Orvos vagyok. Igazából orvostanhallgató, de háborúban, aki valamelyest is érti az anatómiát, a sebészetet, máris orvossá nemesedik. Még időm sem volt felesküdni az orvosi etikára, máris halottak fénytelen szürke szemét takartam le vérfoltos tenyeremmel. Szenvtelenül, érzelmek nélkül próbálom végezni a munkám. Csak így lehet. Csak így tudom elviselni a borzalmakat. A frontvonal messze, én mégis mindennap halottak tucatjairól írok zárójelentést. Pár sor csupán mind. Sűrű a fejlövéses halál, leginkább tarkólövés. Sokukat agyonverik, megkínozzák, mielőtt végeznek velük. És ezek csak azok, akik az azonosítás végett bekerülnek ide, a Kovnói városházán kialakított ideiglenes kórházba. Persze a fasiszták, litván keresztények teljesen feleslegesnek tartják, hogy a mocskos zsidók tetemeit ne jeltelen tömegsírokba vessék, hanem tisztességes módon adjuk meg nekik a végtisztességet. Szloboda után már minden felesleges, mondják. Ott valami olyan istentelen gonosz lépett elő, amivel ember korábban nem találkozott. Félelmetes, rettentő két nap volt az.
Június volt, a nyár közepét éltük éppen. A végtelen búzamezők érett kalászai a város határában aranyló sárgán ringtak a langy szélben, a közeli major mellett lusta tehenek kérőztek a simogató napon. Egy-egy túlbuzgó terelőkutya éles csaholása zavarta meg csak, ezt a csendbe hajló szelídséget, de voltaképpen olybá tűnt, mintha megállt volna egy percre, egy pillanatra az idő. Gyerekkorom nyarait idézte ez a pillanat. A tengerre gondoltam, a homokdűnékre, Antanas bácsival töltött időkre, a vidám halászatokra a sekélyebb part menti vizeken. Mindig korán keltünk, engem mindig Kolja kakas rikácsoló hangja ébresztett. Sosem hallottam még kakast ilyen hamisan, krákogón, köhécselőn kukorékolni. Fura egy jószág volt, annyi szent, de csodák csodája, mégis, ezzel az istentelen bárgyú mivoltával is rendben tartotta a baromfiudvart. Mert szép volt. Daliás. Olyan peckesen járt a tyúkólak között, mint Afajev, a fiatal, helyi postás, folyton fényessé suvikszolt cipőjében a falunk béli poros kis utcácskákon. Bolond volt az is, mint ez a kakas. Volt, hogy naponta hatszor fényesítette ki a bakancsát, mert annak szépnek kell lennie, magára valamit adó ember nem jár koszos lábbeliben. Mert a bakancs nála bizony már lábbelinek számított. Állítólag az óta van ez a flúgja, mikor is a faluba érkezett egy híres városi színésznő, Dretina Zaruskaja, és azt átallotta mondani ennek a szeplős képűnek, hogy úriember sem nappal, de legfőképpen éjszaka nem hanyagolja el a ruházatát, kiváltképpen a lábbelijét.
- Tudja meg, fiatalember, hogy nálunk a színházba be sem engednék ebben a kopottas ruházatban. Pedig éppen készültem önt meghívni a legújabb bemutatómra az Orfeumba. Vidám, táncos darab, enyém a főszerep. Vigasság dalban és zenében, uszkve két óra, szünettel a közepén. De így, magára nézve, kénytelen vagyok lemondani arról, hogy tiszteletét tegye nálam, az előadásomon, az előadás végével virágot és pezsgőt hozzon az öltözőmbe, mert hát… hogyan is fogalmazzak annyira finoman, csupán érintőlegesen, hogy ne sértsem meg. Az ön külleme felettébb vidékies.
Ezeket a szavakat éppen egy nyitott tetejű sportkocsiból intézte a kissé megszeppent postásfiú felé, aki voltaképpen csak a postára nemrégiben beérkezett névre szóló sürgönnyel szaladt az istenített díva felé. Furcsa lehet, egy művelt városi szemnek, de Afajev nem érezte megalázva magát. Inkább büszkeséget érzett. Hogy emberszámba vették. Vendégségbe hívták, női öltözőbe. Virágcsokor és pezsgő. Még sosem ivott pezsgőt, alkoholt egyáltalán. Vajon milyen íze lehet? A pálinkát, bort tudja milyen, hiszen nagyapja, az öreg Mirden is megissza a magáét a helyi söntésben. Néha haza is cipeli az öreget, ha túlságosan felönt a garatra. De pezsgőt csak a szállóban árulnak. Azt is csak szezonban. Majd egy havi bérért egy üveggel. Elgondolkozott, hogy mégis vesz egy üveggel, és elmegy erre az előadásra. Van egy kis spórolt pénze, ami meg hiányzik, azt kipótolja a takarékkönyvvel. Az egyszerűség kedvéért számoljunk rubelben, az akkor kétszáz. Abból mindenre futja. Az előadásra, a virágra, pezsgőre, pár napnyi nagyvárosi életre. Igaz, hogy az öreg Zajina oldalkocsis motorját akarta megvenni ebből a pénzből, mert a falunkon kívül eső tanyákra késő ősszel, de főleg télvíz idején nehéz a kijárás, de azt a hivatal is kiutalja idővel, ha kellően igényli, ha kellően talpraesett ez ügyben. Teljesen elvarázsolódva érezte magát. A nő édeskés parfümje meg-meglegyintette lágyan az orrát, csiklandozta az orrbolyhokat, a nyálkahártyát, szinte tüsszentésig ingerelte ez a finom, sosem érzett illat. A nő kemény, de dallamos hangja keltette fel ebből az álommá nemesedett valóságból:
- Szóval sürgönyöm jött, azt mondta? No, hadd lássam. Mutassa, mutassa. Pár óra és indulok tovább, nekem ma este Zervenkában van fellépésem, oda várnak estére. A város bált, vagy mit is, bankettet szervez a tiszteletemre. Mutassa azt a papírt, fiam! - szólt rá erélyesebben a szinte levegőben úszó örömittas ifjúra.
- Ah, minő pech, minő pech! A tábornok nem lesz jelen az előadáson ma este. Kár. Igazán jófiú. Na, pá édes! És tudja, cipő, erkölcs, etikett. Borzalmas a toalettje, fiam! – azzal gázt adott, és súlyos porfelhőt hagyva maga után a városból kivezető útra tért.
Afajev nagyon boldognak érezte magát abban a pillanatban. Szemlesütve nézett le két, koszos, portól és sártól feketéllő bakancsára, majd hirtelen lerúgta őket magáról, nevetséges táncba kezdett, kezét ütemtelenül az ég felé lóbálta, majd éneklésbe kezdett. A divatból már régen kiment borzalmas kuplékat röfögött a magasba, de senki sem nevetett rajta. Akkor már a háború előszelét éltük. Sok zsidó költözött el azon a nyáron a faluból, aki maradt az olyan veszélyt vállalt magára és családjára, amit akkor még csak sejteni lehetett. A németek már itt voltak a szomszédban, lerohanták Lengyelországot, Észtországot, Lettországot. Az otthon nem volt többé otthon. Bármikor megtörténhetett az emberrel, hogy máról-holnapra hontalanná válik. A rémtettek akkor még csak elbeszélésekben, sejtetett információkban voltak jelen, a borzalmakkal valójában csak később szembesültünk mindannyian. Alig telt el pár év az óta, de én már holtakat temetek, és az élettől búcsúzóknak adom fel az utolsó kenetet, mintha pap lennék, nem is orvos. Tényleg forró és melengető volt a nyár, de csak annyira, amennyire a közeli tenger és a tengerbe nyúló földsáv megengedte neki. A dűnék felett átfutó napfény bizony igencsak lendületet veszett, mikor a tenger szélére ért. Ott véget ért ereje, és árnyéka csendesen hanyatlott a hullámokba. Finom csillanással tűntek el a fodrozó habok és hullámok lenge vonalán. Szinte megállt a levegő a térben, olyan erővel sütött a nap. Fullasztó volt a meleg, párának, nedvességnek nyoma sem volt. Az emberek nagy fémkannákból öntötték magukra kútbéli hideg vizet, az állatokat, a jószágot hűvösbe parancsolták. Furcsa egy váltakozó idő volt akkor itt jelen. Vészjósló, mázsás, ismeretlen terhet cipelő.
Tegnap meghalt a kezem között egy tizenéves forma lány. Nem volt még az nő, nem, egyáltalán nem. Az anyját védte, akkor verték meg. Az egyik katona a puskatussal úgy mellbe vágta, hogy azonnal összeomlott a mellkas, szétment a tüdeje, a bordái szinte belefúródtak a mellüregébe. Mikor behozták, beszélni már nem tudott, de még eszméleténél volt. Görcsösen szorította a kezem, jelezte, hogy van benne élet, hogy nem akar meghalni. De lehetetlenség volt megmenteni. Már csak azért is, mert kötszernek, steril eszközöknek híján vagyunk, a kórházban terjed a fertőzés, a betegek, sérültek, ha nem a verésbe, az ütlegelésbe halnak bele, hát elviszi őket a seb ágyi láz. Nem kórház ez, vágóhíd. Tervezem, hogy Moszkvába szököm. Már mindent elterveztem. Éjjel, mikor csendesebb a város, kihasználva a sötétet, kilopózom a városból, és a közeli erdőség bokros részein korábban elrejtett motorommal Vilnius felé veszem az irányt, ott egy ideig rejtőzöm, majd amint lehet, a határ felé indulok. Öngyilkos gondolat, hiszen a németek már megindultak Moszkva ellen, de itt nem bírom tovább. Ezt a nem, vagy talán háborút. Ebbe bele lehet őrülni. Olyanok ölik itt egymást halomra, kik tegnap még jó szomszédok voltak, egymás asztaláról ettek, egymás poharából ittak. Ha úgy hozta szükség segítettek egymáson a bajban, az örömben együtt osztoztak. Nagyot fordult a világ. Litvániában lehetetlenség ma zsidónak lenni. A népirtás olyan méreteket öltött, hogy azt bevallani is félelmetes. Precíz, kimódolt módszerek alapján szisztematikusan hajtják végre az egyes munkacsoportok a genocídiumot. A „jó keresztény” szomszédok nyíltan kollaborálnak a nácikkal, nem egy esetben feljelentenek, de mint tudvalevő a Szlobodai vérengzésben tevékeny szerepet is vállaltak. Az emberek félnek egymás szemébe nézni. Mindenki azt mondja, szerte a falvakban, a városokban, egyedül a halott zsidó, a jó zsidó. Én, mint reménytelen humanista csak ülök itt a vértenger közepén, és temetem a holtakat. Mert gyógyítani itt lehetetlen. Mindenhol katonák, egyenruhások, nácik, SS tisztek, a Wehrmacht, litván fasiszták, romlott lelkű hazaárulók. De a legrettegettebbek a munkacsoportok. Einsatzgruppe Egyetlen szó, és mégis ez az egyetlen szó, mely a tudatba ivódott, a legbenső félelmek életbe való kivetülése. Ezek nem katonák. Mészárosok, hóhérok. Válogatás nélkül ölnek és lőnek fejbe kérdezés nélkül, bárkit. Ártatlanokat is, de leginkább zsidó származású civileket. Aki tudott, már régen elrejtőzött, rokonoknál, ismerősöknél, ahol tehette, de a népes besúgó, kollaboráns hálózat lassan és szisztematikusan minden rejtőzőt megtalál, minden védekező erőt felőröl.
Nyár van, tikkasztó június. A nap már lemenőben, az alkony fénye apró fénygömböket szór a part menti dűnékre. A hullámok a jövő esttel hirtelen élénkebbé válnak, kisebb szél is kerekedik, és ez a hirtelen támadt szél szürkéskék viharos hullámokat kavar a tenger felszínén. A kikötő most csendes, hajó alig akad már, mind elpusztult, tönkrement. Pár ladik, nagyobb csónak árválkodik csak a stégeken. A mólót tavasszal robbantották fel, az óta szünetel az áruszállítás, ha anyagot, kötszert vagy élelmet kapunk, az vagy vonaton, vagy katonai teherautókon érkezik. Itt, közvetlen a part közelében is szoktak kivégzéseket tartani. Pár napja, egy szelesebb június napon, majd háromszáz embert lőttek névtelen tömegsírba. Nyitott fedelű teherautókon hozták ide őket, zömében férfiakat. Volt köztük néhány nő és gyermek is. A férfiakat félmeztelenre vetkőztették, úgy parancsolták le őket az autók platójáról. Egynémely olyan gyenge volt már, hogy le sem tudott lépni rendesen, fejjel előre zuhant a part menti homokba. Ha volt körötte éppen egy szenvedő másik, az, ha tehette maga mellé emelte, de ha nem volt, akkor a helyi fasiszták közül az egyik puskatussal „segített” neki újra talpra állni. Ha erre képtelen volt, ott helyben agyonlőtték. Borzongatóan szürreális kép volt ez. Balra a tenger, a part menti homokdűnék, jobbra az SS, a fasiszták, az előre megásott tömegsírok és az áldozatok. Sehol egy hang, csak a szél zúgását lehetett hallani, a tenger morajlását. Aztán mást is, hiszen ezek a kivégzések mindig nyilvánosak. Szinte rutinmunka. A környékbeli falvakból, kisebb városokból odasereglett emberek állták körbe a kivégzés helyszínét, és mintha egy előadást néztek volna végig, ott maradtak, egészen a végéig. Végig nézve minden szörnyűséget, ami ott megesett. Volt, hogy egész hajnalig tartott a mészárlás, de ez a jámbor nézősereg nem mozdult a helyéről. Sirámok, jajok, nyögések, átkok és szitkok szálltak magasan az ég felé, a haldoklók utolsó életbeli megnyilvánulása, de a jó keresztény litván polgárokat, ez cseppet sem zavarta. Így még, népirtáshoz egyetlen nemzet sem asszisztált sohasem a világtörténelemben. Jól végignézhettem mindegyiket, hiszen én sem mozdulhattam onnan. A halottaknak is kell orvos, de leginkább a németeknek a jelentéshez. A parancsmegtagadás számomra is végzetessé vált volna. Ott helyben főbe lőnek a többi szerencsétlennel együtt. Bár vállaltam volna inkább ezt, semhogy korcs népem mellett segédkezzek ebben az embertelen tettben. Gyógyszeres, szedatív állapotban szenvedtem végig azt az estét. Emlékszem, a puskák dörrenésétől ijedtté vált kutya futott át a szemem előtt. Kölyök lehetett még, előtte nem ismerhette a fegyverzajt, talán a halálsikolyokat sem, ez rémiszthette meg. Egy férfi, vélhetően egy náci, kamerára vette a jelenetet, a kivégzést, a bámészkodókat, a kutyát, a parancsot végző katonákat, a halálba menőket. Groteszk és abszurd látvány volt, ahogyan a kamerája lencséjét élesebbre állította, mert elégedetlen volt annak képi minőségével. Mikor a lényeges részeket felvette, a kamerát jobb keze mellé engedte, rágyújtott, és más társaival való harsány röhögés között rákiáltott a még mindig ott ténfergő kutyára. A kutya megijedt, a tenger felé szaladt, majd eltűnt az egyik közeli dűne árnyékában. Nem láttam többé. Éjfélre én is újra a kórházban voltam, képtelen voltam elaludni az átélt borzalmak miatt. Az íróasztalomhoz ültem, és megírtam a munkacsoport parancsnokának a jelentést. Aznap este kétszáznyolcvanhat civilt végzett ki a part menti homokdűnéken a náci hadi gépezet. Százkilencvenhárom férfit, hatvannyolc nőt és huszonöt gyermeket. Rá három napra, amint leszállt az éj, kilopóztam a városból és motorra ültem. Motorra, amit korábban a közeli erdőség cserjéi közé rejtettem. Végül nem Moszkva felé indultam, hanem a tengerparton végig, Klaipéda felé. Lengyelországba terveztem szökni, Varsóban éltek rokonaim. Hajamat lágyan borzolta a hűvös esti szél, motorom alatt a föld göröngyök meg-megugratták a kerekeket, az alvázat, ide-oda dobálták a járművet. Mégis szabadnak éreztem magam. Szabadnak és halhatatlannak. Mert én láttam milyen az igazi halhatatlanság, ott a dűnék mellett, a kivégző árkokban. Tudtam, hogy ez a fájdalom örökké tart, mert egyetemes, mert egy és oszthatatlan. Megállítottam a motort, majd sírni kezdtem, mint még soha. Könnyem patakokban folyt végig az arcomon. Íze sós volt, akár a tenger. Hirtelen felkiáltottam, mély, állati üvöltéssel. De hangom elvitte a szél, nem felelt rá senki sem. A ragyogó holdfényben a part menti dűnék rejtőző árnya gyengéden vállamra hajolt, a tenger felé fordultam és könnyben úszó szemekkel a távoli hegyek hófödte csúcsait fürkésztem. Ott talán van még élet, van szabadság. A tenger morajló dallamára zuhantam álomba, ott, a parti fövenyen. Nagy, féltő, ölelő karjával csillagpaplant terített rám ez a félelemmel, oktalan, zord haraggal telt litván éjszaka.
