A kockakő nagyon csúszott, mert éppen esett nem sokkal előtte,
mikor a fiumei hajóskapitány, név szerint az öreg Hubel,
a kocsmából kilépve, bizony igencsak fenékre ült,
miközben fiákerért kiáltott, 1888. esős novemberén,
be délceg mementója a sorsnak, hogy épp azon az éjjelen,
egy toszkán helyen, valami Firenzében sorsa indult a szónak,
s lett magva az okos gondolatoknak, a Donati-házban,
az olajfák csendes magányában, a szilfák gyűrűjének övén,
kikandikált a pólyából a remény, szétnézett a mézbarna halmokon,
ezernyi alvó kalász susogott a szélben, ember nyelven
dudorászott a szél, tán még ma is zenél,
s ont bíbor dallamokat, ott a gyönyörű toszkán ég alatt,
hol semmi sem fakó és szenvtelen, hol minden kép és értelem,
örökkön oda húz a szívem, vissza egy volt lázadásba,
vissza egy hegynek gyomrába az ottfelejtett kincsekért,
ott a dombok mögött, a vén Oszvaldo háza mellett,
egy otthagyott csókért, egy valaha-volt édes érzetért,
szerelemért, kedvért, mosolyokért, dalokért,
holt és árva nincsekbe ütközik most kezem,
messze az otthon, távol az értelem,
kábán és üresen ringnak gondolataim, s úsznak át a szobán a
langy csendben, s fodrozón kergetik az utca szikár, omló porfelhőit,
Párizs volt a Te Bakonyod, s Toszkána az én újjászületésem igazi fénye,
mind azt írjuk, ami sosem lehet a miénk, mind azt fogalmazzuk, ami
emberi gyarlóságunkból fakad, változtasd meg élted!,
szól rám egy parancsoló hang, aztán gúnyosan felnevet,
s újra magamra hagy, itt, egy pesti szobában, lázas álmok közt,
egy unalmas vasárnap délelőtt.
briliáns :)
VálaszTörlés