Elmondanám neked, igazán,
tényleg elmondanám, de képtelen vagyok,
képtelen vagyok rá, hogy elmondjam neked
mi az, ami feszít, ami lázít, ami visz tovább
kegyetlen, őrült sodrás, iszap-mély varázs és halál
Elmondanám neked, igazán el, gondolkoztam is rajta,
hogyan lehetne megosztani az egyedüli kínt,
hogyan lehetne páros, párosan talán nem is fáj annyira
nem éget, szúr, hasad a lélek, senki sem ért meg
ott legbelül, ott fáj nagyon, ugye te érted?
Elmondanám neked, hogy volt egy szó, egy hang,
mely ugyan zordabb idők tengelyén fogant, de mégis lágy volt, akár a hárfa,
nem emberi kéz alkotta, nem emberi bűn tette nevetségessé,
valahogy lélekből jött, úgy egyszerűen, álarcok nélkül, hazugság nélkül,
roppant mód tetszett nekem az a szó, úgy hívták tennivaló
Látod elmondtam, kilöktem magamból, ez sem maradt meg nekem
a gépek dolgoznak, a gyárban örök hangzavar, neonok fénye,
zöld kígyókat ereget a plafon a munkások fölé, sziszegő szegénység
egyik sem szól egy szót sem, a tennivaló harc lett immár,
vétek, s benne az, ki boldogabb életre vágyna, vétkező
Hallgatnom kellett volna, mindenről, mindenről, ami belülről jön,
ami belül fakad, és mint gennyes seb időnként felszakad,
nincs rá gyógyír, vérnek árját nem lohasztja hűs patak, forrásvíz,
ott szárad el a napon, ott, hol vonatok suhannak alá, az éjjeli peronon
felette neonfény, zöld kígyókat ereget ez a fásult éjszaka, sziszegő szegénység,
rám rivall minden ostoba, hazug, hitszegő, csalfa szerető
De én hallgatok, hogy azért sem, nem múlhat el az örökkön égő varázs
talán parázsként világol most, itt, az éjnek viharos dandárján
talán eső képtelen - hideg monoton folyása fojtja el ezt az utolsó ébredést
meglehet, meglehet, hogy így illan el a lét, ilyen párába fulladón
de akkor is, akkor is, elmondanám neked, mindig és örökké
még ha torkomra is fagy a szó, hogy élni néha nagyon nehéz dió
kell, mint egy falat kenyér, a tennivaló
2010. október 26., kedd
2010. október 24., vasárnap
Orfeusz alászáll
Orfeusz alászáll
Orfeusz alászáll. A jól ismert történet. Tennessee Williams e drámája a szinte szokott környezetének mondható egyik isten háta mögötti amerikai kisvárosban játszódik. A történet lényegében pofonegyszerű. A városba érkezik egy alak, egy fiatal férfi, egy furcsa, kallódó, road house fazon. Kapásból nem illik bele ebbe a szokványos, unott környezetbe. De csóró, hontalan, pénzre és állásra van szüksége. Átmeneti helyzet, Xavier nem szeretne itt lehorgonyozni, viszi tovább a lelke. Aztán valami mégis itt tartja. Egy másik ember lelke. Egy nő lelke, jelene és múltja. Közös álmaik élhetetlenek, közös bukásuk törvényszerű. A lázadók Amerikája még nem jött el, legalábbis itt délen, még bizonyosan nem.
Ez az egyik legjobb
írás a mestertől, nem kétség. A Sopsits Árpád rendezte előadás szuggesztív mivolta érdekes hatást gyakorol a közönségre, a befogadóbb közönségre. Nem nagyszínpados az előadás, a pince szintre, a Gobbi Hilda színpadra prezentálták az előadást. Ami jó döntés. Közel a közönség, közelebb jön a történet. Sopsits nem akart virtuóz díszletet, próbálta tartani az összhangot, a Williams féle erős képi igények, és a jellemformáló központi dialógusok között. Ez hellyel-közzel sikerült is. Nem úszik be csapodár ellenfény, groteszk hangeffekt az előadás ideje alatt, de egy adott pozíciót felvéve, bizony a rendező elég erősen alkalmaz vizuális eszközöket, főleg premier plan, az egyes jellempárok stilizációja végett. Tipikusan olyan szerző műve ez, ahol a túljátszás, az ügyeskedő manírok az egész előadás létét veszélyeztetik. Itt majd minden vonal és szereplő a helyén van. Az előadás szünetében bevallom berzenkedtem picit, mert nekem Lady játéka (Udvaros Dorottya játssza) nagyon szürke volt. Unalmas és egysíkú. A későbbiekben meggyőzött ugyan, de teljes elégedettség nem lett úrrá rajtam, a darab végén sem. Nem úgy a Carol-t játszó Péterfy Bori esetében. Péterfy Bori remekelt. Ez a nőtípus az övé, csakis egyedül az övé. Mintha Williams rá írta volna a szerepet. Ugyanez igaz a Szarvas József által játszott Talbott seriffre is. Meglehet a rutin, meglehet egy érzékletes azonosulási vágy okozta ezt, de ez a két jellem a darab egészében helyén van, nem zökken ki egyik színész sem a szerepből. Val Xavier játéka már ambivalensebb. Ki ne ismerné a Brando – Magnani kettős felejthetetlen alakítását. Ez a baj az etalonokkal. Állandóan hozzájuk hasonlítjuk az utánuk következőket. Szabó Kimmel Tamás Val Xavier-je rendben van, hozza a lázadót, a kívülállót, azt a személyt, aki egy kisváros békésnek látszó nyugalmát teljességgel képes felborítani. Meg-megbicsaklik, néha kiesik a szerepből, de mondhatni, hogy uralja, kézben tartja a megírt jellemet. A vége kép dramatikumában sem hozza a szenvelgő patetizmust, helyt állva megy a halálba. Furcsa darab ez. Nehéz megbirkózni vele, rendezőnek, színésznek egyaránt. Valójában könnyű felülni arra az ívre, amin elindítja a cselekményt az író, de a későbbi akciókat és dikciókat megfelelően levezényelni, eljátszani nem kis feladat. A Nemzeti csapata, rendező és színészgárdája együtt és külön-külön is jól teljesített, ezt a darabot mindenkinek látnia kell, aki szereti Williams meglepő és különleges világait. Persze azoknak is érdemes megnézniük az előadást, akik laikusként valami igazán meglepőre, valami igazán szokatlanra vágynak. Olyan darabra, amely klasszicista mivoltával, merészen újító szándékkal lép a lélek kusza ösvényeire, de egy percre sem válik obszcénné, netán bizarrá. Emlékezetbe ívódó előadás ez. Hosszan ízlelgetős, baráti közösségben beszédtémára okot adó kulturális élmény.
Orfeusz alászáll. A jól ismert történet. Tennessee Williams e drámája a szinte szokott környezetének mondható egyik isten háta mögötti amerikai kisvárosban játszódik. A történet lényegében pofonegyszerű. A városba érkezik egy alak, egy fiatal férfi, egy furcsa, kallódó, road house fazon. Kapásból nem illik bele ebbe a szokványos, unott környezetbe. De csóró, hontalan, pénzre és állásra van szüksége. Átmeneti helyzet, Xavier nem szeretne itt lehorgonyozni, viszi tovább a lelke. Aztán valami mégis itt tartja. Egy másik ember lelke. Egy nő lelke, jelene és múltja. Közös álmaik élhetetlenek, közös bukásuk törvényszerű. A lázadók Amerikája még nem jött el, legalábbis itt délen, még bizonyosan nem.
Ez az egyik legjobb
írás a mestertől, nem kétség. A Sopsits Árpád rendezte előadás szuggesztív mivolta érdekes hatást gyakorol a közönségre, a befogadóbb közönségre. Nem nagyszínpados az előadás, a pince szintre, a Gobbi Hilda színpadra prezentálták az előadást. Ami jó döntés. Közel a közönség, közelebb jön a történet. Sopsits nem akart virtuóz díszletet, próbálta tartani az összhangot, a Williams féle erős képi igények, és a jellemformáló központi dialógusok között. Ez hellyel-közzel sikerült is. Nem úszik be csapodár ellenfény, groteszk hangeffekt az előadás ideje alatt, de egy adott pozíciót felvéve, bizony a rendező elég erősen alkalmaz vizuális eszközöket, főleg premier plan, az egyes jellempárok stilizációja végett. Tipikusan olyan szerző műve ez, ahol a túljátszás, az ügyeskedő manírok az egész előadás létét veszélyeztetik. Itt majd minden vonal és szereplő a helyén van. Az előadás szünetében bevallom berzenkedtem picit, mert nekem Lady játéka (Udvaros Dorottya játssza) nagyon szürke volt. Unalmas és egysíkú. A későbbiekben meggyőzött ugyan, de teljes elégedettség nem lett úrrá rajtam, a darab végén sem. Nem úgy a Carol-t játszó Péterfy Bori esetében. Péterfy Bori remekelt. Ez a nőtípus az övé, csakis egyedül az övé. Mintha Williams rá írta volna a szerepet. Ugyanez igaz a Szarvas József által játszott Talbott seriffre is. Meglehet a rutin, meglehet egy érzékletes azonosulási vágy okozta ezt, de ez a két jellem a darab egészében helyén van, nem zökken ki egyik színész sem a szerepből. Val Xavier játéka már ambivalensebb. Ki ne ismerné a Brando – Magnani kettős felejthetetlen alakítását. Ez a baj az etalonokkal. Állandóan hozzájuk hasonlítjuk az utánuk következőket. Szabó Kimmel Tamás Val Xavier-je rendben van, hozza a lázadót, a kívülállót, azt a személyt, aki egy kisváros békésnek látszó nyugalmát teljességgel képes felborítani. Meg-megbicsaklik, néha kiesik a szerepből, de mondhatni, hogy uralja, kézben tartja a megírt jellemet. A vége kép dramatikumában sem hozza a szenvelgő patetizmust, helyt állva megy a halálba. Furcsa darab ez. Nehéz megbirkózni vele, rendezőnek, színésznek egyaránt. Valójában könnyű felülni arra az ívre, amin elindítja a cselekményt az író, de a későbbi akciókat és dikciókat megfelelően levezényelni, eljátszani nem kis feladat. A Nemzeti csapata, rendező és színészgárdája együtt és külön-külön is jól teljesített, ezt a darabot mindenkinek látnia kell, aki szereti Williams meglepő és különleges világait. Persze azoknak is érdemes megnézniük az előadást, akik laikusként valami igazán meglepőre, valami igazán szokatlanra vágynak. Olyan darabra, amely klasszicista mivoltával, merészen újító szándékkal lép a lélek kusza ösvényeire, de egy percre sem válik obszcénné, netán bizarrá. Emlékezetbe ívódó előadás ez. Hosszan ízlelgetős, baráti közösségben beszédtémára okot adó kulturális élmény.
2010. október 23., szombat
Véres november
A kórházban lehetetlenség volt ügyelni a tisztaságra. Megfelelni a higiéniás elvárásoknak. A zöldszín olajfestékes falakon vér piroslott, az ablakok fele betörve, a kórtermekben golyó ütötte nyomok, használaton kívüli vaságyak az ablaknak támasztva, mögöttük sebesültek a maradék ágyakon, nők, férfiak, gyerekek együtt. Csendben, némán tűrve a szenvedést. Még a legapróbbak is lélegzet visszafojtva sírták fel könnyeiket. A levegő állott volt és párás, a fűtést csak napi három órára kapcsolták be, így az áramkimaradások okán nem vesztették el az egész napot, nem hűlt ki a tér. A szúrós novemberi idő, bizony komoly hidegeket rejtezett. A fák lombjain dér tele csillant, az utcán, a feszült figyelemmel, lopva osonókon a lódenkabát, a molinó alapruházatnak számított. Megszűnt a városban a nyugalom, a majd két hét felhőtlen szabadság érzete. Bejöttek hát, itt vannak. Itt vannak az oroszok. Már lőnek is, harcok dúlnak a barikádokon, a házak tövében, a gangokon, a folyosókon, a tereken, az utcákon, az egyetemeken. Súlyos lánctalpak csörgése készteti harcra a belváros ingatag békéjét. Anyámat néztem, ahogyan vizet mer apám bögréjébe a folyosón lévő falikútból, majd csendes léptekkel a betegszoba felé indul. Nem zihált, idegességnek nyoma sem volt rajta, nyugalmat, biztonságot árasztott lénye. Első gondolatom ez volt. Belül tudtam, ez hazugság, csupán látszat. Tudtam azt is, hogy apám lőtt sebe súlyos. Tudtam, bele is halhat. Magas láza volt, félrebeszélt, tüdejéből vér szivárgott. Ilyenkor már papot szokás hívni. De ő nem adta fel. Nem akarta feladni. Öt napja feküdt már ebben az idült, lélekölő éber-kómában. Csak néha tért magához, olyankor anyám nevét suttogta, vagy húgomét. Őket hívta magához. Mintha a nő lenne a megoldás a bajra, mintha minden gyógyír milyenségét nők teremtették volna. Olyan volt, mint egy kisgyerek. Álmában sokszor felsírt, gyötört arcán könnyek peregtek alá, keze meg-megrándult, mintha inteni próbált volna valaki, valami felé, aztán újra álomba zuhant. Ez ment már ötödik napja. Féltem és féltettem őt. Mi lesz velünk, ha? Hogyan élhetünk nélküle tovább, mi, akik itt maradunk? Kamasz voltam, tudtam már mi a halál. Fegyver is volt már kezemben, így azt is tudtam, hogy milyen az, ha az ember erőszakos halált hal. A fiúkkal ott voltunk a rádiónál, hallottuk a beszédet. Ránk is hatott a lelkesedés, amivel a fiatalok új szabadságot találtak maguknak. Új szabadság? Badarság. A szabadság örök és állandó. Jelzőfény a zsarnokság árnyékában. Mikor aznap, huszonharmadikán este hazaértem, apám már nem volt otthon. Fegyvereket, puskákat, pisztolyokat osztott szét a Széna tériek között. Ott is lőtték meg két napra rá az ávósok. Csoda, hogy nem hátulról a tarkójára kapta a lövést, lesből. Ezt mondogatták a harctársak, amikor behozták ide a Péterfybe. Anyám még aznap éjjel rohant a kórházba, nem törődve azzal, milyen veszély leselkedik rá a harcok tengelyében álló fővárosban. A kommunisták még nem tettek le róla, hogy visszaszerezzék belső embereik által a hatalmat, az ávó sok helyen tartotta védvonalait, annak ellenére, hogy a hadsereg az országgal tartott. Ablakok, zsalugáterek mögött megbújva lőttek arra, akit gyanúsnak véltek, sok pufajkás éppen arra lőtt, amit, vagy akit mozogni látott. Mára már ezek a fegyverek elhallgattak. Most itt vannak a tankok. Egy sokkal nagyobb és véresebb harc vette kezdetét az utcákon. Ágyúszó töri meg a pesti éjszaka csendjét, géppuskaropogás, szilánkosra tört ablakok, leomló házfalak mutatják, merre járnak az oroszok. Anyám három napja ül itt apám mellett étlen-szomjan. Szomorú szeme rejtezi a múló időt. Ruhája gyűrött és piszkos, arca fakó, fénytelen, teste elgyötört, légzése zavart, rendetlen. A múlt fekszik mellette, amit még a jelen szeretetével próbál birtokolni. Tegnap idegösszeomlása volt. Kiderült, apám lábát amputálni kell. Üszkösödik. Menthetetlen. Ezt Végh főorvos közölte anyámmal. Tiszta, nyílt volt beszéde, tagolt, kegyetlenül kimért. Anyám, ott előtte esett össze. Ájultan terült el a hideg, vérfoltos kövezeten. Képtelen voltam vigasztalni. Egy asszony, egy ismeretlen vidéki asszony vette pártfogásba, ő nyugtatgatta. Egy láb még nem az egész ember. Láb nélkül még tud élni az ember, de szív nélkül biztosan nem. Anyámnak ott, akkor összetört a szíve, de még lélegzett. Másnap már sokkal erősebbnek és határozottabbnak láttam. Küzdeni akart a férjéért. A jövőért, az álmokért, a szabadságért. Ezt gondoltam én. De, hogy mi járhatott anyám fejében, azt akkori kamasz eszemmel nem tudtam elképzelni. Később már igen, amikor nekem is gyermekeim születtek. A család. Erre gondolt akkor anyám. Mielőbb együtt lehessünk mindannyian, újra, mint akkor, mint régen. Hozzám alig szólt valamit. Ha szólt is, akkor apám miatt. Menj, cseréld ki a ruhát, amivel a homlokát törölgette. Menj, szólj a nővérnek, félrebeszél megint. Menj keresztanyádékhoz, nézd meg, hogy van a húgod, olyan hirtelen hagytam Katiéknál, biztos nagyon zavart, nem tudja mi történik körülötte. A fal mellett menj, osonva, kérd meg Jánost kísérjen el, egyedül nem mehetsz, megtiltom! Anya, János három napja meghalt, tüdőlövés, a nyakán jött ki a golyó. Ezt persze nem mondom, csak nekiiramodom a füstben úszó város reggeli fényekben ébredt kormos utcáinak. Észre sem veszi, amikor visszajövök, halkan súgom neki, Juli jól van, sokat sír, de különösebb baja nincsen. Csak a babáját, Bertát hiányolja, de azt nagyon, a kis kukoricacsuhé babát, amit apa sodort neki tavaly karácsonykor, és te varrtad neki a ruhácskáját. Berta… ismétli. Berta. Majd újra könnyezni kezd.
Először fel sem tűnt a mozgolódás. Észre sem vettem. Akkor vettem csak észre, mikor már egészen közel értek hozzánk, a mi kórtermünkhöz. Ide hozzák. Új beteg érkezik. Beteg, súgtam gyászosan. Születő halott. Anyám, kezét arcába temetve, apám betegágya mellett ült, lehajtott fejjel. Nem létezett számára külső világ. A szoknya tűnt fel elsőnek. Barna színű volt, fodros, rakott szoknya. Ilyet errefelé nem hordanak az asszonyok. Aztán egyre tisztább lett a kép. Az asszony nem asszony, hanem lány. Nem lehet több húszévesnél. Ájult, nincs magánál. Finom, ívelt ajka van, a haja barna, válláig ér, némely fürt rakoncátlan mód kibukik füle mögül, izzadsággal teli arcára tapad. Négyen cipelik, majd lágyan az apámhoz legközelebbi ágyra fektetik. Szép. Tényleg nagyon szép. Hasonlít Ágira, akit tavaly nyáron ismertem meg a nagymamánál, falun. Neki volt ilyen szépen ívelt szemöldöke, ilyen húsos ajka. Csak a nővér és a doktor marad mellette, a többi, aki segédkezett csendben elvonul. Más betegekért indulnak. Bőven van dolguk szerencsétleneknek. Végh doktor van most is ügyeletben. Négy napja bent van. Itt alszik, eszik, álmodik. Itt él. A család szinte semmit sem tud róla, a felesége itt fekszik, nem messze tőlünk. Azt mondják, haldoklik, pedig fiatalasszony. A doktor tehetetlenül nézi végig, ahogyan a felesége meghal. Most is nagyon gondterheltnek tűnik. Csak áll, ott a lány mellett, gyengéden kézbe veszi kézfejét. Azt hinném, a pulzusát nézi meg, de nem. Szinte azonnal visszahelyezi az ágyra a törődött kezet. Gyengéd, simító mozdulattal engedi útjára, mint ahogyan a haldoklókat szokás útjukra engedni. A lány hirtelen magához tér, és felül az ágyon.
- A gyerek… a gyerek! – kiáltja idegen akcentussal.
A nővér szemébe könny szalad, nem tudja visszafojtani a sírást, pedig sok szenvedést látott már életében, vagy ha nem is életében, ebben a pár napban bizonyosan. Pedig ő is fiatal nő, alig lehet idősebb a lánynál.
- A gyerek jól van…megszülte az úton, akkor ájult el, amikor éppen a világra jött. Az érzéstelenítő miatt nem emlékszik, sokkhatás alá került. Nyugodjon meg, a gyerek jól van. Megfigyelés alatt tartjuk. Fiú lett, hallja anyuka? Fiú…
De a lány már nincs velük. Nincs sehol. Újra álmaiban utazik, egy szertelen ukrán tavaszra emlékezik, a nyiladozó nyírfákra, a pipacsokra. A vízimalomra, a patakra, a patak melletti kis szérűre, a szénaboglyákra. Az elmúlt boldogságra emlékezik. Légzése hirtelen zaklatottá válik, szíve elkezd hevesebben verni, arcán veríték cseppek gyöngyöznek. Teste hirtelen merev görcsbe rándul, vonásai eltorzulnak, az előbb még szép, játékos női arc, merő szenvedéssé válik. Felsikolt, de hang nem hagyja el torkát, minden szó bennreked. Görcsösen öklébe gyűri a lepedőt, fejét jobbra-balra rázza, teste utolsó erejével üzen a világnak. A jövőnek. Gyermekének. Végül mozgása lelassul, teste ernyedtté válik, tüdejéből a levegő véres hörgésként tör fel és hagyja el ajkát.
- Zoltán! – kiált fel utoljára – a gyermeket Zoltánnak kereszteljék el! Ő is… így akarná…
Aztán elcsendesedik. Az előbb még zaklatott vonások újra nyugodttá válnak, finom rezdüléssel lehunyja szemét.
A fal felé fordulok, fejem a hideg kőnek támasztom. Érzem, ahogyan fejemben lüktet a vér, érzem, ahogy ajkam a hideg olajfalat csókolja. Visszafordulok, és azt látom, hogy anyám a halott lány mellett ül és fogja kezét. A karját simogatja, halkan egy dalt dúdol neki. Szemben a nővér lassú mozdulattal lekapcsolja a lány feletti kislámpát. Homályló fény bolyong a kórterem idült vonalán, kint a hideg novemberi este nyugovóra inti az idegen földre háborúba vonult orosz tankokat. A mellettünk lévő kórteremben egy csecsemő hangosan felsír. Ő talán már nem lesz áldozat. Ezzel a hangos reménnyel merülök álomba az ablak melletti alkóv sötét magányában.
Először fel sem tűnt a mozgolódás. Észre sem vettem. Akkor vettem csak észre, mikor már egészen közel értek hozzánk, a mi kórtermünkhöz. Ide hozzák. Új beteg érkezik. Beteg, súgtam gyászosan. Születő halott. Anyám, kezét arcába temetve, apám betegágya mellett ült, lehajtott fejjel. Nem létezett számára külső világ. A szoknya tűnt fel elsőnek. Barna színű volt, fodros, rakott szoknya. Ilyet errefelé nem hordanak az asszonyok. Aztán egyre tisztább lett a kép. Az asszony nem asszony, hanem lány. Nem lehet több húszévesnél. Ájult, nincs magánál. Finom, ívelt ajka van, a haja barna, válláig ér, némely fürt rakoncátlan mód kibukik füle mögül, izzadsággal teli arcára tapad. Négyen cipelik, majd lágyan az apámhoz legközelebbi ágyra fektetik. Szép. Tényleg nagyon szép. Hasonlít Ágira, akit tavaly nyáron ismertem meg a nagymamánál, falun. Neki volt ilyen szépen ívelt szemöldöke, ilyen húsos ajka. Csak a nővér és a doktor marad mellette, a többi, aki segédkezett csendben elvonul. Más betegekért indulnak. Bőven van dolguk szerencsétleneknek. Végh doktor van most is ügyeletben. Négy napja bent van. Itt alszik, eszik, álmodik. Itt él. A család szinte semmit sem tud róla, a felesége itt fekszik, nem messze tőlünk. Azt mondják, haldoklik, pedig fiatalasszony. A doktor tehetetlenül nézi végig, ahogyan a felesége meghal. Most is nagyon gondterheltnek tűnik. Csak áll, ott a lány mellett, gyengéden kézbe veszi kézfejét. Azt hinném, a pulzusát nézi meg, de nem. Szinte azonnal visszahelyezi az ágyra a törődött kezet. Gyengéd, simító mozdulattal engedi útjára, mint ahogyan a haldoklókat szokás útjukra engedni. A lány hirtelen magához tér, és felül az ágyon.
- A gyerek… a gyerek! – kiáltja idegen akcentussal.
A nővér szemébe könny szalad, nem tudja visszafojtani a sírást, pedig sok szenvedést látott már életében, vagy ha nem is életében, ebben a pár napban bizonyosan. Pedig ő is fiatal nő, alig lehet idősebb a lánynál.
- A gyerek jól van…megszülte az úton, akkor ájult el, amikor éppen a világra jött. Az érzéstelenítő miatt nem emlékszik, sokkhatás alá került. Nyugodjon meg, a gyerek jól van. Megfigyelés alatt tartjuk. Fiú lett, hallja anyuka? Fiú…
De a lány már nincs velük. Nincs sehol. Újra álmaiban utazik, egy szertelen ukrán tavaszra emlékezik, a nyiladozó nyírfákra, a pipacsokra. A vízimalomra, a patakra, a patak melletti kis szérűre, a szénaboglyákra. Az elmúlt boldogságra emlékezik. Légzése hirtelen zaklatottá válik, szíve elkezd hevesebben verni, arcán veríték cseppek gyöngyöznek. Teste hirtelen merev görcsbe rándul, vonásai eltorzulnak, az előbb még szép, játékos női arc, merő szenvedéssé válik. Felsikolt, de hang nem hagyja el torkát, minden szó bennreked. Görcsösen öklébe gyűri a lepedőt, fejét jobbra-balra rázza, teste utolsó erejével üzen a világnak. A jövőnek. Gyermekének. Végül mozgása lelassul, teste ernyedtté válik, tüdejéből a levegő véres hörgésként tör fel és hagyja el ajkát.
- Zoltán! – kiált fel utoljára – a gyermeket Zoltánnak kereszteljék el! Ő is… így akarná…
Aztán elcsendesedik. Az előbb még zaklatott vonások újra nyugodttá válnak, finom rezdüléssel lehunyja szemét.
A fal felé fordulok, fejem a hideg kőnek támasztom. Érzem, ahogyan fejemben lüktet a vér, érzem, ahogy ajkam a hideg olajfalat csókolja. Visszafordulok, és azt látom, hogy anyám a halott lány mellett ül és fogja kezét. A karját simogatja, halkan egy dalt dúdol neki. Szemben a nővér lassú mozdulattal lekapcsolja a lány feletti kislámpát. Homályló fény bolyong a kórterem idült vonalán, kint a hideg novemberi este nyugovóra inti az idegen földre háborúba vonult orosz tankokat. A mellettünk lévő kórteremben egy csecsemő hangosan felsír. Ő talán már nem lesz áldozat. Ezzel a hangos reménnyel merülök álomba az ablak melletti alkóv sötét magányában.
2010. október 21., csütörtök
égre írt szavak
Elbújtak hát, el, a felhők
a légen nyugos rend ül
semmi rendetlenség, mégis gyanakvó idő ölel
végletekig lelassult pillanat
nyár-végi parázs, talpával idegesen dobbantó ősz
az avar alatt emlékek, sárguló fotográfiák
még zöldell a fű a kertben, de már nem táncol senki sem
nem táncol senki meztelenül az esőn
nem várunk vendégeket vacsorára
hajunkra száradt nedvességet simítunk apró ráncokba
tarkónk alatt elszakad a múló idő feslett szövedéke
így vesszük számba, ami még hátravan
az együtt Mekkája a mi feledésünk
csendes merengésbe burkolózik a rianó fény
köd szitál karma közt, elhaló holló -álom
vajon hol a menedék?
lesz majd meleg újra, parázslik némi remény
vagy végképp karjára vesz,
gyilkos hidegen dédelget, az érkező tél?
Elbújtak most a felhők
rejtezik a lappangó varázst
rezgő gyertyafény járja át a szobát
a szobát, a papírt, a tollat, az elmét
a lényeget takarta el most ez az önző őszi nap
a lényeget, azt, ami igazán fontossá válhat
majd, egyszer, valamikor, valakinek
egyetlen mondat kellene, egyetlen erős, lázító szó
de kezem megremeg, testem összeroskad,
beszédem zavarossá válik
szemek tükrén termett végtelen csillanással
fröccsen rá a tinta az ablaküvegben
visszfényé
hideg pesti éjszakára
a légen nyugos rend ül
semmi rendetlenség, mégis gyanakvó idő ölel
végletekig lelassult pillanat
nyár-végi parázs, talpával idegesen dobbantó ősz
az avar alatt emlékek, sárguló fotográfiák
még zöldell a fű a kertben, de már nem táncol senki sem
nem táncol senki meztelenül az esőn
nem várunk vendégeket vacsorára
hajunkra száradt nedvességet simítunk apró ráncokba
tarkónk alatt elszakad a múló idő feslett szövedéke
így vesszük számba, ami még hátravan
az együtt Mekkája a mi feledésünk
csendes merengésbe burkolózik a rianó fény
köd szitál karma közt, elhaló holló -álom
vajon hol a menedék?
lesz majd meleg újra, parázslik némi remény
vagy végképp karjára vesz,
gyilkos hidegen dédelget, az érkező tél?
Elbújtak most a felhők
rejtezik a lappangó varázst
rezgő gyertyafény járja át a szobát
a szobát, a papírt, a tollat, az elmét
a lényeget takarta el most ez az önző őszi nap
a lényeget, azt, ami igazán fontossá válhat
majd, egyszer, valamikor, valakinek
egyetlen mondat kellene, egyetlen erős, lázító szó
de kezem megremeg, testem összeroskad,
beszédem zavarossá válik
szemek tükrén termett végtelen csillanással
fröccsen rá a tinta az ablaküvegben
visszfényé
hideg pesti éjszakára
2010. október 16., szombat
arányok
Két perc semmittevés
Öt perc melankólia
a tus alatt tíz percig folyik a víz
a reggeli tea hét perc alatt készül el
tizenhárom perc zsörtölődés
a fenti lakó megint eláztatta a lakást
húsz perc alatt sülnek a kiflik ropogósra
a sarki pékségben
közepes lángon három perc alatt fő meg a tojás
kissé nyersen a közepe, mert úgy szeretem
hat perc, amíg hozzáfogok felöltözni
négy perc mire eldöntöd, hogy az epres
bugyit veszed fel ma, francia, nem tanga
kilenc másodperc, míg kinevetlek
öt és fél percig csókollak
félkor jön a busz, sietned kell
én itthon dolgozom, lassan születő indulat
a laptopban csecsemő pózban szunnyad a kézirat
este nyolcig vagy távol, rohanás az egész nap
emberek jönnek, emberek mennek
zajlik az élet az ablak alatt
a párkányon galamb pár
turbékoló lázas szerelem-madarak
kétper
félóránként mennek, jönnek az e-mailek
ma én főzök neked, a közelben van az a bolt
tudod, a toszkán, ott mindent megveszek
az estére, kell bor is, fehér, gyöngyöző, finom és édes
azt szereted, pedig desszertbor, gyenge minőség, cikized magad
édes, mint a méz, cukorszín ajkad csalogat
míg megfő a tészta, dalt dúdolok, mit dúdolok, énekelek
még a ház is beleremeg, az asszony ingatag, hát még a házfalak
a szószba friss bazsalikomot teszek, átjárja a konyhát az illata
estébe szalad a jelen, te éppen végzel munkahelyeden
telefonál
az időzítés fontos, az időzítés pontos, a vázába virágot teszek
egy tányért eltörök nagy igyekezetemben, ezen nevetek
mennyi idő, mennyi idő és tenger szerelem veled
és én mégis olyan vagyok a közeledben, mindig és mindig
mint egy kisgyerek
Öt perc melankólia
a tus alatt tíz percig folyik a víz
a reggeli tea hét perc alatt készül el
tizenhárom perc zsörtölődés
a fenti lakó megint eláztatta a lakást
húsz perc alatt sülnek a kiflik ropogósra
a sarki pékségben
közepes lángon három perc alatt fő meg a tojás
kissé nyersen a közepe, mert úgy szeretem
hat perc, amíg hozzáfogok felöltözni
négy perc mire eldöntöd, hogy az epres
bugyit veszed fel ma, francia, nem tanga
kilenc másodperc, míg kinevetlek
öt és fél percig csókollak
félkor jön a busz, sietned kell
én itthon dolgozom, lassan születő indulat
a laptopban csecsemő pózban szunnyad a kézirat
este nyolcig vagy távol, rohanás az egész nap
emberek jönnek, emberek mennek
zajlik az élet az ablak alatt
a párkányon galamb pár
turbékoló lázas szerelem-madarak
kétper
félóránként mennek, jönnek az e-mailek
ma én főzök neked, a közelben van az a bolt
tudod, a toszkán, ott mindent megveszek
az estére, kell bor is, fehér, gyöngyöző, finom és édes
azt szereted, pedig desszertbor, gyenge minőség, cikized magad
édes, mint a méz, cukorszín ajkad csalogat
míg megfő a tészta, dalt dúdolok, mit dúdolok, énekelek
még a ház is beleremeg, az asszony ingatag, hát még a házfalak
a szószba friss bazsalikomot teszek, átjárja a konyhát az illata
estébe szalad a jelen, te éppen végzel munkahelyeden
telefonál
az időzítés fontos, az időzítés pontos, a vázába virágot teszek
egy tányért eltörök nagy igyekezetemben, ezen nevetek
mennyi idő, mennyi idő és tenger szerelem veled
és én mégis olyan vagyok a közeledben, mindig és mindig
mint egy kisgyerek
2010. október 10., vasárnap
Instant Karma - John Lennon ( 1940-1980)
Béke veled, szólt a nép
Béke veled, béke vezér.
Borítsa sír eszmei hatalmad
Tartson meg az emlékezés
Hiszen te a békét a kezedben ringattad.
( 1993. december 24.)
Nyugodj békében, John!
http://www.youtube.com/watch?v=EqP3wT5lpa4&feature=related
Béke veled, béke vezér.
Borítsa sír eszmei hatalmad
Tartson meg az emlékezés
Hiszen te a békét a kezedben ringattad.
( 1993. december 24.)
Nyugodj békében, John!
http://www.youtube.com/watch?v=EqP3wT5lpa4&feature=related
2010. október 2., szombat
Padlás
Nem tudtam mit rejt mindig magasan volt
ismeretlen világ abszint illatú éjjeli homály
a dédi mesélte a háború alatt katonákat bújtatott
fényképek ez maradt csak utánuk feslett emlék zálogok
kisfiúknak nincs bejárása oda így szólt az intelem
zsebredugott kézzel bámultam a zöldre festett ajtót
egyszer úgyis biztos daccal mormolom a titok nyitját meglelem
ez volt lázas képzetem megannyi felfedezés titok kincsesláda
nagymama! kérlek fel kell mennem a padlásra
minden szombaton tempomba mennek a vének
a pap prédikál Isten ostyát osztogat hűvös nyári nap
a park pár lépésnyire csak Január tíz tér minden utcakő mesél
a férfiak a nagy platánfák alatt sakkoznak söröznek stírölik a nőket
a gyermekek babakocsiban cuclit szopogatnak fáradt anya alak
a hinta száll lebeg az emlékek vonalán kis srác kis srác repül a hintád
ma egy gyermek otthon maradt lopott időben súlyos bűnt fontolgat
tilalmat szeg későbbi szidalmakat feszeget az éltes vas nehezen enged
titoknak zsarátja százéves lakat engedőn betessékel az út immár szabad
a lépcső biceg keskeny törékeny néhol repedezett a padozat
a lélek fennakad a rostán a falakon futó múlt-idő salétromán olyan vacak
mindent szabad ami nem tilos a falakon piros bársony redők színház sors
gördülőn szalad pókháló fonálon a félelem reszketeg védtelen gyermek szemek
olyan hosszú az idő olyan végtelen motozó homályban sehol semmi védelem
később fény fentebb tágas tér köszönt öreg ablak pislákoló öntudat
mennyi kacat mennyi kacat lim-lomok láda felett kottasor krumpli hagymaszag
ez volna hát mennyi hiteltelen álom mennyi vacak lúdlábos rejtett ideák
hol vannak a katonák az élet a mindent-faló vak végzet gyertek gyertek elém
kiáltsatok! a fene enné meg az egészet egyszer még egyszer intsetek felém
jól van ez így üvöltsétek nem voltunk hiába! a gyermek kába bódult
öntudatban remeg mögötte katatón zihál a lét fogason itt felejtett pillanatok
zsíros piszkos vasveretes övvel átfont katonazubbonyok fénylenek
milyen siralmas diadal ez mennyire nem érdekes a lopott kulccsal a kezében
ablakhoz siet letekint merészen a mély szemébe néz újabb emlék mesék
apa újra itt van tízéves megbántották komisz kölyök verést érdemel
ideszökik mindig itt bújik meg a gerendák tövében írás : életem 1961
krétával firkálta fel látható még csak a por és az idő dézsmálta meg szellemét
ugrani fogok írja fehéren fénylik az akarnok tett az ernyőt már elcsentem
apától kisbetűkkel ír alig olvasható érthetetlen kamasz lábjegyzetek
mindenki tettre sarkallja magát modern idő emberi szárnyas kor
a gyermekkéz arrébb hajtja apja betűit keze nyomán némán száll a por
aztán nincs több bejegyzés csak egy emlék csak egy látlelet
bordatöréssel két hétig kórházban feküdtem egyetlen gyerek
agyon dédelgettek a kedves nővérek bár többet lennék beteg!
bár több emlék ittartana még te kedves te bátor te szép halott!
már zokog már zokog a gerendát öleli a képeket a zubbonyokba kap
az éledő szél a kitört ablakok résein lopózik be hirtelen
ébred ocsúdik szedi a szenteket az égből aztán elalszik álomba merülő
fáradtság lesz úrrá tagjain ez hát az élet ilyen fájdalmasak az emlékek
milyen magasan mennyire fölébem nőnek zsarnok rossz világ vagy érzelmek!
aztán néma csend kerül a térbe fáradt nyugalom ölelő karjai látomás
szavak nélkül konok magányban őrzi az emlékeket a lélek padlás
nincs ki szóra bírhatná mégis mesél nincs ki rápirítana csend legyen már
ennyi elég! hiszen az ember ehhez oly kevés parányi atomnyi lét
az idő telhetetlen kebelén kevesebb mint a nyáresti könnyű szél
kevesebb mint az érkező unalomba fojtott délután recsegő léptek memoir alak
a dédi fess özvegy fekete ruhájában fején fekete kalap arcát fátyol tartja homályban
szemében nincs harag arca szenvtelen gyászkönnybe fúlt hamvadó élet
megáll fegyelme a gyermek felett időz ahogyan alszik mennyire védtelen
a szél a huzat lágyan hajába kap ősz fürtjei lebbenőn arcába szaladnak
könnybe szaladnak azok a hajszálak majd százéves sós komor könnyek
az ablakhoz lép ő letekint kézfejével lágyan jelez a sorsnak
a gyermek mellé telepszik ő a nagypolgári asszony ő szikár jellem ő az elhagyott nő
hallja figyeli hogyan szuszog vibrál a gyermekben a jövő
milyen szép a homloka! tiszta apja hallod tiszta te vagy! olyan konok olyan más
nézd, látod tiltottam neki százszor fejére olvastam gyereknek tilos a padlás
s most itt ugyanitt ér minket az este tenmagad rejtezik benne ne feledd!
minden jövendő születő pillanatot az élet mint kés hegyén a sót ízekbe rejtjelez
mert minden akarat mögött daccal teli vágyak fonódnak az értelem vonalán
sem akarat sem öncsalás nem szabhat gátat annak hogy mindenki számára
nyitottá válhasson egy saját bejáratú álomvilág múlt-emlékekből szőtt
pókháló fonálon remegő lehelet- sirámokon túli világ rezzenő emlék-padlás
ismeretlen világ abszint illatú éjjeli homály
a dédi mesélte a háború alatt katonákat bújtatott
fényképek ez maradt csak utánuk feslett emlék zálogok
kisfiúknak nincs bejárása oda így szólt az intelem
zsebredugott kézzel bámultam a zöldre festett ajtót
egyszer úgyis biztos daccal mormolom a titok nyitját meglelem
ez volt lázas képzetem megannyi felfedezés titok kincsesláda
nagymama! kérlek fel kell mennem a padlásra
minden szombaton tempomba mennek a vének
a pap prédikál Isten ostyát osztogat hűvös nyári nap
a park pár lépésnyire csak Január tíz tér minden utcakő mesél
a férfiak a nagy platánfák alatt sakkoznak söröznek stírölik a nőket
a gyermekek babakocsiban cuclit szopogatnak fáradt anya alak
a hinta száll lebeg az emlékek vonalán kis srác kis srác repül a hintád
ma egy gyermek otthon maradt lopott időben súlyos bűnt fontolgat
tilalmat szeg későbbi szidalmakat feszeget az éltes vas nehezen enged
titoknak zsarátja százéves lakat engedőn betessékel az út immár szabad
a lépcső biceg keskeny törékeny néhol repedezett a padozat
a lélek fennakad a rostán a falakon futó múlt-idő salétromán olyan vacak
mindent szabad ami nem tilos a falakon piros bársony redők színház sors
gördülőn szalad pókháló fonálon a félelem reszketeg védtelen gyermek szemek
olyan hosszú az idő olyan végtelen motozó homályban sehol semmi védelem
később fény fentebb tágas tér köszönt öreg ablak pislákoló öntudat
mennyi kacat mennyi kacat lim-lomok láda felett kottasor krumpli hagymaszag
ez volna hát mennyi hiteltelen álom mennyi vacak lúdlábos rejtett ideák
hol vannak a katonák az élet a mindent-faló vak végzet gyertek gyertek elém
kiáltsatok! a fene enné meg az egészet egyszer még egyszer intsetek felém
jól van ez így üvöltsétek nem voltunk hiába! a gyermek kába bódult
öntudatban remeg mögötte katatón zihál a lét fogason itt felejtett pillanatok
zsíros piszkos vasveretes övvel átfont katonazubbonyok fénylenek
milyen siralmas diadal ez mennyire nem érdekes a lopott kulccsal a kezében
ablakhoz siet letekint merészen a mély szemébe néz újabb emlék mesék
apa újra itt van tízéves megbántották komisz kölyök verést érdemel
ideszökik mindig itt bújik meg a gerendák tövében írás : életem 1961
krétával firkálta fel látható még csak a por és az idő dézsmálta meg szellemét
ugrani fogok írja fehéren fénylik az akarnok tett az ernyőt már elcsentem
apától kisbetűkkel ír alig olvasható érthetetlen kamasz lábjegyzetek
mindenki tettre sarkallja magát modern idő emberi szárnyas kor
a gyermekkéz arrébb hajtja apja betűit keze nyomán némán száll a por
aztán nincs több bejegyzés csak egy emlék csak egy látlelet
bordatöréssel két hétig kórházban feküdtem egyetlen gyerek
agyon dédelgettek a kedves nővérek bár többet lennék beteg!
bár több emlék ittartana még te kedves te bátor te szép halott!
már zokog már zokog a gerendát öleli a képeket a zubbonyokba kap
az éledő szél a kitört ablakok résein lopózik be hirtelen
ébred ocsúdik szedi a szenteket az égből aztán elalszik álomba merülő
fáradtság lesz úrrá tagjain ez hát az élet ilyen fájdalmasak az emlékek
milyen magasan mennyire fölébem nőnek zsarnok rossz világ vagy érzelmek!
aztán néma csend kerül a térbe fáradt nyugalom ölelő karjai látomás
szavak nélkül konok magányban őrzi az emlékeket a lélek padlás
nincs ki szóra bírhatná mégis mesél nincs ki rápirítana csend legyen már
ennyi elég! hiszen az ember ehhez oly kevés parányi atomnyi lét
az idő telhetetlen kebelén kevesebb mint a nyáresti könnyű szél
kevesebb mint az érkező unalomba fojtott délután recsegő léptek memoir alak
a dédi fess özvegy fekete ruhájában fején fekete kalap arcát fátyol tartja homályban
szemében nincs harag arca szenvtelen gyászkönnybe fúlt hamvadó élet
megáll fegyelme a gyermek felett időz ahogyan alszik mennyire védtelen
a szél a huzat lágyan hajába kap ősz fürtjei lebbenőn arcába szaladnak
könnybe szaladnak azok a hajszálak majd százéves sós komor könnyek
az ablakhoz lép ő letekint kézfejével lágyan jelez a sorsnak
a gyermek mellé telepszik ő a nagypolgári asszony ő szikár jellem ő az elhagyott nő
hallja figyeli hogyan szuszog vibrál a gyermekben a jövő
milyen szép a homloka! tiszta apja hallod tiszta te vagy! olyan konok olyan más
nézd, látod tiltottam neki százszor fejére olvastam gyereknek tilos a padlás
s most itt ugyanitt ér minket az este tenmagad rejtezik benne ne feledd!
minden jövendő születő pillanatot az élet mint kés hegyén a sót ízekbe rejtjelez
mert minden akarat mögött daccal teli vágyak fonódnak az értelem vonalán
sem akarat sem öncsalás nem szabhat gátat annak hogy mindenki számára
nyitottá válhasson egy saját bejáratú álomvilág múlt-emlékekből szőtt
pókháló fonálon remegő lehelet- sirámokon túli világ rezzenő emlék-padlás
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)