Manchester, England, England

Már megint itt van. Ez a bajszos. Tegnap is itt járt. Ha naponta fog jönni, én nem tudom mi lesz. Rettentően utálom. Harsány, nagyhangú, ráadásul irgalmatlanul büdös. Egy igazi rémpofa. Hogy a főnök mit eszik rajta, azt nem tudom, de ha csak egy ujjal is hozzámér… Már ahogy belép az üzletbe. Szuszog, sípol, zakatol, akár a gőzgép. Erőst nikotinszagú, bizonyosan az üzletbe belépve hajította el a cigarettát, mint azok az okosok szemben, ott a buszmegállóban, akik még felszálláskor is füstöt eregetnek a térbe. Rém gusztustalan egy szokás. A kis kopasz meg milyen nyájas vele. Már messziről üdvözli, siet kezet rázni vele, beljebb tessékeli, a hogyléte felől érdeklődik. A család, a gyerekek? Hogy új munkája van a kedves feleségének? Hát ez nagyszerű! És a Ferikét bevették a helyi futballcsapatba? Csatárt játszik? Nohát, a jövő nagy reménysége. Hát ez fantasztikus. Igazán fantasztikus. Micsoda egy fura páros ezek. A böhöm nagy óriás és a cingár tücsökforma. Mint az a két nevetnivaló bolondos amerikai. Akiknél mi is mindennaposak voltunk. Stan és Pan. Csak ezek itt egyáltalán nem viccesek. A vékony azért, mert ha nincs vevő, egy árva szót sem szól, a műhelyben robotol egész nap, formázik, szőrözik, nemezel, ki tudja, mit szöszmötöl, ebben nem vagyok elég jártas. Mi meg közben itt unatkozunk a polcokon. Már akinek jut rá elég ideje. Mert olyan is van, hogy egy társ kitáncol a függöny mögül, valaki felkapja, és huss, nyomát se látjuk. Én már itt vagyok egy ideje. Volt időm nézelődni. Van is mit. Ez itt a belváros. Igaz, az ósdibb, szegényebb része. Ezt azokból az ablak előtt elsuhanó fél alakokból tudom megítélni, akik elhaladnak az üzlet előtt. Van, aki napjában többször. Ők a kedvenceim. Az őszbe vegyülő tanárember, a fiatal suhanc a fülhallgatójával, a lány a mappáival. Néha a lány megáll a bolt előtt, betekint, majd mosolyogva a hajába túr, aztán továbbindul. Mintha valami álmot látna. Talán valami szebb csalás csábítja. Vagy csak emlékezik. Visszaemlékszik valami múltbéli történésre, ami jó volt hozzá, amit szeretett. Érdekel is engem. Az már inkább, hogy a bajszos felénk közeleg. Te jó ég. Szentem, irgalmazz! A múltkor is már egész közel járt hozzám. Szinte érintett, aztán mégis egy másik sorstárs mellett tette le a voksát. Engem fel sem próbált. De ma úgy néz ki, nem úszom meg. Jön. Egyre közelebb. Zihál, mint egy tehervonat. Szeme vörösen izzik, félelmetes, akár az ördögé. Értem nyúl, és közben be nem áll a szája. Ezt a darabot már a múltkor is kinéztem magamnak, de akkor nem jutottam hozzá. Azt mondja, hogy pont a méretem? Stílusban passzé. No, kapja le a tartójáról mester, felpróbálnám, ha lehet. Hogyne lehetne. Velem mindent lehet. Hogy vinne el a dögvész. A cingár megmarkol, szinte leszakít a tartómról. Te is bűnhődj hetedíziglen, te áruló. Aztán a dagadthoz kerülök. Jól megnéz magának, a kezében forgat egy darabig, majd egy katonás mozdulattal a fejébe csap. Ezt, ilyet tenni velem! Úgy bánni velem, mint bármelyik tökfödővel! Ez skandalum! Botrány! Botrány… susogja vissza halkuló kiáltásom a szembe tükör ridegsége. Borzasztó látványt nyújtok. Ez a blazírt fej és hozzá én. Halálomon vagyok. Nem ilyen korpuszt álmodtam magamnak. Az én viselőm egy igazi úriember. Tán nem is ebben a városban él. Vagy ebben az országban. A távoli Angliában, a cilinderek és a keménykalapok földjén, ott, ahol még értéke, kultúrája van a fövegek megfelelő viseletének. Istenem, hova kerültem, hova kerültem. Nézi magát a tükörben. Néz engem magával. Fintorog. Grimaszol. Talán mégsem lesz ez jó, mester, pedig úgy megtetszett. A fazonja, a színe, az anyaga. Mi ez, teveszőr? Hód, susogja a gyávája. Az egy szem hód kalpag a boltban. Drága mulatság az ilyet előállítani. Nem megszokott ma már. Túl nagy kereslet nincs is rá. Csoda, hogy így megtetszett magának. Igaz, szép és egyedi, de van benne valami igazán furcsa. Furcsa? Furcsa. Mi lenne az? Túlzottan arisztokratikus. Gőgös fajta. Ha akarja, ha úgy tartja kedve, direkt rosszul mutat a fejen. Csálén elferdül, formáját, alakját veszti, karimája esetlenné, anyagtalanná válik, bélése színtelenné, fakóvá. Bosszantóan megcsúnyul. Mint most is. Maga nem tetszik neki. Nézze, semmi színe, semmi alakja. Tényleg, most hogy mondja. Mennyivel jobban nézett ki, mielőtt kézbe vettem. Na, vigye innen. Ilyen drága pénzen szart nem veszek. Hadd porosodjon még itt magának. Inkább adja azt a másikat, igen, azt ott, a mellette lévőt. Vadászkalap? Nem baj, a hétvégén úgyis hivatalos vagyok egy kis fácánozásra. Lövünk majd vadnyulat is. Pörköltnek. És ez nem legenda. Felnevet. Felpróbálja az újabb fejfedőt, engem meg visszahelyeznek a tartómra. Ezt megúsztam. Nem úgy, mint szegény Ede. Ő is itt porosodik már mellettem egy ideje. Remek figura. Iszonyat jó történetei voltak. Egy másik boltból hozták át ide, valahonnan vidékről. Ő is sokat megélt már. Hát, most vége. Vége, vége. Én viszont kifújhatom magam. No, itt is az egyik emberem. A fiú. A suhanc a gördeszkával. Lelassít a járműjével,  majd megáll a bolt előtt. Nem szokása. Bebámul a kirakaton. Nem szokása. Rágózva összegyűjt némi nyáladékot a szájában, és formázottan az üvegre köpi. A slejm unottan végigfolyik a cirádás betűk néma vonalán. Varga Tihamér kalapszalonja, mert a fej mindig érték. A főnök és ez a másik marha most veszik csak észre, hogy mit is művel. Dühödten kirontanak a boltból, és a fiú után szaladnak őrjöngve, de már késő. Rég odébbállt. Nagyokat fújtatva, dohogva, mérgelődve visszatérnek a boltba, a kalapos becsomagolja szegény Edét, átnyújtja, majd a Góliát, ahogy érkezett, szuszogva, krákogva, köhécselve távozik.  A bolt előtt kihámozza a csomagból a mélyzöld szín föveget, lazán a fejébe csapja, unottan rágyújt, majd bambán elsattyog a körút irányába. A kalapos eközben vödröt és rongyot halászik elő, és dohogva lesikálja a kirakatüvegről az időközben rászáradt köpetet. Mosolyogva nézem. Egész valómban ragyogok. Még nem lehetetlen dolog ez az Anglia. Még nem. Egyszer én is hazajutok.