Harasó

Az iskola a lakásunktól kettő villamosmegállóra van. Légvonalban nincs ötszáz méter. Ezt a légvonalat egy könyvben olvastam. A földrajzkönyvemben. Más érdekességeket is, úgymint tengerszint feletti, avagy alatti magasság, mélyföld, hegység, dombság, cseppkőképződmények. A cseppkövek tetszettek a legjobban. Azokat barlangokban lehet látni, a barlangok meg a föld mélyén, belsejében helyezkednek el. Még sosem voltam barlangban, de idén ígéretem van rá anyától, hogy elmegyünk egybe. Ide, a városiba. Busszal lehet oda menni. Ez vicces, mert nem gondolom, hogy bejárna a barlangba a busz, de lehet, hogy nem is, hanem előtte parkol le, és úgy kell majd besétálni. Légvonalban. Sorban egymás után. Az iskolába minden reggel apa kísér el. Ő ébred később, anya már hajnalok hajnalán megindul, ahogy ő szokta mondani. Apa szabadúszó újságíró, általában otthon dolgozik, de van úgy, hogy riportra megy, kiszállásra, és akkor napokig nem látjuk. Járja a magyar vidéket téma után kutatva. Könyvet ír róluk. Hogy mi lesz a témája, azt nem tudom, de azt igen, hogy hozzá sem lehet szólni, amikor ír. Olyankor bezárkózik a húgom szobájába és ír. Hogy miért pont oda, az sokáig nekem sem volt világos, de egyszer anya elmondta, hogy azért, mert kiskorában az volt az ő szobája, és ez olyan emlék dolog. Hogy rátörnek az emberre, meg fontos, hogy az ember tisztában legyen a múltjával. Nem tudom mi az a múlt, nekem még nem sok van belőle. Reggelente apával sietünk az iskolába. Részint azért, mert én sem vagyok a gyorsaság bajnoka, de főképp azért, mert apa elbohóckodja az időt. Csak még a hatórási híreket. A félhetest. A sporthíreket. Csak még egy cigaretta, csak még pár sor az ötletjegyzékbe. Én ott állok, puccba vágva, teljes menetfelszerelésben, apa meg nyugodtan levesz a polcról egy könyvet és olvasni kezdi. Ha meg akadékoskodom, hogy, apa, el fogunk késni, oktatón felnéz a szemüvege mögül, és halkan azt mondja, fiam, nem tudhatod, mikor talál rád a kedvenc sorod, mondatod. Az a sor, amely egy életre fontossá válhat. A könyvek a barátaid, ne feledd. És a barátait nem sürgeti az ember. Hát persze. De nem neki írják be az ellenőrzőjébe a késést. A múlt félévben ez miatt már az igazgatóit is megjártam. Lajos bácsi behívatott, hogy Péterkém, mi ez a sok késés, hiszen itt laktok a közelben, gyalog sincs több mint tíz perc séta. Ötszáz méter légvonalban, Lajos bácsi. Tetszik tudni, az nagyon hosszúnak tud tűnni. Összekészülődéskor. Ezt Lajos bácsi nem nagyon értette, nem is hatotta meg, jól le lettem szúrva, meg lettem fenyegetve. Elmondtam anyának, aki emiatt össze is zörrent apával. Ezt sajnáltam, mert nem akartam veszekedést. De most újra itt állunk, mármint én, sapkában, sálban, télikabátban, apa meg olvas. Na, most talán, végre. Beszúrja a lapok közé a könyvjelzőt. Úgy néz ki befejezte. Elindulhatunk. A délutánjaim már kalandosabbak. Sokszor van, hogy anyám nővére, Kedda néni jön el értem. Nem ez az igazi neve, de mindenki így hívja. Állítólag azért, mert kiskorában annyira szeretett egy filmet, hogy vagy ötvenszer elcipeltette magát rá a szüleivel, valami olcsó kis orosz film volt, bocsánat, szovjet, és vidéki kisgyerekekről szólt, akiknek minden álmuk, hogy egyszer eljussanak a városba. Hogy eljutottak vagy sem, azt én nem tudom, csak azt, hogy azért kapta a Kedda nevet a néni, mert ezt a filmet keddenként adták a filmszínházban, ahová a néniék jártak. Keddát nem is kellene néniznem, de valamiért mégis így alakult. Anya szokta mondani, hogy rettentően koravén nővére van. Idén töltötte be a harmincat, de mégis, túlzóan vénlányos. Nem időszerű, ezt apa szokta mondani, és nagyokat nevet hozzá, amiért anya mindig megszidja. Én bírom a nénit. Más, mint a többi rokon. Tényleg furcsább. Róla tudom a legkevesebbet. Nemrégiben jött haza. A Szovjetunióban tanult ösztöndíjjal. A Moszkvai Állami Egyetemen. Még egy nevet is mondott hozzá, valami Lomonoszov, de nekem lövésem sincs róla, ki ez a Lomonoszov. Talán egy tudós, vagy egy űrhajós. Oroszországban abból sok van. Kedda néni rettentő sovány, és reggelente idejétmúlt madárfészket rak a fejére. Anya azt mondja az a konty. Lehetne az szép is, meg divatos, de anya szerint a néni olyan, mintha az ötvenes-hatvanas évekből ragadt volna itt. Pedig mi már a nyolcvanas éveket éljük. Kedda néni sovány, rettentő vézna, zörögnek a csontjai, és mindig blúzban meg hosszúszoknyában jár. A szoknya súlyos és nehéz. Gyapjúszoknya. Csak kézzel lehet mosni. Lehet, hogy Kedda néni nem stílszerű, evilági, de az biztos, hogy remekül főz. Egy-két dolgot. Néha magának, de többnyire másnak. Például nekem. Ha kérem. Pirogot. Amit nem is főzni kell, hanem sütni. Ez afféle fánk, legalábbis én így hívom, a néni meg azt mondja, hogy ez egy étel, ráadásul nemzeti és orosz, és a pir szóból ered a megnevezése, ami lakomát jelent. Hát, én jóféle lakomát szoktam csapni belőle, az biztos. Van húsos változata, ami finom. Van káposztás, ami nem túl jó. És van az almás, ami viszont oltári. Kedda néni is azt hoz nekem a legtöbbször. Azt sütőben kell sütni, attól más, szokta mondani. Mindegy az nekem, kétpofára falom, ha elém kerül. Volt egyszer egy nap. Egy szerdai nap. Ez azért volt furcsa, mert szerdánként nem Kedda néni szokott eljönni értem, neki akkor általában elfoglalt a délutánja, a pártközpontba hivatalos, ahogy szokta mondani. De aznap mégsem ment be a pártközpontba. Ami egy hatalmas épület, és valami óriási tér közepén áll. Egy olyan ház, ahová sok fontos ember jár ki s be. Képviselők, jogászok, államtitkárok, elnökök, államfők, mindenféle. Hogy a néninek mi dolga ott, azt nem tudom. Bevallom, nem is érdekel. Apát már annál inkább. Szokta is róla kérdezgetni anyát. Nem érdeklődve, inkább gúnyosan. Ez nekem nem tetszik. Ki nem állhatom, ha apa gúnyolja anyát. Olyankor elvékonyodik a hangja és gonosszá válik a tekintete, aztán persze mindig veszekedés a vége a dolognak, amit szintén utálok. Olyankor bevonulok a szobámba, és zenét hallgatok. Az István, a királyt. Felkelt a napunk, István a mi urunk. Szóval aznap apa helyett mégis Kedda néni jött el értem az iskolához. Hozott pirogot. Az iskola mellett van egy kis park, padokkal, egy kisebb játszótérrel, oda szoktunk leülni. Zsírpapírba szokása csomagolni a süteményt, semmi fakszni, csak úgy elém vágja, és felszólít, hogy egyem, amíg meleg. Nekem ez egyáltalán nem túlzó, bírom, hogy a néni ilyen vonalas. Ezt is apa mondta róla. Hogy vonalas, és hogy ezt biztos szeretik a pártközpontban, meg hogy a Gorbacsov is büszke lehet. rá. Tudom ki az a Gorbacsov. Egy nagy, széles májfolt van a fején, közelebbről a homlokán, és sokat van a tévében. Újításokról beszél, amit sokan elleneznek, de azért többnyire megtapsolják. Anya azt mondja, ha nem szeretnék, akkor inkább kifütyülnék, de ezen apa csak röhög. Tudod is te, mi az a hatalom, torkolja le. Ebben apának igaza lehet. Én sem hinném, hogy anya tudná mi az a hatalom. A szövéshez ért. Szövőnő az Újpesti Cérnagyárban. Szerda délután van. Kora délután. November. Nincs nagy hideg, még a nap is süt valamelyest. Én falom a pirogot, Kedda néni meg elégedetten nézi. Ha csámcsogok közben, rám szól, nem illik, nem tanították otthon? Dehogynem. De olyan jó, amikor rám szól. Igazán élvezem, ha kihozhatom a sodrából. De a néni most nem szól semmit. Komor. Hallgatag. Szótlan. Csak ülünk ott, némán. Aztán egyszerre megszólal:

-          Tudod, Péter, nekem van egy fiam. Hároméves, és a Szovjetunióban született, orosz apától. Odakint, az egyetemi éveim alatt ismertem meg ezt a férfit, Olegnek hívják, és egy vidéki kisvárosból származik. Egy fiú, aki mégis eljutott a városba – itt felnevet picit, majd újra elcsendesül. Beleszerettem, hozzámentem. Született egy fiunk, Andrusha. Most volt a születésnapja. Féléve nem tudok róla semmit, csak azt, hogy az apja magával hurcolta a falujába. Ezért járok olyan sokat a pártközpontba. Hogy visszaszerezzem a fiam. Hogy visszaszerezzem az életem. Andrusha is imádja a pirogot. Az almás a kedvence, ahogy neked is. Ez azért más, mert ezt sütőben kell sütni. Úgy az igazi. Nagyon hiányzik a kisfiam. Beleőrülök a hiányába.

Ekkor elsírta magát, nekem meg megállt a falat a számban. Még úgy, a számban a fél falat piroggal, felkeltem a padról, a néni elé térdeltem, és csendesen átfogtam a lábait. Átkaroltam. Ő a fejemre tette a kezét, megsimogatott, majd halkan a fülembe súgta, hogy mennyire jó és kedves gyerek vagyok. Onnantól együtt sírtunk.