Esti borzas gondolatok

Könnyű pillangószárnyán leszállt az est,
itt, nem messze, hozzám közel.
Mélyen hallgatnak most a daloló tárgyak,
homállyal teltek a délutáni lobbanó vágyak.

De alant még mozgásban a város, kigyúltak
az esti fények, az utcán táncba, vigasságba
indulnak a lányok, a legények, mint két apró
cseresznyemag, úgy ér össze ajkuk, s a bortól
kapatosan a fiú a lány melléhez kap.

Ez hát az ifjúság, a csalt szelíd gyönyör,
ez az, amiért annyit szenvedünk, félünk,
és sosem vagyunk lelkesedni rest, mert
nincs mámorítóbb érzés, mikor lázas álmokat
kerget egy gyúlékony szív, s eme szent akarat
előtt meghajol a test.
Buzogj, hát ifjúság, szárnyalj szertelen jelen!
Ne térítsen el utadról, ne sodorjon ki a mából
a sok életunt, szürke jellem. Te szabad vagy,
szép és hiú, tudod ezt magadról, és azt is tudod,
bizony ez egyetlen kincsed, hát vigyázz rá nagyon.
Gyilkos monoton hallgat, s halálba hív az unalom.
Nincsen nekem dalom, nincs nótám, szívem szikrája
is ellobbant már. Deres már a látóhatár, és a budai fények
közt nekem nem a szelíd, szabadsággal telt értelem rejtőzik,
hanem torz örömmé vagy bánattá lett sorsok nevetnek
lelketlen daccal felém. Mondd, miért nem lettél enyém?
Miért nem lettél enyém, amikor még lehetett volna,
amikor még volt rá esély? Bár lettem volna akarnok mód serény,
s szítottam volna benned gyönyörrel telt lázat, hogy megteremjen
benned is a szürkeszín alázat, ami felém terel, ami lélekben összezár.
Ajkad fémes íze húsomba vág, mint nadrág sörényén a cipzár.
Meghallgatlak, beszélek hozzád, jó szívvel vagyok irányodban,
s te is így teszel, mert ez így emberi, így tartják a szabályok.
De én, ha jókedvemben találsz, két pofára zabálok, és nem érdekel
sem kín, sem átok, mert én magam vagyok sorsomnak alkotója,
s nem kérek benne rokont, nem, nem bizony, az ókori görög
tudós is egyedül itta ki a méregpoharat, ennyi jogom tán nekem is maradt.
Maradt. Ez még az enyém. S az is, hogy ha számhoz kerül a kenyér, a bor,
azt szívvel ízlelem, mert benne az emésztő étket hamar meglelem, mint
szerelemben az emésztő borút. Az életút közepén már hamar alkonyul.
Ady elküldte Lédát, Attila elzavarta Juditot, de nekem senki sem maradt,
akin bosszankodhatnék, akire rázúdíthatnám haragom. Hangom, ha van is,
csak beszédre jó, senkihez sem szól a bennem dübörgő, harsonák zúzó
lármáján fakadt mondanivaló, vagyok, mint a cipő, könnyen hordható,
az utcán, mint feslett bőr, csupán talpalávaló. Csókoltam sarat, rozzant
tócsákat öleltem tengermély éjeken, és mégsem, látod mégsem talált rám
még soha a szerelem. Azt kérded, kerestem vajon? Vagy nagyobb volt bennem a gőg,
és a mindent védő oltalom? A választ ne bennem keresd, mézszínű borostyán bokor
fut végig az érfalamon, s finom halálos intéssel hálót fon szívem köré, beteljesíti a jóslatot,
hogy az ember születésétől fogva halott, igen, már a sejtnyi korban, a petében, az ondóban,
már ott akkor vége, a kezdettel lezárul a múlt s csupán egy halasztott korba lép, melyben
élni segítik talmi segédigék, a gyermekkor, a felhőtlen kék, az ifjonci daloló piros, a felnőttkort
ünneplő szolid barna, és a halált félő éjsötét fekete.
Ti mind azt gondoljátok most, hogy mégis kell, lehet értelmet keresni a sorsban, de ugyanúgy
működik az egyszerűsítés is, az élet nem több mint egy jól megoldott matekpélda, amit
szépen eldalol a katedra előtt az életre hívott nebuló, ez itt a körző, az ott a vonalzó,
s az érzelmek hullámvasútja csupán logaritmusnak jó, és a szivacs a tábla mellett teljesen száraz,
színtelen, fakó. Nincs többé kacaj, nem hangzik fel többé a taps, ha végleg útra kél belőlünk
a mulatság, ha meghal bennünk a mulattató.
Egyre mélyebb köröttem a csend, egyre sötétebb ez a budapesti éjszaka.
A Duna csendes locsogása felett, a keletkező hullámok taraján kissé meghajlik a tér,
lejt, akár az a híres párizsi járda. De itt semmi örömnek, bohóságnak nincs nyoma,
zárva tart ma is az öröklét temploma, s félő, hogy egyre kevesebb, fogy, karcsúsodik,
mint az éjtől örömittas Hold, aki még lélekben erős, akinek kezéből nem zuhan alá a kő,
hanem felfelé tör, mint egy soha meg nem épített fénylő katedrális égbe törő tornya,
az még nem tohonya, elméjét nem üli restség, nem kenyere a tespedtség, abban még ott
rejtezik a kincs, mi az örök embertől való, amit még nem mart meg a kígyó, azt tudja, hogy
mitől, miért olyan oktalan jó a szerelem, abban, mint termő mag, elvetül az értelem, s dacos
szókkal így felel a mának: mint gyermek képes örülni egyetlen almának!

Még nem, igen, talán még nem késő. Nem hasadt ketté a titokkő. De a szívekben pattog már a zománc, és egyre kevesebb az igazi románc, az arcok szegletén, a mélyedésekben, mint settengő
halál, megbújik a ránc, most még előre, igen, talán még nem késő, hogy egy új, egy szebb,
egy tágasabb korba lépve, ne nyomja el mohó lépteink zaját, néhány hézagos, folyvást
kátyúba citáló, végzetes homályban rejtező, félelmes utcakő.
2013. január 30.

Alkalmi vers a karácsony ürügyén

Megvették előlem az összes játék babát,
talán, ha kiabálok, de mindegy is,
ebben a városban mindenki éhezik,
kivéve az örökkön prédára leső sakálok.

A Nagykörút egyik sarkában állok és várok. Minden és mindenki
karácsonyi fényben pompázik. Kedvem lenne
elővenni egy tavalyi, szénné égett csillagszóró
maradványát, hogy lássa ez a szenvtelen, várakozó tömeg,
milyen tünékenyek a szeretetről hitt álmok.

De csak nem jönnek a megoldások, csak valami méla
szipogások, amit a nátha, vagy a kedvetlenség csal elő
belőlem, magam sem tudom igazán. Jó lenne felhívni valakit,
beülni egy kávéra, teára, csevegni semmiségekről,
nem nézni hogyan rohan az idő, csak lenni, mint a
teremtés idején az őshomályban.

De ma nem vár kályha, békés-békétlen családi meleg.
A fákon éltes zúzmara didereg, és rajta, finom, opálos álmok,
hogy majd erre jár a kisjézus, hogy majd eljönnek a pásztorok,
s élükön sok ezernyi részeg angyal tántorog, kezükben nagy,
súlyos vaskalapács, nyelvük hegyén ott sziszeg az éles, kialvatlan szó:
szeretet. Elgondolják szépen, csendesen, hogy kit öl ma meg a jóság,
a szemérem, a pátosz, a rend, a fegyelem. És hogy kinek hogyan éri meg.

Karácsony közeleg, nyitva van a mennyeknek kapuja.
És én nem tudom, de még csak nem is sejtem, hogy
mivel, miképpen jutok el oda. Milyen veretes ez a szűkös, emberi
létbe zárt kaloda. Mennyi, mennyi satnya, rozoga szív
képzeli azt, hogy majd ekkor, az ünnep idején, amikor mindent,
mint surranó lepel, hó borít el, és soványabbá, csupán sejthetővé
válnak az álmodással teli kontúrok, és teltebbé, zajosabbá válnak
a marhabélből eszkábált hanghúrok, hogy majd ekkor, és csakis ekkor,
megoldódik a talány, hogy a létezés értelmére nem igényelhető mérhető válasz,
mert ilyenkor sem, és voltaképpen sohasem működik a „csak az igen”, „csak a nem”,
csupán a talán. Karácsony van, a boltokból kifogytak a játék babák.
Mindent hó borít és békesség.
És közben Isten sört vedel és füvezik egy fekete zongorán.

Utcabélyegek – A postás

Hajnalban kel, úgy hordja a levelet,
az ember, aki sosem alszik eleget,
éltes pírt képez ajkán a csípős reggel,
nehezen barátkozik össze az ébredő meleggel.
Fiatal, bohó, fricska fiú ez az Emil,
levelet hord ki, csekket, képeslapot,
s taszítja minden, ami nem fogható, ami steril,
ő még sosem látott, sosem olvasott olyat, hogy e-mail.

Biciklivel jár mindenhová, döcög alatta
az ócska, régi, elnyűtt Camping,
délidőben ronggyá izzad testén az olcsó len ing.
Oldalán libeg a hatalmas bőrtáska,
benne a sok csekk, levél, mint ezernyi apró sáska.
Ő hozza házhoz a nyugdíjat, ő az, aki
a GYES apró létével sok anyát megríkat,
s ha számon kérik, a pénz mennyiségére utalván,
csak ennyit mond: Mégiscsak pénz ez, kérem szépen,
és nem utalvány.

Vonaton

Állomások, végtelen hosszú sorban,
egymás után, sután követve valami célt, irányt,
ami talán nem is létezik.
A hágó előtt, egy kisebb kanyar után,
alagút fészkelte be magát a térbe, vonzatlan
sötétet borítva a félig álmodókra,
az unottan bóbiskoló, fénylő arcokra.


A vonat csak halad, meg nem áll sohasem,
és a most oly távolinak tűnő körúti fények
dallama visszazeng, visszacseng fülemben.
Hogy szerettem. A sétákat, a zajokat, a szépülő
tereket, az egyre szebbé váló embereket.
Ott még a koldus is király, bár fogatlan és fél lábon jár,
az utcán él, kapualjakban alszik, esős időben kopott
mankója szélén megragad a sár.


Arrébb a kis, szűkös, bőven lakott utcácskák,
volt szerelmek hunyt illata, dadogással telt bolondulások
és jajdulások olcsó színháza, mennyire, de mennyire szerettem,
mennyire, de mennyire gyűlöltem. Belvárosi parkok, szépek, rendezettek,
lélekkel lakottak, szerelemmel jól lakattak, az a kis piros pad,
rávésve a kettő név, telítve egy örült este apadatlan hevét,
az ócska hinta, az éjbe merülő faágak, a csókos, meztelen árnyak,
melyek annyi szenvedélyt találtak, sehol sincsenek már.


Én sem vagyok, csak mélán kattogok, ahogy alattam a vonatkerék,
ta-damm-ta-damm, mellém furakszik egy éltes madame, parfümje
olcsó és bódító, felötlik egy kép, és a Feneketlen-tó, egy lila táska,
egy sárga sál, egy örökkön pirosló száj, egy parázsló cigaretta, és
az elmúlt belső otthonok illata, ez mind én voltam egykoron, én vágytam,
én láttam, én álltam a zokogó esőben, nyolc órát várva arra a piros, rúzsos szájra.


Felkelek helyemről, ablakot nyitok a fülkefolyosón.
Frissen kelt széllel teli levegő járja át tüdőm, utat keresve a zsongó
véráramok ezer szín molekulaláncai között. A hegybérceken csüngő
pettyes hófoltokat kémlelem. Olvadnak a nyári meleggel, akárcsak életem.
Közben fél szemmel a kalauzt kémlelem. Úgy szálltam fel erre a vonatra, hogy nincs jegyem.
Célom sem volt, hirtelen ötlettől vezérelve kapaszkodtam fel az egyik szerelvényre, már félig menetben, a harsogó füttyjel úgy hasított szívembe, mint az ősi penge, mely oly mélyen képes
sebezni. Ölni, gyilkolni. Én még nem akartam meghalni.


Állomások, végtelen hosszú sorban,
egymás után, sután követve valami célt, irányt,
ami talán nem is létezik.
Talán én sem létezem.
Nézem és élvezem az ébredő este csöndjét, ezt az alkonyi fényekre
bomló harmóniát. Tudatomba rivall egy jól ismert dal. Dúdolni kezdem,
de az egyik félsornál hirtelen belém fagy a szó, némává válik az éneklő száj.
Üres kézzel állítok ma is haza, így állok nem létező, képzelt családom színe elé.
Egy valami van, ami igazán bánt. A rám lelt, falusi vigadalomban senkinek sem vettem vásárfiát.

Második Máb monológ

˝ROMEO De az se lenne éppen jó dolog,
Ha most bemennénk.
MERCUTIO Hát mért gondolod?
ROMEO Mert éjszaka erről álmodtam.
MERCUTIO Én is.
ROMEO Mit?
MERCUTIO Azt, hogy aki álmodik, csaló.
ROMEO Csak öncsaló, mert álma, az való.˝
˝De ágyban hihetsz neki, mert álma ott való...˝

/Kosztolányi Dezső fordítása/



Ágyban hihetően hangzik, és meglehet,
hogy mosolyg rajt egy kevést Cupido,
ha hangosan nyögve, ódákat hörögve
nyög fel az álmodó, és mint horpasztó
locska manó fújja monoton álmát, tovább, mint kürtöt fújják
a régi regék hősei, s zendítnek meg időtlen dallamokat.

Új útra tér, de még mindig alszik,
borostyán-szín minden lépte, visszhangzik
örök nevetése éltes csarnokok hatalmas
kőoszlopai közt, megtelik a terem az álmodó
hamis hívságaival, omló lesz hirtelen a tér, túllép a miérteken,
s ő a Máb, akkor megjelen.
Megjelen, de mégis ő okozza mindezt a csalást,
fondor lelket ő csalt az ifjú szívbe, ő
ébresztett hamis látomást, vallatlan igazságot,
temérdek kincsek láthatatlan vonalát,
ő az, aki hamiskásan néz most az alvón szendergő
vak és testetlen emberi valóra, ő hívta szóra
a mélyen rejtező rablott szívet, fedte fel előtte
az álmok végtelen völgyének arany-varázsát,
s egyben elé tárta a Mindenség hamisan csalfa mivoltát.

A csalást is ő hozta el,
mert, aki álmodik, végül csalóvá válik,
mert álma ragyogásában teljes, de az ébredéssel
semmi lesz, lidérc, pompás hazug, gyarló és hitszegő,
mi e söndör lelkű Mábtól való, és sosem ismered fel
mikor járod pontosan országának valamely mezsgyéjét,
mert sosem árulja el mikor s hol az a tér melyben
igaz teste leledz, ha mégis vágynál a titokra,
hangosan felnevet, felébreszt hamar, űzi szemedből az álmosság
varázs - képeit, szívedbe új hazugságokat ragaszt,
ő az, ki minden éjjel szebb csalást hoz vágyad pulzáló csendjébe,
ő az, ki minden éjjel elméd karámjában táltos lovakat fog be úri batárba,
ő az, aki minden éjjel új csalásra csábít,
ő az, aki több mint a semmi, mert már olyan majdnem - valami,
egy sokszor megélt, elérhetetlenné nőtt Óriás,
zord fényeken túli derengő látomás.

A la recherche...

A kockakő nagyon csúszott, mert éppen esett nem sokkal előtte,

mikor a fiumei hajóskapitány, név szerint az öreg Hubel,

a kocsmából kilépve, bizony igencsak fenékre ült,

miközben fiákerért kiáltott, 1888. esős novemberén,

be délceg mementója a sorsnak, hogy épp azon az éjjelen,

egy toszkán helyen, valami Firenzében sorsa indult a szónak,

s lett magva az okos gondolatoknak, a Donati-házban,

az olajfák csendes magányában, a szilfák gyűrűjének övén,

kikandikált a pólyából a remény, szétnézett a mézbarna halmokon,

ezernyi alvó kalász susogott a szélben, ember nyelven

dudorászott a szél, tán még ma is zenél,

s ont bíbor dallamokat, ott a gyönyörű toszkán ég alatt,

hol semmi sem fakó és szenvtelen, hol minden kép és értelem,

örökkön oda húz a szívem, vissza egy volt lázadásba,

vissza egy hegynek gyomrába az ottfelejtett kincsekért,

ott a dombok mögött, a vén Oszvaldo háza mellett,

egy otthagyott csókért, egy valaha-volt édes érzetért,

szerelemért, kedvért, mosolyokért, dalokért,

holt és árva nincsekbe ütközik most kezem,

messze az otthon, távol az értelem,

kábán és üresen ringnak gondolataim, s úsznak át a szobán a

langy csendben, s fodrozón kergetik az utca szikár, omló porfelhőit,

Párizs volt a Te Bakonyod, s Toszkána az én újjászületésem igazi fénye,

mind azt írjuk, ami sosem lehet a miénk, mind azt fogalmazzuk, ami

emberi gyarlóságunkból fakad, változtasd meg élted!,

szól rám egy parancsoló hang, aztán gúnyosan felnevet,

s újra magamra hagy, itt, egy pesti szobában, lázas álmok közt,

egy unalmas vasárnap délelőtt.

Egy Széphez

Dadogássá jajdulnak szavaim
mikor hozzád térnek.
Ezek a tények. Megőrjít lényed.

Megőrjít, hogy vagy, s a tudat
léha boldogsággá korcsosul bennem.
Nincs semmi, ami defend, ami véd,
érzéki csalódások köd-útján járok.

Mennyi fény eme úton! Mennyi sóvárgó
képzelet, aranyban úszó sugár,
mennyei zaj, csodás csönd.

Utazok. Kattog a kerék, robog a vasút.
Alszom. Hálófülke,
szemben öregúr, balra
idétlen ficsúr, jobbra egy szőke.
Vágyra hív karma, körme s látod rajta
ki jött tőle, és hova bízik térni.

Ablakot nyitok. Zokogok. Az éj vigasztal.
A nagy kövér cseppek folyammá gördülve
hagyják el rőt arcom, zakóm sivár
szövetvilágába vesznek..
Jaj, hová néz e fátyol-tekintet, kit keres, téged?
Reméllek.

Kelt a reggel. Hozzád térek. Te csendben
mosolyra fordulsz, a csomagomért nyúlsz,
eltolom kezed, s nézem (csönd hull ránk) a szemed.
/2002. március/

Fehér

Tiszta a fehér, a fehér tisztasága szép,
a szépség fehérsége mámor, tisztán tartó nyári zápor,
fehér, fénylik, mint szájban a fog csillanó képe,
a zománc fehérsége, fénylik a nyelv felett, mely piros, a fehér,
ébred a remény, az is fehér, tiszta, mint a nappali fény a kéklő
hegyek felett, taréjuk mentén fehér, fehérlik a hó, összemossa az idő és a tér,
mert az is fehér, hiszen új, tiszta, teremtő, fehér, mint a lélekfény szürke estéken, fehér, fehér a menyasszonyi ruha is, de piros a szerelem a ruhán, piroslik a vágy, át a ruhán, bújik a fehér, messzire, el, fél, a fehér, a hajad is őszbe vegyül majd,a végletek óráján, fehér,
az idővel megfehéredik benned az élet, s így lesz új remény, a fehér, és örök, ezek a centrifugális körök, ezek a fehér mosószappanok az éter lassú vonalán,
a kékítők lenge játéka ahogy a szél aprót fodroz egy száradó ruhán,
egy női felső az, egy ledér blúz, persze fehér,
vajon, aki megizzadt benne, ő fehér, milyen szép a nem-lét, ha nem érinti tér, a tudatlanság is tud szép lenni, fehér, kifehéredik benne a nemtudás szépsége, a fehér melegsége gyenge tűz, parázslik, mint erdei tábortüzek magányán termett füstcsík, és fehér, száll az ég setétjében, mint ahogy a pára száll gőzölgőn a reggel vonalán, lassan megérint a múlt, ébred a jelen, születik a jövő bennem, mert bennem most már minden fehér, tavasz van, tovatűnt a tél.

Csillag-labirintus

Ha eltévednék a Tépelődés Mocsarában, te irányt mutatsz
Ha azt mondom, nézd milyen kicsiny a világ! Te mellém állsz,
és máris óriássá nemesednek bennem a dolgok,
azok a foghatatlan pontok, ami Te vagy, ami Én vagyok
a Mi nélkülünk Világ olyan semmi már, én is hallom,
hallom az érzékelés szavát, mint földön túli lélek,
mint egy valamikori, atavisztikus homályba vesző gyík-király
ki tudja, amit beszél, por, hamu, lebegő füst, de belül
rendületlenül forr az üst, lobog a szellem és a lét,
s még hogy kér a nép, s benne Én, egyenetlen lélek,
szánj meg, ha akarsz, de iszonytató mód fáj bomlása az éveknek,
amik nélküled telnek, melletted, észrevétlen, lényegtelen, súlytalan
„Ó, hát miféle anyag vagyok én, hogy pillantásod, metsz s alakít?”
Formál, lázasan űz tovább, nem fáradni, csak menni, menni már…
Odaát rád is csoda vár! Csoda, mormolom magamban, s újra
nekilódulván fogam közé szisszentem erős szavad sosem lankadó igazát
mert nincs iga, és járom sincsen, mert nem rab az, akiben fárad a lélek,
csupán csüggedő, lelkességre vágyó mihaszna, hasztalan, de szívében nemesb,
mint más ezernyi torz lélek, mert, ha beszél, ha szól, Téged véd meg,
így jut egyre mélyebbre, kínok és intrikák, ármányok ködén, oda, ahol
már a pokol tüze éget, ahonnan már nincs visszaút, csak, ha vissza nem nézel,
ahol mindig előre hallik a felelet, s utóbb a szó: Védj meg!
Két engedetlen lélek, kettő tenyérnyi rezdülés, kettő piciny süllyedő hajó
merre kellene menni végül? Mi az igazi irány, merre volna élni jó?
s ha, élni jó, akkor mégse mással tán, születő napfény ásítozik
egy körúti, százrét szabdalt aszfalt lábnyomán
örökbe termett ez a vonzalom, s nem vágja sem szablya,
sem kard, sem tőr, nem öli méreg
mert sosem ez volt a lényeg, sosem ez tett naggyá bennem Téged,
hanem ez a pár kicsinyke szó, ez a mondatszerű végzet:
‎"Pontosan tudod, mit csinálok. Mindent."
Kell, hogy legyen háza valahol a reménynek.

Naptár - Javított változat

Január - Fergeteg hava




A hófödte csúcsok csendesen fénylenek,

a hegygerincek lankáin sízők suhannak alá,

testetlen valójuk nyomán

távoli horizont magánya sejlik fel,

mint egy ősi álmodás ringató szelleme,

a bércek csipkéin pillanón oroz a fagy egy vádló látomást,

s lent a mélyben megrezzen

egy kisebb, sziklás perem néhány vérköve,

havat kiált a szél, havat kiált a remény is,

hontalan hópelyhek hullnak alá

a nyugos- ég tejfehér csendjéből,

a falu szélén, a rétek alján,

pirosló gyermekarcok répaorrot szúrnak

egy jól megtermett hóember nevető arcába

a merengő napfény csendesen átjárja

a percnyi-boldog ember- lelkeket

az örök- tél lassan múlandóvá váló

hűvös ködvirág királyságában



Február - Jégbontó hava



Árja szalad a forrásnak, a lét bodzabokra

napfény-trillákat zeng

a növő tavasz-ébredő szelekben,

az erdő mélyén a tölgyek lombot fogannak,

apró gyermekarcok nevetik épp

a tél martalóc, önző képmását

a tarló avítt lélek-göröngyei között,

elvonul a haragos, öreg tél,

a fagyos szentek még messze, nem érkeznek,

rebbenőn ébred a táj, keresi az elveszett képeit, kincseit,

mézízű vonzalmában is szelíd és játékos,

pajkosan cserfes, mint az első igazi,

északi szelek szárnyán érkező,

üde, tavaszi lehelet



Március - Kikelet hava



Tépett papíros az úton, hordja, viszi, cipeli

a tavaszi könnyű léptű szél,

fent a magosban vihar szeme villan

hirtelen- érkező zápor

terül szét a fakadó rügyeken

a kaszálón csendben fodroz a szél

egy kis rész szénahalmot,

űzi, kergeti, új célok felé,

az álmodás babonázza lázasan

a nyugos csöndek végtelen nagy tudósát,

a tavaszi pitypangot,

arrébb megkondul egy álmos lélekharang,

frissen ébredt virágok röppenek szét

a tér nyújtózó, távolba futó vonalán,

a bokrok mögött, a tanyavilág éltes kapujának tövében,

lelkesen virít a füvek alján

egy, az éjszakával ébredt tüzes tulipán.



Április - Szelek hava



Kajánul vigyorgó szelek robbannak át

a hágó nagy, méla szája közt

s futnak ki végtelen terekre,

ébrednek a vicsorgó kábulások,

ébrednek a szertelen kedvek,

alattuk a friss zöldben pompázó mező,

ezernyi susogó nesz,

ezernyi lélekharang a tisztás merengő csendjén

egy bükkfán agg bagoly pózol álmosan,

arrébb tóféle, felszínén tikkadt tavirózsák

perlekednek a friss, szertelen szellők gyermekien pajkos

bozontos képével, álmodás ül a város falakon, mintha

egy percre megállt volna az idő, annyira csak,

hogy bevárja önnön újjászületését a létnek,

a tavasz hirtelensége és a tél lobbanó siráma

ütközik meg most a lelkekben, kövér szelek

fújják, lombozzák egy emberi tüdő szűkülő véráramait

a város felé poroszkálva

egy öreg, fáradt fiákeren

Hamarosan ébred a táj.



Május - Ígéret hava





Hangok a szélben, hangok a reggelben,

gőzölgő kávéillat száll a térben,

a sarki kávézók

már megvetették ébredő nyári- kertjük,

cipők koppanása az aszfalton,

a jól ismert képek,

egy villamos méla csörömpölése,

egy troli elhaladó képe,

az újságárusnál ma is

kézbe veszik a népszabit,

ma sincs senki, aki valakit

végre egyszer teljesen felszabadít,

dübörgő május illat leng a bérházak falán,

az eső mint virágszirom

hull alá a langyos délelőtt omló vonalán,

kutyák futnak ki csaholva

kietlen, éltes, agg, öreg terekre,

az óvodákban gyermekarcok fénylenek,

felsejlik bennük halkan

a valamikori értelem tiszta kéznyoma,

levest főznek a másodikon egy közeli házban,

lobogó vízben zöldségek fürdenek,

az apróra vágott hús

fejest ugrani készül az ízes lébe,

a munkahelyekre ma senki sem ér be időben,

mindenki elkésik, mindenki siet,

csak én állok itt, egyedül és magányosan,

bizalmas májusi fényeket kémlelek

a reggel távozó síkjában



Június - Napisten hava





A fény örömódát zeng a zöldellő lombok felett,

az ágak közt halvány fénycsík mementó, a láz,

melyet a gyarló Napisten folyton megkíván

s magának önző mód megszerez,

mert ez az a szerelem, mely csak nyáron terem,

rózsaszín keble felett a cseresznye is mosolyog most

vissza rám, nagy, ringó szemével, a kertvégi,

csendes kis fán, mellette az egres, a füttyös barack,

odébb már a szilva lassan kínálja magát

a meggy ereje sem lankad,

szüntelen piroslik parányi alakja,

mint ahogy a vér piroslik az erekben,

ó éltető napfény, ó éltető mámoros forróság,

fond körém lágy ívű hajad, fond körém

kiterjesztett nagy szárnyad,

ó áldott június,

nyárnak első zajongó látomása,

nemes június,

mennyi fény az utakon,

mennyi csodás lelemény a tarló lágy csendje közt,

ma még az is zöldell, ami fakó, élettelen volt

a tegnappá merevedett múltban, ma még minden élet,

minden cselekvés, édes-boldog szertelen nyár,

élet fakad minden öleléseden,

élet nyílik a csókjaid után,

itt időz mindig, mint virágok

szirmán fakadt boldog látomás,

az ezer színben pompázó életteli szerelem



Július - Áldás hava



Ezernyi szín a végtelen, ezernyi nyíló szenvedély,

a fénylő napkorong lázasan fut az égen,

alant a búzatáblák tövében

alélt tücskök és fényes páncélú bogarak

szenderegnek a hőségben,

a fák odvába riadt macska bútt

a rekkenő hőség elől,

a városszéli legelőn a langy szélben

gyermekkézből futó papírsárkányok

fénylenek szelíden,

halk remegés fut át a tájon,

mint amikor a mosoly

átfordul nevetésbe,

még csak éledező az öröm,

még nem lép a szférák csendjébe a vágy

még nem, csak halkan lélegzik, pulzál,

bizonyítékokat keres, önmagát keresi

születő érzéseiben,

s csak remél, remél szüntelen,

tisztán és nyílón fordulnak aranysárga napraforgók

haragos felhők mentén születő friss zápor

hirtelen érkező cseppjeihez



Augusztus - Újkenyér hava



Erősödik a vásár zaja a dombok alján,

százrét futó ösvények nyíló vonalán

pirosló ajkú leányok incselkednek,

a pirosló ajkú legényekkel,

bort vesznek magukhoz az öregebbek,

nagy, éltes fahordókból,

sülteket, és frissen barnult kenyeret hordanak szét

nagy fatálcákon,

felettük a nap ébersége ezer színben fürdeti

a lomha fövenyen nyújtózó

díszes, faragott asztalokat,

mintha minden rezgés, mintha minden ütem

egy felé haladna, a dél kissé lelassít,

bevárja az érkező délutánt,

de a nap tüzes ereje nem szűnik lobogni,

közben járnak a lábak, folyik a tánc,

ébred tenger szerelem, ébrednek a naiv vágyak,

a szoknyák mélyén rejtező öntudat

lassan alábbhagy,

mint ahogy a nap is lassít körös futásán,

s éjjel érkezik nagyszárnyú csillagokkal,

a völgynek zaja halkabbra vált,

hazatérnek ezen a nyári tivornyán ébredt szeretők,

hazatérnek a fáradtak, kik most már alvók,

halkan szendergők, csak egy pár van még,

aki fogja, szorítja a jelen kezét lelkesen,

egy szénaboglya tetejére kiülve,

kéz, kezet simítva,

nézik a végtelen- méteres

érinthetetlen ég-világ beszélő,

rojtos szélű csillagokkal teli

mesekönyvszerű képeit



Szeptember - Földanya hava



A fény még lázasan nyújtózik a fákon,

de lassan már bánatos őszbe vegyül a táj,

a csenevész bokrokon hajnalonként

puszta-ízű hideg szellő fut át,

nesztelen surrog az élettelen lámpavasakon,

majd megül a falu főterén lévő nagytemplom

díszes kőlépcsőjén,

kifújja magát, egy percre csak,

megpihen benne egy konok álmodás,

aztán szűnik az éltető varázs,

egy végtelenbe szaladt

titkos lélek-egyesülés

és hangtalan, lelkében

bánatos nyugalommal

útra kél belőle a nyár.



Október - Magvető hava



Pára lebeg a táj felett, köd szitál a lombokon,

a járdán kettőt lép egy bizonytalan álmodás,

fenn a légen nyugodt rend ül, dér csillan a szentek bajuszán,

s a puha méz-barna fövenyen guruló aranybarna levelek,

mint lázas-lelkű pillangók, ha perlekednek egymással,

szemközt egy házfalon tábla hirdeti, itt az ősz, megérkezett

karomba karol egy jól ismert fuvallat, kalapom lágyan

lengeti a szél, kopott sínén (az ősz ritmikus ködén)

villamos csörtet be az álmok képzeletében lelt

magány-megállóba csendesen



November - Enyészet hava



Szikár fagy dörömböl a városszéli házak ajtaja előtt,

a holttá dermedt közeli mezőségen riadt hollók

perlekednek téli, fagyos szelekkel,

fent a légen nyugodt rend ül,

a tél érkező hangja egybe kovácsolja

a borzas-álmos lagymatag felhőtengert,

az emberek már kabátban indulnak el otthonról reggelente

meleg kávéillat száll a körút hajnali fényeiben,

a lusta pékek omló-foszló kalácsokról álmodnak éjjelente,

a Király utcában, egy bérház éltes, agg csendjében

hangtalan vacog egy szerelmes pillanat,

írás a falon, gondolat a szívben,

egy édes- álom feledett csókja

a végtelen kőrengetegben



December- Az álom hava



Hidegre ébred, ki ilyen reggelre ébred

a víz már hártyásodik a tó felszínén,

jéggé alakul a világ, fagyot kiált a táj,

halkan, mormolón mereng a pusztai szél,

s bent az erdőmélyen, barlangok mélyibe,

összehúzza magán egyetlen és utolsó cifraszűrét

egy bakonyi betyár, mint régi szellem jár a fák közt

régen halott szerelemről beszél,

a lélek taván illan egy hitehagyott gondolat,

s fent a bércen a gyermeki leánytest végleg hazatér,

ölelő szerelmese forró csókjával ajkán

álmodja tovább a halál nagy,

végtelenbe nyúló gyémánt-hideg álmát.

vigyázz

a hajnal csendességre int
vigyázz! valaki álmaidban jár
felkelt, köhécsel, füledbe súg, kelteget
papírlapra körmöl lázasan
a párnádon hagyja az üzenetet
olvasod, de majd belé fájdul szemed
rég nem látott betűk azok
rég nem látott képzelet
visszafekszel,

de az álom nem vesz újra karjára félálomban tengsz-lengsz, mint egy cifra szolga foghegyről beszél veled a szerelem kifogástalan, úri modorban és te ezt élvezed roppant mód élvezed élvezed, hogy messze az álom és talán az élet kelteget de vigyázz, vigyázz azért mégis, jó barát a párnádon hagyott omló parfüm illata hamar illan, hamar más csodát keres ha itt az éjjel, ha új üzenet éledez két marokkal szórd a csodát ne fukarkodj semmiben és vigyázz, vigyázz mert meglehet odaát egy másik üzenet más álmára függeszt vigyázó szemeket

Az Andy Warhol Project

Arcaim a falon, konzervált mosolyok,
Ezernyi reprodukcióban tükröződöm vissza, önmagamon,
és csak a sziluettek ócska árnya jelzi, hogy mekkora
csalás minden, hogy mekkora teher a földi lét,
és az is mekkora hazugság, hogy naponta
úgy kelek fel: vajon mi jöhet még?
A falon, a konzervek árnyékában mindig örök a kék,
és szép hazugság, a senki sem ért.

Örök szimbiózisban él a pop-art és a lét.

víz a testben

Vászonszerű ébredés,
tagjaimban az óceán lüktetése,
a kelő nap első fénye játszik szerelmest
az éledő hullámokkal, kis sárga
halászladikok úsznak tova a tengerparti
sziklák csipke-szirtjeinek vonalán, a ladikokban jókedvű parti halászok sziluettje fénylik bizalommal telten
a lég fodros vizén hangos és szertelen madárrajok
feleselnek lázasan az érkező déli szelekkel,
s a mélyben sokféle halnép úszik
együtt a finom álmok szegletén az
újra fellelt reménnyel.

Új nap van, új ébredés.

Ma is minden óceán, ma is minden kék.

édes élet

a gyertyák fényében fénylenek burzsoá arcok
denevér fogta idő
a háttérben a homokórában gyarlón pereg az idő
a kagylóhang üregben
szívmarta farkasok szeretkeznek
de még élnek, még igen
zihálásuk, félelmeik odadobják a nyárnak
a zöldellő nyárfáknak
és a Trévi vizében angyal lépked
talán az is visszatér, aki a kútba lép
hiába mondják, két fél az egy egész
ha egy egész város fél önmaga lenni
itt minden játék, minden álarc és álca
a pincér kezében megremeg az italokkal teli tálca
Hé, Marcello, még ne, még ne kezdj táncba kérlek
még alszanak a denevérek
jön még szebb dal talán, szebb álmodás
addig keresd, okvetlen keresd meg első lépésed nyomát
talán lesz, aki hazavezet, lesz, aki hazavár
milyen melankolikus benned ez a félsz, barát
gyere, lépj közelebb, és hörpintsd fel velem
ennek a kegyetlenül édes, kegyetlenül szép életnek vérvörös italát

Athéni alkony

nyár van, az olívák zöldek és fényesek
a lengedező szélben keserédes illatukat
már messziről érezni lehet
a domb tetőn nyugos alkonyi fény pásztázza
a romok ormán felsejlő gránitba fagyott nőalakot
több nő egyszeri alakján játszik a fény
kariatidák
menny és föld közé zárt köbe fagyott valóság
súlyos teher vállukon
nőre még ilyen teher nem nehezedett az Olümposzon
de a födém mégis áll, erő és valóság
és a sokszorossá vált leány csak tűri csendben
ahogy az élet átjárja méteres köpenye alatt testét
az alkony tört csillanással hajlik meg az oszlopfőn
szinte leborul az éteri csoda előtt
ha valaha is, láttátok már őt?
Erektheion szent fala előtt
ezt az évezredekbe fagyott női lélek temetőt?

Férfi nem teremthet szebb csodát, mint ősidőkbe szaladt
női mivoltának szinte halhatatlan Achilles-sarkát.

Aranycsend

Egy perc a végtelen.

Egy áramlat, mely túllép a jelenen.

Jel, intés, hogy ne tovább, ne erre menj,

Lépdelj tovább te nyűgös halál.

Akaratba szakadt szavak,

Akarnok mosolyok mögötti torzulások.

Lélekmétely kínján fakadt sirámok,

Halott álmok, halott hullámok.

Borzongató hűvösben leng az értelem,

Egy halovány fényeken túli világban,

Ahol valakik megmondták előre, hogy nem lesz jövő,

Jön majd el, ő, az aranycsend.

Halál-maszkjában a gyémántszín jelen,

Mint tükrökön túli csillanás, megreped,

Mint a rianó jég mely a hegycsúcsok alatt

Szalad saját szabadsága felé, úgy lesz majd ott,

Olyan szenvtelen, de mégis parancsokkal teli.

Van egy világ, egy aranyvilág, ahol az Isten

Nem engedi, hogy legyenek csodák, mert maga az

Világnak csodája, s annak a világnak legközepén

Angyali várnak legmélyén ébred egy rőt álmodás,

Egy tükrökön túli végzetes csillanás.

A minden rosszban van valami jó, olyan oktalan félsz,

Ami már nem is embertől való, egy egyszerű kép, a jelen

Testéből kivájt merengő látomás, egy lidérces álom,

Egy kopár szirteken fakadt hajnali láz, egy érkezés, egy szoba,

Egy meghalás, egy hatvanéves őszülő lihegő búcsúzás.

Aranycsend a végtelen, aranycsend a halál.

Az ajtóban idegen mód, feszülten figyel egy vádlón

Merev hitehagyott álmodás, most ébredni még, most

Menni tovább, csontos nagy kezével lemondón legyint

A szürkébe hajló emberi szemnek a távozásában is szép,

Nagy pegazus szárnyakon osonó, gyémántszín – varázs,

Az örökkön itt lebzselő, mindig búcsúra kész,

Komorságában is rettentő szép: elmúlás.

fényben kép

Az asztalon kikészítve egy kép
én vagyok rajta, nagyon rég
kamaszforma énem, anyai menedék
mennyi idő, mennyi temérdek élet
zuhant az óta mély álomba
s én mégsem ébredtem
pedig volt lelkem, bizony mondom neked, volt
aludtam én meztelenül a Svábhegyen
g-dúrban zengő kabócák közt
igen, én már akkor is énekeltem, bennem a dalt
a rám rivalló tényekben
faggattam a hűvös hajnalt, hogy meséljen még
meséljen valót, súgja meg azt az egyetlent
azt a fájón kegyetlen, igaz mondanivalót
hogy nem hiába vagyok én itt, ebben a mában
s hogy nem hiába ebben a testben, nem másban

szép ez a fotó
egy naiv gyermekarc egyszerű szépsége
kezemben tán tollasütő, lábam előtt pöttyös labda szendereg
olyan konok vagyok, már itt is, olyan erős bennem a fegyelem
te égben portyázó felhők mentén szaladó gyarló Isten
miért, miért tagadtad meg ezt tőlem,
miért nem lehettem soha gyerek?

soha szebben kép még nem beszélt, mint ez, most itt
ez a fásult fotográfia
mindent visszahoz, a letűnt múlt éledez
lelkem titkon elfelejtett ősi világban tévelyeg
olyan konok az arcom, erős, mély tekintet
legalább egy mosolyt, fiam! már ezerszer kértelek
hallom anyám intő szavát, miközben kezében tortával szépeleg

annyi minden volt már az óta, annyi minden, anya
látod, milyen ostobán, milyen esztelen mód halt meg apa
nem maradt utána más, csak mosolytalan képek
és a lakás valaki -nélküli hiányának feledett illata

nézem ezt a gyermekarcot, kezében tán tollasütőt szorongat
lába előtt pöttyös labda szendereg
nézem, és egyszerre teljesen idegennek tűnik,
atavisztikus homályba vész
gyermekként álmodott rózsaszín életem

Etűd a másvilágról

Ejnye, csak. Most jön sorom
szólanék, de nyájasan
meg ne bántsak, hangos
szóval el ne űzzek senkit sem
hiszen sok itt a rokon
ki osztozik majd e halotti toron.
Mert bizony meghalt, éppen ma,
alig fél napja, reggel, pont ébredés után
nem volt több
vagy más, hatalmasabb, de közülünk
valónak tudta magát, hitte, vele
mormoljuk igaznak vélt imáját a jajban
s nem hagyjuk el, mi legalább, a bajban
s most ki lesz az, aki majd megsiratja
ki lesz az, aki feláll s elmondja
hogyan s miként volt ebben az életben
egy szóban talán, egy képben,
a ránk rivalló tényekben, fogást találni emlékén, s ha bánt
hogy végül ember volt mégis, szokatlan jó barát
ki úgy itta mások borát s úgy szerette mások asszonyát
mintha magáét adta volna
s ha végül mégis többet vett el
haragudni tán mégsem szabad
hiszen ő már holnap a föld alatt lesz, bizony, marja sötét világ
egy piciny egésznek aprócska része
de most még anyja mosdatja
a halottasházban, senki más vele
oda már nem tart, eddig volt
ne tovább, az már a túlsó part
az igazi, a fénylő aranypart
hol nem hamis és hangzatos
igékben mérik a mérhetetlent
hol, ha kell, értik az érthetetlent
s aki más, vagy csupán nem olyan
mint többük, nem bántják,
nem fakad ajkukon
perzselő, bántó szó, hazug dalokkal
nem zengnek negédes ódát a barátságról
nem beszélnek naphosszat a pénzről
hírnévről, gazdagságról s hogy ki
a becsben a legnagyobb, kinek fejére
kerüljön végül az aranyglória
ki itt a métely ellenszere
a Parnasszus-lakók egyetlen rokona
ki bír oda szabad bejárással
kit vár terített asztal, bor, mámor, lakoma
kinek van ott ágya, ablaka, féltő otthona?


Nélkülem indul útjára halotti torom
nélkülem s nem rajtam
hahotáznak többé az urak
a közelben egy éhes eb ugat
hangosan, vonyítva, mint a félelem
talán most az egyszer nekem lesz igazam
s önmagam a túlvilágon meglelem.

fura fejű indián

fura fejű indián a nagyapám
esténként négykézláb mászik a zongorán
csupa láb, csupa kar, valamit akar
a másik szobában csendesen maszturbál nagyanyám


fura fejű indián a nagyapám
ellopta egy éjjel a fapipám
ez nekem igen rosszul esett
főleg, hogy tomahawkkal nekem esett


fura fejű indián a nagyapám
sokkal furább fejű, mint apám
díszes tollak virítanak hajzatán
nagy törzsfőnök volt hajdanán


fura fejű indián a nagyapám
őszes fürtje közt őszi köd szitál
esténként négykézláb mászik a zongorán
ősi totemállat az én nagyapám

Ha lenne... (Hommage á Cinema Paradiso)

Ha lenne házam, mozi lenne
öreg, szélfútta lak
csepp ajtóval, csepp ablakkal
közepén kies ganggal

kis mozimnak, ha tehetném
égszínkék tetőt álmodnék
színe lenne, mint az ég,
csakis ilyet álmodnék

a jegypénztár meg fából lenne
tikkfa törzsből, úgy ahogy azt teremtette
énnekem a Jóisten, a Jóisten
ajándékul adta nékem, mert kértem

és a székek, szintén kékek
néhol vörös posztót fednék rájok
hogy amikor köztük végigjárok
finom ujjal símitsam, finom ujjal simítsam

és fent a gépterem, hangos, mint a menny, üzen
zakatolva egész nap, peregnek a tekercsek
mindegyiket én fűzöm, mindegyiket én őrzöm
senki másnak, csak magamnak, megőrzöm

szemben lenne a színes vászon
szertefutna minden álmon
rajta a sok filmszalag, mint ahogy a fény szalad
mint ahogy a fény szalad, szélvirágos szemembe

nem kérek, én látod, sokat
csak a mozit, kicsiny otthonomat
add meg nékem, te kedves Isten
házat fölém jóságod kerítsen

mert nem lehetek addig boldog
míg ezernyi ember topog fel s alá
keresve egy régen elfelejtett szót, egy mondatot
a hangot, melyet csak filmvászon dalol

énekelve, szépre kellve
ingyen adnám, amit lehet
s nem árulnék sem jegyet, sem bérletet
mert így örül az, ki tőled kérhetett

keríts fölém rég nem látott képeket