Meleg nyarakon az egyik legjobb időtöltés, fürdőzni. Az emberek uszodába, strandra járnak, az idősebbek gyógyfürdőbe, termálfürdőbe. Mindenki a vizet keresi. Az éltető erőt, a hűsítő élvezetet. Én nem rajongtam túlzottan a strandolásért. Egyrészt mert nem tudok úszni, másrészt mert tömegiszonyom van. Igen, már gyermekkoromban is kerültem az olyan helyeket, ahol nagyobb számban van jelen az ember. Nem tudom miért, hogyan alakult ez ki nálam, de kialakult és a mai napig szilárdan őrzi helyét a szívemben, szellememben. De akkor még, akkoriban ez nem volt ilyen egyértelmű. Emlékszem, volt olyan nyár, amikor szinte tűkön ülve vártam mikor pakol fel a család, és megyünk strandolni. Mindig apa jelentette be, és mindig kissé terjengősen, fennhéjázón.
- No, család, hát nem bánom, mivel holnap szombat lévén, strandolunk egy nagyot! – kurjantotta el magát a péntek esti vacsora és két fröccs között – Aztán… - a mutatóujját mókásan anyám felé emelte – legyen elég sör abban a hűtőtáskában!
Amikor ezt mondta, és mindig így mondta, ilyen hangsúllyal, nevethetnékje támad. Vele ellentétben anyám sosem nevetett. Tette a dolgát. Mindig volt sör a hűtőtáskában. De volt ott más is. Rántott hús, szeletelt kenyér, paprika, paradicsom, újhagyma. Nincs jobb érzet, amikor az ember kijön a medencéből, kiül a napra, és rántott húst majszol fehér kenyérrel, hozzá paradicsomot, paprikát, csak úgy harapással a húsa közt. A nap az ember szemébe tűz, ettől hunyorog kissé, de mégis mosolyog, mert nem bántó fény ez, így kora reggel nincs még neki ereje. Szelíd és pajkos. Szertelen. A visszamaradt víz közben finoman végiggördül az ember hátán, egészen a hajlatokig, beissza magát a bőrbe, a pórusokba, aztán szép csendesen elszivárog. Felszárítja a Nap. Majd minden kezdődik elölről.
A vállalati strand nincs messze tőlünk. Villamos jár ki oda, a régi Megyerre. Nem messze laktunk onnan, oda születtem, nemrégiben költöztünk beljebb, a betonerdő mélyére, ide utalt nekünk ki lakást a Tanács. Szép, új, két szoba összkomfort. A falakon színes tapéta, az ajtófélfán még érződik a festékszag, a szőnyegpadló mintái élénkek, mint festővásznon a tusrajz. Innen indulunk strandolni, és ide érkezünk majd haza. De még a költözés is friss emlék, így ez még semelyikünknek sem otthona. Majd az lesz, idővel. Megszokással, beletörődéssel, születő napok hozzánk csapódó élményeivel. Reggel, készülődéskor mindenkinek megvan a maga feladata. Anya az ételfelelős, apa az ital. Annamari a plédeket pakolja be, én vagyok a sportfelelős. Felfújható labda, Vizi pisztoly, tollas ütő, tollaslabda. Útra készen állunk. A villamoson tömeg van, nem csoda, munkásemberek lakják e vidéket, kiknek össznépi szórakozásuk együtt fürdőzni. Sok a gyerek, a fiatal. Amikor a villamos a strandhoz ér, kiürül. Végállomás. Tungsram. Leszállás után a sor egybeáll, és szépen baktatnak a családok a fürdő irányába. A járda nem túl széles, így van, hogy néha belóg egy-egy felfújt gumicsónak, gumimatrac az útra, szinte az elhaladó autók szélvédőjét érinti. A strand bejáratához érkezve, a sorból kiválik egy kisebb tömeg. A sörösök meg a borosok. Közvetlen a bejárat előtt vállalati büfé, az elvtársak, elvtársnők már kora reggel kínálják a fröccsöt meg a pálinkát, hozzá lilahagymás zsíros kenyér dukál, a csemetéknek jaffa, Márka meggy. Egyre megy, aki részeg a strandra bizony be nem megy. Tudják ezt a csoport részesei is, köztük mi, így csak módjával adózik apám a fröccsözés örömének, anyám meg egyáltalán nem iszik. Apám a kitérőt mindig arra fogja, hogy hadd menjen le a sor, utál tülekedni, ez a kis idő, ez az italos tíz perc pont arra elég, hogy ne kelljen a tömeggel haladni, szépen, lassan be lehet menni a fürdőbe, nem foglalják el olyan hamar a legjobb helyeket, nyugalom. És persze megint nincs igaza, mert általában elfoglalják. Mi az első medence, a kis medence szemközti részét kedveljük, ahol a kisméretű betonoszlopokon futórózsák kúsznak a végtelenbe. Hátunk mögött a töltés, aztán meg a Duna. A töltés megvéd a tűző naptól, finom árnyat fon felénk, a rózsák szintén. Anyám kedvenc helye ez. Napozni is lehet, de közben fél szemmel a medencére lehet sandítani, hol járnak a gyerekek, nincs-e baj. Nincs anya, sosincs baj. Én csak az elején evickélek, Annamari meg jó úszó, iskolabajnok, a kerületi verseny győztese, ne féltsd te őt. Ő olyan, mint a hal a vízben. Tán kopoltyúja is van. Velem persze nem foglalkozik senki. Tavaly is az volt az ígéret, hogy megtanítotok úszni, aztán mi lett belőle? A nagy büdös semmi. Hogy én nem akartam? Kérleltetek volna szebben, jobban. De annyi kis időt rám szánva, azt is dúlva-fúlva, hát nem, köszönöm. Akkor inkább marad a nyakig érő víz meg a békatalp. Anyámnak ma szerencséje van, le tudunk telepedni a kedvenc helyére. Egy pléd, két pléd, messze még az ebéd. Hiszen még alig múlt el a reggel, éppen beköszöntött a délelőtt. Tíz óra. A strandrádió most indítja az adást. Népszerű slágerek, népszerű előadóktól. De magas az a torony, ahonnan a zene jön, szinte az égbe kiált. A rádiós néha kitáncol a Toronyt körülölelő erkély korlátjához, cigarettára gyújt, onnan kémleli a fürdőzőket, a mozgást, a lármát, a zsibongást. Mert nagy a zaj. Mire a dél elérkezik, megtelik a strand. Fürtökben lógnak az emberek a medencékben, a füvesebb részeken. Hosszú sor kígyózik a büfék előtt, az újonnan felszerelt csúszda előtt is tömegek várnak a feljutásra. Szépen fogy a sör, a húsos szendvics, a kürtőskalács. Én az új divatot majmolom, jégkásáért állok éppen sorba. Valami színezett, ízesített lötty, ami nagyon jeges, nagyon hűsítő. Rám fér. Irdatlan a forróság. Az emberek, mint partra vetett heringek aszalódnak a napon. Van, aki árnyékba menekül, van, aki szinte egész nap rá sem néz a medencére, csak jól bekenve magát napolajjal, élvezi a meleget, a forróságot. Napfürdőzik.
A csúszdát még nem merem bevállalni, magasan van, vas feljáró vezet fel hozzá. Különben is, ki van írva, tábla hirdeti, csak tizennégy éves kor felett, és csak saját felelősségre. Na, én egyik sem vagyok. Se nem vagyok tizennégy, saját felelősségem meg biztos nincsen. Úgyhogy ez kimarad. Annamari persze már fentről figyel, engem néz, méreget. Gyáva, gyáva, beszari alak. Aztán széles mosollyal az arcán veti magát a mélybe futó csőbe, majd hangos csobbanással robban ki a végén, érces sikollyal elmerül a habokba, de már abban a pillanatban lábra is áll, hátrasimítja vizessé vált haját. Majd újra sorba áll. Nekem máshogy telik a délelőtt. Apa, amíg a sörei előtt van, el szokott jönni velem focizni. Csak egy kis időre. Fel, a töltés mögé. Van ott egy csendesebb rész, igaz beton, és csak passzolgatni lehet, de én szeretem. Ott passzolgatunk egy keveset, aztán hamar ráunva, visszacaplatunk a rózsákhoz. Apa leül sörözni, dominózni a haverokkal, és onnan már fel sem lehet rángatni egészen a nap végéig. Anya ugyanez, vagy még rosszabb. Ő napozik. Reggelente bevackolja magát és minket, engem és nővérem bezavar a medencébe, vagy megyünk, amerre akarunk, bekeni magát naptejjel, könyvet vesz magához, aztán megszűnik számára a külvilág. Együtt olvas a Nappal. Ahogy annak árnyéka halad a földön, úgy halad előre a könyv történetében. Mire lenyugszik a nap, kiolvas egy könyvet. Szörnyű, szerelmi, romantikus kalandregényeket, amiben a hősnő vágyakozva epekedik az igaz szerelem iránt, aztán amikor megkaphatná mindezt, visszakozik, és kezdődik minden elölről. A vége persze happy end, de közben az a sok zagyvaság, ármány, cselszövés, harag, gyűlölet, féltés teljesen felesleges. Ez az én véleményem. No, de érdekli is ez őt?
Igaza van. Engem sem sok minden érdekel a strandon. Kivéve egy. Na, jó kettő. Legyen mindig ülőhelyem a medence bal szélén felállított gomba alakú elhelyezett térelemben, a másik pedig, hogy mindig kéznél legyen a búvárszemüvegem. Másra nincs szükségem, én így egész nap elvagyok. Ki sem lehet robbantani a vízből. Eszem, iszom, lubickolok. Gyerek vagyok, élvezem. A medence nem egységes. Méretben, küllemben persze igen, de amit a víz alatt rejt, abban nem. Apró repedések, hézagok keresztezik a medence alját. Igazi útvezető kincskeresőknek. Mert én az vagyok. Hivatásos mélyvízi búvár. Egy búvár Kund. A partról kémlelem ki a legjobb helyet, majd a habokba vetem magam. Mindig van fogás. Hol nagyobb, hol kisebb. Az emberek nem figyelnek az értékeikre, pedig ki van írva ez is, nagy betűkkel a medence szélére. De ki olvassa azt? Találtam már gyűrűt, nyakláncot, karkötőt, brosst, napszemüveg lencsét, kislabdát. Néha az egészet, néha csak egy letört darabot, egy valamikori egész parányi részét. De számomra ezek kincsek. Szorgos munkám eredménye. Kis műanyagtartóba gyűjtöm. A mai termés egy nagyobb méretű zöld fakocka és egy kisebb gyűrű, amiből a kő sajnos hiányzik. De nagyon csillog, lehet arany, vagy arannyá válik a gondolataimban. Mindegy, egyre megy, a strandon én vagyok a legjobb búvár. Igaz, az egyetlen, de itt a számok törvénye nem mérvadó.
Persze, van úgy, hogy amíg én a mélyben hasítom a vizet, addig a fejem felett fürdőzők vidám csoportja pancsikol. Nem egyszer léptek már a fejemre, rúgtak hasba, tiporták meg a lábam. Ez a munka, ez a feladat ezzel jár. Veszélyes üzem a mélység titkait fürkészni, mindezt úgy, hogy úszni sem tud az ember. Persze, ha nem nyakig érne a víz, hanem tovább, én sem lennék itt, együtt napoznánk anyuval. Természetesen ennyire nem húz szét a család, mint azt itt korábban voltam oly konok és cinikus, hogy képileg így vázoljam fel. Szoktunk mi együtt strandolni. Ilyenkor apa elcaplat egy hatalmas traktorkerék belsőért, amit úgy lehet bérelni, bevágja a vízbe, és mind azon utazunk. Lábunkkal tapicskoljuk a habokat, közben ki-be ugrálunk a kerékbelsőből. Igazán jó móka. Az egyik legjobb. A medence, a kis medence, ahol én élem az életem folyamatosan mélyül. Többször próbálkoztam már a „Vigyázat, mélyvíz!” feliraton túl úszni, olyan kutyaúszás-félében, de ez többnyire vízbenyelős fuldoklásba torkollott. Ami nem megy, azt nem kell erőltetni. Másoknak persze ez nagyon jól megy. Például odaát, két medencével arrébb a vízipólósoknak. Ide járnak edzeni az Újpest vízilabdázói, ez az edzőpályájuk. Lelátó is van, nem ritka, hogy több tucat, majd száz ember végignézi az edzést. Igazán jó hangulat szokott kerekedni. Aranyos, kedves, életrevaló srácok, fiatalemberek. Bárcsak megtanítanának engem úszni, netán vízilabdázni. Olyan nagyon, erősek, jókedvűek. Én is ilyen akarok lenni. Nagy, erős, jókedvű. Futballozni is szoktak. A rádiós torony mellett van egy kisebb medence, ami már csak valamikor medence, mert senki sem használja fürdőzésre. Az ott a foci medence. A két szélén kiskapukkal, a kapuk mögött hálóval, hogy felfogja a térből kifelé tartó labdát. Három a három ellen, sör-virsli meccsek, félmeztelen, fürdőgatyás, meztéllábas futball. A meccs első gólig tart, aztán csere. A medencéből kivezető lépcsőkön ülnek a soron következő csapatok, a szurkolók. Mind fiatal lány, bambulni, álmodozni jöttek ide. Bár, azt mondják ez a strandos randevúk szülőhelye, itt alakulnak ki a jövőbeni szerelmi románcok. Akik ezt mondják, biztos tapasztalatból beszélnek.
Észre sem vettem, hogy engem szólítgatnak. Pár perce állhattam ott, a büféből jövet álltam meg nézni a játékot. Kezemben kólásüveg, a kólában szívószál.
- Hé, te! Te fiú, ott a kék fürdőgatyában! Nincs kedved beszállni, játszani? Nincs ki a csapat, gyere, állj be közénk! – kiáltott felém egy ismeretlen, hórihorgas szakállas fiatal férfi.
- Igen, gyere! Ne félj nem bántunk, nem eszünk meg! Csak megkóstolunk! – süvöltötte egy másik.
- Gyere, fiú, gyere, gyere! - ordibálták többen.
Elsőre nem tudtam mit feleljek. Azaz tudtam, nem, dehogy megyek, nincs kedvem nekem ehhez, vár a búvárszemüvegem, várnak a repedéseim. De valahogy mégsem jött ki hang a torkomon. Aztán igen, de úgy, oly mód, mintha nem is én mondtam volna.
- Jó.
A hangom férfias volt, határozott, felnőttes. Láttam a meghökkenést az egyszerű, gyors válaszon a meghívók arcán, de aztán megint felröhögtek, és elkezdtek passzolgatni, ügyet sem vetve rám. Én is beálltam közéjük. Bemelegítettünk, passzolgattunk. Mind hatalmas langaléta hozzám képest, pedig korban nem is vagyunk annyira távol egymástól. Nem lehettek több tizennyolc, húsz évesnél. Pont ennyi a különbség a felnőtt és a gyermekkor között. Az ellenfél csapat viszont csupa felnőtt férfiakból állt. Apák csapata lehetett, néhol kisebb sörpocak, őszülő halánték, rutin, fineszesség, összeszokottság. Végünk van, ki fogunk kapni. Rajtam megy el a meccs. A legkisebben verik majd el a port, így lesz, mindig így van. Jól kezdtünk, de az ellenfél még jobban. Olyan pontosan adogattak, hogy volt idő, amikor még a labda útját sem tudtuk pontosan kivenni, de mi is igyekeztünk gyorsak, határozottak, pontosak, lenni. Ők igyekeztek, én meg bénáztam. Elpasszoltam magam, gyertyát rúgtam, eltörtem a labdát, minden olyan hibát elkövettem, amit a futballban el lehet követni. De nem nevetett ki senki. Még a csapattársaim sem. Mindenkiben a küzdés szelleme dolgozott. Aztán egyszer csak teljesen üresen maradtam. Fogalmam sem volt hogyan keveredtem az ellenfél kapuja elé, de ott voltam hirtelen, és senki sem fogott, vigyázott rám. Az apák presztízsüket őrizvén a fiatal felnőttekben látták az ellenfelet, én a szemükben gyerek voltam, kiskamasz, ártalmatlan szürke pont. Egy pillanat műve volt az egész. A szakállas, hórihorgas vízipólós két ellenféllel a nyakán, végül kicselezve őket az ellenfél kapuja felé indult a labdával. A kapu felé, ami üresen tátongott előttem. De nem passzolt. Újabb apák támadtak rá, ő újra kicselezte őket, de még ekkor sem passzolt. Talán emlékezett még rá, hogy mennyire ügyetlen vagyok. Lehet azt elfelejteni? Aztán mégis hozzám került a labda. Az a töpörödött kis sárgolyó. Mert a medence meccsek nem igazi labdával játszandók. Kis, pöttöm, sokat megélt gumilabdával, ami sosem arra megy, amerre az ember szeretné. Nagyon könnyű, nagyon pattogós, nagyon bizonytalan. De számomra nem volt más út, más pillanat. Vagy most kivívom a társak becsületét, vagy sohasem, és én leszek továbbra is a béna fiú a strandon. Mondjuk ezt nem tartottam túl erős indoknak. Eddig is én voltam a béna fiú a strandon. A kérdés most az, hogy ez jó vagy rossz volt nekem? Egyrészről jó, mert a magam törvényei szerint cselekedhettem, azt és akkor, amikor kedvem tartotta. Másrészről rossz, mert senki sem szereti, ha megbélyegzik, ha ujjal mutogatnak rá. Ezt most el kell döntenem, nincs kibúvó. Ha gól lesz, örömmámor, ha mellémegy, ha kihagyom, marad a magány, az egyedüllét, a különc búvár Kund. A szívem elkezdett hevesebben verni, verítékezni kezdtem. A labda már ott volt a lábam közelében, felém gurult lelkesen. Most, most, itt a pillanat! Mire a labdához jutottam hárman rontottak rám. Három apa, három felnőtt férfi. A medence szélén fekvő búvárszemüvegre sandítottam, ott feküdt az egyik lépcsőn magányosan, elhagyatottan. De egyáltalán nem hiányzott. Felszegtem a fejem, kidüllesztettem mellkasom, és bódult elszántsággal fogadtam az ellent. Egy csel balra, majd egy másik jobbra, hopp, egy kötény! A kapus lába között zúdult a labda a hálóba. Gól! Győztünk, győztem. A gól után pár pillanatra csönd lett, aztán ujjongó örömmel futottak felém a csapattársak.
- Bravó, kisember! Halálos volt az a csel! Bebőrözte a kapust, láttátok? – kurjongattak.
A vállukra vettek, úgy hordoztak körbe a víz nélküli focimedencében. Még a szurkoló, rajongó lányok is megtapsoltak. Most kivételesen, az életben egyszer nem ezeket a deltás Adoniszokat, hanem engem, a kicsit, a hallgatag búvár Kundot. Jóleső érzés volt. Olyasfajta, mint amikor az első kincsem hoztam fel a medence mélyéről. Az a piros kis fülbevaló jutott most eszembe. Hiánytalan volt, pár méterre ott feküdt mellett a párja, sértetlenül. Mindkettőt a felszínre hoztam. Egy ideig dédelgettem, szeretgettem, majd végül odaajándékoztam a nyári táborban a Szobolai Zsuzsinak. Csókot adott érte, jó üzlet volt. Most is azt az örömöt éreztem, amit akkor. Aztán véget ért az ünneplés, helyére kerültek a dolgok. Kiderült, hogy ez a gól annyira fontos gól volt, hogy a csapatom ezzel megnyerte az aznapi rapid bajnokságot. Túl voltak már három meccsen, csak időközben egyikük lesérült, akkor hívtak be engem. Szép volt tőlük. Szép volt tőlem. Később együtt fagyiztunk, egyikük még a következő bajnoki mérkőzésükre is elhívott. Azt hiszem megkedveltek. Azt hiszem én is őket. A nap már nyugvóban volt, amikor visszaérkeztem a családhoz. Arcomon semmi öröm nem tükröződött, kezemben a jól ismert stíl, a búvárszemüveg.
- Jó későn jöttél vissza, kisfiam. – jegyezte meg apám.
- Megnéztem az edzést.
- És irigykedtél nagyokat? – gúnyolódott nővérem.
- Úsznak, mint a delfinek… - suttogtam. – Pontosan, mint a delfinek.
- No, akkor ússzunk tovább mi is, szedelőzködjünk, már kétszer bemondták a hangosba, hogy takarodó van, igyekezzetek, nem akarok a tömeggel menni.
A rituálé most is úgy zajlott, mint érkezéskor. Anya az étel maradványt pakolta össze, apa a kiürült sörösüvegeket hordta halomba, majd tette bele a hűtőtáskába, Annamari meg a plédeket hajtogatta össze. Én leengedtem a matracot, a felfújható labdát, párat ütöttem még a tollas ütővel és a labdával, aztán útra kész lett a család. Kifelé a sor újra kétfelé haladt, egy kisebb csoport kivált és a büfé irányába lépdelt, mi újra köztük voltunk. Időközben apám sörre váltott, a zsíros kenyér elfogyott, én üdítő helyett robbanócukrot kértem, de nem kaptam. Aztán villamosra fel, majd villamosról le. A telepen, a lakásunk felé, a megérkezés sorrendjében fények gyúltak az ablakokban, az emberek, mint pici szentjánosbogarak fénylettek a nyári sötétben. Már csak otthon, az esti fürdés után, a lefekvéshez közeledve jutott eszembe, hogy mekkora győzelmet arattam aznap délután magam és környezetem felett. Még a strandrádió is bemondta, hogy ki volt aznap a nyerő csapat, és hogy ki lőtte a győztes gólt. Vajon dominózás közben az ember képes többfelé figyelni? Sajnos nem ismerem apám hogyan szokott játszani. Ha ismerném, érteném.
