Önéletlányaim - Ő még csak tizennégy

Sarolta


Emlékeztek még arra, hogy hol maradt abba a történet? Bizony, bizony, egy hatalmas tölggyé nemesedő születő szerelemnél. Ki is nőtt az a fa, nem volt benne hiba, lettek szép, hosszú, karcsú, zöldellő ágai, amelyen még Pom Pom is bátran himbálóztathatná szőrös kis seggét, üde levelei, sűrű, erős törzse, méretes gyökere. Ez például én voltam. A méretes gyökér. Azt hiszem már megismertetek annyira, hogy lássátok bennem egy kapcsolat megrontóját. A szuszogó balféket, a srácot, aki nem képes adózni a nyílt és őszinte érzelmeknek. Bizony ez vagyok én. No, Erika természetesen nem ilyen volt. Erika gyönyörű volt, okos, intelligens, és ami még fontosabb: szókimondó. Már az elején megmondta, ha nem mennek rendben a dolgok, szólni, fog, megbeszéli velem, ha továbbra sem mennek rendben a dolgok, és újabb megbeszélést igényel, az is rendben, na de, ha továbbra sem mennek rendben a dolgok… akkor lapátra kerülsz kis apám. Eleinte renden is mentek a dolgok, a történések, olyan voltam, mint egy lázadó kamasz, rajongó szerelmes. Szívem szerint heti hét napból nyolcat vele töltöttem volna, az a plusz egy fiktív nap a róla való álmodozásról szólt. Tényleg szerelmes voltam belé. A hajába, a szemébe, a hangjába, a mellébe, az ajkába, a combjába, formás fenekébe, a Vénusz-domb alatti pirosló kehelybe. Igen, ennyire profán voltam, de a szellemét is imádtam. Jókat beszélgettünk az életről, filmről, színházról, pszichológiáról, zenéről, sok olyan dologról, ami engem lényegi értelemben érdekelt, így a korábbi lányokkal ellentétben, Erában szellemi társra is leltem. Eleinte. Aztán valami megváltozott. Már nem voltak olyan mókásak és önfeledtek a beszélgetéseink, már nem voltak olyan teljesek, érzelmileg telítettek a szeretkezéseink. Erika átvette az irányítást és a valamikor szilárdnak hitt összhang, összetört, darabjaira hullott. Természetesen ez volt az a pont, amikor elővette a korábban mondottakat, és elkezdett „elbeszélgetni” velem. Minden ilyen elbeszélgetés felért egy fejmosással. Később egyre lejjebb ereszkedtünk, és némely csörte után úgy éreztem, hogy aktuális megalázásom helyszínén velem kéne felmosni a padlót, mert kábé csak felmosórongynak vagyok jó. Vagy még annak se. Rendesen levitte a pincébe az önbecsülésem. Természetesen a találkozóink egyre ritkábbak és gyorsabb üteműek lettek, már nem álmodtam vele, vagy, ha mégis, hát az semmi esetre sem hasonlított vágyképre, inkább valami eszelős autós üldözésre, ahol én vagyok az üldözött, ő meg az üldöző. Így hát nem meglepő, hogy felszabaduló szabadidőmet más típusú foglalatosságokra fordítottam. Sportolni jártam, filmklubba jelentkeztem, csatlakoztam egy természetjáró csoportba, kenutúrán vettem részt, egyszóval minden olyan cselekményt felvállaltam, ami távolabbá tett, netán még jobban eltávolított Erikától. Volt, hogy két hétig a közelébe sem mentem, mindig kimentettem magam valamilyen ürüggyel. Szia, drága, most nem tudok menni, csúnyán meg vagyok fázva, helló, édes, jaj, ma nem jó, képzeld, a Bencének ma van a huszonötödik születésnapja, hát nem szép kor, igazi buli képes jubileum, blabla. Eleinte jól tűrte. Talán azért, mert titokban ő is több szabadságra vágyott. Nem is szólt vissza, helyeselt, elengedett, engedékenyebb volt, mint anyám valaha. Aztán ez átfordult, és ma már csak egy magából kifordult, kitorzult őrjöngő sárkányra emlékszem, aki a nála lévő cuccaimat úgy intézte el, hogy a ház előtt parkoló kukásautó elé dobta. Nem volt nála sok holmim, de volt közte olyan, ami számomra értékkel bírt. Na, ezt a dömper nem vette tudomásul, és úgy áthajtott rajta, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Szegény Stones kazim, és PUF pólóm később a kukában végezte. A többi, úgy ahogy megúszta. Ez volt a fordulópont. Fel is út, le is út. Ez volt májusban, ha jól emlékszem. Abban az időben jobban nem is tehetett volna velem. Tele voltam életerővel, tervekkel. Remek formában voltam, mind fizikailag, mind szellemileg. Volt egy csomó barátom, jó társaságokba jártam, aktív életet éltem. Pontosan a helyemen éreztem magam, ami nálam azért igen ritka. De ez az időszak ilyen volt. Ezért is tudott belépni az életembe oly hamar, Sarolta. Jézusom, ilyen nőm sem előtte, sem utána nem volt. Saroltával egy olyan őrült hónap vette kezdetét, amilyet azóta sem éltem meg egy nővel sem. Egy este a srácokkal a Wigwam nevű rock kocsmába tartottunk, ami totál a város szélén helyezkedett ell, de egy jó hely volt. Azt hiszem még ma is az, igaz már régen jártam arra. Itt most 97-ről beszélünk. A hely az indián szellem és szellemiség jegyében épült és alakították ki, mindenhol faburkolatok, indián faragások, ilyesmi. Népszerű hely volt. A sor hosszan kígyózott, a füst lazán terjengett, jófajta rockzenét adtak, és a pia sem volt túl drága. És a nők… A Közgáz után itt láttam a legjobb csajokat. A túlsminkelt rock cicáktól elkezdve egészen a mama kedvence, de "belül lappangó tüzes vulkán, hirtelen kitörni készülő" átlagos lányokig. Gimnazisták, egyetemisták, munkába járók vegyesen. Saroltát is itt ismertem meg, épp azon az éjjelen, amiről szó van. A középső fapadokkal körülvett ivós részen ült, egy sörrel a kezében. Hosszú, szőke haja lazán a vállára omlott, tengerkék szeme villanón lobbant, ahogy egy-egy belső fény keresztülfutott rajta. Kis, fekete, szoros fűzőt viselt, akár a vadnyugat korában az olcsó, városi lotyók. Valljuk be, kissé olyannak is nézett ki, de rám részegítően hatott. Le sem tudtam róla venni a szemem. Cigarettára gyújtott, felcsapós öngyújtója volt, ami akkoriban ritka volt a lányoknál, még ma is fülemben van ez az csapott, gyors hang. Klikk-klakk. A sörrel sem bíbelődött sokat, mint a felest szokás, szinte húzóra itta. Egyáltalán nem volt kislányos, inkább egy életerős, vagány nőt láttam benne, ami később be is bizonyosodott, hogy így van. Gondolhatod, hogy meg sem mertem szólítani. Inkább mást szemeltem ki magamnak. Egy szintén nagyon szép és vonzó nőt, lányt. Ő épp a másik véglet volt, aranybarna, seggig érő haj, telt keblek, napbarnított bőr. Ha már itt tartunk, akkor pont az ideálom. Gyorsan bevágtam kettő felest, és ráküldtem még egy boros kólát, és Tamás barátommal a barna hajú lány felé igyekeztünk. Sarolta közben megnézett magának. Kiszúrtam, ahogy érdeklődve méreget. Mit néz ez rajtam? Sok ő nekem, keressen mást. Nekem ez az indiánasszonyra, squaw-ra hasonlító nőszemély kell. Már éppen elé léptem volna, és megszólítani próbáltam, amikor is egy jó egy-kilencvenes pasas elém állt, és mélyre dugta a nyelvét a csaj szájában. Az meg viszonozta. Mondom magamban, ez így nem lesz jó, vagy így kell itt spontán ismerkedni, vagy ez a tag a csaj hapsija. Az utóbbi jött be. A csávó az indiánlány pasija volt, ráadásul még valami zenész is. (Az est folyamán később kiderült, hogy az Irigy Hónaljmirigy tagjának a nőjét akartam lenyúlni.) Kellemes kis égés volt, Tamás úgy röhögött mellettem, hogy majd kiestek a bordái. Saroltára néztem, hogy látta-e a jelenetet, ó, hogyne látta volna, röhögött ő is, ahogy azt kell. Berongyoltam a budira, kissé kihánytam magamból a felgyűlt feszültséget, bevizeztem arcom, hajam, felfrissítettem magam, majd visszatértem a tánctérre. Gondoltam, nekem már csajozás ügyileg úgyis véget ért az este, legalább táncolok egy jót. Bele is kezdtem az őrjöngésbe, a srácok meg követtek benne. Remek zenék követték egymást, Rage Againt The Machine, Guns, Offspirng, Takáts Tamás, Tankcsapda… sok-sok jó zene, olyanok, ami beindítja az embert. Így van, beindítja. Újra erőt ad le a motorba, a hengerekbe, feltölti üzemanyaggal a benzintankot. És tényleg. Alig telt el egy óra, és újra formában éreztem magam. Ezért is döntöttem úgy, hogy itt az ideje a második körnek. Barna után szőke dukál, így jól megnéztem újra magamnak Saroltát. Közben ő is felkelt a helyéről, és ott táncolt nem messze mellettünk egy másik lánnyal. Tiszta Courtney Love ez a nő. Nem nagyon bírom azt a csajt, de az energiáit tudnám fogadni. Ki tudja, hátha egy Sophie B. Hawkins rejtezik benne. Vagy is. Az lenne a legjobb. Mindig is bírtam a többszemélyiségű embereket, hát még nőben. Intettem, Bence cimborámnak, hogy araszoljunk a csajok felé, de ő szó szerint szart rám, akkor odasúgtam Tamásnak, hogy akció van, fater, az meg csak fogta a fejét, és már előre elkezdett röhögni. De ezt most valahogy nem vettem fel, magabiztosnak, erősnek, hódítónak éreztem magam. Jó passzban vagyok, bassza meg, kurva jó passzban, mit nekem Courtney Love, mit nekem Sophie B. Hawkins, mit nekem… Sarolta! Odasasszéztam, mint egy terhes kígyó, végül totál egyedül, mert a srácok közül senki sem követett. Hát, nem mondanám, hogy örültek nekem a lányok. Vagy egy percig észre sem vettek, rázták magukat rendületlen. „… pocsolyába léptem, sáros lett az új cipőm…” Egész közel léptem Saroltához. „… hiába keféltem, elhagyott a nőm…” Faszt hagyott el, közös megegyezés, így volt. Takáts Tamás, hülyeségeket beszélsz, fiam. Már majd lement a szám, mire vége észrevett. Rám nézett, elmosolyodott, és megsimogatta az arcom. Aztán táncolt tovább! Bazmeg, anyám már van tudtommal, otthon alszik, de ha álmából felkeltem, és megkérem, hogy simogassa meg az arcom, biztos megteszi. Ez milyen megalázó már. Lehet még ezt fokozni? Saci bebizonyította, hogy lehet. A hajamba is belesimított, és letessékelt a tánctérről. Konkrétan kiküldött a partvonalra. Piros lapot adott. Ekkor egyetlen gondolatom volt csak, hol a kabátom és hogy milyen busz visz innen haza? Elléptem a csajoktól, és a falnál lévő fapultnak támaszkodtam. Most kezdtem érezni és észrevenni magamon, hogy eléggé be vagyok tintázva. Alig bírtam megállni a lábamon. Csoda, hogy nem kaszáltam el senkit tánc közben, nem hánytam le, nem csaptam szájba, tarkón, mellen, és ki tudja hol. Tökrészeg vagyok. Talán ez lehetett a hiba mindkét hódítási esemény kapcsán. Biztos, hogy nem, de most jó erre fogni. Vagy egy perce támasztottam már a pultot, amikor egy erős, fűszeres, vad, kéjjel teli parfüm illata csapta meg az orrom. De hiszen ez a szőkeség. Ez a Sarolta. Már az est elején is éreztem ezt a vad illatot, teljesen rabjává váltam. Tényleg ő volt az. Megállt előttem, és csak ennyit mondott.


- Nem szereted, ha simogatnak? Még a medvék is odáig vannak tőle, pedig azok vadállatok.
- Az embert az anyja simogatja, jó esetben, és az anyasimogatás tíz éves kor felett már nagyon ciki.
- Igazad van, kicsi bocs, igazad van. – simított meg újra, közben fel-felnevetett.


Majd megcsókolt. Hosszan, tüzesen, vággyal, kéjjel, lélekkel. Ami energia kiment belőlem, azonnal vissza is tért. Újra stabilan álltam a lábamon, a foltok újra emberekké váltak, a színes pacák fényekké. Sarolta meg királynővé. Egy nagyon piszkos, kéjes, vadnyugati királynővé. Szennyből az angyal by Vavyan Fable. Itt, nekem, most, megszületett. Komoly, elmébe vésődő pillanat volt ez. De nem tartott soká. Úgy éreztük, hogy nem a mi műfajunk a pulttámasztás, így újra a táncoló tömegbe vetettük magunkat. Ha láttátok az „Elemi ösztön” kultikussá vált diszkótáncát, akkor szorozzátok be kettővel, és kijön a mi táncunk eredménye. Vad volt, szenvedélyes, de mégis ritmusos, laza és harmonikus. Már az elején stimmelt köztünk a fizikai kontakt, működött a kémia, ahogy azt ma divatos szóval mondani szokás. Pedig elsőre nem ezt gondoltam volna, és később mások sem, amikor megjelentünk együtt egy társaságban. De mi tudtuk, hogy így van, és remekül éreztük magunk minden helyzetben, minden pillanatban, amit egymás társaságában töltöttünk. És végül hogyan ért véget ez a jónak induló, de rosszba forduló, majd hirtelen feljavuló este?...


Hajnal volt, öt óra körül jár az idő. A 6-os villamos a végállomáson várja az indulást. A villamosvezető a közös helyiségben kávézik a kollégákkal. A villamoson szinte senki sincs. Korán van még. Ez az első járat, csak pár munkába induló lézeng a villamos körül, dohányoznak, megisznak egy felest a lángosos előtt. Két fiatal viszont már a villamoson ül. Jó régi fajta villamos. Az ülések fából vannak, deszkázottak, az ablak középütt letekerős, a lépcsők kovácsoltvas fémből vannak, a vezetőfülkét csupán egy függöny választja el az utazótértől. Csupán egyetlen erős szövetű függöny. Könnyen át lehet rajta jutni. A szőke lány az egyik utazópadon fekszik, háttal, a barna hajú srác ölébe hajtja fejét. A fenti fényben égő izzókat kémleli. Egy-egy izzószál éppen készül megadni magát. Az egyik, a vezetőfülkéhez közeli, ki is leheli lelkét, és a fülke teste, ablaka, homályba vész, a motorkocsi izzói azt a részt kevéssé világítják meg. A lány a fiú combjára helyezi kezét, majd ujját végigfuttatja a lábszáron is. Hirtelen felül, és a fülke felé indul, magával húzva a lány hirtelen szült ötletéről mit sem tudó fiút. A szőke bemászik a vezetőfülkébe, felhajtja szoknyáját, kivillan rózsás térde, formás, izmos combja, csipkével ölelt alsóneműje. Lehúzza a bugyit, és láttatni engedi rózsaszín örömszervét. Kigombolja a barna nadrágját, és bevezeti a kéjek házába a megszeppent utazót. Magyarul szexelnek egy hatalmasat. Ott, a Móriczon, a tér közepén, a 6-os villamos vezetőfülkéjében. Hajnalban, az első villamos indulása előtt. Ki tudja ki látta őket, kit érdekel ki látta őket. Egy őrült éjszakát, ilyen őrült mód kell befejezni. Az ember csak egyszer fiatal. Sarolta, Sarolta. Ha rá gondolok, Varró Dani egy verse jut eszembe:

Szerenád Saroltának


Olyan komiszul jön az este,
mint messzi, borissza rokon,
szineződik az orra veresre:
zörgetek az ablakodon.

Alszol, cica? Száz kicsi, fájó,
halvány szinü visszeren át
kúszik be szobádba e fázó,
együgyü kis szerenád.

Az vagy nekem, Eörsi Sarolta,
ami vágyteli foltnak a zsák,
nincs összesen annyi poroltó,
hogy eloltsa szivem parazsát,
mint flambirozott pecsenyéstál,
úgy lángolok érted alant,
lelkembe ami bevéstél,
azt zümmögi vissza e lant.


Dalolok pihekönnyü terólad,
míg hullik a hó idekint,
az idő zizegő pihehóhad,
belekezdek a dalba megint:
figyuzz ide, állok a hóban,
egy perc és a tél betemet,
ha nem engedel is be valóban,
legalább ne aludj nekem itt.


Most kaptam egy új körömollót,
csupa vér ez a tíz körömágy,
már gyűlnek a fákon a hollók
-ijedezget a szívben a vágy-
leskelve köröznek az égen,
mint kunkorodó teagőz,
így szálldos az élet is éppen,
a tavasz meg a nyár meg az ősz.


Egykutya persze a tél is,
mindegy hogy olyan vagy ilyen,
hisz végül a köldöke mégis
csupa rügyteli carpe diem.


A jelen brükögő lükebéka,
lustálkodik és muzsikál,
a holnap bús düledéke,
kit érdekel az, husikám?


De a dalból a szók kiperegnek,
elfognak a lenge szuszok:
mit lángolok itt dideregve,
ha magácska csak egyre szuszog?


Kihull kezemből a brácsa,
elhallgat a tétova húr,
már durmolok én is, akárcsak
szemeidben az égi azúr.


Hát, igen. Ebben az időszakban tudtam meg, éreztem meg először, hogy a boldogság az nem egy egzakt, elvont tudományág, hanem egy egyszerű, emberi érzés. De csak akkor, ha a helyén tudod kezelni. Ha nem vársz tőle többet, jobbat, vagy mást, mi a lényege. A szerelmet szeretni kell, máskülönben csak méla frázisok ócska tárházára lel benne az ember.