Őszi világa

Kínai eső

2012-03-04T11:37:00.002-08:00

Hua és én egy középiskolába járunk, ezen belül egy osztályba. Jövőre végzünk. Hua kínai származású, nem itt született, hanem Pekingben. Alig fél éve él itt minálunk, de szinte tökéletesen beszéli a nyelvet. Hogy miért, mitől, erre mindig kitérő választ ad. Többen sejtik az okát, de a pontosat senki sem tudja. Hua minden délután, egészen késő estig kisegít a nagyapja kifőzdéjében. Mikor, mit, amire éppen szükség van. Legtöbbször a pultban áll és kiszolgálja a vendégeket. Sokan járnak hozzájuk, népszerű a kínai kaja. Szecsuani csirke, pekingi kacsa, szezámmagos csirke, sült marha, tojásos rizs, pirított tészta, zöldséggombóc, csípős leves. Széles a választék, jók az árak. Én is gyakran eszem itt, és közben el-elnézem, ahogy Hua dolgozik. Takarékos, megfontolt mozdulatokkal tesz-vesz, meri az ételt, mossa át a pultot, hordja össze a szennyest, a mosogatnivalót. Sosem pihen. Egy kínai sosem pihen? – kérdeztem tőle egyszer. Csak annyit és addig, amíg az Isten jónak látja. – válaszolta. Hua mélyen vallásos. Így nevelték. Kérdeztem buddhizmusáról, de választ nem kaptam. Kínában sok mindenről nem lehet beszélni, főleg az egyénben rejlő saját világokról, ideákról, vágyakról, érzelmekről. Nem Kínában vagy. – feleltem neki. Ezen elgondolkozott egy percre, majd keményen megrázta a fejét. – Nem, nem ott vagyok, de Kína mindig velem van. Keveset beszél, azt is sokszor halkan. Kész csoda, hogy európai fiúval szóba állhat, mondta egyszer. Pekingi nagyanyja tiltaná, ha itt lenne, az biztos, de az anyja már felvilágosultabb gondolkodással bír, itt tanult Magyarországon, itt végezte el az orvosi egyetemet, és most itt praktizál. Gyerekorvos. Nagyon szép nő. Sudár, légies, gyönyörű hosszú fekete haját kibontva hordja, sokszor visel qipaó-t, tradicionális kínai öltözetet, de nem veti meg az európai stílust sem, hord kosztümöt, szoknyát, blézert, magas sarkú cipőt. Hua semmiben sem utánozza anyját, farmert hord, ha teheti, és rajzfilmhősökkel mintázott színes pólókat. Imádja a rajzfilmeket, abban mindig a jó győzedelmeskedik, mondja. Nagyon keveset beszél, de azt tisztán, érthetően, semmi felvett póz, semmi mellébeszélés. Őszinte, nyílt és tiszta szívű lány. Kevés ilyen van. Csoda, ha beleszeret az ember?...

Aznap esett, elég erőteljesen, szinte egész álló nap. Nem volt kedvem kimozdulni otthonról, de megígértem nagyapának, hogy átmegyek és közösen felrakjuk az új könyvespolcot. Öreg már szegény, törődött, elkél neki a segítség. És különben is, hétvége van, ráérek. Estére van csak programom, ha lesz kedv lemegyünk páran Quimby-re, lemezbemutató koncert, nem lesz rossz. Sokszor elgondolom ilyenkor, hogy milyen jó lenne, ha Hua is ott lenne. Csak úgy lenézne, nem maradna sokáig, egy picit jól érezné magát, meginna velünk, velem egy-két sört, nevetnénk nagyokat, izzadásig táncolnánk… Közben átölelnénk egymást, fognánk egymás kezét, el sem engednénk. Mélyen belenéznék abba a gyönyörű mandulavágású szemekbe, és csak annyit mondanék; köszönöm, hogy vagy Hua, hogy létezel. Ő szokása szerint erre sem válaszolna semmit, csak felnézne, az ég felé egy pillanatra, venne egy mély levegőt, formás, kerekded melle kissé megemelkedne pólója alatt, majd újra felnézne az ég sötétjébe, lehunyná szemét egy pillanatra, aztán halkan, suttogó szavakkal énekelni kezdene:

" Most múlik pontosan,
Engedem hadd menjen,
szaladjon kifelé belőlem
gondoltam egyetlen.
Nem vagy itt jó helyen,
nem vagy való nekem.
Villámlik mennydörög,
ez tényleg szerelem."

Ez tényleg az lehetne. Bennem biztosan. De vajon ő szerethet valaha is, egyáltalán. Biztosan. De hogy magyar fiút, azt biztosan nem. A tradíciók végtelen, kusza hálózata szövi át a kínai lelket, egy ilyen hóbortos magyar lélek, mint én, biztosan nem értené meg a nemet, az elutasítást, amit kapna. Saját szerelmem védelmében egy ilyen hatalmas ország, egy ilyen több évezredes kultúra ellen indulnék. Hasztalan bizonygatnám, a világ változik, Hua, minden változásban van, hamarosan az egész Földgolyó egy nemzet lesz, minden és mindenki egy közös cél felé fog haladni, egy közös cél érdekében fog munkálkodni. Ő visszakérdezne, hogy mi ez a cél, amire az én válaszom az lenne, hogy… nem tudom, nem tudom, nem tudom. És ő kinevetne, megint, majd folytatná a munkát. Mert mi az iskolán kívül csak a kifőzdében találkozhatunk. Neki ez megfelel, nekem meg sanszom sincs, hogy máshogy legyen, meg különben is, a bennem lévő gyávaság mindent képes felülírni a társaságában. Főleg azt, hogy magam legyek, az én erős önmagam, aki a való életben egészen jól teljesít, de ennek a törékeny kínai lánynak a jelenlétében teljesen leblokkol, önjáró robottá válik, és csupán a szám szélén rejtező bárgyú vigyor jelzi, hogy nagyon is jól érzem magam, ha Hua-t láthatom, de attól még jobban, ha Hua lát engem. Persze, az már előrelépés, hogy ha kikérem az ételt, és ő van a pultban, akkor kapok egy tányérnyi rákszirmot is az étel mellé, ha a papó nem figyel oda éppen, vagy sült sajtot, és ha nem úgy fogy éppen aznap a sült banán, akkor akár azt is. Hua kedvel engem, tudom. Hua képes szeretni, tudom. Hua képes lenne szeretni engem. Nem tudom. A szerelem sosem egyértelmű. Persze, abban, aki szerelmes, benne az, de a fogadó fél szerelmi hitvallása lehet teljesen más eredetű, máshonnan érkezik, és máshová tart, és csak a Jóisten tudja, hogy ez a kettő érzelmi sáv mikor és hol képes keresztezni egymást, és ha keresztezi, akkor vajon egy pályán halad majd tovább? Felettébb furcsa, és kissé szánalmas is talán, ha tizenhat évesen ilyeneken agyal az ember. De mit tehetne mást, ha útjába akad egy szerény, egy gyönyörű, egy okos, egy intelligens, egy különleges kínai lány? Nagypapa nem lakik mesze, gyalog tíz perc, gyalog, esőben, tócsákat átugrálva tizenöt perc. Az utam ilyenkor is, mint mindig az étterem előtt vezet el. Tíz óra elmúlt, már nyitva vannak. Hétvége van, tehát Hua egész nap besegít, reggel a konyhán, délelőtt a pultban, délután újra a konyhán, majd este megint kiszolgál. Este kilencig, akkor zárnak. Néha el-elnézem, ahogy ez a kis kínai család szedi a kis cókmókját munka után, a papó, az öreg kínai, akiről azt beszélik, hogy Mao elvtárs barátja volt hajdanán, de egyszer valamiért magára haragította a vezért, és tíz év kényszermunkára ítélték, ahogy szabadult onnan, a zöld határ felé vette az irányt, és meg sem állt Európáig. Hozta magával a mamát is, aki elsőre törékeny asszonynak tűnik, de tudvalevő, és ez látható is, hogy az öreg szakácsnak szava nincs a családban, az asszony hordja a nadrágot. Sokszor van ez így Kínában, de inkább az öregkorú házasoknál, amikor már kellően összedörzsöli őket az élet, és a nőnek több fény juttat az alkonyban, mint a férfiak. Tán ilyenkor már engedékenyebb is a férfi ego, ki tudja. Így hárman alkotják a munkáscsapatot, Hua anyja sosincs jelen, néha autóval értük jön, de általában gyalog mennek haza, vagy villamosra szállnak. Pár megállóra laknak a kifőzdétől, egy panelház hetedik emeletén. Hua megossza szobáját az öccsével, Jinsong-al, aki még csak tízéves, de néha már besegít a kifőzdében. Erős, mokány, nagyhangú kiskölyök, szinte mindenben a nővére ellentéte. Talán nem is egy apától származnak.

Az eső folyamatosan zuhogott, utáltam, de mit volt tenni, csendesen haladtam célom felé. Szinte csak magam elé bámulva, és a következő hatalmas pocsolyát lesve, amit majd át kell ugranom. Talán ezért nem vettem észre az alakot, akivel egymásba szaladtunk. Szerencsére csak érintettük egymást, kissé kifordult az ernyő a kezemből, de semmi komolyabb. Nyugodtan haladhattam volna tovább, ha hátra nem nézek, megnézni mégis, hogy ki volt az. Hua volt az. Ő volt az, aki sebes léptekkel haladt el mellettem. Nyoma sem volt megfontoltságnak, nem volt nála ernyő, nem védte semmi sem az esőtől. Mintás kardigánja csurom víz volt, farmerja egészen a testéhez tapadt, kis, könnyű vászon lábbelijét szinte teljesen kimosta az eső. Magányosnak és védtelennek tűnt. Ahogy elhaladt mellettem, nem is nagyon ment tovább, leroskadt a középiskola éltes, kovácsoltvas kerítésének peremére és arcát kezébe temetve csendesen sírni kezdett. Én csak álltam ott a csonka, kifordult ernyővel, nem figyelve arra sem, hogy lassan én is csuromvíz leszek. Csak álltam ott, és csendesen néztem ezt a törékeny, síró angyalt. Mérhetetlen fájdalom járta át tagjaim. Milyen mocskos a világ, ha már egy ilyen ártatlan léleknek is csak a szomorúság és a fájdalom jut. Ki, hogyan ossza el, ott fent a javakat, az érzelmeket, az örömöt, a boldogságot? Miért van az, hogy sokkal több a megbántott ember, mint az, aki valójában bántott? Az ernyőt összecsuktam, a pocsolyákra ügyet sem vetve Hua felé lépdeltem. Először észre sem vett, fel sem nézett, halkan sírt tovább, Testén aprót rezzent a zokogó fájdalom, ami átjárta tagjait, elméjét, szívét. Vagy egy percig álltam már előtte, amikor végül rám nézett. Kisírt szeme rémületet és szorongást mutatott, ajka körül csúnya vérfolt éktelenkedett. Döbbenten néztem. Még sosem láttam ilyen kiszolgáltatottnak, ilyen elesettnek, ilyen védtelennek. Észrevette zavarom, és dacosan elfordult tőlem. Már nem sírt. Leültem mellé, megfogtam a kezét. Hagyta, nem húzta el. Finom, hosszú, törékeny ujja van. Becézgetésre, védelemre termett. Elővettem zsebkendőm, feléje nyújtottam. Elfogadta. Még mindig nem szólt egy szót sem. Én sem. Nem volt helye a hangoknak. Vagy tíz percig ültünk ott méla csendben a zuhogó esőben. Senki nem járt arra, nem látott minket, nyomorunkat, csak odafent a síró ég. És bár mi nem kértük, mégis úgy érezhettük, haragos, de egyben lágyan melengető keblére ölelt minket a táj. Aztán Hua megszólalt, csak ennyit mondott, csupán egyetlen mondatot. – Tudod, nekem magyar az apám. Nem kellett szólnia többet, tudtam mindent. Sajnálom, üzentem felé a lelkemmel. Nem szóltam semmit, csak szorosan átöleltem. Aztán sokáig ültünk még ott. Két fázós, ébredő gerlepár. De szerelemre gondolni sem mertem, hiszen régóta tudom, hogy milyen kegyetlen a világ.

Léggömb

2012-02-20T11:26:00.002-08:00

A futár teljesen eltévedt. Milyen utca is volt a megrendelőn? Pitypang, Pálma, Panama… Így jár az, aki próbanapos. Aki még nem használja, használhatja az új navigációs rendszert. Akivel kiszúrnak. Mert ugyan látta a megrendelő lapot, még a kezében is volt, de most nincs meg. Szőrén-szálán eltűnt. Pont a legjobbkor. Itt kering a hegyen már vagy húsz persze, mint egy megkergült bakkecske. Emelkedőn fel, lejtőn le. Újra feltekerni a magaslatra, majd lesurranni a mélybe. Itt nincsenek egyenes, tagolt, érthető, értelmezhető terek. Itt keresztül-kasul van minden. Persze, a táj gyönyörűséges, a házakból éteri pénzszag, milliomos szag árad, a kertek rendezettek, és mindegyikhez tartozik legalább egy harci kutya, vagy valami debella állat. Egyértelmű, hogy nem biciklistáknak való hely, kivéve a terep vagy egyéb sportot űző cangásoknak, na, ők kiélhetik mindennemű vágyaikat ezeken a girbegurba utcácskákon. Csak legalább az utcanév eszébe jutna. Még az sincs, hogy felhívja a központot, szerezzen némi támpontot. Mert a próbanaposnak, a próbaidősnek természetesen rádió sem jár. Sem mobiltelefon, sem adó-vevő. A szívás, az jár neki. Itt van, meg is kapta, gyönyörűséges blamába szaladt bele. Mekkorát fognak ezek odabent röhögni. Ezen a bénázáson. Nagyszerű. A cég közelébe sem mehet holnaptól. Elszúrtad, kis haver. A címet felvetted, a csomagot meg nem adtad le időben. Nincs rosszabb ennél. Tíz nap futkosó, akár a seregben. Egy hónap portaszolgálat, akár a seregben. Két hónap kimenő megvonás, akár… Pitypang utca? Csak az lehet. Annak van a legtöbb értelme. Bírjunk szóra egy helybélit. Már ha erre téved egy.

Erre. Bácsika. Öreg, lassan járó, szuszogó, battyogó. Bácsi, öregúr, álljon már meg egy szóra, legyen szíves. Az öregúr megáll. A Pitypang utcát keresem. Itt? Itt. Van? Volt. Most van? Van. Hol. Ott volt – mutat a hegy legmagasabb pontja felé. Borszaga van, ősz fürtje van, ezüstszín borostája van. Ostoba boroshordó, merre mutatsz? Arra, bácsika? Ott, ott. Látja azt a nagykaput? Igazi aranykapu, aki átbújik rajta… Totál részeg. Hogy mondja. Mondom, ha átbújik alatta, akkor… Az utcát mondja, öreg, az utcát! Ott van, a kapu mögött. Tegnap még ott volt. Egyvalaki lakja. Egy egész utcát. Az egész utcát, dörmögi, utána már az erdő indul futásnak. Tavasszal még az őzek is közelebb merészkednek, de fogtak már a házak udvarában rókát is. Volt olyan szomszéd, aki vaddisznóröfögésre ébredt. Beszélj, te bitang hordó, beszélj csak. Hiába, nagy az Isten állatkertje. No, meg a kuvik. Hajnaltájt úgy rákezd a huhogásra, hogy nem marad meg a közelében senki emberfia. Mert az bizony halálmadár, édes fiam, teccik tudni. Veszélyes egy szárnyas. Magát veszélyes hallgatni, ostoba vénember, de legalább az utcát megmondta. Még hogy, egy lakó. Biztosan rosszul tudja. Nincs olyan utca, amit egyes-egyedül egy ember, család lakná. Ha felér, abba az irdatlan magasba, kiderül majd, hogy keresnie kell a címet, netán újra kérdezősködnie, mert persze, ha az utca neve ilyen nehezen volt meg, egyértelmű, hogy a házszámra sem emlékszik. Köszönöm, öregúr, sokat segített, ha megengedi, akkor… Próbálna elsasszézni a bácsi mellett, de az ráfog a kormányra. Oda lesz, int a fejével a futár feje fölé. Mi lesz oda? Mit személyeskedik itt maga? Oda. Biztos a kislánynak. Nem magának. Magának küldték. Kislány? Az. Szőke. Akaratos. Nehéz meglenni mellette. Az apja miniszter. Bankár. Gazdag, tehetős, befolyásos. Az anyja meghalt. Tudja, ez itt a baj kérem szépen. Sokan halnak meg, sokszor váratlanul, a halál nem válogat… De ez nem volt váratlan, veszi suttogóra a bácsi. Megöngyilkolta magát. Úgy érti öngyilkos lett? Úgyis lehet mondani. Máshogy nem lehet, hordókám, helytelen, értelmetlen… No, elég az hozzá, hogy az óta a lyánnyal nem lehet mit kezdeni. Ez komolyan azt hiszi, hogy engem ez érdekel. Mer’ tudja szülőt elveszíteni hatalmas veszteség, ennél csak annál nagyobb veszteség, ha a gyermek hagyja itt a szülejét időnek előtte… Mert volt ilyen is. Jézusom, ez el fogja ezt is mondani. Láttam én mán’ ilyet. A Kristóf. Itt lakott a szomszéd utcában, a maga címe mellett kettővel való keresztutca. A Pálma utcában. No, elég ehhez annyi, hogy mindig is olyan szomorkás kisfiú volt, tudja, a szülők állandóan jöttek-mentek, robotoltak, dolgoztak, ha kellett vóna sem voltak a gyerekkel. A nagyanyja járt át hozzá mindig, az mondta is mindig, olyan szomorú, olyan levert ez a gyerek, csináljatok vele valamit, vigyétek el sportolni, úszni, vagy valami szakkörbe, fiam, te voltál a fotós klub vezetője az iskolában, hát, azt csinálhatná ő is. A képeket szereti, a világot is, a természetet, állandóan bámul kifelé az ablakon, van, hogy órák hosszat, jobban ismeri a környező világot, mint mi, az bizonyos. Jól van anyuka, elvisszük, jövő héten beíratom, de ki fogja hozni-vinni? Én egész nap úton vagyok, az anyja kidolgozza a belét is a hivatalban, maga ér csak rá. Hogy tudná vállalni ezt a rossz lábával? Sajnos, nem tudom, ebben igazad van, de ez így nem maradhat, mert ez a gyerek, higgyétek el nekem, idővel becsavarodik, és olyat tesz, amit aztán majd ti is megbántok. (Vajon hol tarthat, a sztori felénél, vagy már a vége jön?) Olyat tett. Egy hajnalon kiment az erdőbe, és bang-bang, golyót eresztett a fejébe az apja szolgálati fegyverével. Tizenkét éves volt. Az őzek találtak rá elsőnek, azt beszélik, faággal fedték be a roncsolt testet, hogy ne gyötörje annyira a hideg. (Bácsika, ez tényleg szomorú történet, de ha megbocsát… ) A kislány a barátja volt neki. Sokat jártak össze, meg leveleztek. Tudja, olyan elektronikusan. Modern világban már nem köll a papír, a toll. Az éterbe küldjük az üzeneteket, aztán valami módon csak utat talál a címzetthez. Már postás sem kell, az is egyre kevesebbszer jár erre. Leginkább a nyugdíjak miatt jön, mert itt olyan öregek élnek, akik így kapják azt a kis havi apanázst. Nincs nékünk bankszámlánk, meg utalásunk. Ami kis pénz jön, az a megélhetésre úgy-ahogy elég, többre nemigen. Ezt itt most a régi, gyárban dolgozó öregekre értem, mert vannak itt a fényes-kényesék, akikhez ugyan szintén jár a pénzes postás, de palota kapun csönget, nem olyan rozzant viskó-féléken, mint a miénk. Oda nem jár haza a pénz, csak látogatóba megy, aztán be is bújik valami ládika, vagy széf mélyére. Gyarapodik, mint a nagyságák hátsója. (Bácsika, de igazán, én tényleg nem érek erre rá… ) Alfonz. Kerekes Alfonz. Így hínak. Már, aki tudja a nevem. Mert, aki tudja, az megjegyzi. Idén töltöm be a nyolcvanat, bizony fiam, a nyolcvanat. Ebből ötven év ráment a gyárra. Odalent dolgoztam, a kikötőben, hajómunkás voltam. Tudja azt maga, hogy annakidején mennyi hajót épített ez az ország? Sokat fiam, sokat. Egész nagy hajókat is, azt megrendelésre, nekünk ide a Dunára jó volt a kisebb is. Uszályok, áru- és személyszállító hajók, jégtörők… Sok hajó futott ki az öböl sekélyebb vizéből távolabbi partok felé a mi kezünk által, édes fiam. Becsülete volt akkor a dokkmunkásnak! (Ma is becsületed lenne nálam tata, ha utamra engednél végre…) Van vagy kétszáz hajó modellem. Saját kezem által építettem azokat is, sokat azon hajókból, amit bent raktunk össze a gyárban. Ott díszeleg a Lompos uszály, a Hídverő, a Hapci jégtörő, a Rosalinda szárnyashajó. Mind szép és különleges. Ha majd meghalok, Berci unokám örökli. Szerencsére őt sikerült megfertőznöm a hajók iránti rajongásommal. Kicsi kora óta szerelmese a nagypapa gyűjteményének. (Ez mind nagyon szép és jó, de nekem dolgom van…) De látom, dolga van, mintha sietne valahová. (Ó, tényleg? Most esett le?) Nem is tartom fel többet, csak még egyet engedjen meg. A miniszter tudja, nagyon szereti a lányát, el is kényezteti annak rendje és módja szerint. Mindent megkap tőle, nincs olyan kívánság, amit ne teljesítene. Gondolom így próbál vezekelni az anyja halála miatt. De nem is ez az érdekes. Hanem az, hogy a gazdagság, a jólét teljesen elcsúfította a kislányt. Ne fizikai értelemben gondolja. Ott, belül. Lassan és módszeresen felemészti a gőg és a hiúság. Azt hiszi, hogy amit visz, az tetszeni fog neki? Fenét. Egy perc és megunja, még ha ilyen szépséges is, mint ez, itt a feje felett. Szépséges. Pedig ez csak… (Igen ez csak, egy, hjaj.)

De higgye el, sokszor a dolgok szépsége az egyszerűségükben rejlik, és ezt az egyszerű szépet rombolja le teljesen az apai majomszeretet a kislányban. (Igen, biztosan fáj neki a törődés, meg az odafigyelés. Ezért nem szabad ennyit inni, hülyeségeket beszél tőle az ember.) No, isten áldja fiatalember. Köszönöm, hogy végighallgatott. Egyszer sem szólt közbe, nem vágott a szavamba. Igazán köszönöm, örülök, hogy megismerhettem magát… Még a mondat közben felém nyújtja öreg, törődött kézfejét. Kocsis. Kocsis Gábor. Kezet fogunk egymással. Erős a szorítása, kemény marka van, azt a szentségit! Látja rajtam a meglepettséget, halvány mosoly jelenik meg szája szegletében. No, menjen isten hírével, jó utat, és ahogy mondtam, a nagykapun túl, ahol az erdő kezdődik, ott lakik a miniszter… Furcsa érzéssel válok el tőle. Nem is utáltam annyira. Alfonz. Alfonz bácsi. Fura, de jóravaló ember. Nehezen felejtős figura. A bringára pattanok, és veszett mód elkezdek felfelé tekerni. Késésben vagyok, a megrendelőnek szíve-joga elutasítani a csomagot, és ha ez megtörténik, akkor a fuvardíjnak is annyi. És ha az is bebizonyosodik, hogy mindez az én hibámból történt, akkor nem csak, hogy nem lesz állásom többé, de egy árva petákot sem látok ebből az agyament robotból, amit itt végeztem. Gábor, Gabika kapd össze magad, pár perc és végzel, nem lesz semmi baj. Leadod a csomagot, aztán gyorsban visszatekersz a központba, megkeresed a megrendelő lapot, aláhamisítod rajta az ügyfél személyazonosságát, és voilá, minden megoldódik, nem égeted be magad. Csak ügyesen. Csak gyorsan. Könnyen elérte a kaput, aztán az utcát, amely szinte rejtve maradt az ébredő erdő csalogató hűvösében. Őzek, vaddisznók, róka. Alfonz bácsi, ne már… sörös doboz, takarófólia, műanyag palack, az van itt elszórva dögivel. Ez itt mégiscsak a civilizáció határmezsgyéje. Ott a ház, rögtön az út mellett, pár lépésnyire az induló számozástól. A ház. A Pitypang utca egyetlen háza. Úgy látszik mégsem volt annyira részeg az öreg, ezt jól tudta. Tényleg csak ez az ormótlan, esetlen, hatalmas ház tölti be a teret. Elég kísérteties, mit ne mondjak. A falak vastagok, szürkék, az ablakok kicsik és fénytelenek. Nem lehet könnyű itt élni, létezni, szeretni, boldognak lenni, vagy legalábbis annak látszani. De neki nem az a dolga, hogy ítélkezzen emberek, élethelyzetek felett. Ő egy futár, aki csomagot hozott erre a címre. Egy felettébb hülye és értelmetlen csomagot, de ezen már órák óta nem idegesíti magát, hiszen bőven volt alkalma Budapest népének, hogy kiszórakozza magát ez ügyben, amikor átkerekezett a városon. Hol a csengő. Van csengő? Itt a csengő. Milyen pici, milyen törékeny. Alig látható, akár a névtábla. Dr. Kobzos Sándor. Ó, tényleg, a Kobzos. Szigorú ember, a kormány súlypontja, az ész, a nyerőember, a nyugalom szilárd tartópillére, a nehéz döntések bejelentője, magyarázója és elemzője. Okos ember. De egyben szórakozott ember benyomását is kelthetné, ha már ilyen idiótának tűnő ajándékkal kedveskedik a lányának. Csengetés. A csengő, akár a sziréna, ettől még a holtak is magukhoz térnek. Hamarosan a helyszínen a rég halott Kristóf szelleme kísért, csendben kisétál az erdőből, a ház felé lépked komótosan, ő is becsenget, egyszer, hosszan, majd megkérdi, csókolom, én fejbe lőttem magam és meghaltam, ezzel most bűnt követtem el? De a választ meg sem várva csendesen visszalépked az erdőbe, és enni ad az őzeknek. A második csengetés előtt, a pillanat tört része alatt nyílik a nagy, veretes ajtó, és egy szöszi gyerekfej kukkant ki rajta. Ki vagy? A futár. Minek jöttél? – kérdezi a pöttömnek tűnő szőkeség. Küldtek. Ki küldött. Emberek. Ide? Pont ide? Minek. Csomagot hoztam, mutatok némán a fejem fölé. Ez nem csomag, ilyet nem szokás csomagnak nevezni. Nálunk minden csomag, ez is. Nem szeretem a csomagokat, egyáltalán a meglepetéseket. Tudod, ma van a születésnapom – hangja dallamosan lágy, de mégis daccal, csalódással teli. Tudom. Olvastam a feliraton. Tizenkét éves lettél. Szép kor. Tizenkettő… mormolja utánam. Tudod, volt egy barátom, aki éppen tizenkettő volt, amikor… A hátam mögé, az erdő felé sandítok. Észreveszi. Bosszús lesz tőle. Szóval, tudod?! És még dicséred a korom? Olyan vagy akár a többiek, mint apa, Janka néni, Rudi bácsi, a jógaoktató, a masszőr, az aerobik tréner, a szolfézsoktató… Mind, mind egyek vagytok! – kiáltja harsányan, igaz haraggal. Én csak… próbálom védeni magam. Én nem tudhattam, igazán… Hol az a csomag? – kérdi még mindig bosszúsan. Itt, kötöm le a karomról, és nyújtom át neki. Szóval, ez az. Hm, szép. Szép kék. Harsány betűkkel hirdeti rajta a felirat e jeles napot. Róza túlélte a tegnapot, és már tervezi a holnapot. Hurrá, hurrá, hamarosan felnő, és már csak álom lesz számára valamikori tizenkét éves kislány mivolta. Éljen, éljen a születésnapom. Éljen az én saját bejáratú boldogtalanságom! Mondd te is velem, nem hallod, kívánj boldog születésnapot! Szinte megkövülten nézem ezt az oldhatatlan, totális haragban a világgal lelkiállapotot, de közben képtelen vagyok szóra bírni magam. Nem mondod? Jól van, akkor ne mondd! Lázas, gyermeteg mozdulatokkal kirántja haja szőkeségéből aranyló, kislányos csatját, és hatalmasat döf az ártatlan léggömbbe. A lufi nagyot pukkan, majd darabjaira szakad. Dermedt csend kerül közénk. Még mindig feldúltan, szinte kifúltan, két levegővétel között még egy utolsót rám ordít. Na, így most jobb? Te majom! Majd sebesen sarkon fordul és bevágja előttem az ajtót. Még vagy egy percig a biciklire támaszkodva meredten állok az ütődéstől lágyan rezgő hatalmas kapu előtt. Majd sarkon fordulok, és elkezdek lefelé tekerni a rejtőn. Az én feladatomnak itt vége, a küldemény célba ért, irány a újra a belváros, Budapest szíve, véráramának örökkön mozgásban lévő központja. Elmenőben még látom, ahogy egy kuvik tollába burkolózva csendesen mereng egy közeli fán.

Totó

2012-01-28T15:59:00.000-08:00

Először a trafik nyit ki, aztán a virágárus, majd az édességbolt, végül a totózó. Minden nap így indul. Ez a rendje és ideje az itteni létnek. Aki a környéken él, lakik, dolgozik, iskolába jár, nap, mint nap ezzel a képpel találkozik szembe reggelente. Meg még egy másikkal. Egy kissé hóbortosnak tűnő öregúr képével, aki kopott cekkert szorongatva hóna alatt éppen átkel a járdán, de fél szemmel már a totózó ajtaját nyitó Ágikára sandít, aki a fogadóiroda felettébb fiatal, és felettébb csinos munkatársnője. Nemrégiben helyezték át ide, amikor a Vásárcsarnokban átépítés volt, és egy időre megszűnt a helyszíni sportfogadás. De szeret itt, a fogadók kedvesek, a közeli pékség igazán jó választékkal üzemel. Csupa bajor, meg sváb finomság, a rozsos kiflitől, egészen a sós perecig, hatalmas és széles a választék. Akár maga a pék, aki legalább százötven kilót nyom, vasággyal meg ki lenne vele a két mázsa. Ágika már messziről kiszúrja az öregurat. Szokásos reggeli rituálé. Ági nyit, András bácsi betipeg, a fogasra akasztja melegebb időkben a kabátját, zakóját, kardigánját, helyet foglal a bejárattól pontosan mértani középen lévő asztalnál. Az asztal öreg és kopott, a szék kényelmetlen, forgácsosra ült, elnyűtt, kidobni való darab. De, azt nem lehet. Itt mindennek értéke van. Úgyis, mint a berendezésnek, de úgyis, mint magának a játéknak, a játékszenvedélynek, amit a hely képvisel. Hetven év már, hogy itt, e helyen fogadóiroda létesült, kormányok, rendszerek, háborúk jöttek és mentek, de a totózó mindig is totózó maradt. Rendíthetetlenül dacol mindenféle korokkal. Igen, a bútor kopottas, a kirakat dohos és porszagú, a kis fakönyöklők viseltesek, a fogas régimódi, csorbák, töröttek rajta a tartók. De a vázában mindig friss a virág, a padlózat tiszta és jó illatú, makulátlan fényű, az ívelt kovácsoltvas lámpák csodás színvilágban ontják a fényt, az iroda munkatársai kedvesek, szolgálatkészek. És, ami igazán nem mellékes, törzstagoknak mindig friss kávé dukál. Ünnepnapokon még teasütemény is. Ez az óta van így, amióta Boglárka nagyasszony vette át az iroda működtetését. Ennek már vagy negyven éve, de az idők során szinte semmi sem változott. Talán csak annyi, hogy Boglárka nagyasszonynak, már tényleg nagy és terebélyes külsőt kölcsönzött az eltelt idő, és a vezető szerepet már nem gyakorolja, boldog nagymama. A veje, a Feri vette át a totózó irányítását, mit ne mondjak, piszok jól csinálja. Mindezt úgy, hogy nem sérült, nem vált erőszakosan újjá a patinás intézmény.

Bizony, intézmény ez a javából. Ennek a helynek híre van, titulusa, az ország fogadóirodái között az első, a legnagyobb, az ismételhetetlen, az utánozhatatlan. Nincs még egy olyan hely, amely azzal büszkélkedhet, hogy tőle indult a pályaudvarra a legendás Aranycsapat a svédországi világbajnokságra. Pedig, így történt. Puskás, Kocsis, Hidegkuti, Bozsik és a többiek, itt álltak meg egy percre, hogy kitöltsék a heti totószelvényt, persze, nem saját indíttatásra, hanem egy elvtársi jó szóra, mert a futball a nép sportja, a totó meg a nép játéka. No, így aztán lett nagy hírverés, több ezren furakodtak, tolakodtak, lökdösődtek a totózó előtt, mindenki az ászokkal akart fotózkodni, egynémelyek arra vetemedtek, hogy tippet kérjenek, vagy tippel szolgáljanak. Az élsportolók csak nevettek ezen, csendesen itták a kávét, ették a teasüteményt. Boglárka, aki akkoriban még igazán kisasszony volt, a későbbi nagyasszony szerephez, sürgölődött, forgolódott, tüsténkedett a focista urak körül, élvezte a helyzetet, a helyzetét meg pláne. A pletykák szerint a későbbiekben annyira jó viszonyba került némely futball hőssel, hogy a fogadóknak osztogatott, odasúgott heti tippjei nem nélkülöztek alaptalanságokat, igazán hozzáértő javallatok voltak azok. Első kézből, de minimum kettő férfikéztől érkeztetvén. Ez a ragyogó múlt. Kérdezhetnénk, hogy milyen a ragyogó jelen, de a jelen minden, csak nem ragyogó. Az épület, amiben az iroda működik, romos, szinte lakhatatlan, rég bontásra ítélte a Városi Tanács, de amíg nem találják meg a jelenleg benne lakók új otthonát, addig még a helyén marad, vegetál tovább. Hogy meddig, és mikor érkeznek hatalmas lendülettel az épület ellen a buldózerek, még senki sem tudja. Sokan sajnálni fogják, ha nem lesz már itt ez a totózó. Van, akiknek ez a második otthona. Kis túlzással még olyanok is vannak, akik az első helyre sorolják. András bácsi ilyen. Ezerkilencszáznegyvenhét óta jár ide. Akkor került Pestre, akkor indult útjára a totó. Csak ide jár, sehol máshová. Hát, hogy ne hívja ezt a helyet otthonnak? Külön fogasa van, külön asztala, külön széke, külön készítik számára elő a szelvényeket, a Népsportot ide rendeli, ide hozza a postás. András bácsi itt törzsvendég. A legrégebbi. Szinte rokon, családtag, a totó pápája, nagymestere, doyenje. Mindenki így hívja: Az Öreg. Öreg, mondj egy tuti tippet, Fater, olyan isten nincs, hogy nem nyer a Dózsa, no, Öregúr, mire megy a Fradi a kupában? Ilyen és ehhez hasonló beszélgetések zajlanak András bácsi és a fiatalabbak között, kikérik, szinte kikövetelik a véleményét a meccsekkel kapcsolatban, és be kell vallani, hogy az Öreg, bizony nagy totós. Többször volt már tizenhármasa, de egyszer bejött neki a plusz egy is. Pechje volt, mert azon a héten több is akadt belőle, így nem nyert mesés vagyont, viszont hitel nélkül futotta a Skodára. Az asszony nagyon örült neki, azzal jártak a Balatonra, amíg Ilonka meg nem halt. Utána már nem volt szükség sem az autóra, sem a nyaralóra. Az autót oda ajándékozta Gábor unokaöccsének, a nyaralót eladta, és a lakást nagyobbra cserélte az árából. Kész haszon volt, jó befektetés. Jó, a francokat. Megőrül ebben az otthonnak csúfolt három szobás magányban. Azért van itt nyitástól, szinte zárásig. Itt senki sem zavarja, senki sem küldi haza, hogy András bácsi, ideje lesz menni, várja otthon a család, az unokák, a tennivalók. Ismerik, tudják, hogyan telnek a napok számára, és azt is pontosan tudják, hogyan lehet legjobban kezelni a magányt. Társasággal. Most ősz van, nemrég indultak el a hazai és a nemzetközi bajnokságok. Rengeteg a jó meccs, igazi futballdömping van szerte Európában. A jó totós mindig kivár picit, nem adja le azonnal tippjét. Körbenéz a csapatok háza táján, lelesi az infókat. Ki sérült, ki nem játszhat eltiltás miatt, ki az, akire pikkel az edzője, melyik csapat milyen formában van, hogyan sikerültek az átigazolások. Mit mutat a statisztika. Ez mind nagyon fontos tényező. A totó az a típusú szerencsejáték, ahol ugyan hatalmas és fontos szerep jut a szerencsének, de az sem kevésbé fontos, hogy a tippelő milyen háttér információkkal rendelkezik a meccsekről. Meg figyelni kell a bundára is, hogy melyik csapat fekszik le a másiknak. Figyelni kell a nemzeti sajátosságokra is.

Az olaszok hajlamosak elbliccelni a meccseket, a spanyolok általában szív meccseket játszanak, az angolok igazi színházat csinálnak, a németek meg vedelik a sört, és taktikus rigmusokban buzdítják csapataikat. A magyarok… Már egy ideje nem szívesen fogad a hazai meccsekre. Untatóan hat rá a sok balhé a csapatok háza táján, mindig van valami botrány, valami nagy lenyúlás, jogszerűtlen pénzügyi manőver. Pedig, a hazai meccsek voltak a legjobb meccsek. Ej, azok a Népstadionbeli páros mérkőzések! A Fradi, az MTK, a Honvéd, az Újpest… Micsoda játékosok, micsoda győzelmek. Micsoda remek hangulat. De, ennek az időnek már régen vége, szinte darabjaira hulltak, eltűnnek a semmi ködén az akkori emlékek. Gólt lőtt a múlt. Egy nullára vezet a nosztalgia. Közben, Ági már az asztalhoz hozta a kávét, a teasüteményt, a Népsportot. A szemüveg előkerül a tokjából, a kis bőr neszesszerből az asztalra helyeződnek a szelvények. A szerencsetoll is szépen odakerül a szelvények mellé. Kettő szelvényt tölt ki minden héten, maximum kettő kétesélyes tippel. Ha valaki jobb és több esélyt ad magának a nyerésre, az nem igazi totós, lelkes amatőr, primitív tippvadász. Tudás, felkészültség, rutin és szerencse, ez a jó totószelvény összetevői. És persze a gondosan és jól ki- és megválasztott mérkőzések. Ezekkel általában nincs baj. Főszezonban semmiképp, nyáron, az uborkaszezonban előfordul, hogy akad egy-egy szint alatti listára kerülés, de a szükség törvényt bont. A jó totós nem reklamál, játszik. András bácsi elkezd játszani. Először az újságot kell alaposan átolvasni. Hétvégén idegenbe megy a Fradi, idén nem annyira jók távol az otthonuktól, de a Siófok az ellenfél, aki pedig arra cáfol rá ebben az idényben, hogy, aki azt mondta egyszer a házam a váram, az bizony tévedett. Idén igen nyúlakol jelleget ölt a siófoki futballstadion. Fix kettes. A Debrecen otthon fogadja a Kecskemétet. A listavezetőhöz látogat a nyolcadik helyezett. A Debrecen az elmúlt négy mérkőzését megnyerte, a Kecskemét mérlege kettő iksz, kettő vereség. Most mégis meglepetés lesz, leikszelnek a csapatok. Védelem a védelem ellen, megyeszékhely. megyeszékhelynek feszül. Szép csatának ígérkezik, a tippje döntetlen. A Dózsa, régi-újabb nevén UTE, még újabb nevén Újpest FC, szintén otthon fogadja ellenfelét. Piszok rossz formában futballoznak a Megyeri útiak, nem lenne meglepetés, ha a vendég Diósgyőr el tudná vinni a három pontot. Oda is adjuk neki. A tipp kettes. És így, ebben a szellemben születnek meg a tippek, a mérleg és a valóság közt lavírozva, kézen fogva a szerencsét, kérdő fohásszal tekintvén a futball szépséges múzsájára. Amikor elkészült, kitöltődik a szelvény, akkor az még nincs készen. Át kell futni még egyszer, hogy ne legyen benne hiba, helytelen tipp, rossznak tűnő megoldás. Egy utolsó simítás, a szemüveg visszakerül a bőrtokba, a Népsort szépen élre, lapjára hajtva, a bőr neszesszer, benne a következő játékhoz szükséges szelvényekkel a kézitáskába kerül. Minden készen áll a szelvények megjátszásához.

András bácsi felemelkedik székéről, és a közelibbre eső terminál felé csoszog. Járása esetlen, nehézkes, léptei öregesen kiszolgáltatottak. Mozgása híven követi az idő múlását. Lassú, de megfontolt. Óvatos, de törékeny. Bölcs és nyugodt, akár a hatalmas hegyek ölelésében rejtező végtelen mélységű tó. Ágika már várja, szinte egész idő alatt erre a pillanatra várt. Arra, hogy András bácsi szokás szerint megdicsérje ruháját, frizuráját, mosolyát, kedvességét. A nők, de még a fiatal lányok is szeretik, ha egy férfi úriember, ha gentleman, ha udvarias, jó modorú. András bácsi minden ilyesfajta kritériumnak megfelel. Igazi férfi. Egy igazi megtántorodó férfi. Mert az öregúr nem jut el a terminálig, pár lépésre attól hangtalan a padlóra omlik, még megkapaszkodni sincs ideje, teste utat engedve a gravitáció törvényének, élettelenül terül el az évszázados keramiton. Ági hangosan felkiált, majd kirohan a pultból, és az idős férfihez siet. András, bácsi, András bácsi, kelljen fel, az istenért! Mi történt magával? Mi történt magával… Mi történt? Semmi sem történt. Az öregúr idős volt, beteg és törődött. Használt, elnyűtt. A legjobb történt, ami történhetett vele. Meghalt, ott és úgy, ahogyan a legjobban szerette volna. Otthon, a tippek és talányok világában, az egyetlen helyen, ahol mindig is szeretett lenni, ami meghatározta a mindennapjait, az életét. Mások, biztosan olyan helyre vágynak, mint mondjuk egy lakatlan sziget, vagy egy luxusszálló, vagy a család közelsége. De András bácsi nem ilyen ember volt. András bácsinak saját asztala volt itt, elnyűtt széke, viseltes fogasa, esernyőtartója. András bácsi itt volt valaki. Ő volt az Öreg, az idő futballkapitánya, a múlt sportbajnoka, a totószelvények örökös szövetségi kapitánya. A kettő kitöltött e heti szelvényt végül senki sem játszotta meg, nem tudni, hogy milyen eredményt ért volna el a totókirály. Azt viszont biztosan tudni, hogy azon a nagy és hatalmas égi futballpályán, ennek az öreg és lankadt szívnek is jut majd hely, illik rá egy poszt a halhatatlanok futballklubjában. Mert minden meccsnek csak akkor, és igazán akkor van vége, ha az Isten, ez az égbéli végtelen hatalommal felruházott futballbíró belefúj a sípjába. A légbe szúr, sivít, éles hangon három sípszó, utána már senki számára sincs hosszabbítás.

Csillag-labirintus

2012-01-15T03:37:00.000-08:00

Ha eltévednék a Tépelődés Mocsarában, te irányt mutatsz
Ha azt mondom, nézd milyen kicsiny a világ! Te mellém állsz,
és máris óriássá nemesednek bennem a dolgok,
azok a foghatatlan pontok, ami Te vagy, ami Én vagyok
a Mi nélkülünk Világ olyan semmi már, én is hallom,
hallom az érzékelés szavát, mint földön túli lélek,
mint egy valamikori, atavisztikus homályba vesző gyík-király
ki tudja, amit beszél, por, hamu, lebegő füst, de belül
rendületlenül forr az üst, lobog a szellem és a lét,
s még hogy kér a nép, s benne Én, egyenetlen lélek,
szánj meg, ha akarsz, de iszonytató mód fáj bomlása az éveknek,
amik nélküled telnek, melletted, észrevétlen, lényegtelen, súlytalan
„Ó, hát miféle anyag vagyok én, hogy pillantásod, metsz s alakít?”
Formál, lázasan űz tovább, nem fáradni, csak menni, menni már…
Odaát rád is csoda vár! Csoda, mormolom magamban, s újra
nekilódulván fogam közé szisszentem erős szavad sosem lankadó igazát
mert nincs iga, és járom sincsen, mert nem rab az, akiben fárad a lélek,
csupán csüggedő, lelkességre vágyó mihaszna, hasztalan, de szívében nemesb,
mint más ezernyi torz lélek, mert, ha beszél, ha szól, Téged véd meg,
így jut egyre mélyebbre, kínok és intrikák, ármányok ködén, oda, ahol
már a pokol tüze éget, ahonnan már nincs visszaút, csak, ha vissza nem nézel,
ahol mindig előre hallik a felelet, s utóbb a szó: Védj meg!
Két engedetlen lélek, kettő tenyérnyi rezdülés, kettő piciny süllyedő hajó
merre kellene menni végül? Mi az igazi irány, merre volna élni jó?
s ha, élni jó, akkor mégse mással tán, születő napfény ásítozik
egy körúti, százrét szabdalt aszfalt lábnyomán
örökbe termett ez a vonzalom, s nem vágja sem szablya,
sem kard, sem tőr, nem öli méreg
mert sosem ez volt a lényeg, sosem ez tett naggyá bennem Téged,
hanem ez a pár kicsinyke szó, ez a mondatszerű végzet:
‎"Pontosan tudod, mit csinálok. Mindent."
Kell, hogy legyen háza valahol a reménynek.

Vonzalom

2012-01-07T12:54:00.000-08:00

A szupermarket már záráshoz készülődött, csak egy pénztár működött, de mivel egyáltalán nem volt sor, elégnek mutatkozott kiszolgálni a boltban alig-alig lézengő vásárlókat. Olyannyira elég, hogy én és a férfi alkottuk csupán a sort. Szenteste lévén ez nem meglepő. Nem itt kellene nekünk sem lennünk. A pénztárosnak sem, sem a takarítónak, az unott álmosságot színlelő biztonsági őrnek is otthon lenne a helye. Melegben, békességben, gyertyafényes boldogságban. De mégis itt vagyunk. Az én kosaramban némi élelmiszer és csokoládé, a férfi kosarában csupán egy üveg bor. Egy üveg minőségi bor. Nem is gondolnám, hogy valami lőrére ácsingózna, alapvetően az egész férfi minőségi benyomást nyújt. Tudom, ez klisészerű és nagyon formai, de így van. A pénztárosnő meg is nézi magának. Lazán huppan a ronda gumiszalagra a bor, a férfi ápolt, finom ujjával kissé még gurít rajt, hogy ne kelljen oly nagyon tekernie alant a pedált a kasszában lévő nőnek. Látom a nő arcán a mosolyt az önzetlen kedvességtől. Kevés ilyen mosolyt adhat, kevés ilyen mosolyt kaphat. Csókszín rúzstól maszatos ajkát összepréseli, csücsörít kissé, úgy keresi a vonalkódot a terméken. Titokban, szerintem meg is szólalna, hogy milyen jó választás, a múltkorában ő is efféle bort vitt ajándékba Dani unokaöccsének a diplomaosztó bulijára, de mikor ideér gondolatban, elszégyelli magát, és újra tisztes szupermarket dolgozói etikai morált erőltet arcvonására. A minőségi hím még egy doboz cigarettát is kér a kasszás nő feletti suta cigarettatartó rekeszből, érdekes mód egy édeskésebb, nőiesebb ízt. Lehet nem magának. Otthonra az asszonykájának, barátnőnek, szeretőnek. Ki tudja. Mindenesetre a pénztárosnő szemében újra éteri fény gyúl, s lelkendezve, mámoros testbeszéddel csúsztatja a férfi kezébe a cigarettát. Az úr megköszöni a kiszolgálást, fizet és távozik. Én jövök a sorban. Én már újra az unott, fancsali képű, naponta tíz órát dolgozó nőt kapom vissza, aki a kenyérről képtelen leolvasni a vonalkódot, a csokoládénak meg megtörik a sarka, úgy vágja bele a megvásárolt árucikk elpakolására kiképzett rekeszbe. Hiába, a fantázia csodákra képes, a realitás meg felülírja a csodákat. Lustán szatyromba pakolok, és egy melengető pillantással búcsúra vált tekintetem, kézcsókom, viszlát, vigyázzon magára, szeressen, álmodjon sokat. Boldog karácsonyt, Bon Hiver! Bárcsak meghallaná e csendes, érzékeken, érzelmeken túli kedvességet.

Szenteste van, így minden sokkal csendesebb és nyugodtabb. Már a metró sem jár, kora délután befejezte körös futását a mélyben, a villamos is aludni tér, aludj el szépen… Még korán van lefeküdni. Most jön a Jézuska. A fényes szárnyú angyalok. A fa alatt az ajándékok. A boltból hazafelé indulok, ma egymagam karácsonyozom, nincs kedvem kicaplatni anyámékhoz, és különben is, már napokkal ezelőtt el és megterveztem, hogy így lesz. Hogy számomra ez a nap is olyan lesz, mint a többi. Szép dolog a felnőtt lét, a szabad akarat, sok mindent el tudunk úgy hitetni magunkkal, hogy igazságnak tűnjön. Ha működik, az jó, és így majd nem fáj annyira, hogy ez valahol mégis egy piszok öncsalás. Mindegy, karácsonyfám van, ajándékom van, csokoládém van. Nagy baj nem érhet. Majd nézek tévét, vagy olvasok, vagy folytatom a munkát. Ki tiltja meg, hogy hazafelé menet… De, mindegy is. Különben jól élek a világban, vannak barátaim, jó emberek, jó lelkek. Szerető család vesz körül, anyámék és nővérem családja. Nővérem családjában két apró kisded, kettő csöppnyi leánygyermek. Édesek és ártatlanok. Bár, egyedül élek, és ennek igen hosszú ideje már, nincs okom panaszra. Igazán nincs. Sok ember úgy él, hogy az élete árnyoldalában fellelt hibáit felnagyítva, beúsztatja tudatába az önmagától és a sorsától való félelmet. Én nem így teszek. Elfogadom, ami jár, s nem küzdök azért, ami, még ha birtoklom is egy ideig, sosem lehet enyém. Mint például az előbbi férfi. Mert őt biztosan tudnám szeretni. Biztos remek ember. Humoros, vicces, emellett művelt, értelmes, jó társalgó, szív ember. Szereti a zenét, a művészetet, kedvence többek közt Bach és John Lennon, gitározik is, esténként kis klubokban lép fel zenekarával, amely együttesben persze mindenki olyan, mint ő. Mind fantasztikus ember, és ha megszólal a zene, az igazán zene. Dzsessz. A férfi zenélés közben inkább ül, egy kis fekete körszéken, ami igazából egy ócska bárszék, és a sajátja. Erre ül esténként, lába a földet veri, a gitárt combjára veszi, cigarettára gyújt, és dallamra vált lelke. Néha szólózik is, de nem szívleli, az egységre, az összhangra törekszik. Játszani szeret, nem versenyezni. Ha randiznánk, akkor annak valami ilyesmi előszele lenne, hogy: Egy könyvesboltban futnánk össze, csak úgy véletlen, ő is, én is munkából hazafelé menet, aztán szóba elegyednénk, hm, önnek sincs még meg az új Esterházy Péter könyv?, stílusban beszélgetnénk, aztán elkérné a számom, felhívna, jó étterembe vinne, finom étellel, itallal kínálna, nagyon sokat és jót beszélgetnénk, ahogy ez az értelmes felnőtteknél szokás. Utána meg történne, ami ilyenkor történi szokott. Sötétben, gyertyafényben. Remek lenne. De nem lennék belé szerelmes. Ahhoz ő túl jó. Túl szép az idea, az álom. Egy álomba nem szeret belé az ember, már akinek egy csöpp kis esze van. Nem bizony, megtartja az ideát a saját elérhetetlensége teljességében.
Az áruház csupán öt percre van a lakásomtól. A belvárosban lakom, megszoktam, hogy hamis fények, és negédes szimbólumok közt telik időm. De, azért sokan szeretjük ezt. Még ez a műviség is szebb, mint az itteni viszonyokhoz sivárnak tűnő peremkerületek tucat épületei, tömbösített lakó barakkjai. Ó, itt az Ó utca, lassan hazaérkezem. Közben elkezd szállingózni a hó. Szinte jó. Szinte szép. Milliomnyi fehér pehely csendben vállamra ül, csizmám alatt taposom névtelen, nemtelen törtfény arcuk. Gyilkos vagyok, de nincs áldozatom. A lakásomhoz közel van egy remek kis hely. A Zsakett. Persze, nem olyan elegáns, és úri, mint a ruházat, aminek nevét viseli. Törzsközönségét a helyi kommuna alkotja, nyugdíjba vonult egyetemi tanárok, rektorok, volt jogászok, bírók, sportolók, netán politikusok. A kocsmában mindenki megfér egy asztalnál. Ha nem, odébbáll, vagy a többiek odébb állítják. Így megy ez. Szép szabály, jó szabály. Hulljon, akinek hullnia kell. Például a hónak. Gyönyörűen szárnyal az éj tejszín ködében. A levegőt szinte harapni lehet, tiszta és nyers, nincsenek most autók, járművek melynek gyilkos gázuk beszennyezné a lég egén fakadt természetszerű tisztaságot. Érdekes, nyitva a Zsakett. Pedig, ha feljebb nézek, a házak, az ablakok csendje felé, szinte látom, ahogy rózsaszín gyermekarcok az édeskés csengettyűszóra betáncolnak a jó meleg szobába, a Jézuskát keresve, de lopva már a karácsonyfa alatt felpakolt ajándék halmokra sandítanak… Mennyi önkínzás, ének, szeretném, ha szeretnének… Savanyú a szőlő, forr a must. Most. Vagy bennem soha? Ki tudja. Legalább annyira nem ismerem magam, mint ahogy öncsalásként élem meg azt, hogy másokat ismerek. Hogy én nem csalódok. Nincs azaz Isten. Piszok jó emberismerő vagyok, az ám! A múltkor is ugye, amikor a Hajni meg a Csaba összevesztek, ki robbantotta ki a balhét? Igen, én. Mert Csaba csalt. Megcsalt. Hajni meg a legjobb barátnőm, hát, nem érdemli meg? Hogy aztán ő is utána visszaadta a kölcsönt rendesen, és tíz meg húsz krapekkal hempergett szinte egy időben? És? Volt, aki tudott a másikról, volt, akit ez nem is érdekelt. A Hajni fair játékos, én szeretem. Csaba meg egy szemét. Meg is érdemelte. Aztán meg, hogy caplatott Hajni után! Mint egy pincsikutya. De Hajni tartotta magát, ügyesen, szépen, ahogy a csillag megy az égen… Nőként így érdemes. Egy pontig. Februárban lesz az esküvőjük. Én leszek a tanú. Állítólag Csaba maga kérte ezt. Nem tudom, hogy ez mennyire vértanúsága jele, vagy mennyire őszinte, de állítólag jót tett neki ez a méretes kataklizma. Úgyis a Himaláját verdeste az egója, mondja ezt Hajni, aki maga is, az említett időpontban szépen megmászta a Csomolungmát.

Itt a Zsakett. A Zsakett. Nyitva, mint az aranykapu. Még be is sétálhatnék rajta. Valami zene is szól bent, mintha engem szólítgatna. Rajta, rajta. De nem. Szenteste van, biztos zártkörű a buli, privát. Nem kellek én oda. Megyek haza, csokoládé, lábpóc, tévé, könyv, macska, fahéjillat. Az orrom a kirakatüvegnek támasztom, úgy kémlelem a benti félhomályt. Az üveg hideg, mint a jég. Leheletem kis olvadó kört képez rajta, a jégvirágok szám és szemem elől arrébb libbennek. Elém tárul a valóság. A megdöbbentő valóság. Egy zenekar játszik odabent, a terjedő füst glóriát képez fejük felett, arcukon jóleső izzadság. Négyen vannak, mégis olybá tűnik, hogy egy egész világ, s benne „Univerzumféltő” gonddal óvott misztériuma van jelen itt. Boldognak tűnnek. Felelőtlenül boldognak. Mind, egytől-egyig. A nagyhajú, rőtszakállú dobos, a langaléta, kölyökképű basszusgitáros, az apám korú bőgős, aki az énekes is egyben, a klarinét virtuóza, aki egy igazán bolondos figurának tűnik, a gitáros, aki… A gitáros, aki a férfi az áruházból. Egy fekete körszéken ül, a combján lüktet hangszere, szájában cigaretta lóg, kis aranyvégű széle jelzi felém, édeskés, nőnek való illatát. Látni látom őket, érzékelem térben alakjuk, de a hangok nem jutnak el hozzám. Csupán foszlányok, intermezzók és improvizációk. Mégis nagyon szép ez a pillanat. Melengető. Öregkorban is emlékezős. Itt van pár férfi, akik ahelyett, hogy otthon megülnék a karácsonyt, inkább lejönnek egy füstös bárba zenélni, együtt lenni. Ennyire magányosak volnának? Nem tudom, de nem is érdekel. A maradandó pillanatoknak értékük van, és ezt nem szabad elrontani klisészerű beidegződésekkel. Nem lenne fair, az élettel, a sorssal szemben. Megírta a sors valaha is azt, hogy legyen karácsony? Jó, valami talmi, felvett póz szerint igen, de az „itt és most”-ban vajon nincs lehetőségünk ezt felülbírálni? Mást gondolni helyette?
A férfit nézem, az áruházból ismert férfit. Farmert, nyomatos pólót, fekete zakót és barna bőrcsizmát visel. Fején Borsalino kalap. Ez az áruházban nem volt rajta. Biztos fellépő ruhatárának a kelléke. Piszkosul jól áll neki, ez egy szép és kívánatos férfi, be kell, valljam magamnak. És így, a félhomály még vonzóbbá teszi, már-már misztikusan erogén mód hat rám szexusa. Furcsa. Már nem is a pillanatról fantáziálok, hanem róla. Vagy pont ezt jelenti ez a pillanat. Hogy gondolnom kell rá, róla, őérte, őmiatta. Mert ő egy lehetőség, egy esély. Vele le lehet cserélni a tévét, a csokoládét. A macskát nem. De mégis egységet mutat az érzés, hogy ez a férfi kellemes társalgó, szereti a zenét, a művészetet, kedvence többek közt Bach és John Lennon… A hátam mögött elhúzó kismotor hangja ébreszt fel ebből az édeskés álomból. Kereke megcsúszik a síkossá vált úttesten, és vezetője az uralmát vesztve a járgánya felett egy hó köpenybe bújt autó motorháztetőjén landol. Nagyot puffan, de kutya baja. Óvja a hó. Szitkozódva újra motorra pattan, és még nagyobb gázt adva neki, elhajt az Ó utca Ó-ságos magányában. Én is így teszek, közben fogadkozom magamban, hogy majd bedobok a Zsakettbe egy cetlit, névvel, telefonszámmal, hogy ez a Borsalino kalapos nyolcvan kiló sárm azonnal keressen meg és fel, és udvaroljon, legyen kedves és megértő, mert én az tudnék vele lenni. Miközben ezek a jóféle gondolatok járnak bennem keresztül és kasul, a tört szélű csokoládé csendben kezembe úszik, fóliája a semmibe röppen, és az édes finomság utat talál számhoz. Belga. Minőségi, mint minden az életemben. A vágyaim, az álmaim, a harcosságom, a hitem. A férfiakhoz való viszonyom. Bár, ne lenne ennyire az, ilyen iszonytatóan valóságos. Megállok a ház előtt, egy percre, egy pillanatra. Az eget kémlelem. A végtelen hóesést. A piciny szobákat, a fehérlő zsalugátereket, a fel-felvillanó fényeket. Leveszem kesztyűm, élvezem, ahogy a hideg átjárja ujjpercem, mintha apró akkordok szaladgálnának körmöm hegyén. Kezem, arcom elé emelem, egyre közelebb, szinte már érintem. Aztán érintem is. Finom és meleg. Melengető. Tenyerem, szinte önmagát életre keltve, egyre lejjebb vándorol, elhagyja szemem, orrom, szám… Aztán a száj mellett, az egyik pofazacskóm gödrében megpihen. Játszik az éledező borostával. Karácsony van, két napig nem lesznek nyitva a boltok. Elfelejtettem borotvapengét venni. Szép szakállam nő az ünnep alatt. Férfinek lenni isteni kegyelem. Elveszem arcom elől a kezem, a kesztyűt újra felveszem. Kettőt lépek, az otthon illata, mint füstben úszó vágy, elmém csendjében éledez. Ki vár rám vajon otthon? Kiálts rám vágy, és fölkelek

Othello (javított változat)

2011-11-06T12:04:00.000-08:00

A közért előtt már többen várakoztak, köztük András is. Munkába indulók, egyetemisták, iskolások. Mindennap pontban hétkor Marika néni a főpénztáros nyitja az ajtót és kedélyesen betessékeli az aznapi első vásárlókat. Ez a nő gyanúsan víg kedélyű mindig, a kisfiúk rémálma, ha egy elhalad mellette állandóan egy fejen búbolás vagy arcon pofizgatás a vége. Jobb előle kitérni. Ondolált haja, fehér köpenye, nagy műanyag keretes szemüvege, túlzott sminkje ijesztő. A gyermeklélek mesebeli képzelgéssel társítja jelenét, Marika néni Andriska szemében a boszorkányok evilági megnyilvánulása. Ma szerencsés a fickó, szerda van, ilyenkor korábban jönnek a szállítók, reggeli gyűlés van kilenckor, a főpénztárosnő hamar elsiet. A kőrengetegben ez a legjobb közért, talán az egész világegyetemben. A bevásárló kosár pont kézre áll, súlya, formája, kék színe fokozza a vásárlási kedvet, még az aljára száradt kiömlött tej savós látványa sem okoz különösebb undorba keltő érzetet.

Andris a pékáru pulthoz siet, papírzacskóba rámolja a négy darab kiflit, esetenként zsömlét, a húspultban kikéri a tíz deka parizert, a tejes pultnál felmarkolja a zacskós tejet. Nem, ma nem a tej mellett dönt, kakaós- tej, ez legyen ma, és a szokásos Geszti-Eszti a nagy kedvenc. Kávé is kell, fél kiló. Bor, sör most nem, apa hosszú fuvarban van, vidéken. A sor ilyenkor rövid, még alig ébredt a reggel, mindenki álmos, mindenki fáradt. Klári ül a pénztárban. Szerencse. Csodaszép lány, itt lakik ő is a telepen, a szemben lévő házban, a 48-ban, a harmadikon. Nyáridőben kiül a teraszra és ott napozik. Gyönyörű teste van, a legszebb nyári emléke ennek a mafla kamasznak, az a nap, délelőtt, amikor Klárika szentségtörő módon fedetlen keblekkel élvezte a nyári fényeket, az izzó napkorong felettébb barnító hatását. Áldott pillanat, amikor a nagyi tavaly karácsonyra távcsövet hozott Belgiumból. Védőtokos, Zellmann, kétszáz méterről leolvasható vele az autók rendszáma. Klári szőke, egy széles fehér pánttal fogja át a haját, és mindig papucsban van. Klumpa. Kopog, mint az őszi eső.

- 13,80 lesz Károly bácsi, ha nem tetszik mást kérni mondja dallamos hangon.

- Szifoncserém lesz még Klárika, kettő.

- 20 forint lesz kereken, köszönöm! Tessék szólni Ági néninek a földszint kettőbe, hogy ma friss csirke érkezik, tanyasi. Tojás is lesz. Csókolom!

A sor fogyatkozóban a nap kelőben. Andris te jössz. Ne feszengj már, egyből kiszúrja, hogy zavarban vagy.

- Csókolom.

- Szerbusz, de mondtam már, hogy ne csókólomozzál engem, nem vagyok én még olyan öreg! nevet. 12, 40, ha más nem lesz. Hoppá, látom kávéd is van, te vagy a papírzacskós fiú, igaz? Mondták a lányok, hogy neked állandóan mellé ömlik a kávé a darálóból, és lélekszakadva rohansz ide a pénztárhoz, hogy zacskót kérj. Tessék itt egy zacskó, előre, a mai futást megspórolhatod. mondja kacagva.

Nevet vele a sor is, a kisfickó füle tövéig vöröslik. Ilyen gyorsan itt még nem fizettek. A lány melle ring, mint két pirosló alma, vakítóan fehér fogai zizzenve pattognak két nevetés között.

Rohadt daráló, ma is ellenség, a kávé mellé potyog, a zacskó a megmentő. Újabb nevetés. Ciki vagy Andris.

Fél nyolc. Iskolakezdés. A köpeny viselése kötelező még a hetedikeseknek is, kék, 100 % polietilén, ez van a címkére írva. Kakaó, kifli csücsök, becsengetés. Hétfő, hosszú tanítási nap, utána meg napközi. Lassan jön a tavaszi szünet, a szabad foglalkozást már egy hete az udvaron lehet végezni. Sokan fociznak, röplabdáznak, kislabdáznak, távol ugranak. Csendes Andris olvas. Árnyékban, a nevetésektől távol. Winnetou és Old Shatterhand épp ma lettek barátok, elszívták a békepipát. Apacs akar lenni, kell neki egy ezüstpuska. Lézerkardja már van, szülinapjára kapta, apa hozta Bécsből.

- Gyerekek, gyertek be, kézmosás, elköszönés, a váltócipő használata kötelező, kérem az udvarra kihozott utcai cipőket a tornateremnél cseréljétek át, majd amikor indultok, cseréljétek vissza! Szép délutánt mindenkinek, holnap nem lesz napközi, az egész iskola kivonul, a Szúnyog- szigetre. Több iskolával közösen sportnapot tartunk! Számháború is lesz! mondja fennhangon Aranka néni, aki már nem tanít az iskolában, régen nyugdíjba ment, de így délutánonként besegít. Itt lakik a 35-ben a negyediken, van egy pudlija meg egy férje.

Ma kevés a tanulnivaló, a nagyobb dolgozatok ugyan még hátra vannak, de most éppen olyan szélcsendes az idő a tanulmányi frontok terén, el lehet menni, bringázni. Új bicikli, BMX. Anya szerezte a gyárban. Kevés van még belőle a telepen, anya szakszervezeti bizalmi, sok barátja van. Ciki, hogy az ülést nem lehet jól beállítani, fel- lejár. Viszont a kormány nagyon kafa, tiszta Amerika. Négyre kint kell lennie a buszmegállóban. Anya negyedöt körül száll le a buszról. Kötelező program anyának segíteni, hazahordani a táskát. A cérnagyárban szakácsnő, otthon nem főz, a gyárból hordja haza az ételt, befőttesüvegekben. Ani persze sehol, pedig ez is fel van osztva, mint a házimunka, de neki már barátnői vannak, mostanában sokat lóg velük, általában csak este esik haza. Mindegy, Andriska szeret várni anyára. Van ott egy kedvenc fája, annak a tövében ül, míg anya megérkezik. Addig sokat nézelődik. Szemben van a megállóval a kórház, a mentők így délután ötpercenként fordulnak be az udvarára, néha a villogójukat is használják. Apa is feküdt bent tavaly, a tüdejével van valami baj, szanatóriumban is volt már emiatt. A buszok menetrend szerint járnak. Figyelem és játék, logika. Vajon többen szállnak fel, vagy többen szállnak le, melyik lesz számtanilag a nyerő? Ingyenes tippelős játék tizenéveseknek. Anya busza is megjön, kezében nagy pakkokkal kecmereg le a buszlépcsőn. Szia, anya. Otthon minden oké, a virágot meglocsoltam, igen kávét is vettem, Ani elmosogatott, kaptam matekból egy ötöst, és tesiből egy négyest. Ötvenhárom méterre dobtam a kislabdát. A bringa ülése még mindig nem jó, a vázon ülök, a fékekkel is van valami gond, pedig vadiúj a patkófék. Apád, majd megnézi, tudod, én nem foglalkozom ilyesmivel, tökfőzelék van fasírttal, és hoztam kecsketejet is, azt úgy szereted. Szeretem.
Anya hamar lefekszik aludni, főleg hétköznap, hatra már a gyárban kell lennie. Nagy főzőüstökben készítik az ebédet, hatalmas fakanalakkal, méteres lábosokban tálalják. Anyának mindig ételszagú a haja, pedig hord fejkendőt. A többi néni is hord, Cili néni a főnökasszony, ő hordja haza a legtöbb ételt. Este van, anya már alszik, Ani a parkban lófrál a haverokkal. Semmittevő semmi idő. A csillagok lassan felkúsznak, az égre, a betonerdőben elhalkul a lárma, csendesebbé válik az élet, kigyúlnak az ablakokban az esti fények. Andrisnak van egy szokása. Több is van, de ezt sokszor gyakorolja. Amikor már mindenki lefeküdt, kilopódzik a konyhába a távcsővel és felül az asztal tetejére, egész közel az ablak pereméhez. Nagy, széles kockaablak, jól beláthatóak innen a szomszédos házak. Túl közel nem ül, félelemkeltő ez a hét emelet, amely alatta van. Széles panoráma kép, ezernyi ablak, világító mécsesek. Szemben a Kőszegi család, éppen vacsorához ülnek, az Ági osztálytársa, nagyhangú ostoba lány. Alattuk kettővel az író bácsi és a felesége. A szobában ülnek és tévéznek, arcuk visszfénye sápadtan tükröződik vissza. A közértes Klári? Vajon mit csinál? Harmadik emelet, balra, a zöld függönyös lakás.

A fojtogatás, a lárma először fel sem tűnt neki, látta a lányt a konyhából a szobába bemenni, veszekedésnek, kiabálásnak nyoma sem volt, persze amúgy sem hallatszott volna el odáig. A pofon viszont egyértelmű volt, és az a látvány is, ahogy Klári a földre zuhant. András kezéből kiesett kezéből a távcső, teste félre fordult, az asztal is megreccsent alatta. Egy percig szótlanul ült, sohasem látott még ilyet. Veszekedést már igen, apa is ordít anyával, de sosem emelne kezet rá. Azt gondolta ez másokra is igaz, mardosó félelemmel töltötte el a felismerés. Veszélyt érzett és tehetetlen dühöt. Cselekvésképtelensége a félelem érzet csökkenése után megszűnt, új erőre kapott benne a gondolat: Klári veszélyben van. Az én Klárim. A mi Klárink. A közértes Klári. Talán, ha nem ismerné, nem aggódna, talán a pofon sem lenne igaz. Felkapta a kukkert és újra az ablak felé irányította. Időközben a szobában lekapcsolták a lámpát, csak a konyhai kislámpa fénye világította meg a lakást. Nem értem, nem értem, mormolta, hol van, hol van. Sziluetteket vélt csak felfedezni, és fellobbanó mozdulatokat. Dulakodás is lehet, játék is, szerelmi civódás. Nesze neked aggodalom. Már látta a hírekben a nevét. Veres Andris, általános iskolai tanuló tegnap este egy családi drámának volt szemtanúja. Hatalmas pech, hogy csak a tragédia beállta után tudta értesíteni az illetékes szerveket. A harmadik emelet tizennyolcban S. Klára egy tettlegességig fajuló vita során az életét vesztette. Huszonhárom éves volt, előtte állt még az élet. Ha a kisfiú szólt volna valakinek, bárkinek, akkor talán menthető lett volna az élete. Szegény lány, borzalmas tragédia, a temetésről a család később intézkedik. A lány gyilkosát, D. Gézát a rendőrség őrizetbe vette.

Nem, ez nem lehet, az ő nevét nem olvashatják az újságban. Úristen. Leugrott az asztalról és berohant a szobába, ahol az anyja aludt. Anya, anya kelj fel, az a lány veszélyben van, talán már meg is halt. Anya kelj fel gyorsan. Két perc, öltözés, hálóköntös, papucs, mi van, mi van, biztos rosszul láttad, nagybátyád ott lakik felettük pár emelettel, a múltkori kártyapartin ők is jelen voltak, mindenki úgy látta jól megvannak. Verés lesz a vége, ha nem mondasz igazat, ráadásul leselkedsz mások után, ezért is számolunk. Lift, harmadik emelet. Egy csöngetés. Csend. Kettő. Csend. Három. Igen, tessék. Elnézést a késői zavarásért, de minden rendben maguknál? Tudniillik a fiam látott valamit az ablakból. Mit láttál? Hogy maga fojtogatta. Leskelődsz utánunk? Tudom, hogy tavaly is meglested Klárit napozás közben. Meglested, fiam? Meglestem. Csak érjünk haza. Szóval, minden rendben? Klári, gyere már, ez a fiú a szemközti házból leskelődik utánunk, és a mamája kérdezi, hogy minden rendben van itthon?

Lassan mozgott, mint aki nagyon fáradt, mint aki nagyon törődött. Pongyolában volt, talán már az esti lefekvéshez készülődött. A szobából jött ki, ott ahol András elesni látta. Mikor meglátta a fiút mosolygott. Zacskós fiú, te vagy itt? Jó estét, minden rendben Gézával próbáltunk. Színész, jövő héten az Othello-t próbálják, segítettem neki a karakterben. Igen, a féltékeny Othello, én játszom, nem a Nemzetiben és nem a nagyszínpadon, de fontos darab. Épp a fojtogatós jelenet, ugye? Az is Andriska, meg a többi, menj haza Andriska, menj haza, és ne leskelődj, ne járj utánam. Sajnálom elnézést, sokat fantáziálgat ez a gyerek. A minap is hajónak képzelte a megállóban a buszokat, magát meg hajóskapitánynak. Kamasz, kamaszodik anyuka, menjenek haza, látják minden oké. Szép estét. A lift nehezen jön, anya bosszús. Papucsban, neglizsében, kibomlott hajjal felette pislákoló neonfény. Kapsz, ha hazaérünk, ne félj. A kukkert meg elveszem, nincs több leskelődés, milyen dolog ez, csak a bajt csinálod itt nekem. De, anya, de anya. Hallgass, Andriska.

Pár hét és vége a sulinak, a nagyszülőkhöz megyek nyaralni vidékre, majd zenetáborba. Hegedülni tanulok, a szolfézs nehezen megy. Mézbarna színű hangszerem van. Nem a sajátom, az iskoláé, de szépen szól. Az udvaron még mindig lelkes focizással töltik az időt a srácok, én olvasok. Winnetou és Old Shatterhand testvérek, és az indián nép segítségére vannak a barbár fehér emberek ellen. Sokszor elszívják a békepipát, lehet megszokásból. Anya még mindig ugyanazzal a busszal érkezik haza, a kórházba sok beteg jár ugyanúgy és még több mentőautó. Egy hónapja már, hogy Klári meghalt, sokan ott voltak a temetésén a környékről. Mi csak később tudtuk meg. Géza bácsihoz küldött át anyu a dédi szemcseppjeiért, akkor olvastam a liftben kifüggesztett halotti értesítőn. Sárosi Klára elhunyt május huszonnyolcadikán, élt huszonhárom évet. A temetésről a család gondoskodik. Mi történt? A Géza volt, az a szemét állat. Megfojtotta szegényt. Hogy senkit sem figyelmeztetett az a lány hogy ilyen nagy veszélyben van. Megdöbbentő. Olyan szép volt, kedves. Mindenki szerette, meséli mellettem a liftben, utazás közben az egyik asszony a másiknak. A hetedikre megyek, ők előbb kiszállnak. Magamra maradok, a fejem felett vádlón vibrál a lámpa. Megsimogatom a kiírást, még egyszer elolvasom, ami benne áll. Fejemben visszacseng a két nő beszélgetése. Könnyezni kezdek, levegőtlen présben fuldoklom. Tagjaim ernyedtté válnak, izmaimból minden erő elszáll, összeroskadok. Mire felérek, a bácsi lakásához, már zokogok. A liftajtó kinyílik és a belépő gyerekek egyáltalán nem értik, hogy miért sírok olyan nagyon. Azt hiszem felnőttnek lenni nagyon veszélyes dolog.

Strand

2011-10-26T10:51:00.000-07:00

Meleg nyarakon az egyik legjobb időtöltés, fürdőzni. Az emberek uszodába, strandra járnak, az idősebbek gyógyfürdőbe, termálfürdőbe. Mindenki a vizet keresi. Az éltető erőt, a hűsítő élvezetet. Én nem rajongtam túlzottan a strandolásért. Egyrészt mert nem tudok úszni, másrészt mert tömegiszonyom van. Igen, már gyermekkoromban is kerültem az olyan helyeket, ahol nagyobb számban van jelen az ember. Nem tudom miért, hogyan alakult ez ki nálam, de kialakult és a mai napig szilárdan őrzi helyét a szívemben, szellememben. De akkor még, akkoriban ez nem volt ilyen egyértelmű. Emlékszem, volt olyan nyár, amikor szinte tűkön ülve vártam mikor pakol fel a család, és megyünk strandolni. Mindig apa jelentette be, és mindig kissé terjengősen, fennhéjázón.

- No, család, hát nem bánom, mivel holnap szombat lévén, strandolunk egy nagyot! – kurjantotta el magát a péntek esti vacsora és két fröccs között – Aztán… - a mutatóujját mókásan anyám felé emelte – legyen elég sör abban a hűtőtáskában!

Amikor ezt mondta, és mindig így mondta, ilyen hangsúllyal, nevethetnékje támad. Vele ellentétben anyám sosem nevetett. Tette a dolgát. Mindig volt sör a hűtőtáskában. De volt ott más is. Rántott hús, szeletelt kenyér, paprika, paradicsom, újhagyma. Nincs jobb érzet, amikor az ember kijön a medencéből, kiül a napra, és rántott húst majszol fehér kenyérrel, hozzá paradicsomot, paprikát, csak úgy harapással a húsa közt. A nap az ember szemébe tűz, ettől hunyorog kissé, de mégis mosolyog, mert nem bántó fény ez, így kora reggel nincs még neki ereje. Szelíd és pajkos. Szertelen. A visszamaradt víz közben finoman végiggördül az ember hátán, egészen a hajlatokig, beissza magát a bőrbe, a pórusokba, aztán szép csendesen elszivárog. Felszárítja a Nap. Majd minden kezdődik elölről.

A vállalati strand nincs messze tőlünk. Villamos jár ki oda, a régi Megyerre. Nem messze laktunk onnan, oda születtem, nemrégiben költöztünk beljebb, a betonerdő mélyére, ide utalt nekünk ki lakást a Tanács. Szép, új, két szoba összkomfort. A falakon színes tapéta, az ajtófélfán még érződik a festékszag, a szőnyegpadló mintái élénkek, mint festővásznon a tusrajz. Innen indulunk strandolni, és ide érkezünk majd haza. De még a költözés is friss emlék, így ez még semelyikünknek sem otthona. Majd az lesz, idővel. Megszokással, beletörődéssel, születő napok hozzánk csapódó élményeivel. Reggel, készülődéskor mindenkinek megvan a maga feladata. Anya az ételfelelős, apa az ital. Annamari a plédeket pakolja be, én vagyok a sportfelelős. Felfújható labda, Vizi pisztoly, tollas ütő, tollaslabda. Útra készen állunk. A villamoson tömeg van, nem csoda, munkásemberek lakják e vidéket, kiknek össznépi szórakozásuk együtt fürdőzni. Sok a gyerek, a fiatal. Amikor a villamos a strandhoz ér, kiürül. Végállomás. Tungsram. Leszállás után a sor egybeáll, és szépen baktatnak a családok a fürdő irányába. A járda nem túl széles, így van, hogy néha belóg egy-egy felfújt gumicsónak, gumimatrac az útra, szinte az elhaladó autók szélvédőjét érinti. A strand bejáratához érkezve, a sorból kiválik egy kisebb tömeg. A sörösök meg a borosok. Közvetlen a bejárat előtt vállalati büfé, az elvtársak, elvtársnők már kora reggel kínálják a fröccsöt meg a pálinkát, hozzá lilahagymás zsíros kenyér dukál, a csemetéknek jaffa, Márka meggy. Egyre megy, aki részeg a strandra bizony be nem megy. Tudják ezt a csoport részesei is, köztük mi, így csak módjával adózik apám a fröccsözés örömének, anyám meg egyáltalán nem iszik. Apám a kitérőt mindig arra fogja, hogy hadd menjen le a sor, utál tülekedni, ez a kis idő, ez az italos tíz perc pont arra elég, hogy ne kelljen a tömeggel haladni, szépen, lassan be lehet menni a fürdőbe, nem foglalják el olyan hamar a legjobb helyeket, nyugalom. És persze megint nincs igaza, mert általában elfoglalják. Mi az első medence, a kis medence szemközti részét kedveljük, ahol a kisméretű betonoszlopokon futórózsák kúsznak a végtelenbe. Hátunk mögött a töltés, aztán meg a Duna. A töltés megvéd a tűző naptól, finom árnyat fon felénk, a rózsák szintén. Anyám kedvenc helye ez. Napozni is lehet, de közben fél szemmel a medencére lehet sandítani, hol járnak a gyerekek, nincs-e baj. Nincs anya, sosincs baj. Én csak az elején evickélek, Annamari meg jó úszó, iskolabajnok, a kerületi verseny győztese, ne féltsd te őt. Ő olyan, mint a hal a vízben. Tán kopoltyúja is van. Velem persze nem foglalkozik senki. Tavaly is az volt az ígéret, hogy megtanítotok úszni, aztán mi lett belőle? A nagy büdös semmi. Hogy én nem akartam? Kérleltetek volna szebben, jobban. De annyi kis időt rám szánva, azt is dúlva-fúlva, hát nem, köszönöm. Akkor inkább marad a nyakig érő víz meg a békatalp. Anyámnak ma szerencséje van, le tudunk telepedni a kedvenc helyére. Egy pléd, két pléd, messze még az ebéd. Hiszen még alig múlt el a reggel, éppen beköszöntött a délelőtt. Tíz óra. A strandrádió most indítja az adást. Népszerű slágerek, népszerű előadóktól. De magas az a torony, ahonnan a zene jön, szinte az égbe kiált. A rádiós néha kitáncol a Toronyt körülölelő erkély korlátjához, cigarettára gyújt, onnan kémleli a fürdőzőket, a mozgást, a lármát, a zsibongást. Mert nagy a zaj. Mire a dél elérkezik, megtelik a strand. Fürtökben lógnak az emberek a medencékben, a füvesebb részeken. Hosszú sor kígyózik a büfék előtt, az újonnan felszerelt csúszda előtt is tömegek várnak a feljutásra. Szépen fogy a sör, a húsos szendvics, a kürtőskalács. Én az új divatot majmolom, jégkásáért állok éppen sorba. Valami színezett, ízesített lötty, ami nagyon jeges, nagyon hűsítő. Rám fér. Irdatlan a forróság. Az emberek, mint partra vetett heringek aszalódnak a napon. Van, aki árnyékba menekül, van, aki szinte egész nap rá sem néz a medencére, csak jól bekenve magát napolajjal, élvezi a meleget, a forróságot. Napfürdőzik.

A csúszdát még nem merem bevállalni, magasan van, vas feljáró vezet fel hozzá. Különben is, ki van írva, tábla hirdeti, csak tizennégy éves kor felett, és csak saját felelősségre. Na, én egyik sem vagyok. Se nem vagyok tizennégy, saját felelősségem meg biztos nincsen. Úgyhogy ez kimarad. Annamari persze már fentről figyel, engem néz, méreget. Gyáva, gyáva, beszari alak. Aztán széles mosollyal az arcán veti magát a mélybe futó csőbe, majd hangos csobbanással robban ki a végén, érces sikollyal elmerül a habokba, de már abban a pillanatban lábra is áll, hátrasimítja vizessé vált haját. Majd újra sorba áll. Nekem máshogy telik a délelőtt. Apa, amíg a sörei előtt van, el szokott jönni velem focizni. Csak egy kis időre. Fel, a töltés mögé. Van ott egy csendesebb rész, igaz beton, és csak passzolgatni lehet, de én szeretem. Ott passzolgatunk egy keveset, aztán hamar ráunva, visszacaplatunk a rózsákhoz. Apa leül sörözni, dominózni a haverokkal, és onnan már fel sem lehet rángatni egészen a nap végéig. Anya ugyanez, vagy még rosszabb. Ő napozik. Reggelente bevackolja magát és minket, engem és nővérem bezavar a medencébe, vagy megyünk, amerre akarunk, bekeni magát naptejjel, könyvet vesz magához, aztán megszűnik számára a külvilág. Együtt olvas a Nappal. Ahogy annak árnyéka halad a földön, úgy halad előre a könyv történetében. Mire lenyugszik a nap, kiolvas egy könyvet. Szörnyű, szerelmi, romantikus kalandregényeket, amiben a hősnő vágyakozva epekedik az igaz szerelem iránt, aztán amikor megkaphatná mindezt, visszakozik, és kezdődik minden elölről. A vége persze happy end, de közben az a sok zagyvaság, ármány, cselszövés, harag, gyűlölet, féltés teljesen felesleges. Ez az én véleményem. No, de érdekli is ez őt?

Igaza van. Engem sem sok minden érdekel a strandon. Kivéve egy. Na, jó kettő. Legyen mindig ülőhelyem a medence bal szélén felállított gomba alakú elhelyezett térelemben, a másik pedig, hogy mindig kéznél legyen a búvárszemüvegem. Másra nincs szükségem, én így egész nap elvagyok. Ki sem lehet robbantani a vízből. Eszem, iszom, lubickolok. Gyerek vagyok, élvezem. A medence nem egységes. Méretben, küllemben persze igen, de amit a víz alatt rejt, abban nem. Apró repedések, hézagok keresztezik a medence alját. Igazi útvezető kincskeresőknek. Mert én az vagyok. Hivatásos mélyvízi búvár. Egy búvár Kund. A partról kémlelem ki a legjobb helyet, majd a habokba vetem magam. Mindig van fogás. Hol nagyobb, hol kisebb. Az emberek nem figyelnek az értékeikre, pedig ki van írva ez is, nagy betűkkel a medence szélére. De ki olvassa azt? Találtam már gyűrűt, nyakláncot, karkötőt, brosst, napszemüveg lencsét, kislabdát. Néha az egészet, néha csak egy letört darabot, egy valamikori egész parányi részét. De számomra ezek kincsek. Szorgos munkám eredménye. Kis műanyagtartóba gyűjtöm. A mai termés egy nagyobb méretű zöld fakocka és egy kisebb gyűrű, amiből a kő sajnos hiányzik. De nagyon csillog, lehet arany, vagy arannyá válik a gondolataimban. Mindegy, egyre megy, a strandon én vagyok a legjobb búvár. Igaz, az egyetlen, de itt a számok törvénye nem mérvadó.

Persze, van úgy, hogy amíg én a mélyben hasítom a vizet, addig a fejem felett fürdőzők vidám csoportja pancsikol. Nem egyszer léptek már a fejemre, rúgtak hasba, tiporták meg a lábam. Ez a munka, ez a feladat ezzel jár. Veszélyes üzem a mélység titkait fürkészni, mindezt úgy, hogy úszni sem tud az ember. Persze, ha nem nyakig érne a víz, hanem tovább, én sem lennék itt, együtt napoznánk anyuval. Természetesen ennyire nem húz szét a család, mint azt itt korábban voltam oly konok és cinikus, hogy képileg így vázoljam fel. Szoktunk mi együtt strandolni. Ilyenkor apa elcaplat egy hatalmas traktorkerék belsőért, amit úgy lehet bérelni, bevágja a vízbe, és mind azon utazunk. Lábunkkal tapicskoljuk a habokat, közben ki-be ugrálunk a kerékbelsőből. Igazán jó móka. Az egyik legjobb. A medence, a kis medence, ahol én élem az életem folyamatosan mélyül. Többször próbálkoztam már a „Vigyázat, mélyvíz!” feliraton túl úszni, olyan kutyaúszás-félében, de ez többnyire vízbenyelős fuldoklásba torkollott. Ami nem megy, azt nem kell erőltetni. Másoknak persze ez nagyon jól megy. Például odaát, két medencével arrébb a vízipólósoknak. Ide járnak edzeni az Újpest vízilabdázói, ez az edzőpályájuk. Lelátó is van, nem ritka, hogy több tucat, majd száz ember végignézi az edzést. Igazán jó hangulat szokott kerekedni. Aranyos, kedves, életrevaló srácok, fiatalemberek. Bárcsak megtanítanának engem úszni, netán vízilabdázni. Olyan nagyon, erősek, jókedvűek. Én is ilyen akarok lenni. Nagy, erős, jókedvű. Futballozni is szoktak. A rádiós torony mellett van egy kisebb medence, ami már csak valamikor medence, mert senki sem használja fürdőzésre. Az ott a foci medence. A két szélén kiskapukkal, a kapuk mögött hálóval, hogy felfogja a térből kifelé tartó labdát. Három a három ellen, sör-virsli meccsek, félmeztelen, fürdőgatyás, meztéllábas futball. A meccs első gólig tart, aztán csere. A medencéből kivezető lépcsőkön ülnek a soron következő csapatok, a szurkolók. Mind fiatal lány, bambulni, álmodozni jöttek ide. Bár, azt mondják ez a strandos randevúk szülőhelye, itt alakulnak ki a jövőbeni szerelmi románcok. Akik ezt mondják, biztos tapasztalatból beszélnek.

Észre sem vettem, hogy engem szólítgatnak. Pár perce állhattam ott, a büféből jövet álltam meg nézni a játékot. Kezemben kólásüveg, a kólában szívószál.

- Hé, te! Te fiú, ott a kék fürdőgatyában! Nincs kedved beszállni, játszani? Nincs ki a csapat, gyere, állj be közénk! – kiáltott felém egy ismeretlen, hórihorgas szakállas fiatal férfi.

- Igen, gyere! Ne félj nem bántunk, nem eszünk meg! Csak megkóstolunk! – süvöltötte egy másik.

- Gyere, fiú, gyere, gyere! - ordibálták többen.

Elsőre nem tudtam mit feleljek. Azaz tudtam, nem, dehogy megyek, nincs kedvem nekem ehhez, vár a búvárszemüvegem, várnak a repedéseim. De valahogy mégsem jött ki hang a torkomon. Aztán igen, de úgy, oly mód, mintha nem is én mondtam volna.

- Jó.

A hangom férfias volt, határozott, felnőttes. Láttam a meghökkenést az egyszerű, gyors válaszon a meghívók arcán, de aztán megint felröhögtek, és elkezdtek passzolgatni, ügyet sem vetve rám. Én is beálltam közéjük. Bemelegítettünk, passzolgattunk. Mind hatalmas langaléta hozzám képest, pedig korban nem is vagyunk annyira távol egymástól. Nem lehettek több tizennyolc, húsz évesnél. Pont ennyi a különbség a felnőtt és a gyermekkor között. Az ellenfél csapat viszont csupa felnőtt férfiakból állt. Apák csapata lehetett, néhol kisebb sörpocak, őszülő halánték, rutin, fineszesség, összeszokottság. Végünk van, ki fogunk kapni. Rajtam megy el a meccs. A legkisebben verik majd el a port, így lesz, mindig így van. Jól kezdtünk, de az ellenfél még jobban. Olyan pontosan adogattak, hogy volt idő, amikor még a labda útját sem tudtuk pontosan kivenni, de mi is igyekeztünk gyorsak, határozottak, pontosak, lenni. Ők igyekeztek, én meg bénáztam. Elpasszoltam magam, gyertyát rúgtam, eltörtem a labdát, minden olyan hibát elkövettem, amit a futballban el lehet követni. De nem nevetett ki senki. Még a csapattársaim sem. Mindenkiben a küzdés szelleme dolgozott. Aztán egyszer csak teljesen üresen maradtam. Fogalmam sem volt hogyan keveredtem az ellenfél kapuja elé, de ott voltam hirtelen, és senki sem fogott, vigyázott rám. Az apák presztízsüket őrizvén a fiatal felnőttekben látták az ellenfelet, én a szemükben gyerek voltam, kiskamasz, ártalmatlan szürke pont. Egy pillanat műve volt az egész. A szakállas, hórihorgas vízipólós két ellenféllel a nyakán, végül kicselezve őket az ellenfél kapuja felé indult a labdával. A kapu felé, ami üresen tátongott előttem. De nem passzolt. Újabb apák támadtak rá, ő újra kicselezte őket, de még ekkor sem passzolt. Talán emlékezett még rá, hogy mennyire ügyetlen vagyok. Lehet azt elfelejteni? Aztán mégis hozzám került a labda. Az a töpörödött kis sárgolyó. Mert a medence meccsek nem igazi labdával játszandók. Kis, pöttöm, sokat megélt gumilabdával, ami sosem arra megy, amerre az ember szeretné. Nagyon könnyű, nagyon pattogós, nagyon bizonytalan. De számomra nem volt más út, más pillanat. Vagy most kivívom a társak becsületét, vagy sohasem, és én leszek továbbra is a béna fiú a strandon. Mondjuk ezt nem tartottam túl erős indoknak. Eddig is én voltam a béna fiú a strandon. A kérdés most az, hogy ez jó vagy rossz volt nekem? Egyrészről jó, mert a magam törvényei szerint cselekedhettem, azt és akkor, amikor kedvem tartotta. Másrészről rossz, mert senki sem szereti, ha megbélyegzik, ha ujjal mutogatnak rá. Ezt most el kell döntenem, nincs kibúvó. Ha gól lesz, örömmámor, ha mellémegy, ha kihagyom, marad a magány, az egyedüllét, a különc búvár Kund. A szívem elkezdett hevesebben verni, verítékezni kezdtem. A labda már ott volt a lábam közelében, felém gurult lelkesen. Most, most, itt a pillanat! Mire a labdához jutottam hárman rontottak rám. Három apa, három felnőtt férfi. A medence szélén fekvő búvárszemüvegre sandítottam, ott feküdt az egyik lépcsőn magányosan, elhagyatottan. De egyáltalán nem hiányzott. Felszegtem a fejem, kidüllesztettem mellkasom, és bódult elszántsággal fogadtam az ellent. Egy csel balra, majd egy másik jobbra, hopp, egy kötény! A kapus lába között zúdult a labda a hálóba. Gól! Győztünk, győztem. A gól után pár pillanatra csönd lett, aztán ujjongó örömmel futottak felém a csapattársak.

- Bravó, kisember! Halálos volt az a csel! Bebőrözte a kapust, láttátok? – kurjongattak.

A vállukra vettek, úgy hordoztak körbe a víz nélküli focimedencében. Még a szurkoló, rajongó lányok is megtapsoltak. Most kivételesen, az életben egyszer nem ezeket a deltás Adoniszokat, hanem engem, a kicsit, a hallgatag búvár Kundot. Jóleső érzés volt. Olyasfajta, mint amikor az első kincsem hoztam fel a medence mélyéről. Az a piros kis fülbevaló jutott most eszembe. Hiánytalan volt, pár méterre ott feküdt mellett a párja, sértetlenül. Mindkettőt a felszínre hoztam. Egy ideig dédelgettem, szeretgettem, majd végül odaajándékoztam a nyári táborban a Szobolai Zsuzsinak. Csókot adott érte, jó üzlet volt. Most is azt az örömöt éreztem, amit akkor. Aztán véget ért az ünneplés, helyére kerültek a dolgok. Kiderült, hogy ez a gól annyira fontos gól volt, hogy a csapatom ezzel megnyerte az aznapi rapid bajnokságot. Túl voltak már három meccsen, csak időközben egyikük lesérült, akkor hívtak be engem. Szép volt tőlük. Szép volt tőlem. Később együtt fagyiztunk, egyikük még a következő bajnoki mérkőzésükre is elhívott. Azt hiszem megkedveltek. Azt hiszem én is őket. A nap már nyugvóban volt, amikor visszaérkeztem a családhoz. Arcomon semmi öröm nem tükröződött, kezemben a jól ismert stíl, a búvárszemüveg.

- Jó későn jöttél vissza, kisfiam. – jegyezte meg apám.

- Megnéztem az edzést.

- És irigykedtél nagyokat? – gúnyolódott nővérem.

- Úsznak, mint a delfinek… - suttogtam. – Pontosan, mint a delfinek.

- No, akkor ússzunk tovább mi is, szedelőzködjünk, már kétszer bemondták a hangosba, hogy takarodó van, igyekezzetek, nem akarok a tömeggel menni.

A rituálé most is úgy zajlott, mint érkezéskor. Anya az étel maradványt pakolta össze, apa a kiürült sörösüvegeket hordta halomba, majd tette bele a hűtőtáskába, Annamari meg a plédeket hajtogatta össze. Én leengedtem a matracot, a felfújható labdát, párat ütöttem még a tollas ütővel és a labdával, aztán útra kész lett a család. Kifelé a sor újra kétfelé haladt, egy kisebb csoport kivált és a büfé irányába lépdelt, mi újra köztük voltunk. Időközben apám sörre váltott, a zsíros kenyér elfogyott, én üdítő helyett robbanócukrot kértem, de nem kaptam. Aztán villamosra fel, majd villamosról le. A telepen, a lakásunk felé, a megérkezés sorrendjében fények gyúltak az ablakokban, az emberek, mint pici szentjánosbogarak fénylettek a nyári sötétben. Már csak otthon, az esti fürdés után, a lefekvéshez közeledve jutott eszembe, hogy mekkora győzelmet arattam aznap délután magam és környezetem felett. Még a strandrádió is bemondta, hogy ki volt aznap a nyerő csapat, és hogy ki lőtte a győztes gólt. Vajon dominózás közben az ember képes többfelé figyelni? Sajnos nem ismerem apám hogyan szokott játszani. Ha ismerném, érteném.

Egyetleneim

2011-09-18T15:54:00.001-07:00

Egyetleneim. A mértéktelen csajozás vizsgafilmje. Nekem abban szerencsém volt, hogy elsőként a könyvet olvastam. Beregi Tamás könyvét. A könyv, amely hol profán, hol finoman egymásra rakodó rétegekben mutatja be miért nem lehet ebben a kurva városban egy rendeset csajozni. Mert voltaképpen erről van szó. Meg persze még sok mindenről. Például arról, hogy milyen itt az élet, az éjszakai meg a nappali, milyen emberek lakják ezt a várost, de főképpen arról, hogy milyen potenciális barátnő jelöltek. Tamás önéletrajzi ihletésű könyve nagy siker lett, urbánus körökben kultnak számít, én is félve őrzöm a saját példányom. A könyv 2003-ban jelent meg, már akkoriban rebesgették, hogy Tamás filmre írja, mert a sztori egyszerűen vászonra termett. Ebből az álomból 2006-ban lett valóság. Nemes Gyula vállalta fel a rendezést, a forgatókönyvet is együtt írták, plusz még a Garaczi Laci besegített. Gyula és Tamás egyébként az életben is barátok, sok ismerős karakterben visszaköszön az ő barátságuk. Mert miről is szól ez a film? Az útkereséséről. Adott egy értelmes, fiatal srác (Kovács Krisztián remek játékával), aki művészettörténetet tanul az egyetemen, a pre-raffaeliták a kedvencei, közben pedig hatalmasakat bulizik és csajozik. Azaz leginkább csajozik. Ő a csajozás Gombóc Artúrja. Ez így kissé sarkos, de tény, hogy neki leszólítani lányokat nem akadály. Bárhol, bármikor. Az udvarlás megszállottja a srác. A női nem féktelen imádója. Vagy éppen saját férfiúi hiúságának csapdájában fuldoklik? Ez egy elég komplex kérdéskör, és a film világosabb választ ad erre, mint a regény. A filmváltozat ugyan több síkban mutatja és mozgatja a főszereplőt, de a céljait jóval egyszerűbben határozza meg. A rendező azt akarja, hogy főhőse rátaláljon az igaz szerelemre, vagy az találjon őrá. Milyen egyszerű gondolat ez, mégis milyen tengernyi munka! És tengernyi lehetőség. Mert Tamás nem alkuszik. Vagy minden, vagy egy picit kevesebb, mint a minden. Mert lehetőség mindenhol van. A buszmegállóban, a parkban, a múzeumban, a táncházban, az iskolában, az iskola előtt, buliban, szórakozóhelyen, buszon, metrón, villamoson, közértben, járdán, az interneten, online és offline, mindenhol, mindenhol, mindenhol Mindenhol lehet csajozni. Ha élet van mindenhol, ott csajoknak is kell lenniük. Vannak is. Prédák és csalódások. Stabil, két lábon álló oszlop érzelmek, és ingovány talajon bolyongó álszerelmi fellobbanások. Szex és szenvedély. Csalás és öncsalás. Kín, vétek, harag és düh. Megaláztatás. Megalázás. Megalomán önalázás. Tamásnak mindből kijut. Néha több mint kellene. Aztán mégis fordul egyet a világ önmaga körül, Tamás körül meg pláne. Az életébe érkezik a lány (Tóth Orsolya Filmszemle díjas alakításában). A szőke, nagyszájú, vékony, kis mellű, beesett arcú feslett kis riherongy. A láz, a szenvedés, a harag, a düh, a megaláztatás. Nemes remek életképekkel öleli körbe a két karakter egymásnak feszülését. Fülükben, ereikben ott dübörög a modern városi zaj és zene, a mindennapjaikat ócska nihil, unott jelen közönye lengi be, de mégis minden mozgásban van, lendületben. Mint amikor a hinta a magasba lendül, és egy pillanatra fenntartja még egy érkező légáram. De aztán visszaérkezik. Tamás is. A valóságba. A valóság józanít, ébreszt, tanít, a gyermekből felnőttet csinál. Így lesz a mi táncházas agyament kamaszunkból az élet totális megismerésére törekvő intelligens fiatal. Vagy az újra átélendő, megélendő napok hőse.

Beregi könyve anno azért lett ilyen népszerű, mert a kilencvenes években feltűnt (aztán többnyire letűnt) sokak számára ismert helyeket és szórakozóhelyeket építette be könyvébe. Hatalmas húzás volt ez Tamás részéről, egyrészt mert a történet karakterisztikája is megkívánta, másrészt mert rengeteg azonosulási pontot tudott találni az olvasójával. Sokan jártunk, ez a generáció az említett helyekre. Zöld Pardon, West Balkán (még kint a Kopaszi-gátnál), PeCSa, Cha-Cha-Cha (még a Kálvin téri aluljáróban), Sziget, Erdős café, Blue box stb. Szintre pontról-pontra érinti ezeket a kultikus vagy korábban kultikussá vált helyeket a regényben. A film ezt sajnos idézni képtelen. Szép álom lett volna, ha ez sikerül, de nem is tett rá kísérletet Nemes, mert úgyis tudta, hogy meddő próbálkozásnak minősülne. Nem baj. A zene viszont megvan, itt van, a regényből,. a szavak mögül, a tettek mögül. Ez a film végig zenével (is) beszél. A modern kori electric beat és underground keveredése adja meg az alaphangot, de beúszik a képbe pl. a Kispál és a borz is, abban a sokak által ismert feleség gusztálós jelenteben(az eredetiben nem Lovasi feleségét fűzi a főhős, hanem Takáts Tamás asszonyát nézi ki magának) Az "Egyetleneim" jó film, de még jobb könyv. Ajánlom először elolvasni a könyvet (biztos fellelhetőek antikvár példányok Pesten is), aztán megnézhető a film is. Csak nem elvárásokkal üljünk le megnézni. Legalább olyan nyitottan, mint ahogy ez a film próbál értekezni a nézőjével. Mert bárhogy is szépítjük, bizony egy globalizált, multikulturális világban és városban élünk. Ez a mi hazánk, a mi országunk, a mi városunk. És nagyon sokan szeretjük, hogy ilyen sokszínű. Így talán egy kissé közelebb került hozzánk Európa. Ami ebben a konstellációban egyáltalán nem probléma. Mondjak egy okot, hogy miért nem az? Jó, mondok. Több külföldi csajt lehet leszólítani nyaranta az utcákon, mert egyre kedveltebbé válunk, a városunk. Mert egy férfi nem is férfi, ha nem gyakorolja eleget hódítási képességeit. Legalább verbálisan. Néha elég is ennyi. A többibe általában feleslegesen belehal az ember. Azt meg sokszor nem érdemes. De kell a többes szám. Legyen több az egy, legyen több az egyetlen. Legyen Egyetleneim.

Naptár - Javított változat

2011-09-07T08:39:00.000-07:00

Január - Fergeteg hava

A hófödte csúcsok csendesen fénylenek,

a hegygerincek lankáin sízők suhannak alá,

testetlen valójuk nyomán

távoli horizont magánya sejlik fel,

mint egy ősi álmodás ringató szelleme,

a bércek csipkéin pillanón oroz a fagy egy vádló látomást,

s lent a mélyben megrezzen

egy kisebb, sziklás perem néhány vérköve,

havat kiált a szél, havat kiált a remény is,

hontalan hópelyhek hullnak alá

a nyugos- ég tejfehér csendjéből,

a falu szélén, a rétek alján,

pirosló gyermekarcok répaorrot szúrnak

egy jól megtermett hóember nevető arcába

a merengő napfény csendesen átjárja

a percnyi-boldog ember- lelkeket

az örök- tél lassan múlandóvá váló

hűvös ködvirág királyságában

Február - Jégbontó hava

Árja szalad a forrásnak, a lét bodzabokra

napfény-trillákat zeng

a növő tavasz-ébredő szelekben,

az erdő mélyén a tölgyek lombot fogannak,

apró gyermekarcok nevetik épp

a tél martalóc, önző képmását

a tarló avítt lélek-göröngyei között,

elvonul a haragos, öreg tél,

a fagyos szentek még messze, nem érkeznek,

rebbenőn ébred a táj, keresi az elveszett képeit, kincseit,

mézízű vonzalmában is szelíd és játékos,

pajkosan cserfes, mint az első igazi,

északi szelek szárnyán érkező,

üde, tavaszi lehelet

Március - Kikelet hava

Tépett papíros az úton, hordja, viszi, cipeli

a tavaszi könnyű léptű szél,

fent a magosban vihar szeme villan

hirtelen- érkező zápor

terül szét a fakadó rügyeken

a kaszálón csendben fodroz a szél

egy kis rész szénahalmot,

űzi, kergeti, új célok felé,

az álmodás babonázza lázasan

a nyugos csöndek végtelen nagy tudósát,

a tavaszi pitypangot,

arrébb megkondul egy álmos lélekharang,

frissen ébredt virágok röppenek szét

a tér nyújtózó, távolba futó vonalán,

a bokrok mögött, a tanyavilág éltes kapujának tövében,

lelkesen virít a füvek alján

egy, az éjszakával ébredt tüzes tulipán.

Április - Szelek hava

Kajánul vigyorgó szelek robbannak át

a hágó nagy, méla szája közt

s futnak ki végtelen terekre,

ébrednek a vicsorgó kábulások,

ébrednek a szertelen kedvek,

alattuk a friss zöldben pompázó mező,

ezernyi susogó nesz,

ezernyi lélekharang a tisztás merengő csendjén

egy bükkfán agg bagoly pózol álmosan,

arrébb tóféle, felszínén tikkadt tavirózsák

perlekednek a friss, szertelen szellők gyermekien pajkos

bozontos képével, álmodás ül a város falakon, mintha

egy percre megállt volna az idő, annyira csak,

hogy bevárja önnön újjászületését a létnek,

a tavasz hirtelensége és a tél lobbanó siráma

ütközik meg most a lelkekben, kövér szelek

fújják, lombozzák egy emberi tüdő szűkülő véráramait

a város felé poroszkálva

egy öreg, fáradt fiákeren

Hamarosan ébred a táj.

Május - Ígéret hava

Hangok a szélben, hangok a reggelben,

gőzölgő kávéillat száll a térben,

a sarki kávézók

már megvetették ébredő nyári- kertjük,

cipők koppanása az aszfalton,

a jól ismert képek,

egy villamos méla csörömpölése,

egy troli elhaladó képe,

az újságárusnál ma is

kézbe veszik a népszabit,

ma sincs senki, aki valakit

végre egyszer teljesen felszabadít,

dübörgő május illat leng a bérházak falán,

az eső mint virágszirom

hull alá a langyos délelőtt omló vonalán,

kutyák futnak ki csaholva

kietlen, éltes, agg, öreg terekre,

az óvodákban gyermekarcok fénylenek,

felsejlik bennük halkan

a valamikori értelem tiszta kéznyoma,

levest főznek a másodikon egy közeli házban,

lobogó vízben zöldségek fürdenek,

az apróra vágott hús

fejest ugrani készül az ízes lébe,

a munkahelyekre ma senki sem ér be időben,

mindenki elkésik, mindenki siet,

csak én állok itt, egyedül és magányosan,

bizalmas májusi fényeket kémlelek

a reggel távozó síkjában

Június - Napisten hava

A fény örömódát zeng a zöldellő lombok felett,

az ágak közt halvány fénycsík mementó, a láz,

melyet a gyarló Napisten folyton megkíván

s magának önző mód megszerez,

mert ez az a szerelem, mely csak nyáron terem,

rózsaszín keble felett a cseresznye is mosolyog most

vissza rám, nagy, ringó szemével, a kertvégi,

csendes kis fán, mellette az egres, a füttyös barack,

odébb már a szilva lassan kínálja magát

a meggy ereje sem lankad,

szüntelen piroslik parányi alakja,

mint ahogy a vér piroslik az erekben,

ó éltető napfény, ó éltető mámoros forróság,

fond körém lágy ívű hajad, fond körém

kiterjesztett nagy szárnyad,

ó áldott június,

nyárnak első zajongó látomása,

nemes június,

mennyi fény az utakon,

mennyi csodás lelemény a tarló lágy csendje közt,

ma még az is zöldell, ami fakó, élettelen volt

a tegnappá merevedett múltban, ma még minden élet,

minden cselekvés, édes-boldog szertelen nyár,

élet fakad minden öleléseden,

élet nyílik a csókjaid után,

itt időz mindig, mint virágok

szirmán fakadt boldog látomás,

az ezer színben pompázó életteli szerelem

Július - Áldás hava

Ezernyi szín a végtelen, ezernyi nyíló szenvedély,

a fénylő napkorong lázasan fut az égen,

alant a búzatáblák tövében

alélt tücskök és fényes páncélú bogarak

szenderegnek a hőségben,

a fák odvába riadt macska bútt

a rekkenő hőség elől,

a városszéli legelőn a langy szélben

gyermekkézből futó papírsárkányok

fénylenek szelíden,

halk remegés fut át a tájon,

mint amikor a mosoly

átfordul nevetésbe,

még csak éledező az öröm,

még nem lép a szférák csendjébe a vágy

még nem, csak halkan lélegzik, pulzál,

bizonyítékokat keres, önmagát keresi

születő érzéseiben,

s csak remél, remél szüntelen,

tisztán és nyílón fordulnak aranysárga napraforgók

haragos felhők mentén születő friss zápor

hirtelen érkező cseppjeihez

Augusztus - Újkenyér hava

Erősödik a vásár zaja a dombok alján,

százrét futó ösvények nyíló vonalán

pirosló ajkú leányok incselkednek,

a pirosló ajkú legényekkel,

bort vesznek magukhoz az öregebbek,

nagy, éltes fahordókból,

sülteket, és frissen barnult kenyeret hordanak szét

nagy fatálcákon,

felettük a nap ébersége ezer színben fürdeti

a lomha fövenyen nyújtózó

díszes, faragott asztalokat,

mintha minden rezgés, mintha minden ütem

egy felé haladna, a dél kissé lelassít,

bevárja az érkező délutánt,

de a nap tüzes ereje nem szűnik lobogni,

közben járnak a lábak, folyik a tánc,

ébred tenger szerelem, ébrednek a naiv vágyak,

a szoknyák mélyén rejtező öntudat

lassan alábbhagy,

mint ahogy a nap is lassít körös futásán,

s éjjel érkezik nagyszárnyú csillagokkal,

a völgynek zaja halkabbra vált,

hazatérnek ezen a nyári tivornyán ébredt szeretők,

hazatérnek a fáradtak, kik most már alvók,

halkan szendergők, csak egy pár van még,

aki fogja, szorítja a jelen kezét lelkesen,

egy szénaboglya tetejére kiülve,

kéz, kezet simítva,

nézik a végtelen- méteres

érinthetetlen ég-világ beszélő,

rojtos szélű csillagokkal teli

mesekönyvszerű képeit

Szeptember - Földanya hava

A fény még lázasan nyújtózik a fákon,

de lassan már bánatos őszbe vegyül a táj,

a csenevész bokrokon hajnalonként

puszta-ízű hideg szellő fut át,

nesztelen surrog az élettelen lámpavasakon,

majd megül a falu főterén lévő nagytemplom

díszes kőlépcsőjén,

kifújja magát, egy percre csak,

megpihen benne egy konok álmodás,

aztán szűnik az éltető varázs,

egy végtelenbe szaladt

titkos lélek-egyesülés

és hangtalan, lelkében

bánatos nyugalommal

útra kél belőle a nyár.

Október - Magvető hava

Pára lebeg a táj felett, köd szitál a lombokon,

a járdán kettőt lép egy bizonytalan álmodás,

fenn a légen nyugodt rend ül, dér csillan a szentek bajuszán,

s a puha méz-barna fövenyen guruló aranybarna levelek,

mint lázas-lelkű pillangók, ha perlekednek egymással,

szemközt egy házfalon tábla hirdeti, itt az ősz, megérkezett

karomba karol egy jól ismert fuvallat, kalapom lágyan

lengeti a szél, kopott sínén (az ősz ritmikus ködén)

villamos csörtet be az álmok képzeletében lelt

magány-megállóba csendesen

November - Enyészet hava

Szikár fagy dörömböl a városszéli házak ajtaja előtt,

a holttá dermedt közeli mezőségen riadt hollók

perlekednek téli, fagyos szelekkel,

fent a légen nyugodt rend ül,

a tél érkező hangja egybe kovácsolja

a borzas-álmos lagymatag felhőtengert,

az emberek már kabátban indulnak el otthonról reggelente

meleg kávéillat száll a körút hajnali fényeiben,

a lusta pékek omló-foszló kalácsokról álmodnak éjjelente,

a Király utcában, egy bérház éltes, agg csendjében

hangtalan vacog egy szerelmes pillanat,

írás a falon, gondolat a szívben,

egy édes- álom feledett csókja

a végtelen kőrengetegben

December- Az álom hava

Hidegre ébred, ki ilyen reggelre ébred

a víz már hártyásodik a tó felszínén,

jéggé alakul a világ, fagyot kiált a táj,

halkan, mormolón mereng a pusztai szél,

s bent az erdőmélyen, barlangok mélyibe,

összehúzza magán egyetlen és utolsó cifraszűrét

egy bakonyi betyár, mint régi szellem jár a fák közt

régen halott szerelemről beszél,

a lélek taván illan egy hitehagyott gondolat,

s fent a bércen a gyermeki leánytest végleg hazatér,

ölelő szerelmese forró csókjával ajkán

álmodja tovább a halál nagy,

végtelenbe nyúló gyémánt-hideg álmát.

Egyszer

2011-09-01T01:41:00.001-07:00

Egyszer. Egyszer mindenki rátalál az igazira. Arra, akit neki szánt, neki teremtett odafent a Jóisten. Legalábbis az esély megvan rá. Egyszer mindenképpen. De lehet, hogy egyedüliként. Mindenkinek más az igazi, de egyben mindenkinél egyezik, még pedig abban, hogy valami teljesen mással találkozik, amikor azzal az emberrel, a választottal kapcsolatba lép. Szerelem sokféle van, gyorsan lángoló, majd hirtelen kihunyó, lassan ébredő, utána homályba foszló, tartalmas és tartalmatlan. De az igazi az más szerelem. Az kapocs, ajtó, híd, ablak a világra. Olyan történet, ami mellett nem mehet el az ember, mert egyszerűen képtelenség. Zsigeri, önző, de egyben a végtelen magasságba emelő érzés.

John Carney 2006-ban mozikba került filmje, az "Egyszer" (a 2007-es amerikai Sundance fesztivál közönségdíjas filmje) ezt a problematikus érzéskört vizslatja. Egy olyan pontos és precíz szögből, ami a filmet teljesen egyénivé, egyedivé teszi. Ugyanis a történet elemi szálát folyton bizonytalanságban tartja, csak sejtetésekkel él, miközben a felszínen egy aktív, néha passzív érzelmi dráma részesei vagyunk. A "Fiú" (Glen Hansard) utcazenész, főállásban porszívókat javít az apja műhelyében. A "Lány" (Markéta Irglová) cseh emigráns, a múltja elől szökve keresi új életét kislányával és anyjával az ír fővárosban. Egészen banális történet ez, mert persze megismerkednek, mert persze azonnal érdekesek lesznek egymás számára. De. És itt most ez a, "de" nagyon fontos. De nem úgy, ahogy nyitott, ismerkedni vágyó embereknél szokás. A lány azonnal tisztázza a helyzetet azzal, hogy a fiú felhangzó dalában a volt szerelem emlékét keresi. Rátapintva a lényegre, egyből előtűnik, hogy a dal alanya egyáltalán nem silányult emlékképpé, nagyon is valóságos. Az érzések is, amik a férfiban bujkálnak. Így épül fel az a konvex sokszög, ami a film végére egy olyan egymásra rakódott halmazokat képez, ami lehetetlenné teszi az objektív valóságot. Mert persze a lány sem független. Sem érzelmileg, sem törvényileg. De az érzései ugyanazon a szálon futnak, mint a férfié, a bizonytalanság nemtelen vonalán. Nehéz egy nagy szerelmi szakítás vagy szakítópróba után nem az elhagyott, otthagyott társra gondolni. Szinte lehetetlen. Carney nem is teremt ilyen csapdahelyzetet főhősei számára, emocionális flashback képek által hívja elő a tudatukból a tartalmi szálakat a volt szerelemmel. Volt, van, lesz? Szinte egyik sem egyértelműsíthető, mindegyik eldöntendő kérdés. Ha szerettem, ma már miért nem, ha most nem szeretem, akkor miért gyötör, ha újra tudnám szeretni, talán minden másképp történne. Nincsenek bevált ideák, típusok, kommersz élethelyzetek. Minden szerelem, minden szakítás más erőforrásokból építkezik. Persze, ez egy szép trükk is lehet a rendező részéről, hiszen választott főszereplőin lehetetlenség nem látni, hogy az Isten is egymásnak teremtette őket. Rezonálnak, hullámoznak, vibrál a kémia, könnyed az egymás közti beszéd, a kommunikáció. És mégis elbeszélnek egymás mellett. A miértre nehéz feleletet találni. Talán félelemből. Talán a múlton merengő vágyképek miatt. Talán a kimondva- kimondatlan "nem illünk egymáshoz" félelme miatt. A történet szempontjából ez a leglényegesebb szál. Miért nem lesznek egymásé, ha minden esélyük meglenne egy jól működő kapcsolathoz? Szavak helyette erre a zene válaszol. A fiú tehetséges zenész, persze, utca zenél, mert most ez jutott, de jóval tehetségesebb ő ennél, remek dalokat ír. Néha, az érzelgősség határán lavíroz, de alapvetően ezek jó számok. Mit jók, nagyon jók. A lány remekül zongorázik. Az apjától tanult még odahaza, Csehországban. Ő is ír, vagy próbálkozik dalok írásával, de még nem jár ebben annyira mélyen, mint a srác. Neki kislány van, akit el kell tartania, a megélhetés számára elsőszámú fontossággal bír. De tetszik neki a srác. A srác lelke, tehetsége, ösztöne, naivitása, jelleme. Ezért melléáll. (Nagyon karakteres és nyílt a nőtípus, pontosan erre van itt szükség. Igazán szerethető lélek.) Együtt, egymást segítve valósítják meg a férfi tervét, azaz egy stúdióban, komplett zenekarral, profi körülmények között felvenni pár dalt. Voltaképpen egy demo-t készítenek, amivel szerencsét lehet próbálni Londonban, egy esetleges zenei karrier nyitányaként. A zene az a szál, amely összetartja, egybekovácsolja lelkileg ezt a két nagyon embert, ezt a két nagyon szerethető figurát. A filmnek bája van és naivitása, de még nem lép túl a giccs felé hajló határon, megtartja őszinte, természetes mivoltát. Nagyon köszönhető a két főszereplő őszinte, önfeledt játékának. Könnyű nekik, mondhatnánk hiszen Glen és Markéta a való életben is egy párt alkot. Ha van miért irigyelni férfit, akkor én teljességgel irigylem Glen Hansard-ot, hogy egy ilyen nőt tudhat maga mellett, mint Markéta. De ez csak egy röpke kitekintés a valóságra, és persze nem kell komolyan venni, remek párost alkotnak, mind a filmvásznon, mind az életben. És milyen furcsa, vagy talán csak egyszerű természetesség, hogy a filmen zeneszerzővé avanzsáló színészek, az életben is e szerepüket gyakorolják. Nem véletlen tehát az a zenei díjeső, amivel ezt a filmet jutalmazták. Markéta Irglová és Glen Hansard a "Legjobb eredeti filmdal" kategóriájában Oscar-díjat kapott. Nem semmi. De ki érdemelné meg ezt jobban, ha nem ők. Csoda zenét írtak a filmhez, ez a hallgatag ír fickó, és ez tinédzser nimfa, bele kell halni, annyira tehetségesek. De hagyjuk a kitekintéseket, térjünk vissza a filmhez. Van itt nekünk két tökéletesen egymáshoz illő ember, két boldogtalannak tűnő szerelemmel. Egyik szerelem sem lezárt, és ez a nyitottan hagyott múlt okozza a két ember problematikáját. Carney ugyan próbálja elvinni a helyzetet egy olyan térbe, ahol az e két ember ki tudja, vagy ki akarja mondani egymásnak (talán félelemből), hogy egyáltalán nem illenek egymáshoz, és egy ilyen jól működő barátság-félét az ember nem ront el egy vagy kétórányi érdektelen szexuális aktussal�De ekkor már minket, a nézőt megfertőzi az a hittel teli láz vagy vágyálom, hogy ez nem lehet így. Ennek a történetnek folytatása van. Így nem érhet véget. De, így ér véget, félelemben, talán hitben, hogy az igazi csak egyszer jön el az ember életében, és ezt fel kell ismerni. Ők felismerik egy módon. Talán nem a legjobb mód a néző szempontjából, de az élet valóságának tényszerűen, tárgyszerűen megfelelve. Mert az Igazi csak egyszer jön el az ember életében. Csak nem mindegy mikor. Azt hiszem, sokkal inkább a kicsodán van a hangsúly.

Én hiszek a szerelemben, az összetartozásban, annak, hogy két ember közössé váló életében egyszer csak helyére kerülnek a dolgok, megszűnik a kapkodás, a káosz, az őrjítő idegenség. Talán a "Fiú" is hisz benne végül, azért veszi meg azt a zongorát, talán a "Lány" is hisz benne végül, azért játssza el azt a melódiát messze kitekintve az ablakon. Talán még sincsenek annyira távol egymástól, mint azt amennyire gondolták. Talán a lány saját nyelven adott szerelmi vallomása (Miluju tebe) elér ehhez a polcról képtelen egy kurva szótárt leemelni fazonhoz. Én ebben hiszek, még így, a filmben befejezetlen, csonkán, kurtán, happy end nélkül is. Mert mi másban, ha már ebben sem? A film kötelező darab mindenkinek, aki a lelke helyén nem visel álcát, nem cipel mázsás köveket. Az "Egyszer" tényleg elbeszéli azt a történetet vagy történést, amire mindannyian vágyunk az életben, minimum egyszer, mert létezik olyan, hogy Igazi. A film eredeti nyelven nézendő, feliratozva, mert az úgy jó.

vigyázz

2011-08-22T02:01:00.001-07:00

a hajnal csendességre int
vigyázz! valaki álmaidban jár
felkelt, köhécsel, füledbe súg, kelteget
papírlapra körmöl lázasan
a párnádon hagyja az üzenetet
olvasod, de majd belé fájdul szemed
rég nem látott betűk azok
rég nem látott képzelet
visszafekszel,

de az álom nem vesz újra karjára
félálomban tengsz-lengsz, mint egy cifra szolga
foghegyről beszél veled a szerelem
kifogástalan, úri modorban
és te ezt élvezed
roppant mód élvezed
élvezed, hogy messze az álom
és talán az élet kelteget
de vigyázz, vigyázz azért mégis, jó barát
a párnádon hagyott omló parfüm illata
hamar illan, hamar más csodát keres
ha itt az éjjel, ha új üzenet éledez
két marokkal szórd a csodát
ne fukarkodj semmiben
és vigyázz, vigyázz
mert meglehet
odaát egy másik üzenet
más álmára függeszt
vigyázó szemeket

Az Andy Warhol Project

2011-08-22T02:00:00.001-07:00

Arcaim a falon, konzervált mosolyok,
Ezernyi reprodukcióban tükröződöm vissza, önmagamon,
és csak a sziluettek ócska árnya jelzi, hogy mekkora
csalás minden, hogy mekkora teher a földi lét,
és az is mekkora hazugság, hogy naponta
úgy kelek fel: vajon mi jöhet még?
A falon, a konzervek árnyékában mindig örök a kék,
és szép hazugság, a senki sem ért.

Örök szimbiózisban él a pop-art és a lét.

Csutak a mikrofon előtt

2011-08-22T01:59:00.000-07:00

Amikor én még kis srác voltam. Kezdődhetne így is az elemzés. De mégsem. Nem akarok nosztalgiát. Jelent akarok, mozgást, játékot. De ahhoz, hogy ez a játék kezdetét vegye, szükségeltetik némi bevezető, magyarázat. Ifjúsági irodalom, ifjúsági film. Mi ez? Ezt alapvetően egyszerűen definiálhatjuk. Adott korcsoportnak szóló, leginkább tanító jellegű alkotás. A korcsoport összetétele és milyensége nem számottevő. Sőt, idővel maga a korhatár sem, hiszen a gyermekek világa a felnőttek világa is volt valaha, így könnyen azonosulni tudnak a történettel. Nem mellesleg az ifjúsági könyveket is felnőttek írják. Túl nagy téma, és haszontalan dolog lenne most számunkra, hogy idecitáljuk ennek a tézisnek az egyes alkotó elemeit, ezért csak pár sarokpontot, fordulópontot közlök. Az első kő, Kormos István. Remélhetőleg mindenkinek ismerős e név. Ha nem, kérem, olvassanak utána. Szegény Yorick, biztos felkiáltana az előbbi mondatot olvasván. Kormos volt az, aki a hallgatásban lévő írókat a Móra kiadóba invitálta, és győzködte őket, írjanak mesekönyveket, gyermekkönyveket, ifjúsági regényeket. Ez az invitálás leginkább a szocialista rendszernek" túl "polgári íróknak szólt. Nemes Nagy Ágnes, Pilinszky János, Weöres Sándor, Zelk Zoltán (meggyőződéses kommunista volta ellenére, persze még a börtönévek előtt), és persze Mándy Iván. Nem volt egy könnyű invitálás, nem volt ez könnyű döntés. De az író dolga az, hogy írjon. Így a felkértek írtak. Tudták, hogy az ő életük is időbe van fonva, a most, most van, nem lehet kivárni a jobb szelet. Van persze, aki így tett, de ez csoport szerencsére nem, így egy újszerű, erős, mély és tartalmas stílus dominálta magát az irodalmi kánonban. Ennyit a sarokkövekről. Térjünk a lényegre. Mándy. Az Iván. Az író a pálya széléről. A polgári csökevény, a humanista neuraszta. Háborúba született, háborúban érett férfivá, és egy békétlen szabadságba halt bele végül. Sajnálatos, hogy Mándy nincs a helyén az irodalomtudatban. Tehetsége, szorgalma, zsenije csak a nagyokkal mérhető, velük teljesen egyenrangú alkotó. A tört szavak, a tömör mondatok mestere. A mozik, bisztrók szerelmese.

Pazar könyveket írt, olvasásra ajánlom mindenkinek a műveit. De Mándy amellett, hogy polgári csökevénynek tartotta a rendszer, igen modern lélek volt, szeretett a mában, a jelenben élni. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az egyik legsikerültebb ifjúsági regényéből készült tévéfilm. Csutak a mikrofon előtt. Csutak, az örök gyermek figurája Mándy világában, egy egész sorozatot szentelt főhősének. (Csutak és a többiek, Csutak színre lép, Csutak és a szürke ló, Csutak a mikrofon előtt, Csutak és Gyáva Dezső) Több "Csutak" tévéjáték is napvilágot látott, de az 1977-ben Katkics Ilona rendezésével bemutatott film, a "Csutak a mikrofon előtt" talán a legszórakoztatóbb, és a legszínesebben metaforizált. A mikrofon a Magyar Rádióra utal. Mándy dolgozott a rádiónál, hangjátékokat formált át, javítgatott hallgató" éveiben. Tehát, a regény és az ebből készült film önéletrajzi elemeket is tartalmaz, mint majdnem minden Mándy regény. Csutak tizenkét éves forma eleven fiú. lánglelkű kiskamasz. Eleven, mint általában a kíváncsi lélekkel megáldott gyermekek. Környezete kedveli, szeret a társaságában lenni, érettségét mi sem bizonyítja jobban, hogy nálánál idősebb fiúkkal barátkozik, akik nem kezelik úgy, mint éretlen személyiséget, hanem bizalmukba fogadják őt, sok esetben felnéznek rá, becsülik, szeretik, tisztelik. Mándy Csutakban talán védett önmagát szimbolizálja. Mint ahogy a magyar ifjúsági regény, úgy az ifjúsági film és jelentős törzsfejlődésen ment keresztül, főleg a televízió megjelenése után, amikor tömegek tudtak egyszerűen és olcsón csatlakozni kulturális programokhoz. Itt már a kitaposott ösvényre lépett vagy lépő stílust érhetjük tetten. És ez nem véletlen. Mert maga a stílus megteremtője jegyzi rendezőként a filmet. Katkics Ilona fogalom ebben a műfajban. Legenda. Isten éltesse innen is, remélem, az üdvözlet jó egészségben találja. Rendezéseinek se szeri, se száma, csak tévéfilmből rendezet vagy két tucattal. Speciális szemüvege van. Nemcsak lát vele, hanem érez is. És beszél gyereknyelven. Mégpedig igen jól. Ez a film ilyen minőségű rendezés nélkül bizonyosan a feledés homályába veszett volna már, de a profi munkának köszönhetően ma is élvezettel tekintik meg az újabb generációk is. De térjünk vissza Csutakra és a filmre. A huszadik század közepén, vagy kicsivel utána elkövetett ifjúsági filmek, regények zöme egyszerű volt, érhető és világos. Nem olyan komplikáltan meseszerű, mint manapság, ami egy borzalom, és őrjítő lélekgyilkosság. Nem, Csutak (Perlusz Péter, egységes, finom, koraérett játékával) egy eleven tizenéves, Budapesten él, a nyáridő nagy részét a strandon tölti a cimborákkal. Itt lel rá Zoli bácsi (Juhász Jácint) a Rádiótól, aki új szereplőt keres a hamarosan bemutatásra kerülő gyermekhangjátékhoz. A hangjáték voltaképpen egy szöveges mű, amit mikrofonok előtt vesznek fel, tengernyi dialógussal. Csutak rááll a dologra és másnap már a Rádióban találja magát, ahol�egyből megismerkedik a helyi farkastörvényekkel, akárcsak az, aki a felnőtt létbe lép, és harcok, viszályok, irigyek óvó szeme által szerzi meg a szükséges tapasztalatot. Mert a Rádióban nemcsak a játék, meg a móka dominál. Ott van a hatalmi helyzet is, a pozícióharc. Ott van Kalocsai Tibor (Tóth Tibor remek játékával). Kalocsai, a kisfőnök, a helyi nagymenő, a befutott sztár, akinek mindenki fizet, hogy megtarthassa betöltött szerepét a hangjátékban. Minden gyerek, persze, mert a gyerekek világa is egy külön, párhuzamos szálon futó a cselekmény a felnőttek világa mellett. Kalocsai a helyi gyermekvilág diktátora.

Mándy minden lehetséges és ismert klisét a figura alá helyez (verőlegényeket, fenyegető magatartást, felnőttes habitust, attitűdöt), hogy annak hitelét, súlyát erősíteni tudja, dominálja. Persze, ugyanezt teszi a másik pólussal, Csutakkal is, hogy kiegyenlítse az erőviszonyokat. Egy mini világot képez a maxi világban. Voltaképpen ez a bonyolítás forráspontja. A két eltérő jellem, álláspont ütköztetése. Amit nagy szakmai rutinnal meg is old. Ez a konfliktus él, vibrál. A helyszín is. Minden választott helyszín hiteles, realista, élettel teli. A strand, a játszótér, a Rádió, a családok belső világa. Egyedül Csutak múltba néző merengő ideája kap szürreális ízt, pontosan olyasfajta merengés ez, amikor egy üldözött polgári csökevény a jelenből kiszakadt, múltban ragadt szellemi, fizikai társait keresi. Mándy Csutak múltba nézésével saját múltjába tekint vissza. De Képes Géza nem jön vissza, sem az Ér utcaiak. Felnőttek, elköltöztek, elmentek messzire. Mándy és Csutak itt maradt hírmondónak. Ők és az etika. Mert Csutak dacos. Lelkes. Komoly igazságérzet bujkál benne. Nem hódol be Kalocsainak, de nem ám! Ellentábort képez és szembeszáll a rettegett tini sztárral. Csutak voltaképpen a mindennapok hősének idealizált alakja. Ki nem akarta még sohasem seggberúgni a főnökét, Elküldeni melegebb éghajlatra? Dehogynem, ha nem is tette meg, de ott belül, nagyot kiáltva már mindenki alkalmazta ezt. De a hősök ismérve az, hogy nem csak beszélnek, hanem cselekednek is. Bármi történjen, jó, avagy rossz, az igazságnak ki kell derülnie. Mert szükséges. Mert a csalás nem maradhat titokban. Mert a rossznak a jó az ellenpárja. A javulás, a megbocsátás lehetősége élteti valójában az igazság keresőket. Rengeteg titkos és kódolt üzenettel él Mándy (és nemcsak Mándy, hanem a többi gyermekregény írására "kényszerített" író is). A sápot leadók berezelt viselkedési morálja, Kalocsai túlzott tekintélye mind-mind a rendszer gyermeki rendszerekbe átültetett stilizált képe. Még Kalocsai megindító érzelmi terrorja is. Rossz családi helyzet, nehéz, sanyarú gyermeksors�ami mögött mégis felsejlik az álca. A hazugság, a tettetés patetikus pökhendi álcája. Csutak, Pazár, Dunai, a képzelt barátok és a berezelt barátok végül győzedelmeskednek a hazug és képmutató Kalocsai felett. Az élet, mint egy jól sikerült ifjúsági filmben végül a segítségükre siet, Kalocsait kiteszik a Rádióból, a pénzét mindenki visszakapja, a hangjáték meg óriási siker lesz. Ezen a ponton ér össze a felnőtt és a gyermekvilág, mégpedig úgy, hogy mindkettő elismeri egymás szuverén létét, életképességét. A jó mindig győzedelmeskedik, azt szokás mondani. Talán egyedül Csutak és a benne élő Mándy válik a záró képek során újra levertté, szomorúvá. Mert e reménybe hajló szép múlt és benne a merengősen illuzórikus Képes Géza akkor bukkant fel újra, amikor talán már nem várta senki. Csupán meglesni sikerült őt, messziről, egy távcső mögül. Mert Mándy is tisztában van vele, a múlt sosem jöhet már szembe ugyanúgy az utcán, mint amikor múlttá vált. Ez teljességgel lehetetlen. Mándy Iván, Katkics Ilona, Bíró Zsuzsa, Tamássy Zdenkó, Mestyán Tibor és egy modern magyar klasszikus. Megnézendő, élvezendő. Mert jó. Mert érték. Aki tudja szeretni, kedvelni ezt az alkotást azzal biztosan nem találkozom szembe Filippinél. De még a rommá gyűrt Magyar Rádió főbejárata előtt sem. Maximum beülök vele egy sörre, vagy egy szörpre egy még létező bisztróba, valahol az Ér utca, vagy a Bakáts tér környékén.

víz a testben

2011-08-22T01:58:00.001-07:00

Vászonszerű ébredés,
tagjaimban az óceán lüktetése,
a kelő nap első fénye játszik szerelmest
az éledő hullámokkal, kis sárga
halászladikok úsznak tova a tengerparti
sziklák csipke-szirtjeinek vonalán, a ladikokban jókedvű parti halászok sziluettje fénylik bizalommal telten
a lég fodros vizén hangos és szertelen madárrajok
feleselnek lázasan az érkező déli szelekkel,
s a mélyben sokféle halnép úszik
együtt a finom álmok szegletén az
újra fellelt reménnyel.

Új nap van, új ébredés.

Ma is minden óceán, ma is minden kék.

leckék

2011-08-22T01:57:00.001-07:00

First lesson: Likvidálni kell a tartalmatlan félelmeket.

Second lesson: Ne harapj fűbe időnek előtte, a protkó alatt sokkal érzékibben roppan a salátalevél a sajtburgeredben, amit a mekkitutázendéjtifor étteremben vettél a nap 26. órájában, 2043-ban. Mert az idő bizony relatív.

Third lesson: Kerüld az ostobákat. Hihetetlen erő lakozik bennük ahhoz, hogy elvegyék mások erejét, leszívják az energiákat, miközben azt sem értik, hogy mi történik velük, mi egyáltalán a szerepük a világban. Talán az a legmegfelelőbb, ha úgy általában csak kussolnak.

Fourth lesson: Légy kemény, határozott, céltudatos, sok esetben törtető és hatalom mániás. Nem számít az, hogy ki van melletted, a cél, hogy legyenek ellened, mert így jobban kiszűröd a lényeget a tárgyiasult valóból, mégpedig azt, hogy téged senki sem nyomhat a víz alá, te vagy itt, aki fullaszt és megfullaszt, ha kell. A jó szánalmas, ha asszimilálódsz egy értelmi közösségben, elveszted a rombolásba vetett hited, megváltozik a dark side belső éned elsöprő, mega- vonzóan kaotikus mivolta. A kedves emberek szarok, itt élned, halnod kell, ne feledd. A legjobb, ha mindig kés van a nyelved helyén.

Fifth lesson: Minden ébredés mögött, ott rejtőzik egy másik is, ez a körforgás elmélet. Ha egy falba rohansz, meglehet mögötte is fal van, de meglehet, hogy végtelenbe futó országút. Próbálkozni kell, próbálkozni. Meg tanulni. Érzékelni is, ja persze, tapasztalatszerzés, drágáim, az fontos. Tartuffe (izáció)- izoláció kizárva.

Sixth lesson: Az a legjobb az egészben, hogyha úgy tartja kedve részekre bomlik. Elemi részecskékre. Elemi ösztönökre. Falhozbaszós szex oder fürdőkádban ölelős? Nem mindegy? A lényeg, hogy élvezd, hogy elélvezz.

Seventh lesson: A hetedik te magad légy. Légy is légy. Asszimiláció és elfogadás. Mindemellett a tagadás magas konzisztenciájú törekvési láncainak megőrzése a tudat szintjén. Az elme úgyis kiveti magából amit nem odavalónak, amit nem helyénvalónak tart. Kár a gőzért, kár az benzinért, kár az elfecsérelt évekért. Tanulj meg tanulni, a többi nem számít. Csak önmagaddal keveredj és szállj vitába, ebben konszenzusra jutni: igazi győzelem.

Eight lesson: Hegyet mászni valójában egyet jelent a lejtő keresésével. Az izgalom, a felfokozott érzelmi töltés adja meg az út milyenségét, a hovatartozás mélységét. A hegyek ormán vas lábosban kutyatej virít, ki vitte oda valójában azt a lábost? Egy gyárudvari képzelet? Teljesen mindegy, amíg a lábosra koncentrálsz. Az igazság foto szintetizál az érzelmekkel, és valójában kutyatej vagy, a vas lábos csak a jelen börtöne. Amíg annak hiszed. Nyújtózkodj!

Lesson nine: Én vagyok én, ameddig ural az én. Te lennél te, amíg ural engem a te érzése. Mi lennénk mi, ha nekem nem lenne az én, s neked nem lenne a te. De így mindenki én, és mindenki te. Nehéz dolog ez a mi vagyiság. Egyszerűbben megvalósítható a ki gagyiság.

Lesson 10: This is the end. Nincs több magasság, nincs több mélység ebben az olvasatban. Cirkalmas cirkuláció. Meg egyedem, begyedem, tengertánc, magyar gyerek mit kívánsz? Nem kívánok egyebet, csak egy jó kis szexet. Szívvel tűzdelve, lélekkel spékelve.

édes élet

2011-08-14T13:18:00.000-07:00

a gyertyák fényében fénylenek burzsoá arcok
denevér fogta idő
a háttérben a homokórában gyarlón pereg az idő
a kagylóhang üregben
szívmarta farkasok szeretkeznek
de még élnek, még igen
zihálásuk, félelmeik odadobják a nyárnak
a zöldellő nyárfáknak
és a Trévi vizében angyal lépked
talán az is visszatér, aki a kútba lép
hiába mondják, két fél az egy egész
ha egy egész város fél önmaga lenni
itt minden játék, minden álarc és álca
a pincér kezében megremeg az italokkal teli tálca
Hé, Marcello, még ne, még ne kezdj táncba kérlek
még alszanak a denevérek
jön még szebb dal talán, szebb álmodás
addig keresd, okvetlen keresd meg első lépésed nyomát
talán lesz, aki hazavezet, lesz, aki hazavár
milyen melankólikus benned ez a félsz, barát
gyere, lépj közelebb, és hörpintsd fel velem
ennek a kegyetlenül édes, kegyetlenül szép életnek vérvörös italát

Félálom

2011-08-14T11:54:00.001-07:00

Magyarország választ. Magyarország választani kényszerül egy új életformát, egy új életet, egy új köztársaságot. A kilencvenes évek elején, a huszadik században járunk, a rendszerváltás időszaka ez, amikor a parlamentbe hosszú hajú, farmeres huszonévesek veszik be magukat, és csalamádéval esszük a hamburgert. De mégis, olyan valami új, valami bizsergető szabadságillat lengi be a tereket, a parkokat, az országot. Olyasmi, mint amikor a múlt egyik penészes szeletkéje már éppen távozóban van, de a születő jövő még rejtjelezi önnön mivoltát. Alapvetően egy letűnt kor mindig dekadenciába hajlóan ér véget. Itt sincs másképp, ebben az országban. Egy szegény ország lakói a magyarok, akik önmaguk is belső szegénységben élnek, szenvednek. Nem tudnak örülni. Nincs minek, nincs kinek. Talán, majd később, ha helyre állnak a dolgok. Talán akkor. Rózsa János története itt, ebben az élethelyzetben veszi kezdetét. A karakterek, a miliő státuszának megfelel, elfogadott, autentikus. A világ is az melybe bevezeti nézőjét. Rózsa az egyik legkarakteresebb magyar rendező, aki nyíltan, de nem fellengzősen beszél, értelmez és értekezik a mindennapok valóságáról. Nem fél belemenni nehezebb kérdésekbe, szociális ügyekbe, persze nem a tények, hanem a láttatás szintjén. Ebben a figyelem törzsben élő egyes egyedek specifikáns jellemrajza izgatja valójában. Persze ki-kitekint tágabb értelmezések felé, de ezek a távlati perspektívák az egyes egyének látószögében érvényesülnek.

1990-ben Magyarországon nincs pénz. Nemhogy a filmgyártásra, de még az ország alapvető finanszírozására sem. Ez a film és a társjellegű alkotások még a kilencven előtti pénzekből és pecsétekből jönnek össze, szinte minimál büdzsével. De hogyan máshogy lehetne realista alkotást forgatni, ha nem eredeti helyszíneken, eredeti figurákkal? A Félálom egyik nagy erénye az őszintesége. A téma nyílt sisakos, a dialógusok nem idealizáltak, a szereplők hús-vér mivolta megkérdőjelezhetetlen. Rózsa is tisztában volt vele, hogy filmje egy adott kor lenyomata lesz, de nem törvényszerű, hogy ez a lenyomat ne hordozzon magában értéket későbbi időkben is. Sok jó film vált az enyészet martalékává, mert túlságosan hitt a jelenben. Meglehet Rózsa filmje is itt tart valahol, de a film realista köznapisága mögött mégis olyasfajta egyetemes üzenetet hordoz, ami konzerválja a mondanivalót. Túl a film politikai hátterén egy árnyaltan finom mondanivaló sejlik fel, mégpedig az, hogy aki szerethető, az gazságban, és szenvedésben is szerethető marad. Mert alanyi jogon jó. Mert alanyi jogon hasznos az a szerethetőség, ami árad belőle. Még ha a világ ebből nem kér, vagy máshogy. Vagy csak el akarja ragadni, magához láncolni. Közhely, de így van, a szeretet az egyetlen dolog, amiből, ha többet ad az ember, még többet kap vissza. Furcsa a világ, de így működik. Rózsa ezt a szerethetőségi ént a lány kezébe adja. Rita (Visy Bernadett) Erdélyből szökött át a szüleivel, otthon még csak recseg-ropog a rezsim, de már készül összedőlni. Mindenki erre vár, a szököttek is, az otthonmaradtak is. Nagy a belső feszültség, főleg a felnőtt létben senyvedőknek. A gyerekek, a tinédzserek mások. Már képesek értelmezni a bajt, de tudják, hogy létezik rá a megoldás. Az élet elég hosszú, hogy orvosolja a bajokat. Még nem ragadta el őket a végtelen pesszimizmus. Zoli (Újvári Csaba) a szüleivel él Pesten, egy lepukkant bérházban, kétes múltú és jelenű barátaival autókat törnek fel, kisebb lopásokat hajtanak végre. Mindezt a diktafon árnyékában. Zoli ugyanis magnóra veszi ezeket a stikliket. A banda tagja még Attila, a lázadó rocker kamasz (Hajdu Szabolcs)(az ő életútja és háttér országa kimerítő ábrázolást kap, és szép jellemfejlődést mutat a karakter is) és kis Csoma (Szabó Dani), aki szabadidejét leginkább egy Javítóintézetben tölti. (Korszakos jelenet, amikor hazatér a lopott pénzzel és a szülők teljesen természetesnek veszik, hogy a kiskorú bűnözőt nevelnek, szinte zsenikultuszba hajlik ez a plasztikus nihilizmus) Ennek az intézetnek a lakója a különc, szellemileg visszamaradt Laci is (Gazdag Zsolt), aki halálosan szerelmes az új jövevénybe, Ritába. A kölcsönösségi érzethez talán Zoli jut a legközelebb, őt igazán, mélyen megkedveli a lány, a cinikus, de mégis nagyvonalú, szerethető milyenségét. Remek jelenet, amikor a Jack London rajongó Zoli kiviszi Ritát az erdőbe kutyaszánozni, ezekben a képekben teremti meg Rózsa a jövő kortalan szabadság mítoszát. És persze a jelenet végével le is bontja azt.

A központi politikai szál a lány érkezésével válik egyénileg motivált játszmává, ugyanis a szerethető én, angyali mivolta révén az összes fiút magába bolondítja (kis Csoma és Attila lopásba keveredik érte, miatta egy játékboltban, aztán az utcán szívják el közösen a lopott szivarokat, mindannyian). Nem hiába mondják, a szépség mindig természetes, és az ember természetéből fakad. Egymás mellett zajlik a nagy és a kis történet, egészen addig, míg a nagy felül nem írja a kicsit. Romániában is végbemegy a forradalom, a szököttek hazavágynak. Nincs mit tenni, menni kell. Csak az tudja mi az otthon, aki egyszer már megízlelte milyen nélküle élni. A realista, szoció filmes technikának nehéz testet találni, talán nem is feltétele, hogy vonallal, gerinccel rendelkezzen, elég, ha a kontúrokból megfelelően építkezik. Rózsa is így tesz filmjével, voltaképpen a haladási irány csak illúzió, minden egyes jelenet csak a jelent, a jelen valóságát hivatott kiszolgálni. A jelen viszont búcsúra inti a távozókat, a vonat nem vár, a sínek is koccanni kívánnak a vonatkerekek alatt. És ez lesz az a pont, ahol egybeér a gyarlóság és a szeretet. Az indulatok forráspontja végül igazzá válik, és várt, vagy nem teljességgel váratlan tragikum bekövetkezik. Az életben, szellemben, értelemben nem létező, vagy máshogy létező Laci megöli a cinikus, önmagát vészjósló poénokba kergető Zolit. Egy normál ember elintézte volna ezeket a froclikat egy orrba veréssel, de egy pszichopata máshogy reagál. Támadásnak veszi, a személye, a léte ellen való támadásnak. Laci kést ránt és Zoli bordái közé vágja a pengét. A fiú holtan esik össze, a kor, az élet megdermed, a halál ráteszi csontos kezét az ottmaradtak múltjának emlékképeire. Megszűnik a varázs, a szeretet feltétlen szabadság mítosza semmivé foszlik, győz a valóság, győz az emberi ösztön és félelem. Rózsa ezt a nyomasztó képet még azzal sem oldja, hogy Attila és Csoma Zoli temetésén Lacika akasztásáról beszél. Sőt, talán sajnálni kezdjük az akasztotta, szerencsétlen élete miatt. Korszakos magyar film a rendszerváltás idejéből. Mindenki nézze meg, aki hozzá tud jutni, van, aki nosztalgiából, más pedig, talán azért mert egy jó filmet szeretne látni hús-vér jellemekkel, karakteres mondanivalóval. Plusz adalékként a forgatókönyv Kardos István munkája, a zene meg Presser. Akit ez a triumvirátus nem villanyoz fel, azt nem is érdekli igazán a filmművészet. Pláne, ha magyar.

Zorba, a görög

2011-08-14T11:53:00.001-07:00

Ha lelki vezért kellene választanom... biztosan Zorbászt választanám. Mert benne volt meg mindaz, ami egy tollforgató embert megmenthet: sastekintet, amely a magasból nyílegyenesen csap le zsákmányára; a minden reggel megújuló teremtő tisztaság; szakadatlanul újnak látni mindent, olyan örök mindennapi dolgoknak adni szűziséget, mint a levegő, a tenger, a tűz, a nő és a kenyér; a kéz biztonsága, a szív frissessége, az önnön lelkét kigúnyoló bátorság, mintha lenne ennél nagyobb öröm, s végül a tiszta, vad nevetés - mély forrású, mélyebb az emberi szívnél - , amely Zorbász öreg testéből szabadító erőként fakadt fel a legválságosabb pillanatokban, felfakadt, és el tudott söpörni s el is söpört minden gátat - erkölcsöt, vallást, hazát - , amellyel a szegény gyáva ember bástyázta körül magát, hogy biztonságban tengethesse nyomorúságos kis életét.

(Nikosz Kazantzakisz)

Ez a kis idézet remek bevezetője ennek az esszének. A regényről írtam már korábban, most a regényből készült film elemzését veszem célba. Pár napja szokásos DVD vadászatra indultam az egyik plázába, ilyenkor leginkább a turkálót célzom meg, eldugott kincsekre vadászva, de néha a polcra is ránézek, hátha valamelyik régen üldözött darabomat meglátom. Megláttam. Ott volt a polcon, levettem, megvettem. Az ára nem érdekelt, kellett, szükségem volt rá. Természetesen már láttam korábban, és a beépült emlékképek most így újranézve ugyanazt az élményt hordozzák magukban, mint akkor. És ez jó érzéssel tölt el, hogy így, vagy húsz év távlatából is Zorba, Zorba maradt, én meg én. A kortalanság mítosza. Persze, az ő olvasatában, mert én ővele nem versenyezhetek. Az életöröm regénye, így hívom magamban Kazantzakisz remekét, ami 1946-ban jelent meg nyomtatásban. A film valamivel később, majd húsz évvel, sajnos már az író halála után. Pedig de jó lett volna egy olyan Brook-Golding féle koprodukciót találni közte és a rendező Kakogiannis között. Hát még közte és Anthony Quinn között. De ez csak képzelgés, az élet felülírta ennek a lehetőségét. De azt a lehetőséget nem, hogy Zorba testet öltsön. Korábban itt volt már ő, csak kivárta az idejét. A nagy fellépésre 1964-ben kerülhetett sor. Eredeti környezetben, autentikus görög miliőben, a tradíciók és az alaki modernizmus jegyében öltött testet a történet. Tökéletes az időzítés, a Nouvelle Vague éppen teljesítőképessége csúcsán, Godard és Truffaut zsenije már hatással bír a jelen és a jövő generációjára. Ez az a pillanat, amikor Zorba teljes valójában meg tud jelenni, és hatással bír lenni korára. És ezt a hatást az óta is gyakorolni. Mivel irodalmi adaptáció, így rendkívül fontos a színes jellemrajzok mellett a történet hitelessége. Kazantzakisz műve egyben egy nagyon autentikus környezetbe vezet be minket, de ebben a környezetben a tradíciók és a vallás mellett fontos szerepet játszik a hierarchia, a harag, a gőg, és a leplezett szexus, a mérhetetlen vágy kínzó érzete is. Egy nagyon kemény és egyszerű világ ez, minden bújával-bajával. Basil (Alan Bates), a görög apától Angliában született író Krétára igyekszik, hogy az öröksége után nézzen. Ez persze voltaképpen egy álcselekmény, mert éppen élet és írói válságban van, talán a napfény, a környezet, a színek visszahozzák életkedvét. Valami ilyesmit képzelhetünk a film indító képeibe. Aztán mást. Talán azt, hogy ez a fiú menekül. Önmaga elől, eddig élete elől, fásultsága, rosszkedve, depressziója elől. Lehet ez bármi, a lényeg, hogy ezzel az úttal nincs pontos célja csak sodródik, talán egy jelre vár. És az élet jelzi is szándékát vele. Feltűnik az esőben egy rongyos, szedett-vedett alak, akinek az arcán olyan mosoly ül, mintha a Grand Hotel bárjából lépett volna ki és éppen szivarra készülne gyújtani. De nem, megelégszik egy Virginia cigarettával is, amit az íróember kínál fel neki. Persze már az után, hogy ez a furcsa alak közvetlensége folytán egész a közelébe férkőzik. Alexis Zorbas (Anthony Quinn), egyenes, kemény ember. Ami a szívén az a száján. Nem fél az élettől, teljességében képes megélni az érzéseit, a pillanatok által felkínált lehetőségeket. Talán túlontúl is ősember íze van az ilyen léleknek a mai világban, de én inkább úgy hívom: ösztönlény. Zorba mellett nem lehet elmenni, képtelenség kikerülni. Igazi őserő, ős-szív, ős-száj. Basil felismeri a jelet, amit az élet küldött Zorba képében, és egyezséget köt a nagyhangú göröggel. Felfogadja bányavezetőnek, vele akarja újraindíttatni apja régen nem üzemelő lignit bányáját Krétán. Zorba rááll az alkura, egyedüli kikötése szabadságának megtartása. A két férfi együtt érkezik Krétára, és ott Zorba, mint az ügyek teljes körű felelőse lép elő. A "boss" azaz Basil jellemének megfelelően háttérbe vonul. Az irányítást ugyan kiadja a kezéből, de meglepő mód a jelleme, neveltetése, intelligenciája révén teljes egészében hatást tud gyakorolni az életimádó görögre. Ez a kettősség a film alap mozgatórugója. A félénk és a harsány jellem szót értése egymással, az egymásra gyakorolt hatás és ellenhatás életbe való kivetülése. Azt gondolhatnánk, tűz és víz a két ember. De nem erről van szó. Egymás tanítói és megértői lesznek idővel, a fiatalabb érettségre, megértésre, szelídségre tanítja az idősebbet, az idősebb meg egyszerűen megtanítja élni ezt a férfigyermeket. A film központi eleme az ő kapcsolatuk, diskurzusok, a cselekvéseik mögött rejlő indíttatások. Minden tőlük indul, és végül hozzájuk érkezik. Akár az élet által táplált körforgásban. Valami elmúlik, valami éled. De ez az élet mindig más színét mutatja és az élet a krétai sziklák között egészen más, mint egy angol nagyvárosban. Sokkal keményebb, sarkosabb, határozottabb. Az öröm, vagy az öröm lehetősége jelen van ugyan, de konvenciók, korlátok közé szorítja a tradíció, a hallgatólagosan elfogadott törvények. Semmi sem megengedett, csak amit a közösség, és benne a közösség vezető férfiúi helyénvalónak találnak. Ez okozza a film problematikájának forráspontját. A változni vágyó és változni képes Basil, Zorba által érkező jelek különös halmazával találja szemben magát, és ezekben a halmazokban feltűnik egy asszonyi kép is, a csodaszép, hallgatag özvegy (Irene Papas) bánatvirágba boruló képe. Zorba törvényei egyszerűek, ha akad egy nő, akivel idejét tudja tölteni, nincs baj. Az élet, de főleg a felnőtt élet veleje, hogy a férfi nőre leljen, a nő pedig oda tudja adni magát a férfi által, és az önmaga által teremtett örömöknek. Zorba tisztában van ezzel, nem vádolhatjuk meg éppen ezért azzal, hogy nőcsábász mivolta csábítaná ezekre a kisded kalandokra. Nem, nála ez létszükséglet. Ha nem tudna nővel hálni, abba belehalna. Tehát, ott tartunk, hogy az élet üzent, az élet jeleket közölt az ifjúval, mégpedig olyan jeleket, melyekből újra tudja építeni megkopott személyiségét. Ez így rendben is lenne, ha. Ha nem lenne körforgás Krétán. De van. Ahol a jó jelen van, jelen van a rossz is. A rosszat pedig a rossz vágy szüli, az özvegybe halálosan szerelmes helyi ifjú szerelmét viszonzás nélkülinek érezvén a tengerbe öli magát. Mindezt aközben teszi, amikor Basil új életébe lépvén végre együtt hál a szerelemre éhes nővel. Mert a nő egyedül csak neki adja oda magát. És ezzel az életét is. A fiú halálát megtorolván a krétai vérbosszú végez vele. Nincs, aki megmentse a feldühödött tömeg haragja elől, erre még Zorba sem képes, pedig kísérletet tesz rá, életét kockáztatván. Ott vágják el a nő torkát a templom előtt, akár mintha egy kecskét áldoznának fel húsvétkor az isteneknek. Kemény, furcsa világ. Basil itt ébred rá reményének törékenységére. De mégsem törik meg, mert mellette van az élet, mellette van Zorba, az életöröm hírnöke. És ők folytatják is megkezdett útjukat. Talán a végtelenbe. Talán tovább. De még egy ideig biztos. A bánya beindításának napjáig, amibe a "boss" az összes rendelkezésre álló pénzét beleöli Zorba tervét támogatván. Zorba fakitermelési ötlete balul sül el, a kötélpálya összeomlik a súly alatt, megsemmisül, az emberek fejvesztve rohannak a lezúduló hatalmas farönkök elől. Zorba nem született mérnöknek. Megtervezte a pályát, de hiba csúszott a számításba. Rajta múlott, hogy így alakult? Varrjuk a nyakába? Nem, nem és nem. Basil már túl van ezen, hogy felelőst, hogy felelősséget keressen az életében és az élete felett. Túl van már a megmérettetésen, férfivé vált, erős, szilárd, határozott, cselekvő, és nevető emberré. Mert a bajokat csak a gyengék siratják, az okosak és az erősek kinevetik. Mert, aki így tesz, jól tudja, az élet ad, az élet elvesz. Küzdeni, hadakozni ellene teljességgel felesleges. Zorba és az élet itt befejezettnek tekinti küldetését, felneveltek, erőssé, férfivá neveltek egy korábban sótlan, naiv és nemtörődöm alakot. Sorfordítóvá vált Zorba az író életében, de ugyanezt a fejlődést éri el Zorba is az intellektuális hatás által. Egymás által épültek teljesebbé. Talán némileg jobbá, nemesebbé is, de ez igazán nem fontos.

Ez a történet nagyvonalakban. Most kis vonalakban pedig egy géniusz emlékképéről néhány szó. Ez a film nincs, ha nincs Anthony Quinn. Bár a főhőst Kazantzakisz élő emberről mintázta, kérdés nem lehet, hogy ezt az embert, vagy embertípust Quinn is magában hordozza. Maga az őserő, a talentum, a féktelenség, a tettvágy, a kétkezi munkás, a dalnok, a táncos. Minden jelenet tőle indul és hozzá érkezik. A vászon az ő mozdulatait követi, a kamera csak neki engedelmeskedik. Quinn nem egyszerűen játszik, hanem teljességgel adja azt, ami ő: az emberségét. A szívét, a tüdejét, a hangját, a tekintetét, a nyelvét, a fogait, a hajszálait, a torkát, a nevetését. Istenem, az a nevetés! Milyen mély, milyen természetes, milyen éltetően harsány! Köszönet érte!(a hellének tiszteletbeli görögnek fogadták Quinnt a filmben nyújott alakításért) És persze annak az alkotógárdának, közösségnek, amiben ez a csoda létrejön. Alan Bates tökéletes az író szerepére, pontos ellentéte Quinn játékának, de egyben a végjátékban testvére is. Irene Papas. Talán meg sem tudnám fogalmazni azt a hatást, amit ebben a filmben a nézőre gyakorol az özvegy szerepében. Maga a misztikum, maga a szexus, maga a tartás. Szuperlatívusz. És szerencsére a film szereplői közül őt még körünkben tudhatjuk. Isten éltesse még sokáig. Lila Kedrova, az orosz származású színésznő szintén felejthetetlen alakítást nyújt az idős francia moteltulajdonos szerepében. Alakítását az amerikai filmakadémia Oscar-díjjal jutalmazta. Meg még másik kettővel jutalmazta a filmet (közte az operatőrivel, ha ezt másnak adják, nagy szégyen lett volna, Walter Lassally zseniálisan fényképezte a filmet), de a legjobb rendezés, legjobb film és a legjobb főszereplő díját nem kapta meg az alkotás. Ebből Quinn harmadik Oscar-díját sajnálom igazán, de tény, hogy Rex Harrison is Oscart érdemelt abban az évben a My fair lady miatt. Ilyen az élet. Azért az örökkévalóság megvan. És az nem semmi. A film zenéje is korszakos és örökbecsű darabokat rejt, Mikis Theodorakis munkáját dicséri. Kötelező filmklasszikus, akinek eddig kimaradt volna, az életéből az gyorsan pótolja. Depresszió, életuntság ellen kitűnő. Gyakorlatból mondom. Természetesen eredeti nyelven, esetleg magyar felírattal nézendő. A szinkron agyoncsapja.

Athéni alkony

2011-08-14T11:52:00.000-07:00

nyár van, az olivák zöldek és fényesek
a lengedező szélben keserédes illatukat
már messziről érezni lehet
a domb tetőn nyugos alkonyi fény pásztázza
a romok ormán felsejlő gránitba fagyott nőalakot
több nő egyszeri alakján játszik a fény
kariatidák
menny és föld közé zárt köbe fagyott valóság
súlyos teher vállukon
nőre még ilyen teher nem nehezedett az Olümposzon
de a födém mégis áll, erő és valóság
és a sokszorossá vált leány csak tűri csendben
ahogy az élet átjárja méteres köpenye alatt testét
az alkony tört csillanással hajlik meg az oszlopfőn
szinte leborul az éteri csoda előtt
ha valaha is, láttátok már őt?
Erektheion szent fala előtt
ezt az évezredekbe fagyott női lélek temetőt?

Férfi nem teremthet szebb csodát, mint ősidőkbe szaladt
női mivoltának szinte halhatatlan Achilles-sarkát.

Végzet

2011-08-14T11:50:00.000-07:00

Fátum = Végzet, előre megszabott, megmásíthatatlan, olykor szomorú, kegyetlen sors.

Valóban ilyen egyszerű lenne? Leírjuk egy papírra, hogy mit jelent valami és az életben pontosan így hatjuk végre? Hát, a sors vagy végzet nem egy irracionális, kiismerhetetlen valami? De, az. Minden helyzetben, minden esetben. Még ha van egy perc, egy pillanat, amikor azt hisszük uralmunk van felette, a következő pillanat már rabszolgaságunk képét mutatja. Louis Malle ennek az uralmi pillanatnak a mozgási terjedelmét, rezonanciáját kutatja az 1992-ben mozikba került "Damage" fr. "Fatale" (Magyarországon "Végzet" címmel vetítették, talán a "Törékenység" megfelelőbb lett volna, ha franciából fordítjuk, akkor megállja a helyét) című filmben. Ebben a filmben az érett Louis Malle, az öregedő filmrendező szellemiségét érhetjük tetten. Öregedő, azt írom, pedig ekkor töltötte be még csak az hatvanadik életévét, de aki huszonévesen már a legjobbakkal forgat, ráadásul jó és korszakos filmeket, annak ebbe a korba érve, már van mit összegeznie, az életben összegubancolódott szálakat valamelyest kibogozni. Malle nagyon komolyan veszi választott feladatát. Mindig is így tett, de most különös vonzalommal, talán rejtett félelemmel telten nyúl a témához, amit választott. Nincs könnyű helyzetben. Egy könnyed prepozíciós síkról, el akar érni a végtelenségbe fagyott pillanatig. Hogy sikerült-e neki? Nem. Mint ahogy Ikarosznak sem sikerült legyőzni a Napot, úgy Malle is félig hagyott megvalósulásokat hagy maga mögött. Miért van ez így? Mert a végzet irányíthatatlan. Nincs benne ráció, megoldható egyenlet, nem osztható, nem egységesíthető. Lényegében irreleváns lenne a mibenléte, de az emberi önkény mindenre választ keres, így érhető ez a rendezői szándék. És nagyon komplett információanyagot hordoz magában a téma. Meg kell próbálni utána menni a gondolatnak. Malle a végzet törékenységét, vagy ennek a törékenységnek a legvalószínűsíthetőbb felbukkanási területét egy harmonikus családi viszonyban képzeli el, nagyon ösztönösen. A végzet, mivel befolyásolhatatlan és öntörvényű, sohasem onnan érkezik, csap le áldozatára ahonnan az várja, számít rá. Pont ellenkezőleg. Egyszerűen belép az életébe, és kiforgatja a sarkából a világot. Pontosan ez történik Stephen Fleming (Jeremy Irons lényegre törő, impozáns alakításában) kabinet miniszterrel is, akinek tökéletes életét és felfelé ívelő életpályáját senki és semmi sem akadályozza. Szép élete van, nagyfia feltörekvő újságíró, későn érkezett kislánya kissé bourbon éllel éli ugyan mindennapjait, de érdekes személyiség, felesége egy nagyon szerethető, csupa szív nő, bár tagadhatatlan, hogy ő is a múlt vonzásában éli az életét, és tapintható létében a feleslegesség kínzó érzete. De egy civilizált társadalomban ez egy optimális családmodell. Nincs benne semmi különös. Aktív, tettre kész, jól szituált emberek szoros köteléke a szentnek kikiáltott családi béke érdekében. Aztán megjelenik ő. Ő, a végzet. A végzet egy huszonéves nő, szomorúság bujkál a szemében, de ajka, mint izzó parázs világol, karcsú vonalai, hullámzó keble mintha csak felkínálnák magukat az arra érdemes érkezőnek. Elesettnek tűnik, de egyben hihetetlen erősnek. Végzetesnek. Fleming nem is gondolt rá, nem tervezett vele, nem álmodott róla, nem volt benne az életében ennek a változásnak a képe. És pontosan ez a meglepetésszerűség teszi törvényessé Anna (Juliette Binoche érzelmes, felkavaró játékával) jelenlétét. Sokan, nagyon sokan hisznek a végzet mindenhatóságában. Nem hiszem, hogy Malle főhősének ezt a hittel teli viszonyt szánta volna a végzet testet öltött alakjával, sokkal inkább azt a mély és szenvedélyes szerelmet, amit sem az életével, munkájával szemben, sem a feleségével nem tudott sohasem megélni, átélni. Anna megadja ezt neki. Teljes egészében, teljes valójában. Kérdések, utasítások, harc nélkül. Olyan lesz Fleming számára, mint egy kívánságdoboz. Talán ezzel csalja magához napról-napra egyre közelebb. És ahogy a férfi közelebb ér a nőhöz, úgy halad a történet is egyre mélyebbre, egyre mélyebb fájdalmak felé.

Sosem lehet tudni, hogy ami egyik oldalon öröm, az a másik oldalon nem fáj-e valakinek. Malle ennek a kettőségnek örök híve és ez alapján folytatja a bonyolítást. Anna, Martinnak (Rupert Graves), Fleming fiának a barátnője a való életben. Tehát a család része. Nem Fleming kisded játékának a része, hanem a fia életének örömforrása. És itt rakja a legnagyobb terhet Malle a miniszter nyakába, a terhet, amit a lélek csak nehezen képes viselni, vagy egyáltalán elviselni: a szeretteink előtti hazugság, alakoskodás olcsó mítoszát. De Malle nem éri be ezzel a háromszöggel. Négyszöggé, ötszöggé növeli a konfliktust (ez belső konfliktus), egyrészről Anna félelmetes múltjának megismerése okán, másrészt Ingrid (Miranda Richardson BAFTA-díjas alakításával) és az Anna közötti szótlan, idegenkedő ellenérzés kiélezésével. A lánnyal, a végzettel nincs rendben valami és ezt érzi a környezete is. Kivéve Fleming. Fleming boldog. Boldog, mert végre él. Van miért, van kiért. A sok hitehagyott év után, itt a nő, az a nő, aki boldoggá tudja, tudná tenni, akivel révbe érhet. Irracionális dolgokra ragadtatja magát őrjítő féltékenységében, a lány után szökik Párizsba, ahol egy kapualjban vadállati, ösztönös mód szeretkeznek, majd mikor megtudja, hogy fia megkérte Anna kezét, beoson a nő szobájába, miközben a többi szobában a családtagok édes álmukat alusszák, és lefekszik vele. Flemingben minden a vágyról és a hormonokról szól, de közben egyre jobban magáénak akarja érezni Annát, az életét, a valóját. A végzet is ennek a kívánalomnak megfelelő mód cselekszik, Anna igent mond Martinnak, de azzal a hátsó szándékkal, hogy az apja szeretője marad. Malle felkínál ugyan kilépési pontokat férfi főhősének, de ő ezeket nem fogadja, nem fogadhatja el. Ez az önkénnyel teli vágy nyílegyenes mód rohan saját tragikumába. Felmerül a kérdés. Miért szeretünk valakit? Milyen érzések, indokok alapján? A külleme a vonzó, netán a lelkében rejlő mélységek? A határozottsága? Az elesettsége? Az elesettségemintha saját magát kérdezné vissza válaszért a kérdés a miniszter fejében. Hiszen ez a sokat szenvedett lány csak vigaszra, szeretetre, tartalmas életre vágyik. Meg kell kapnia, lehetetlen, hogy ne kapja meg. Lehetetlen lenne? Egyáltalán nem az. De a "mikor" és a "kitől" nem mindegy. Fleming egyre jobban és mélyebben saját csapdájában és hazugságában fuldokol, vett, ragadott boldogságának már csak napjai, órái vannak hátra. A szükségszerű tragikum kilép az életbe, a játék véget ér. A végzet öröme búra vált, és a halál, mint korábban Anna életében meghátrálásra kényszeríti. A kártyák kiterítve az asztalon, a bánat és a szomorúság uralja az asztalt Vagy mégsem? Hátha azért történt mindez, mert így kellett lennie? Mert így akarta a sors? Azt mondják, élet csak egy van. No, igen és egy életen belül vajon mennyi sors? És ebből mennyi az útvesztő, mennyi a megérkezés? Temérdek kérdés, válaszok nélkül. Talán csak az életleckék által megélt fájdalmak valódisága tud némely esetekben választ produkálni. Mint most, ebben a történetben. Ebben a történetben, ahol végül mindenki megtalálja, rá az élet által kirótt helyét. A végzet beteljesítette küldetését. Annyi a baj, hogy csak számára minden áron. Malle remek filmes volt, ez a filmje is, bár nem túl ismert, örökbecsű darab. Figyeljük meg azt a plasztikus nyugalmat, hogy a figuráit mozgatja térben és időben, mint megannyi apró színdarab finom láncolata. Tessék ezt filmet megszerezni, de főképp megnézni. Hátha más véleményen vagyunk ilyen fontos "sors" kérdésekben.

Amerikai história X

2011-08-14T11:49:00.000-07:00

Rasszizmus: olyan gondolkodásmódot jelent, amely az emberek külsejében megfigyelhető eltéréseket kiemeli, ezekhez morális, társadalmi vagy politikai különbségeket rendel hozzá, és az így létrehozott csoportok között feltételezett tulajdonságaik vagy értékeik alapján hierarchiát állít fel

(forrás: Wikipédia)

Az erőszak, erőszakot szül. Létezik ennél ősibb törvény, meghatározás, tézis? Talán nem. Hiszen Káin is erőszakot követett el Ábelen, ezzel érvényesítve uralmát, hatalmát testvére felett. Az erőszak hatalom, de egyben rávilágít gyengeségünkre is, mert túlzottan öncélú. 1998-ban a mozikba került egy film. Egy film az erőszakról, vagy inkább az erőszak természetrajzáról. A címe: Amerikai história X. Hogyan lehet egy történet névtelen vagy nemtelen, csak úgy X-el jelölni? Mert nem önmagáról a történetről szól, hanem a történetben rejlő hatás mechanizmusokról. A kilencvenes évek volt az első olyan évtized, amikor az Egyesült Államok (vagy leginkább ő) már képes volt beszélni a határain belül zajló, az egyes népcsoportok között fellépő konfliktusokról. Vagy alapvetően az erőszakról. A mintaállam illúziója semmivé foszlott, szinte egymás után kerültek a mozikba az ehhez a filmhez jellegében vagy témájában hasonló alkotások, Született gyilkosok, Veszélyes kölykök stb. Azért hasonlóak mert a "fehér" ember oldaláról közelítik meg a választott témát, a főhősök alapvetően faji jellegüket tekintve homogének. Persze a probléma, amivel szembesülnek már nem ilyen egységes. A Született gyilkosok egy haraggal és dühvel átitatott véres szatíra a fennálló rend és rendszer impotenciája ellen, míg a Veszélyes kölykök, egy lokálisabb, helyi problémát vesz célba, leginkább a faji alapon megkülönböztetett társadalmi státusz rögzült viszonyait vizsgálja. Témájában, jellegében, sokkoló képeivel az Amerikai história X megy a legmesszebb. A téma alapját tekintve itt nincs mellébeszélés. A történet azt beszéli el, amiről hivatott értekezni és értelmezni. Hogy ez a nagy massza, amiben az amerikai polgár él, már-már forráspontjához érkezett, és mint egy vulkán az ezer éves álomból, fel akar ébredni. Számtalan náció él, alkot, küzd az Államokban. A nagy amerikai álom hazugság kabátja sok millió embert arra késztetett, hogy az Egyesült Államok legyen választott hazája. Ez persze némely esetben sikertörténeteket is hordoz magában, ezt a propaganda (telekommunikációs) gépezet szépen kiteszi a kirakatba, de alapvetően hatalmas néptömegek élnek a napi megélhetés szintjén, vagy már az alatt. Nem véletlen, hogy a bűnözési ráta egyre csak növekszik, és nincs egyelőre olyan rendi intézkedés, törvényi csomag, ami ezt megállítaná. Természetesen nem véletlen, hogy a bűnözők nagy része a szegényebb népcsoportok közül kerül ki, és jó részük afro-amerikai vagy bevándorló családok gyermeke. Ez ok-okozati törvényszerűség, csak felső irányítással lehet tenni ellene, ez pedig egy idealizált képhez vezet, egy olyan társadalomhoz, ahol mindenkinek van munkája, tisztes megélhetése. Sajnos ezek a nagy, modernkori demokráciák nem erről szólnak. És nem csak a tengerentúlon, hanem itt, az óhazában is. De térjünk rá a filmre és a film lényegi elemeire. Derek Vinyard egy tisztes, sokgyermekes fehér bőrű amerikai család legnagyobb gyermeke. Okos, intelligens, jóravaló fiú. Apja tisztes állást visel, tűzoltó. Anyja, Doris (Beverly DAngelo megkapó játékában), értelmes, tiszta szívű, mély érzésű, a családi tűzhely melegét őrző szerethető személyiség. Ez persze egy flashback kép, mert a valóság már jóval túlmutat ezen az idealizált képen. Derek Vinyard (Edward Norton Oscar-díjra jelölt, hiteles, korszerű, új értelmet nyerő alakításában) huszonéves, fehér bőrű amerikai állampolgár és neonáci. (A neonácizmus (vagy magyarosan újnácizmus) a III. birodalomban megvalósult nemzetiszocializmus (nácizmus) újjáélesztésére, vagy egy nagyon hasonló ideológia életre hívására törekevő politikai mozgalmak ideológiai gyűjtőneve a második világháború után. Nem azonos az újfasizmussal, bár sok hasonlóságot mutatnak., forrás: Wikipédia) Tehát, egy olyan ifjú, aki a társadalmat és ezen belül a hatalmi csoportokat teszi felelőssé azért, mert a saját faját, fajtársait hátrányos helyzetbe hozza, az olyan csoportok ellenében, akik szerinte nem egyenlő mértékkel osztozhatnának az ország javain. Mindemellett a tényleges büntetést és a dühét a nélkülözni kényszerülő népcsoportok ellen fordítja. Voltaképpen a Hitleri nácizmus modernkori típusát valósítja meg, különösebb társadalmi támogatottság nélkül, alapvetően a helyi viszonyok rendszerében működteti részvételét, aktívizmusát. Természetesen Derek nem szellemi vezető, hanem egy ideológia pontos és precíz tanítványa, és a tanokban szereplő útmutatások precíz végrehajtója. Az eszme mögött mindig van egy szellemi vezető, aki a háttérből irányítja a szálakat. Itt ezt a szerepet az ideológia fő szónoka, Cameron Alexander (Stacey Keach) vállalja magára. Ő az, aki neonáci csoportot szervez a csalódott fehér bőrű fiatalokból, és ő az, aki az erőszak kényszeres hatalmát Derek kezébe adja, a szellemébe plántálja. Ő az igazi gyújtópont a filmben.

Derek fiatal és erős, határozott jellem. Ereje teljében van, szellemi teljesítőképessége csúcsán. Ezért nem meglepő, hogy hajlandó kiszolgálni ezt az ideát, és a szolgálatába állni, csapatokat szervezni az idea és faj védelmére. Pláne egy olyan élménnyel a háta mögött, hogy a város feketék lakta részében tűzoltó apját valaki meggyilkolta. Nincs bizonyítva, hogy ki, de Derek mindenképpen a város színes bőrű lakosai között tudja apja gyilkosát. Ezeket a képeket, jeleneteket Danny, a kisebb fiú (Edward Furlong precíz, pontos, felnőtt játékával) visszaemlékezéseiből látjuk viszont, és nem azon a ponton, amikor megtörténnek az események, hanem akkor, amikor a múlt újra jelenné kíván válni. Mert Danny csodálja a bátyját. Csodálja a nagyságát, erejét, határozottságát. Olyanná akar válni, mint ő, olyan hatalmassá, támadhatatlanná. Alá is támasztja ebbéli kívánalmát a gimnáziumban egy a Mein Kampf-ról készült házi dolgozattal. A dolgozat nagy felháborodást vált ki a tanári karban és a fiút a dolgozat újraírására kényszerítik. Természetesen más témában. A téma, amit kap ez: Amerikai história X, azaz Derek Vinyard múltja és jelene. A bátyja életútja az erőszak függvényében. A dolgozathoz épp kapóra jön Derek szabadulása. Három évet ült börtönben azért, mert a házuk előtt végzett két színes bőrű betörővel. Danny saját bevallása szerint is, ha nem úgy tanúskodik, hogy bátyja önvédelemből tette, amit tett, a bátyját halálra ítélik. A film pontos jelenetsorral követi végig a bestiális gyilkosságot. Egészen messzire merészkedik a jelenetsor, szinte a húsba vág, ahogy a fiatal férfi az őrület határán védelmezi saját ideológiája mögé bújva védettnek hitt erkölcsi, etikai fölényét. De Derek ma szabadul, és minden olyan lesz, mint régen, lesz, aki védelmezze a családot, a környéket, az otthont. Danny ezzel az érzetével végül magára marad. Abban nem, hogy a család szentségét Derek mindennél előrébb tartja, de abban igen, hogy ezt korábbi életével, vagy életének résztvevőivel akarja védelmezni. Nem. Derek megváltozott. A börtön változtatta meg. Piszok hosszú három évet töltött odabent. Idekint azt gondoljuk milyen mocskos világot élünk, hát képzeljük el mindezt egy börtönben, ahol a rabok előtt senki és semmi sem szent, pláne egy rasszista fehér, aki feketéket gyilkolt ideológiai alapon. Elsőként természetes mód fajtársai társaságát keresi a sitten, de egy negatív élmény hatására ez a viszony megváltozik, és már csak a túlélés izgatja. Profán mód ezt egy erkölcsös, jóravaló színes bőrű férfi rabtárs teremti meg számára, aki a "háttérből" segít neki a túlélésben. A segítség mindig onnan érkezik, ahonnan nem várnánk. Nagy segítség még Derek számára Sweeney igazgató is, aki mind Derek, mind Danny tanára, tehát igazán jól ismeri a fiúkat és hatással tud lenni rájuk, eltérő faji jellege folytán is. Tehát, Derek megváltozott. Azt is mondhatnánk, megvilágosodott. De azt is láthatjuk, hogy erre önmagától képtelen lett volna, szüksége volt rá, hogy kívülről beavatkozzanak az életébe. Levetkezi az ártó ideológiák uralmát, és kilép a csoportból. A csoportból, ahol időközben öccse egyre jobban teljes jogú taggá kíván válni. Derek ezt nem akarja. Nem akarja, hogy öccse is úgy végezze, mint ő, emellett a családja lássa kárát ennek a bűnös ténykedésnek. Rendes, normális életet akar, olyat, amit régen éltek, amikor még élt az apjuk. Szinte lehetetlent kér, de nem átall megdolgozni érte. Vajon a múlt árnyalakjai engedélyezik ezt számára? Költői a kérdés, az élet felülírja a megjavult fiatal férfi minden képzelgését a szép családi békéről. Danny-t ugyan sikerül megmenteni az árja csoporttól, de a fiatalabbik fiú saját maga okozott buta és értelmetlen konfliktus sanda bosszújától nem. A pisztoly eldördül, és hogy éppen egy fekete fiú tartja a kezében a gyilkos fegyvert, az szinte lényegtelen. Az erőszak, és főképp a rasszista erőszak nemtelen mivolta újfent lelepleződött. Néha bizony ártatlanok válnak vétlen áldozatokká. Főleg egy olyan társadalomban, ahol azért ölnek, mert valaki egyszerűen más, vagy épp olyan területen tartózkodik, ahol nem szabadna, mert az egy banda területe és oda tilos a bejárás. Megőrült a világ, és ebben az őrületben Amerika élen jár. Ezt az őrületet még a fiú befejezett dolgozatán nyugvó Abraham Lincoln idézet sem oldja fel: ˝Nem ellenségek vagyunk, hanem barátok. Nem szabad ellenségeskednünk. Lehetnek köztünk feszültségek. De a szeretet sohasem törhet meg. Az emlékezet titkos húrjai meg-megpendülnek, midőn jobbik természetünk lágyan megérinti őket˝

Az Amerikai história X fontos film abból a szempontból, hogy nagyon fontos témát érint és ezt pontosan, világosan fogalmazza meg. A rendező, Tony Kaye, nem hagyta, hogy filmjét megvágják. (a rendezői változatban ugyan Derek bosszúra sarkallja magát öccse halála miatt, és újra kopaszra nyírja haját) Azt nem sikerült elérnie, hogy a stáblistára ne kerüljön fel a neve. Hogy miért kérte volna ezt? Talán azért mert a történet, amit elbeszél, az se nem mese, se nem kitalált történet. Ez az élet, a mi modernkori életünk, sallangok, ideák, mellébeszélések nélkül. Tony Kaye egyszerűen dokumentálta a bennünk rejtőzködő torz erőszak nemtelen mivoltát. Többször megnézendő alkotás, kerülve az erőszakos jelenetek premier plan húsba vágó üzenetének túlzott értelmezését, több figyelmet fordítva az egyes jellemekben végbemenő változásoknak. Igazi kultfilm, a filmes tárolókban a nagyon jól sikerült alkotások polcára helyezzük, közvetlen a zseniális alkotások közelébe.

Annie Lennox szeme

2011-08-14T11:47:00.000-07:00

Aznap esett. Majdnem egész álló nap. Hol erősebben, hol gyengébben. Záporok, zivatarok váltották egymást, a házak ereszein már-már folyammá duzzadtak a méla esőcseppek. Az utcai kanálisok képtelenek voltak így, egyszerre, hirtelen mód befogadni a rengeteg vizet, az utcákon, a tereken, a buszmegállókban, a hivatalok előtt hatalmas tócsák keletkeztek. Az emberek, mint a nyulak vagy valami idétlen szöcskék ugráltak és kerülgették a mini-tavakká duzzadt folyamokat, az autók méteres vízsugarakat fröcsköltek az útszéli fákra, virágokra, néha egy-egy szerencsétlen arra térő járókelőre is. Talán biztos veled is előfordult már, hogy az arcodra, ruhádra fröccsent az autók kereke által felvert vizes, hideg sáros lé. Kellemetlen, bosszantó érzés. Főleg az a kiszolgáltatottság a bosszantó, ahogy a hirtelen momentumából érnek el egészen a fizikai valódig. Untam magam otthon. Semmi jó nem ment a tévében, az íráshoz, olvasáshoz tompa voltam, a filmjeim zömét már vagy hússzor láttam, új meg nem került a kínálatba mostanság. Nemigen járok el otthonról. Nagyvárosi nihil, begubózott szingli lét. Ismerős? De valami fura érzés mégis motoszkált bennem. Hajnalban ugyanis megcsörrent a telefonom, és a rögzítőre valaki egy számot játszott fel Az illető telefonszámát ugyan kiírta a készülék, de sehogy sem tudtam tudatomból előhívni a number tulajdonosát. Gondolhatod milyen görcsös gondolat lehetett, hiszen az ismerőseim száma az előbb említett lét-sivárság okán nem túl népes. Töprengő, merengő alkat vagyok, tépelődő is bizony, még depresszív jellemvonásokkal is terhelt, melankóliára hajlamos figura. Ezért is frusztrált a kérdés. Véletlen hívás lett volna? Ez lett volna a legmegnyugtatóbb. Az ötödik kávé után ezt fogadtam el tényállásnak, és igyekeztem másfelé terelni a gondolataim, fókuszálni a mai nap még előttem álló eseményeire. Este baráti társaságba megyek. Jókedvűnek, kiegyensúlyozottnak kell mutatkoznom, mert azt már korábban beláttam és megfigyeltem, ha kiültetem arcomra az éppen bensőmben őrlődő bábszínház forrongó képeit, akkor az este mártírjává válok, és majd minden perc az én nyűgösségem, akarnok magatartásom jelét hordozza magán. Ezt ellensúlyozván kifejlesztettem magamon és magamban a teljes, önbizalommal telt, nyugalmi pozícióban leledző ember prototípusát. Nem volt könnyű feladat. Több évbe, rengeteg időbe és koncentrációba került, de mára elmondhatom magamról, hogy bármely felmerülő gyanú képe nélkül tudom leplezni problémáim zömét mások előtt. Persze ez az ellenfelek képességén, készségén is múlik. Van úgy, hogy lelepleződöm, ilyenkor próbálok a leghamarabb felszívódni a helyszínről, és eltűnni az éjszaka sűrű csendekkel ölelt letargikus világában. A mai napra is ezt terveztem. Egy kis játékot a többieknek. Tudtam, hogy ma rutinból megoldom, mert olyanok gyűlnek majd össze Zolinál, akiket vagy nem, vagy csak alig ismerek, azok meg csak nem jönnek oda egy majdnem vadidegenhez, hogy barátom, igen kialvatlanok a szemeid, látom a tagjaidban is fáradtság bujkál, a mosolyod is igen erőltetett, ugyan mondd már, mi bánt?... Nem, ilyenre túl sok esély nem mutatkozott. Ezért is gondoltam, hogy a mai nap, sokadik kérésére a barátomnak, tiszteletemet teszem nála. Az eső nem zavart. Nem félek ázni, elázni. Jóleső, tisztító érzés. Mintha lemosná az évek által rám ragacsosodott mocskokat, piszkokat. Ez persze illúzió, de az esőnek mégis ereje van, úgy gondolom. Szedelőzködtem, készültem, magamhoz vettem egy flaska bort, majd egy szál rózsát az este háziasszonyának az asztalon unottan merengő vázából, és útnak indultam a belváros irányába. Már csak alig szemerkélt, a délutánt éltük éppen, gondolom esőisten, aki mint tudjuk, Mexikót siratja szüntelen, most Budapestet tisztelte meg egy kis rinyával. De most pihent, biztos kiszaladt valami hipermarketbe zsepiért, mert annyit törülgette könnyesre ázott szemét, hogy időközben kifogyott belőle. Körúti esti fények. Őszi este, olyasfajta idő, amikor még pulóverben járhatsz az utcán, de hatkor már az este készül birtokba venni a várost, monoton szürke fényével. Kivilágított kirakatok előtt haladtam el. Ha az utcán járok, két szokás kerít hatalmába. Egy, hogy a cipőm orrának hegyét nézem szüntelen, fel sem nézek naiv kis világomból, kettő, hogy megfigyelem környezetem minden apró kis rezzenését is. Most az utóbbit alkalmaztam és bambán figyeltem az előttem feltárulkozó bolti kirakatok sokszínű árubőségét. Mennyi mindent nem fogok megvenni ebből. Nem én vagyok az emberük. Az Oktogonnál jobbra fordultam, a Deák tér irányába, az Operánál lesz megállásom majd, ott lakik az én Zoltán barátom, egy kis mellékutcában, a harmadik emeleten,egy régimódi,gangos házban. Az írók boltja után, nem sokkal a Radnóti színház előtt egy plakátra lettem figyelmes. Nem, nem is plakát volt, hanem egy hirdetés. Vagy valami olyasmi. Csupán két szem mutatkozott rajta, és angolul egy szó, egyetlen szó: why? Már messziről kiszúrtam, majd ötven lépésre a táblától. Why?- hirdette lelkesen. Miért?- szólt hozzám kérdőn a kép. Mint egy bamba iskolásfiú az újra erőre kapó esőben, csupán pár méterre megálltam a hirdetmény előtt. Egyszerre csak a kép élni kezdett, egy dallam, egy mozgás, egy ismerősen ismeretlen világ képe merengett fel elmém sötétjében. Rájöttem, hogy Annie Lennox egyik régi videoclipjét nézem, és hirtelen tudatomba rivallt a felismerés, az üzenetrögzítőn ugyanezzel a dallammal találkoztam a mai reggelre ébredő esős hajnalon. Általában nem hiszek az üzenetekben, de most egyre kétkedőbbnek mutatkozhattam, mert a zene és a kép egyre közelebb és közelebb lépett hozzám, már-már a fejem körül táncolt Annie és ez a csodás dal, és lassan dúdolni kezdtem én is, ott a budapesti estnek esős alkonyatján ezzel a mesés nővel a dallamot...why, why... Az eső hirtelen alábbhagyott, mint ahogy a zene tünedezni kezdett. Csak az a csodás szempár és az a konok kérdés mosolygott szelíden felém. Nem tudtam, nem értettem a miértjét ennek a lopott percnek. Megráztam vizessé vált hajzatom, és újra úti célom felé indultam. Kezemben a rózsa és a bor tökéletesen elázott, ruhám egy merő víz volt, cipőmbe is befolyt a víz, éreztem hidegét, nedvességét. A lakáshoz értem, felcsöngettem, gyorsan szeltem a lépcsőket, a korlátok ívén meg-megdobtam testem, a bort majdnem kiejtettem a kezemből, a rózsa szála megtört, pár szirma, tüskéje enyészetté vált. Becsöngettem, hallottam, hogy bent már jóízűen folyik a party, nevetések és zrikálások mókás érzete költözött belém a közelgő jókedv láttán. Zoltán barátom nyitott ajtót, mosolygósan, vidáman, kedélyesen betessékelt. Áginak átadtam a virágot és a bort, aki azonnali mód leparancsolta rólam a vizes göncöket, és a fürdőszobába parancsolt, hogy öltözzek át Zoli egyik ruhájába, hozzam újra formába magam, majd ha ezzel megvagyok, bemutat a többieknek. A fürdőszoba felé haladva a nappaliban ment a tévé, valami zenei adó, valamely általam egyre jobban ismert és megismert dal

A fürdőben, átöltöztem, rendbe hoztam magam, épp fésülködtem, amikor egy ismeretlen kéz inget nyújtott be...

- Bejöhetsz nyugodtan, nem vagyok meztelen - szóltam ki nevetve.

Egy gyönyörű, korombeli lány lépett be, szőke haját tűzött mód viselve, de pár rakoncátlan fürt lázas táncot járt hosszúkás nyakán, simogató érzés volt, gyámoltalan hold- táncukat járó lenge pihék a nyáresti szélben. Nevetve felém nyújtotta az inget, egy csíkos, kellemetlenül ronda és ócska darabot, de nekem mégis tetszett ez az ing, vagy talán a pillanat egésze, a pillanat varázsa, nem tudom. Rám segítette a ruhadarabot, finom, puha ujja érintette mellkasom. Rám nézett, lassan emelte rám tekintetét, alkalmam nyílt megnézni közelebbről szemét... Annie Lennox csodás, álomkép szeme tükröződött vissza abból a szempárból. Itt hát a kérdés miértje gondoltam, ezért volt minden hallgatással teli üzenet, esőtáncát járó hangok és szisszenések a végtelen telhetetlen kebelén. Közben észre sem vettem, hogy a pulzusom, a lélegzetvételem egyre szaporábbá vált. Megköszöntem az inget, a lány kilépett a fürdőből, még halkan kuncogott egy jóízűt az ajtót becsukván, aztán a többiekhez tért, mondott nekik valamit, majd jóízűen felnevettek. Én is velük mosolyogtam, bár titkon azt gondoltam, talán mégsem rajtam nevettek. Még ezt sem bántam volna, mert valahogy minden olyan nyugodt volt, olyan kerek, mert ott voltak azok a szemek (nekem)a szemek, melyek falakat dönthetnek le bennem, oldhatják bennem feszültséget, lényegi gátakat dönthetnek le, szabadon engedvén újra a bennem rejtező kusza és zavaros lélek-folyamotHadd, építsem tovább teremtett világom.

Adózva ennek az élménynek, hálából megcsókoltam pirossá vált, felpezsdült arcom a tükörben.

Aranycsend

2011-08-01T01:55:00.001-07:00

Egy perc a végtelen.

Egy áramlat, mely túllép a jelenen.

Jel, intés, hogy ne tovább, ne erre menj,

Lépdelj tovább te nyűgös halál.

Akaratba szakadt szavak,

Akarnok mosolyok mögötti torzulások.

Lélekmétely kínján fakadt sirámok,

Halott álmok, halott hullámok.

Borzongató hűvösben leng az értelem,

Egy halovány fényeken túli világban,

Ahol valakik megmondták előre, hogy nem lesz jövő,

Jön majd el, ő, az aranycsend.

Halál-maszkjában a gyémántszín jelen,

Mint tükrökön túli csillanás, megreped,

Mint a rianó jég mely a hegycsúcsok alatt

Szalad saját szabadsága felé, úgy lesz majd ott,

Olyan szenvtelen, de mégis parancsokkal teli.

Van egy világ, egy aranyvilág, ahol az Isten

Nem engedi, hogy legyenek csodák, mert maga az

Világnak csodája, s annak a világnak legközepén

Angyali várnak legmélyén ébred egy rőt álmodás,

Egy tükrökön túli végzetes csillanás.

A minden rosszban van valami jó, olyan oktalan félsz,

Ami már nem is embertől való, egy egyszerű kép, a jelen

Testéből kivájt merengő látomás, egy lidérces álom,

Egy kopár szirteken fakadt hajnali láz, egy érkezés, egy szoba,

Egy meghalás, egy hatvanéves őszülő lihegő búcsúzás.

Aranycsend a végtelen, aranycsend a halál.

Az ajtóban idegen mód, feszülten figyel egy vádlón

Merev hitehagyott álmodás, most ébredni még, most

Menni tovább, csontos nagy kezével lemondón legyint

A szürkébe hajló emberi szemnek a távozásában is szép,

Nagy pegazus szárnyakon osonó, gyémántszín – varázs,

Az örökkön itt lebzselő, mindig búcsúra kész,

Komorságában is rettentő szép: elmúlás.

fényben kép

2011-07-26T00:06:00.001-07:00

Az asztalon kikészítve egy kép
én vagyok rajta, nagyon rég
kamaszforma énem, anyai menedék
mennyi idő, mennyi temérdek élet
zuhant az óta mély álomba
s én mégsem ébredtem
pedig volt lelkem, bizony mondom neked, volt
aludtam én meztelenül a Svábhegyen
g-dúrban zengő kabócák közt
igen, én már akkor is énekeltem, bennem a dalt
a rám rivalló tényekben
faggattam a hűvös hajnalt, hogy meséljen még
meséljen valót, súgja meg azt az egyetlent
azt a fájón kegyetlen, igaz mondanivalót
hogy nem hiába vagyok én itt, ebben a mában
s hogy nem hiába ebben a testben, nem másban

szép ez a fotó
egy naiv gyermekarc egyszerű szépsége
kezemben tán tollasütő, lábam előtt pöttyös labda szendereg
olyan konok vagyok, már itt is, olyan erős bennem a fegyelem
te égben portyázó felhők mentén szaladó gyarló Isten
miért, miért tagadtad meg ezt tőlem,
miért nem lehettem soha gyerek?

soha szebben kép még nem beszélt, mint ez, most itt
ez a fásult fotográfia
mindent visszahoz, a letűnt múlt éledez
lelkem titkon elfelejtett ősi világban tévelyeg
olyan konok az arcom, erős, mély tekintet
legalább egy mosolyt, fiam! már ezerszer kértelek
hallom anyám intő szavát, miközben kezében tortával szépeleg

annyi minden volt már az óta, annyi minden, anya
látod, milyen ostobán, milyen esztelen mód halt meg apa
nem maradt utána más, csak mosolytalan képek
és a lakás valaki -nélküli hiányának feledett illata

nézem ezt a gyermekarcot, kezében tán tollasütőt szorongat
lába előtt pöttyös labda szendereg
nézem, és egyszerre teljesen idegennek tűnik,
atavisztikus homályba vész
gyermekként álmodott rózsaszín életem

Antik zsebóra

2011-07-23T10:29:00.000-07:00

Az öregemberek hajlamosak elhagyni, elveszteni dolgokat, tárgyakat, netán érzéseket. Főleg a férfiak. Talán ezért nem is lepődött meg a kurtizán, amikor meglátta az ágyon heverni az ezüstszínű zsebórát. Az öregurak bohókásak. Az egyik legjobb kuncsaftok, udvariasak, szelídek, sosem tolakodóak, de ennek megfelelően, vagy korukból kifolyólag több törődést, odafigyelést igényelnek. Margaret, bár még alig pár éve űzte az ipart, és itt a bordélyban voltaképpen csak rövid ideje, mindezekkel már tisztában volt. Az öregúr már vagy harmadik alkalommal tette tiszteletét nála, és tudomása szerint mindig elégedetten távozott. Pedáns, rendszerető ember lehet, talán tanár vagy mérnök, esetleg zeneszerző. Ezért is érezte meglepőnek, hogy vendége itt felejtette ezt az igen értékes tárgyat, ezt az antik zsebórát. Sokféle holmi hevert már a fiókjában, drótkeretes okuláré, mandzsetta gomb, pipatömködő és egyéb más kacatok, de voltaképpen mind értéktelen vacak. Nem is tartotta kötelességének, hogy szóljon a madámnak, vagy, hogy a vendég után szaladjon, filléres dolgok, senkinek sem hiányoznak. Ha mégis a legközelebbi alkalomkor, ha lesz olyan, majd visszaszolgáltatja tulajdonosának. Még örülni is fog az illető, hogy rég elveszettnek hitt holmiját újra viszontlátja, talán nem lesz hálátlan, amikor a pásztoróra után a fizetésre kerül sor. Ő természetesen csak a jutalmi részre hivatott, némi készpénzre, esetleg virágra, bonbonra, alapvetően fizetni a ház tulajdonosánál kell. A madám intézi a pénzügyeket. Ő kérte, szabta meg így. Állítólag a lányok, ha pénzt látnak, többet, mint amire szükségük lenne, megzavarodnak, elragadtatják magukat, és kávézóba, ruha szalonba kezdenek járni. A madám jól tudja ezt, majd harminc éve vezeti a feslett hírű házat. Most jelenleg nyolc lánya van, erre van tíz szoba. Szerencsére sosincs csend, nem lehet panaszkodni a forgalomra. Margaret kisasszony az egyik legújabb üdvöske a bordélyban. Kecses és bájos, kislányos vonásai, karcsú termete vonzza a férfiszemet. Furcsa mód inkább az idősebb korosztályt, a fiatal urak nem annyira részesítik előnyben az ilyen rendezetlen sorsú naivákat. De máris kialakult vevőköre van. Ügyvédek, bírók, hivatalnokok, sőt a tanácsos úr is őt kívánja partnerének mostanság, elhagyva a korábbi kedvencet, a szőke, nagymellű, de nagyon bájos, halk szavú Celine-t. Margaret úgy hírlik nagyon jó társalkodó, azért kérik őt ezek a meglett urak. Okos, művelt, több nyelven beszél, leginkább konyhanyelven és trágárságokat, de ezt az urak állítólag nagyon élvezik. A házban buta, önző fruskának tartják, de a vendégek száma és jellege mégis kiemeli őt az átlagból. A madám máris neki adta az egyik legszebb szobát, azt a szobát, melyik a folyóra néz, a fűzfák, a finoman elhaladó csónakok és a benne ülő lázas szeretők míves látványával.

A lány az órát nézte. Már éjfél is elmúlt, hozzá ma már nem jön senki. A fogadó teremből hangos mulatság zaja hallatszott fel, a kapitány úr és a bandája mulatta ki magából a hadgyakorlat fáradalmait a lányok társaságában. Neki ehhez sosem volt kedve, ha tehette kerülte a lármát. Gyönyörű ez az óra. Színezüstből van, szépen díszített, cirádás, igazi mestermunka. Biztos egy vagyont ér. Titokban erről álmodott. A vagyonról, a lehetőségről, ami kiragadja ebből a fertőből. Ha lenne egy kis pénze, akkor talán újra beiratkozhatna az iskolába, és az iskola befejeztével még talán boltos kisasszonynak is felvennék. Mert van esze, a tiszteletes úr is mondta a minap a templomban gyónás után, Margaret, magának más élet való, hát nem hallja, hogy Isten szólítja? Hallom én plébános úr, de mégsem áll elém és mondja a szemembe, válaszoltam dacosan. Erre a pap nagyot nevetett, majd sietve sarkon fordult. Láttam, hogy még elmenőben somolygott a bajsza alatt és a fejét csóválta. Én is utánozni kezdtem, majd szökdelő mozdulatokkal kitáncoltam a templomból. Kint már tavaszodott, hóvirágok serege lepte el a város főterét, az álmos fákon rügyek pattantak ki a fák lombjából az első napfényre, a boltosok már kinti pultokon is kínálták portékáikat. Erre a gyönyörűséges tavaszra, erre az újjászülető pillanatra érkezett meg ez az öregúr és az itt felejtett óra. Vissza kell adni, nem tarthatja meg, morfondírozott. A bácsi biztosan emlékszik, hol hagyta el, nem tarthatja meg, őt senki ne tekintse tolvajnak. Nem úgy ám! Ő egy tisztességes lány, megvan a magához való esze, a sorsát, életét úgy alakítja, ahogy kedve tartja, abba ne szóljon bele senki. Még az kellene, hogy törvényszegésen kapják, akkor fuccs lenne, az oskolának, a boltos kisasszonyságnak. Akkor egész nap a madám terebélyes valagát kerülgethetné, míg csak ki nem öregszik a szakmából, és el nem helyezik a vén kurtizánok házába, a Blume Street 13. alatt lévő szegényes, szürke és poros otthonba. Nem ilyen jövőt képzelt magának. Szerető férjet, családot, gyermekeket, azt inkább. Jó feleség lenne, bizony jó. Mosna, főzne, takarítana, de közben dolgozna is, mert az nem állja, hogy egy nőnek ne legyen saját egzisztenciája. Modern világot élünk, egy nőnek a családja mellett, ha teheti, legyen saját élete. Míg ezen gondolkozott, az óra láncát a keze között forgatta. Milyen súlya van! Meglehet majdnem egy font, vagy netán több. Megér vagy száz schillinget, de nem, biztosan többet ér annál! Száz schilling, az két év a bordélyban. Két év szabadság lapul a markában, nem adhatja vissza! Kezében az új élete, élni kell, élni szabad a lehetőséggel! Még ha törvénytelen is, még ha az öregúr kedves és igazi gentleman, akkor is. Éljen csak ő akár egy napot ebben a házban. De nem, ő biztosan nem ilyen helyen él. A villasoron, a nagyságáéknál, ott élhet a bácsi. Rendezett házban, rendes, tiszta körülmények között, a gyermekeivel, talán idős feleségével. Nincs szüksége erre az órára, az ő élete már biztosítva van. Legalábbis az, ami még hátra van belőle. Kezdte meggyőzni magát, hogy semmi sem válik törvénytelenné, ami szent célt szolgál. Egy lány életét megmenteni, kiemelni a fertő fogságából, lehet ennél szentebb célt találni? Az erkölcs mindenek felett. Erre tanít az egyház, a családi kötelékek, a kormány, a társadalom nagy egésze. A kurtizánokat szerte a világban megvetik. Nem szeretik, de használják őket a férfiak. Persze néhanapján negédes ódákat zengnek róluk a költők, vagy finom kis etűdöket varázsolnak alakjuk köré a zeneszerzők, de mindez csak ámítás, illúzió. Voltaképpen a szajha sorsa egy, mindent odaadni magából, és nem követelni érte semmit. Főleg az életét nem. Mert az sokat nem ér. Pontosan annyit, amennyit egy pásztoróra végén fizetni szokás. Nem többet, nem kevesebbet.

Az órát felnyitva, és rápillantva a szerkezetre egy kisebb papírost vélt felfedezni a hátlap alatt. Látszott, hogy valaki begyűrte oda, de rosszul hajtotta rá vissza az hátlapot, így a titkolt papíros láthatóvá vált. A lány tenyerében az óra úgy dobogott, mint egy elárvult szív. A csendbe súlyos ütemeket vert az elhagyott tárgy, és az idő, amikor ekkor telt, úgy tetszett kívül áll mindenen, ami evilági. Felkelt az ágyról és a fésülködőasztalhoz lépett, kinyitotta az asztalfiókot és egy papírvágó kést vette elő. Újra tenyerébe vette az órát és felpattintotta a hátlapot. A papíros azonnal láthatóvá vált. Finom, ívelt betűkkel egy írás állt rajta:
"Ez az óra Lord Roger Dornwell tulajdona, az óra tényszerűen elveszett, ha ez az írás most az ön birtokában van. Kérem, haladéktalanul jutassa vissza hozzám, a címem a következő: London, St. James park 37. A tárgy visszaszolgáltatóját szívesen látom a házamban egy teára."
Tehát az öregúr Lord. Nemes és előkelő. És gazdag, piszok gazdag. Miért akarja visszakapni ezt a vacakot, ilyen hevesen, hogy még a számlap alá rejtett írás is ezzel foglalkozik. Írhatott volna oda valami mást, mittudomén, egy versecskét a halott asszonyáról, vagy egy imát istenhez. De nem, ő útmutatót írt, hogyan kell visszaszolgáltatni az elveszett zsebórát. Jutalomról egy szó sem esik persze, csak egy kellemes invitálásról. És ha nem teaidőben viszi vissza az illető az elveszett darabot? Egy lord nem szolgáltat fel teaidőn kívül italt, hacsak nem sherryt, vagy egyéb szeszes italt, de azt egy jó házból való lánynak nem illik elfogadnia. Még rossz hírű nőnek néznék. De hiszen ő rosszhírű nő! És a bácsi rosszhírű férfi, alig pár órája még az ágyban hancúroztak, most meg lordsága követeli vissza a kedvenc darabját. Hát ő is visszakövetel valamit. Az életét! Adja vissza a bácsi az örömteli órákért, ennyi jár neki is. Ekkor meglátta magát a tükörben. Öregnek tűnt, fáradtnak, törődöttnek. Még nincs huszonöt éves, de máris úgy néz ki, mint egy meglett, öregedő nagysága a piactéren a hétvégi vásár idején. Elborzadt önmagától. Hirtelen újra bizonytalanná vált benne minden. Az új élet, a remény, hogy valaha is elhagyja a bordélyházat. Miért rejtette ezt a papírost az öregúr ebbe a flancos órába? Miért pont ezt? Ezt az erkölcsi prédikációt. Mert annak hat, ha sokáig olvassa az ember, bizony annak. Fáradtnak érezte magát, nagyon fáradtnak. Kezdett az ereje a végéhez közeledni, úgy döntött lefekszik, és másnap, frissen ébredve majd eldönti, hogy mi lesz a sorsa a zsebórának.

Másnap korán kelt, rossz alvó volt, mostanában kevés az alvásigénye. Az óra az asztalon hevert. A kelő fény pajkosan játszott a pergő mutatókkal. Úgy tetszett otthonosan érzi magát nála ez a sokat látott tárgy. De már tudta, hogy nem tarthatja meg. Ugyan számára tisztesség, vagy legalábbis a tisztes erkölcs nem jelentett semmit, úgy döntött, hogy visszaviszi az órát a tulajdonosának. Megmosdott, hajat fésült, szépen felöltözött, szinte puccba vágta magát, így indult a St. James park felé. Korán volt még, a ház többi lakója, a madámmal az élen még az igazak álmát aludta. Könnyűnek, szinte légiesnek érezte magát, a tavasz jó hatással van rá, állapította meg. Átsétált a téren, majd a folyó felett az évszázados kőhídon és a boltosok utcája felé vette az irányt. Pirogot és teát vásárolt abból a kis pénzből, ami rendelkezésére állt, majd leült a bácsi lakhelye melletti kis park egyik padjára és megreggelizett. Úrilányok nem étkeznek a szabadban, de ez most egy cseppet sem izgatta. Amikor befejezte a reggelit, a lord háza felé indult. Biztos valami csodás házban lakik, széles utcafronttal, hatalmas ablakokkal, díszes kerttel. Pár percnyi séta után megérkezett a megadott címhez. Keresni kezdte a házszámot. Harmincegy, harminchárom, harmincötDe a harminchetet nem találta sehol. Nem létezett az utcában ilyen szám, és ház sem tartozott hozzá. Elbizonytalanodott, újra elővette a papírost és megnézte alaposan az írást. Pedig ez van odaírva, semmi kétség, a cím helyesen van felírva, nincs tévedés. Tévedés, az ugyan nincs, de a házszám nem létezik. Egy percig csak állt ott, kissé téblábolva, nem tudta mit kezdjen magával. Ezt észrevette egy, a közelben posztoló rendőr. Ruganyos, határozott mozdulatokkal a lány felé indult. Idejön! rezzent össze. Az óra, talán lopottnak véli, lecsukat, börtönbe zárat. Én nem loptam suttogta magának. Nem loptam. Tisztességes vagyok. A rendőr már közel járt hozzá, kisebbre vette lépteit, majd illedelmesen megállt a fiatal lány előtt.

- Kisasszony, csak nem eltévedt? Ki tudom segíteni, ha gondolja, jól ismerem a környéket, beszéljen bátran. hangja erős volt és határozott.

Margaret elsőre összerezzent a határozott hangra, de aztán magának is meglepő módon, érthetően, világosan préselte ki foga közül a választ.

- A harminchetes számot keresem, de nem találom. Mintha nem is létezne. - A harminchetest? - nevetett fel a rendőr. - Hát, persze, hogy nem létezik. Van egy számozás, amely harmincötig tart, de további számozás nincsen. Más is kereste már ezt a házszámot, azt mondják, ez afféle szellemlak lehet. Egy idős öregúr lakja, akit nem ismer senki, és soha senki nem látott még.

- Hiszen én ismerem...visszahoztam neki...visszahoztam neki..- suttogta elhalón.

- Mit mond? Nem hallom jól? Maga ismeri? Kit ismer? Hol látta az illetőt és mikor?

Margaret riadtan pillantott fel a rendőrre, majd villámgyorsan sarkon fordult és elsietett.

- Hé, álljon meg kisasszony, álljon meg, ne menjen el, kérdeztem valamit magától! kiáltotta utána a rendőr, de a lány már ezt nem hallotta, hirtelen futásnak indult, ahogy a lába bírta, át tereken, a boltosok utcáján, sikátorokon, bordélyházak mellett, iskolák árnyékában, boltos kisasszonyok álmai felettNem hallott már senkit és semmit. Csak az öregúr nevetését odafentről. A nevetésre abbahagyta a rohanást, tüdeje zihált, izzadságcseppek gördültek le homlokán, szíve majd kiugrott a helyéről, de most, életében először igazán szabadnak és függetlennek érezte magát. Hirtelen mozdulattal elővette a zsebórát. Az órát, amit eddig görcsösen szorongatott. Finoman tenyerébe ejtette és ujjával gyengéden felpattintotta a számlapot. Éppen délidőnél jártak a mutatók. A háta mögött éltes, dübörgő hanggal megszólaltak a templomi harangok.

Nyitva felejtett ajtó

2011-07-21T03:42:00.001-07:00

Egyre feszültebbé kezdett válni a csend. A kislány már órák óta a zongora előtt ült, képtelen volt akár csak egyetlen billentyűt is leütni, szóra bírni a hangszert. Ez volt az első zongoraórája, később érkeztek, mint a megbeszélt időpont, emiatt a tanár kissé bosszús volt, ez látszott az ábrázatán, amikor anyával beléptek a férfi lakásába. A kislány anyja orvos, elfoglalt ember, most is a műtőből szökött ki, hatórás bypass, nem egyszerű műtét, de sokemberes, így váltásban csinálják, úgy könnyebb. A zongoratanár pár saroknyira van a kórháztól, direkt így lett kiválasztva. A hely és az idő manapság a legnagyobb érték. Meg a szaktudás. Ez a férfi nem egyszerűen oktató, hanem zenész, zeneszerző. Rengeteg ismert vagy épp sokak által hallott, de a nagy egészben mégis ismeretlen melódiát köszönhet neki a világ. Őt hallgatja a hentes reggelente a rádióban nyitáskor, vele ébrednek az iskolások, és vele töltik az éjszakát a műszakban lévő tűzoltók. Az ő dallamfoszlányaitól kel életre egy-egy film, reklám, hirdetés. Futószalagon gyártja ezeket, de közben komponál is. Egy musicalt. Egy sokszereplős darabot. Nagyvárosi fények, ez lesz a címe. A zene nagyjából megvan, most éppen a szövegkönyvvel bíbelődik, mert mindent maga akar megalkotni, a zenét, a szöveget, sőt, még látványtervet is készít a tökéletes premierhez.

Igazi reneszánsz ember ez a zongoratanár. Meg bosszús ember ez a zongoratanár. Három órát pocsékolt eddig erre a neveletlen fruskára, aki idejött, betipegett az anyjával (aki nem mellesleg igen jó bőr), illedelmesen köszönt, majd még az anyja előtt kijelentette, hogy meg szeretne tanulni zongorázni. Ha lehet, gyorsan és jól. Hazug kis dög. Még hogy tanulni, még hogy gyorsan. Hiszen néma. Szájzáras. Loknis kis viaszbaba. Mennyire, de mennyire visszataszító. De persze, üldögéljen csak, a gázsi a zsebben. A mama az egész hónapot kifizette előre, készpénzben. Elfoglalt ember, lót-fut, izeg-mozog, igyekszik menekülni hétköznapokba szakadt élete elől. Annyi pluszt kért, hogy szerdánként, ha teheti, sétáljon el a kislány iskolája elé, és kísérje át magához. Az iskola pár saroknyira van, ugye nem megterhelő? Nem megterhelő, és mikor ezeket a szavakat búgta az orvosnő felé, elméje mélyében egy titkos randevú gondolata sejlett fel. Abban a pillanatban, gondolatban lemeztelenítette a doktornőt. Csoda, hogy nem kezdett fázni a nő a kihűlt lakásban. Persze, pont most adódtak gondok a fűtéssel, így télvíz idején. Pech. Talán most, ebben a fázós pillanatban felhívhatná magához ezt a kívánatos nőt, most talán meg lehetne találni azt a közös pontot, közös pillanatot, amikor ő meg ez a remek asszony, együtt, egy ágyban, egy szerelemben. Csak egy órányi összebújás, szerelmeskedés. Pár erotikus dallam, pár elfúló hang, lélek meleg nyögés, feltörő kéj okozta sikoly. Mikor idáig ért az álmodozásban hirtelen megszólalt a háta mögött az elárvult hangszer. Életre kelt a kislány és vele együtt a zongora. A kislány egy pillanattal előbb felnyitotta a billentyűzet fedelét, és apró ujjával matatni kezdett a billentyűkön, majd amikor ezzel végzett óvatos mozdulatokkal leütött pár hangot. Erőtlen kis hangok döccentek a semmibe. Majd újra próbálta, most már határozottabban. Ez már jobban sikerült. A tanárnak leesett az álla a csodálkozástól. Mereven, szenvtelen mód nézte, ahogy a lány táncba viszi a zongorát. Mintha az ő lelkén játszott volna. Mert a lányról most már elmondhattuk, játszik. Fesztelen, lazán. Hosszú futamokat vagy éppen percnyi etűdöt, mindegy volt neki, ő csak játszott. Olybá tűnt, hogy ő, mármint a teste szinte eggyé vált a zongorával, és a hangszer voltaképpen önmagának játszik, a kislány mintha ott sem lenne, mintha nem emberi kéz érintené, annyira tökéletes zene zengte be a fázósan merev és kopottas szobát. Ismert és ismeretlen melódiák, akár a hangszerző életében. Saját magát, szellemét látta megéledni a zongora előtt, és atavisztikus magányba veszett múltját. Léhner bácsi órái, a zenetagozat, majd a konzervatórium, ahonnan végül kicsapták, nem fejezhette be. A családot időközben politikailag megbízhatatlannak minősítették. Ott tört ketté az addig felfelé ívelő pálya. Onnan lett ennyire nehéz. Jöttek a füstös kis klubok, a kevés pénz, a hajnalig tartó átmulatott éjszakák, a lumpenség, a nemtörődömség. Pedig osztályelső volt, igazi csodagyereknek tartották. Míg saját magányába próbált veszni az otthontalan zongoratanár, addig a kislány rendületlenül játszott tovább. Rahmanyinov, Chopin, Liszt, mindegy volt neki. Úgy játszott, mint aki élete formájában van, és a hangversenyterem díszes közönsége előtt éli meg tehetsége teljességét. Csodának tűnt ez a precíz játék.

A zeneszerző ez alatt egyre komorabbá vált. Arca falfehér lett, izmai megfeszültek, szeme fakó zöldből szürkére változott, tekintete semmibe meredt. Nehéz dolog, szinte lehetetlenség feldolgozni a múltat, ilyen rövid idő alatt, ilyen csoda zene vonzásában. Nem, ez nem lehet! Hiszen ő volt a tehetség, a csoda, nem ez a kis fruska, aki pár órája még azt sem tudta, hogy a zongora egy billentyűs hangszer. Biztos a hegedűvel, vagy a fuvolával keverte, ó én balga lélek, hogy miért nem küldtem el őket a francba, mikor megláttam őket! Mert már elsőre sem voltak szimpatikusak. A nő túl jól öltözött volt, a sminkje tökéletes. A kislányon meg ez a fess ruha, égszínkék topánka, mintha valami tündérmeséből lépett volna elő. Ez nem az ő világa. Elsőre kiszúrhatta volna. De hát a vágy, az vágy. A vágy az ismeretlen felé. Pedig már elképzelte a randi helyszínét is, a körítést. Finom étellel várja majd a nőt, legyen, mondjuk japán konyha, csak a meglepetés végett, majd egy kis bor, ugyan most télidő van, de a kamrában akad némi finom rozé, mellé némi sajt, később a pezsgőhöz eper. Kérlelné, hadd játszhassa el neki a kedvenc dalát, legyen az egy filmbetét dal, vagy éppen egy személyes. Az ő dalát. Akkor a nő átszellemülne, és átadná magát a testi és szellemi vágyaknak. Ilyen felvezetés után remélhetőleg a karjába omolna. De mindez már utópia, hasztalan erőlködés. Zseni van a zongoránál. Az ő zongorájánál. Majd két órája játszik különféle zenedarabokat, fáradtságnak nyoma sincs rajta, nem gyöngyözik homlokán verejték, nem száradt ki a szája, nem veszi nehezebben a levegőt, mint korábban. Ugyanolyan, mint amikor belépett a szobába. Ugyanolyan! Ez egy szellem - gondolta a zongorista - lidérc, árnyalak, engem jött kísérteni, fásult életem. Menj el, tűnj el! Nem hallod? - kiáltott fel hirtelen. De a loknis angyalarc nem hallotta őt. Tudomást sem vett róla. Teljesen más világban járt. A zene végtelen mezején futkorászott játékos pillangókat kergetve, őzek pajkos táncát figyelte a kéklő folyómederben, szöcskét fogott keze közé, majd hagyta, hogy tenyeréből ugrándozzanak a puha fűre. Csoda országban járt az a lány! Nem úgy a tanár. Az előbbi dölyfös férfiember már elemeiben sem emlékeztetett régi önmagára. Teste bávatag roncsként zuhant a nappaliban lévő öreg, kiült kanapéra. Szájára élettelen csíkban gördült le nyála, arcát lila foltok lepték el, haja erősen őszülni kezdett, szemem fakó volt, fénytelen. Halálra vált önmagában vegetált. Úgy tűnt csak percei lehetnek hátra. De a zene még ekkor sem állt le, a kislány még ekkor sem hagyta abba a játékot. Sőt, ha lehet még fokozni ezt az istentelen ritmust, még hangzatosabb, nemesebb ütemre váltott. Szinte már az egész ház zengett, remegtek, cincogtak a környékbeli házak ablakai, a város egy ütemre dobogott a fiatal szívvel. Kacagva szárnyalt a dal, városokat, országokat, nemzeteket hódított meg és hajtott uralma alá szerte a világban. Aztán egyszer csak vége lett. Egy pillanat alatt. Csöngettek. Egyszer, hosszan. Aztán még egyszer. Most már rövidebben. A zeneszerző persze nem hallotta meg. Katatón, fénytelen homályban agonizált saját sorsa felett. Várta a megváltó halált. A kislány lehajtotta a billentyűzet fedelét, betolta a zongora alá a kis, kör alakú fekete széket, és ellépett a hangszertől. Illedelmesen köszönt, majd a bejárati ajtó felé sietett. Ő nyitott ajtót.

Az ajtó előtt az anyja állt, kissé bosszúsan. Miért ez a késlekedés? Hol a tanár úr, miért nem nyit ajtót? A tanár helyett a kislány felelt. A tanár úr jól van, anya, remekül telt a nap, nagyszerű oktató. Ha lehet ezen túl nem heti kétszer, hanem háromszor szeretnék jönni hozzá. Ugye lehet, mami? - kérlelte szelíden az anyját a kislány, miközben öltözködni kezdett és karcsú nyaka köré tekerte piros szín sálját. A válaszadásra az anyának már csak a házfolyosón nyílt lehetősége, de ezt a választ a lakásban már nem hallotta senki. A zongoratanár ernyedt taggal, fény merev pillantással meredt a semmibe. Halott volt. Tetemére a szomszédban lakó Máli néni talált rá még az este beköszönte előtt, ő is csak azért mert Mirci cica, egy a néni hét macskája közül beszökött a zeneszerző lakásába. Valaki biztos nyitva felejtette az ajtót.

Hazai győzelem/ bűnügyi egypercesek 1.

2011-07-19T10:53:00.000-07:00

A stadion már tömve volt emberekkel, mikor odaértem. Vettem egy jegyet, és felültem a hazai csapat egyik tribünjére. Nem tudtam mi ez a meccs, azt sem, hogy éppen kupadöntő van, a hazai a városi csapat mérkőzik meg a nagynevű vidéki fociklubbal. Sohasem érdekelt a futball. Talán egyszer, ha eljöttem a férjemmel egy meccsre korábban, nem az én világom. Most sem szándékoztam ideülni, de ha menekül az ember, vagy csak megnyugvásra vágyik, nincs más választása. Közben kiderült, hogy az első félidő már le is ment, a felek a szünetben döntetlenre állnak. Milyen jó volna nekem is döntetlenre állni a sorsommal. De ez már nem lehetséges. Elmentem sört és szotyolát venni, mégse tűnjön fel, hogy voltaképpen én egy idegen vagyok itt. Egy átutazó valaki, inkognitóban. Rendre kifizettem a rendelésem, és visszatértem a helyemre. Igen meleg volt aznap, így egy jó nagyot kortyoltam a sörből, és ölembe ültettem a papírzacskót, amiben a szotyolát kínálták. Csendesen ropogtatni kezdtem a pattogó magokat, közben a környezetem fürkésztem. Sokféle típust véltem felfedezni a rám vetülő arcok tömkelegéből. Persze a nagy része a hangos suhancok vidám csapata, arcukon rejtett agresszió tükröződik, izmuk tövig feszülve, szemükben haraggal teli tűz tombol. Szurkolnak a csapatuknak. Mellettem egy család foglalt helyet, egy apa két fiával. A fiúk kicsik még, alig kezdhették meg az iskolát. Az apjuk ehhez képest meglehetősen koravén, alig múlhatott harminc, kopaszodik, és máris pocakot eresztett. Az én férjem bezzeg ízig-vérig sportember, fut, úszik, kerékpározik. Majd kicsattan az egészségtől. Vagy lehet ez már múlt idő? A meccs közben újra kezdetét vette, a csapatok kifutottak a gyepre, elfoglalták helyüket a kezdőkör egyik illetve másik oldalán, a bíró megfújta sípját és a labda újra mozgásba lendült. Milyen szép férfiak ezek a focisták. A mez alatt domborodó, dagadó izmok feszülnek, a pici kis sort alatt pedig ívelt, szép formájú vádli és boka merül a vastalpú futball cipőkbe. Ha én egyszer focistával járhattam volna. Talán minden máshogy alakul. Talán nem leszek álterhes, nem kergetnek el abortuszra, nem vernek, nem aláznak meg. Ha futballistával járok, mindez nem történik meg. Együtt jöttünk volna ki a meccsekre, a legjobb helyre ültetne, a többi futballistafeleség mellé, és minden rúgott gólját nekem ajánlaná. Körbeszaladná a stadiont ünnepelve, egy-egy győzelem után, de ez a győzelem csak nekem szólna, csak az én tekintetemet követné fürkésző pillantással. Ez igazán szerethető kép lenne. De mint mondtam korábban, sorsom más útra lépett. Szerencsére ismerem a játékszabályt, így nem lepődtem, meg amikor a bíró hirtelen a sípjába fújt. Szabálytalanság! Fellökte! Ez gáncs volt! Tizenegyes! Ezt egy kövér képű, izzadt homlokú pasas ordította be mellőlem a pálya felé. Neki lett igaza. A bíró a tizenegyes pontra mutatott. A hazai csapat büntetőrúgás lehetőségéhez jutott. Talán a pályán az egyik legszebb férfi állta a labda mögé és nézett farkasszemet a kapussal. Ez egy igen merev pillanat, tudom, ismerem ezt az érzést. Bizonytalanságot keltő, akár az ismeretlenség. De aztán nekiindult a feladatnak, csak párat szökkent, aztán hatalmas erővel megrúgta a labdát. Gól! Egy emberként ujjongott a tömeg, csak úgy zengett a stadion. Mármint az a része, amelyik a hazai csapatnak szurkolt. Bámulatos tizenegyes volt, a kapusnak nem volt egy szemernyi esélye sem. A férfi, pontosan, mint álmomban, a gól után a pálya széléhez futott és széles mosollyal ünnepeltetni kezdte magát. Éppen az én lelátóm előtt, közben rám emelte tekintetét. Tisztán, érthetően megnézett magának. Én is őt. Úgy nézett ki, tetszünk egymásnak. Aztán visszatért a pályára, az ünneplés abbamaradt, folytatták a játékot. Még hátra volt negyedóra. Hajrá, hajrá!- zengett köröttem. Ki kell bekkelni, ki kell bekkelni, védekezzetek, gyerekek, védekezzetek! dörmögött mellettem egy öregúr. Az edző minden megtett, frissítő cseréket küldött pályára a fáradtan mozgó játékosok helyett. De ugyanezt megtette az ellenfél is. Sőt, talán egy kicsit jobban. Mert nem sokkal a vége előtt jött az egyenlítő gól. Egy szép cselsorozat után a balszélső lágy ívvel bekanyarintotta a labdát középre, éppen az érkező csatár felé, aki egy gyors mozdulattal a hálóba bólintotta a labdát. Újra egyenlő. A tömegen csend lett úrrá, mármint azon részén, aki a vendégcsapat ellen szurkolt. A vendégek persze örültek. Nagyon is. Még a pályán is, ettől kinyíltak és nem vették észre, hogy az emberem, az én szépséges férfim labdához jut a tizenhatosuk előtt. Egy szép csel, és máris előtte tátong a szinte üressé váló kapu. A kapus a földön hever, emeld be, emeld be! Csak egy picit pöccentett a labda alá, ahogy csak az igazán nagyok tudják, egy pillanat és a labda a hálóban volt. Góóóóól!! Újra vezetünk! Az ujjongó tömegben ismeretlenek ölelkeztek, egymást és a csapatot éltetve, hajrá tízes, hajrá Strosszner! Micsoda gól, micsoda gól! Bevallom én is örültem a többiekkel együtt. Bár, semmi keresnivalóm itt, főleg ebben a helyzetben, de ez most nem érdekelt. Ittam a söröm, szotyoláztam, idegenekkel ölelkeztem. Mondanom sem kell, hogy a lovagom másodszorra is jól megnézett magának. Nagyon jól kezdtem magam érezni. Már-már hihetetlenül jól. Aztán egy pillanat, és vége lett a meccsnek. A bíró lefújta, nem jutott már idő az egyenlítésre. De ki bánta? Nyert a csapatunk! Kupagyőztesek, kupagyőztesek! zengett köröttem a stadion. És én is zengtem velük. Boldog voltam és kissé részeg. Talán ezért nem vettem észre a felém közelítő rendőröket. Ott fogtak le, mindenki előtt. Hát persze, majd el is felejtettem, délután lelőttem a férjem és vele együtt a szeretőjét. Kiengedtem rájuk az összes golyót a tárból. Egy pillanat alatt végük volt, és velük együtt több évi szenvedésnek és megaláztatásnak. Nem sajnáltam őket, ha ma döntenék így, újra megtenném. Rejtély, hogyan találtak rám ilyen hamar. A zárkában azt mesélték, hogy talán az óriáskivetítőn láthattak meg, gólöröm közben. Talán éppen vélt szerelmem mámora árult el. Nem számít. Ő és én, ott és akkor, győztünk. Győztünk, önmagunk ellen.

Összeomlás

2011-07-18T02:49:00.000-07:00

Dög meleg van. Ez a nyár sajátossága. A kínzó forróság. William Fosternek is melege van. A sztráda bedugult, alig halad a sor, építkeznek, felújítanak, kozmetikázzák a költségvetést. Pedig neki sietnie kell a gyárba „rakétákat tervezni”. Rossz érzés, ha nem sikerülnek a dolgok, ha az ember feje felett összecsapnak a hullámok…

Joel Schumacher az álomgyár egyik prominens rendezője. Régi motoros, jó filmes, jó látásmóddal. És nyíltan vállalja másságát, tehát őszinte ember. De hát, mit gondol egy őszinte ember egy őszinte pillanatában? Azt, hogy filmet készít erről a megfogant pillanatról. Így született vagy születhetett meg az „Összeomlás”, ennek az eszmeiségnek a tükrében. Az egzisztencializmus óta tudjuk, hogy a fogyasztói társdalom él, működik. Veszünk, eladunk, fogyasztunk, felhalmozzuk a javakat, sokszor feleslegesen. Próbáljuk túlélni hívságaink. Az Egyesült Államok ennek az eszmének a díszpéldánya. A legnagyobb, leghatalmasabb fogyasztó. Egy fogyasztó, mely idővel felfalja önmagát. De én nem akarok most arctalan hipotézisekbe bonyolódni, nekem elég, ha egy szót, vagy egy gondolatot megjegyzünk: globalizáció. Mert Schumacher filmjének ez adja az alapját, az apropóját. Igen, mostanság sokat beszélnek erről, védik, ellenezik, támogatják, de 1993-ban, amikor ez film a mozikba került még igen újszerűnek hatott a gondolat. Pontosan senki sem tudja, hogy elemeiben mit jelent és milyen hatásmechanizmusokkal működik, de sztereotip, uniformizált lényével alapvetően mindenki tisztában van. Léteznek rejtjeles, kódolt üzenetek, és létezik a profán, az egyből szembeötlő. Schumacher remek érzékkel mindkét üzenet válfajából merít filmjéhez. Szeretném azt mondani, hogy ez egy zseniális film, de nem tehetem. Inkább egy jó ötlet, egy nagyon jó ötlet részenként zseniális kidolgozással. Több mint hatmilliárd ember él a földön. Ennek kétharmada teljes szegénységben. A jóléti társadalmak pedig saját jólétüket éltetik, konformizálják, tökéletesítik. William Foster egy konformizált világ lakója. Az egész élete világos nyomvonalon halad, a társadalom pozícionálta, kijelölte számára a helyes utat. Szeretett fiának tartja, óvja, védi, házat kerít feje fölé, családot, szerető feleséget, gyönyörűséges leánygyermeket. Aztán kezdetét veszi a rémálom. A hitt, szeretett élet és benne a szerető feleség, a gyönyörű gyerek, semmivé foszlik. Felesége elhagyja, elválik tőle, lányát nem láthatja. Munkáját elveszti, a tervezőmérnök az utcára kerül. Falling down – idegösszeomlás. Ehhez a pillanathoz érkezünk el a film nyitó képeiben. Zseniális a nyitókép. Tökéletes. Minden kockája tanítandó, elemezendő. Ahogy végigkövethetjük Bill egyetemleges átváltozását kisemberből még kisebbe. Persze, ez a kisebb csak perspektivikus kisebbség az eszme globális függvényében. Zseniális mikro pillanat. A légy, a meleg, az élet lüktetése, a zaj, a harsány hangok, beszédek és mögötte az ember, ott belül. Az ember, aki letér a helyes útról. Voltaképpen kikeresztelkedik a társadalomból. A film alapértelmezésében ez a kikeresztelkedés agresszióval párosul, de ahogy követjük, a cselekményt láthatjuk, hogy ezek egyfajta reakciók Foster részéről. Bill besokall, és úgy dönt, hogy otthagyja autóját a dugóban és hazaindul. Nem, nem az anyja lakására, ahol szobája van, hanem a valamikori közös otthonba, ahol feleségével, gyermekével élt. Lányának ma van a születésnapja, látnia kell. Látni akarja, a bírói végzés ellenére, amit rejtett agressziója végett szabott rá ki a bíróság. Elindul egy hely felé, ahol semmi keresnivalója. Csak ő ezt nem tudja, vagy képtelen felfogni. Idegösszeomlása van. Most lenne még az a pont, ahol el tudná fogadni a segítséget, de a segítség nem érkezik. Az „Összeomlás” ízig-vérig városi történet, ezen belül is nagyvárosi, így a Schumacher által használt színfestő multikulturális elemek voltaképpen egy és oszthatatlan a térrel és a térben élő nációkkal. Bill beteg, Billnek orvosi segítségre lenne szüksége, de ezt senki sem látja, senki sem hallja. Az állam elfelejt vigyázni gyermekére, gyermeke rejtett ösztöneinek elfojtására.

Michael Douglas játssza a meghasonulni vágyó főhőst. Kíméletlen a szereppel. Precíz és pontos. Szuggesztív, végig ott tartja a nézőt a mozivászon előtt, egy percet sem enged arra, hogy a figyelem másfelé terelődjön. Ez addig működik is, amíg ő a vásznon van. De a mellékszál sajnos vagy indirekt módon nem sikerült ilyen erőteljesre, mint Douglas játéka. Prendergast nyomozó szerepében Robert Duvall ugyan remekel, de az ő jellemrajzába ágyazott klisék fájóan naivan hatnak. A lélektelen rendőrőrs, a fafej kollégák, a depressziós feleség. Természetesen mind szükségesek az összképhez, de sokszor papírmasé figurákká silányodnak. Üdítő kivétel Prendergast társa, Torres nyomozónő (Rachel Ticotin), akit valamiféle láthatatlan vonzalom fűz az idős vagy idősödő nyomozóhoz. Az ő száluk akkor erősödik meg, amikor a társadalmi kötelékből kilépett Foster „életre kel”. Ez a film legnagyobb húzása. A cselekmények egy napba, egy élettérbe való sűrítése, lefedve minden lényeges szálat, színező elemet, ami prezentálhatja a globalizáció, az uniformizált társadalom sötétebbik oldalát. Hihetetlenül finom agressziót (majd ezt egyre erősödő színnel) varázsol Douglas figurája köré, a boltos jelenettől kezdve egészen az éttermi jelentig és tovább. Napi színterek, ahol mi is mindannyian megfordulunk egy csapásra olyan hellyé válnak Foster „keze alatt”, ami egész mást mutat, mint az azelőtti valóság. Vajon mi vagyunk becsapva, vagy a főhős agressziója, értetlensége menthetetlen? Bill úton van a lányához. A lányának, Adélnak ma van a születésnapja, ajándékot kell vinnie neki. Bill ma szeretetben akar lenni. Ehelyett mit kap? Gorombák vele, megfenyegetik, rálőnek, meg akarják ölni, hülyének nézik, semmibe veszik. Forrósítják dühét. A kisember dühét a hatalmas társadalmi gépezetben. Az elkövetett bűnök, agressziók üldözötté teszik Fostert végül, üldözötté a saját hazájában. Szépséges álmai semmivé lesznek, a tudatán kívüli ember, aki úgy érzi öntudatra ébredt, akár az igából szabaduló robotok, végül elveszíti a háborút, és ebben a háborúban az életét. Mivel ez nem egy erkölcsi mese, így tanulságot is kár lenne levonnunk a történet kapcsán, bármennyire szeretnénk is. Talán csak annyit, hogy a neurotikus emberé a jövő. Ma még félünk tőle, de mi neveljük ki önmagunkból, kár lenne tagadni. Schumacher filmje mindenki számára kötelező darab. Mint mondtam, az „Összeomlás” koránt sem egy zseniális movie, halhatatlan történet, nagysága abban rejlik, hogy végre valaki görbe tükör nélkül is meg tudja mutatni nekünk milyenek is vagyunk valójában. Ahogy Bill felismerése a film végén, olyannyira tipikus a létünk, mi lettünk a „rosszfiúk” saját, teremtett világunkban.

Füst

2011-07-14T02:53:00.000-07:00

Mi a füst valójában? Fizikai tartalmi valóság vagy metafizikai szintézis? Egyik sem. A füst jelenség. Valami más. Valami foghatatlan. Wayne Wang korszakos filmje ennek a létező illúziónak ered a nyomába. Milyen buta mondat ez, nyomába ered. Dehogy. Nem keres ő semmit. Kutatás nélkül talál, felismer összefüggéseket, csatol egymáshoz emberi sorsokat. Ritkán lát az ember igazán jó filmet. Vannak, található, de nem mindennapos. A Füst is szeret elbújni a kíváncsi szemek elől. Nem tolja előre magát, nem hirdetik színes neonok a jelenlétét. Mert nem ebben áll a nagysága. A nagysága titka a füstben van. Abban a füstben, ami a filmkockák előtti térben lebeg szüntelen és sosem oszlik el. Ilyen a fajtája. Többször írtam már, de nem elégszer; szeretem, ha össze van rakva valami. Legyen az bármilyen művészeti alkotás, festmény, szobor, kisplasztika, egyéb. Ha foglalkozva van vele, meghálálja. Ha zsenik veszik körül, az anyag is zsenivé válik. Kezdjük akkor az alapanyagnál, a szövetnél. Paul Auster. Ismerős-e név? Nem? Pedig kellene, hogy az legyen. Nagyon kellene. A kortárs amerikai irodalom egyik tehetségéről, fenegyerekéről beszélünk. Talán az egyik legizgalmasabb hang a posztmodern amerikai irodalomban. Több könyvét is olvasásra ajánlom, de a New York trilógia, kötelező darab. Szusszanva egyet két siker között, 1995-ben elkészítette a Füst forgatókönyvét, majd egy évre rá megírta az "Egy füst alatt" c. film szkriptjét is. A Füst forgatókönyve korszakos és nagyon előremutató. Abban mindenképpen, hogy a közeget szintjén kezeli, és nem akarja megváltoztatni, kiforgatni önmagából. Nem ül fel divatos hullámokra, és színesíti, colorizálja köznapi hőseit, nem ezek az emberek élhetnének a mi lakótömbünkben is, lehetnének szomszédjaink. Irodalmi alapanyag, nagyon finom szövet. Tág, széles ívű dialógusok, mély, mögöttes tartalom, de közben szenvedély, harag, féltés és bánat. Auster érti a dolgát. Sőt, annyira érti, hogy 1998-ban saját maga is megpróbálkozott a rendezéssel, filmjének címe "Lulu a hídon". Nem kapott túl nagy visszhangot, de ez inkább öröm volt és szabadság, mintsem egy új művészi karrier kezdete.

Kész a forgatókönyv, megvan a világa, a hangulata, a helyszíne, a hősei. Már csak életet kell lehelni belé. Wang nagyon jó úton indul el, szépen bábáskodik születő gyermeke felett. New York hatalmas város, szinte mindenki idegen a másik számára. Ha valaki bemegy egy boltba a Fifth Avenue-n, meglehet, többé soha életében nem látják még a környéken sem, pedig esetleg ott dolgozik nem messze, egy másik körzetben akár. Természetesen Auggie Wren boltjába is történhet hasonló, de már a hely jellegéből adódóan is inkább arra számíthat az ember, hogy idővel törzshelyévé válik. A füst összetart. Auster író, tehát történeteket mesél, mutat be. Wang ebben maximálisan partner és filmje stilisztikai elemeit is így építi fel. Szereplőkre, ezen belül főszereplőkre bontja a történet egészét, így kap egy laza halmazt, ami hullámzása ellenére még keretben tartja a történetiség magját, egy percre sem tévesztjük szem elől a film és benne a történet egységes, egyetemes üzenetét. Auggie Wren alapvetően nem közösségi ember, de dohányboltja és munkája révén valamelyest azzá válik. A dohányzás okozta szenvedély rabjai nála vásárolják meg az eszközt szenvedélyük gyakorlásához. Közben persze szó kerül mindenről. Mindenről, ami élet. Megismerjük Pault a hitehagyott írót (William Hurt szuggesztív előadásmódjában)

, Cyrus Cole-t (Forest Whitaker remek, mint mindig) és izgága fiát, Thomas Cole-t (Harold Perrineau) egy izgalmas lélekfüggönyön keresztül. De itt van nekünk Auggie korábbi élete is, és benne a szerelmi múlt, középen a lázadó kamasz majdnem nővel (Ashley Judd) és gyarlóságában is szerethető anyjával (Stockard Channing).

Ahogy Whitman írja: �Ó én, ó élet, kérdések nem szűnő árja. Hitetlenek végtelen özöne, balgáktól nyüzsgő városok! Mi jó ezek közt? Ó én, ó élet! Válasz: Az hogy itt vagy, hogy van élet és egyéniség, hogy zajlik a nagy színjáték és te is hozzáírhatsz egy sort."

Szinte senki sem tudja mi lesz az a sor végül. De talán sejtheti valamelyest. Mint ahogy Auggie Wren is sejti, hogy milyen az élet és ebben az életben ő hol helyezkedik el. Nem, Auggie annyira nem nagyravágyó, hogy középre helyezze magát, nagyon jól érzi magát a kép egyik szélén (mindegy melyiken) köszöni szépen. A lényeg, hogy tudja magáról: ott van a képen. Azon a majd négyezernyi egyazon helyből, egy állásból fotózott képen, ami Pault, az írót, a későbbi barátot elsőre - annyira meghökkenti, megnevetteti, majd szinte a meghatottság érzetéig kergeti. A különleges alakok, különleges életet élnek. Ez a film, irodalom, és az irodalom kötelessége, hogy filmszerű legyen. Halhatatlan kapocs, életerős szimbiózis. És ennek a kapocsnak a kulcsa a dohányboltos figurájához kerül végül. Harvey Keitel remek színész. Személy szerint nagy kedvenc. Tud valamit, amit csak nagyon kevesen: ábrázolja a figura lelkét. Természetesen a mimika, a gesztus eszköztárát is magáévá teszi, de a játékában mindig van valami belső feszültség, valami láz, valami vibráció. Tőle vibrál ebben a légkörben az a sóvár, parttalan füst, amely végül oly szelíden, lassan hömpölyög a város, és szereplőink feje felett. Itt sem dől meg, azaz időtlenségbe merevedett tétel, hogy a füstöt sokkal könnyebb kifújni, mint beszívni. Talán ez a film mégis jó valamiféle ellenpéldának. Példának arra, hogy a sors cigarettája mégsem ég el olyan könnyen, mint ahogy azt az ember némely mélabúsnak tűnő napokon magába képzeli. Mert a füstnek súlya van.

dúrsz

2011-07-10T10:02:00.000-07:00

Apámnak sok barátja volt. Leginkább ivócimborák. Mert apám ivott. Nem sokat, nem keveset, pontosan annyit, mint az alkoholisták általában. Szenvedéllyel szerette az italt. És a cigarettát. A feleségét, a családját már nem annyira. Azaz ez így nem igaz, mi nem tudtuk így szeretni. Egyrészt mert nem hagyta magát, másrészt mert nem hagyta az ital. De a barátai szerették őt, elviselték, megértették, meghallgatták. Megértem apám, az ő helyében én is ott töltöttem volna többet az időm, ahol magam lehetek. Már korán megbarátkoztam a helyzettel és benne apám barátaival. Sokan voltak, sokfélék. Léhűtők, bolondok, iszákosok. Volt, aki jó családból származott, de leginkább a „nép egyszerű fiai voltak”, szakadt proletárok. Ivócimborának lenni hatalmas felelősség. Nemcsak azért, mert ha a barátnál elfogy a pénz esetleg hitelezni kell, de sok esetben a másik hazajutásáról is a józanabbik félnek kell gondoskodnia. Apám ebben nem volt jó. A mások piáját boldogan állta, de a sajátját is. Ő volt mindig az első, aki holtrészegre itta magát. Nem azért mert ő itta a legtöbbet, hanem hamar megártott neki. Mint mondtam alkoholista volt. Történt egyszer, hogy ama ivóhoz vetett sorsom, melynek apám törzsvendége volt. Nem mondanám, hogy jó sorsom, mert ez így nem lenne igaz. De abból kifolyólag mindenképpen, hogy egy nagyon színes este vette kezdetét. Misnyót ismertem már korábbról, tudtam, hogy a seregben együtt szolgáltak apámmal, majd utána kocsikísérőként is együtt melóztak. De aztán apám tüdőbeteg lett, Misnyónak meg a lába lett tropa. Szóval, ott volt ez a két harmincas éveit taposó férfironcs, elszürkült elmével, puhány, elhasznált testtel. De nem tompult elmével. Valahogy, ebben a szellemi fertőben is képesek voltak előhívni tudatukból olyan képeket és színeket, ami egy gyerek számára egy másik, egy új, egy ismeretlen világba nyert betekintést. Jó félórája figyeltem őket a borozó melletti platánfák törzse mögé bújva. Eleinte csak beszélgettek, aztán kártyáztak. A fröccsök húszpercenként cserélődtek az asztalon. Folyt le a torkon a rengeteg asztali fehér. Ma is hallom, ahogy a szóda belefröccsen a mély, öblös pohárba. Szisszenőn, mint a kígyó, aztán némileg erejét vesztve feloldódik a borban. Borban az igazság, borban a vigasz. Néha az is kihallatszott, hogy miről beszélgetnek. Sokszor csak másokról, más piásokról, ki a lehúzós fajta, ki a gentleman. Vagy persze a sportról. Apám focizott a Vasasban, Misnyó pólózott az Újpestben. Mindkettő majdnem a válogatottságig vitte, aztán mégsem. Léhűtőkből nem lesznek olimpikonok. De beszélgettek másról is. Sokszor versekről, filmekről, irodalomról. Persze, csak bele-belekapva egy- egy élménybe, történésbe, Edvárd király, angol király léptet fakó lován. Apám kedvence Arany János volt. Ma is érzem borgőzös leheletét, ahogy éjszakába menően mormolja a fülembe ezeket az örökbe fagyott sorokat. Vagy száz verset tudott kívülről, többnyire Arany Jánostól, de szerette Petőfit, József Attilát. Hogy végül író lettem, talán ezeknek az éjjeleknek köszönhetem. De maradjunk annál az esténél, ami ott, a platánfák alatt vette kezdetét. Nyár volt, nyári szünet. Ezért sem tűnt fel otthon, hogy leszállt az este és a kisebbik még sehol. Ez persze csak úgy nem tűnhetett fel, hogy a nagyobbik sem volt sehol. Anya meg mindig holtfáradtan jött haza a gyárból, ritka volt, hogy nyolc tájékán még nem bújt volna ágyba. De, ekkor, amikor a történet kezdetét veszi, anya már egy órája az igazak álmát alussza. Egyszer csak vita támadt a két jó barát között.

- A bítlisz volt a legnagyobb a maga korában! - süvöltött apám.

- A bítlisz? És a dúrsz? Rájuk már nem is emlékszel? – dörmögte Misnyó.

Apám ránézett üveges szemekkel, semmibe meredő tekintettel, majd csendesen válaszolt.

- Őket nem ismerem.

- Mi??? Te nem ismered a dúúúúrszt??? – horkant fel Misnyó. – És a diend, meg a brékontrú? Lázasan dúdolni kezdett…brékontrú, brékontrú….

- Sajnos tényleg nem ismerem. – válaszolta halkuló hanglejtéssel apám, miközben a borospohár meg-megbillent a kezében. Kezdett lerészegülni.

- Akkor menthetetlen vagy! – mondta ki az ítéletet Misnyó. – Veled nem érdemes zenéről beszélni, mert még az alapokkal sem vagy tisztában. – Nem ismeri a dúrszt! – vetette oda egy közeli padon ülő havernak.

Az igen közönyösen nézhetett rá, vagy csak nagyon részegen, mert nem üdvözölte a felé irányuló beszédet. Misnyó csak legyintett. – Hülye! – mondta ki az ítéletet.

- Gabikám, ugye mekkora zenét játszott anno a dúrsz? – kérdezte Gabi bácsit, a maszek taxisofőrt. De a taxis szokása szerint éppen csencselt, üzletelt valakivel, foghegyről vetette oda a választ: - Ja, nagyon tudtak! Tiszta Amerika! Tiszta Amerika!

Misnyó beleegyezően bólogatott, majd a borospohár felé nyúlt.

- Ma van a szülinapom – motyogta bele a csenddé váló közönybe apám.

- És ezt csak most mondod? De, várj! Tényleg, igazad van, hiszen egy napon születtél apámmal! Azzal a részeges hülyével! – röhögött fel hangosan.

- …a részeges hülyével- ismételte utána apám.

- Na, ha szülinapod van, akkor ma én fizetek! – emelte meg a hangját a vízipólós. – Adj kölcsön légy szíves kétezret, fizetésig, nálam most éppen nincs pénz.

- Hiszen nincs is munkahelyed. – mormolta kissé az asztalra dőlve apám.

- Az nincs, de munkám lesz hétfőtől! Egy egész lakás. Tapéta és festés. Szépen aládolgozva, makulatúra meg minden, igényesék fogadtak fel. Jó pénz.

- Nem hív téged senki, tudják, hogy piálsz.

- Tudják, tudják…de melóban nem és olcsó vagyok. És haver. – felelte kissé mérgesen a mázoló.

- Nincs nekem kétezer forintom…- dünnyögte apám, de az erre a kijelentésre érkező választ már nem várta meg, a padra dőlt, kissé féloldalasan, keze majdnem a földet érintette, majd elaludt. Szuszogni kezdett, majd hortyogni. Egyre hangosabban.

De Misnyó nem adta fel. Keltegetni kezdte:

- Hééé, aranyapám…még sehol az este. Bor is van a kannában dögivel, igaz Petikém?

Peti, Péter bácsi volt a pultos. Nagydarab, harcsabajszú ember. Azelőtt hentes volt, de amikor a bátyja megvette ezt a helyet és megnyitotta a kocsmát, ide szerződött. Ő mondta mindig így.

- Van, hogy a fene enne meg titeket! – válaszolta röhögve.

De Misnyó nem nevetett vissza. Sértésnek vette a pultos szavait. Egy percig csak állt ott az asztal felett, kezében apám fejét tartva, hogy el ne aludjon végképp. Pofozgatta, keltegette, közben csendesen meredt az ablakon túl felsejlő esti világra. Búsan nézett felém. Felém és a platánfákra. Közben kissé megemelkedett a szél, úgy nézett ki, hogy esőt kerít fölénk, a felhők tömörülni, elbújni látszottak a légen, a távolban villámlás és dörgedelem hangja visszhangzott. Ekkor újra megszólalt.

- Eső jön, aranyapám…édes haverom. Tisztító eső. Majd meglátod milyen tiszta. Mint akkor, ott, Enikő. Nem volt még tizenöt sem, én azon a nyáron múltam tizenhét. Forrón vágytam rá, haragos, dacos lendülettel, mint ahogy csak a kamaszok tudnak szeretni. De ő kinevetett. Másnak gondolt. A gyáriak közül egynek. Mint a professzor lánya, ritkán találkozott a munkásemberek gyermekeivel. Távoli világok, eszmék, ideák sohasem közösködnek egymással, aztán mégis. Egyszer, amikor vége lett az iskolának apám dolgozni küldött a földekre. Így is tettem, nem szívleltem az apai szigort, de tudtam nem állunk jól, és nyár végén be volt ígérve egy kis Balatoni nyaralás, így rendületlenül mentem a földekre szorgoskodni. Krumpli, árpa, rozs, búza, mikor mi. Egész nap ment, azaz istenadta cséplőgép. Ma is fel tudom idézni jól a hangját, a vonalait. Kilométer hosszan haladtunk előre, igazi nagyüzemi munka volt. Elől az asszonyok, utána mi fiúk végül a leányok. Ott kapott meg annyira a nap, hogy az óta sem fakult meg a bőr. Méz barnává érlelt az idő. De aznap nem mentem munkába. Tudtam, hogy a főtéren nagy mulatság lesz, több falu képviselteti magát az ünnepségen. Lesz bor, meg vásári játék, mézeskalács, cukros fánk. Úgy okoskodtam, ha odatelepszem a gitárommal a főtéri kút mellé, akkor biztosan lesz olyan, aki megáll előttem és hallgatni kezdi, amint játszom. Így is történt. Magam elé vetettem öregapám régi juhászkalapját, felültem a szökőkút peremére és pengetni kezdtem. Nemrégen kezdtem gitározni, ez meg is látszott játékomon, de amit tudtam, azt tisztességgel előadtam. Néha énekkel, de többnyire ének nélkül. Repertoárom széles volt, a korabeli slágerektől kezdve, a népi balladákig mindent le tudtam játszani. Hallomásból játszottam, a kottát nem ismertem. A számításom bevált. Bár a vásár még csak ébredezett, éppen csak kipakolták a portékáikat az árusok, még ácsolták a nagyszínpadot, de körém mindig gyűltek emberek. Sétálók, lézengők, más faluból a vásárba érkező családok, kisiskolások. Még a hivatalnokok sem bántottak, űztek el, pedig sok fontoskodó pojáca volt a mi falunkban is, de talán túl naivnak, esetlennek tűntem a szemükben, vagy egyszerűen nem érdekeltem őket. A lényeg, hogy egész reggeltől, kora délutánig pengethettem. Szépen gyűlt a juhászkalapba a forint, a gyümölcs, a sütemény. Teljesen elfeledtem, hogy nekem most kint kellene lennem a határban és szedni a krumplit, haladni a kombájn mellett, cserzett bőrrel, kifúlt lélekkel a tűző napon. Élveztem, hogy tudtam, képes voltam másképp dönteni. Persze apám haragjától féltem valamelyest, de mivel pálinka és némi bor is került a kalapba, úgy gondolkoztam ezzel meg tudom vásárolni aznapi sorsomat. A pálinkát Némedi bácsi, a volt kovács tette a kalapba, talán apámra gondolván. Régen jóba voltak, de aztán, a háború után ez megváltozott. Az okát nem tudom, csak azt, hogy apám mentette meg János bácsi életét a háborúban, aki már itthon ezért hálából földet ígért apámnak, de aztán ebből nem lett semmi. Úgy hírlik apám hagyta volna az egészet, de a kovács erősködött fogadja el azt a földdarabot. Mikor apám így tett, és már készültek a papírok, akkor hozta a hírt János bácsi lánya, hogy az apja meggondolta magát. Még csak nem is személyesen jött közölni! – dohogott apám. De mégsem tudott haragudni, nem volt haragtartó ember. Titkon talán tudta, ez nem a kovács döntése, a család, a lány meg az akkori szeretője, a vasvári bíró bírhatta más belátásra az öreget. Mindegy, ez már nagyon régen történt és ez a pálinka épp megteszi, hogy apámat este békülni lássam.

Egy percre elhallgatott, az ablakon kibámulva újra a fellegeket fürkészte, aztán újra beszélni kezdett, csak úgy, szinte magában. Apám eközben édesdeden aludt kezei között.

- Már ebéd után járt az idő, az otthonról hozott ennivalót a szilvafák hűsében fogyasztottam el. Kulacsomba friss vizet merítettem, és újra kiültem a kút kávájára, dalokat játszani. Még nagy volt a forgatag, amíg a szem ellátott kígyózó sorokban haladt a jónép körbe a főtéren. Sült hús, friss kenyér és egyéb pékáruk illata lengte be a teret, a színpadon néptáncosok kisebb csoportja adta műsorát, a színpad szélén cigánybanda húzta, a prímás falunk béli, egészen ifjú férfi volt, az óta már meghalt szegény, alig negyvenévesen rákban. Én játszottam tovább rendületlenül. Már olyan dalokat is, amit szinte még be sem gyakoroltam. Sok helyen hamisnak tűnhettem, de a vásár forgatagában ezt nem vette észre senki. Ekkor megjelent ő. Csak úgy megállt előttem. Gyönyörű volt. Karcsú és kívánatos. Barna, nap-érlelt bőre ki-kivillant blúza alól, gesztenyebarna hosszú haja könnyedén omlott vállára. Olyan ártatlan volt, olyan szelíd. Később erdei nimfának becéztem, én kis erdei virágomnak. Megállt előttem és rám nevetett. Utána rögtön meg is szólalt:

- Tiéd ez a kalap? Sosem láttam még ilyen ormótlan kalapot. – kacagott.

- Az enyém. – feleltem dacosan. – Ha nem tetszik, ne nézd.

Egy pillanatra elkomorodott, talán túl keménynek vélte válaszom, de aztán újra megenyhült, arcvonása újra tisztává, érdeklődővé vált.

- Ne haragudj. – nyafogta. – Nemrégiben költöztünk a városba és még nincsenek barátaim.

- Nem barátok kérdése az, ha az ember udvarias. – válaszoltam még mindig keményen, de aztán elszégyelltem magam, és én is hangnemet váltottam. – Biztos szeretni fogsz itt. Kedves hely ez, közel a Bakony, a temérdek erdőség.

- Az erdő…- suttogta. – Egy erdőben születtem.

Érdekelt volna ez a csodába hajló történet, de nem éreztem, hogy ez lenne az a pillanat, ahol ezt meg kellene kérdeznem, tudakolódnom felőle. Inkább mást kérdeztem:

- Van kedvenc dalod? Eljátszom neked, ingyen, fizetned sem kell érte. Úgy sincs itt most senki, valahogy kiürült a tér. Ha van dal, amit szeretnél hallani, és még ismerem is, mondd, és eljátszom.

Nem lepődött meg a kérdésemen, inkább elgondolkozni láttam. Őszinte, kíváncsi, nyíltszívű lány volt.

- Világot érlel a nap, szerelmem hívogat…- mondta halkan.

Hallottam már a dalt, de nem mondhatnám, hogy ismertem volna. De a kezdő strófába azért belekezdtem, kissé ügyetlenkedve, de igyekezve jól teljesíteni. Nem a kényszer miatt, hanem miatta.

- Világot érlel a nap, szerelmem hívogat, a felhők mögül simogat, simogat akár a nap…- dúdoltam s hozzá pengettem is egy keveset.

Tetszhetett neki a dolog, mert érdeklődve hallgatta. Vagy háromszor eljátszottam neki az első strófát, amire tudásom telt, aztán jól kieresztve az utolsó hangokat szélesre vettem a befejezést. Az utolsó sort már velem énekelte. Mikor a dal véget ért, közelebb lépett, egészen mellém, felemelte a gitárt, és félszeg mosoly közt pengetni próbált. A dalt, amit játszottam neki. Nem sikerült.

- Ügyetlen vagyok! – fakadt ki. – De te jól játszottad! Nagyon jól. Sohasem hallottam még így, ilyen egyszerűen, ilyen szépen. Szerettem, ahogyan játszod. – kedveskedett.

Abban a pillanatban éreztem, hogy nagyon belé fogok szeretni. És így is történt. Az a csodálatos nap úgy kezdődött és úgy ért véget, mint az a tökéletes nap az álmaimban, amire mindig is vágytam. Késő délutánig játszottam, és ő megvárt. Közel hozzám, a szilvafák árnyékából hallgatta, mint pengetem gitárom, hogyan játszom szinte már klisészerűen az egyes dalokat. De ez cseppet sem untatta őt. Szerette látni hogyan létezem. Mivel a szülei aznap épp nem voltak a városban és őt a nénjére bízták, aki viszont inkább a szeretőjével töltötte az időt, mintsem hogy egy fruskát pesztráljon, így az egész estéje szabaddá vált. Az éjszakája persze nem, a néni ilyen messzire azért nem ment el. De mi igen. Egészen az erdőig, a nyári éjszakában szinte az égig nyújtóztak a lombok. A fövenyen aprót surrant, neszezett némi játékos szellő, a bokrok mögé őzek bújtak, majd kiugorva onnan a mező felé szaladtak. Enikő egyáltalán nem tűnt ijedtnek, szorosan, de magabiztosan fogta a kezem, puhán lélegzett, mellkasa fel-lejárt akár az éltes fatörzsek lombkoronája között megbújó falevelek. A forráshoz vezettem, - Itt a legtisztább a víz az egész környéken, - dévajkodtam – talán az egész világon!

Belevezettem kezét a hűs vízbe, és onnan kiemelve egy kevés vizet, megmostam vele arcát. Felnevetett, de hagyta. Újra megmerítettem tenyerét, de most már a nyaka és a dekoltázsa felé vezettem kezét. Ezt is hagyta. Ezt már csendben. Ekkor megcsókoltam és megtörtént az, ami meg szokott ilyenkor történni. Mindkettőnknek először életében. Csodás volt. Később még egy nagyot fürödtünk a közeli patakban, amit a forrás vize táplált, meztelen, gátlások nélkül, önfeledten. Aztán újra nekivágtunk a rengetegnek, nem telt bele félórába és újra a főtéren voltunk. A néni lakásához kísértem, a néni még nem volt otthon. Ezen nevettünk. Mennyi időnk lett volna még! Aztán hosszas búcsúzkodás után hazafelé indultam. A gitáromat nála hagytam, ígértem neki, másnap megtanítom a kedvenc dalára, hogyan játssza el. És ő meg is tanulta. Aztán többet is, szinte az egész repertoárt, amit magaménak tudhattam előtte. Majd három évig voltunk egy pár. Aztán másik városba költözött és vége lett idővel. Egy darabig még találkozgattunk, tervezgettük a közös jövőt, de aztán felnőttünk. Ő egyetemre ment Pestre és munkát vállaltam a vasműben. De ez egy igazán nagy szerelem volt, kis apám, igazi érzelmekkel, hazugságok, álarcok nélkül. Az óta sem éltem át ilyet mással, és – ekkor végigmérte magát – már nem is fogok. Már nem is fogok – ismételte maga után.

A kocsma közben kiürült, mindenki hazatért vagy igyekezett hazaérni az eső előtt. A teraszról Péter bácsi beszedte az asztalokat és a székeket. Csak az öreg Pócs álldogált még a söntés mellett, de az is csak azért, mert képtelen volt elindulni, annyira-részegre itta magát. Míg Misnyó az életéről beszélt, apám a fejét az asztalra hajtva aludt. Semmit sem hallott az egészből. Arra ébredtem rá, az egyre viharosabbnak tűnő időben, hogy voltaképpen én vagyok az egyetlen, aki hallotta őt. Én is úgy, hogy nem voltam jelen, csak kihallgattam. Nem szép dolog, de a történetet, amit elmesélt, igen szépnek gondoltam. Azt éreztem, hogy ezt apámnak is hallania kellett volna, mert ezt így Misnyó még egyszer már biztosan nem fogja elmesélni. De ez azt hiszem csak engem érdekelt abban a pillanatban. Péter bácsi belépett a terembe, ahol a két férfi egymással szemben ült az egyik asztalnál, azaz az egyik ült és fröccsözött, a másik pedig az asztalra borulva az igazak álmát aludta. A kocsmáros két nagyobb kannával haladt a söntés felé, amikor az egyikkel megbökte apámat, aki hirtelen magához tért:

- dúrsz, bitlisz, ájkengetnó….- suttogta riadtan a lámpafények alatt, úgy ahogyan a hirtelen álmából ébredő ember keresi, hol van, hol hagyta őt korábban a tér és az idő.

Misnyó csendesen elmosolyodott, felnyalábolta apámat (hatalmas, nagydarab ember volt) és kifelé indult vele. Kezében borospohár, szájában félig szítt cigaretta, dús szakállán zsír gyöngyözött. Az ajtóban még odavetett egy fél mondatot az unottan, rítus szerint zárást végző csaposnak:

- Petikém, a világ olyan, amilyen. Vannak benne jó emberek és vannak benne gonoszak. De az itallal eggyé válik mindegyik. A rossz megjavul, a jó gazságokat követ el. Ezért ne féltsd te a borod, aranyapám! – süvöltött. – Jó helyen van az…a gyomorban. – mondta röhögve.

Erre apám is felébredt kissé, és utána ismételte:

- A bor a gyomorban…jó helyen van. Jó helyen van a bor a gyomorban.

Aztán kiléptek a kocsmaajtón és az egyre haragosabbá váló éjszakában Misnyó hontalannak tűnő kis szoba-konyhás otthona felé vették az irányt. Elmenőben még hallottam, ahogy apám tört-szívű barátja dúdolgat magában valami nagyon régi dalt.

Zárójelenet

2011-07-08T01:17:00.001-07:00

Színdarab írói munkásságomban szeretem az egyszerű mondatokat, az igazán egyszerű befejezéseket. Az olyan értelemben vett plasztikus magyarázatokat, ami zsigerből érkezik. Konspiratív és komplikált az élet s benne az ember, lehet csodálkozni, pufogni, nyannyogni, de a kifejező igazság verbális önkénybe fordulása igenis nagyon nevettető dolog. Emlékszem mi is egy ilyen nagyon durva, vagy inkább sprőd képpel intettünk búcsút egymásnak. Este volt, fülledt nyári éjszaka. Esti kocogásából tért éppen haza, csuromvizesen, dekoltázsa felett gyöngyözőn gördültek le az izzadságcseppek, végig a teste vonalán, melle kerek volt, feszes és formás akár az almák a fonott kosárban az asztalon. Ebben a feszes és izmos lankás dombokon akadtak el az izzadságcseppek, majd a halmok vonalától szabadulván a puhább has tájékon és a tikkasztóan izzasztó, kívánatos ágyékon leltek végső nyugalomra. Igen, szép volt. Mit szép, gyönyörű. Földi csoda, nőben nem teremtett még nála szebbet az úristen, de talán még férfiban is ritka az ilyen klasszikus, természetes szép.

Amikor felért a lakáshoz szokása volt megállni egy percre az ajtó előtt, mielőtt még a zárba helyezte volna a kulcsot. Ő nem tudta, még csak nem is sejtette, hogy nekem erről tudomásom van, így minden esetben eljátszhatta ezt a rítust, ami az idők során láthatóan a részévé vált. Régi, gangos, körfolyosós házban lakunk, a lift is annyi idős, mint a ház, százéves. Kopogón, zihálón jár, mire felér a harmadik emeletre ahol a lakásunk található éltes kínokban aprókat sikít, s úgy döccen be az emeletre, mint aki a kofferjeit dobja le azonmód a nyaralásból hazatérve, megszabadulva végre a mázsás terhektől. Kormos volt az ég alja, esőre állt a barométer, amely az ablakból figyelte a változó időt. Talán a bennünk változó időt is, ám ezt a percre forduló kisszoknyás leány és a vele párban forgó pelyhedző siheder sosem éreztette velünk. Milyen megbízható a bádogdob szív. Esőre állt az idő, de nedvességnek nyoma sem volt, csak Kriszta testén az izzadságcseppek jelezték jelenlétét, később a könnyei. Nem akartam balhét, veszekedést. Annyira unalomba fordult már minden, hogy teljesen felesleges lett volna a hangos szó, a némaságból feltörő " Ne menj, maradj, kérlek'".

Itt volt az idő, eljött, megérkezett, beköszöntött hozzánk is a méla ősz így a legszebb nyárnak idején. A lét és az idő térbe fordult s percet csalt magának, a mi utolsó közös percünket. Utoljára lestem meg őt, mikor az emeletre ért. Halkan, lopódzón, mint egy macska szállt ki a liftből s rögtön a kovácsoltvas korlát felé tért. A korlát mellett osonva a lentebbi félemelet jótékony homálya felé lépdelt. Van ott egy beugró, egy ócska, törött és csorba ablak avítt fénye világítja meg. Az ablak koszos és hamiskás, egyébként is a belső udvarra néz, de ha a körút felé nézne, sem lenne egy nagy truváj, százszor látott képet minek tovább mesélni.

Cigarettát vett elő. Ott tartotta a mélyedésben, tudtommal a lakásban sohasem dohányzott. Azt sem tudtam ez idáig, hogy egyáltalán dohányzott volna. Egy stukkó mögött tartotta a cigit. Angyalt ábrázolt a gipsz, sokat nevettünk ezen, a puttó, ami stukkó milyen szép kulcsszó. Kedvem lenne leírni és bővíteni ezt a szóviccet, de nem teszem. Nem szennyezem be a közös emlékeket, a saját, frivol képmutató emlékeimmel. A lépcsőház gyéren, kevéssé megvilágított, láttam felvillanni öngyújtója lobbanó fényét, éreztem az első ziháló lélegzetet, mikor a füst tüdejébe szaladt, s együtt fújtam ki vele mámoros megkönnyebbülésben az első füstkarikákat. Sokszor el-elnézegetem a dohányzó embereket. A dohányzás számomra az egyik legizgalmasabb emberi rítus, egy olyan mindennapos cselekvés az egyéb életbe szakadt cselekmények mellett, amely nem, vagy csak nehezen antropizálható. Szeretem, ha a dohányos és cselekvése tárgya, a cigaretta összhangban van. Sokszor látom a hirtelenjében elpusztított cigaretták gyors és szánalmas halálát, mikor a dohányos semmilyen tiszteletet, izgalmat, törődést, élményt, szerelmet nem érez, nem képvisel választottja iránt, hanem erőnek - erejével vehemens fizikális reakcióban át akarja verekedni magát a dohányzás által nyújtott talmi, de egyben izgalmassá váló örömökön. Hibás döntés. A kedvenceim a játékos dohányosok. A teátristák. Ők nem bagóznak, elszívnak egy blázt, hanem örömmel adóznak a dohány és a dohányzás élvezetének. Finoman gyújtanak rá, érzékkel. S ugyanígy teszik zsebre aztán az öngyújtót, a gyufásdobozt, cigarettásdobozt. Nem sietnek. Plasztikus a mozgásuk, archaikus, szisztematikus ütemszámra szívnak bele a parázsló cigarettába, hosszú füstkarikákat eregetnek, nyelvükkel játszanak, szájukkal formázzák a tüdejükből kiszabaduló levegőbe préselt kékesszürke füstfolyamot. Ők azok, akik a cigarettát sosem szívják teljesen végig, zsargonban tövig, nem, ők nem végeznek így áldozatukkal, hiszen nem az ellenséget látják benne, testet hagyván a cigarettának, így fejezik be a füstölgés okozta örömökben való tobzódást, és finom mozdulatokkal oltják ki cigarettájuk utolsó, parázsló fényét.

Volt, hogy féltettem őt, de leginkább féltem tőle. Két éve lakott nálam, de csak az első időkben éreztem azt, hogy közelebb engedett magához, hogy megnyitotta egy kis ösvényen, a tűfoknyi átjárón keresztül énje rejtettebb zugait. Nem tudtam semmit a múltjáról. Nem sejtettem semmit a jövőjéről. Mi együtt mindig is a jelent éltük. Ezt szerettük igazán, s be kell, valljam, hogy ez leginkább tőlem jött, hiszen tudtam, hogy az átjáró, az övé olvasható, de azt is tudtam, hogy ugyanez visszafelé már nem lehetséges. Azt hiszem ezt ő is tudta, világosan látta, még ha volt is némi reménye hogy ez majd egyszer talán változni fog. Most, itt, ahogy elnézem őt az alkonyi fényben, tudom, hogy valami végleg elveszett. A közös reményünk, a jelenünk nevetésbe hajló izgalma veszett el.

Egy moziban ismerkedtünk össze, ő nagy társasággal érkezett, én szokás szerint egyedül. Azt hiszem elsőnek ő figyelt fel rám, vagy én voltam, aki felhívtam magamra a figyelmet, lényegtelen. Nyári este volt, mint most a park mozi egy Allen filmet vetített, én már hétszer láttam korábban, mind hétszer egyedül, neki bevallása szerint ez volt az első alkalom. Nem faggattam. Untam a nyarat, mint ahogy a filmet is, épp indulni készültem, amikor olyan kislányosan nevetősen elém lépett és kérdezett valami hebegtetően banálist, olyat, amiből egyből érzi az ember, hogy ha nem kreál gyorsan egy vicces helyzetet ebből az elég szánalmasnak ígérkező találkozásból, akkor ez a kép egy kínosnak tetsző emlékképpé avanzsálódik majd a nagy lét-memoárban. Én kreáltam. Felajánlottam neki a karom, csendesen a vászon felé lépdeltünk, majd mikor elértünk a vetítővászonig a közönség felé fordítottam és intettem neki hogy meghajlás következik. Vette a lapot, széles, nagy vigyorral az arcán a nézősereg felé ripacskodott. Ez olyannyira jól sikerült, hogy az olcsó sörtől és bortól kissé mámorossá vált közönség tapssal jutalmazta a produkciónkat. És ő nevetett. Gyönyörű, húsos és telt ajkaival, villanó fehér fogakkal, bíborvörös nyelvvel. Gurgulázva nevetetett, inkább kacaj volt, mint nevetés. Azon az estén én voltam a szomorú bohóc, én nem nevettem. A produktum rendezőjének nem jussa a nevetés. A siker, az esetleg, no de az öröm?

Az egész estét átbeszélgettük utána, sok minden szóba került, film, irodalom, színház. Már akkor sok mindent elárult magáról, önkénytelenül, s én orv szokásomat elővéve a kelleténél is többet kérdeztem. Ez utána is így lett, mindig, ő volt a szoba előtt, ő volt az, aki be akart lépni. Azt hiszem, ha tudta volna, hogy hova akar bejutni nem fordultak, volna nevetésre ajkai ott a mozivászon előtt. Két nyár telt el az óta és feleannyi ősz. Már régen nem nevetünk, a szoba meg már talán ma már nem is létezik. Azt mondják, a csillagoknak is megvan a maguk futása, és ez így van rendjén. Mi már kiszaladgáltuk magunkat. Egy másik élet készült a korábbi helyébe lépni, közös hullócsillagunk nem érezte szükségét a lelki reinkarnációnak.

A cigarettázás után mindig ablakot nyit, alaposan kisszellőztet, ilyenkor szabadul meg az eloltott cigarettacsikktől is, nagy, széles mozdulattal pöcköli el. Úgy hull alá a holttá vált cigarettaszál, mint holttá vált reményeink. Minden sóhajában a nincs, tovább kegyetlen igazsága zakatol. Osonva lép, visszafelé a lépcsőn, az utolsó forduló előtt hirtelen megáll, keményen a korlátba kapaszkodik, hangtalan kiált, de szó nem hagyja el ajkát, összeszorított fogakkal indul újra útnak és lázas mozdulatokkal keresni kezdi kulcsait. Ez az elköltözés ideje. Tudja ő is. Beszéd nélkül teltek meg bőröndjei, tűnek el cuccai a polcokról. Pár közös fotó, és a nappaliban a falon a két kéznyom emlékeztet csak a múltra. Tavaly volt, hogy közös gondolatként, hirtelen felindulásból kifestettük a lakást. Még a parkettát is renováltuk, " recseg" mondta nevetve, " fecseg" mosolyogtam vissza. Megtartottunk egy " múlt falat" az lett a játékos fal, a kézlenyomatokkal, a baráti autogramokkal, vicces falfirkákkal, stenclikkel. Én túl vidámnak találtam azt a falat, ő túl komolynak engem. Soha, semmiben sem egyeztünk, és meglehet ez volt az, ami igazán széppé és vonzóvá tette a kapcsolatunkat. Igaz, mindig is fölébem nőtt a játékban, egy színésznőnek ez a dolga.

A bőröndjein ülve vártam mikor lép be a lakásba. Talán sohasem vártam, vágytam rá, úgy igazából, de ennek a búcsúpercnek minden mámorát ki akartam élvezni. Perverz módon vártam a pillanatot, amikor ez az egész véget ér. Szeretem a végjátékokat. Kritikusaim szerint is darabjaim egyik erőssége a finoman és precízen kidolgozott végjáték, a zárójelenet. Soha nem értik, és nem érzik át, de gyönyörű, katartikus érzés, amikor a szerelem elmúlik.

Igen, az is az, amikor érkezik, de amikor távolodik sem kevésbé szép. Ugyanaz az érzés, fordított előjellel. Ugyanaz az érzés, csak most nem beköszön, hanem elköszön. Én is szerettem volna elköszönni a szerelemtől. Az első igazitól. Mert ezt, itt, ebben a szédületesen bohém és gyötrő két évben éltem át, azzal a nővel, akinek most a bőröndjein ülök. Összepakolni nem segítettem, de a vonatjegyet, haza a szülőkhöz én vettem meg neki. Ő a ruháit csomagolta be, én az emlékeim.

Halkan, surranón lépett be, meg sem akart látni, észre sem akart venni. Gépies mozdulatokkal a fürdőszoba felé tért, alig telt egy pernyi idő, máris hallottam a zubogó víz hangját, szinte láttam, ahogy, finom, lágy ívű ujjai fodrozzák testén a tusfürdő hab buborékjait. Szeretkezéseink emlékképe ötlött fel bennem, de amilyen gyorsan érkezett, olyan gyorsan el is halványult. Már felöltözve lépett ki, gondolom jó előre bekészítette magának az öltöznivalót. Ő is tudta milyen, melyik estéhez érkeztünk, talán már ő is minden velünk kapcsolatos dolgot, történést becsomagolt egy nagy, barna, veretes lakatokkal borított fémesen morgó éltes vasládába. Szóra nyílt volna szám, szóra nyíltak ajkai, de csak a csend kiáltott helyettünk. Én akkor már a konyhában álltam, kezemben vizespohár, benne a közös kedvenc, a vörösbor. Vörös szemnek is hívtuk, a szimbolisták által megálmodott harmadik szem után szabadon. Kotorászott még egy keveset, aztán az ajtó felé indult."Nem szólt, nem szidott, nem is nézett énrám".Könnyű volt akár a tavaszi szél. A pepita bőröndöket könnyedén emelte meg, egy kezébe vette úgy nyúlt aztán a kilincsért. Az utolsó hang, ami érkezett tőle az volt, ahogy a lakáskulcsaim éles csörrenéssel landoltak az előszobai kisasztalon lévő zománcozott tálka meredélyében. Szerettem, hogy így ment el, tudta, hogy ez számomra az a klasszikus kép, az a finom repertoár, ami tökéletessé teszi a rendezést. Hirtelen este zuhant a házra, minden helyiséget, rést, lehetőséget a sötét uralt. A hajnal a lépcsőfordulóban ért, kezemben félig szívott cigaretta, fejem felett bágyadtan bóbiskoló szentjánosbogarak. Nem tudtam aludni, nyugodt lenni, felszabadultnak érezni magam, valamiért, valakiért. Pedig belül tudtam, hogy a rendezés elsőrangú volt, ez a színdarab megállja a helyét. Igazából meglehet, hogy csupán egyetlen dolog bántott olyan fájón konokul, az hogy nem is volt jegyem sohasem erre az előadásra.

Kislány, Nagylány és a szerelmek

2011-06-24T23:43:00.000-07:00

Javíthatatlan álmodozó vagyok. Hiszek a játékban, a játékosságban. Tudom, hogy a játékos ember varázserővel bír. Láttam már ilyet, tapasztaltam. Ismerem a játékból adódó örömöt. Tudom milyen az, amikor valaki fesztelenül, manírok nélkül cselekszik, reagál, vesz részt a történésekben. Tudom, hogy a játék, az önzetlen játék leginkább gyermekkorban igazán őszinte, szerethető. Ezért bízom abban, hogy a mai gyerekek sem felejtettek el játszani, vagy élvezni a játékot, és nem akarnak túl hamar felnőttek lenni. Mint ahogy a tizenéves francia diáklány, Vic sem. Volt egy ideám korábban, éppen ennek a filmnek, filmeknek a hatására, amiről most írni fogok. Mégpedig az, hogy nagyon szerettem volna, vagy szeretnék (ez a tétel máig nem dőlt meg) a nyolcvanas évek Párizsában élni, gyereknek lenni. Mert Párizs valahogy más. Pezsgő, vibráló, élettel teli. Értik, ugye? Akkor beszéljünk a filmről, mégpedig az első részről. A film címe: Házibuli (La boum). A Beretton család vidékről a fővárosba költözik, apa, anya és az egy szem leánygyermek a korábban már említett Victoire. A papa fogorvos, a mama rajzoló vagy inkább grafikus. Alapvetően tehát egy értelmiségi család, alkotó, kreatív emberekből összegyúrva. In medias res, a dolgok, a történések közepébe érkezünk. Fontos pillanat ez. Miért? Nem, nem a történet miatt. Még csak a dialógusok, a mélyebb gondolati ív felvezetése sem jön képbe. Az viszont igen, hogy él a vászon. Élnek a szereplők, hús-vér emberek, olyanok, akiket a közértben is látni, vagy olyanok, akik a lakóhelyünkhöz közeli parkban éppen kutyát sétáltatnak. Csúnya szóval, ők a hétköznapi emberek, persze csak első szintű értelmezésben. De köznapi mivoltuk nem tagadják meg, annyi bizonyos. Vic tizenhárom éves, a serdülőkor közepén, életét az iskola, a tanulás és a bulik töltik ki. Azaz ez még csak születőben, de Vic nem egy elveszett lány. Cserfes, nyitott szellemiségű, értelmes, kedves, bájos teremtés. Épp elég nagy a szája ahhoz, hogy ne nyomja el környezete. Állandó tettestársa elbűvölő dédanyja, Poupette (Denise Grey). Ez a nő valami csoda. Nemcsak a karakter, de a szerepet játszó színész is. Ha semmire sem emlékszünk a filmből, Poupette elevenségére biztosan. És persze ott vannak az élet leküzdésében jeleskedő szülők a "két F", Francois (Claude Brasseur felejthetetlen alakítása) és Francoise (Brigitte Fossey játssza, ki ne emlékezne rá?). Próbálok az életről beszélni a film vonzásában, nem véletlenül. Mivel ez egy családi film. Claude Pinoteau, a film rendezője ez teljességgel felvállalja. Pontosan ez a célja. Aktuális témákról beszélni, bemutatni a kor szellemiségének megfelelően. Bár, már 1980 nagyon régen volt, amikor ez az első rész a mozikba került, mit sem vesztett frissességéből és aktualitásából. Kit ne érdekelne újra és újra, hogy milyen lehet az első szerelem, az első házibuli, későn menni haza, táncolni egy hatalmasat, hódítani vagy bódítani (egy kis alkoholtól részegen), akit csak lehet. És, hogy milyen nehéz néhanapján jó feleségnek, vagy férjnek lenni. A két F, ez a két remek karakter, mind végigmegy ezen az időközben egyénileg rögössé váló úton, és becsületükre legyen mondva, nem ugorják át a felesleges akadályokat, megküzdenek elsősorban önmagukkal, másodsorban pedig egymásért. Pinoteau nem megy messzire, de ezt a közelséget, ezt a szerethető közeget nagyon élvezetesen, finom bonyolításokkal mutatja be. Ábrázolásmódja kifinomult, biztos mesterségbeli tudást feltételez. Ami külön érdekesség az mégis a film újszerű mivolta. Milliók tódultak a moziba erre a filmre akkoriban szerte Európában. Hogy miért? Önző gondolatként felmerülhetne az is, hogy lássák Franciaország feltörekvő filmcsillagát, az üde és hamvas Sophie Marceau-t (Marceu első szerepét játszotta a filmvásznon), de igazából érzésem szerint a film szerethetősége, naiv bája volt az alapvetően, ami ilyen hatással tudott lenni az emberekre. Nem mellesleg a zene! A főcímdal világslágerré vált, milliók dúdolják az óta is ezt a jól ismert dallamot. Van, hogy az ember nem vágyik másra egy film kapcsán, csak hogy tényleg kikapcsolódjon, és fesztelenül végig követhesse a filmvásznon zajló történéseket, és a kellő időpontban együtt érezhessen a főhőssel. Ezt ebben a filmben megteheti, sőt, kellő kor és tapasztalat után remek múltidéző is tud lenni a Házibuli. Magam is sokszor elcsábulok rá, újra és újra végignézem a Beretton család néhol nevettető, néhol melankolikusra váltó életének apró történéseit.

Ugrunk az időben két évet, és azon kapjuk magunkat, hogy újra Házibuliba megyünk. Mert a Házibuli folytatódik. Ezen a címen adták a magyar mozik az 1982-ben forgatott második részt. Mondhatnám, hogy ott folyatjuk, ahol abbahagytuk, de ez nem lenne igaz. Sokan szerették az első rész mozgalmassága mellett naiv báját is, amivel olyan finom árnyalt ártatlansággal fedte be szereplőit. Pinoteau a második részben ezt az ideát tudatosan elveti. Vic itt már tizenöt éves nagylány, kész nő. Ezt a filmkockák és Marceau születő nőiessége meg is erősíti. Egy szex bálvány, egy pezsgő francia liliom nőiességének első megnyilvánulását látjuk, és élvezzük a filmvásznon. Az élet a Beretton famíliában pezsgőbb, mint valaha. Vic Ausztriából tér haza, Poupette-el, vonaton utazva, jókedvű fecsegés közepette, közben kiderül, hogy voltaképpen Mathieu óta, azaz majd két éve Vic "nem fut senkivel." Érezhető Victoire beszédén, gesztusain, hogy megváltozott, a felnőtt lét első karakterisztikája bontakozik már benne. De a szülők sem tétlenkednek. A "két F" harcosabb életet él, mint valaha! Francois a pénz és a jólét helyett a katedrát választja, azaz a kutatói munkát, és a fogak betömése helyett inkább azon szorgoskodik, hogy megtudja mitől lyukad ki. Francoise is új élethelyzetben találja magát, talán még nehezebben, mint férje. Egész estés animációs filmet tervez, egy nagy európai koprodukció keretein belül. Nagy kihívás, szép feladat, sok pénz. És sok stressz, mindkét részről. Pinoteu az első részben a családi egység mellett tette le a voksát, és leginkább arra ügyelt, hogy a külső történéseket, a cselekvő szálat egyben tartsa. Most vált, és inkább az egyéni jellemrajzok kiteljesedésére helyezi a hangsúlyt. A jól ismert szereplők mellé új arcok érkeznek, elsősorban Philippe (a kezdő Pierre Cosso meggyőző alakításában), az új szerelem. Az a mindent elsöprő. Vic ebben a szerelemben megéli a szerelmi kínzatás és öröm minden egyes stációját. Hol a mennyben jár, hol a pokolban. Hol vidám éppen, hol unott letargikus pózban szenved. Talán azért is tudta ilyen mélyen, érzelmekkel teli Marceau ezt a világot, mert a valóságban is egy párt alkottak Pierre Cosso-val. Ez a folyamat természetesen Philippe szemszögéből nézve is ugyanazt az érzést muatja, igazi szerelmi egyensúly alakul ki kettőjük között a filmvásznon (is). Mindenki tudja milyen a szerelem, vagy, ha még nem tudja, valami ilyesmi. Azt írtam, hogy Pinoteau inkább az egyéniségre figyel és nem a környezetre, de ez így ebben a formában nem igaz. A Házibuli második részének is ugyanolyan meggyőző az atmoszférája, mint az elsőnek. (Sokan vélekednek úgy, hogy jobban sikerült, mint az első) Ugyanazzal a fegyverrel él, mint az első részben: a fiatalság és a zene mágikus egyvelegét használja fel fő stiláris elemként. Az első részből megismert barátok, iskolatársak Vic-el együtt haladva a felnőtt létben, tökéletesen hozzák a karakterükben rejlő lehetőségeket. Feltétlen említsük meg Pénélope-t (Sheila O Connor), aki mindkét részben fontos titkok tudója, és Victoire egyik legfőbb bizalmasa. Illene felsorolni a többieket is, mert mind kitűnnek jobbnál-jobb alakításukkal. Hát, akkor legyen: Lambert Wilson (Felix), Alexandre Sterling (Mathieu), Alexandra Gonin (Samantha Fontanet), stb. tehát, az, hogy egyet léptünk előre a főhősökkel és a mellékszereplőkkel az időben, az pont annyit jelent ennek a filmnek az olvasatában, hogy együtt léptünk az idővel, és benne önmagunk gyermeki mivoltával. Mert ez a film pontosan erről szól. Hogy azok vagyunk, akiknek láttatjuk magunkat adott időben és térben. Nem, nem a közönségnek mutatjuk mindezt. Önmagunknak. Ha valakinek tetszett a Házibuli első része, akkor a másodikat is imádni fogja. Hogy miért vagyok ilyen magabiztos ebbéli kijelentésemben? Mert tudom, mert hinni akarom, hogy kell még az embereknek a játék. És nem csak gyermekkorban. Házibuli első és második rész, megnézésre ajánlom mindenkinek. Aki teheti, gyűjtse be a kollekciójába is, mert minden rendes kollekcióban ennek a két nagyon szerethető alkotásnak helye és szerepe van. És nemcsak a por, de még az idő sem fog rajtuk!

Szimba táncra kel

2011-06-21T13:49:00.001-07:00

Verának kék biciklije volt, Juditnak piros. Páros szülinapi ajándék az ikerlányoknak. És persze nekem. Az én biciklim zöld színben pompázott. Egy napon születtünk a lányokkal, csak én egy évvel korábban. Május hónap utolsó napján. A három tavasz hírnök, vagy inkább a nyár előfutárai. Futárok a szélben, a szeles napsütésben. Ahogy megkaptuk a kétkerekűt, szinte le sem szálltunk róla. Mindenhová azzal akartunk menni. A játszótérre, iskolába, gyerekorvoshoz. Még moziba is elcipeltük kerékpárjainkat. Volt, hogy a pénztáros néni vigyázott rá, amíg mi a sötétben egymás szemét lesve unalmas szovjet ifjúsági filmeket néztünk. Közben mindvégig a biciklikre gondolva. Nevet is adtunk nekik. Első időkben csak egyszerűen biciglinek hívtuk őket. Aztán a lányok úgy döntöttek, hogy ismert amerikai filmszínészek, színésznők nevét kölcsönzik járgányaiknak. Így lett a kék bicikli Mr. Bogart, a piros bicikli pedig Mrs. Monroe. Én sokáig ellenálltam a kísértésnek, és nem illettem névvel a sajátomat. Aztán mégis. De nem mentem olyan messzire. Komédiás nagybátyám emlékére, Gézukának kezdtem szólítani a kerékpárt. A lányok ezen persze jót nevettek. Anyám nem. Történt egyszer, hogy iskolába indulván kivezettem Gézukát a tárolóból a ház elé, anyám éppen akkor lépett ki a házkapun, közértbe indulván. Lelkesen szólítgattam a zöldes fényekben úszó gyermekjátékot, Gézuka, Gézuka, irány az iskola!, amikor hirtelen elkaptam egy pillanatra anyám tekintetét. Géza anyám bátyja volt. Sok éve már, hogy meghalt. Önkezével vetett véget életének. A család próbálta titokban tartani, de egy olyan kis faluban, ahol Géza bácsi élt, hamar híre megy a dolgoknak. Mert a Géza ivott, nemtörődöm, léha ember volt. Csak az ital meg a nők. Ez a kettő számított neki. Okos ember létére mihaszna, értelmetlen dolgokkal töltötte az idejét. Madarakat festett. Csakis madarakat. Leginkább gólyát, fecskét, a csalitosból szárnya kelő sarlósfecskét. Tengernyi vászon és még több színes jegyzet maradt a bácsi után. Szobrászkodott is. Szintén madarakat. Vagy, ha nem is madarakat, madártestű, de emberfejű lényeket. Kisplasztikák leginkább. Sokszor a felismerhetetlenségig eltorzult alakokkal. A faluban azt beszélték, démoni erő lakozik a Gézában. Egy őrült, megszállott elme tartja fogságban. Pedig nem bolond ember, hiszen korábban mindenki szerette, tisztelte. A rokonság, a falu, a plébános úr, Rubek iskolaigazgató. Volt, hogy a Géza kifestett, majd három nappalon és éjszakán keresztül a híres magas tantermet az iskolában. Azt a helyet, ahol még maga Petőfi is eltöltött egy éjszakát mikor átutazóban Pest felé mendegélt a cudar télnek közepette. A tantermet meg azért nevezték magasnak, vagy inkább magosnak, mert Lucchetti, a híres olasz, ámde igen részeges építész nem oda tervezte ahová valójában kellett volna, hanem pontosan az eredeti tervnek átellenben. Ablaka nem az iskolaudvarra nézett, mint a többi teremnek, hanem az eklézsia rózsákkal, szegfűkkel teli virágoskertjére. Ez még nem lett volna baj. Az már inkább, hogy a teremhez nem tervezett a belső térben lépcsőt, így azt csak kívülről lehetett megközelíteni. Igen, ám, de nem az iskola felől, hanem a már emlegetett paplak felől. Szegény Márton pap, be sok reggel ébredt vidám, kurjongató gyermekhangra! Kis köves út vezetett a paplakon át a magos terem felé, amihez egy pár soros lépcső vezetett fel. Széles, nagy faragott kapuja, nagy mérete, három szárnyas ablaka szinte kiemelte a tér közül, nem lehetett nem észrevenni, hogy mennyi re idegen, mennyire árva ott a hatalmas jegenyefák árnyékában. De Géza szerette azt a termet. Ott lett először osztályelső, majd évfolyamában a második legjobb tanuló. A sportversenyről készült képek, Géza bácsival a dobogó harmadik fokán, még mindig ott árválkodik a híres tanterem ma már szürkébe hajló falán.

De Géza nem attól lett végül közutálat tárgya a faluban, hogy ivott, meg hogy verekedésbe keveredett sokszor a Hudák bácsi kocsmájában. Frontkatona volt, mindenki tudta. Tudtak a fejsérülésről is, a három nap éberkómáról. A bal lábát is akkor lőtték el, mikor már a Dontól visszatérőben volt a magyar sereg. Géza azt mesélte, nem is a ruszkik lőttek, hanem a németek. Így kényszerítve őket a visszavonulási parancs megtagadására, és életüket és vérüket áldozva a Führerért. Hogy ebből mi volt igaz, a jóisten tudja, de tény, hogy a jó kedélyű, vidám Géza, a korábbi vásári komédiás a háborúból hazatérve emberkerülő, komor, hallgatag emberré vált.

Erre, a búskomor, hallgatag képre gondolhatott anyám, amikor babusgatni kezdtem a biciglit. Rám nézett, valami lemondó szomorúság bujkált a szemében. Rám nézett, de szólni nem szólt. Keze közé fogta arcomat, mélyen a szemembe nézett, majd csendesen elmosolyodott.

- Jól van, na, jól van. Nincs semmi baj. Nincs semmi baj. súgta halkan, elvette a kezét, megsimogatta fejem, majd sietve a közért felé indult. Nem értettem, de próbáltam együtt érezni vele. Sokáig nem is ültem fel a Géza bicikli nyergébe, vagy kétsaroknyit toltam magam előtt, mire felpattantam rá és az iskola felé indultam.

Szóval, mi voltunk a három biciglista. A nyár legszebb virágai, a gondtalan gyermekek. Nyolcévesen olyan hatalmasnak tűnik a világ. Minden megismerésre, felfedezésre vár. Minden olyan idegen, olyan új, izgalmakkal teli. Bár lakótelepen éltünk, mégis a város szélén, közel a valamikori erdőséghez. Azért valamikori, mert sok fát kivágtak már az óta, amióta elkezdődtek mifelénk a hatalmas építkezések. Húszezer új lakás épül itt, jelentette be nemrégiben az egyik miniszter a tévében. Karácsonyra már beköltözhetnek az új lakók, lesz óvoda meg játszótér, iskola, patika, orvosi ügyelet. A tömbök aljában helyet kap egy Posta, egy másik tömb aljába közértet terveznek. Egyedül a hivatal lesz távolabb, a hivatalos dolgokért továbbra is utazni kell. Mi tavaly költöztünk ide, együtt a két lány családjával, éppen karácsony előtt egy héttel. Óvoda, játszótér még egyáltalán nincs, de az iskola idén ősszel megnyitotta kapuit, és anya a sárga csekkeket már a ház aljában lévő Postahivatalban fizeti be. A közért meg tényleg karnyújtásnyira van. Panaszra semmi okunk. Igaz, kevesebb lett az erdő, de még így is akkora, hogy mire körbekerekezzük a lányokkal, rendesen kifáradunk. Főleg Judit. Asztmás. Nehezebben veszi a levegőt, főleg mozgás közben. Többször meg kell állni, mikor ő is ott van velünk. Néha ez elég fárasztó, mert amikor erősebb menetben van az ember, úgy hajtana tovább. Szerencsére most már ritkábban jönnek nála elő a rohamok, az orvos azt mondja, hogy jelentős javulást mutat. Ha így megy, tovább egy-kettőre kinövi. Vera azt mondja, ez nem igaz, kihallgatta a szülei beszélgetését mi után elment az orvos. Vera anyja már annak is örülne, ha tünetmentes lenne Judit. Az erdőt is megtiltotta. Sterilebb, portalanabb környezet kell, a pollenekkel teli erdő és környező bokros, fás részek nem használnak a javulásnak. De Judit nagyon kitartó és hősiesen viseli a rohamokat. Pedig nem kellene neki. Titkon azt gondolom, hogy szerelmes belém. Más különben miért tartana folyton velünk, velem és Verával? Mert mi aztán ízig-vérig gyakoroljuk gyermeki mivoltunk minden szeszélyét, szenvedélyét. Éltető kíváncsisággal szemléljük a köröttünk egyre nyíltabbá és nyitottabbá váló világot. Ha kedvünk tartja, tótágast járunk a kopogó esőben, dombok tetejéről bukfencezünk a semmibe, tavasszal ébredt szelek hátán körbejárjuk a világot. Sokszor csak képzeletben, de van úgy, hogy némely valóságunk összeér álmainkkal.

Az ötlet, hogy lelépjünk otthonról és szökjünk be a városba, Verától származik. Régóta tervezte már, tudom. De partner kellett neki a kalandhoz. Juditra nem számíthatott, egyrészről mert gyáva volt és félt a szülőktől, másrészt pedig azért, mert az utóbbi időben annyira rosszabbodott az állapota, hogy állandó orvosi felügyeletre szorult. Ez persze így nem igaz, a dolog kimerült annyiban, hogy Vera nagynénje, Ildi néni vigyázott rá a hétköznapokon, amíg a szülők a munkából haza nem értek. Ildi néni most éppen munka nélkül van, rengeteg a ráérős ideje. Óvónő, és abbéli hitében hagyta ott előző állását, hogy majd itt, a hamarosan megnyíló óvodában biztosan számítanak rá. Ez így is lett volna, ha nem késlekednének az építési munkálatok befejezésével. Sok kisgyermekes anyuka és apuka hurcibálja a kicsiket belsőbb kerületek óvodáiba, vagy az anyuka otthon marad a gyerekkel, egészen addig, míg a telepen fel nem épül az új létesítmény. Ez még odébb van. A minap arra kerekeztem, azt láttam, hogy a munka folyik, szépen, ütemesen, de még az épület falai is épphogy a helyükre kerültek, tető még nincs, a szabad ég gyengéden bekukucskál és színes, mesélő fényeket fest a szürke falak köré. Szóval, Judit nem volt alkalmas partner, így jöttem én a képbe. Matek óra után a nagyszünetben beszélt először Vera nekem erről.

- Holnap, suli után buszra ülünk és irány az Állatkert. Benne vagy? kérdezte lázas izgalommal. Majd meg sem várta a választ azonnal folytatni kezdte. Ne izgulj, nem fognak keresni. Fel sem tűnik majd senkinek, te az edzést lógod el, én a szolfézst. Időre otthon leszünk. Bét és Gét elrejtjük az iskolaudvaron. Amikor végeztünk szépen besétálunk érte, és mint akik jól végezték dolgukat, nyugodtan hazakerekezünk. Időben otthon leszünk, ne aggódj. Benne vagy? kérdezte újra, széles mosollyal az arcán.

Nem szerettem volna, ha azt látja rajtam, kételkedem. Verával ellentétben, én fülig szerelmes voltam belé. Ezért gyorsan siettem neki választ adni:

- Rendben. súgtam neki. De nekem igazolás kell, hogy részt vettem az edzésen.

- Ne aggódj, Dagi majd ad neked igazolást. Az ára csupán egy szalámis szendvics. Kibírod, nem? felelte nevetve. Visszanevettem. Hát persze, hogy kibírom.

A szalámis zsömléket mindig apa csomagolta. Mindig rúd szalámit vásárolt és ő vágott belőle papírvékony szeleteket, majd tette a zsömle vagy kenyér közé, sajttal a hús és a kenyér között. Ezeket a szendvicseket figyelte ki egyszer Dagi, és igazán jó bevételi forrásom lett a későbbiekben. Egy zsömle tíz forint volt, kettő, méretesebb kenyérkaréj tizenöt. Dagi volt az iskolában a mindenes. Kibukott diák volt, azt mesélték, majd az igazgatónő szánalomból magához vette, és mint fiának, vagy fogadott fiának, ezt az állást bulizta ki neki a Tanácsnál. Ez az üzlet most ráfizetésnek mutatkozik, de ki bánja? Több is veszett, ott, ahol, tudja mindenki.

Úgy történt minden, ahogyan azt megbeszéltük. A haditervet a nagyszünetben véglegesítettük, Vera pontosan, precízen megtervezte az egész folyamatot. Nemhiába, osztályelső. Tavaly megnyerte a kerületi matekversenyt, tudtam, hogy rábízhatom magam. Dagi persze pofátlan volt, mint mindig, a zsömle mellé elkérte még az újonnan beszerzett gombfoci figuráim is. Egy Détári és egy Nyilasi bánta ezt az izgalmasnak ígérkező kalandot. Sebaj, tudjuk, Mohács. Fura mód, osonni kezdtünk, nem csak úgy egyszerűen bújva, rejtőzve sétálni, hanem osonni. Végig a kertek alatt, majd át az iskola mögötti parkon, el a Nagytemplom mellett, át a néma házak között, átsétálva a kifőzdén. Így jutottunk el a troli végállomásra, ahol már menetkészen, indulásra várva bent állt a trolibusz. A buszra is úgy osontunk fel. Rájöttem, Vera imád rejtőzni, láthatatlannak mutatkozni. Van ebben valami mámorító, kétségtelen. A jármű hamar elindult, páran utaztak csak rajta, korán volt még a munkából hazaérkezőknek, viszont már elég késő ahhoz, hogy az iskolások már otthon legyenek. Meg is néztek minket. Gyerekek ezek még, alig lehetnek tíz év körül, hát, hol az anyjuk, hol az apjuk?

- Mímelj, beteget, hallod? Gyorsan, kezdd már! súgta keményen Vera.

- De hát jól vagyok, semmi bajom- dadogtam. Nem fáj semmim.

- Majd fog! sziszegte, és belemart a karomba.

- Au! kiáltottam fel őszintén, és a karomhoz kaptam.

A kiáltásra felkapta a fejét egy néni, majd egy másik, egy harmadik. Fölém tornyosultak és kérdezgették mi bajom. Volt is merszem beszélni! Vera olyan haragosan nézett rám, hogy jobbnak tartottam a némát játszani. Ő persze beszélt helyettem is.

- Tetszenek tudni, már az iskolában kezdődött, közvetlen rajzóra után- fecsegte lelkesen. Egyszer csak elájult. Lédermann tanár úr egyből odasietett és talpra állította, kissé felpofozta, hogy életet leheljen belé, majd amikor látta, hogy pezsgőbb lett az arca, csak ennyit mondott: "Kutya baja a fickónak, kutya baja! De, azért, ha hazaérsz, nézesd meg az orvossal magad, fiam!" Olyan kemény volt a hangja, hogy szóltam is Jankónak, nem tréfadolog ellenszegülni a tanár úrnak, ha akarja, majd én elkísérem. Most megyünk a doktor bácsihoz éppen, csak körzet szerint nem oda tartozik a Jankó, ahová kellene, mert tetszik tudni, új lakásba költöztek, de még nincsen az új cím bejelentve.

A nénik, bácsik, asszonyok mind megértően bólogattak, miközben én még mindig a karom fájlaltam. Szerencsére a következő megállónál leszálltunk, több csodálkozó tekintet kísért minket utunkon. A Városligetben nincsen rendelő, hová mennek ezek a gyerekek? Vera még vissza is integetett nekik, nagy vidámkodás közepette. Csak a sziluetteket láttam, de úgy tűnt, páran rosszallóan csóválják a fejüket, némelyek mutatóujjuk felmutatásával is kifejezték felháborodásukat. De, mi ekkor már a két kőelefánt árnyékában tanakodtunk azon, hogyan is kellene belógni. Mert pénzünk a jegyre, persze nem volt. És itt biztosan nem jön be a szendvicses megvesztegetési trükk, még ha apa tényleg olyan gyönyörűen szeleteli is a szalámit. De, mint egész nap, most is szerencsénk mutatkozott. Egy kisebb gyerekcsoport tartott a bejárat felé, vagy tíz-tizenöt gyerek, egyetlen felnőtt társaságában. Itt könnyű elveszni és nehéz figyelni, hogy melyik gyerek tartozik a csoporthoz. Vera odatuszkolt egy velem egyforma korú lány mellé, és megfogatta velem a kezét, míg ő egy ugyanilyen korú fiúcska mellé állt be, szintén kézen ragadva szegényt. A csel remekül bevált, a felnőttek nem vettek észre semmit, a gyerekek meg nem árultak el minket. Szépen bemasíroztunk a főbejáraton, majd egy alkalmas pillanatban elengedtük alkalmi partnereink kezét, és jobbra indultunk, a majomház felé. Úgy tetszett, az ismeretlen kislány még sokáig nézett utánam. Az Állatkertben már jártam, többször is. Szinte évente, a családdal, de voltunk itt nemrégiben az osztállyal is. Igaz, mindig felügyelet alatt. Vagy a nagymami vigyázott ránk, vagy Kincses tanárnő. Így, Verával igazán izgalmasnak és újszerűnek tűnt a kert. Persze, nem értettem, hogy miért pont az Állatkert, hiszen semmi különleges nincs benne, mindenki számára nyitott és elérhető. Kérdeztem Verát, de ő csak csitítgatott.

- Pszt, majd meglátod! felelte kurtán.

Ráérősen, de mégis kissé bújva sétálgattunk, tudtuk jól, két gyermek felnőtt társaság nélkül könnyen szemet szúrhat a gondozóknak. Egyszer még el is játszottuk jó hangosan, hogy az anyukánkat várjuk, aki éppen kiment a toalettre. A mami ugyanis terhes a kisöcsénkkel, és ilyenkor többet kell neki a kelleténél, tetszik tudni. Hihetetlen, de működött. Egy bácsi még meg is paskolta a vállam, megértően páváskodott, Verának egy néni almát nyomott a kezébe. Olyan finom nyári almát. Megosztoztunk rajta. Esteledni kezdett, már alig lézengett pár látogató a park területén. Igyekeztem jelezni Verának, hogy itt az idő, vagy itt éjszakázunk, vagy még kisurranunk, mielőtt bezárják a kapukat.

- Várj! Már nem sok időhallom a bőgést. Hallod te is az oroszlánokat? súgta fojtott hangon.

Hallom, hát. Épp most vacsorálnak. Ha észrevesznek minket, majd jól eléjük vetnek. Ne hülyéskedj már, intett le.

- Gyere! Itt az idő! azzal futásnak eredt az oroszlánok barlangja felé.

Én meg rögvest utána. Egyrészt mert féltem, másrészt mert utáltam volna, ha gyávának tart. Nagyon szerelmes voltam belé, ha azt kívánta volna, hogy vessem magam az oroszlánok elé..én bíz isten odavetem magam. Titokban persze tudtam, hogy méteres szakadék választ el tőlük. Nem kell minden szerelemért meghalni. Mire utolértem, ő már a vaskorláton lábát lóbálva szemezett az egyik legnagyobb oroszlánnal. Egy hatalmas hímmel. Közben az este már végérvényesen átvette az uralmat a nappal felett, szorgos kezek villanyt gyújtottak a köztéri lámpasorokon, erős fényük idelátszott a nagy vaskerítéseken túlról is. Verát mindez nem izgatta. Feszült csendben ült a korláton, és az éppen nyújtózkodó vadállatot kémlelte.

-Gyere közelebb. súgta. Egészen közel. Innen látni a legjobban. Mindjárt kezdi.

Nem tudtam mit kezd mindjárt az oroszlán, átugrik a mélyedésen, és széjjeltép mindenkit, majd bemenekül a városba és ott is riogatja az embereket, végül beveti magát egy erdőségbe és éli az új vadonnal ébredt világát? Vera látta és tépelődő magatartásom, és hangosan nevetni kezdett. Tisztán, csilingelőn. Játékos nevetése volt. Olyan féle nevetés, amibe azonnal bele lehet szeretni. Oldva gátlásaim, közelebb léptem hozzá és elfoglaltam én is a helyem a vaskorláton. Megnyugodva vette tudomásul közelségem. Már nem nevetett, újra feszülten figyelni kezdett.

- Most! Most, igen! Látod? kérdezte lázas izgalommal.

És én láttam. Először nem hittem a szememnek, de aztán egyre világosabb lett a kép. Az a hatalmas ragadozó, az állatvilág királya, táncolt. Mégpedig nem is akárhogyan. Fejét felszegte; barnás-vörös sörénye csak úgy fénylett a lemenő alkonyban, izmait megfeszítette, és egyik lábával a másik mellé lépett, hozzá meg illegette farát. A bojtnak is kitelő míves oroszlánfarok finom cirkalmakat írt le a sötétben. Egyedül volt, teljesen egyedül, mégis, azt hiszem tudta, nézzük. Talán közönségnek gondolt minket. Talán egy emléknek. Lángoló karikákat láthatott, színes fényekben pompázó porondot, fülében kacagó gyermekhangok emléke, tisztán hallhatta a susogó ostorcsattogást. Azt hiszem, ebben a percben, ebben a pillanatban, nem idevalónak érezte magát. Magányosnak láttam. Rettentő magányosnak. Még vagy tíz percig csendben, türelemmel néztük, ahogy járja egyszerű táncát. Aztán Vera intett, ideje indulnunk. Mintha az oroszlán meghallotta volna ezt az eresznyi hangot, mintha meglátta volna ezt a szinte láthatatlan mozdulatot. Abbahagyta táncát és ránk nézett hirtelen. Nagy, okos szeme csak úgy fénylett a sötétben. De csak mordult egyet, semmi több. Aztán sarkon fordult és bevette magát a barlangjába. Később, Vera úgy mesélte, szerinte még jobb első, hatalmas mancsával búcsúzóul felénk intett, talán jó utat kívánt, de én ilyenre nem emlékszem. Arra viszont igen, hogy az óta sem láttam táncolni oroszlánt. Pedig nagyon szeretnék.

Etűd a másvilágról

2011-06-19T11:20:00.000-07:00

Ejnye, csak. Most jön sorom
szólanék, de nyájasan
meg ne bántsak, hangos
szóval el ne űzzek senkit sem
hiszen sok itt a rokon
ki osztozik majd e halotti toron.
Mert bizony meghalt, éppen ma,
alig fél napja, reggel, pont ébredés után
nem volt több
vagy más, hatalmasabb, de közülünk
valónak tudta magát, hitte, vele
mormoljuk igaznak vélt imáját a jajban
s nem hagyjuk el, mi legalább, a bajban
s most ki lesz az, aki majd megsiratja
ki lesz az, aki feláll s elmondja
hogyan s miként volt ebben az életben
egy szóban talán, egy képben,
a ránk rivalló tényekben, fogást találni emlékén, s ha bánt
hogy végül ember volt mégis, szokatlan jó barát
ki úgy itta mások borát s úgy szerette mások asszonyát
mintha magáét adta volna
s ha végül mégis többet vett el
haragudni tán mégsem szabad
hiszen ő már holnap a föld alatt lesz, bizony, marja sötét világ
egy piciny egésznek aprócska része
de most még anyja mosdatja
a halottasházban, senki más vele
oda már nem tart, eddig volt
ne tovább, az már a túlsó part
az igazi, a fénylő aranypart
hol nem hamis és hangzatos
igékben mérik a mérhetetlent
hol, ha kell, értik az érthetetlent
s aki más, vagy csupán nem olyan
mint többük, nem bántják,
nem fakad ajkukon
perzselő, bántó szó, hazug dalokkal
nem zengnek negédes ódát a barátságról
nem beszélnek naphosszat a pénzről
hírnévről, gazdagságról s hogy ki
a becsben a legnagyobb, kinek fejére
kerüljön végül az aranyglória
ki itt a métely ellenszere
a Parnasszus-lakók egyetlen rokona
ki bír oda szabad bejárással
kit vár terített asztal, bor, mámor, lakoma
kinek van ott ágya, ablaka, féltő otthona?

Nélkülem indul útjára halotti torom
nélkülem s nem rajtam
hahotáznak többé az urak
a közelben egy éhes eb ugat
hangosan, vonyítva, mint a félelem
talán most az egyszer nekem lesz igazam
s önmagam a túlvilágon meglelem.

Pérez! Pérez! Pérez!

2011-06-19T03:47:00.000-07:00

A közelmúltig szinte semmit sem tudtam Vincent Pérez művészetéről. Volt valami periférikus információm a fickóról, néha láttam egy-egy filmben a vásznon feltűnni, de alapvetően bohócnak, pojácának tartottam. A filmjátszás egyik léhűtőjét láttam benne. Ma már bevallhatom, hatalmasat tévedtem. Ez a fickó zseniális. Minden ízében, minden elemében virtuóz játékos. Rengeteg életet hordoz magában, és nem szégyell adni belőle másoknak. Nézzük meg, hogyan csinálja!

Haladjunk időrendi sorrendben, és ugorjunk át néhány igazán sikeres kezdést (Cyrano de Bergerac, Margó királyné), bár fontos lenne beszélni róluk, de a karakter építés szempontjából ez most elhanyagolható. Amivel kezdünk az a 1993-ben forgatott Fanfan című francia mozi Alexander Jardin kitűnő rendezésében. Ez a film a kilencvenes évek francia színjátszásának egyik kiemelkedő, kultikus darabja. Pérez, a rendező alteregóját, Alexandert kelti életre a filmben, az ő jellemfejlődése, karakterisztikájának mélyülése a film kulcspontja. Korábban már írtam erről a filmről, sok újat nem tudnék ahhoz az íráshoz hozzá tenni, de azért az lényeges alanyunk szempontjából, hogy már harmincon innen is egy ilyen nehéz szerepet fel tud vállalni, nem mellesleg remekelni benne. Pérez partnere (később is sokat játszanak együtt) a bájos és elragadó Sophie Marceau, voltaképpen ennek az esszének anima megfelelője lehetne az ő ide tükrözött életrajza. Tehát, a bohócnak tartott ifjú francia titán (aki Svájcban született nem mellesleg) ebben a filmben megküzd önmagával és választott jellemével; és nagy harcok árán végül győzedelmeskedik önmaga felett, ami nagyon jót tesz a filmnek is, a játékának is. Kötelező darab mindenkinek.

De haladjunk tovább az időben. Pérez nevet szerezve Hollywood felé kacsingat, aki vissza is kacsint rá, de mégsem jön a várva-várt szakmai, egyéni siker a tengerentúlon. Vincent képtelen azonosulni a felkínált szerepekkel, unja a rá aggatott skatulyákat, bár a színészi játéka szinte mindegyik filmben meggyőző, mégsem elégedett sem önmagával, sem a teljesített feladatokkal. Sanyarú a francia színészek sorsa a pálmafák árnyékában. Talán a jelen francia színésznagyságai közül csak Gerard Depardieu vagy Jean Reno tud labdába rúgni az álomgyár agyonstilizált világában. Pérez, nem kér ebből és inkább az francia és az európai közönségre koncentrál az ezredforduló tájékán. Milyen jól teszi! Néhány felejthető film után elérkezik a 2003-as esztendő és benne a korábbi nagy siker újszerű feldolgozása, a Tulipános Fanfan. Ez a film igazi közönségfilm, remek képekkel, asszociációkkal, kaland, szenvedély, szerelem, harag, mind egy filmbe sűrítve. A középpontban természetesen Vincent frenetikus játékával. Nem kérdés, hogy itt, ekkor látjuk azt a Vincent Pérez-t, aki igazán elemében érzi magát. Vív, és közben bájcseveg támadóival, tisztes dámákat, királylányt istápol, herceggel, királyokkal packázik, mindezt a szerelem nevében Gérard Krawczyk nagyszerű rendezésében. Igazi népi figura, a nép egyszerű gyermeke, abból a korból, amikor még nem volt szégyen nevetni egy-egy köznapibbnak nevezett tréfán, és a hősök még igazán hősökké tudtak válni. A filmbemutatón állítólag Lollobrigida is megjelent és dicséretekkel halmozta el az ifjú hősszerelmest, aki ekkor már nem is annyira ifjú, de mindenképpen remekül hozza ezt a bolondosan léha figurát. Partnernője a gyönyörűséges Penelopé Cruz, aki valljuk be, nem kap túl sok lehetőséget a karakán Pérez játék fényében, de nagyon szerethető Adeline szerepében. Ez egy jól sikerült mozi, aki beül rá, nem csalódik. Maga, a fantasztikus Gérard Philipe is bizonyosan kezet nyújtott volna utódjának, ha megélhette volna ennek a filmnek a sikerét. De sajnos ő oly korán itt hagyott minket. Pérez, talán neki is, érte is játszott. Szép lenne, ha ez titokban, csak egy picikét így is volna.

Elérkeztünk a harmadik színhez, a harmadik filmhez. Voltaképpen lezárjuk a kört, amit indítottunk. Eddig láttuk a pályakezdőt, akiben ott vibrál a szakmai alázat és az értelem, a vágy és a szenvedély. Aztán bepillantást nyertünk a szájhős-bohóc világába, aki csak addig szájhős, amíg verekedésre, párbajra nem kerül sor, mert amint valami haddelhadd veszi kezdetét, derekasan kiveszi részét az ütlegekből. Művészfilm, közönségfilmés most jöjjön egy újabb közönségfilm? A franciáknak bámulatos érzékük van a köznapiságon túllépő kusza érzelmi szálak össze, majd szétbogozásában.

A Diane Kurys rendezte Maradok! (Je reste!) ennek a helyzetkomikumnak az egyik iskolapéldája.

Az év ugyanúgy a Tulipános éve, 2003-ban járunk. A főszereplő páros újfent a Marceau-Pérez páros, hozzájuk csatlakozik a remek jellemszínész, Charles Berling. Ez a hármas mindet visz. Frenetikus játékmóddal oldják meg még a lehetetlennek tűnő helyzeteket is. Adva van egy házaspár, Marie-Do (Marceau) és Bertrand (Pérez), akiknek a házassága, finoman szólva sem mondható harmonikusnak. Az asszony feladva énjét és életét alárendeli magát férje hivatásának és egzisztenciájának. Bertrand ezzel úgy él, hogy visszaél vele. Éli az arany ifjak gondtalan életét, miközben otthon gyönyörű felesége és kisfia igazán megtesz mindent azért, hogy a pap jól érezze magát otthon. Bertrand egy zsarnok képében tetszeleg, és mindezt úgy teszi, hogy önmaga sincs tisztában ezzel. De Marie- Domenica nem az a nyugodt, halk szavú teremtés. Fellázad ez ellen a pojácaságba hajló önkény ellen, és szeretőt talál magának, egy íróba botlik bele, a nem túl életképesnek tűnő Antoine-ba (Charles Berling). Ekkor veszi kezdetét az a komikus játszma, ami ezeknek a könnyed, mégis szertelenül kedves és vonzó francia filmeknek sajátja. Megszerezni, elvenni, megtartani, visszakapni, Betrand végigjárja az általa teremtett pokol mindegy egyes lépcsőjét, pusztán azért a reményért, hogy maradhat, hogy ott tud maradni Marie-Do szívében. Hogy végül sikerrel jár? Aki megnézi, a Maradok! című könnyed, laza francia filmet, az választ kap erre a kérdésre is.

Összefoglalásként, pár mondatban szeretném megírni magamnak, hogy mit is tudtam meg, mivel kerültebb közelebb ehhez a szertelen franciához. Egy: Sugárzik belőle az életöröm, az élet végtelen szerelmese a fickó. Kettő: Rengeteg szakmai alázattal bír, amikor dolgozik, igazi profi. Három: Bohócsipka nélkül képes bolondozni, még a legkomolyabb tragédiák árnyalt világában is. Négy: Ha feltűnik a vásznon, egyből érezhetővé válik a jelenléte. Ha kilép onnan, feltűnik hiánya. Öt: A játéka mindig leköt. Hat: Az érzelmekre hat. Hét: Van a szemében valami fura, játékos fény. Nyolc: Már rendez is. Bohém lélek, első filmjének főszereplője kedvesének volt szeretője, gyermekének apja. (Gerard Depardieu). Persze, mindemellett nagyon jó barátok, és piszok jó színész mindkettő. Depardieu maga is megérne egy tágabban értelmezett filmes esszét, no, majd legközelebb. Kilenc: Még ötven sincs, vagy már ötvenhez közeledne? Egyre megy, a jó bor az idővel nemesedik. Rengeteg örömet fog még szerezni nekünk ez a fickó, bízvást állíthatom. Tíz: Játéka olyan tiszta, mint egy pohár víz. Egyszerű, de mégis eleven, vibráló, ösztönös. De talán ez a legfontosabb mind közül: meg tud nevettetni, és ha kell, ha azt kívánja a pillanat, tud sírni. Úgy hiszem, ez az igazán nagyok sajátja, ebben rejlik az a fránya titok, amit színjátszásnak nevezünk.

Match Point

2011-06-16T02:13:00.000-07:00

A tenisz alapvetően egy végtelenül egyszerű játék. Kell hozzá egy játéktér, egy háló, kettő ütő, kettő játékos egymással szemben a hálók mögött és egy teniszlabda. Persze, egy így túl sarkos, hiszen léteznek ennél egyszerűbb sportok, de ez az urak sportja. Feltétlen az. Az angol arisztokrácia egyik legkedveltebb sporttevékenysége a tenisz, mint játék, vagy mint sportélmény. A játék lényege, hogy ki nyeri meg a több szettet és ez által végül a játékot, bebiztosítva győzelmét a meccslabdával. Ez a végső elem, a győzelem kulcsa a match point. A modern kori Woody Allen egyik legizgalmasabb filmje ez a 2005-ben forgatott mozi, mely a tenisz játékához híven a "Match Point" címet viseli. Nagyon jót tett Allen-nek, hogy a kétezres években voltaképpen Európába tette át székhelyét. Ez a váltás rengeteg új színnel, árnyalattal, élénkséggel gazdagította művészetét. A szarkasztikusabb énjének hátat fordítva előhozta magából a materialista filozófust is. Remek kis prológgal vezeti fel a későbbi egyre mélyebb rétegződésű történetet. A főhős, mint narrátor csendesen filozofálgat a szerencse hatalmáról és sokszínűségéről, miközben a képsorok alatt egy teniszjátszma éppen zajló képeit látjuk. Majd a hálót, ahogy megpattan a labda, majd megáll a levegőben�Vajon hová esik? Kinek lesz szerencséje végül?

Chris Wilton (Jonathan Rhys-Meyers) nem született gazdagnak. Még csak jómódúnak sem mondanám. Viszont határozott, céltudatos és kitartó. Lendülete van, akár egy teniszlabdának. Ez nagyon imponáló tud lenni, főleg, ha fiatal az ember és jóképű. A viszonylagos sportkarrier után szerencsét próbálni jön Londonba, munkát vállal egy, az elitnek fenntartott teniszklubban. Tanítványai mind a felső tízezer léha fiataljai közül kerülnek ki. Azaz leginkább közülük. Chris, ez a keményfejű ír, tényleg imponáló személyiség. Talán azért is, vagy ezért a legjobban, mert van benne egy nagy adag alkalmazkodási vágy ahhoz a közeghez, ahová álmai szerint egy napon majd tartozni szeretne. Voltaképpen már ez az árulkodó attitűd felvázolja szinte a teljes jellemképét, de Allen ezt azért idővel elmélyíti, árnyalja. A fiú, aki imádja az operát, teniszoktató létére. Vonzódik az orosz irodalomhoz, kiváltképp Dosztojevszkij munkáihoz. Sokszor látjuk, amint a "Bűn és bűnhődés-t" lapozgatja. A későbbi történet szempontjából szinte ironikusan. Már csak a nyitást, a szemében izzó tevékeny izgalmat hiányoljuk, de ezt is megkapjuk hamarosan. Megkapjuk hozzá a kiváltó okot, egy fiatal, szexi, amerikai színésznő alakjában. Nola Rice (Scarlett Johansson) Tom-nak (Matthew Goode), Chris egyik tanítványának (majd később sógorának) menyasszonyjelöltje. Ez a lány minden férfi álma. Titokban mindannyian ilyen nőre vágyunk. Szinte vibrál körötte a tér, megáll az idő a jelenlétében, felforrósodik a levegő. Igazi szexbomba, de nem köznapi értelemben. Nola rejtett, titkos vágyakat nyit ki a férfiakban, és ezt nem a közönségesség szintjén éri el, hanem a vágy, az ösztönök szintjén. Hihetetlen magas a szexus hatása, amit a környezetében lévő férfiakra gyakorol. Tegyük hozzá, hogy mindezt a vásznon Scarlett Johansson képében, aki a kétezres évek egyik meghatározó nőideálja. Nem mellesleg felnőve ezekhez a remek feladatokhoz, nagyon jó színésznő. Ezen hatás alól Chris sem vonhatja ki magát, és itt veszi a játszma kezdetét. A szinte Sorel-i megjátszásból egy Raszkolnyikov féle bűnbeesésbe vezeti magát. Együtt jár Tom húgával, Chloe-val (Emily Mortimer), de közben folyton Nola jár az eszében. A nőben rejlő végtelen erotika, túlfűtöttség izgatja. Ez a kettősség adja meg a történet alapfeszültségét, etikai ívét, morális képzeteinek kivetüléseit.

Gazdagság, jólét, tisztes élet, vagy a vad, féktelen mámor, de a folytonos küzdés, napi harc a megélhetésért? Aki egyszer beleszokott a jóba, nehezen szokik le arról. Az élet vagy a rendezői szándék végül úgy rendezi, hogy Nola Tom-mal való szakítása után titkos viszonyba kezd a már nős Chris-szel. Chris egyre feljebb lépked apósa cégénél a ranglétrán, közben egyre lejjebb süllyed a hazugságok, a képmutatás arctalan útvesztőiben. Bűn és bűnhődés, ugye emlékszünk még? Allen-nek mindig is erőssége volt a dialógus és a történetvezetés. Ebben a filmben ezt szinte a tökéletességig fokozza, kijátssza az egyes jelenetekben rejlő végtelen számú lehetőséget, mind érzelmileg, mind a színészi játékban(a színhely, London és környéke szintén remek terep ennek a kifordult ideának a bemutatására). Voltaképpen Dosztojevszkij polifonikus regényeinek technikáját alkalmazza. De mindeközben voltaképpen egy teniszjátszma részesei vagyunk. Egyenesen, szisztematikusan haladunk a játék vége felé, egészen a meccslabdáig. A játék végül igazán drámai véget ér, Chris Wilson egy szinte már-már Fausti alkuba hajlón feláldozza önmagát és személyiségét, a totális bűn és bűnelkövetés útjára lép. Persze, ezt az alkut ő szerette volna megkötni az égiekkel, vagy éppen a mélyben lévőkkel, de ha nem talál fogadóra egy szerva, akkor ott nem lesz játék. Chris végül elveszti a morális játszmát, amit egy épeszű ember a lelkéért nap, mint nap megvív, de elnyeri a tökéletes képmutatás álcáját, és a riasztó bűntelenség vérfoltos köpenyét. Allen ebben a polifonikus cselekményben rengeteg katarzis szerű élményt sodort finom, áttetsző halmazokba. Olyan halmazokba és eszmerendszerekbe, melyen manapság csak egyedül ő tud szót érteni a világgal, és ebben a világban ezt a nyelvet beszélő filmértő, filmszerető közönséggel. A "Match Point" félelmetes alkotás. Félelmetes mert teljes ízében korunk gyermeke, jelenlegi erkölcsi szintünk és tartásunk kiváló fokmérője. Aki szereti ezt az új, ezt a másik, ezt az európai Allen-t, ne hagyja ki, feltétlenül nézze meg ezt az alkotást. Aki pedig nem...az bízza a szerencsére magát. Nem lepődnék meg, ha az a szerencse e filmélmény átélése felé terelné az idegenkedők, berzenkedők gondolatait.

Presszó

2011-06-11T14:07:00.000-07:00

Presszó, presszókávé, presszózás. Egy letűnt kor ideái. Manapság már nincsenek klasszikus értelemben vett presszók. Van helyettük persze sok minden más. Kávézó, teaház, kocsma, pizzéria. A százforintos lebujoktól a cirádás tálon felszolgált osztrigáig minden létezik. De a presszók eltűnőben. Mi is az a presszó? Viszonylag könnyen meghatározható. Az ember lakóhelyéhez közeli italellátó egység, nem túl flancos kivitelben. Fontos a jó ár és a gyors, baráti kiszolgálás. A fő termék természetesen a kávé, de ugyanolyan erősséggel esnek latba az egyes szeszes italok is a fogyasztásnál. Az elfogyasztott italokhoz, ételként szendvics vagy pogácsa dukál. Nos, ez a presszó, értelmezésileg, helyrajzilag. A presszókban sok a törzsvendég, a személyzet, a tulaj általában névről ismer mindenkit. Így van ez Sas Tamás, 1998-ban a mozikba került, nagysikerű filmjében is. Mert ez a film országos siker volt. Talán nem is azért, mert jó helyen volt, jó időben, hiszen a történet és a figurák ugyan a jelent élik, de voltaképpen nem egy születő kor gyermekei. Inkább a múltból átmentett, átszenvedett történeteiket élik újra és újra át. Természetesen nem emberi roncsok ők, sőt, saját idealizált személyiségük voltaképpen nagyon emberközelivé, szerethetővé teszi őket. De a történetről egy picit később. Inkább mozduljunk el a rendezői szándék felé. Két alapgondolatról vagy éppen alap problémáról kell beszélnünk. Az egyik a történeti hitelesség. Ez ugye a szellemi vonal. A nehezebbik pálya. Sas finoman lavírozik ebben az útvesztőben, ügyesen veszi elő a kalapból a történetvezetés elemi szálaihoz rendelt képi világot. Akkor a képi világról. Ez a probléma fókuszpontja. Hiszen ez a film voltaképpen egyetlenegy kameraállásból van felvéve. A szereplők vagy be, vagy kimozognak a képből, de a kamera mozdulatlan marad a film nagy egészében. Ennek a technikai elemnek a megoldása, a jó megoldása, kulcsfontosságú. Sas saját bevallása szerint három hétig próbálgatta a megfelelő helyet, felvevő szöget, több száz kameraállást kipróbált, mikor a filmben alkalmazott pontra rátalált. Ezúton is dicséret illeti őt, nem volt ez elveszett munka, a kamera remek szögből mozgatja a figurákat. A másik fontos tényező, a szöveg, a forgatókönyv. Szeretek nagyokat csodálkozni, és meghajolni az alkotók nagysága előtt, ha belefutok egy-egy jobb szövegbe. író ember lévén pontosan tudom, hogy sokszor milyen nehéz küzdelem egy adott térben, helyben és időben egy adott térben, helyben lévő történet pontos (szakmailag pontos) megalkotása. Le a kalappal Németh Gábor és Sas Tamás előtt, a Presszó című film szövegkönyve fantasztikusan jó. Nem különben a karakterek. Amilyen minimál a film formai világa, olyan nyitott terekbe érkeznek és érkeztetnek a jellemek. A történet magját három nő egymással való kapcsolata képezi. Három barátnőről van szó. Az ő törzshelyük (is) ez a presszó, ahol a cselekmény végbe megy. Az ő köznapiságuk, naivitásuk, szószátyárságuk, élni tudásuk mozgatja a történet egyéb szálakon futó elemeit is. Három különböző karakter, szinte azonos életérzéssel. Bori, az elvált értelmiségi, aki folyton önértékelési gondokkal küzd (Fullajtár Andrea remek alakításában, akibe ezen film alapján nem kissé beleszerelmesedtem, és e szerelem az ilyen attitűddel rendelkező hölgyek iránt az óta is tart), a komolyabb gondolkodású Anna, aki gyermekét egyedül neveli (Söptei Andrea), és végül Dóri, a kozmetikusnő, aki úgy szereti élvezni az életet, ahogy van (Kecskés Karina tökéletesen hozza a karaktert). Az ő találkáik révén nyerünk közelebbi bepillantást ennek a belvárosi presszónak a mindennapjaiba. Természetesen a remek dialógus, a szöveg tengernyi lehetőséget ad a bonyolításra, amivel a rendező remek érzékkel él, és nem visszaél. Ez nagyon fontos. Sas figyel arra, hogy ne menjen bele vállalhatatlan döntésekbe, történeten kívüli szellemi fantazmagóriák felesleges megjelenítésébe. Bár a film költségvetése igen alacsony számot mutat, mégis a felvonultatott színészek száma és a színészi munka, színészi játék nagyon magas színvonalú. Látható, hogy egy szakmai és szellemi közösség együttes munkájának eredménye lett ez az alkotás. Kisebb szerepekben is olyan nagyságokat látunk, mint Máté Gábor, Lázár Kati, Benedek Miklós, Rajkai Zoltán vagy éppen Bán János. Az ő játékuk teszi igazán mély érzésűvé, a pályakezdő színészek által játszott alaptörténetet. Sok idő telt ez a Presszó forgatása óta. A pályakezdő színészek, színésznők az óta országos ismertségre tettek szert, sőt, van, aki közülük több díjnyertes film alkotója, rendezője. (Hajdu Szabolcsról beszélek, aki a filmben Dóra nemtörődöm, drogos öccsét játssza) Más vonalon elindulva, a magyar tévé nemrégiben egy több részes sorozatot is műsorra tűzött ennek a filmnek az alapötlete során, kissé modernizált elemekkel. Tehát, ez a stílusteremtő alkotás beitta magát az emberi lélekbe, sokszor ott motoszkál a fejekben, a maga egyszerű, őszinte mivoltában. Jó lenne, ha Sas Tamás egyszer még vissza tudna térni az ilyen alkotásokban tevékenyen részt vevő valamikori önmagához. A film a modernkori magyar film egyik kiemelkedő alkotása, igazi unikum, aki teheti, ne hagyja ki. Pár száz forintért fellelhető egyes nagyáruházak DVD turkálóiban. A legolcsóbb módja ez az értelmes, tartalmas szórakozásnak.

fura fejű indián

2011-06-11T02:46:00.000-07:00

fura fejű indián a nagyapám
esténként négykézláb mászik a zongorán
csupa láb, csupa kar, valamit akar
a másik szobában csendesen maszturbál nagyanyám

fura fejű indián a nagyapám
ellopta egy éjjel a fapipám
ez nekem igen rosszul esett
főleg, hogy tomahawkkal nekem esett

fura fejű indián a nagyapám
sokkal furább fejű, mint apám
díszes tollak virítanak hajzatán
nagy törzsfőnök volt hajdanán

fura fejű indián a nagyapám
őszes fürtje közt őszi köd szitál
esténként négykézláb mászik a zongorán
ősi totemállat az én nagyapám

Az utolsó uszályos

2011-06-10T01:22:00.000-07:00

Már egy hete tudtam, hogy haldoklik. Közönyösen fogadtam a hírt, mint apám halálakor. Nekem az öreg és a fater egy történet. Vele voltam, mikor megismertem, és apám temetésén láttam utoljára. Ennek éppen tíz éve. Tudtam róla, persze, hogyan él és miként, anyám sokszor meglátogatta, mesélt róla nekem is. Elmondta mi a helyzet, hogy mi történt mikor leállt a gyár, hogyan nyugdíjazták, hogyan tették félre. Minden szavában keserűség bujkált. Anyám eleve egy szorongó lélek, talán ezért is beszél általában csak a problémákról. Ezt látja, ebben él. Unalmas, semmitmondó életet kreál magának, pedig… Pedig tele van történettel, élettel, múlttal, mesékkel. Eltüntette magában. Slussz – passz sose volt. De aki tíz testvér társaságában nő fel falun, annak lehetetlen, hogy ne legyenek emlékei, történetei. Nekem ezekről sosem mesélt, még gyermekkoromban sem. Úgy nőttem fel, hogy nem tudtam meg igazából ki is az én anyám. Egy-egy foszlányt, emléket felcsippentettem, mint tyúk az udvaron a magokat, mikor keresztanyáméknál töltöttem a nyarat egészen iskolakezdésig, de mintha az én anyám lett volna a család fekete báránya, senki sem beszélt róla hosszabban, pár szóval elintézték általában a dolgot, még nagyanyám is, pedig ő igen beszédes asszony. Borisz apóról viszont mindig, mindent tudtam. Korrekt tájékoztatásban részesültem. Az öreget nyugdíjazták. Imre bácsinak isiásza van. Kezd megsüketülni. Már alig olvas, mostanában nagyon fáradékony. Meghalt Berci kutya, pedig nagyon szerette az öreg, nagyon bánatos emiatt. Vittem neki egy macskát a kutya helyett, örült neki. A macska megfialt, most kilenc kismacskával él együtt az öreg, benépesült a ház, tudod az uszály. Megromlott a látása és a hallása, a szívével is gondok adódtak. Megőrült a kisöreg, egymaga szegecsezte újra az egész fedélzetet, majd belé vakult, két hétig nem mehetett napvilágra, az orvos eltiltotta az erős fénytől. Hiszen tudod, mindig szerel valamit. A minap is, megyek hozzá, ház nem azt látom, hogy a létra tetején lóg, és éppen a felépítmény tetejét kátrányozza újra. A szívem majd megállt. Nyolcvanöt éves, egy rossz mozdulat, és kampec, még a vízbe esik nekem a bolondja. Ezekkel a rigmusokkal traktált. De mégis jó volt hallani. Hogy van, hogy él, hogy létezik. Hálátlan fiú. Ezt is mondta anyám. Ez volt az egyetlen igazsága. Tényleg hálátlan voltam Borisz apóval szemben. Embertől, még nem kaptam annyi értő szót, fegyelmet, emberséget, mint az öregtől. Tágabb értelemben ő nevelt fel. A fiának tartott. Nyaranta szinte minden percet vele és nála töltöttem. Az uszályon. Ó, kapitány, kapitányom. Matróz mivoltom ugyan, annyiban kimerült, hogy kétnaponta felsúroltam a fedélzetet, és meglocsoltam a virágokat, de mégiscsak úgy éreztem, hogy egy hajón teljesítek szolgálatot, hiszen az uszály tényleg hajónak volt minősítve. Négyszáz tonnás uszály, gyártási év 1960. Belvízi hajózásban vett részt egészen 1990-ig, amikor az öreggel együtt nyugdíjazták. Ide vontatták, Újpestre, a halott hajók dokkjába, ahogy a gyárban nevezték ezt a vas monstrumokból álló fém szigetet. Hat-nyolc kiszuperált uszály tengette itt végnapjait, de nem mindegyiknek volt lakója, olyan lakója, mint Borisz bácsi, meg pláne nem. Délutáni szieszta idején, amikor a bácsi pihenőre fogta, én át- átlopóztam más hajókra is és birtokba vettem őket. Egész flottát tartottam uralmam alatt. Voltak a jók meg a rosszak, ahogyan az életben is. A jók voltunk mi, mármint az uszályosok, a rosszak pedig az ellenség. Ők mindig más alakban bukkantak fel, hol így, hol úgy. A győzelem sosem volt kérdéses, csak néha hosszabban eltartott, míg elűztük a pogányokat. Nagyanyám hívta így a nem vallásos embereket és a huligánokat. A huligánokat én is utáltam, így lettek ők az ellenség. Néha beették magukat a váramba, és ott portyáztak. Valóságos értelemben. Szívták a ragasztót. Meg a csavarlazítót. Bódult állapotban ténferegtek a fedélzeten, nyakuk köré dobták a mentőövet, és röhögtek, nevettek, ordítottak, dobálóztak. Némelyik kihajolt a korláton, át egészen a víz fölé, és onnan kurjongatott. Sok esetben megtisztelte a vizet hányásával. Undorító volt. Leginkább úgy védekeztem ellenük, hogy rájuk uszítottam a kutyákat. Régebben sok kutyája volt az öregnek, egy egész falka. Aztán ez megszűnt. Elszöktek, elhulltak, megmérgezték őket, ki hogyan végezte. A Berci kutya bírta a legtovább, az vagy tizenöt évig az apó mellett szolgált. Nagy, melák bernáthegyi volt, szép barna szemmel. Mindenki félt tőle, pedig ha igaz embernek érzett, nem bántott. Olyan jámbor volt, hogy azt is hagyta, dögönyözzem bátran, fülét cibáljam, ugráltassam, mint egy bakkecskét. Tényleg jámbor jószág volt, társam volt mindenben, de főleg a pogányok kiűzésében. Tiszteletünkre, a győzelemre sok esetben megszólaltak a közeli harangok. Ez persze nem volt igaz, csak misére invitálta a híveket, de a harangszót mi a magunk győzelmének ünneplésének tudtuk be. A kutya csak állt kikerekedett szemmel, fülelt, mint aki álmot lát, vagy éppen vadat cserkész be, nagyokat vakkantott, kétszer megfordult a tengelye körül, pedig egy ilyen böszme állatnál ez nem volt könnyű, majd leült és felém fordult. Kockacukorra várt a szemtelenje, mert tudta, hogy mindig van nálam és a győzelemhez hozzátartozik a díjazás is, a zsold. Sosem tévesztettem meg. A barátait nem csapja be az ember. A barátait nem csapja be az ember? Most ez a mondat cseng vissza állandó jelleggel fülemben. Én becsaptam az öreget, vagy csak felnőttem? Minden megy a maga útján, nem igaz? Én felnőttem, elhagytam gyermeki mivoltomat és munkát, hivatást, egzisztenciát vállaltam. Borisz apó, meg csak Borisz apó maradt. Nem is tudott más lenni, nem is akart más lenni. Amikor felnő az ember, megemberesedik, sok dologgal leszámol, vagy éppen elszámol az életében. Pergővé, feszessé válnak a mindennapjai, nem ér rá arra, hogy a pillanatoknak éljen, tervezgetni kezd. Házat, autót, feleséget, gyereket. Keresi a mintákat, másolni próbálja a múltat, de egyben újratervezni a jövőt. Csak nem elkövetni azokat a hibákat, amiket a szüleim elkövettek. Közben pedig hibát – hibára halmoz. Itt van ez is. Én meg az öreg. Láthatatlan kapocs fűz össze minket, és mégis ki az, aki feléje sem nézett már tíz év óta? A hálátlan fiú, igen, pontosan ő az. Este van, fojtogató őszi eső szemerkél, párás, ködös az idő. „Megölte valaki magát,Az hozta ezt a rút időt.”

Sétálni indulok, fejemben ezer gondolat. Nem tudom, merre vezetnek lépteim, nem érzékelem sem az időt, sem a teret, csak megyek. Megyek, és tudom sehová sem érkezem. Talán mégis, talán van út visszafelé. A környék ismerős, szinte semmit sem változott. A tölgyfák sora mellett kis kőfal vezet a lejáróhoz. A járda új, friss betonból, bicikli út vezet rajta a város felé. A parton elhagyott csónakok fekszenek a móló sötétjében. Némelyikben térdig áll a víz. Folyásnak ellenirányban lépdelek, csípős szél marja arcom. Az utca néptelen, a nevem névtelen. S ím, itt- e kő, a macskakő. Itt kell lemenni a dokkhoz. Meg kéne állnom, ne tovább. Egy ember, aki keresi a múltját? Nevetséges. Szánalmas és nevetséges, ezen apám is jót röhögne. Vele voltam itt először. Emlékszem, nyár volt, horgászok ültek végig a parton, ki sámlin, némelyik horgász székben, ki csak úgy guggolva, oda-odakérdezett feléjük, szakikám, van kapás, harapnak a halak? Majd estére jobban jönnek, jött egy-egy válasz, ilyen melegben a kövek mögé bújnak, csak a keszeg sütteti magát a napon, mást nem tesz az istenadta, rángatja a cájgot, rángatja, de csak játszik a horoggal. Aztán sör van elég? Az van. Nem baj, hogy nem harapnak, én nekik szurkolok, mármint az a jó, ha egy-nulla a halaknak. A horgász úgyis fene egy forma, biztosan kiegyenlít. Hideg van, szinte harapom a levegőt. A lámpafény rávetül arcomra, meg-megvilágítja. A dokkot nézem, a rozsdamarta hajótesteket. Szép sorban itt van mind, mint akkor. A vontatott uszályok, a tolóhajók, a bárkák. Testük fénylik a sötétben. Az egyik felépítményben, a rakterület feletti részben, az egyik négyszáz tonnáson homályló lámpafény dereng. A kéményből szürke füst száll az ég felé. Rádió hangja szól. Egészen közel megyek, szinte hallom, ahogyan lefekvéshez készülődik az élet odabent. Borzongató érzés az apó közelsége. Borzongatóan szép. Olcsó dohány illata csapja meg orrom, egy öreg, elgyötört test jelenik meg a fedélzeten. Köhécsel, krákog, csoszog, és berzenkedik a hidegre fordult idő miatt, majd a korlátra hajol, és a valamikori hajógyár épületének sötétjébe veszik tekintete. Újra álmodik. Újra a vízen van, szeli a habokat, hé, hahó, horgonyt fel, vigyázat, indulunk! Keze talán most éppen a hajókürt felé nyúl, meghúzza, jó erősen, szalutál, majd a kormánykereket fordítja megfelelő irányba. Kezével finoman int a kikötőben maradtaknak, au revoir, ég veletek, fehér sapkája meg-megbillen az ébredező szélben… szeme aprókat jelez a kikötőbe érkező bárkáknak. Hirtelen felébred az álomból, szívéhez kap, összeesik. Kezével görcsösen markolja a hajókötelet, de csak egy percig, egy pillanatig talán, aztán tagjai újra ernyedtté válnak, megpihen. Ő már megérkezett. A fedélzetre sietek, karomba veszem a súlytalanná lett öreg testet. Ősz fürtjeit a megtépázott idő sem tudta fénytelenné tenni, finoman barázdált arcát a ráncok sem csúfították el, él még, él igen. De már csak bennem. Végtelen vizekre hajózott, az élet végtelen nagy rakományaival. Kétszer húzom meg a hajókürtöt. Éles hangja szilánkosra töri az éjszaka fényeit. Alattunk a rozsdás uszály meg-megbillen a szél fodrozta hullámokon.

Borisz

2011-06-09T12:57:00.001-07:00

Nem is akartam aznap a srácokkal tartani. Bár az idő jó volt, a nyár közepét éltük, de délutánra felhősödést ígértek a meteorológusok a tévében. Nagyon komolyan vettem őket, okos, felkészült emberek benyomását keltették, kezükkel széles köröket formáltak, úgy mutatták, hogy az egyes áramlatok, miegymás, számomra ismeretlen szakszavak, milyen ciklonokat és anticiklonokat idéznek elő hazánk és a környező országok időjárásában.

- Maradjál már! – förmedt rám Krausz – itthon akarsz ücsörögni ebben a dög melegben? Nem lesz itt eső, de még csak esőcske sem, anyám szerint aszály van, kiégett a búza a földeken.

- Ja, a búza. Az bizony kiégett. – helyeselt Novák.

- Anticiklon várható, meg veretes záporok. A tévé is bemondta. – tromfoltam.

- Nekem nyóc, a szúnyogon leszünk, ha mégis meggondolnád magad. A hetes ugratónál kezdünk, aztán elnyargalunk a kertek alatt az összekötőig, ott megyünk le a szigetre. Találtam valami izgalmasat, meg akarom nézni. Novák indulunk?

Novák igen csenevész kölök volt, arca sápadt, mellkasa horpadt, mindig volt valami, ami megköhögtette, sokat betegeskedett, volt, hogy félévig kimaradt a suliból. Olyan minden mindegy alapon tartott velünk általában, az apja a béemben csúcsgóré, alig van otthon, az anyja dramaturg a vígben (ő szokta így mondani), dettó alig látni otthon. Kulcsos gyerek, akárcsak mi. A Krausz a másik véglet. Együtt járunk edzésre. Igazi kis vasgyúró, minden házi versenyen előttem végez, Dezső bácsi szerint a jövő nagy tehetsége, leendő világbajnok. Tény, hogy többször fektetett már két vállra az edzéseken.

- Na, szevasz! – dörmögte Krausz, Novák csak hümmögött mellé, aztán bringára pattantak. Szevasztok, úgyis eső lesz.

Aztán nem lett. Átverés áldozata lettem. Időközben beszéltem nagyival is, akinek szintén elmondtam, hogy szar lesz az idő, minek mennék át, hagyjál már nagyikám. Lekváros palacsinta, diós kifli. Friss briós. Oké, holnap is van nap, nem? Nagyi nem volt, olyan klasszikus nagyi. Szabad szájú, fiatalos nőnek tartották a szomszédok, a rokonok, az ismerősök. Tény, ami a szívén az a száján. Le is teremtett.

- Sokat vagy a tévé előtt, az a te bajod. Majd jól elromlik a szemed. Nem lesz eső, a barométer most imponál. A kislány kint van, a vadász bent. Majd megeszik ezt a sok süteményt a macskák, meg a galambok. Azok meg is érdemlik.

Mindig ezzel cukkolt. Általa lettem ilyen bélpoklos. Még jó, hogy heti három edzést vállaltam mostanság, a régi heti kettő helyett. Lajos bá nem szereti a pocakos gyereket, elég baja van szegény Málcsiknak, akit dundorovnak, bélgézának csúfolnak a többiek, Lajos bá meg állandó jelleggel, plusz feladatokkal látja el.

- Húsz fekvő, bélgéza. Három kör a teremben kispacák. Ötven guggolás, kar a test mellet tíz centivel, az anyád szentségit. – így pattogtatja edzéseken a szerencsétlent.

Állítólag, ezt Vermes mondta, bajnokot akar faragni ebből a melákból, mert alkatilag az isten is birkózónak teremtette, csak munkára fogni, az a piszok nehéz. Ezt a beszélgetést hallgatta ki a Vermes, amikor az irodában Dezső bá akváriumát pucolta. Szép halai voltak az öregnek, nem afféle guppik, mint nálunk otthon. Kínai harcos halak, zebrasügér, vitorlás halak. A Vermes pechjére az öreg nagy halbuzi volt (ő hívta így), három akváriumot tartott az irodájában.

Szóval, a nagyi szerint nem lesz eső. Még csak rossz idő sem. Nyár van, tipikus nyári nap, felhőtlen az ég, némi szél van ugyan, de nem veszélyes. De a srácokat már lemondtam, ciki lenne utánuk menni. Már látom előre a Novák pofáját, na, mi van hapsikám, esőkabát, sapka, sál? Inkább olvasok. A Pál utcai fiúk, írta Molnár Ferenc. Nyári kötelező olvasmány. Nemecsek a hős. Éppen ott tartok, ahol másodjára fürdik meg, csak úgy ruhásan. Nem csoda, hogy megfázott. Csenevész, erőtlen gyerek. Így emlékszem a filmre is. Akkor minek olvasom? Unatkozom. Tényleg unatkozom. Kit érdekel a Krausz?

Mire kiértem az ugratóhoz, már nem voltak ott. Úgy tettem, ahogy mondták, és a sziget felé vettem az irányt. Pár perc alatt a hídon voltam, onnan a hajógyár melletti lejárón máris a szúnyogon. Jobbra indultam a vízművek felé, balra a kocsmák vannak, oda csak brahiból megyünk, ha megyünk. Jobbra van az élet, meg a félmeztelenül napozó lányok. Lassan tekertem, néztem kik vannak a parton. De semmi mozgás. Munkanap van, kevesebb a napozó, kevesebb a leskelődő. Az egyik bokor mögül furcsa zajt hallottam.

- Pszt!

Odafordultam, de nem láttam senkit. Megálltam a bringával. Figyeltem. Aztán újra.

- Pszt! Te bambalimba!

Na, ez már Krausz rekedtes hangja volt.

- Merre vagytok? – súgtam.

- Balra, négyes bokor, itt rezegtetem, nem látooood? – közben idétlenül huhogott mellé.

- Mi van? Mit bujkáltok?

- Itt a titok, megtaláltam. – felelte.

- Ja, a titok. Az itt van. Baromira nagy titok, Krausz. Kurva szúnyogok. – ez meg a Novák hangja volt.

Besurrantam melléjük. Alig volt hely, egy kőfal mellett guggoltunk, Krausz háta mögött rozsdás vasajtó.

- Nyitva van, mögötte már a hajógyár van. Bemegyünk. Ezt kerestem. Ilyenkor melóznak a műhelyekben, de a dokkokban a bent álló hajókra senki sem figyel.

- Ha fülön csípnek, kidobnak. – mondtam okosan.

- Akkor ne gyere. Ha beszari vagy, ne gyere. – fennhéjázott Krausz.

De közben már nyitotta az ajtót. A lakat helye még világlott, valószínűleg a srácok verték le róla nemrégiben. Könnyen kinyílt, bár csak résnyire, de ez a kevés gyerektest, ami mi voltunk, könnyen átcsusszanhatott közte. Egy pillanat és bent voltunk. A gyár ott volt előttünk. Magyar hajózási részvénytársaság. Egyszer már jártam itt, de ezt a srácok nem tudhatták. Vagy két éve. Apa hozott be ide a motorján. Itt dolgozott egy haverja, hozzá jöttünk be. Az Imre bácsi, de mindenki csak Borisznak hívta. Az orosz front miatt, meg az orosz pálinka miatt. Fogalmam sincs, hogy ez a kettő mit jelent, és hogy mi közötte az összefüggés. Borisz bácsi, kicsi, köpcös ember volt, tömzsi ujjaival állandóan hadonászott, télen-nyáron halásznadrágot hordott, és csíkos trikót. Mindig pipázott. Kis, vékony fapipája volt, olcsó dohányt használt, a pipa szára feketéllett az olajtól, ami a munka során az öreg kezeire tapadt.

- Szevasz, Zoltánom! Draszvújtye! Könnyen idetaláltatok? Néha azt érzem, az isten háta mögött van ez a hely, pedig ez itt a magyar főváros. – jött elénk lelkendezve.

Apám jókedvűen szállt le a motorról, engem is leemelt maga mögül, ott topogtam sután mellette.

- Szerbusz, Borisz bátyám! Ugyan, ne gondold, hiszen tudod te is, itt nőttem fel, apával meg együtt gályáztatok az Izzóban a népfront idején. Vagy már elfeledted? – nevetett fel apám is.

- Nem, nem, Károly jó ember volt, csak kissé bolsevik. De tudott inni, mentségére legyen szólva. – ő is nevetett.

Gurgulázó, játékos nevetése volt. Ahogy ott nevettek apámmal, nekem is nevethetnékem támadt, de az volt köztünk a különbség, hogy ők tudták min röhögnek, én meg csak rajtuk heherésztem, ahogyan nevettek. Tipikus gyermek idea, szégyenlősbe hajló önreflexió.

Aztán, amilyen gyorsan jókedvük lett, olyan gyorsan elkomorultak.

- Itt van nálad? Elhoztad mindet? Az egész csomagot? – kérdezte halkan.

- Nem, ez az első fele, a nyomda lassan dolgozik. Két nap múlva hozom a többit, ugyanígy munkaidőben, hogy ne legyen feltűnő. Egy hét múlva kell kint lennie a röplapoknak a postaládákban. Este csináljátok, nyolc után. A híradóra bemennek a zsaruk az őrsre, alig vannak olyankor kint az utcán. – súgta vissza apám.

- Rendben. Add ide.

Apám a motorhoz lépett, és egy dobozt oldott le róla, amit korábban induláskor kötözött fel rá. Titokban azt reméltem ajándék nekem, de ettől a szép gondolattól most kénytelen voltam megválni.

- Kacsák. Frissen vágott tanyasi szárnyasok. Szpaszíva, szpaszíva. Hogy fog örülni ennek az asszony! Harasó, brato, harasó. – mondta lelkendezve.

Hátat fordított nekünk, és komótosan elballagott a csomaggal. Egy perc sem telt belé, máris újra előttünk állt.

- Vodka, torok öblögető. Vigyed és igyad, barátom. Hideg orosz estéken a legjobb barát. – felelte dörmögve.

Borisz bácsi, rosszul tetszik tudni, nyár van, forró meleg nyár, ez meg itten Magyarország. Apa meg különben se igyon, olyankor agresszívvá válik, láttam a nagyinál, nem jó ez, tessék elhinni. Anya aznap éjjel, amikor a balhé volt sokat sírt.

- Köszönöm, Borisz bátyám, ég áldjon, a Horváth holnap telefonál a másik ügyben, ide a gyárba, tíz óra körül, legyél a főporta közelében. Üdvözlet Ányecskának, puszilom Larisza Ivanovnát! – közben már búcsúléptekkel a motor felé indultunk.

Ez a medve ember, ez a széplelkű orosz közben a pipáját rágta, és hevesen integetett. Azt láttam rajta szívesen megölelné és megropogtatná apám csontjait, de így a napon, munkaidőben, idegen szemek előtt férfiember nem tesz ilyet. Többet nem láttam Borisz bácsit, nem járt át hozzánk, apa sem beszélt róla sohasem. Lehet, már nem is dolgozik itt, lehet régen nyugdíjba küldték.

- A szárnyashajót keressétek! – súgta Krausz, visszazökkentve engem is a valóságba – kettő van belőle, de egy mindig utasokat visz, egy meg bent marad, pihen. Ott a kajütben, a konyha részen mindig tartanak kaját. – suttogta.

Novák persze megint köhögni kezdett, majd kiszakadt a tüdeje, nesze neked csend. Krausz a földre nyomta, úgy próbálta elfojtani a krákogást, a hörgőit csendre bírni szegény Nováknak.

- Kuss, te tüdőbajos, lebuktatsz mindenkit! – sziszegte.

De még sokáig puffogott, kaffogott szegény Novák tüdeje, le is maradt tőlünk, mi előrenyomultunk Krausszal.

- Ott, a teherhajó mögött, az egy szárnyas nem? Látod milyen hegyes az orra? – súgta.

Nem láttam én semmit, be voltam tojva. Köröttünk zengett az üzem, kattogtak a kalapácsok, szálltak a fémforgácsok, a szerviz úton autók haladtak mellettünk, a belső nyomvágányon kisméretű vonat robogott el. Kész csoda, hogy eddig nem buktunk le, micsoda hülye ötlet volt ez. De közben meg arra gondoltam, hogy milyen üres és céltalan volt ez a nyár. Szinte semmi sem történt. Jó, voltam Bécsben három napot, keresztanyunál két hetet, anya kapott beutalót Szepezdre, az volt egy hét. De mindet untam. Sehol sem éreztem azt, hogy hűde. Pedig egy gyereknek nyaraláson ezt kell éreznie, hogy hűde. De tényleg semmi. Zéró. Itt most viszont rendesen izgultam. Kivert a veríték, a szívem hangosabban dobogott, zihált a tüdőm, megemelkedett a pulzusom. Jó volt. Sokkal jobb, mint amikor a paplakba lopóztunk be cseresznyét lopni. Persze a Nándi bácsi, az ország leghülyébb lelkésze résen volt, és úgy kapta fülön szegény Novákot, hogy az egészen a kertkapuig a földet súrolta ijedtében. Mi a Krausszal szaladtunk amerre láttunk. Bivalyerős ürge ez a Nándi bácsi.

- Gyere, itt átvágunk! – adta ki a parancsot Krausz. – Novák hol van?

- Lemaradt, zihál, mint egy ló – feleltem.

- Az ökör. Mindegy, nem várjuk meg, majd az ajtónál találkozunk, ha lebukik, az ő baja. A faterja nagyfej a hivatalban, majd kirántja a kakiból – súgta cinikusan.

Átmásztunk egy nagy huzalkötegen, mindegyik drót akkora volt, mint a karom. Aztán üres hordók mellé kuporodtunk, ott vártuk ki a megfelelő alkalmat. Ami el is jött. Pár munkás, és egy öltönyös fickó lépdelt el mellettünk, vidáman nevetve, a melósok szendvicset majszolgattak, az öltönyös kávét kortyolgatott.

- Ezek a szárnyasról jöttek, onnan van a kaja. – lelkendezett Krausz.

Megvártuk, míg eltávolodnak és a közelben horgonyzó hajó felé vettük az irányt. Tényleg nem volt messzebb, mint ötven méter. Felosontunk a feljáróra, alattunk zöldellt a Duna, lenéztem hirtelen, kisebb halakat véltem felfedezni, a kövek között surrantak el. Krausz ráncigálta a karomat közben.

- Hülye vagy? Osztálykiránduláson érzed magad? Nyomás! – adta ki a parancsot.

Pár lépést tettünk, és máris a hajón voltunk. Éreztük, ahogy himbálózik, remegteti a víz. A parton mindig ilyenek a kisebb testű hajók, nincs ellensúly. Balra indultunk, arra vannak a kabinok. Rádió hangja szólt az éterben, melankolikus dallamok. „ Nem szeret engem az én babám, nem számíthatok rá…” A Krausz ment elől, én követtem. Szorosan a fal mellé lapultunk, olyanok voltunk, mint két árnyék a tűző napon. „ János legyen, fent a János-hegyen estére odavárom...” Sült hús illata csapta meg az orrom, tepsiben sercegő hús illata. Igaza volt ennek a Krausznak. Ránéztem, láttam mosolyra fordul arca, a hasára tette kezét, tenyerével köröket formázott, mint aki már ideje előtt jóllakott, már csak a gondolattal is. Kezdtem éhes lenni, igencsak.

Hirtelen olcsó dohány illata csapta meg az orrom. Ismerős illat volt, de nem tudtam hova tenni. Aztán beszélgetés hangjaira lettünk figyelmesek. Egy felnőtt és egy gyerek beszélgetett. Sakkoztak.

- Futó lép f4-re, aztán ez így egy sakk! – dörmögte egy borízű hang.

- Nem úgy van az, Borisz bácsi, oda a futóval nem léphet. Az előbb is csalt, amikor levette a bástyájával a parasztomat. Nagyapa tanította meg a szabályokat a múlt nyáron, náluk, lent falun. – felelt rá egy csengő gyermekhang.

Ez a Novák. Kurvaélet, ez biztos, hogy a Novák. Ezt felfedezték! Összenéztünk a Krausszal. Fussunk, vagy mi legyen?

- Jól van, kis brato, néked legyen igazad, Borisz apó nem lépni futó f4, Borisz inkább lépni futójával h2-re – hebegte Borisz apó.

- Na, ez így már a helyén van. Akkor, viszont ha nem bánja leveszem az egyik bástyáját, mivel védtelenné vált.

Hallottuk, ahogyan Borisz apó bástyája megsemmisül.

- Te, ez játszik az egyik ittenivel, és nem is bántja. Haverkodnak. – bökött oldalba a Krausz.

Hallom, Krausz, hogyne hallanám. Elveri az öreget sakkban, mint a pinty. Hiába, Novák nagyagy, a suliban is osztályelső. Vagy tíz percig álltunk ott a Krausszal és csendben néztük, ahogy Novák bemattolja az öreget. Köröttünk minden csendesnek mutatkozott, csak a gépek zakatolása törte meg a csendet. Integető, mosolygó a hajó előtt elhaladó kajakosok ébresztettek fel minket ebből a ritmikus nyugalomból.

Már nem féltünk.

Pop, csajok, satöbbi

2011-06-08T12:27:00.000-07:00

Különcnek lenni jó? Különcnek lenni érdemes? Nick Hornby szókimondó, újszerű, érdekes vonalvezetésű regénye ezekre az egyszerű kérdésre keresi a választ. És hogy mikor érkeznek ezek a kérdések először? Úgy harminc körül. Az ember mellől kikopnak a gimis haverok, munkába állnak, karriert építenek, netán családot teremtenek, egzisztenciát. És a különc? A különc bizony nem változik. Ő az, aki a múltra emlékezteti ezeket a jelenbe öregedett valamikori tinédzsereket. Harminc után jön a nagy választóvíz. Menni vagy maradni. Belépni a felnőttkorba, komolyan venni a dolgokat, vagy továbbra is sodródni, haladni az árral, haladni a történésekkel. Rob Gordon éppen ezt a válaszútra lépő vagy nem lépő korszakát éli. Rob a baráti körben az érdekes srác, akiben van valami. Értelmes, van humora, viszonylag jóképű, nem rendelkezik unalmas elvárásokkal, ha kell megértő, ha kell dühös, ha kell, lelép. Bár, ez utóbbi nem teljesen igaz. Igazából általában őt hagyják faképnél. Így történik ez most is. Laura, a barátnője bejelenti, hogy elhagyja. Más esetben ez a normál történések szerint zajlana, Rob engedné, hogy elhagyják. De most nem normál eset van. Most választóvíz helyzet keletkezik. Rob felteszi magának a kérdést: Miért hagynak el mindig a nők? Milyen okok, indokok vezérlik őket? Voltaképpen ezt kérdezi magától: Miért nem jó velem? És ez a kérdés kiborítja, padlóra küldi. Beárnyékolja ez idáig sem túl fényes életét. Vagy másnak nem fényes, ez megítélés kérdése. Rob Gordon egy külvárosi lemezbolt tulajdonosa, tele érdekes és értékes zenékkel, és érdekes és értékes vásárlókkal. Leginkább a zene (ezen belül a jó, igényes zene) fanatikusai járnak be hozzá, kincsekre bányászni. Mint ahogy ő maga is magas fokon gyakorolja a zene iránti műélvezet minden apró élményét, lehetőségét. Persze, ezt nem egyedül teszi. Saját szubkultúrája csapódik hozzá ebben a létformában, a zene ikrek személyében, akik, ahogy Rob mondja, kisegítenek pár napot egy héten, de voltaképpen állandóan ott eszi a fene őket a lemezboltban. De ebben a felháborodásban, tettetett haragban voltaképpen semmi önzés sincs. Rob számára elemi fontosságú ez a szellemi háttér. Némi underground környezet, habókos barátok, átmulatott éjszakák, könnyű nappalok. Ez Rob Gordon élete. Mindaddig, amíg Laura el nem hagyja, és fel nem teszi magának azt az ominózus kérdést. Ez után a kérdés után már nincs megállás. A kérdésre választ kell kapni. Hamar. Gyorsan. Azonnal. Top ötös listáját hívja segítségül. Annak az öt lánynak a nevét és jellemét, akik valamikor elhagyták, csúnyán átverték őt, összetörték szívét. Igen, jól gondolod kedves olvasó, Rob egy igazi romantikus álmodozó. Sőt, több annál. Egy kamasz-szívű álmodozó. Hát mire megy egy felnőtt férfi pár délibábnak tetsző álomképpel?

Nick Hornby 1995-ben megjelent regénye az alapja a Stephen Frears által rendezett filmnek, ami a 2000-es évben került a mozikba. Mitől lett vajon ilyen sikeres maga a könyv, és utána az ebből készült filmvásznon kibontakozó történet? Erre a kérdésre létezik egy egyszerű és egy bonyolult magyarázat. A bonyolult válasz különböző rétegződésű irodalmi szakkifejezéseket, stílusjegyeket használna, citálna elő, bizonygatva Hornby nagyszerűségét abbéli viszonylatban, hogy képes volt megújítani, új színben feltüntetni az éppen sokadik kimúlására készülő posztmodern regényt. Mi ne ezen az úton induljunk el. Van egyszerűbb, ámde izgalmasabb megközelítés is. Mégpedig az, hogy Hornby szerette életének e részét, ezt az oldalát, és ezt a regényt szinte szerelemből követte el. Kitárta tenyerét és összetapsolta egy pillanat alatt szeretett emlékképeit, majd leírta őket. A maguk valóságában, élethelyzetében. Ez a regény legerősebb pontja. Persze, remek szakmai, irodalomtechnikai trükkökkel is operál. Mint a belső monológ, a hangos értekezések, a dialógusokra épülő érzelmi reflexiók. Ha olvassuk a regényt, vagy éppen a filmet nézzük, azt vesszük észre, hogy voltaképpen egy percre sem unatkozunk. Mert ahol mégis megülne, vagy leülne egy percre, egy pillanatra a történet, az is a játék része marad, az egységes egész pontosan odaillő darabja. De térjünk vissza a történethez. A film béli történethez, hiszen ez az esszé ezt a filmet hivatott ismertetni most olvasójával. Szóval, Rob Gordon. Ő a kulcsfigura, a történet köré épül. Nincs mese, ő a történet sztárja, a maga gyarlóságában. Ha csak a könyvet ismerjük, és elképzeljük ezt a figurát, akkor azt hiszem, egy véleményen vagyunk, hogy John Cusack igencsak hajaz arra a képre, amit magunkban korábban elképzeltünk. Ha ezt az esszét egy vérbeli kritikus írná, azt mondaná, tökéletes választás a szerepre. És ha épp fordítva van? Ha Cusack választotta volna magát erre a szerepre? Az igazság valahol itt rejtőzik. John tökéletes a regénybeli figura eljátszására, a kulcsfontosságú elemek megjelenítésére. Voltaképpen arra, hogy választ tudjon adni, a főhős önmagának feltett nyomasztó vagy egyre nyomasztóbbá váló kérdéseire. Melyek persze nem futnak filozófiai mélységekbe, vagy csak annyira, hogy még ne váltson pirosra a lámpa az átlagnéző, vagy a kissé „átlagabb” néző számára. A magyarosított cím pontosan tükrözi a film eredeti szándékát megvalósító lineáris ív alapját. Pop, azaz maga Rob Gordon. Csajok, a nők, akik szerették majd elhagyták. Satöbbi. Rob és környezete, élete, munkája, barátai, szeretői. Cusack remek érzékkel lavíroz ezen a három nyomvonalon, mégis megtartva önmaga és a történet őszinteségét. Erre csak egy egészen kiváló színész, lelki alkat képes, Cusack ilyen. Plusz lehetőség (ajándék) számára, hogy a forgatókönyvhöz is közel engedték (társírója a forgatókönyvnek), így sokkal teljesebbé tudta tenni színészi játékát. És a rendezés. Frears remek érzékkel választotta ki helyszíneit, a környezetet, a belső tereket, és nemkülönben a főhős mellett, mögött felsorakozó nem éppen átlagember külsejű és különleges belső értékekkel bíró karaktereket. Olyan nagyágyúk vállalnak szinte epizódszerepet, mint a rock legenda Bruce Springsteen, vagy a különleges szépségű és tehetségű Catherina Zeta –Jones és a mindig remek Tim Robbins. Mégis a három fontosabb karaktert kevésbé ismert, vagy akkortájt még kevésbé ismert színészek vállalják magukra. Iben Hjejle remek Laura, tökéletesen hozzá azokat a fordulatokat, melyeket a szerep elvár tőle. Méltó partnere Cusacknak. Ennél is jobb meglátás Frears részéről, hogy a két teljesen különböző „két lábon járó zeneipari enciklopédiát” kettő tökéletesen különböző karakterre bízta. A harsányabb variációt, a mindig kötekedésre hajlamos Barry-t, Jack Black képviseli, remekül játssza, de remek szöveget is kap kezébe a játékhoz. A kissé haloványabb, de sokkal empatikusabb különcöt, Dick-et, Todd Louiso alakítja, mit ne mondjak, zseniálisan. Azért is lesz, lehet az ő játékuk karakterisztikusabb, mint másoké, mert Frears megtartva Hornby eredeti elképzelését, a zenét, és a főhős zenével kapcsolatos szoros kötődését helyezi a középpontba. Ez a karakterisztikus egység és erő ad alapot arra a központi játékra, amit Cusack a jellemfejlődése során képes véghezvinni, megvalósítani. Megkeresni a választ a kérdésre. Hogy megtalálja vagy sem, az legyen a film és a történet titka, de csalódás bizonyosan senkit sem ér, ha egy kellemes vagy éppen kellemetlen estén ezt a filmet választja megnyugvásul. Vagy inkább feltöltődésként. Mert mindig remek érzés, ha egy könyvből jól sikerült filmes adaptáció készül. Ezeknek az alkotásoknak a száma oly szerény, de a Pop, csajok, satöbbi bizonyosan nem okoz csalódást senkinek sem. Főleg azoknak nem, akik hajlandóak értő és érző nézőként szemlélni a filmeket és a filmes érzelmekből, történésekből leképezett, néha nem is csekély valóságtartalommal bíró teremtett világot.

Ha lenne... (Hommage á Cinema Paradiso)

2011-06-06T12:30:00.000-07:00

Ha lenne házam, mozi lenne
öreg, szélfútta lak
csepp ajtóval, csepp ablakkal
közepén kies ganggal

kis mozimnak, ha tehetném
égszínkék tetőt álmodnék
színe lenne, mint az ég,
csakis ilyet álmodnék

a jegypénztár meg fából lenne
tikkfa törzsből, úgy ahogy azt teremtette
énnekem a Jóisten, a Jóisten
ajándékul adta nékem, mert kértem

és a székek, szintén kékek
néhol vörös posztót fednék rájok
hogy amikor köztük végigjárok
finom ujjal símitsam, finom ujjal simítsam

és fent a gépterem, hangos, mint a menny, üzen
zakatolva egész nap, peregnek a tekercsek
mindegyiket én fűzöm, mindegyiket én őrzöm
senki másnak, csak magamnak, megőrzöm

szemben lenne a színes vászon
szertefutna minden álmon
rajta a sok filmszalag, mint ahogy a fény szalad
mint ahogy a fény szalad, szélvirágos szemembe

nem kérek, én látod, sokat
csak a mozit, kicsiny otthonomat
add meg nékem, te kedves Isten
házat fölém jóságod kerítsen

mert nem lehetek addig boldog
míg ezernyi ember topog fel s alá
keresve egy régen elfelejtett szót, egy mondatot
a hangot, melyet csak filmvászon dalol

énekelve, szépre kellve
ingyen adnám, amit lehet
s nem árulnék sem jegyet, sem bérletet
mert így örül az, ki tőled kérhetett

keríts fölém rég nem látott képeket

À bout de souffle

2011-06-05T05:09:00.000-07:00

Az ember mindig menekülni kényszerül. Hol az élet okozta fájdalmaktól, hol a saját vágyképeitől, illúzióktól, melyek hamiskás színben tüntetik fel a valóságot. A film is folyton menekül önmaga elől. A múltja elől. Hiszen, mint művészeti ág a folytonos megújulásra törekszik, máskülönben hamar önjáróvá válna, mechanikussá, kiszámíthatóvá. Sokszor emlegetnek porlepte tekercsekben rejtező filmeket elevennek, ma is életszerűnek. Godard alapművével is ez a helyzet. Több mint ötven év távlatából úgy lépnek elő a szereplők és a cselekmény az elárvult filmszalagból, mintha tegnap kezdték volna el a film forgatását. Ez persze a fellelt stílusjegyekre nem igaz, de a film elevenségére mindenképpen. A bout de souffle, magyarul, Kifulladásig. Godard a teljes kifulladásig forgatja filmjét. A hatvanas évek elején járunk, igazából az ötvenes évek végén. A nyugat már alapvetően magához tért a második világháború okozta sokkból, és a konstruktív magatartásformák, ideák felé halad. Az európai nagyvárosokban pezseg az élet, valami fiatalos láz keríti hatalmába a szíveket, minden él, virul, alkot, harsány és hangos. Párizsban is ez a helyzet. Városszerte dübörög a metró, hatalmas a zaj, autók tülkölnek szüntelen, színes neonreklámok fényesítik be éjjelente a várost. Ez a helyzet, ez a lét az egzisztencializmus alappillére. A mobilis társadalom, az aktív, cselekvő ember, mint alkotó, de mint termékének befogadója, fogyasztója is. Géniuszok sora ragadja üstökön ezt a problémát, Sarte-tól egészen Romain Gary világáig. És ezek az egymásba hajló elvek és gondolatok szinte az összes művészeti ág szintjén segítik, értelmezik egymást, már-már kifulladásig. Az ötvenes évek iránymutató stílusa az olasz neorealizmus volt. Vittorio de Sica, Fellini munkái. Valami lágy sejtetés és a drasztikus őszinteség különös halmaza alkotta ezeknek az alkotásoknak a törzsét. Ebből a francia újhullám, a nouvelle vague csak a filmezés őszinte mivoltát veszi át. Bár ez a stílus, szerkesztői elv vagy gondolat is a pontos, jelen idejű korba helyezi, pozícionálja magát, mégsem kér belőle teljességében. Szinte megtagadja azt, ironikusan, pamfletként kezeli. Godard filmje nem akar többet és jobbat mondani, mint azt, hogy az élet, amiben élünk: ilyen. A kifulladásig éljük, kiszívva az élet velejét, kiaknázva az életörömből fakadó lehetőségeket, gondtalanul, lazán, erkölcsök, társadalmi elvárások nélkül. A történet szinte lényegtelen, nem megy különösebb mélységekbe. Ha az ember ott állna a párizsi forgatagban, éppen akkor, amikor a film készült, maga is százszor lefilmezhetne hasonló jeleneteket. Michel Poiccard huszonéves, kisstílű gazember (Jean-Paul Belmondo felejthetetlen alakításában). Lételeme a bűnözés vagy inkább a társadalmi konvenciók elutasítása. A mának él, a holnap valójában nem érdekli. Vannak érzelmei, de azokat alapvetően megtartja magának. Szereti a mozgást, hogyha történik valami. Az unalom fárasztja. Ez a pillanatnak élés és a pillanatok megélése voltaképpen a film üzenete is egyben. Az üzenet értéke abban rejlik, hogy mindig történik valami, vegyünk részt benne, merjünk szerepet vállalni a történésekben. Legyünk cselekvő része az életünknek. Ki így, ki úgy. Godard választott főhőse együtt halad sorsával. Már a nyitójelenet harsány, mozgalmas képe és a laza dialógus előrevetíti, hogy ebben a régi elveken alapuló francia társadalomban Poiccard csupán megtűrt személy lehet, esetleg alvilági figura. Netán provokatőr. Ez a feltevés ebbéli olvasatában helyesnek bizonyul. Egy előre be nem tervezett action gratuite során Michel rendőrgyilkossá válik. Így a korábban megkezdett életszínű játék egy üldözött státuszba sodorja a főhőst. A régi világa, a felhőtlen, könnyű lét ettől a pillanattól kezdve egy ideges, kiszámíthatatlan létformává silányul. Persze, az álmai és az élet gyorsasága még viszik tovább, de a végjáték érzete minden elkövetkezendő pillanatra rányomja bélyegét. Godard főhőse én-képe alapján pozícionálja és mutatja be a többi szereplőt. A legfontosabb, vagy az, aki végül a legfontosabbá válik az a Párizsban élő amerikai barátnő, Patrícia lesz. Patrícia is az új kor gyermeke, de identitása, neveltetése révén mégsem azonosul egészében Poiccard és a párizsi bohémek pillanatokra épülő világával. Erős, határozott jellem, biztosan uralja nőiessége révén a körötte felbukkanó férfiak emocionális megnyilvánulásait. Mégis, valahogy ebben a sematikus sodródásban, amiben ez az újkori társadalom örömét leli, őt nem túlzottan lelkesíti. Sokkal összetettebb jellem, mint Poiccard felvázolt figurája. A csodálatos szépségű Jean Seberg megkapó alakítást nyújt ebben a szerepkörben. Voltaképpen ez az eltelt ötven az ő félszeg, dacos, kisfiús mosolyát őrzi, szinte mindannyiunk képzelete elsőre az ő által betöltött képkockákat hívja elő a tudatából, ha erre a filmre gondolunk. A Godard – Truffaut szerzőpáros végig egyenes nyomvonalon halad, alig tesz kitérőt egy-egy érdekesebb snitt, mellékcselekmény miatt. Az eredeti szándékuk szerinti lineáris íven haladnak. A Nouvelle Vague abban volt zseniális, hogy az életből merített újszerű képeket, mind a kép, mind a szöveg szintjén értelmezni tudta, és a szövegben rejlő mélységi gondolathalmazokat értelmileg és érzelmileg telített képekké varázsolta. Mindezt a mozgás, a haladás, a korszerűség szellemében. Ennek az elképzelésnek bemutatkozó darabja Godard máig egyik legnépszerűbb remekműve, a Kifulladásig. Sok filmről órákig lehet beszélni, értekezni, megvizsgálni, kutatni ezernyi aspektusból. De ez a film, ez a stílus nem erre született. Ezt nézni kell. Méghozzá lazán, elvárások, behatások, konvenciók nélkül. Mert, talán ilyen lehetne egyszer, valamikor, ez az öncsalásokra épülő, képmutatásokkal teli, mégis szabadnak hitt modern életünk.

Caramel (Sukkar banat)

2011-05-30T13:00:00.000-07:00

Régen szerettem annyira filmet, mint Nadine Labaki filmjét. Fura dolog, egy ilyen tárgyilagosságba hajló esszét ilyen szentimentális bevezetővel indítani, de ez az igazság. Persze, most a sztereotip tudorok biztos azzal vádolnak meg, hogy elbódít a kelet szépsége és titokzatossága, a fűszerek és selymek világa. És persze a gyönyörű arab nők. Ez egy pontig igaz is lehetne, de az után a pont után már csak merő kitaláció. Nem azért tartom Labaki elsőrendezéses filmjét remeknek és korszakosnak, mert a környezete uralja a cselekményt és a képi világot, hanem azért mert beszél hozzám, nyílt, szókimondó, ahol kell hangos és harsány, erős, érzelmes. És nagyon okos, művelt. Nem, nem akadémikus módon, hanem az élet, a mindennapi élet vonzó egyszerűségében. Karamell. Felforrósított cukor és némi víz. Negédes massza. Lüktető örömforrás. Lüktető fájdalomforrás, a film eredeti értelmezésében, ugyanis ezt az édességet a bejrúti nők epilálásra is használják. Talán a magyar nőkben is benne van ez a gondolat, ez a virtus, nem tudom. Jelen időben még nem volt szerencsém olyan hölgyhöz, aki ezt ilyen formán kipróbálta volna. De ez persze a felszín, induljunk a mélységek felé. Ritkán kezdek utolsó sorral, mondattal esszét, de ez a film ebben is formabontónak mutatkozik számomra. A befejező kép ennyit jelez: „Az én Bejrútomnak.” Ilyen egyszerűen. Szinte tárgyilagosan, kiemelve a lényeget. Ízlelgessük csak ezt a mondatot: „Az én Bejrútomnak.” Mennyire személyes mondat ez, gondolhatnánk. És mégsem. Ott van az a szó, az a városnév. Bejrút. Libanon fővárosa. Egy ország a Közel-Keleten, a Földközi-tenger keleti partja mellett, beékelődve az arab világba. Egy sokat szenvedett ország, sokat szenvedett fővárosa. Hatalmak és ellenhatalmak tengelyének feszülve, örök identitáskeresésben. Így, ugye mindjárt más a kép, más igazságok mutatkoznak meg Labaki egyszerűnek vélt mondatában. Nagyon okos mondat ez, nagyon őszinte. Egy olyan világban őszinte, ahol alapvető nehézségekkel néz szembe az, aki felvállalja, vagy vállalni próbálja vélt vagy valós eszményeit, érzelmeit, küldetéstudatát. Pláne, ha nő az illető. Egy férfiak által uralt társadalomban, sőt egy egész földrésznyi, évezredek óta uralt férfitársadalomban ez szinte lehetetlen. Nagyon kevés információ jön át Európába az arab nők helyzetéről a Közel-Keleten, de ami átjön, az mind azt mutatja, hogy még a modernebb arab társadalmakban is másodlagos szerephez jutnak csak. Ezt tudjuk, ez jelen van a köztudatban. Ami meglepő és nagyon vonzóvá teszi ezt a rendezői gondolatot, ez Labakit egyáltalán nem izgatja. Fontosnak tartja, de nem tartja fővonalnak. Árnyalataiban érzékelteti, de nem lovagolja meg, gyilkolja véresre a témát. Komolyan veszi választott mondatát: „Az én Bejrútomnak.” …ajándékozom ezt a filmet, ezt a történetet, fejezhetnénk be a mondatot, és igazzá is válna. Filmtípus rengeteg van, de a modernebb áramlatok leginkább a közönség és a művészfilm kategóriák kies talaján próbálnak meg evickélni vélt sikereik felé. Ne tagadjuk, és nem is érdemes, a Karamell ez alatt a kis idő, ami a film megjelenése óta eltelt, Libanon legsikeresebb filmjévé vált nemzetközi szinten. Tehát akkor ez egy közönségfilm, hiszen sok esetben a néptömegek sikere, az a konvenciók sikere általában. Mégis nagyon önző dolog lenne tőlem, ha egy kommersz, populáris vonalba sorolnám Labaki filmjét. Nem is teszem. Nekem ez a film a leg-ek szintjén jár, nem azért mert irodalmi értékű dialógusokat hordoz magában, még, csak azért sem mert hihetetlen operatőri trükkökkel operál. Pont ezek ellentéteként, az életet hozza közelebb, azt az életet, amire igazából az ember kíváncsivá tud válni, a hétköznapok hétköznapokon túli történetiségét. Ez a legfontosabb vonala a filmnek. Az ember leül a tévé, monitor elé, és vár valamit. Valami megszokottat. Ami persze lehet borzongató, erőszakos, ál-entelektüell, bármi egyéb baromság. De nem várja az életbe oltott valóságot. A humánumot, az érzelmeket, a kapcsolatrendszerek finom elvrendszerét, az arcok játékát, a színészi mimikát, az őszinteséget. Igen, a meglepőt várja, és meglepve tapasztalja, hogy nem akar meglepődni a Karamell nézése, varázslata közben. Mert élvezi a helyzetet, szereti a szituációt. Netán embernek, emberinek érzi magát a hétköznapok során magára vett vélt álarc köntösében. Tehát Labaki az életről mesél. Egyfajta életről. Mert élet több van, milliónyi megközelítésben tálalhatjuk. Persze a lényegi kérdésnek minden esetben ugyanannak kell lenni, de a tálalás lehet egészen más. A fűszer, az íz, a hatás. Korábban említettem, hogy ez egy elsőfilmes rendezés. Igen, az. És mégis profi, szinte hiba nélküli? – kérdezhetné a kétkedő filmnéző. Természetesen Labaki nem az utcáról sétált be a műterembe, a kamerák elé és mögé. Hazájában videoklip rendezésekkel tűnt fel és szerzett nevet magának, szinte az összes fontosabb libanoni sztár klipjeiben valamilyen formában részt vett. Aztán elindult, továbblépett. Mert több van, volt benne, Bejrút volt benne, a maga önző, mohó, mégis szerethető mivoltában. Beszéljünk a film történetéről, háttéréletéről. A film nőkről szól. Öt nő életét, mindennapját, harcait, érzéseit követhetjük nyomon. A címszerepben rögtön a Nadine Labaki által alakított Layale-val. Ő a középpont, a kulcsszereplő, de nem köré épül a történet, hanem eggyé válik a cselekménnyel. Mindegyik nő egy-egy újabb színt mutat, a rendező elképzelt pólusrendszerének tartalmi elemeit képezik. A központi helyszín maga Bejrút, ezen belül is egy nem túl felkapott szépségszalon a város szegényebbik felében. Itt él, alkot, munkálkodik az öt nő, szinte alig kimozdulva ebből a szilánkosra merevedett térből, mégis rengeteg távlatot nyitva a gondolati, érzelmi asszociációknak. Labaki miközben meséli történetét, végig a jelent éli, azt a kulturális, szociális viszonyt, ami ezt a térséget jellemzi, meghatározza. Rengeteg finom vagy éppen indirekt utalással él ebben az irányban, ezzel is színesítve az összképet. Ma, Libanon, mint az arab világ általában a tradíció és a modernizáció forgástengelyében él. Még léteznek azok az erkölcsi normák, melyek évszázadokon átívelve szilárd alapját képezték ezeknek a társadalmaknak, de a dogmatikus falak kezdenek leomlani, és a romokon egy új, egy nyíltabb világ épül. Ez persze egy hosszú folyamat és Labaki nem a feminizmus élharcosa. Sokkal több annál. Gondolkodó, érző lélek. Ahogy a sajtóbemutatókon, interjúkban nyilatkozta, a Karamell nem akar több lenni, mint ami, de annyi akar lenni, amennyivé tud válni a befogadó lelkekben. Külön érdekesség, hogy a film gerincét nem a profi színészek alkotta színészi játék képviseli, Labaki hosszú időt töltött el azzal, hogy a libanoni utcákon-órákon át csatangolva találjon rá szereplőire. Egyedül a rendőrt játszó Adel Karam „profi színész.” Ebből is látszik, hogy a színészet mennyire ösztönös és mindig képes a megújulásra. Ha nem így dönt Labaki, hogy „kimegy” az utcára és rátalál képzelt jellemeire, azzal azt az ideát cáfolta volna meg, amely ennyire hitelessé tudta tenni filmjét. Talán ez volt a legfontosabb döntés, amit hozott, és elmondhatjuk: nagyon jól döntött. Tehát, tessék Karamellt nézni, az elmúlt évek egyik legígéretesebb munkája ez, nem nagyszájúsága, horribilis költségvetése miatt, hanem azért mert emberekről szól, embereknek. Akár az első mozifilmek a film hőskorában. Nem mellesleg a férfi szem „szabadulásra képtelen” a rendkívül vonzó Nadine Labaki átható pillantása alól. A film megvásárolható DVD-n a „Kultúrsokk” sorozat egyik legújabb tagjaként. Legalább olyan élményt kívánok mindenkinek, mint amit én kaptam ettől a teljességében vonzó és vibráló alkotástól.

kettensúly (próba)

2011-05-29T13:51:00.001-07:00

Mélán evez a semmi vizén
a bortól kapatos koravén Hold
körötte csillagmiriád ragyog
unt mosolyú fémszínű csillagok

Alant a mélyben a nyugtalan sors, alszik éppen
mint éltes favágó hortyog
megpihen az erdő irdatlan kebelén
felette mélán evez a semmi vizén
a bortól kapatos koravén Hold

Vajon ki volt az, aki elsőként kérdezte Istent?

Senki vagyok, nevem, hazám a hontalanoké
nincs kenyerem, nincsen házam
még a szalmaszál is nagyobb nálam
nincsen semmim, nincsen ágyam
a semmi üres vánkosán
kutatom hasztalan vágyam

Mélán evez a semmi vizén
a bortól kapatos koravén Hold
körötte csillagmiriád ragyog
unt mosolyú fémszínű csillagok

kiülnek a tornácra éjjel nesztelen vágyban
a fiatal borzas tollú sarlósfecskék
szárnyuk alatt kéklő messzeség

ím újra itt van, megjött
ez az unhatatlan szösz-sötét
a vagonok méla csörömpölő csendjét
csak a költők ismerik igazán

mert a világ s benne a tengernyi félelem
mi embertől való
úgyis fennakad egyszer a világ ág-bogán
súg nekem is halkan, alig halható:
a kettensúly az igazi egyezség
egyedül sosem hat az élet-altató