel senkinél sem volt
mobiltelefon, nem is volt még nekünk, létezett már, de kibebaszott drága
dolog volt, és volt vagy négy kiló az aksival együtt. Jó, ebben az
időben már voltak maroktelefonok is, de még nem terjedt el annyira. Jobb
dolgunk nem lévén, stoppoltunk. Már többször megfigyeltem, ha bajba
kerülsz, de van elég sör nálad, a szerencse melléd áll. Így is történt.
Lestoppoltuk Pista bácsit meg a teherautóját. Egy szintén öreg és
szakadt IFÁ-t. De ez mégis működött, még ha majd szét is akart esni.
Szerencsénkre az öreg szerette a sört, és nem volt ellenére, hogy
elvigye a cuccainkat egy rekesz Steffl ellenében. Mit lehet tenni? Mi is
beszoptunk majdnem egy rekesszel, neki is megy egy, majd a buliba
maximum kettővel viszünk. Mi fizettük, mi döntünk a sorsáról.
Hangszerek, sör, Barkaszból ki, IFÁ-ra fel, én az Imivel hátra, fogni,
vigyázni a cuccokra, Tomika, Bubu előre boldogítani az öreget, meg
mutatni a címet. Nem telt bele félóra és ott voltunk a buli helyszínén.
Tisztességesen fennhagytuk a láda sört István iszákos úrnak, gyorsan
leszedtük a hangszereket, és becsöngettünk. Aztán egyszerre ugrottunk
hátra. Mert a kapu nyitva volt, és ez nagyon invitálónak hatott, az a
négy dobermann, aki felénk közelített, futva és morogva, már kevésbé.
Na, bazmeg, itt a sör nem segít… - súgta a fülembe, Imike, és baromira
igaza volt. Kutyacsont meg éppen nem volt nálunk. Ekkor meghallottuk a
hangot. Ildiana dallamos, csengő-bongó hangját. – Rocco, Simi, Beni,
Nyugi, állj! Vissza, ide hozzám! – mondta ezt akkor, amikor Nyugi épp
azzal volt elfoglalva, hogy melyik bokámat kóstolja meg először. De a
dögök szerencsére hallgattak rá, és visszavonulót fújtak, mi meg kissé
nehézkesen, de feltápászkodtunk a földről. Akkor láttam meg újra. Három
év után. Ildianát. Hogy miért ez a hülye név? Mert megrögzötten
rajongott Indy Jones-ért. Nem vicc. Odáig ment, hogy a nagy európai Indy
Jones klub alelnöknek választotta, vagy mi a szarnak, és kapott Indy
kalapot, meg ostort, meg efféle kegytárgyakat. Mindezt Stockholmban. Egy
vadállat volt a nő Indiana Jones ügyben. Másban egyébként nem. Ebbéli
megszállottsága mellett más beütése nem volt. Mindenkinek kell valami,
ami igazán megmozgatja. Nekem ez volt, van és lesz az írás. Meg a zene
is ilyen volt akkoriban, igaz az csak rövid ideig. Hú, jól nézett ki az,
Ildi! Apám, azok a dudák. Régen is nagy volt neki, de az elmúlt három
év kifejezetten jót tett a cickóknak, hogy a méretük még stabilabbá
válhasson. Mint két érett mangó. Mit mangó. Kisdinnye. Közepes. Nagy,
ízletes görög. Ah, csuda cickók voltak azok. Áldom az eget, hogy később
közelebbről is megismerkedhettem velük. Mikor a kutyák eltakarodtak, ő
lejött közénk, szétcsókolt minket, annyira örült nekünk, majd
megmutatta, hol tudunk lecuccolni. A buli egyébként már elkezdődött, de
még nem voltak sokan. Kérdeztem mennyien lesznek. Nem sokan, nem sokan.
Száznál nem leszünk többen. Száz? Baszod, egy-egy híresebb rockzenekar
első, bemutatkozó koncertjén nem voltak ennyin, de jók vagyunk. Kaptunk
helyet, kaptunk piát. Ildi sürgött-forgott, mindig is a középpontbélinek
érezte magát, így teljesen jól állt neki ez a szerep. Nekem, így Lili
után, pont egy ilyen lányra lenne szükségem. Ezt éreztem, amikor láttam,
hogyan, miként létezik térben és időben. Egy kis idő után rendesen
beindult a házibuli, pár óra elteltével úgy éreztem, hogy telt keblű
csodám bizony alaposan alálőtte ezt a százas értékhatárt. Ha nem is
kezdtük el kirúgni a ház oldalát, vagy lebontani az alapokat, azért
elindult az egymás közötti préselődés rendesen. Persze, ezt lehet, hogy
az egyre növekvő alkoholfogyasztás számlájára kellene írni. Közeledett
éjfél, és közeledett a mi kis előadásunk. Hangoltunk egy nagyot a
lányszobában, és a nappali felé vettük az irányt. Ildi közvetlen
előttünk ment, úgy riszálta a farát, hogy szinte az arcomban éreztem
azokat a finom, izmos, feszes domborulatokat. Hőhullámaim voltak, de nem
az italtól. Eldöntöttem, ez a csaj kell nekem, megszerzem magamnak, még
ha csak egy éjszakára is. Bementünk a zsúfolt nappaliba, óriási volt a
tömeg, összezsúfolódtak vagy ötvenen, hatvanan, Ildiana hangos szóval
bejelentett minket, mi meg azonmód a húrok közé csaptunk. Jól indultunk,
Elvisszel. Aztán egy kis Ramones, Guns, Kispál, Nirvana. Végül egy
saját dal. Hadd ne idézzem, annyira gyermeteg volt, hogy ennyi idő
távlatából is fáj. De szerencsére ki kamara koncertünk közben is
rendesen fogyott az ital, így a végén, akárcsak három évvel korábban,
tapsvihar közepette távoztunk. A nép őrjöngött, hurrázott, de mi, ott a
nappali közepén, két kanapé közé feszítve tudtuk, hogy ez a csúcspont.
Ez volt a The Violin búcsúkoncertje. Ahogy beszéltük később, mindig is
így képzeltük. Csak Bubu gondolta másképp. – Mit így, baszod? Csendélet
festmények voltak a falon, meg egy nagyi ezeréves fotója, amint
cseresznyét majszolgat. Hát, tényleg csodás pillanat. Kurvára csodás.
Leintettük. Ő volt közöttünk a legkevésbé művészi hajlamú egyéniség.<br />
<br />
A
koncertet letudtuk, a zsugát elpakoltuk a garázsba, Ildim, édesem,
drágaságom azt mondta, hogy akkor jövünk érte, amikor akarunk, nem
sürgős. Most pedig bulizzunk! – szólt ránk hangosan. És mi buliztunk. A
javából. Tamásom se perc alatt becsajozott, igazán jóképű, jó fellépésű
gyerek volt a rohadékja, Imike összeakadt valami tarisznyás okoskával,
Bubu meg leginkább még tovább piálni akart, ahogy elnéztem az ábrázatát.
Basszus, az a leghülyébb tag a világon, aki egy buli házigazdáját
próbálja felszedni, mindezt annak a tizennyolcadik születésnapján. Ez a
kretén, ez voltam én. Természetesen sosem találtam egyedül, ide rohant,
ezzel beszélgetett, azzal táncolt, evett, ivott (jó sokat), vécézett,
drámázott, sírt, nevetett, szájon csókolta a barátnőjét, smárolt vagy
három sráccal, öt meg széttapizta. És én mindezt végignéztem,
végtelenségig dudorodó nadrágban. Aztán szép csendben ránk telepedett az
éj, és eljött a hajnal. A buli csendesebbre váltott, sokan hazamentek,
vagy kiütve, horkolva durmoltak a padlón. A zene még szólt, de már nem a
buli zenék, hanem az érzelmes lassúk, néhányan még egymásnak
dörgölőztek a tánctéren, de a party már készült kilehelni a lelkét.
Ekkor vesztettem szem elől az Ildit. A csendben, az unalomban. A
pörgésben mindvégig követtem szememmel, és amikor itt lenne a lehetőség,
eltűnik a szemem elől. Kezdtem mérges lenni magamra. Ekkora lúzer nem
lehetek. Felhajtottam a söröm, és elindultam megkeresni. Sehol sem
találtam. De ez így legyen igaz, sehol sem volt abban a kibaszott,
hányás és punci szagú lakásban. Lebotorkáltam az erkélyről, Rocco, Simi,
Beni, Nyugi szerencsére már aludt, vagy legalábbis úgy tettek, mert
simán elsétálhattam mellettük. Megálltam a garázs előtt. Egy félig telt
pezsgősüveggel volt kitámasztva az ajtaja. Elvettem az üveget, majd
belöktem az ajtót. Ott feküdt ő. A dobszerkón, és Tomika gitárjával
játszadozott. Nem úgy, ahogy Tomi szokott. Szóval értitek.
Belekortyoltam egy nagyot a pezsgőbe, majd beljebb léptem. Úgy tett,
mint aki észre sem vett. Kéjesen nyögdécselt. Még közelebb léptem. Rám
nézett. Magához húzott. Megfogtam az e-dúrt, aztán a g-pontot.
Felszakadtak a gátak. Csókoltam, szerettem, egy szó nélkül. A levegő
hideg volt és csípős. Az öle meleg és ölelő. Egy kis idő után elfogyott a
pezsgő, egy kis idő után elfogytam én is. Felkelt, és ránk terített egy
ócska plédet. Ne haragudj, nem túl szép és igényes, a nagyi használja a
cseresznyeszedéshez. Igen, láttam a képet, nagyon jó, csodás nagyagyán
lehet. Felnevetett. Mit nevetett, röhögött. Aztán lázasan szájon
csókolt. Én vissza. Még egy csodás kör következett. Aztán reggelig
beszélgettünk. Mindenről, ami jött. Szóba került Indy is. Kész
szerencse, hogy én is nagy rajongója voltam ennek a megveszekedett
archeológusnak. Közben Nyugi szép csendben besomfordált a garázsba. De
már nem megharapni akarta a bokám, hanem megnyalni. Mikor ezzel megvolt,
leheveredett elénk, mi meg egymásba bújva, elaludtunk végül. Nyugi
őrizte álmunk. Ettől fogva, Ildiana és én, jártunk. Egészen az őszig,
amikor is kiköltözött Floridába. Ha jól emlékszem ő már a harmadik
csajom volt, aki lelécelt ebből az országból. Azért az vigasztal, hogy
egyik sem miattam. Ildivel barátságban váltunk el, a búcsú szex
éjszakánk is felejthetetlen volt. A mai napig felemlegetjük, ha nagy
ritkán sikerül összefutnunk egy kávéra. Bizony, semmi pezsgő, semmi
mámor. Egy kétgyermekes ügyvédnő ritkán pezsgőzik.</div>
</div>
<br />Őszi Róberthttp://www.blogger.com/profile/05414313623170579035noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-1919072792154634821.post-90048170313073405422012-08-06T01:27:00.002-07:002012-08-06T01:27:40.114-07:00Önéletlányaim - Tízenegyes számú<div class="mbl notesBlogText clearfix">
<div>
Liliána<br />
<br />
A
balatoni sellővel csúfos véget ért lamúrom után lemúr énem újabb
hódításra vágyott. Mivel akkoriban ezerrel hasítottam az éjszakában a
haverokkal, erre nem is kellett sokat várni. Valamikor március elején
beestünk egy házibuliba, ahová természetesen egyikünk sem volt meghívva,
de ismertünk valakinek a valakijét, és ez már elég ok volt, hogy
bemenjünk. A buli valahol a budai hegyekben volt, a Libegő környékén,
félórát kellett felfelé gyalogolni, mire megtaláltuk a házat.
Természetesen az utat nem szomjasan tettük meg, egyrészt mert kurva
hideg volt, másrészt mert nem megy száraz torokkal az ember házibuliba.
Előkerült egy füves cigi is, aztán még egy. A jókedv fokozódni látszott,
de mindez lankadóbbá vált, amikor odaértünk a házhoz. Elit gimisek
fapofáncs gyülekezetébe botlottunk, akikben az életnek, a humornak, az
örömnek semmi jelét nem tapasztaltuk. Halk hangon ment valami aktuális
ultrafos zene, természetesen nem táncolt senki, a poharakban meg
leginkább kóla volt bor helyett. Az ilyen helyzet nagyon le tudja törni
az embert. De nem az én agyament barátaim. Botond és Balázs, a Király
utca hősei, a budapesti belváros Casanovái akcióba lendültek. A két
legrondább lányt kiválasztva a tánctér felé tuszkolták őket, a zenére
oltári hangerőt vezényeltek, és bár a zene még így is nagyon tré volt,
hangosan sokkal elviselhetőbb volt. Persze nálam erre rásegített a füves
bor is. Mikor az ikerpár életet lehelt a buliba, akkor lépett be az
ajtón Lili, Liliána. Az első dolog, ami eszembe jutott, amikor rá néztem
az volt. Igen az, amire gondolsz. Aztán a második is. Mi más. Akkoriban
pontoztuk a haverokkal a környezetünkben élő, vagy az utcai ismeretlen
lányokat a szexusuk alapján, egytől-tízig, ciki lett volna, ha én egyből
a stílussal, meg a lélekkel, meg az egyéniséggel jövök elő, pedig engem
ez érdekelt igazán. Így az első vágylobbanásom után, amikor elmúlt a
libidó krach, jobban szemügyre vettem Liliánát. Ez egy sellő.
Szexkókusz. Vágynaszád. Tepereper. És mégsem… Ez egy… nő. Ő egy nő.
Egyik barátnőmet sem láttam még előtte nőnek. Olyan igazi plakátfotós,
férfit megszédítő majd megszelídítő fenevadnak. Liliben egyből éreztem
ezt. Ahogy a sálat széttekerte a nyakából, ahogy a kabátján a gombokat
széjjelpattintotta, ahogy levette hótól fagyos bakancsát. Mikor így,
bulira vetkezett még szebb és vonzóbb látvány tárult elém. Ez egy
divatmodell, bazdmeg. (Később kiderült, nem is tévedtem sokat)
Lepuszizkodott a házigizdával, kiderült, hogy egy gimibe járnak,
szerencsére nem ebbe a matekszakos gnóm társaságba, hanem rajzszakos.
Meg ének. Igen, később énekesnő lett belőle, több ismert hazai bandában
vokálozott, énekelt, de volt frontember is. Számomra is az lett.
Frontember. Minden vágyam az volt, hogy valahogy a közelébe kerülhessek.
De ez, mint később kiderült nem is volt annyira egyszerű. Mivel
elejteni való vadam nagyon népszerű személyiség volt. Szeretem a
népszerű, életvidám, nyitott, érdeklődő embereket, de ez már nekem is
sok volt. A lakás nem is volt túl nagy, de nekem majd negyven percembe
telt, hogy Lili mellé evickéljek valahogy. Először kizártak az erkélyre,
ott tanyáztam vagy tíz percet, mire egy szexre éhes párocska, talán a
„szabadban a legjobb a szex” mondás híveként be nem tessékelt újra a
kecóba. Aztán a konyhában dekkoltam. Egy méretes debella beállított
szendvics készítőnek, de mivel loptam a sajtot, faltam két pofára,
hamarosan elzavart. A klasszikus részbe érkeztem, a fürdőbe. Itt több
párocska zsúfolódott össze, zajlottak keményen a csókos ütközetek, de én
nem kértem belőle, hamar kislisszoltam. Hol van a csajom? Hol? Hát,
ott. Épp ahol szeretnéd, ahol számodra tökéletes. Liliána kint ült a
kerti hintában. Egyedül. Cigarettázott. Kezében borospohár. Finoman
löködte maga alatt a hintát, szájából finom, lebegő füstfelhők kúsztak a
sötétlő ég felé. Mennyei látványt nyújtott. Annyira mennyeit, hogy
rájöttem, annyira be vagyok tojva, meg sem merem szólítani. Ott álltam a
szoba bensőben, a jó melegben, és kémleltem a terasz szépét. Eleinte
rám sem hederített, de olyan erősen kémlelhettem, szuggerálhattam, hogy
észrevett. Meg is lepődött kicsit ezen a grandiózus bambalizmuson. Szó
szerint kocsányon lógtak a szemeim. Sok nőre ez rémisztően hat, ha
ennyire bámulják, de Lilit mintha nem zavarta volna. Tovább löködte
magát a hintán, először lágyabban, majd egyre hevesebben. A végén szinte
már a felső vasat érintette lába, tisztán hallottam a vas csikorgását a
tél végi fagyban. A lány szinte az egekbe szállt, és ezt nem látta más
csak én. Angyal… suttogta szám. Hol a glóriád? Talán meghallhatta a
fohászt, mert lassított, majd megállította a hintát. Hangosan lihegett,
tüdeje zihált, sálja kibomlott nyakában, színes karkötői felcsúsztak
egész a könyökéig. Megállt a hinta, ő meg felém intett. A
borospohárral. Mert a bora bizony elfogyott. Senki sem szerzett be még
hamarabb egy üveg bort, mint én akkor. Egy perc sem telt belé, és máris a
teraszon voltam, kezemben egy üveg vörösbor, és két műanyag pohár.
Közelebb léptem hozzá, ő egyből a borospoharát nyújtotta, én meg egyből
töltöttem neki.<br />
- Szereted a hintákat? – kérdezte. Vonz a magasság?<br />
- Félek a repüléstől.<br />
Felnevetett.<br />
- Nem repülni kell, hanem szárnyalni…<br />
Ezen meg én nevettem. Ez tetszett neki. Révedő tekintettel a köröttünk lévő fenyvesek havas lombját kémlelte.<br />
- Olyan magányos vagyok, annyira magányos…<br />
Töltöttem
magamnak is a borból, és a mellette lévő hintába huppantam. Megörült
érkezésemnek, fürkésző tekintettel figyelte mozdulataim. Szinte
érintették bőröm azok a Himalája kék szemek. Fagyos, de egyben
bizsergető érzés volt. Újra cigarettára gyújtott, majd engem is
megkínált. Éltem a lehetőséggel. Csendesen borozgattunk és fújtuk a
füstöt a budai, fagyos éjszakába. Egyszer csak megszólalt:<br />
- Érdekelsz. Menjünk innen. Most azonnal. Hozod a kabátom?<br />
Hoztam.
A maradék bort is. Mentünk. Visszafelé az út csúszós volt és kanyargós.
Egymásba karoltunk. Később egymásba szerettünk. Vadul csókolóztunk a
fenyvesek ölelő karja közt. Vicceket meséltem, sztoriztam, ő meg sokat
nevetett. Ő nem mesélt semmit, csak ölelt, bújt, hallgatott, csókolt,
merengett. Éreztem, hogy még mindig szenved a magánytól. Ahogy aztán
végig a kapcsolatunk során. Csak egy kis idő elteltével tudtam meg, hogy
gyógyszerezi magát, és antidepresszánsokat szed. Ez megrémített, de
valahogy mégis közelebb hozott hozzá. Nem akartam a megmentője lenni,
hiszen annyira erősnek, életvidámnak láttam őt, mindvégig olyannak, mint
amilyennek a hegyi buliban megismertem. Három hónapig tartottuk
egymásban a lelket, az utolsó hónapban én már csak magamban. Sok mindent
megéltünk ez alatt, tengernyi mesélni valóm lenne. Voltunk közösen
Bécsben, rengeteg régi olasz filmet néztünk meg együtt, imádta Fellinit,
sokat ittunk, sokat ettünk, még többet szeretkeztünk. Saját lakása volt
a Rottenbiller utcában, úgy jártam fel hozzá, mintha hazamennék.
Kulcsot is kaptam, polcot szereltem, vízcsapot. Szinte együtt éltünk. Ő,
én és a gyógyszerek. Az elején nem tudtam, hogy ennyire függő és hogy
ilyen mélybe taszítja ez a függés. A szanatóriumba én szereztem neki a
beutalót, én intéztem neki el az orvossal. A cuccait is én pakoltam
össze, én tettem fel a vonatra. De a visszaútra már nem egyedül
érkezett. Egy férfival az oldalán. Gáspár doktor, még ma is emlékszem a
nevére, olyan jó csengése volt, Dr. Helvét Gáspár, ideggyógyász.
Beleszeretett a dilidokijába. Sok ilyen van. Nem tehet róla, érzések
jönnek, érzések mennek, akkor tán még jobban, ha örökkön szedálva van az
idegrendszer. Egyszer még találkozni akart velem. Nem adtam meg neki
ezt a lehetőséget, így csak a telefonba tudta belemakogni, hogy:<br />
-
Annyira, de annyira, de annyira… köszönök mindent. Megváltoztattad az
életem. Tudom, hogy tudod. Megismertem a mást, az önfeledtséget, a
kortalan örömöt. Megismertem milyen magány nélkül élni. Úgy adtál, hogy
nem vettél el belőlem semmit, csak hozzám adtál még dolgokat,
lehetőségeket. Köszönöm a nyitást, de azt is tudom, hogy ez az új énem
már nem felelne meg neked. Mert sokkal önzőbb, harciasabb, szabadabb,
lázadóbb. Nem neked való a lázadás. A szárnyalás. Te mondtad, nem tudsz
repülni…<br />
Itt basztam rá a telefont. Másnap felhívtam egy
sárkányrepülős klubot, és jelentkeztem egy tanfolyamra, amire aztán nem
mentem el. Még sosem utaztam repülőn, félek, hogy bedöglik a technika.
De lázadni a földön is lehet. Belül, izzón.</div>
</div>
<br />Őszi Róberthttp://www.blogger.com/profile/05414313623170579035noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-1919072792154634821.post-10194629174511617922012-08-06T01:26:00.002-07:002012-08-06T01:26:42.183-07:00Önéletlányaim - Tízes számúHenrietta<br />
Azelőtt nem nagyon jártam a Balatonra.
Utána se sokat. De 95' kora nyarán megadatott a lehetőség, hogy majd
két hónapot vízpart mellett töltsek. Leginkább mellett, mert nem tudok
úszni. Fura dolog, de az ott eltöltött idő alatt is maximum
kutyaúszásig vittem. Napallergiám van, meg májfoltjaim, nem nekem való a
tüzes nyár. De ha már Balaton, és ha már Zamárdi, illik benne lenni a
történésekben. A Posta üdülőjében voltam mindenes. Kabinos, én ügyeltem
a csónakházra, kertészkedtem, én adtam ki a bicikliket, afféle gondnok
voltam, de mindig volt, aki megmondta mit kell csinálnom. Egy darabig.
Aztán már le se szarták mit, hogyan. Élték az életüket ott a fejesek
is, meg a melósok is. A sör legyen elég, ezt mondogatta mindig Lajos
bá, a közvetlen főnököm. Na, neki elég volt. Olyan izmaim lettek a teli
sörös rekeszek emelgetésétől, hogy akár menő feszítős gyerek lehettem
volna odalent a bícsen. De köztudottan szerény fiú vagyok, így ezt
kihagytam. A csajozást persze nem. Az én nagybarom Klein barátommal
rakott össze itt az élet, és hát Ádám nagyon keményen nyomta ekkoriban.
A szobánk közös volt, az első héten nem is volt törülközöm, mert ahány
csaj megfordult a szobánkban, az mind a törülközőt nyúlta le. Ezt ma
már értem, szex előtt, szex után tusolás, de én ettől igen ideges
voltam. Addig fajult a dolog, hogy a leltárjegyzékben meg kellett
hamisítanunk az aktív törülközők számát, ez persze most hülyén hangzik,
de tizenévesként ezt máshogy éli meg az ember. De jó móka volt. A
megismerkedésem Henivel, Henriettával szintén. Merthogy a szobánkból
lépett ki éppen, a dereka közé törülközőt tekeredett, felette csupán
egy bikini felső. Újabb áldozatnak tartottam, ezért nem értette, hogy
miért nézek rá olyan bosszúsan, plusz szánakozva. Bosszúsan azért, mert
mínusz egy türcsit láttam beírni a jegyzékbe, szánakozva meg, azért
mert plusz egy összetört szívet láttam belezuhanni a Balatonba. De
tévedtem. Heni engem keresett. No, nem név szerint, és nem önszántából.
Az apja küldte, hogy adjam ki nekik a 23-as számú csónakot. A nagy
családi indiáncsónakot. Elég szar így kezdeni egy ismerkedést:<br />
<br />
- A kabinos fiút keresem. Nem tudod, merre van?<br />
<br />
Tisztában
vagyok vele, hogy a nők gyakran lefekszenek a szobafestővel vagy a
vízvezeték szerelővel, de 18 évesen ez még nem akkora truváj. Főleg, ha
egy 17-18 éves forma nagyon szép lányt próbálsz már az induláskor,
első pillantásra ágyba vinni. Mindegy, hamar túlléptem ezen, és
ruganyos léptekkel elindultam a csónakház felé. Kurta válasszal éltem
csak:<br />
<br />
- Kövess!<br />
<br />
És ő követett. Én direkt
rákapcsoltam picit, de nem maradt le, pedig papucsban volt, hallottam,
ahogy kaffog mögöttem. Hm, ez a lány. Ha csak emlékeimbe idézem,
orgazmus közeli állapotba kerül a lelkem, és a többi, satöbbi... Elég,
ha annyit mondok a tornász válogatott tagja volt. Ruganyosság, feszes
izmok, tökéletes idomok. Általában megszidom kicsit Istent, ha túl
sokat adományoz egy embernek a szépségből, de most valahogy nem bántam.
Nem vagyok oda a szőke lányokért, de Heni gyönyörű barbie baba volt.
Bájos, mint egy orosz hercegnő. Naná, hogy beleszerettem azon nyomban.
Később kiderült, nem vagyok ezzel az érzéssel egyedül. Mert most az
egyszer az életben, vetélytársam akadt. Legalábbis én azt hittem az,
aztán szerencsére kiderült ilyen státuszban sosem volt. Tehát,
indiáncsónak, család elviszi (egyébként a Balcsin csónakázni, agyrém),
én meg ott maradtam beindulva, reménykedve, elősütve szerelmi
mézeskalácsnak. De jó volt rá várni. Lassan lement a Nap, a Hold
felkúszott lágyan a tó fölé, a nádasban békák kurrogtak, vadkacsák
hápogtak, a horgászok tizenméteres messzeségekbe hajigálták a cájgot.
Aztán megjött a Mártha család. Apa, anya, Henrietta, Viktória és
Balázska. Szép magyar család. Heni volt köztük a legidősebb gyerek. Mit
gyerek, kész nő. Már akkor éreztem, hogy valami jó történik, amikor az
apjával becipeltük a csónakot a helyére. Furcsán nézett rám.
Fürkészőn. Izgatottan. Várakozva. Szeretem az efféle női pillantást,
benne van az izgalom bizonytalansága. Jól éreztem, hogy valami van a
levegőben, mert elkéredzkedett az apjától, hogy még sétálna egy kicsit,
EGYEDÜL a mólónál.<br />
<br />
- Egyedül? - kérdezett vissza az apja szigorúan.<br />
- Igen, apa (támadhatatlan igazság fénnyel a szemében)<br />
<br />
Én
nem tudtam, hogy ilyen nagy csábító. Nem tudtam a viselt dolgairól. De
amilyen ártatlannak tűnt, olyannyira nem volt az. Később elmesélte,
hogy már 15 évesen megszökött otthonról és majd egy évig egy közel
negyven éves férfival lakott. Ő volt neki az első. Nabokov és az ő
Lolitája. Persze, vettem a lapot, és ahogy kissé csendesebb lett a
szituáció, azaz az apja felment az emeleti szobájába, a móló felé vettem
az irányt. Nem telt bele öt percbe és rá is találtam. Hihetetlenül
gyönyörű volt abban az alkonyi fényben. Egy percig csak lestem őt, ahogy
a platánfák alól a víz felé sétál, de amikor a sétaút végére ért mellé
léptem.<br />
<br />
- Azt mondtam, egyedül- egyedül akarok lenni.<br />
- Igen, de ezt apádnak mondtad és nem nekem.<br />
<br />
Jót
nevetett ezen, de vette a lapot. Aztán beszélgettünk. Sokat, sokfélét.
Vagy három órán keresztül. Beszélt az iskoláról, a sportról, az
érmekről, a sok szenvedésről, lemondásról, amit az élsport jelent, az
apjáról, akit gyűlölt, mert megcsalta az anyját, az anyjáról, akit
megvetett, mert visszafogadta az apját. Csak beszélt és beszélt.
Látszott rajta, hogy még sohasem hallgatta meg senki. Na, igen ebben
kurva jó vagyok. Lelki támasznak. És ő élvezte, hogy ott, akkor
támaszkodhat rám. Bevallom én is. Olyan illata volt, mint egy csokor
frissen szedett ibolyának. Csók lett a nap végén és másik randi
megbeszélés. Aznap érkeztek, úgyhogy bőven volt időnk ismerkedni. Két
hét hosszú idő. Szerelmi várakozásban egy nap is, egy óra. De sosem
váratott, precíz volt, pontos és odaadó. A szexszel persze jobban
megváratott, mint gondoltam, de valahogy talán életemben most először,
nem is akartam elsietni. Jó volt várni rá. Persze, azért mutatott
magából, például előttem öltözött át fürdéshez a csónakházban. Még ma is
csuklani kezdek az izgalomtól, ha erre gondolok. Aztán szerelmeskedni
és nagyon jó volt vele. Szerencsés voltam, hogy volt neki az a sötét
egy éve, meg az older guy. Henrietta jóval tapasztaltabb volt, mint én,
jóval. De jó volt ez nekem. Mennyei manna. Sokszor, sokat - ez volt az
elvünk. Persze, mindig mókás volt kijátszani a szüleit, főleg az
apját, de általában megoldottuk. De ahogy közeledett az elutazásuk
napja, azzal arányosan kezdett feszültebbé válni a viszony. Nem bízott
benne, hogy ez a kapcsolat bővebb vizekre evez, a szokásos nyári románc
keretén kívülre kerülve, de az esélyt megadta a dolognak. Ezt a mai
napig köszönöm neki. Mert majd egy évig kitartottunk egymás mellett,
sokszor rosszban, egyre kevesebbszer a jóban. De nem engedtük el
egymást, próbálkoztunk. De mi két nagyon más ember voltunk, vagyunk.
Még éretlen felnőttként is. Ő szerette a könnyű életet, az
egyszerűséget, én már akkor régen novellákat farigcsáltam, színházba
jártam, rock koncertekre. Sehogy sem állt össze a kép, de azért
toleráltuk a másik dolgait. Egészen addig, amíg volt mit. Aztán én
kezdtem először úgy érezni, hogy megfeneklett a dolog, és belekezdtem
valami másba, valami mással. Férfi még nem hagyott el ilyen gyönyörű
nőt, mint én. De én megtettem. Mert néha nagyon kevés tud lenni a
szépség, a báj, az elegancia. Főleg ilyen szellemi lúzereknek, mint én.
Ekkoriban kezdett kifejlődni bennem az érzet, hogy az átlag unalmas,
az átlag taszít. És Henrietta bármilyen szép is volt, mégiscsak az
átlag részét képezte. Szellemi anyagban mindenképpen. Így hát
szakítottam vele. Ez januárban volt, a Kökin. Búcsúzásul hozzám baszott
egy almát. Az alma nagyot ütött a mellkasomon, én odakaptam, de közben
leesett. Felvettem és megettem. Közben a nyárra gondoltam, a nyár
legszebb pillanatára. Mert ugyan nem tanultam meg úszni a Balatonban,
de azt elmondhatom, hogy hatalmasakat szeretkeztem a vizében,
éjjelente. És ez nem éppen semmiség.<br />
<br />Őszi Róberthttp://www.blogger.com/profile/05414313623170579035noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-1919072792154634821.post-92032966716028723512012-07-30T13:30:00.000-07:002012-07-30T13:30:06.515-07:00VonatonÁllomások, végtelen hosszú sorban,<br />
egymás után, sután követve valami célt, irányt,<br />
ami talán nem is létezik.<br />
A hágó előtt, egy kisebb kanyar után,<br />
alagút fészkelte be magát a térbe, vonzatlan<br />
sötétet borítva a félig álmodókra,<br />
az unottan bóbiskoló, fénylő arcokra.<br />
<br />
<br />
A vonat csak halad, meg nem áll sohasem,<br />
és a most oly távolinak tűnő körúti fények<br />
dallama visszazeng, visszacseng fülemben.<br />
Hogy szerettem. A sétákat, a zajokat, a szépülő<br />
tereket, az egyre szebbé váló embereket.<br />
Ott még a koldus is király, bár fogatlan és fél lábon jár,<br />
az utcán él, kapualjakban alszik, esős időben kopott<br />
mankója szélén megragad a sár.<br />
<br />
<br />
Arrébb a kis, szűkös, bőven lakott utcácskák,<br />
volt szerelmek hunyt illata, dadogással telt bolondulások<br />
és jajdulások olcsó színháza, mennyire, de mennyire szerettem,<br />
mennyire, de mennyire gyűlöltem. Belvárosi parkok, szépek, rendezettek,<br />
lélekkel lakottak, szerelemmel jól lakattak, az a kis piros pad,<br />
rávésve a kettő név, telítve egy örült este apadatlan hevét,<br />
az ócska hinta, az éjbe merülő faágak, a csókos, meztelen árnyak,<br />
melyek annyi szenvedélyt találtak, sehol sincsenek már.<br />
<br />
<br />
Én sem vagyok, csak mélán kattogok, ahogy alattam a vonatkerék,<br />
ta-damm-ta-damm, mellém furakszik egy éltes madame, parfümje<br />
olcsó és bódító, felötlik egy kép, és a Feneketlen-tó, egy lila táska,<br />
egy sárga sál, egy örökkön pirosló száj, egy parázsló cigaretta, és<br />
az elmúlt belső otthonok illata, ez mind én voltam egykoron, én vágytam,<br />
én láttam, én álltam a zokogó esőben, nyolc órát várva arra a piros, rúzsos szájra.<br />
<br />
<br />
Felkelek helyemről, ablakot nyitok a fülkefolyosón.<br />
Frissen kelt széllel teli levegő járja át tüdőm, utat keresve a zsongó<br />
véráramok ezer szín molekulaláncai között. A hegybérceken csüngő<br />
pettyes hófoltokat kémlelem. Olvadnak a nyári meleggel, akárcsak életem.<br />
Közben fél szemmel a kalauzt kémlelem. Úgy szálltam fel erre a vonatra, hogy nincs jegyem.<br />
Célom sem volt, hirtelen ötlettől vezérelve kapaszkodtam fel az egyik szerelvényre, már félig menetben, a harsogó füttyjel úgy hasított szívembe, mint az ősi penge, mely oly mélyen képes<br />
sebezni. Ölni, gyilkolni. Én még nem akartam meghalni.<br />
<br /><br />
Állomások, végtelen hosszú sorban,<br />
egymás után, sután követve valami célt, irányt,<br />
ami talán nem is létezik.<br />
Talán én sem létezem.<br />
Nézem és élvezem az ébredő este csöndjét, ezt az alkonyi fényekre<br />
bomló harmóniát. Tudatomba rivall egy jól ismert dal. Dúdolni kezdem,<br />
de az egyik félsornál hirtelen belém fagy a szó, némává válik az éneklő száj.<br />
Üres kézzel állítok ma is haza, így állok nem létező, képzelt családom színe elé.<br />
Egy valami van, ami igazán bánt. A rám lelt, falusi vigadalomban senkinek sem vettem vásárfiát.Őszi Róberthttp://www.blogger.com/profile/05414313623170579035noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-1919072792154634821.post-81052896256141199672012-07-25T13:30:00.001-07:002012-07-25T13:30:22.284-07:00Önéletlányaim - Kilences számúEszter<br />
<br />
"Tuggyukki" után majd egy évig se kép, se hang. Ja, az első szerelem nagyon tud fájni. De nem annyira, hogy ne eressze ki a béklyóból a libidóm egy kis időre, így 94' őszén úgy gondoltam, hogy itt az idő komolyabb vizekre evezni, és hódítani, bódítani újra. Olyan jól ment korábban, hátha. Ez egy nagyon durva időszak volt, szinte mindennap valamelyik szórakozóhelyen rohadtunk a srácokkal. Én leginkább a Közgáz pincét kedveltem, ami ekkor igazán jó hely volt, és hét napból, ha jól emlékszem hat napot nyitva tartott, és még hétfőn, kedden sem voltak kevesen éjszakánként. Nem mellesleg egy nagy VBK 110 Ft-ba került. Jeggyel együtt bebasztam egy ötszázasból. Szép idők voltak, de még milyen szép. A pince remek terep volt a csajozáshoz. Gimnazisták, egyetemisták, munkába járók vegyesen jártak ide, de a törzs mindenképpen a fiatalok, a nagyon fiatalok, a velem korúak közül került ki. A nagyterem tánctere nagy volt és kényelmes. Elején, végén kisebb színpadféle, középen boltíves oszlopok fogták közre a táncteret. A zene hangos volt, és ha belépett ide az ember, minden porcikájából útnak indult a boogie. Csodaszép lányok jártak ide, hamvas kis nimfák, semmi műviség, semmi felvett póz, szépek voltak, kedvese, jókedvűek. Így visszagondolva talán Eszter volt az egyik legintelligensebb barátnőm. Ez is hozott össze minket. A kis teremben, a karaoke után. Én mindig a Kovács Áronnal énekeltem versenyt (idézőjelben), ő Bon Jovi számokban volt nagyon jó, én a Queent erőltettem, kisebb-nagyobb sikerrel. Whatever. A lényeg, hogy itt ismerkedtünk össze. Volt már bennem rendesen, amikor kiszúrtam. Egyedül üldögélt, lábát finoman keresztbe tette maga előtt, és állandóan a halántékét simogatta finom, puha, fény fehér ujjbegyével. Mint egy unatkozó szupermodell. Nagyon komolyan szép lányok jártak a pincébe, igazi Mekkája volt ez a csajozni vágyó fiatalembereknek. Eszter volt az első olyan lány, akitől többet is akartam, aki egyszerűen elsőre lepattintott. Szó szerint elküldött a fenébe. De valahogy mégsem vettem ezt annyira zokon, lehet, azért mert rendesen be voltam rúgva. Egyébként ő is. Átültem egy nem messze lévő asztalhoz, és vártam. Nem telt belé tíz perc, odaslattyogott, és bocsánatot kérőn leült mellém, majd beleivott a piámba.<br />
<br /><br />
- Ma szakítottam a barátommal, két évig jártunk. Első szerelem, ő volt nekem az első.<br />
<br />
Én klisészerűen elsütöttem a Tanúból vett ideillő poénom, amit akkoriban sokat használtam:<br />
<br />
<br />
- Az élet nem habos torta, Pelikán elvtárs...<br />
<br /><br />
Be szokott jönni, de ekkora hatása sohasem volt még, amit Eszterre gyakorolt. Akkorát nevetett, hogy lefordult a székről és szó szerint seggre ült. Hihetetlen sikerem volt, még ha nem is saját kútfőből termett a gondolat, de lopni tudni kell. Aztán már ment minden könnyedén, sínen voltunk. Kiderült, hogy idén érettségizik, és a Képzőre megy, festőművész lesz. (Egyébként így is lett, ma Skóciában él, boldog családanya, emellett kiállít és a város is rendel tőle szép számmal munkákat) Nem volt még őelőtte olyan igazán tehetséges barátnőm. Persze, mind jó volt valamiben, de hogy valamilyenfajta érzékük lett volna a széphez, ének, zene, tánc, nem gondolnám. De Eszter zseni volt. Amikor elsőnek megmutatta a rajzait lementem hídba. Apám. Vadállati volt. Többféle stílust vegyített, így kapott egy olyan formai elegyet, amiben nagyon jól érezte magát és végül ebből kiforrott a saját stílusa. Nem ismerem a festészeti stílusokat, de a naivak és formalisták közé sorolnám, úgy félúton valahol a kettő között. A rajzok, amiket rólam készített később máig maradandó emlékek. (egy kép mindig velem van, bárhol legyek is a világban, ez a kép, ez a rólam készült kép társam lett a bajban, a vigasságban)<br />
<br /><br />
Eszterrel zseniális volt a szex. A szex alapja a jó összhang és a kíváncsiság. No, ebből egyikünkben sem volt hiány, így bátran fedeztük fel, hogy mi a jó a másiknak. Brutálisan jó volt vele. Olyan ruganyos, atletikus termet volt, hogy úgy kúszott-mászott a kezem között, mint egy folyami angolna. Csodás emlékek. Aztán egyszer vége lett. Fél év mámor és gyönyör, tenger szerelem. Aztán snitt, forgatókönyv vége. Hogy miért? (két hónapra kiment Angliába és ott megismerkedett egy sráccal, egy festő sráccal, aki nagy hatással volt rá, ez is ok volt, de ezt csak később tudtam meg, hasonló a hasonlót, ugyebár) Én úgy értékeltem végül a helyzetet, hogy nem tudtunk együtt fejlődni, vagy ki-ki másképpen. Rá is untunk egymásra kicsit, ez az igazság. Nem annyira voltunk mi egymáshoz valók. De amit akartunk elvettük a másikból. Amire szüksége volt meg odaadtuk. Ő az a lány, akit ha ma megkeresnék, boldogan, szívesen fogadna, és nyílt szívvel érdeklődne, hogy mi a sorsom, mi hír felőlem, mi lett belőlem. Mi lett az álmaimmal, a vágyaimmal. Mi lett? Köszönik, szépen megvannak. Élnek, virulnak. Akár ez a kis ceruzarajz a falon.Őszi Róberthttp://www.blogger.com/profile/05414313623170579035noreply@blogger.com0