Harasó

Az iskola a lakásunktól kettő villamosmegállóra van. Légvonalban nincs ötszáz méter. Ezt a légvonalat egy könyvben olvastam. A földrajzkönyvemben. Más érdekességeket is, úgymint tengerszint feletti, avagy alatti magasság, mélyföld, hegység, dombság, cseppkőképződmények. A cseppkövek tetszettek a legjobban. Azokat barlangokban lehet látni, a barlangok meg a föld mélyén, belsejében helyezkednek el. Még sosem voltam barlangban, de idén ígéretem van rá anyától, hogy elmegyünk egybe. Ide, a városiba. Busszal lehet oda menni. Ez vicces, mert nem gondolom, hogy bejárna a barlangba a busz, de lehet, hogy nem is, hanem előtte parkol le, és úgy kell majd besétálni. Légvonalban. Sorban egymás után. Az iskolába minden reggel apa kísér el. Ő ébred később, anya már hajnalok hajnalán megindul, ahogy ő szokta mondani. Apa szabadúszó újságíró, általában otthon dolgozik, de van úgy, hogy riportra megy, kiszállásra, és akkor napokig nem látjuk. Járja a magyar vidéket téma után kutatva. Könyvet ír róluk. Hogy mi lesz a témája, azt nem tudom, de azt igen, hogy hozzá sem lehet szólni, amikor ír. Olyankor bezárkózik a húgom szobájába és ír. Hogy miért pont oda, az sokáig nekem sem volt világos, de egyszer anya elmondta, hogy azért, mert kiskorában az volt az ő szobája, és ez olyan emlék dolog. Hogy rátörnek az emberre, meg fontos, hogy az ember tisztában legyen a múltjával. Nem tudom mi az a múlt, nekem még nem sok van belőle. Reggelente apával sietünk az iskolába. Részint azért, mert én sem vagyok a gyorsaság bajnoka, de főképp azért, mert apa elbohóckodja az időt. Csak még a hatórási híreket. A félhetest. A sporthíreket. Csak még egy cigaretta, csak még pár sor az ötletjegyzékbe. Én ott állok, puccba vágva, teljes menetfelszerelésben, apa meg nyugodtan levesz a polcról egy könyvet és olvasni kezdi. Ha meg akadékoskodom, hogy, apa, el fogunk késni, oktatón felnéz a szemüvege mögül, és halkan azt mondja, fiam, nem tudhatod, mikor talál rád a kedvenc sorod, mondatod. Az a sor, amely egy életre fontossá válhat. A könyvek a barátaid, ne feledd. És a barátait nem sürgeti az ember. Hát persze. De nem neki írják be az ellenőrzőjébe a késést. A múlt félévben ez miatt már az igazgatóit is megjártam. Lajos bácsi behívatott, hogy Péterkém, mi ez a sok késés, hiszen itt laktok a közelben, gyalog sincs több mint tíz perc séta. Ötszáz méter légvonalban, Lajos bácsi. Tetszik tudni, az nagyon hosszúnak tud tűnni. Összekészülődéskor. Ezt Lajos bácsi nem nagyon értette, nem is hatotta meg, jól le lettem szúrva, meg lettem fenyegetve. Elmondtam anyának, aki emiatt össze is zörrent apával. Ezt sajnáltam, mert nem akartam veszekedést. De most újra itt állunk, mármint én, sapkában, sálban, télikabátban, apa meg olvas. Na, most talán, végre. Beszúrja a lapok közé a könyvjelzőt. Úgy néz ki befejezte. Elindulhatunk. A délutánjaim már kalandosabbak. Sokszor van, hogy anyám nővére, Kedda néni jön el értem. Nem ez az igazi neve, de mindenki így hívja. Állítólag azért, mert kiskorában annyira szeretett egy filmet, hogy vagy ötvenszer elcipeltette magát rá a szüleivel, valami olcsó kis orosz film volt, bocsánat, szovjet, és vidéki kisgyerekekről szólt, akiknek minden álmuk, hogy egyszer eljussanak a városba. Hogy eljutottak vagy sem, azt én nem tudom, csak azt, hogy azért kapta a Kedda nevet a néni, mert ezt a filmet keddenként adták a filmszínházban, ahová a néniék jártak. Keddát nem is kellene néniznem, de valamiért mégis így alakult. Anya szokta mondani, hogy rettentően koravén nővére van. Idén töltötte be a harmincat, de mégis, túlzóan vénlányos. Nem időszerű, ezt apa szokta mondani, és nagyokat nevet hozzá, amiért anya mindig megszidja. Én bírom a nénit. Más, mint a többi rokon. Tényleg furcsább. Róla tudom a legkevesebbet. Nemrégiben jött haza. A Szovjetunióban tanult ösztöndíjjal. A Moszkvai Állami Egyetemen. Még egy nevet is mondott hozzá, valami Lomonoszov, de nekem lövésem sincs róla, ki ez a Lomonoszov. Talán egy tudós, vagy egy űrhajós. Oroszországban abból sok van. Kedda néni rettentő sovány, és reggelente idejétmúlt madárfészket rak a fejére. Anya azt mondja az a konty. Lehetne az szép is, meg divatos, de anya szerint a néni olyan, mintha az ötvenes-hatvanas évekből ragadt volna itt. Pedig mi már a nyolcvanas éveket éljük. Kedda néni sovány, rettentő vézna, zörögnek a csontjai, és mindig blúzban meg hosszúszoknyában jár. A szoknya súlyos és nehéz. Gyapjúszoknya. Csak kézzel lehet mosni. Lehet, hogy Kedda néni nem stílszerű, evilági, de az biztos, hogy remekül főz. Egy-két dolgot. Néha magának, de többnyire másnak. Például nekem. Ha kérem. Pirogot. Amit nem is főzni kell, hanem sütni. Ez afféle fánk, legalábbis én így hívom, a néni meg azt mondja, hogy ez egy étel, ráadásul nemzeti és orosz, és a pir szóból ered a megnevezése, ami lakomát jelent. Hát, én jóféle lakomát szoktam csapni belőle, az biztos. Van húsos változata, ami finom. Van káposztás, ami nem túl jó. És van az almás, ami viszont oltári. Kedda néni is azt hoz nekem a legtöbbször. Azt sütőben kell sütni, attól más, szokta mondani. Mindegy az nekem, kétpofára falom, ha elém kerül. Volt egyszer egy nap. Egy szerdai nap. Ez azért volt furcsa, mert szerdánként nem Kedda néni szokott eljönni értem, neki akkor általában elfoglalt a délutánja, a pártközpontba hivatalos, ahogy szokta mondani. De aznap mégsem ment be a pártközpontba. Ami egy hatalmas épület, és valami óriási tér közepén áll. Egy olyan ház, ahová sok fontos ember jár ki s be. Képviselők, jogászok, államtitkárok, elnökök, államfők, mindenféle. Hogy a néninek mi dolga ott, azt nem tudom. Bevallom, nem is érdekel. Apát már annál inkább. Szokta is róla kérdezgetni anyát. Nem érdeklődve, inkább gúnyosan. Ez nekem nem tetszik. Ki nem állhatom, ha apa gúnyolja anyát. Olyankor elvékonyodik a hangja és gonosszá válik a tekintete, aztán persze mindig veszekedés a vége a dolognak, amit szintén utálok. Olyankor bevonulok a szobámba, és zenét hallgatok. Az István, a királyt. Felkelt a napunk, István a mi urunk. Szóval aznap apa helyett mégis Kedda néni jött el értem az iskolához. Hozott pirogot. Az iskola mellett van egy kis park, padokkal, egy kisebb játszótérrel, oda szoktunk leülni. Zsírpapírba szokása csomagolni a süteményt, semmi fakszni, csak úgy elém vágja, és felszólít, hogy egyem, amíg meleg. Nekem ez egyáltalán nem túlzó, bírom, hogy a néni ilyen vonalas. Ezt is apa mondta róla. Hogy vonalas, és hogy ezt biztos szeretik a pártközpontban, meg hogy a Gorbacsov is büszke lehet. rá. Tudom ki az a Gorbacsov. Egy nagy, széles májfolt van a fején, közelebbről a homlokán, és sokat van a tévében. Újításokról beszél, amit sokan elleneznek, de azért többnyire megtapsolják. Anya azt mondja, ha nem szeretnék, akkor inkább kifütyülnék, de ezen apa csak röhög. Tudod is te, mi az a hatalom, torkolja le. Ebben apának igaza lehet. Én sem hinném, hogy anya tudná mi az a hatalom. A szövéshez ért. Szövőnő az Újpesti Cérnagyárban. Szerda délután van. Kora délután. November. Nincs nagy hideg, még a nap is süt valamelyest. Én falom a pirogot, Kedda néni meg elégedetten nézi. Ha csámcsogok közben, rám szól, nem illik, nem tanították otthon? Dehogynem. De olyan jó, amikor rám szól. Igazán élvezem, ha kihozhatom a sodrából. De a néni most nem szól semmit. Komor. Hallgatag. Szótlan. Csak ülünk ott, némán. Aztán egyszerre megszólal:

-          Tudod, Péter, nekem van egy fiam. Hároméves, és a Szovjetunióban született, orosz apától. Odakint, az egyetemi éveim alatt ismertem meg ezt a férfit, Olegnek hívják, és egy vidéki kisvárosból származik. Egy fiú, aki mégis eljutott a városba – itt felnevet picit, majd újra elcsendesül. Beleszerettem, hozzámentem. Született egy fiunk, Andrusha. Most volt a születésnapja. Féléve nem tudok róla semmit, csak azt, hogy az apja magával hurcolta a falujába. Ezért járok olyan sokat a pártközpontba. Hogy visszaszerezzem a fiam. Hogy visszaszerezzem az életem. Andrusha is imádja a pirogot. Az almás a kedvence, ahogy neked is. Ez azért más, mert ezt sütőben kell sütni. Úgy az igazi. Nagyon hiányzik a kisfiam. Beleőrülök a hiányába.

Ekkor elsírta magát, nekem meg megállt a falat a számban. Még úgy, a számban a fél falat piroggal, felkeltem a padról, a néni elé térdeltem, és csendesen átfogtam a lábait. Átkaroltam. Ő a fejemre tette a kezét, megsimogatott, majd halkan a fülembe súgta, hogy mennyire jó és kedves gyerek vagyok. Onnantól együtt sírtunk.

Manchester, England, England

Már megint itt van. Ez a bajszos. Tegnap is itt járt. Ha naponta fog jönni, én nem tudom mi lesz. Rettentően utálom. Harsány, nagyhangú, ráadásul irgalmatlanul büdös. Egy igazi rémpofa. Hogy a főnök mit eszik rajta, azt nem tudom, de ha csak egy ujjal is hozzámér… Már ahogy belép az üzletbe. Szuszog, sípol, zakatol, akár a gőzgép. Erőst nikotinszagú, bizonyosan az üzletbe belépve hajította el a cigarettát, mint azok az okosok szemben, ott a buszmegállóban, akik még felszálláskor is füstöt eregetnek a térbe. Rém gusztustalan egy szokás. A kis kopasz meg milyen nyájas vele. Már messziről üdvözli, siet kezet rázni vele, beljebb tessékeli, a hogyléte felől érdeklődik. A család, a gyerekek? Hogy új munkája van a kedves feleségének? Hát ez nagyszerű! És a Ferikét bevették a helyi futballcsapatba? Csatárt játszik? Nohát, a jövő nagy reménysége. Hát ez fantasztikus. Igazán fantasztikus. Micsoda egy fura páros ezek. A böhöm nagy óriás és a cingár tücsökforma. Mint az a két nevetnivaló bolondos amerikai. Akiknél mi is mindennaposak voltunk. Stan és Pan. Csak ezek itt egyáltalán nem viccesek. A vékony azért, mert ha nincs vevő, egy árva szót sem szól, a műhelyben robotol egész nap, formázik, szőrözik, nemezel, ki tudja, mit szöszmötöl, ebben nem vagyok elég jártas. Mi meg közben itt unatkozunk a polcokon. Már akinek jut rá elég ideje. Mert olyan is van, hogy egy társ kitáncol a függöny mögül, valaki felkapja, és huss, nyomát se látjuk. Én már itt vagyok egy ideje. Volt időm nézelődni. Van is mit. Ez itt a belváros. Igaz, az ósdibb, szegényebb része. Ezt azokból az ablak előtt elsuhanó fél alakokból tudom megítélni, akik elhaladnak az üzlet előtt. Van, aki napjában többször. Ők a kedvenceim. Az őszbe vegyülő tanárember, a fiatal suhanc a fülhallgatójával, a lány a mappáival. Néha a lány megáll a bolt előtt, betekint, majd mosolyogva a hajába túr, aztán továbbindul. Mintha valami álmot látna. Talán valami szebb csalás csábítja. Vagy csak emlékezik. Visszaemlékszik valami múltbéli történésre, ami jó volt hozzá, amit szeretett. Érdekel is engem. Az már inkább, hogy a bajszos felénk közeleg. Te jó ég. Szentem, irgalmazz! A múltkor is már egész közel járt hozzám. Szinte érintett, aztán mégis egy másik sorstárs mellett tette le a voksát. Engem fel sem próbált. De ma úgy néz ki, nem úszom meg. Jön. Egyre közelebb. Zihál, mint egy tehervonat. Szeme vörösen izzik, félelmetes, akár az ördögé. Értem nyúl, és közben be nem áll a szája. Ezt a darabot már a múltkor is kinéztem magamnak, de akkor nem jutottam hozzá. Azt mondja, hogy pont a méretem? Stílusban passzé. No, kapja le a tartójáról mester, felpróbálnám, ha lehet. Hogyne lehetne. Velem mindent lehet. Hogy vinne el a dögvész. A cingár megmarkol, szinte leszakít a tartómról. Te is bűnhődj hetedíziglen, te áruló. Aztán a dagadthoz kerülök. Jól megnéz magának, a kezében forgat egy darabig, majd egy katonás mozdulattal a fejébe csap. Ezt, ilyet tenni velem! Úgy bánni velem, mint bármelyik tökfödővel! Ez skandalum! Botrány! Botrány… susogja vissza halkuló kiáltásom a szembe tükör ridegsége. Borzasztó látványt nyújtok. Ez a blazírt fej és hozzá én. Halálomon vagyok. Nem ilyen korpuszt álmodtam magamnak. Az én viselőm egy igazi úriember. Tán nem is ebben a városban él. Vagy ebben az országban. A távoli Angliában, a cilinderek és a keménykalapok földjén, ott, ahol még értéke, kultúrája van a fövegek megfelelő viseletének. Istenem, hova kerültem, hova kerültem. Nézi magát a tükörben. Néz engem magával. Fintorog. Grimaszol. Talán mégsem lesz ez jó, mester, pedig úgy megtetszett. A fazonja, a színe, az anyaga. Mi ez, teveszőr? Hód, susogja a gyávája. Az egy szem hód kalpag a boltban. Drága mulatság az ilyet előállítani. Nem megszokott ma már. Túl nagy kereslet nincs is rá. Csoda, hogy így megtetszett magának. Igaz, szép és egyedi, de van benne valami igazán furcsa. Furcsa? Furcsa. Mi lenne az? Túlzottan arisztokratikus. Gőgös fajta. Ha akarja, ha úgy tartja kedve, direkt rosszul mutat a fejen. Csálén elferdül, formáját, alakját veszti, karimája esetlenné, anyagtalanná válik, bélése színtelenné, fakóvá. Bosszantóan megcsúnyul. Mint most is. Maga nem tetszik neki. Nézze, semmi színe, semmi alakja. Tényleg, most hogy mondja. Mennyivel jobban nézett ki, mielőtt kézbe vettem. Na, vigye innen. Ilyen drága pénzen szart nem veszek. Hadd porosodjon még itt magának. Inkább adja azt a másikat, igen, azt ott, a mellette lévőt. Vadászkalap? Nem baj, a hétvégén úgyis hivatalos vagyok egy kis fácánozásra. Lövünk majd vadnyulat is. Pörköltnek. És ez nem legenda. Felnevet. Felpróbálja az újabb fejfedőt, engem meg visszahelyeznek a tartómra. Ezt megúsztam. Nem úgy, mint szegény Ede. Ő is itt porosodik már mellettem egy ideje. Remek figura. Iszonyat jó történetei voltak. Egy másik boltból hozták át ide, valahonnan vidékről. Ő is sokat megélt már. Hát, most vége. Vége, vége. Én viszont kifújhatom magam. No, itt is az egyik emberem. A fiú. A suhanc a gördeszkával. Lelassít a járműjével,  majd megáll a bolt előtt. Nem szokása. Bebámul a kirakaton. Nem szokása. Rágózva összegyűjt némi nyáladékot a szájában, és formázottan az üvegre köpi. A slejm unottan végigfolyik a cirádás betűk néma vonalán. Varga Tihamér kalapszalonja, mert a fej mindig érték. A főnök és ez a másik marha most veszik csak észre, hogy mit is művel. Dühödten kirontanak a boltból, és a fiú után szaladnak őrjöngve, de már késő. Rég odébbállt. Nagyokat fújtatva, dohogva, mérgelődve visszatérnek a boltba, a kalapos becsomagolja szegény Edét, átnyújtja, majd a Góliát, ahogy érkezett, szuszogva, krákogva, köhécselve távozik.  A bolt előtt kihámozza a csomagból a mélyzöld szín föveget, lazán a fejébe csapja, unottan rágyújt, majd bambán elsattyog a körút irányába. A kalapos eközben vödröt és rongyot halászik elő, és dohogva lesikálja a kirakatüvegről az időközben rászáradt köpetet. Mosolyogva nézem. Egész valómban ragyogok. Még nem lehetetlen dolog ez az Anglia. Még nem. Egyszer én is hazajutok.

Ajtónyitás

M. Rékának



Őt nézem. Ritmusosan ringatja fejét, törzsét, a kőkemény ütemek vonalán, csapzott haja szemébe hull, de közben a szeme csukva. Száján jóleső, izgalommal telt mosoly ül, együtt énekli a szöveget a mesterrel. Furcsa így megfigyelnem. Többször megtettem már, de ilyen helyzetben még sohasem. Ebben az álombéli pillanatban, távol az otthontól, a barátoktól, a családtól, a kötöttségektől. Talán épp ezért ennyire fontos és ennyire pontos ez a megfigyelés. Nem nekem, hanem neki. Még senki sem látta ilyennek. Könnyednek, felszabadultnak, örömtelinek. Nem ismerik ezt az arcát. Nem ismerhetik, hiszen gondosan elrejti a kíváncsi szemek elől. Hogy miért teszi, annak biztos oka van, de ezt az okot egyedül ő ismeri. Kevés embert avat be a dolgaiba, kevés embernek mutatja meg énje rejtett zugaiban rejtőző valódi személyiségét. Bár tudná, hogy mennyire szeretném megismerni ezt az oldalát, bár tudná, hogy sosem élnék vissza ezzel a tudással. Egy pillanatra abbahagyja a táncot, rám néz, felnevet, és nagyot kortyol a közös sörből. Belga, ahogy a rock fesztivál is, ahogy az eső is, ami a fejünk fölé került. Ázottak, csapzottak vagyunk, ruhánkból facsarni lehet az esővizet, bakancsunk mélán cuppog az egyre terebélyesebb sármezőben, ami a nagyszínpad előtt kialakulóban van. És bennem vajon mi van kialakulóban? Azt a kérdést, hogy benne vajon mi, fel sem merem tenni magamnak. Majd egy napot utaztunk buszon és vonaton mire ideértünk. Csak ő és én. Ez is kisebb csoda, de a nagyobb csoda mégis itt várt minket. Igen, személyesen maga a mester, Alice Cooper. Na, persze nem úgy, hogy gyertek fiatalok, itt a lakókocsim, igyunk meg egy felest, és meséljetek, mi újság felétek, hanem a zenéje. A zene, amely már évek óta varázsában tart. Engem, őt, minket, egy kisebb csoportot. Ezen a zenén nőttem fel. Kevés álmom van az életben, pláne olyan, amiért tűzbe mennék, de most ez az élmény, itt a sártenger közepén, ez egy megvalósult álom. Cooper mester, Zé, és én. Meg persze a többi tízezer hard rock rajongó. Irdatlan nagy a tömeg, még így is, hogy esőanyó telezokogja a táncteret. Iszom a sörből, és átengedem magam a zene ritmusának, a kőkemény rock n’ roll életérzésnek. Már nem érdekel az eső.

Éjfél után valamivel lett vége a koncertnek. Mivel a jegyünk úgy szólt, hogy nagyjából csupán erre az egy koncertre vagyunk hivatalosak, tán még egy kisebb mulatságra, így a lankadatlan mód aláhulló eső látványát elnézve úgy döntöttünk, hogy visszaindulunk a városba, a vasútállomásra, ott töltjük az éjszakát és a holnap délelőtti expresszel hazaindulunk. Fejünk zúgott a katartikus élménytől, mit a koncert okozott, lábunkban még dübörgött a ritmus, a dob zaja, a gitárhúrok szaggató játéka. Dalok tömegét énekeltük és adtuk egymás szájába, az egyikőnk belekezdett egy sorba, a másik folytatta és így tovább. Mielőtt leléptünk, feltankoltunk sörrel rendesen, Zé az oldalzsebébe rejtett két dobozos Amstelt, én a kapucnis felsőm zsebébe gyömöszöltem egy harmadikat.

- A buszmegálló jobbra van.

- Nem inkább balra, mintha onnan jöttünk volna… - mondom én.

Zé megáll, két karját a levegőbe emeli, nagyokat fújtat, egy hatalmas és hangos boldog kurjantást lök a Hold felé, és int egyet arra, amerre én mutattam.

- Nekem arra is jó. – mondja röhögve. – Van gyufád?

- Nincs. Volt, de elázott.

- Kurvaélet.

Láthatóan bosszús lett attól, hogy nem lesz képes rágyújtani.

- De van öngyújtóm. – odanyújtom neki.

- Lökött.

Gyújt magának egy cigit, majd egy másikat nekem. Felém nyújtja. A füst úgy szalad ki a száján, mint ahogy az ébredő gyorsvonat halad át egy hegy sziklájába vájt alagúton. Odaérünk a buszmegállóhoz. A menetrendet vizsgáljuk. Egyszerre ismerjük fel a tényt.

- Baszod, elment az utolsó ótvaros busz is. Most hogyan jutunk el a városig? Ide vagy tíz kilométer. Gyalog, az esőben, bandukolva, szépen, lazán?

- Más mód nincs. – mondom nyugodtan, és mélyet szippantok a cigarettámból.

Rám mosolyog. Tényleg nincs. Ez van, ezt kell szeretni. Pénzünk pont annyi van, hogy kifizessük a vonatjegyet, meg vegyünk valami ételt, italt az útra. Se több, se kevesebb.

- Nekem jó lesz így. Menjünk.

Elindulunk az egy kis betonúton a város fényei felé. Fejünk felett a lobogó eső, talpunk alatt a végtelenbe futó útszakasz. Csodás hely ez a Belgium, valljuk be. Mindenfelé zöldellő mezők, az állatoknak kövér legelők, karban tartott, csinos kis tanyák, gazdaságok. Otthon is vannak ilyen helyek, de azok nem ennyire rendezettek. Ilyenkor látni igazán, hogy milyen messze vagyunk Európától. Nem tudom, hogy a koncert, az utazás, vagy a bennem lappangó többnapos láz miatt, de ólmos fáradtság kerített hatalmába. Kissé le is maradtam Zé mögött, és belecsimpaszkodtam egy villanyoszlopba, hogy kifújjam magam. Nem tudom mi lelt, de hirtelen nagyon törékenynek, fáradtnak éreztem magam. Zé odabaktatott hozzám.

- Mi lelt?

- Nem tudom. Alig bírok menni.

- Fáj valamid?

- Picit a gyomrom, semmi komoly. Viszont a lábamon mintha ólomnehezékek lennének.

- Nem csodálom, ez a sárral teli bakancs megvan vagy öt kiló, én is alig húzom magam után. – nevetett fel. – Megmondom mi lesz. Te vársz itt öt percet, én meg intézek valami szállást. Annyi tanya van itt, valahol csak elalhatunk egy éjszakára. Nekem sincs se kedvem, se erőm most továbbmenni.

- Legyen így. – pihegtem. – Itt várok. Siess.

- Söröd van elég? – kérdezte nevetve.

- Van, te bolond. – nevettem vissza. Majd egy mozdulattal kifordítottam a zsebem, amiből kikandikált az aranyszín Amstel barnálló fémdoboza. Zé kacsintott egyet, majd elindult szállást keresni. Pénz nélkül nehéz lesz, gondoltam, és csöndben felkészítettem magam a további vánszorgásra. Pár perc sem telt belé, és újra feltűnt alakja, kocogva közeledett felém a sáros úton.

- Van szállás! – kurjantotta. – Becsűrtek minket egy csűrbe! – mondta röhögve.

- Egy csűrbe?

- Ja, tudod, madarak, szárnyasok, kakas, tyúk, miegymás. Meg széna. Rengeteg finom és friss széna. Aludtál már szénában?

- Még sohasem. – mondtam kissé kedvetlenül.
- Akkor most fogsz. Remek móka. Kényelmesebb, mint egy franciaágy.

- Ha te mondod…

Felém nyújtotta a karját és elindultunk a legközelebbi tanya, gazdaság felé. Ez egy kisebb gazdaság lehetett, mert a főépület is igen picinek tűnt, talán, ha két lakószoba volt benne, és az egyéb gazdasági épületekből sem volt sok. Pár disznóólat láttam, meg a Zé által említett csűrt, vagy miféleséget. Egy idős parasztember lépett elénk, ahogy letértünk a betonútról és a ház felé lépdeltünk. Zé intett felé, az visszaintett, és elindult az egyik gazdaépület irányába. Szélesre tárta előttünk a nagy faajtót és betessékelt minket. Egy létrára mutatott, és a csűr fenti részére.

- Ott fogunk aludni! – mutatott fel Zé.

Lázasan elbúcsúzkodott az öregúrtól, köszönjük mester, aranyszíve van, maga egy igazán jó ember, éljen Belgium!, ilyesféle kijelentésekkel traktálta az öreget, miközben én minden kínok között felmásztam a létrán és bevágtam magam a legközelebbi széna halomba. A széna friss volt és illatos. És rettentő kényelmes. A nagyi dunyhájára emlékeztetett. Otthonra is széna ágyat akarok! Közben Zé is megjelent, és egy hozzám közelebbi halomra huppant.

- Na, milyen? Bődületesen jó, nem? – mondta nevetve.

- Tényleg klassz. – mondtam. – És itt legalább nem esik az eső.

- Hogy nem esik? Nem bizony! És jó meleg is van. – és azonmód pólóra vetkezett.

Csuromvizes kardigánját a fenti korlátra aggatta, elkérte az enyémet is, nagyot csavart rajta, hogy ami víz van benne, annak nagy része távozzon, és a sajátja mellé helyezte.

- Rúgd le a bakancsod is, és vetkezzük le, amit lehet, mert csúnyán meg fogunk fázni. – javallotta.

Így is tettünk, én bugyira, ő alsógatyára vetkőzött. Strandoltunk már együtt, ismertük egymás testét ilyen viszonylatban is, persze ez azért más helyzet, de nem éreztem kényelmetlenül magam egyáltalán. És ahogy néztem ő sem. Persze, azért a kellő távolságot megtartottuk. Nem vagyunk mi szerelmespár. Zével nem is lehet. Ő egy másfajta férfi, egy igazán magának való lélek. Ismerem már egy ideje, de sosem hallok a nőügyeiről, hogy éppen kivel kavar, kibe szerelmes, vagy éppen ki szeretett belé. Semmi ilyesmi. Bevallom, ez néha zavar, hiszen annyira intelligens, humoros, jó fej pasi. Miért nincs mellette egy nő?

Vagy tíz percig csak néztük egymást és ültünk ott méla csendben. Elsőnek én törtem meg a hallgatást.

- Te, Zé…

- Igen?

- Kérdezhetek valamit?

- Tedd! - közölte félhangosan.

Mindig így közölte, ha úgy gondolta, hogy most valamire őszinte választ fog adni.

- Szóval… Azon gondolkoztam, hogy én valójában nem tudok rólad semmit, és azt a keveset is, amit tudok, többnyire másoktól hallottam és nem tőled.

- Mi az, amit tőlem akarsz hallani?

Kissé meglepett ezzel a kérdéssel. Tényleg, mi is az, amit tőle, személyesen akarok hallani? Amit szeretnék tőle hallani, azt úgysem fogom, azt már egy korábbi helyzetben megbeszéltük, mármint, hogy a férfi és a női vonal nálunk nem működik. Ez így rendben is van, azaz dehogy van rendben, de ezt el kell fogadnom. Viszont egy valamit nem kérdeztem meg tőle akkor.

- Miért vagy ennyire zárkózott az élettel és az emberekkel szemben?

Eddig a pontig puhán feküdt a meleg szalmaágyban, de a kérdésre válaszolván kissé felült, majd az oldalára dőlt. Szájába helyezett egy aranyló szalmaszálat, akár egy vidéki cowboy, ropogtatni kezdte, ahogy a fűszálat szokás, majd belekezdett a válaszba.

- Meséltem már neked a nagyapámról?

A fejemet ingattam, hogy nem, még sohasem. Az előbbinél is jobban elnyúlt a szalmán, a hátára feküdt, és a csűr tetejét kémlelve belekezdett az igazi válaszba.

- Artista volt az öreg, a pesti Nagycirkuszban, de idővel kiöregedett és nyugdíjazták. De még utána többször visszajárt a pódiumra, valahogy nem tudott leállni. Egyszer új igazgató érkezett a társulathoz. Meglátta a nagypapát a manézsban, ahogy szorgalmi mód gyakorol a saját örömére, és irdatlan mód leteremtette, hogy mit képzel, maga már nincs itt állásban, hordja el magát, szívódjon fel, vén hülye… - itt egy percre megállt a beszédben, csak a szalma zizegését lehetett hallani, ahogy puhán izeg-mozog a teste alatt - … szívódjon fel, vén hülye. Ezt mondta neki, azaz ősbarom, és a nagyapámnak akkor, ott összetört a szíve. Elmúlt, semmivé lett egy álma, amire egy életet áldozott. Csak ennek élt, kora gyermekkora óta. Nem volt más szenvedélye. Nem ivott, nem dohányzott, nem nőzött, békességben élt nagymamával és a gyerekekkel. De, ennek az aljas tettnek nyomán valami megváltozott a papában. Csendesebb lett, szótlanabbá vált, alig mozdult ki a lakásból. Barátokat nem fogadott, nem járt társaságba, a gyerekekkel is egyre kevesebbet törődött, a felesége, a nagymama is elhidegült tőle. Egy valami volt, ami a szórakozást jelentette számára. Egy éltes, öreg diófa szekrény. A nagyszoba egyik sarkában állt, ha jól emlékszem, családi darab, még az apjától örökölte, aki szolgabíró volt valamely uraságnál, de végül is ez lényegtelen. Ami lényegesebb, hogy ez a szekrény, és a benne rejlő kincsek igazán nagy örömmel töltötték el nagypapát. Ha tehette, órákon át gyönyörködött benne, volt, hogy napokig el sem mozdult mellőle. A legkedvesebb pillanata az volt, amikor csupán résnyire nyitva a szekrény ajtaját, a dió, a kerti gyümölcsök és a múló idő illatának valami furcsa keveréke járta át a szobát, és ezt a szagot, illatot a végtelenségig beitta, azaz öreg tüdő, és olyankor nagyon boldognak tűnt. Ez a résnyire nyílt világ volt az ő örömének a forrása. Aztán, amikor meghalt, a szekrény a mi családunkhoz került. Én addig nem tudtam mi rejtőzik benne, azt hittem valami régi, értékes kincs. De tudod mi volt benne? – kérdezte félhangosan.

- Nem. – válaszoltam halkan, végtelen figyelemmel.

- Egy tangóharmonika.

- Micsoda?

- Egy hangszer. Egy régi, öreg, kopott hangszer. Egy harmonika.

- Ennyi, semmi más?

- Ennyi, semmi más. A zene volt a szekrénybe zárva. Az ütem, a zajok, a lépések. A mozgás. A mozgás, amit elvettek tőle. Érted már, hogy miért vagyok ilyen?

Egy percig nem szóltam semmit, csak emésztettem a hallottakat. Magam elé képzeltem ezt a szelíd, hóbortos öregurat, és azt a szörnyű képet, ahogy az arcába vágják: Pali bácsi, magát ma kivonjuk a forgalomból. Maga egy senki. Maga csak púp a hátunkon. Tessék hazamenni, Pali bácsi, tessék hazamenni. Megborzongtam e lelketlen kép láttán, és csak ennyit tudtam kipréselni magamból:

- Elvesztetted a mozgást. Kőbe fagytál.

Rám nézett, majd rám mosolygott, aztán visszadőlt a szalmára. Én csendben mellékúsztam, és ahogy csak az ember képes olyan finoman, átöleltem. Éreztem, ahogy a tüdejéből útnak indul valami méla zokogás, és szemét könny teríti be. Még sohasem láttam sírni. Még sohasem láttam ilyen szépnek. Arcom az arcához érintettem, ajkamat beterítette a hajából áramló esővíz sós íze, illata. Felém fordította fejét, majd csendesen megcsókolt. Hosszan, lázasan, forrón. Aztán még sokszor. Gyengéden, ölelőn. Így aludtunk el, egymásba fonódva a perzselő szalmaágyon.

Reggel a belga gazda keltett minket. Felkurjantott a csűr tetejébe, mi lenéztünk rá, és láttuk, hogy egy hatalmas fatálcára jóféle tanyasi finomságokat halmozott fel. A másik kezében pedig méretes tejesköcsögöt szorongatott. Zé felkapta a nadrágját, pólóját, ami szerencsére szárazra száradt az éjjel, ebben a hőtartó, szerelemittas épületben, és lesietett a létrán. Hálálkodva vette át a fejedelmi étkeket az idős gazdától, de az csak legyintett. Flamandul, kissé bosszúsan az orra alatt morgott valamit, de a szeme végig mosolyogva szólt hozzánk. Hallottam, ahogy Zé felnevet, és kezet ráz az öreggel, majd a tejesköcsöggel, és a méretes fatálcával a kezében ügyesen fellavíroz az öregedő létra kissé korhadó falépcsőin.

- Hatalmas jó fej az öreg! – kurjantotta. – Reggeli után bevisz minket a városba! Mikor indul a vonat? – kérdezi, de közben már lehuppan mellém, és egy kifli csücsköt nyom a számba. Én persze alig tudok beszélni a kifliivel a számban, de azért kinyögöm, hogy délelőtt tizenegykor indul haza a vonatunk.

- Ó, az tökéletes. A tökéletesnél is tökéletesebb! – dörmögi, majd hatalmasat harap egy méretes sonkaszeletbe, hozzá sodró lendülettel meghúzza a tejesköcsögöt. A finom, gazdag, sűrű tanyasi tej macskabajuszt rajzol szája fölé. Kinevetem. Ő is velem nevet. Csókolózunk. Belevág a szalmába, rám veti magát, felhőtlen és szabad, mint egy kisgyerek. Csókol, ahol ér, de mégsem szeretkezünk. Annak még nincs itt az ideje. Rettentő mód bereggelizünk, majd felöltözünk, leverjük a bakancsokról az odaragadt sarat, visszavisszük az üressé vált reggeliző tálcát, és a tejesköcsögöt, majd az ébredő napba nézve csendesen ölelkezve várjuk az indulást. Nemsokára elő is pöfög egy kisebb kétütemű traktorral az öreg flamand gazda, rámutat a hátsó platós részre, hogy pattanjunk fel. és így is teszünk. Remek, ezzel alig fél óra és bent vagyunk a városban, simán elérjük a vonatot. Hálálkodva pillantok az öreg gazdára. Sűrű hajának ősz fürtjeit az ébredő nyári szellő meg-megborzolja, tengerkék overallja ujján pajkos fényekben tükröződik a zöldellő belga táj. Elhaladunk a tegnapi koncert helyszíne előtt, mindenhol sörös dobozok, fóliák, elhagyott vagy itt felejtett ruhadarabok hevernek, sárban foszló hitehagyott belépőjegyek árválkodnak. Ez hát a civilizált rész, ilyenek vagyunk mi városlakók. Zé közben elégedetten füstöl mellettem, alighanem az utolsó szál cigarettája, ami épen maradt a méretes eső után. Kérek tőle egy slukkot, mélyet szívok bele, majd ráfújom a méla füstöt az út menti tüskés bundában rejtező csontos, vékonyka bokrokra. Csodaszép ez a reggel, sohasem volt még ilyen pompás ébredésem. Behunyom szemem, mélán magam elé képzelem az egyre erőteljesebbé váló napfényt, lázasan fürdetem benne gondolataim. Majd váratlanul Zé megszólal.

- Októberben Tankcsapda koncert Pesten. Tudsz róla?

Hogyne tudnék. Már hónapokkal előtte kifigyeltem a honlapon, csak, nincs, akinél aludni lehetne, kevés a pesti ismerős.

- Tudom, hát. Miért?

- Feljöhetnél. Nálam alhatsz, ha akarsz.

Te bolond, hát hogyne akarnék. Milyen ostobák tudtok lenni, ti férfiak! Nem szólok egy szót sem, csak csendben átölelem, és egy finom mozdulattal a hajába simítok. Szereti, nem emeli arrébb fejét, nem tolja el kezem. Sokszor egy érintés mindenre válasz tud lenni. Nem is szólalunk meg egészen sokáig.

Kőtörő

Valaki, valahol mindig sír. Sír a gyerek, mert nem kapta, meg amire vágyott, sír az asszony, siratja elveszett éveit, megfakult éveit. Valódi könnyeket hazudnak a hétköznapok sivársága fölé. Ritmikus nyugalomban hüppögnek, nyöszörögnek, tanácstalanul arcuk elé emelik kezüket. Mintha félnének valamitől, valakitől.



A vonat pontosan nyolc órakor gördül be az állomásra. Épp az órámra néztem, amikor a forgalmista a vágányok felé baktatott. Kezében félig szítt cigaretta, jobb hónalja alá szorította az indítás jelzőt. Még tán dudorászott is. Jól megfigyelhettem, volt időm rá, a vonat lomha mozdulatokkal érte csak el az állomást, az ébredező reggelbe zuhanó gyenge fény homályló csendet varázsolt a főépület cirádás, feleslegesen túldíszített cseréptetőjére. Egyáltalán nem idős ember a forgalmista. Nem lehet több negyvennél. Magas, jó kiállású, szép szál ember. Csak arcára ült ki némileg a folyton mozgásban lévő telhetetlen nagy biológus, az idő. Arca frissen borotvált, nem sokkal az esti műszak előtt kaphatta le a szőrt. Bizonyosan jó minőségű beretvát használ. Klasszikusan, fenő késsel, az arcát beszappanozza. Megfontolt mozdulatokkal tereli a pengét a jó irányba, sehol egy vágás, szisszenés, hiba. Sima az arca, mint a baba popsi. Látom, ahogy felszisszen az alkoholtól átitatott olcsó arcszesz maró érzetétől, nagyokat fújtat, körbejárja a fürdőszobát, majd a szoba felé indul, kezében fehér törülköző, azzal legyezi felhevült arcát, közben a szobát, a lakást olcsó parfümszag árasztja el. Atlétában van, csíkos pizsama alsót hord, lábán idejétmúlt mamusz. Alig múlt negyven, mégis koravén életet él. Egy életben két énje között ingázik. Az egyik a nappalos énje, amikor reggeles. Olyankor lázasan készülődik, feszes tettvágy lüktet izmai között. Reggel sok a szép lány a vonalakon. A munkába menők, egyetemisták, nemrégiben anyává vált unatkozó szépasszonyok. Mindig van egy-egy kedves szava hozzájuk. Bókol minduntalan. Viszonzást nem vár, de tudja jól, hogy hatással van a nőkre. Fellépése van, sármja, határozott és céltudatos. Megvan az eszköztára a hódításhoz, mégsem tud élni a kínálkozó lehetőségekkel. Ki tudja miért.


Régről ismerem, még az ifjúkorból, de ő biztosan nem emlékszik már rám. Három éve, egy egész nyáron át könyvet és újságot árultam a főbejárattól balra, az utasellátó büfé és a kiskocsmák közötti részen, közvetlen az átjáró alatt. Az átjáró alatt, ami a sínek felett köti össze az innenső oldalt a túloldalival. Mert így biztonságos az áthaladás. Persze, soha, senki sem használta. Sokat változott az óta. Külsőleg is, de az nem számottevő. Mindannyian az idő, a kor markában vagyunk. Az öregedés az élet velejárója, nem lehet elfutni előle. Más miatt látom azt, hogy megváltozott. Csendesebb lett, kevesebbet mosolyog, kacarászik, dudorászik. Emlékszem, minden reggel az a kép fogadott, hogy bent ül az irodájában, kávét kortyolgat és cigarettázik, közben lágy, dallamos hangon szól egy gramofon, régen elfeledett, ezeréves slágerekkel. Unos-untalan ezek a fodros dallamok töltötték be a tér sötétlő csendjét. Olyan avíttnak, porosnak éreztem a helyzetét, mintha nem is élne, mintha egy kiállítási tárgy lett volna az a gramofon, és a tér, ami körülveszi, beleértve a forgalmistát is, múzeum. De akkor tudom, még boldog volt. Létezett benne, azaz elszántság, dac, harcos lendület, ami az élethez feltétlen szükséges. Igazi kőtörőnek mutatta magát. Felnéztem rá, tiszteltem. Egy nap előbb érkeztem, nyár volt, könnyebb volt biciklivel munkába járni, mint tömeg közlekedni, így hát a számított időn belül érkeztem. Az állomás csendes volt, kihalt. A peronon egy lélek sem, a váróban nyugodt csend honolt. Csak a pénztár feletti homályló fényű világítótest érzékeltette, hogy jelen van az élet. Az esti műszak létszáma csupán két fő. Ebből egy általában végigalussza az éjszakát, a másik meg bóbiskolva szendereg a kiült kanapén. Telex, üzenet ritkán érkezik, a menetrend pontos és kiszámítható. Az utolsó éjféli gyors elhaladása után a postavonatig feketéllő csendbe burkolózik az állomás. A lámpák fényei kihunynak, csak az utcai póznák világítják be az állomást és környékét. A boltok, italmérések bezárnak, a részegek tántorgó mozdulatokkal hazafelé indulnak. Borízű hangos szóváltásokkal búcsúztatják az éjszakát, aztán csend kerül közéjük. Innentől aztán egész hajnalig szinte semmi sem történik. Minden megáll, lelassul, szinte a mozgásképtelenség állapotáig. A légzés monotonná válik, kihagy néhány ütemet a szív, a pulzus, a kezekben az erek elernyednek, ellazulnak. Pihenni vágyik minden test. Minden szellem.

Hajnalban érkeztem, jóval a postavonat előtt. Hahózni, kezdtem lázas félhangon, hátha meghallja valaki, de senki sem válaszolt. A biciklit a peron melletti vasrácsnak támasztottam, az egyik közeli padra huppantam és végignyúltam rajta. Nadrágom oldalzsebéből almát vettem elő, tisztává dörzsöltem mellkasomon, és jóízűen beleharaptam. Fogam között aprót roppant a finommá vált almahéj, az édeskés húslé. A bódém már ott várt rám. A hajnali szürkületben szinte fénylett rajta a felirat: Könyv adás-vétel. A vétel csak formálisan volt jelen, mert ha hozott is könyvet valaki, és azt eladásra kínálta, nekem a főnök utasítása alapján nemet kellett mondanom, kivéve a hagyatékból származó regényekre, enciklopédiákra, ha ilyet láttam, el kellett kérnem az illető telefonszámát, és később a főnök úr megkereste az illetőt, megnézte az ajánlott termékeket. Ha olyat talált, amiből nagy hasznot remélt, megvette, és ezek később kikerültek hozzám a pultra is. Na, nem mind, mert ezekből sokat a góré a belvárosban üzemelő antikváriumába vitt át, ott több pénzt kapott érte, mint itt, ebben a külvárosi vonatállomáson. Ezt meg is lehet érteni. Történt egyszer, hogy egy igen idős úr telepedett a mellettem lévő padok egyikére, kezében egy könyv pihent, a másikban sétabot. Még sosem láttam sétabottal közlekedni senkit, csak a filmeken. Tanárfélének tetszett, olyasvalakinek, aki nemcsak az élet iskoláját járta ki, hanem egyéb katedrákon is jelentős tudást halmozott fel. Csak ült ott az egyik pirosra festett padon, és sokáig nem mozdult. Eltelhetett vagy félóra, mire a sétabotot kiengedte kezéből, és a pad korlátjának támasztotta, majd egy régimódi szemüveg-féleséget vett elő, felnyitotta a könyvet annál a résznél ahol éppen tartott a történetben, és elmélyülten olvasni kezdett. Nálam közben a könyves pultnál nagy volt a lökdösődés. Több nénike, munkásnő, mérnök feleség rohant egybe, ennek az oka nem volt más, hogy éppen aznap reggel pakoltam ki az új romantikus füzetek újabb részeit. Rácsaptak, mint vércse a vakondgyíkra. Ismertem már őket, így nem zavart meg a roham, azt is tudtam, hogy általában a vonathoz időzítik magukat és a vásárlást, így megkövetelték a gyors és precíz kiszolgálást. Nem is volt ezzel gond, ment könnyen. Fejben számoltam ki az összeget, és magát a visszajárót is. A matek mindig jól ment, itt meg ez szinte kisebb mutatványnak számított, amikor egy-egy matróna, öt-hat új szerelmes füzetet is magához ölelt megvételre, és meg szinte rájuk sem pillantva mondtam a végösszeget. Hatvanhárom forint lesz, csókolom. Hatvanötöt kaptam, kettő visszajárt. Hagyja csak fiatalember, a magáé, tartsa meg. És én megtartottam. Jobb napokon összejött az ötven forint borravaló. Erről szól a kereskedelem. Rutin, gyakorlat, gyorsaság, mosoly, határozottság, kedvesség. Belőlem egyik sem hiányzott, ahogy a családomból sem. A nagyapának csemege boltja volt a belvárosban, még a második világégés előtt és alatt. Az üzlet ugyan nem égett le, vagy semmisült meg az ostrom alatt, tovább üzemelt egészen az államosításig. A nagypapát egy üveg befőttel, és egy rúd csabaival a kezében rakták ki a boltból egy tavaszi délelőttön. Be sem tehette többé a lábát a boltba. Valljuk be, nem is akarta. Később ebbe halt bele, a nagy vágyódásba. Hogy nincsen neki már élete a bolt nélkül. Nem is volt. Szép csendben, fokról-fokra leépülni vágyott, mi meg hagytuk. Az egyik vasárnapi ebédnél hirtelen lefordult az asztal mellől és fel sem kelt többé. Elvitte a szíve. Ez az öregúr még hasonlít is a nagyfaterre. Ugyanilyen kimért, pedáns, elegáns volt fénykorában, mint ez az ismeretlen. A 10.15-ös Budapest-Nyugatiból érkező és Szegedre tartón szerelvény közben az állomásra érkezett, és a romantikus felhőben tobzódó mamikák elhagyták a bódémat, és felszálltak a vonatra. Szinte láttam, ahogy a helyfoglalás után elmélyülten belevetik magukat José Armando és Inezita felettébb fordulatos, kalandokban és izgalmakban bővelkedő történeteikbe. Én közben visszatértem az öregúrhoz. Próbáltam kivenni mit olvas. A gesztenyefák napfény csurgató árnyékában ez nem is volt könnyű feladat. Szerencsére a könyvön a szerző nevét csupa nagybetűvel írták. Fejes Endre. Még sosem hallottam róla. Azaz dehogynem, hiszen nemrégiben adta a tévé azt a filmsorozatot. Tudják, amiben a görög diplomatának álcázott fiú megöli azt a gyönyörű lányt. Borzalmas történet. És ami még borzalmasabb benne, hogy igaz, valóságos élményeken alapszik. Durva, kemény, küzdelmes világban élünk, amiben minden megtörténhet. Nem lehet nyugta sohasem az embernek. Az öregúr kissé feljebb emelte kezét, és vele a könyvet, tán egy fontosabb részt akart jobban szemügyre venni, azért emelte a szeme elé a kötetet, mindegy is, a fontosabb az, hogy ezzel a mozdulattal láttatni engedte a címet. Rozsdatemető. De szép cím. Metaforikus. Biztos, hogy egyéb jelentése is van. A tanáraim is azt mondták, hogy az irodalom sosem az, aminek látszik valójában. Más kerekeken gurul, mint a normál személygépkocsik. Szerintem ez egy hülye hasonlat, valószínűleg az öreg Flekker, az irodalomtanárom, nem így értette, ahogy mondta valójában, de hát az esetek nagy százalékában piás volt, így be-becsúszott egy-egy hiba, képzavar. Itt is ez lehet. Még az is lehet, hogy van ízlése az öregúrnak, és ez egy jó könyv. Mindenesetre megjegyzem a címet, az Édes Anna után el fogom olvasni. Az öregúr éppen akkor kelt fel a padról, mikor a sármőr forgalmista a vonat elengedése után visszafelé indult az irodájába. Voltaképpen nem is láthatták volna meg egymást első blikkre, mert a könyves bódé, és az árnyas pihenő az állomás legszélén helyezkedett el, az egyik mellékút, sétaút mellett, de valamiért mégis úgy kellett történnie, hogy egy adott pillanatban, teljesen egyszerre egymásra néztek. Az öregúr kezében sétabot és könyv, a forgalmista kezében jelzősíp és indítótárcsa. A két férfi egymásra nézett, szinte vigyáz állásba merevedett mindkettő, látható volt, hogy ismerik egymást, de egyik sem mozdult a másik irányában, nem indult üdvözölni a régen látott ismerőst. Vagy egy percig álltak így, egymással szemben, aztán az öregúr megfordult és elsietett. Sétabotjának veretes réz vége keményen koppant az aszfalton. A forgalmista két lépést tett felé, azon tűnődött, hogy tán utána kéne indulnia, de aztán mégis inkább az irodája felé vette az irányt. Dühösen, fújtatva lépett be az ajtaján. Később, amikor összebarátkoztunk kissé tudtam meg, hogy az öregúr az apja volt. Húsz éve nem látták egymást, amikor a forgalmista anyja megbetegedett, az apjuk elköltözött tőlük. Sokáig, évekig egyedül ápolta a beteg, idős asszonyt a fia, majd amikor az utolsó óra közeledtével az apjáért küldött, az nem jött el. Búcsú nélkül engedte útjára az asszonyt. Ki tudja miért volt ilyen makacs. Nincs rá megfelelő magyarázat. Arra viszont van, hogy a forgalmista miért gyűlölte meg az apját. Ezért. A lemondásért. A cserbenhagyásért, a megtagadásért. Úgyis halt meg végül az apja, hogy a fia mit sem tudott róla. Totális csendben, végtelen magányban. Rozsdamarta szívvel.


Reggel nyolc óra van, a vonatomra várok, hogy bevigyen a nagyállomásra, és onnan metróval eljussak az iskolába. Sokan állunk már a peronon, kisebb tömeg tolakszik, hogy minél előbb felkerüljön a szerelvényre, hogy minél jobb helyet foglalhasson magának. Végre, az én szerelvényem érkezik. A tonnányi vasszörny döccenőn bebiceg az állomásra. Búsan kattogó vonatkerekek ébresztik a reggelt. A vonat lassítva megáll, a fékek csikorognak, nyikorognak, a kerekek sírnak, könnyezve fémforgács virágokkal szennyezik be a síneket. Hagyom, hadd tóduljon elém a tömeg, majd amikor már kissé csendesebbé válik a rohanás, én is megkapaszkodom az egyik vasrács fogódzójában, és felhúzom magam az egyik szerelvényre. Nem is megyek beljebb, megállok a fülke egyik hasadékában, fejemre teszem a fejhallgatót és elindítom a walkmant. Induláskor látom, ahogy az emberem teli tüdőből belefúj sípjába, és az indítótárcsát magasra emelve útnak indítja a vonatot. Látom rajta, hogy egyáltalán nem boldog. Ebben a kurva országban senki sem boldog, senki sem lehet boldog. Előveszem a táskámból a bekészített párizsis zsömlét, és nagyot harapok belé. A fülemben üvölt a rock n’roll. Egyre valóságosabbá válik a táj. Az élet mindig hazavár. Ha van hová haza menni.

Kefir

Szokatlan melegséggel tűzött aznap a nyári meleg az újonnan nyílt éjjel-nappali ablaküvegére. Kázmér bácsi a feliratokat böngészte. Mindig így tett vásárlás előtt, mert a bolt dolgozói és a vezetőség ezeken az utcára nyíló kirakatüvegeken hirdette az aktuális akciókat. Óriási hús akció és vásár, csak nyolcszáz forint kilója a sertéstarjának. A levesnek való hús csupán négyszáz forint, órjási lábszárcsontokkal. Velőben és élvezetben gazdag csontok, tessék, csak tessék. Friss tanyasi tej és tojás egyenesen a termelőtől. Csupa hazai áru, magyar termelőktől. Hirdették a feliratok. Friss tejsavó, finom, házi erjesztett kefir. Doboza egy százas. Ha kettőt vásárol belőle, a másodikat féláron veheti meg. Tessék, csak tessék, vegyék, vigyék. Kázmér bácsi számolgatott. Még a boltba lépés előtt szokása volt ez, hiszen pontosan annyi pénzzel érkezett, amennyit akkor és aznap el kívánt költeni. Se többel, se kevesebbel. Ki van az számolva otthon előre, kérem szépen. Napra pontosan tudta, ismerte az alapvető élelmiszerek árának alakulását. A kenyér ára a múlthéten ment fel, állítólag az alapanyag árak emelkedése miatt. Humbug az egész. Egyik nap azt hazudják, hogy remek a termés, másik nap meg azt, hogy ugyan a búzatermés kiváló, de a liszt előállítási ára drasztikusan megnövekedett, így a kész kenyér ára is nőni fog. Egyszerű csalás ez, kérem szépen. A vajjal ugyanezt művelik. Tejben gazdag lenne az ország, ha a termelők az alacsony átvételi árak miatt nem inkább az udvarra öntenék a lefejt tejet. Mert a tehenet fejni kell, nem maradhat úgy duzzadt mód a tőgye, mert akkor nem ad többé tejet, vagy arányosan egyre kevesebbet. De azt sem lehet, hogy csak a nagyvállalat járjon jól, ott ette meg a fene az egészet, hadd igya be azt a drága tejet a kanális, még ott is jobb helye van, mint az urak zsebében. Ezáltal rögvest tejhiány keletkezik, ami kihatással lesz a tejből készült kész vagy félkész termékek árának alakulására is. Így lesz drágább a vaj, a túró, a joghurt és a többi. De most a kefir jó áron van, megérné venni belőle. Finom és egészséges, és ahogy a felirat mondja, és talán nem hazudik, házi készítésű. Még a háborúban, a Don melletti kis orosz falvakban szokott rá a kefirre, és azóta sem hajlandó lemondani róla. Nem telik el úgy nap, hogy ne inna meg egy pohárral. Nincs is baja a gyomrának, és az emésztésére sem volt még panasza sosem.

Kis bolt ez, alig dolgoznak benne hárman egy adott műszakban. A bejáratnál éppen az egyik műszakban lévő suhanc dohányzott. Széles karikával eregette a füstöt a magasba. Fején baseball sapka, szemét mélyfekete napszemüveg fedte, valamikori fehér köpenye zsírtól fénylett, kosztól feketéllett. Lábán elnyűtt, széttaposott sportcipő. A fiú lehet vagy húszéves, nem több. Idevalósi, telepi srác, Kázmér bácsi talán még ismeri is, gyermekkorából, taníthatta az iskolában, amíg nyugdíjba nem ment. Azaz helyezték. Csak rossz az arcmemóriája, sajnos. Talán a Biscsek Gézuka, vagy a Farkas Andris. Ezek a nevek, arcok ugrottak be elsőre az idős tanárnak, amikor féloldalasan, a füstölő srácra sandított. Meg a nagypofájúság. Igen, emlékszik már. Ez a kölök volt az, aki majdnem fellökte, mit lökte, felöklelte a múlt héten a tejes pultnál. Épp a kefirek között válogatott, amikor jött ez a hatalmas barom, kettő nagy teli rekesszel, és egy „Bocsi, vigyáztam!” felkiáltással úgy hátba verte, hogy alig kapott levegőt. És amikor kikérte magának ezt az atrocitást, csak ennyi volt a fiú válasza; „Mondtam, vigyázzon, nem, tata?” Ezt a hangot kikérem magamnak, azonnal küldje ide a boltvezetőt, ez skandalum, ezért még nagyon megütheti a bokáját, még az állását is elvesztheti, fiatalember! – üvöltött és kelt volna ki magából Ottomayer Kázmér egy másik világban. De nem ebben. Itt, ebben a jelen világban és élethelyzetben, mint vevő nincsen szava, pláne, mint öregember. Az észérveket felváltotta a tettlegesség. Hiszen többen látták a jelenetet, mégsem szólt közbe senki, nem állt az öregúr mellé, vette védelmébe. A bolt tele volt, de mindenki hallgatott, maximum az orra alá piszmogott, hogy ez mégsem helyén való, de senkinél sem mozdult a kar, senkinél sem nyílt szóra a száj. Ottomayer Kázmér megszégyenülve hagyta ott aznap a közértet.

Ennek már egy hete. Azóta be sem tette ide a lábát, de a szükség törvény bont, és mivel a közelben nincs másik élelmiszerbolt, így kénytelen volt megalkudni a sorssal, és újból ide jött vásárolni. De mintha a történelem ismételné önmagát, mert megint ez az ostoba kölök van műszakban. És bizonyosan megint nagy lesz a szája, és ő megint újra megszégyenül. Egyetlen porcikája sem akarta ezt, szeretett volna láthatatlanná válni, igazán szürkévé, semmilyenné. Ha megint belém köt – gondolta – nem állok jót magamért. Engem nem lehet megfélemlíteni, én három évig frontkatona voltam. Tudja is ez a suhanc, hogy mi az a front, egyáltalán mi az, hogy háború. A fiú időközben befejezte a dohányzást, és dolgára indult. Kázmér bácsi ezt jelnek gondolta, és ő is beljebb lépett a légkondicionálótól hűs és zajos bolt belsejébe. Ismerte a járást, precízen, céltudatosan, nem bóklászva, nem nézelődve szerezte be a szükséges dolgokat. Elsőnek a kenyér, a pékáru, aztán a felvágott, majd a zöldség és a gyümölcs. A rizs, a liszt, a sütőpor. Margitka ma fánkot süt, igazi szalagos fánkot, baracklekvárral a tetején. Isteni lesz a húsleves és a sertéspörkölt után. Kávé, tea, citromlé. Édesítőszer. Ezzel megvolnánk. Mi van még hátra. Megnézte a papírját. Mindent kipipált rajta, kivéve egy dolgot. A kefirt. Most akciós, a második dobozt féláron lehet megvásárolni. Kázmér bácsi a tejes pult felé indult. Körbenézett, a fiút nem látta sehol. Kezdte biztonságban érezni magát. Egyre acélosabbá váló léptekkel, mozdulatokkal indult a vásárlás tervezett irányába. Könnyen odaért, nem zavarta senki és semmi. Felmarkolt kettő dobozzal az akciós kaukázusi kefirből, megfordult, hogy a kosarába tegye és akkor… felzendült mögötte egy jól ismert hang; „Bocsi, vigyáztam!” és a tejpultban lévő kefires dobozok már szálltak is az égbe, a hirtelen, a semmiből érkező rekeszek szorosan az öregúr bordájának lökődtek, apró nyikkanással halk „aúú-t” préselt ki foga között, Ottomayer Kázmér az ütközés erejétől összerogyott és elterült a földön. Alig egy kevéske pillanat telt el az esés óta, máris kissé ocsúdva egy, a pofájába vigyorgó, koszos, maszatos alak képe tűnt elő. „Mondtam, vigyázzon, nem, tata? Vagy netán, ratata?!” Kezével géppisztolysorozatot imitált, úgy lőtt a földön fekvő, sebzett, sérült emberre.

Ottomayer Kázmér elájult. Egy ősi, már-már elveszettnek hitt régmúlt képeinek sebei szakadtak fel lelkében újra, sírni kezdett, akár egy gyermek. A lövészárok, a téli éjszakák, a fegyverropogás, a fagyások, a hörgések, sirámok elveszett, elfelejtett zajának rémképe tört felszínre újra tudatában, ahogy és amikor ez az ostoba suhanc az ótvar ládáival a földre döntötte, és mint egy megvadult orosz katona, játékból célba vette őt. Hiszen ez a suhanc nem tudja mi az a háború. Mi az a szenvedés. Mi az a pokol. Nem volt ott a vészre szánt magyar hadsereggel a Don partján, hogyan is lehetett volna, hiszen annak több mint ötven éve, és különben is, az ilyen istenverte idiótákat biztos, hogy felhúzták volna az elsőt fára, közösségileg, mintsem, hogy valaki rájuk bízza az életét.  Maga elé kapta a kezét, úgy próbált védekezni a nem létező lövések ellen. A még mindig a kezében lévő kefires dobozok összeroppantak markának szorítása közt, és a kipukkanó dobozok folytán arcába fröccsent a hófehér lé. Ekkor egy pillanatra megmerevedett, és a szégyenérzet eme csúcspontján sírni kezdett. Senki sem szólt hozzá, senki sem segítette fel a padlóról, bár a közért tele volt emberekkel, vásárlókkal azon a délelőttön is. A kis felfújt hólyag az egyik ládának dőlve élvezte az elé táruló szánalmasságában is nemes látványt. Majd kiröhögte a belét az öregúr agóniáján. Végül egy környékbeli asszony segítette fel a nyugdíjas tanárt, egy zsebkendővel megtörölgette az öregúr arcát és kezét. Fekete szövetkabátja ráncaiban megült a savós, kesernyés lé, savanykás, szúrós szagot árasztott. Ekkor érkezett meg a boltvezető, és sűrű elnézések közepette mentegetőzni kezdett. - Tudja, nem gondolta komolyan a kolléga, drága bácsi. Még új, környékbeli fiú, talán ismeri is, hiszen maga mindig idejár hozzánk, ismerjük mi magát, törzsvásárlónk. Büszkék is vagyunk erre, drága bácsi. A fiút megdorgáljuk, a béréből meg levonjuk az okozott kárt, a kefireket meg tessék hagyni, tönkrementek, hát tönkrementek, természetesen nem kell kifizetni. Lacika, gyere ide, és kérj elnézést a bácsitól. Azonnal! Laci nem mozdul. - Laci, ne kelljen még egyszer mondanom! Kétheti bér megvonással sújtalak, ha nem jössz ide és kérsz bocsánatot azonnal… - súgta oda a ládán ücsörgő Lackónak. De Laci nem mozdult, picit később unottan levánszorgott a ládák tetejéről, felmarkolt egy kiflit a pékáruk közül, és a közös ebédlő felé cammogott. - Laci, Laci, azonnal gyere vissza, és kérj elnézést a kedves vevőtől! – Hagyja, - intette le a boltvezetőt Kázmér bácsi – nem történt semmi érdemleges. Elestem, megrémültem. Történt már ilyen mással is. Nem a fiú hibája. Ilyen az öreglét, állandó rettegés. – Na, de hát látta mindenki, hogy ez az ostoba kölök okozta a bajt! – horkant fel a harcsaszájú vezető. De Kázmér bácsi erre csak legyintett, és csendesen elindult a kijárat felé. Magában még dörmögött, dohogott egy keveset, most kénytelen felszállni a villamosra, és elmenni a kettő megállóra lévő szupermarketbe bevásárolni. Pechjére, ott biztosan nem akciós a kefir. Az biztos, hogy ide most legalább két hétig nem fog jönni. A szégyen és a szégyenérzet nehezen múlik.

Tudunk egymásról

Pechesen indult a reggel, épp az orrom előtt ment el a busz, egy autó rám freccsentette az út szélén összegyűlt esővizet. Csak álltam ott az üres megállóban, szitkozódva, paprikás hangulatban. Hajamat eső nyaldosta, kabátom szélét csípős szél tépkedte, nadrágom egy merő víz volt, lapos talpú nyári cipőcskémbe tajtékot vetett a habzó sárlé. Ha lenne autóm, akkor ezek nem történnek meg velem. Szépen lesétálnék a házból, egész közel parkolnék a bejárathoz, hogy még véletlenül se érjen semmi baj, gyorsan behuppannék az első ülésre, és már indítanék is. A motor halkan duruzsolna, a kerekek simán, gördülékenyen szelnék az aszfaltot, a rádiót bekapcsolnám, jó zenét keresnék, nyugalomba ringatnám magam, vagy éppen pergősebbre venném a figurát, ha úgy tartaná kedvem. De nem ez a valóság. Az mást mutat. És még a cigarettám is elfogyott. Tudtam, hogy nincs már, és a közeli kis trafikot ki is szemeltem, hogy begyűjtök egy dobozzal, de észleltem ezt a piszok időt, és megláttam a megállóba tartó buszt, így fontossági sorrendet állítottam fel. Előbb az utazás, aztán a füstölés. Most egyik sincs, pedig de jól esne egy cigaretta. Persze, már a megállóban is tilos rágyújtani. Voltaképpen mindenhol. Pozitív diszkriminációnak hívják, de én eddig csak a negatív hatásait észlelem. Mintha állatok lennénk, mi bagósok. Egy alant kaszt, szánalom nép, szenvedélybeteg polgárok. Ne érts félre, nincs bajom a határozatokkal, nagyon jól tették, amit, de az felháborító, ahogy ezt közölték a közzel, ahogy be- és megmagyarázták a mikénteket, nem figyelve a miértekre és a hogyanokra. Felháborító. Egy autó fékez mellettem, lassít, majd megáll. A vezető bambán rám tekint, olyan „na, jössz, vagy mi lesz már?” nézéssel, de aztán észreveszi, hogy nem veszem a lapot, dühösen legyint, gázt ad, gyorsan továbbhajt. Kereke nyomán szürkülő esővíz, roggyant sárlé csapódik a buszmegálló üvegablakának. Barom, vén kéjenc, komplexusos idióta. Legalább cigivel kínált volna meg, azt még talán… Pedig nincs más szenvedélybetegségem. Nem vagyok krónikus vásárlási lázban szenvedő, nem böngészem a magazinok legújabb divat hóbortjait, ruhatáram, bár igényes és modern, nem túlzó, nem pöffeszkedő. A pénzem meglenne rá. Jól keresek. Megvan a magamhoz való egzisztenciám. Nem szorulok rá másra, ha van párom, nem kívánom, hogy eltartson, egyáltalán, hogy legyen valaki. Fontosabb az, hogy szövetségre tudjunk lépni egymással, érzelmi uniót alkossunk. Igaz, most nincs senkim, de nem az én hibámból. Szeretek ismerkedni, nyitott vagyok, sokszor eljárok otthonról, hol moziba, hol múzeumba, koncertekre, még diszkóba is. Bárhová, ahol jól tudom magam érezni. Nem szorulok a barátnőimre, barátaimra a programok megtervezésében, van úgy, hogy spontán, magam alakítom az estém, esetenként úgyis, hogy egyedül indulok el a városba, céltalanul, hátha ráakadok egy jó helyre, egy jó programra. Harmincon innen ez még nem annyira lehetetlen, még működnek az intuitív reflexek, még kevesebb a csalódás, mint az öröm. Még több a cél, mint a kudarc. Közben beérkezik a megállóba a következő busz. Végre. Halleluja. Késett. Esőben minden lelassul, oldottabbá válik. Vagy éppen a figyelem gyorsul fel, amit szépen és ütemesen lassít a koncentráció. Jó és ügyes sofőröm van, nem fröccsöl mikor a megállóba ér. Rutinos negyvenes. Ilyen kellene nekem is. Persze olyan, amelyik még képes a gyerekvállalásra, mert a gyerek az kell. Nem is egy, minimum kettő. Egy kislány, meg egy kisfiú. Nem ikrek, szépen sorban, egymásután. Előbb a lány, aztán a fiú. Borbála és Botond. Kétbé. Mint a bizalom meg a barátság. A merengésből a buszcsengő térít magamhoz, sietni kell a felszállással. Észrevetted már te is, hogy arányosan rövid ideig hagyja nyitva a felszálló utasok számára a vezető az ajtót? Mintha valami olimpiára készítené fel az utasokat a békávé. Sprintfelszállás. Jegyvágta. Fogódzkodómaraton. Nem tétovázok, két lépés és fent vagyok a buszon. Az ernyőmet már a beérkezés pillanatában összecsuktam, de a vizet csak most rázom le róla. Kisebb vízfolt keletkezik a padlón. Egy idős nő száj húzva végigmér, majd az ablak felé fordul, és bőrkesztyűjével egy kisebb kört kitöröl a bepárásodott üvegen, majd színtelen, fénytelen szemmel az utca szürkéjét kutatja. Vállat rántok, az ilyet fel sem veszem. Víz, felszárad, nem hipót vagy sósavat öntöttem szét, öreganyám. Egy dupla székesen találok helyet, mellettem egy fiatal srác ül, fején fülhallgató, melyből idétlen zene bömbölődik bele a térbe. Nincs sem értelme, sem stílusa, vagy én vagyok túl öreg ma ehhez. Pedig nekem is bejön az elektro, sok ilyen cédém van otthon, vagy lementve gépre, de az élőzene az abszolút kedvenc. Elmenni egy koncertre, borozni, sörözni a barátokkal, egy jót dumálni, csak úgy ellenni, nem gondolni a problémákra, a gondokra. Keserűség nélkül lenni egy darabig, aztán úgyis jön a daráló. Pechem van újfent, a srác már a következő megállónál leszáll. Nem szól semmit, csak belekapaszkodik az egyik fémcsőbe, és mint egy nyálkás gyík, áttekergőzik rajtam, oda sem figyelve, hogy éppen a cipőm tapossa, vagy az ernyőmbe rúg egy nagyot. Megfogalmazódik bennem a gondolat, hogy megdorgálom, „hé, kisapám, te meg mi a fenét képzelsz?” alapon, de aztán hagyom a dolgot. Fiatalokat számon kérni, leszúrni ciki és öreges. Talán pár év múlva megteszem, de most még mi vagyunk a fiatalság, nyelnem kell, mert ha nem, azonnal egy korosztállyal feljebb csúszok, és akkor, jaj, nekem. Őszülés, petyhüdt bőr, lankadt fenék, szürkülő tónusok, szem alatt a karikák. Kell a francnak még. A kis srác látja tipródásom, és a mocsok még el is mosolyog nem létező bajsza alatt. Nem is csúnya fiú. Van stílusa. Így, sorsközösséget vállalván vele már sokkal szimpatikusabbnak látszik, mint előtte. Hiúság, fiatalság a neved.

A srác leszáll, majd lázasan cigarettára gyújt, és széles ívben fújja bele a füstöt az ébredő tér színtelen testébe. De jó neki. Kérhettem volna tőle egy szálat, biztos megkínált volna. A mosoly sohasem hazudik. Hamarosan az én megállóm következik, szedelőzködni kezdek, de egy hirtelen mozdulattal a korábbi matróna átgázol rajtam, majd leül mellém az ablakhoz közelebbi részen. Nem értem az egészet, olyan jó kis helye volt a kakasülőn, akkor miért? Bosszantani akar, ez nem kérdés. Figyeli, meddig bírom cérnával. Csendkötözködik. Borzalmas egy reggel ez. A vénlány rám sandít, mert az biztos, hogy se gyereke, se férje, lenézően legyint felém, majd erről az ablakról is kis ívben letörli a párát. Szólanék, de gyengének és magányosnak érzem magam. Kiszolgáltatva egy nagyobb erőnek, egy végtelen hatalomnak. Bárcsak szabadnapot vettem volna ki mára, bárcsak el sem indultam volna otthonról… Eközben az öreglány egyre remekebbül kezdi érezni magát. Fészkelődni kezd a székén, szájával cuppog, ujjával ütemesen dobol a műbor huzaton. Megbolondult. Elmosta az eső az agysejtjeit. Meggárgyult. A Lipóton a helye. Pedig milyen finom úrinőnek látszott. Kékharisnyának, de azért úrinőnek. Erre még nem is lett volna semmin szavam, de arra, hogy lassan a fejemen táncol? Közben a mami még jobban érezte magát, lábával a padlót csuszakolta, ki-be nyitogatta retiküljét, újrasminkelt, megfésülködött. Kezdett igazán idegesíteni. Hol az én megállóm? Jöjjön már. És jött. A következőnél leszállok. Van Isten. A mami észrevette készülődésem, és újra nyugalmi helyzetbe került. Sőt, szinte letargiába zuhant. Csak nem hiányozni fogok neki? Nem tud tovább kivel évődni, vicceskedni, ugratni, szánakozni, sajnálni, lenézni. Nem tud tovább jól lenni. Felálltam a székemről, és összepakoltam a holmim. Az ernyőt, a táskám, saját magam. A néni bánatos szemmel nézett rám. Úgy éreztem meg akar szólítani. Így is történt. Halkan, szinte suttogón mondta ki a szavakat.

-          Nem kérsz egy szál cigarettát? Nekem tapaszom van, próbálok leszokni…

Látta, hogy teljességgel meglepődöm a kérdésén, és ezen újra elnevette magát. 

-          Tudunk egymásról. Ne tagadd, rossz napod van. Tudom, hogy így van. Látszik a szemeden, érződik a mozdulataidon. Tessék, itt van. Gyújtód van, tudom. Hamarosan megnyugszol, vár Füstország. 

A cigarettát végül elvettem, majd a nyitott ajtón gyorsan lekecmeregtem. Azonmód rágyújtottam. Még láttam, ahogy az elhaladó busz vonalán az anyóka meleg és érintő szemmel követi mozdulataim. Felnevettem. Újra eleredt az eső. Szélesre tártam az ernyőm, és sietős léptekkel az irodaház felé indultam. Később egész jól telt a nap.

Az arckrém/ Bűnügyi egypercesek 3.

Klára fodrász, Gyula, a férje, kamionos. Tíz év belföld után végre ez évtől a külföldi flasztert is koptathatja. Csak kiverekedték maguknak. Több pénz, és még a magánkereskedelem is belefér. Nagy kellettje van itthon mostanság a kazettás magnónak, a bőrdzsekinek, a kvarcórának. Kell az a kis fusi. Klári nemrégiben ment maszekba az államitól, új még a szalon, kevés a vendég. A munka meg kell. Építkeznek. A ház kétszintes lesz, felül is fürdőszoba, alul nagy amerikai konyha, a kertben medence, csempézett, feszített víztükör, ahogy azt kell. A kell, pedig sok pénzbe kerül. Így nem meglepő, sőt, teljesen megszokottá vált, hogy az egyik erre, a másik pedig arra. Klári éjt-nappallá téve a szalonban, Gyula pedig városról-városra jár. Az egyik nap Milánó, a másik nap Bologna, aztán egy széles kurfli, irány a németek, majd visszafelé Bécs, és onnan a magyar határ. Havonta jár csak haza, akkor sem marad két napnál tovább, elintézik az anyagiakat, leadja az árut, kialussza magát, ahogy tudja, jó esetben szeretkeznek egy nagyot az asszonnyal, aztán irány újra a nagyvilág. Most kell megnyomni még, amíg fiatalok. Klárival meg lehet, nincsenek nagy igényei, borsodi lány. Onnan jött fel Pestre, az egyik kis faluból, azt is mondhatnánk, szökött, mert az apja verte, anyja meg csak akkor volt neki, ha az apja talált egyet éjszakára. Az édese már régen megszökött egy masinisztával. Azt beszélik egész Bukarestig szökött vele, és most ő is, ahogyan a párja, a Román Államvasutaknál van alkalmazásban, mint diszpécser. Hiába, no, a szerelem országhatárokat hagy maga mögött, ha kidugja fürtös kis fejét, és megrezzenti angyalszárnyát. De a Klári az nem szökik. Az gürizik, mint az állat. Már az államiban is megmutatta. Az iskolát színjelesre végezte, de nemcsak fodrászatból, hanem kozmetikából is. Bizony, saját kencéket gyárt, amitől sokan mondják szebb lesz tőlük a bőr. Simább, bársonyosabb. Nem titok, sok házasságot rendbe szedett már az a kellemes helyzet, ha az asszonyka újra a régi fényében ragyog, kissé már kiábrándultságában másfelé nézelődő férjeura szemében. A kencék pediglen erre jók. Meg arra is, hogy szépen épüljön belőlük a ház, a medence, meg a kerti tó. Mert az is lesz. Díszhalakkal, vízi növényzettel, csobogóval. Ahogy az illik. És az illik, bizony sok pénzbe kerül. Az illem semmibe, de ezt a Gyula nem tudja. Csóró, pesti vagány volt, semmi más. Ő szedte rendbe. Ott lébecolt a többivel a Bakáts téren, meg a környéki presszókban. Ott múlatta az időt, mert dolgozni azt nem járt. Pedig jó szakmája van, karosszérialakatos, lenne munka bőven. De a nehéz fizikai munkától elmegy a kedve, azt mondja. Nem neki való a hórukkolás. Igazi úri gyerek, az apja ügyvéd, az anyja meg főnővér a Péterfyben. Jó családból származik, a húga tanár, az öccse népzenész. Érdekes mód, ő, a legnagyobb testvér kallódott el valamelyest. Senki nem gondolta volna, hogy pont a Gyulussal történik ez – mondja a rokonság. Hogy összeáll egy ilyennel… - teszi hozzá Gyula anyja, ha erre terelődik a szó. Ilyenkor Gyula papa próbálja csitítani; de Jucus, de Jucus, nem ide való ez…  Jucus szerint pedig de, és folytatódik a fia és a neje végtelenségig való szapulása. Ha tehetné egy kanál vízben. Nem is kell hozzá nagy kanál, egy kávéskanál pont megteszi. De a ház épül. Kétszer akkora lesz, mint az ügyvéd úréké, háromszor akkora, mint Gyula tanár néni húg panellakása. A garázsban két autónak elég hely lesz, olyan tágasra építik, mint egy nagyobb méretű nappali. És legalább olyan kényelmesre. Még a szerszámos kamra is legalább akkora lesz, mint egy gyerekszoba. Az étkező? Igazi átrium. Az előszoba? Futópálya hosszúságú. A hálószoba? A legszebb római festményeken nincs olyan pihenő, oszlopos csarnokfő, mint amit a házba álmodtak Gyulusék. Csak ne kerülne olyan sokba, ne kellene annyit dolgozni érte. De mi más érné meg, mi más képes ennyire lelkesíteni az embert, ha nem egy álomszerűen szép otthon, a béke szigete, a külvilág zajától óvó, ölelő családi fészek? De Gyula mindig úton, havonta, ha egyszer van itthon, akkor is maximum kettő napra, amibe más nem fér bele, csak hogy leadja az asszonynak az árut, kettyintsenek egy sort, és újra a volán mögé kell ülni. Klári dettó. Szalonba be, szalonból ki. Irány haza, a félkész házba, a nyirkos, a falaktól még nedves alagsori készenléti szobákba. Kis tégelyekbe krémeket, kencéket gyártani, fuldokolni a gőzben, a párában, félig vakon címkézni az üvegcséket, a tubusokat… 

Az a reggel is úgy indult, akárcsak a többi. Annyiban volt más, hogy a Gyula itthon volt, még egy teljes napot, csak másnap este kell jelentkeznie a telephelyen. Kellett is ez a plusz egy nap, ami most összejött, mert ennyi áruval még sosem érkezett a férj külhonból. A szokásos dolgok mellett többféle új, márkás, jól eladható cuccot is csent be az országba, Gyula, az élelmes. Parfümöt, nercbundát, könnyed, nyári ruhácskákat, flitteres blézert, elegáns kosztümöket, alkalmi- és utcai viseletekre való ruházatot. Lakkcipőt, gálatopánokat, selyemharisnyát, csupa finom holmit. Klára meg is lepődött, milyen finom ízléssel válogatta össze az egyes darabokat az ő Gyulája. Van érzékem hozzá, Klárikám – duruzsolta a durva szakállú, pocakos, de mégis atlétatermetű kamionos. Bizony volt. Volt érzéke a nőkhöz. Tudta ezt Klára is. Beleszaladt már egy-két pofonba élete során, de olyanokba, mint amilyeneket Gyula hűtlensége okán szenvedett el, még soha. Volt itt már minden, a kubai táncosnőtől kezdve, a húspultos tanulólányig. Ha létezik a röptében a legyet mondás, azt Gyula még megfejelte eggyel, röptében, és szélvész gyorsan. És ha lehet, mindezt a legnagyobb titokban. De hogy maradhatna az efféle cselekedet sokáig titokban? Főleg ha ilyen nagy számban fordulnak elő az esetek. Gyula természetesen lebukott, többször is. persze csak magyar honban, a külföldi lopott numerák számáról Klárának nem volt tudomása, de valljuk be, az itthoni emlékek okán, nem is akart róluk tudni. A reggel szép volt, verőfényes. Az idő kellemesre váltott, a nyár előszelét ízlelgette mindenki. A merészebbek már rövidnadrágban, szoknyában indultak el otthonról, többen biciklire pattanva járták be a várost, intézték dolgukat. Klára átballagott az alig pár száz méternyire lévő fodrászüzletbe, kinyitott, főzött egy jó erős feketét, és belemélyedt a naptárába, hogy memorizálja, kik jönnek aznap, és hogy milyen kezeléseket kell rajtuk alkalmazni. Délelőtt kettő hajvágás, ebből egy melír, egy festés, aztán délután egy arcpakolás, az új formulával, szemöldökszedés, arcmasszázs, a mélyebb pórusok ionizálása, aztán megint egy vágás, dauerrel, majd egy újabb arckozmetika. Hosszú lesz a nap, nagyon hosszú. Az első vendég hamarosan megérkezik. Horvátné Edit, szomszédasszony, a férje szintén alig van otthon, diplomata. Járja a világot, akárcsak Gyulus. Helyes nő, kedves, aranyos, közvetlen, náluk sincs még gyerek, pedig régebb óta házasok már, mégsem zajongja be a házat gyermeklárma. Az ő házuk is kétszintes, fürdőmedencés, és igen, tőle, Edittől van a kis kerti tó ötlete. A múltkor, amikor náluk jártak egy kávéra, akkor nézte ki magának. Nekik mindenük megvan már, ami Kláriéknak még csak meglehet. Irigység, kisebb undor töltötte el hirtelen szívét, megborzongott tőle. Hiszen én ezt a nőt kedvelem, szinte barátnők vagyunk… Edit pontosan érkezett. Mosolygósan, mint mindig. Ő is az időnek megfelelően öltözött, könnyed nyári ruhába bújt, hajába csatot tűzött, szalmakalapot, napszemüveget viselt. És még valamit. Egy könnyed, nyári körömcipőt, a legújabb divat szerint. Milyen finom kis cipő! És hogy illik a lábára… mintha oda teremtették volna. Klára hellyel kínálta vendégét, csacsogtak egy keveset a női dolgokról, majd hajat mosott neki, és a fodrászszékbe ültette. Edit tele volt élettel, elevenséggel.  Mesélt a férje legutolsó útjáról, hogy most éppen Kínában járt, és hogy, te, ezek a kínaiak milyenek, na, hallod, annyi ott a bicikli az utcákon, mint nálunk a lámpavas, és hogy mindent pálcikával esznek, még a rizst is, bizony. Egyesével a rizsszemeket? – hitetlenkedett a fodrásznő. De édes vagy, dehogy, azt kis halmokba pakolják a pálcika tetején, és úgy lapátolják be. Klára belekezdett a munkába. A fazon megvolt már, csak egy kis igazítást kívánt magának. Gyönyörű, hullámos haja van az Editnek, öröm vele dolgozni, érinteni, tapintani. Nem mellesleg olyan finom és bársonyos, akár egy szőke kislány elsőként pelyhedző göndör kis fürtjei. Az egész nő gyönyörű, igazi szépség. Telt, húsos ajka, tengerkék szeme, fodros, hullámzó melle, ringó csípője, formás, napbarnított combja, elővillanó, ívelt bokája… Bármelyik férfit megkaphatná, ha akarná. Tényleg bármelyiket. Klára ekkor elborzadt, és egy pillanatra megállt az olló a kezében, és ütemesen a hajzat helyett a helyiségben lévő egyre préseltebbé váló levegőt kezdte apróra szelni. A cipő, a kalap, a dressz, ezek a Gyula újonnan beszerzett dolgai. Amiket tegnap este pakolt ki, amit még senki sem látott őelőtte. Ugyanaz a stíl, ugyanaz a forma. Semmi kétség, Edit holmija az átcsent áruból való. Na mármost, ha ez igaz, akkor az is igaz, hogy Gyulát és Editet szorosabb szálak fűzik egymáshoz, mint azt eddig hitte. A rohadék! Megint átvert, megcsalt. És pont egy ilyennel. Egy ilyennel, akinek kerti tava van! Meg kétszintes háza! Fürdőmedencéje! Hát ez azt hiszi, hogy mindent meg lehet velem csinálni!? Nem, fiacskám, előbb kell felébredned ahhoz, hogy átverj! Ez a cafka is, itt a kezem között, egy kis mozdulat és nincs többé, belevágom az ollót a szemébe, az arcára forrasztom a hajsütővasat! Nem babám, nem, ilyet nem játszunk… Velem többé nem. 

Gépies mód, szinte hangtalan, de végig mosolyogva vágta a vendég haját a fodrásznő. Búcsúzáskor a mosásért nem számított felárat, sőt, még adott is ajándékba egy tégellyel, a legjobb kuncsaft címszóval, az új krémből, amit a napokban fejlesztett ki. Elalvás előtt kell az arcra kenni, meglásd csodát művel a szarkalábakkal, mintha ott sem lettek volna. Szuper! – lelkendezett a diplomata feleség. Férfiaknak is kiváló, ha akadna rá jelentkező, netán a férjed urad is próbát tenne vele, ne fogja vissza magát – ajánlgatta termékét lelkesen a kozmetikus. Aznap éjjel Klára nem aludt otthon, kimentette magát egy barátnős programmal. Gyulának ez furcsának tetszett, de nem ellenkezett. A közös tervek ellenére, valljuk be, nem volt ez egy jó házasság. Aznap, Edit és Gyula, a hirtelen jött szabadság vonalán együtt töltötték az éjszakát. Hatalmasat, és csodálatosat szeretkeztek, majd míg pihegtek a kiadós szex után, Edit rábeszélte Gyulát, hogy próbálja ki vele együtt a kamionos asszonyának új ránctalanító krémjét.  Gyula hülyeségnek tartotta az efféle kencéket, de nem ellenkezett. Egymást kenték be végül a szerrel, nagyokat nevetve, hahotázva közben. Szerették az efféle közös mókázásokat, már akkor is, amikor az asszony Gyula után ment olaszba, és együtt töltöttek egy csodálatos hetet a tengerparton. Másnap reggel mindketten frissen, üdén ébredtek. Gyorsan csókot cseréltek, szerelmeskedtek, majd mindenki dolgára indult. Gyula találkozott szembe elsőként az utcán emberekkel. Először fel sem tűnt neki, hogy mennyien megbámulják, kicsit később vette csak észre, és vált egyre nyomasztóbbá számára. Mindenki az arcába bámult. Egyenesen bele a pofájába. Többen nevettek, de volt, aki nem, inkább szörnyülködve nézték, bámultak bele a férfi arcába. Az út felétől rohamtempóra váltott a kamionos, és futva ért el a házig. Már a kapuban hallotta a telefoncsörgést. Gyorsan előhalászta kulcsát, egy mozdulattal nyitotta a zárt, sietett felvenni a telefont. Valami nagyon nyomasztó, különös érzés lett úrrá rajta. Felvette a kagylót, Edit sírástól reszketeg hangja bőgött a vonal túlsó végén. – Láttad már??? – nyögte. – Nem… mit kellett volna látnom??? – üvöltötte, most már egyre félelemkeltőbb érzetben a kamionos. – Menj a tükörhöz… - suttogta elhaló hangon a nő, majd megszakadt a vonal. Gyula, kezében a készülékkel a fürdőszobához lépdelt. Fejét lehajtotta, végig a padlót nézve közben. Mikor a helyiségbe ért, nem lépett egyből a tükörhöz, hanem, kezében a néma telefonnal a kád szélére roskadt. Vagy öt percig merengett, egyre katasztrofálisabb hangulatban a kád peremének dőlve, amikor hirtelen elhatározással mégis a tükör elé lépett. Egyenesen, keményen a saját arcába bámult, ahogy nem sokkal előtte az utcán járó emberek. De ő nem borzadt el a látványtól, nem érzett sem haragot, sem félelmet. Felnevetett, olyan hangosan, hogy beleremegtek a házfalak. Szinte a nevetőgörcs rázta. Aztán elnémult, és csendesen mosolyogni kezdett a tükörben lévő önmagára. Egy szó volt csupán a homlokára vésve, vérrel írva, szinte a húsba égve: parázna.

Pávatoll az asztalon

A taps még ütemesnek látszott, de már kezdett csendesedni, kiürülni a terem. A lelkesedés eltávozott, a darab véget ért. " Ha mi árnyak nem tetszettünk "… De, tetszettetek. Kiváltképp az a bolondos manópofa, Puck. Remek zsivány. Mondjuk, színésze válogatja, de meg kell adni ez a fiatal siheder, ott a zöld sapka alatt, jól adta a pajtást. A függöny összezár, kigyúlnak a fények, fellélegzik a terem. Indulhatunk haza, több győzelem itt ránk nem vár. Még egy utolsó intés a színpad felé, intés az őrzőkhöz, ez szokásommá vált az idők során, egy simítás a drapérián, egy koppantás a recsegő padozaton, máris monumentummá válik minden momentum. Legalábbis bennem. Aztán már lehet indulni. Kalap, kabát, kesztyű, sál. Hidegre fordult az idő, még ha a terem a júniust volt született ünnepelni.

Egyedül színházba járni fele élmény, mint ami lehetne. Hedonista alkat vagyok, így juttatok magamnak a jóból, gyönyörű partnerrel érkeztem, aki mellesleg nemcsak szép, de okos is, és pont annyira, hogy belém tudjon szerelmesedni egy időre, de annyira nem, hogy ezt az érzést hosszútávon el tudja viselni. Ki is rúgott nemrégiben annak rendje és módja szerint, de valami perverz barátságféle mégis összeköt minket az óta is, nem mellesleg a testiség mámorító érzése.
Szeretek vele lenni, mert igazán csak vele tudok párban kellemesen magányosodni, érezni, hogy ölel a világ, és benne közel érez magához egy másik biológiai elem, de mégsem bánt, kárhoztat azért, ha netán percekre magamba némulok. Ő nőben is csoda, hát, még ha férfi lenne, bizonyosan egy hadvezér jelleme vértezné, de legalább egy generálisé. Harcias alkat, harcias jellem. Jelzi, hogy él és ezeket a jeleket kellő hőfokon tudja magában tartani ahhoz, hogy ne fáradjon el a hétköznapokra ez a lángoló lelkesedés, ami benne fogant, talán már ősidők óta.

Feszült csend vár ránk kint az utcán, ólomlábakon tipegő pesti éjszaka, villamosmegálló, villamosmegállóban avítt sínek illata, fejem felett lámpafény. Ilyenkor jó, ha húszpercenként jár a 2-es villamos, sok időbe beletelik, mire bevergődünk a Blahára, még átszállás is szükségeltetik. Remek ötlet egy nemzet színházát száműzni a nemzet vérkeringéséből, és rászoktatni az embereket a városnézésre. Amúgy bevallom, igazuk van, egy hajónak a Dunához közel kell horgonyoznia. Matrózok, hajóra fel, vár rátok tengernyi betűből szőtt vitorla, rengeteg regélő ritmusba fakadt hajókötél. Legalább a külcsín és a belbecs rendben van ezen a kőből font hajón, és még kalózok sincsenek a környéken. A villamos befut kopott sínjén a megállóba, felszállunk a többi pirosló arcú álmodóval, itt senki sem rest véka alá rejteni álmait, olyan szabad-lelkű ez a város, olyan érzelmekkel teli, vagy csak én szeretem túlságosan elfogultan. Mindegy. Ma este juszt se haragszom senkire. Vacsora lesz nálam, beszélgetés, bor, mámor, kéj, bizalom, csend, együtt álmodás. Ráadásul olyasvalakivel, akit még szeretek is. Ritka madár, akár a páva, és legalább olyan szép is.

Engem néz, vizslat, fürkészi szemem. Vajon mit keres? Mindig ezt csinálja, valami transzcendens, ezoterikus hülyeség ez, meg az ősi tradíciók, hogy a szem a lélek tükre, meg efféle baromságok. Szegény, nagyon szereti ezt a játékot, én meg persze játszom vele, mert nagyon kívánom.
Ma nálam az este laza lesz, egy kis pezsgő, egy kis bor, attól máris gombolódik a blúz a kezem alatt, persze beszélünk a darabról is, és én nagyon okos leszek, okos, de kimért, tanár uras, azt nagyon szereti. Aztán egy kis tánc, valami mézédes melódia, és máris az egyik szobából a másikban vagyunk, pont ott ahol én szeretnék lenni, ahol persze titkon ő is, de a tempó számára alfa tempó ebben az olvasatban. Mindegy, nem ő a férfi. Hazudik neki szemem, a csillanások mögött nem sejlik fel a lényeg, a rettenet, hogy milyen gyáván és önzően üres vagyok, mint a csapból a pohárba ömlő víz, egyszeri, súlytalan. Nem látja, hogy már nem vagyok itt régóta. Azt hiszem, minden ember azt látja csak, amit igazából látni akar benne az akarat. Ő is így van ezzel. Eszter, tanult, okos, értelmes lány, de mégiscsak a millió része, és nem a valaki más elve mozgatja, hanem a valahová tartozás. Ezért is tudok neki ilyen szenvtelenül hazudni. Nem ért, azaz neki csupán annyi a fontos, hogy önmagát értse bennem, és ez nekem pont elég a játékhoz. Lehet, hogy a tánc ki is marad, tegnap rosszul léptem az utcán a járdáról az úttestre lépve, kifordult a bokám, ne is erőltessük, fog ez menni a nélkül is.

A kezem fogja, a tenyeremet simogatja. Az érintések szilárdsága. Újabb profán hazugság. Emberi mivoltom tisztességre tanít, és persze arra, hogy viszonozzam a mozdulatait, hiszen ma még szeretkezni fogunk, és valljuk be, csodás teste van, hülye lennék kihagyni a kínálkozó alkalmat. Így hát viszont mosoly, lég puszi, bátorító nevetés. Máris olvadozik, ma virág sem kell. Az übermensch tudat olyan óriási méretet öltött bennem, hogy nem tudom leplezni mennyire unom magam és a körülöttem felépített, szinte tökéletes világot. Ha legalább lázadó lennék, autókat gyújtanék fel, vagy templomok falára írnám nagybetűkkel: Isten halott, de még ez sem, a vegetáció és a nihil olyan mezsgyéin járok, amely már-már az elfogadást, a belenyugvást hordozza magában. Színtiszta Ivanovizmus bujkál tagjaimban. Félelmetes tudni, érezni, látni, hogy nincs holnap. Ezért is szeretnék mindennap kedvére tenni a világnak és benne a vágyaimnak, mert iszonytató érzés abban fuldokolni, hogy az álom egyszer véget ér. Hogy egyszer, talán nem is oly sokára, megszűnök uralkodni önmagam józansága felett. Azt hiszem, én vagyok az egyik legostobább ember a világon. Az igazán szánalmas ebben az, hogy ebben az ostoba mivoltomban is képes vagyok hatni a környezetemre. Felnéznek rám, tisztelnek, kedvelnek, szeretik humorom, nevetnek vicceimen, azt mondják, nem mindennapi figura vagyok, hogy jó a társaságomban lenni (!), jaj, a becsapottaknak, szánom őket teljes szívemből.

Közben már a kapualjhoz érünk, míg ezek a gondolatok, érzelmi mozgások zajlanak bennem. Eszter szinte felcipel a másodikra, a lépcsőházban a falnak dőlve csókolózunk, combját erősen az ágyékomhoz nyomja, így, egymáshoz szorosan dörgölőzve jutunk el a lakásig. Szinte kimerültem már ebben is. Kezd elszállni a lelkesedésem. Mindig ez van, ha hagyom magam; magam által befolyásolni. Az a legjobb, ha kizárom a belvilágom. Igen, a belvilágom. Más a külvilágra haragszik, és belső támaszt keres, én pedig az engem átható, átitató féktelen, pusztító melankóliára. Nem kérdés számomra a társtalanság fogalma, hiszen pontosan tudom, hogy ez egy kapcsolatban, egy interperszonális unióban elfogadhatatlan. Ez a belső magány. " Valami nagy bűnöm van, ez bizonyos "– mondja Ivanov, bennem. És én marha, vakon hiszek neki. Közben a lakás benső fénye szárnyát eregeti az idült tér vonalán, az előszobába lépve a nő azonnal ledobja magáról cipőjét, mely a kopogó esőben sárossá vált, tanult mozdulatokkal a fürdőszobából törülközőt cipel ki, megtörli kócossá vált hajzatom, bágyadt fejem, aztán saját aranyló hullámokkal teli fürtjeit.

Szerette volna, ha szeretem ezt a pillanatot, és én szerettem volna, ha megérti, hogy miért vagyok képtelen szeretni. De inkább újra a hazugság mellett döntöttem és vadul megcsókoltam.
A rítus a szerint zajlott, ahogy azt előre elterveztem. Vacsora, bor, pezsgő, még egy kis bor, halk zene tánc nélkül, összebújás. Minden flottul ment. Ez a nap sem lesz keresztre feszítésem napja – gondoltam. A hazugságok mindennapja annyira be tud épülni a tudatba, hogy a különleges alkalmak, amelyek ritkán adódnak az ember életében, már szintén hazugsággá válnak az idők során, és az ember végül csupán azt veszi észre, hogy csupán egy körforgás része, egyetlen atomnyi villanás a kihalt hómezőn, már nem egyedüli példány, csupán adat az isteni gépezetben. Szegény Kosztolányi, ha látná, milyen silány utódokkal pótolja a sors hajdani szellemét, beleborzongana.
Éjfél is elmúlt, mikor egy neszre lettem figyelmes. Valaki mintha járna a lakásban. Rossz alvó vagyok, majd minden zajra felkapom a fejem, nehezen alszom vissza utána. Kísértett ez a zaj, nem hagyott nyugodni. Pár percnyi tépelődés után kikeltem az ágyból, teljesen egyedül voltam, Eszter a szakítás óta nem hajlandó nálam aludni. Én sem erőltetem. A lakás nem nagy, nem is nagyon zegzugos. Pár pillanat és kiderül, hogy ki az ellen. A konyha felé indultam, hátha megint a szomszéd néni cirmosa talált beszökni és dézsmálni a délutáni maradékot, amit a pulton hagytam, de a hang nem onnan érkezett.

A dolgozószoba felől. Még a villany is égett. Eszter mégis meggondolta volna magát, és itt maradt éjszakára? De hiszen utálja azt a szobát, azt mondja az életünk megrontója, a szoba, ami a négy fal közé temetett, mikor a nagyregényt írtam majd egy éven át. A könyv siker lett, de a szoba megölte szerelmünket. Buta dolog, női dolog, a feladat ölte meg a szerelmünket, és az, hogy nem tudtuk felmérni egymásban hol van a helyünk. Persze ezt sosem mondtam, mondhattam volna neki, még magában kereste volna a hibát, pedig az összes bennem volt. Nem kellett volna udvarolnom neki, elcsábítani, reményeket szórni a szemébe, mert már akkor is tudtam, hogy az én utam egy igazán magányos utazás lesz. De most fény van a szobában, és fényt csak az ember gyújt. Kíváncsian, sejtelmekkel, kétségekkel telten beléptem. Senki sem volt bent, a szoba üresen lézengett, azon a pár bútoron kívül, ami már előtte is jelen volt. Talán mégis ő hagyta égve, amikor elment. Teljesen érdektelen.
De akkor mi volt az a nesz, amire felriadtam? Rosszul hallottam biztosan, belső nyugtalanságom képes hallucinációkat ébreszteni tudatomban. Az ablak nyitva. Hűsítő őszies lég surran be rajta lelkesen. A gangon koromsötét éj, szorongó homály telepedik a régi, kopottas padlózatra. A Hold, mint tejfehér nagyúr ring a kedélyes, álomittas felhők vonalán, a éj vonalán rejtező maszatnyi fény úsztatón arrébb tolja előle a csillagokat.
Minden olyan nyugodt, olyan rendezett, mi ez a nagy vihar bennem mégis?
Egy utolsót szippantok még az erős, tartalmas levegőből, tüdőmet átjárja a telt lobogás, aztán becsukom az ablakot, újra magamra zárom a minden lépésemben jelen lévő csendet. Megfordulván az íróasztalon egy korábban félbe hagyott novellám felé tér a tekintetem. Odalépek az asztal mellé, a novella utolsó lapjára teszem kezem. Valami idegen most itt, valami egész fesztelen, szokatlan öröm járja át a szobát. Nincs ez így rendben. Az utolsó lapon a kezem. A lap alatt áttetszik egy kép. Érintése puha és fesztelen. Tétova mozdulattal a lapot elcsúsztatom Egy díszes, ezer színben pompázó fényes madártoll pihen a fehérlő papíron. Nézem, elborzadok szépsége láttán. Ez lenne, ennyi csupán, amit szinte egész életem során olyan megszállottan kutattam, kerestem, célomnak tekintettem? Hiszen ez csak egy faroktoll, egy eltévedt madár hagyta itt biztosan, éppen nálam. Tudja,nálam jó helyen van. Hiszen rabmadár, rabmadárnak nem lesz gyilkosa sohasem. Egy ültömben fejezem be azt a félbehagyott novellát, hazugságok nélkül, gondtalan, fesztelen. Azóta tudom, az a madár figyel engem.