Esti borzas gondolatok

Könnyű pillangószárnyán leszállt az est,
itt, nem messze, hozzám közel.
Mélyen hallgatnak most a daloló tárgyak,
homállyal teltek a délutáni lobbanó vágyak.

De alant még mozgásban a város, kigyúltak
az esti fények, az utcán táncba, vigasságba
indulnak a lányok, a legények, mint két apró
cseresznyemag, úgy ér össze ajkuk, s a bortól
kapatosan a fiú a lány melléhez kap.

Ez hát az ifjúság, a csalt szelíd gyönyör,
ez az, amiért annyit szenvedünk, félünk,
és sosem vagyunk lelkesedni rest, mert
nincs mámorítóbb érzés, mikor lázas álmokat
kerget egy gyúlékony szív, s eme szent akarat
előtt meghajol a test.
Buzogj, hát ifjúság, szárnyalj szertelen jelen!
Ne térítsen el utadról, ne sodorjon ki a mából
a sok életunt, szürke jellem. Te szabad vagy,
szép és hiú, tudod ezt magadról, és azt is tudod,
bizony ez egyetlen kincsed, hát vigyázz rá nagyon.
Gyilkos monoton hallgat, s halálba hív az unalom.
Nincsen nekem dalom, nincs nótám, szívem szikrája
is ellobbant már. Deres már a látóhatár, és a budai fények
közt nekem nem a szelíd, szabadsággal telt értelem rejtőzik,
hanem torz örömmé vagy bánattá lett sorsok nevetnek
lelketlen daccal felém. Mondd, miért nem lettél enyém?
Miért nem lettél enyém, amikor még lehetett volna,
amikor még volt rá esély? Bár lettem volna akarnok mód serény,
s szítottam volna benned gyönyörrel telt lázat, hogy megteremjen
benned is a szürkeszín alázat, ami felém terel, ami lélekben összezár.
Ajkad fémes íze húsomba vág, mint nadrág sörényén a cipzár.
Meghallgatlak, beszélek hozzád, jó szívvel vagyok irányodban,
s te is így teszel, mert ez így emberi, így tartják a szabályok.
De én, ha jókedvemben találsz, két pofára zabálok, és nem érdekel
sem kín, sem átok, mert én magam vagyok sorsomnak alkotója,
s nem kérek benne rokont, nem, nem bizony, az ókori görög
tudós is egyedül itta ki a méregpoharat, ennyi jogom tán nekem is maradt.
Maradt. Ez még az enyém. S az is, hogy ha számhoz kerül a kenyér, a bor,
azt szívvel ízlelem, mert benne az emésztő étket hamar meglelem, mint
szerelemben az emésztő borút. Az életút közepén már hamar alkonyul.
Ady elküldte Lédát, Attila elzavarta Juditot, de nekem senki sem maradt,
akin bosszankodhatnék, akire rázúdíthatnám haragom. Hangom, ha van is,
csak beszédre jó, senkihez sem szól a bennem dübörgő, harsonák zúzó
lármáján fakadt mondanivaló, vagyok, mint a cipő, könnyen hordható,
az utcán, mint feslett bőr, csupán talpalávaló. Csókoltam sarat, rozzant
tócsákat öleltem tengermély éjeken, és mégsem, látod mégsem talált rám
még soha a szerelem. Azt kérded, kerestem vajon? Vagy nagyobb volt bennem a gőg,
és a mindent védő oltalom? A választ ne bennem keresd, mézszínű borostyán bokor
fut végig az érfalamon, s finom halálos intéssel hálót fon szívem köré, beteljesíti a jóslatot,
hogy az ember születésétől fogva halott, igen, már a sejtnyi korban, a petében, az ondóban,
már ott akkor vége, a kezdettel lezárul a múlt s csupán egy halasztott korba lép, melyben
élni segítik talmi segédigék, a gyermekkor, a felhőtlen kék, az ifjonci daloló piros, a felnőttkort
ünneplő szolid barna, és a halált félő éjsötét fekete.
Ti mind azt gondoljátok most, hogy mégis kell, lehet értelmet keresni a sorsban, de ugyanúgy
működik az egyszerűsítés is, az élet nem több mint egy jól megoldott matekpélda, amit
szépen eldalol a katedra előtt az életre hívott nebuló, ez itt a körző, az ott a vonalzó,
s az érzelmek hullámvasútja csupán logaritmusnak jó, és a szivacs a tábla mellett teljesen száraz,
színtelen, fakó. Nincs többé kacaj, nem hangzik fel többé a taps, ha végleg útra kél belőlünk
a mulatság, ha meghal bennünk a mulattató.
Egyre mélyebb köröttem a csend, egyre sötétebb ez a budapesti éjszaka.
A Duna csendes locsogása felett, a keletkező hullámok taraján kissé meghajlik a tér,
lejt, akár az a híres párizsi járda. De itt semmi örömnek, bohóságnak nincs nyoma,
zárva tart ma is az öröklét temploma, s félő, hogy egyre kevesebb, fogy, karcsúsodik,
mint az éjtől örömittas Hold, aki még lélekben erős, akinek kezéből nem zuhan alá a kő,
hanem felfelé tör, mint egy soha meg nem épített fénylő katedrális égbe törő tornya,
az még nem tohonya, elméjét nem üli restség, nem kenyere a tespedtség, abban még ott
rejtezik a kincs, mi az örök embertől való, amit még nem mart meg a kígyó, azt tudja, hogy
mitől, miért olyan oktalan jó a szerelem, abban, mint termő mag, elvetül az értelem, s dacos
szókkal így felel a mának: mint gyermek képes örülni egyetlen almának!

Még nem, igen, talán még nem késő. Nem hasadt ketté a titokkő. De a szívekben pattog már a zománc, és egyre kevesebb az igazi románc, az arcok szegletén, a mélyedésekben, mint settengő
halál, megbújik a ránc, most még előre, igen, talán még nem késő, hogy egy új, egy szebb,
egy tágasabb korba lépve, ne nyomja el mohó lépteink zaját, néhány hézagos, folyvást
kátyúba citáló, végzetes homályban rejtező, félelmes utcakő.
2013. január 30.