Megvették előlem az összes játék babát,
talán, ha kiabálok, de mindegy is,
ebben a városban mindenki éhezik,
kivéve az örökkön prédára leső sakálok.
A Nagykörút egyik sarkában állok és várok. Minden és mindenki
karácsonyi fényben pompázik. Kedvem lenne
elővenni egy tavalyi, szénné égett csillagszóró
maradványát, hogy lássa ez a szenvtelen, várakozó tömeg,
milyen tünékenyek a szeretetről hitt álmok.
De csak nem jönnek a megoldások, csak valami méla
szipogások, amit a nátha, vagy a kedvetlenség csal elő
belőlem, magam sem tudom igazán. Jó lenne felhívni valakit,
beülni egy kávéra, teára, csevegni semmiségekről,
nem nézni hogyan rohan az idő, csak lenni, mint a
teremtés idején az őshomályban.
De ma nem vár kályha, békés-békétlen családi meleg.
A fákon éltes zúzmara didereg, és rajta, finom, opálos álmok,
hogy majd erre jár a kisjézus, hogy majd eljönnek a pásztorok,
s élükön sok ezernyi részeg angyal tántorog, kezükben nagy,
súlyos vaskalapács, nyelvük hegyén ott sziszeg az éles, kialvatlan szó:
szeretet. Elgondolják szépen, csendesen, hogy kit öl ma meg a jóság,
a szemérem, a pátosz, a rend, a fegyelem. És hogy kinek hogyan éri meg.
Karácsony közeleg, nyitva van a mennyeknek kapuja.
És én nem tudom, de még csak nem is sejtem, hogy
mivel, miképpen jutok el oda. Milyen veretes ez a szűkös, emberi
létbe zárt kaloda. Mennyi, mennyi satnya, rozoga szív
képzeli azt, hogy majd ekkor, az ünnep idején, amikor mindent,
mint surranó lepel, hó borít el, és soványabbá, csupán sejthetővé
válnak az álmodással teli kontúrok, és teltebbé, zajosabbá válnak
a marhabélből eszkábált hanghúrok, hogy majd ekkor, és csakis ekkor,
megoldódik a talány, hogy a létezés értelmére nem igényelhető mérhető válasz,
mert ilyenkor sem, és voltaképpen sohasem működik a „csak az igen”, „csak a nem”,
csupán a talán. Karácsony van, a boltokból kifogytak a játék babák.
Mindent hó borít és békesség.
És közben Isten sört vedel és füvezik egy fekete zongorán.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése