Kétté (részlet)

Az üzemképességét vesztett trolibusz széles ívet húzva maga után először a Kertész és a Király utca kereszteződésénél lévő trafikos bódét sodorta magával, zúzta össze teljesen, aztán hatalmas lendülettel a szemközti hentesbolt kirakatába fúródott. Az egetverő zajra, csattanásra, összeszaladt a környék, mindenki a baleset körül tolongott, Tamást is ez az égzengő robaj keltette fel álmából. A füst és a por mindent beterített, nem lehetett tudni, történt személyi sérülés vagy sem, és ha igen, akkor az milyen mérvű. Többen a mobiljukhoz kapván mentőt, rendőrt hívtak, mások a fel-fellobbanó lángok láttán, melyek a sérült trolibuszból törtek elő, rohanvást a tűzoltóságot tárcsázták. Mások a környéken lévő üzletekből elemelt poroltókkal oltották a felbukkanó kisebb tüzeket, lángocskákat. Egy tagbaszakadt férfi a feldőlt busz oldaláról dirigálta a mentést, közben ő maga is, hatalmas termetével és erejével, egyesével kapkodta ki a sérült járműből a bennragadt, a sokktól mozgásképtelen, rémült utasokat. Idővel minden szerv, hatóság megjelent a színen. A mentők mentettek, a rendőrség helyszínelt, a tűzoltók oltottak. Félóra sem telt belé, és a kármentők el is vontatták a rommá tört trolibuszt. Csoda, hogy nem tört ki a pánik. Az egyik szemtanú elbeszélése szerint ez azért lehetett, mert nem gyulladt ki teljesen a busz, nem borult lángba, és még az is szerencse, hogy azon az utcafronton jóval kevesebb a járókelő, mint a megálló felőli oldalon, ahonnan a troli kanyarodni próbált, így voltaképpen egy üres térben ütközte le magát. Megsérülhetett az áramszedő a jármű felett, az lehetett a gond, mondta egy másik. Tisztán látta, mesélte többeknek nagy hévvel, ahogy a felsővezeték elengedi magát, és közvetlen a busz mellett a főútra zuhan. Hogyha a járműre esik, sokkal nagyobb lehetett volna a baj. Ritka szerencsés baleset volt, annyi bizonyos. Ha egy balesetet annak lehet nevezni. Tamás az ablakból nézte végig az egészet. Unottan cigarettázott, közben a nyüzsgő méhrajt leste, ahogy igyekszik menteni a menthetőt. Semmi ingert nem érzett magában ahhoz, hogy a bajbajutottak segítségére siessen. Vannak ott elegen, csak zavarna. Hirtelen hiányérzete támadt. Nem dorombolt, dörgölődzött a lábánál a minap magához vett szőrpamacs, pedig, amikor csak teheti, körötte őgyeleg. De most semmi. A hangját sem hallani. Szólongatni kezdte. Bújj elő, te macska, kapsz tejet, vajat, gyere elő kiscica, de semmi. Mintha a föld nyelte volna el. Különös. Na mindegy, ha megszökött, hát megszökött. Tamásnál jobb lakótársra, gazdára lelni nem nehéz. Felöltözött, farmert, pólót húzott, cipőt csak úgy csupaszon, zokni nélkül, megfésülködött és lesietett az emeletről. Mikor leért, még elvonulóban látta, ahogy a csonka, formáját vesztett vasszörny végigdübög az utcán. Ahol az alja leért és hozzáverődött az aszfalthoz, színes, sercegő szikrákat szórt a fém. Besietett a kisboltba, bevásárolt, majd beállt a sorba fizetni. A pénztár előtt az egyik szomszédja, akit párszor látott már, az emeletek közt félúton elhaladva, egy középkorú, ismeretlen férfival diskurált. Szokásos helyi pletyka, susmogás, semmi különös. De mivel emelt hangszínnel beszélgettek, némely szófoszlány Tamáshoz is eljutott. Az egyik téma azonnal megütötte a fülét és érdeklődővé tette.

-         Mondom neked, hajnalban, még napfelkelte előtt ért oda az ismeretlen lány.  A házban lakó csaj, a Kinga, barátnője lehetett.  Az ő kezében nyivákolt olyan vészterhesen az a ronda dög. Fellármázta volna az egész házat, az emeletet, ha nem tüntetik el azonmód, de alighogy beért vele a kapualjba a leányzó, már jött is kifelé, és futva elindult a le a lépcső irányába, a többiekkel, ki a ház elé. Tudod, hogy én nem leselkedem, isten ments, de láttam, hogy a lánynak véres a pólója, az inge, meg hogy sebtében autóba szállnak. Vele volt az a másik lány is, tudod, az a nagyszájú, aki neked is beszólt a múltkor, hogy ne a járdára szarasd a kutyát.

-         Tudom melyik az. Szőrgolyó? Miféle szőrgolyó?

-         Hát egy macska. Szénfekete, nagy kék szemekkel. Pöttömnyi, parányi. Kölyökmacska, az anyja mellett lenne a helye. Úgy vélem a kórházba siettek vele. Az állatmenhelyre. Itt van nem messze a Csengery utcában. Barátom, én nem strapáltam volna magma ennyire, azért a nyamvadt dögért, az biztos!

-         Mert nincs szíved.

-         Szívem az még lenne, na de pénzem! Taxira, kórházra, életre… nem futja a nyugdíjból. Így is örülök, hogy Pedró nem bír túl nagy étvággyal és mindent megeszik, amit elé rakok. Kevéssel beéri. Olyan mint én. Öreg és törődött. De ezek a fiatalok… Ezekben még van tűz, szenvedély, szeretet.

-         Mert megmentettek egy macskát?

-         Mert megmentettek egy életet.

Tamás érdeklődve hallgatta a beszélgetést. Végre kiderült az igazság. Ez a kis hülye biztos ott somfordált a nyitott ablak körül, akkor veszíthette el az egyensúlyát, kiperdült a párkányról és az aszfalton landolt. Hogy ilyen rosszul esett, kölyök létének, rutintalanságának tudható be. Mégis milyen piszok mázlista. Megtalálják, kórházba viszik. Jó kezekbe kerül, segítenek rajta. Talán hagynia is kéne, hadd leljen új gazdára. Egy fiatal, szerető, gondoskodó tulajra. Úgysem neki való az odafigyelés, a finom bánásmód, a becézgetés. Aztán mégis előtört belőle valami belső érzés, olyasfajta hit, vagy erő, amely olyan utat mutat, amiben sosem hitt, és valószínűleg nem is fog hinni benne. A felelősségérzetről beszélt neki ez a pillanat, de ő egyáltalán nem kívánta meghallgatni mit is mond, üzen neki. A két beszélgetőtársra nézett, szegény Pedróra gondolt, aki maradékon él, aztán a lányra gondolt, majd az ügyetlen kismacskára. Aztán meg egy kicsit magára is. Ha úgy vesszük ő is maradékon él. Tartalék lángon, alig pislákolva. Végül úgy döntött, hogy csak így, ilyen könnyen nem lehet elengedni senkit, főleg, ha az embernek tudomása van a hogylétéről, tartózkodási helyéről. Elvégre ő ennek az állatnak az ideiglenes gazdája, és egészen addig az marad, amíg el nem húzza innen a csíkot. Ez persze remélhetőleg nem nyúlik túl hosszúra, pár nap, talán két hét, de a felelősség nem szab magának határokat, nem szorítja keretek közé önmagát. Az állat az övé, az ő lakásából ugrott fejest a betonba, a kórházi költségek is őt terhelik, még a taxiszámla is. Nagyon édes dolog attól a lánytól, hogy a megmentő képében tetszeleg, de lesz szíves visszaszolgáltatni az állatot. Azt beszélték ezek itt, hogy csak pár saroknyira van innen a menhely. Hát akkor gyerünk. Majd útközben megkérdezi, hogyan talál oda, valaki csak tudja. Fizetett, kilépett a boltból, balra indult, a főút irányába. Ritmikus léptekben haladt célja felé, ujja közt finoman hullámzott a macskának szánt zacskós tej.

 Negyedóra sem telt el, máris célba ért. A templomi nagyharang éppen akkor ütötte el a tízet. Meglepődött azon, hogy itt még szokás harangozni. Délidőben, az még rendben is van, de óránként? Nonszensz. Besietett az ideiglenes kórházba, körbenézett, majd lecövekelt a recepciós pult előtt. Egy csinos kis fruska ült a pultban, a sérült állatok kartonjait szortírozta. A betegek itt is ugyanolyanok, mint máshol. Nevük, sorszámuk, betegségük van. Fel sem nézett a munkából, így végezte a feladatát, Tamás egy percig csak némán figyelte, majd megkocogtatta a pulton lévő mikrofont. Ujja nyomán reszelős sercenés zördült végig a termen, erre már a lány is felkapta a fejét. Micsoda szépség, kedve lenne meghívni egy kávéra, aztán gyorsban ágyba cipelni, nagy kár, hogy ennyire elcsúfítja lényét a felszínesnek ható önimádat.
- Itt van maguknál a macskám. Kicsi, fekete, láb törött. Érte jöttem.
- Neve?
- Robespierre.
- Magát így hívják?
Micsoda fruska, istenem, micsoda fruska.
- Hát nem az állat neve kell? Az enyém miért érdekes?
- Egy állatot hívhatnak bárhogy, de csak az embernek van személyi igazolványa, lakcímkártyája, pénze, hogy kifizesse a gyógyítást, netán adakozzon az alapítványunknak.
Adakozzon a hóhér. Amíg te itt ülsz kis szívem, tőlem egy forintot sem láttok.
- Nem én hoztam be, más talált rá. Fejest ugrott a másodikról a betonba. Valami ismeretlen nőnemű vette oltalmába, vérző fejjel, kifordult végtagokkal. Így már ismerős, vagy az elmúlt éjszaka során több ilyen esettel is volt dolgotok, édes csillagom? – húzta el a mondat végét.

De a lány a pultban, fel sem vette. Ugyanolyan unottan ült ott és válogatta a kartonokat, mint előtte, közben rágózott. Finom, vékony keretes szemüvege mögött tengerkék szempár rejtőzött. Műkörme élével lapozta a kartonokat, amikor olyanhoz ért, amire éppen szüksége volt, egy mozdulattal rántotta ki és hajította az asztalra.
- Nincs név, nincs macska. Egyébként meg elvitték már. Épp akkor kezdtem a műszakot. Név, lakcím ott se volt. Manapság imádnak anonimak maradni az emberek. Az ő dolguk, amíg kifizetik a számlát és adakoznak (itt megint a felkérő táblára mutatott), nem szólunk bele a dolgukba. - Ugye értve vagyok, szivi? – sziszegte ugyanolyan hangsúllyal, mint az előbb Tamás, majd kérdően a férfire vetette tekintetét.
Tamás egy „ó, pardon” mozdulattal teátrálisan széttárta karját, az iménti táblára mutatott, előbányászott a zsebéből ötszáz forintot, és lassú, kimért mozdulatokkal a gyűjtőurnába helyezte. Aztán a homlokához emelve a jobb kezét, intett egyet a nő felé, mint aki épp a felettesének szalutál, sarkon fordult és elhagyta az épületet. Az utcára kiérve egy hatalmasat nevetett, fogával feltépte a zacskós tej egyik sarkát és mohón inni kezdett. Szája szélén kis fehér csíkban végiggördült a tej. Hol vagy most, Robespierre?