Cérnagyár

Előző nap este hallottam a dologról először, anya beszélt róla apával. Félálomban voltam, ők a konyhában tettek-vettek, már ők is a lefekvéshez készülődtek, amikor anya előjött az ötlettel.
- Vendelné, az irodáról, a gyárban, szólt délelőtt, hogyha akar a gyerek, jöhet nyári munkára hozzánk, az üzembe.
- Orsót tekercselni, vagy minek? Olyan erőtlen, csenevész ez a kölyök, a birkózást is abbahagyta pedig azt nagyon szerette.
- Te szeretted, ő utálta. Le is sérült, hiszen tudod. Félt, hogy morzsa fülei lesznek. Lajos bácsi mellé tennék, udvari munkára. Egy kis zsebpénz, így az ősz előtt, nem jönne neki sem rosszul. Tizenhárom éves, igazán beleszagolhat egy kicsit abba, milyen felnőttnek lenni.
- Te tudod, én nem szólok bele. Felőlem már holnap kezdhet. Csak az öreg iszákos el ne rontsa a fiút. Ismerem régről, sokat járt be hozzánk, a zubbonya alatt rejtegette a feleseket, ahogy kilépett a gyárkapun rögtön a zsebéhez nyúlt, aztán ment a tütüke rendesen.
- Ne bántsd te a Lajos bácsit, ment ott másnál is az ivászat. Igazán azt akarod, hogy ez legyen a téma?
- Leszázalékoltak, most mi bajod van? Tele van a tüdőm kénporral. Mit tehetek én róla? Hagyjuk, unom az egészet, megyek, lefekszem. Azt csinálsz, amit akarsz.
Anya még tett-vett egy darabig, tisztán hallottam, ahogyan teát melegít, majd a hűtőben matat, zugevő volt szegény. Később cigarettára gyújt, lázas füstkarikákat ereget. Nem szerette az estéket, olyankor érezte magát igazán magányosnak. Másnap anya ébresztett, nagyon korán volt még, érdekes mód könnyűnek és frissnek éreztem magam, pár szóban elmondta a munkát, örült, hogy érdeklődve fogadtam, azt mondta ma még feküdjek vissza, de holnap reggel nyolcra legyek a gyárban, az utat ismerem. Nem is gondolta, milyen lelkesítően hatott ez rám. Dolgozni fogok! Felnőttek között, rendes műszakban. A szüleim talán sosem látták, mennyire magamnak való gyerek vagyok, nincsenek barátaim, pajtások, akikkel megosztom a szabadidőmet, nem járok el velük moziba, de még kirándulni sem, nem jár hozzánk senki, én sem járok senkihez. Ez fel sem tűnt nekik. Élték a felnőtt életüket, régen elfelejtették, hogy milyen is gyereknek lenni. Így persze sokat kellett hazudnom nekik. Ma Mikivel leszek, focizunk. Holnap átmegyek Klárihoz matekozni. Vasárnap az egész suli kirándulni megy a ligetbe, sportnap lesz. Persze egyik sem volt igaz. Leginkább magam voltam, magamnak. Én és a fantáziám.
Mivel egyedül mehettem a munkába, már első nap eldöntöttem, hogy biciklivel fogok járni. Nem nagy ügy, tíz perc tekerés, még csak nem is lóhalálában. Másnap reggel a betonerdőn átvágva, öreg Megyer felé vettem az irányt, végig a kertes házak mellett, a kis mellékutcákon, csak egészen a végén kanyarodtam ki a főútra, onnan még vagy száz méter a gyár. Újpesti Cérnagyár, hirdeti a cégér. Jól ismerem, anya már régóta itt dolgozik a konyhán, szabad bejárásom van ide. A portán megyek keresztül, az üzem irányába, ismerem a járást, könnyen haladok. A porta mellett közvetlen az ebédlő van, túl a sorompón, ide támasztom le a bicajt, és bekopogok anyáékhoz.
- Csókolom Cili néni, anya itt van?
- Hát te! De megnőttél! Persze, hogy itt van anyád, gyere be. Bözsi, itt a gyerek! - kiált be a főzőtérbe.
- Jó, a fekete mosogatóban vagyok, várjon ott az előkészítőben, vagy adjatok neki addig valami reggelit. Van ott kifli az asztalon, meg kakaó is akad még a reggeli műszakról.
Cili néni kedvesen beljebb terel, elmegyünk a mázsáló mellett. Állj, sosem hagyom ki, hogy megmérjem magam. Felpattanok rá, a mutató mozgásban, jobbra-balra kileng, aztán megáll. Ötvennyolc kiló. Sok ez, bizony sok. Az idén is feljött egy kicsi plusz, jó lesz odafigyelni. Persze ez nem érdekel, a hátam mögött a Bolond Józsi szajkózza csak, hogy pocakkirály, pedig nem is. Tényleg bolond. Üzemi bohóc. Szívesen pofán verném, ha alkalom adódna egyszer. Persze sokkal erősebb, mint én, de találkozunk mi még, ha nem is Filippinél, elég lesz nekem itt az utcán, a gyár előtt. Tovább mondja, pocakkirály, pocakkirály, úgy lóg a karod, mint füstölőben a kolbász. Mert ő persze tornászbajnok volt, ifjúsági világbajnok, csak jött a baleset. Anyja meghalt, apja meghalt, senkije sincsen. Szegény, akkor ment el az esze, attól bolondult meg - mondta anya egyszer. De ez még nem ok arra, hogy csúfolódjon anya, egyáltalán nem. Úgyis megverem.
Kifli, kakaó, nagy lábosokban készül az ebéd. Méteres fakanalakkal dolgoznak ezek az erős, szívós konyhalányok, asszonyok csupa élet mind. Énekelnek, aktuális slágereket dúdolgatnak kevergetés közben, ugratják egymást, ugratják a férfiakat, akik árut hoznak, zöldséget, húst, gyümölcsöt. Üde, nyári reggel van, mind örül, aki él. A rádióban zene szól, tánczene, reng a csípőjük a dallamra. Mind ad egy puszit ki elhalad mellettem, mind megsimogatja az arcom. Még nem látják bennem a férfit, de szeretik bennem a gyermeket.
- Gyere, indulunk. Készülj kisfiam, ne kelljen várni rád! Így is késésben vagyunk, Kati jól kicseszett velem, nem jött be ma dolgozni, kettő helyett viszem a kiszolgálóban, alig van öt perc szusszanásnyi időm. Gyere, te munkásember, megmutatom a hivatalod.
A konyhának három kijárata van, mi a második mellék kijáratot választjuk, elhaladunk a raktár mellett, egészen a zöldség - gyümölcs tárolóig, majd ott balra fordulva a főnökségi irodán át lépünk ki az udvarra. Tényleg szép ez a reggel. Csalogató, hívogató. Igazi munkára csábító idő. Főleg, hogy a szabadban kell majd tevékenykednem Lajos bácsival, akit még nem is tudom, hogy kicsoda. Az udvar rendezett, tiszta. Na, csak nem olyan léhűtő, iszákos ember az öreg, máskülönben térdig gázolnánk a gazban, a koszban. De nem. Itt minden rendezett, kulturált felfestések mutatják, mi, hol, merre található. Jobbra a cérnázó üzemek vannak, balra hosszú sorban a fonoda, kissé hátrébb az a zöld épület a fehérítő üzem. Az angoloké volt ez a gyár valamikor, csak az állam elvette tőlük. Sokfelé vitték innen a cérnát, azt beszélik, maga Churchill is a mi cérnáinkkal varratta fel az alsóira a monogramját. Anya, bizonyosan tévedsz, az angol miniszterelnök nem varrat monogramot az alsójára. Most tanultuk a suliban. Vért és könnyeket ígért a katonáinak, a népnek, nem egy vicces ember. Viszont megmentette Angliát, a rohadt náciktól.
- Rohadt? Ki tanít így beszélni édes fiam? Azonnal vegyél vissza a kereplődből, különben összeakasztjuk a bajszunkat. Ha panaszt hallok rád, akkor nagyon nem leszünk jóban. Nekem jó hírem van a cégnél, megbecsülnek, szeretnek, szeretném, ha nem így mutatkoznál be nekik. Kérhetem, ugye?
- Persze anya, a Müller mondja mindig ezt, én tőle tanultam. Rohadt szar, ezt mondogatja. Állítólag az apjától hallja ezeket.
- És akkor már neked is ezt kell szajkózni, igaz? Jaj, gyerekem, mikor fogod már megtanulni, hogy a magad feje után járj? Azt a Müllert meg majd mutasd meg nekem, majd én beszélek a fejével, ha már az apja nem képes rá.
- Anya, azt akarod, hogy ciki legyek? Anya, ez ma már nem szokás. Nem vagyok spicli.
Már nem válaszol, a kezem szorongatja, láthatóan ideges. Kezdem érteni miért. Én most egy minta vagyok számára, egy mintadarab, egy szelet az életéből, a privát szférájából, amit itt nem ismer senki. Ha én ezt itt elrontom, mert hanyag leszek, léha, nemtörődöm, anyámasszony katonája, akkor őt veszik elő miattam. Ez a felelősség. És anya bízik bennem. Nem okozhatok csalódást. A fonoda nagyon hangos és zajos. A gépek miatt. Századelős masinák. Országunk a két világháború között fellendülő gazdasági eredményeket mutatott, mind az iparban, mind a mezőgazdaságban, jó példa erre a földek újraosztása, a nagyüzemek, gyáriparok kormányzati támogatása. Múlt héten vettük, dupla történelemórán. Asszonyok dolgoznak zömében az üzemben. Mindegyiken fűzős, műanyag talpú cipő van, általában fehér, vagy kék kötény, a csípőn keresztbe fogva egy könnyű övvel, a hajukban fejpánt, vagy fejkötő. Sok a fiatal. Persze egyik sem velem egykorú, felnőtt, dolgozó nők, vagy vidékről frissen felkerült lányok. Itt lakik mind a munkásszállón, vagy a közeli házakban, albérletben. Itt is szól a rádió, szinte mindenhol betölti a teret. Szécsi Pál 'Csak egy tánc volt', éppen ez megy, sokan dúdolják együtt az énekessel.
Hirtelen egy szűkebb térbe érünk, az épületek majd összeérnek, minden épület egyemeletes, sorban rendezett. A falakon indák futnak, mögöttük salétrom világol a téglák között. Öreg épületek ezek, bizony öregek. Balra fordulunk, azt érzem, mintha egy kört tennénk a házak között, erre rövidebb, súgja anya. Átvágunk a cérnázón, majd minden kolléganő, elvtársnő nagyot köszön anyának, ő meg vissza, összesúgnak, itt az Erzsi fia, szép nagy gyerek, hát a lány hol lehet, igen, van egy lánya is, emez nővére, de már nagyon régen láttam. Nővérem köszöni, szépen jól van, a Balatonon hetyeg az aktuális pasijával. Tizenöt éves, koravén. Hadd menjen, ha tiltom, csak rosszabb lesz, mondta anya apának, amikor ment a balhé otthon a balatoni kirándulásról. Persze ők azt hiszik, osztálytársakkal ment oda, meg barátokkal, meg ott lesznek a Bencze Andi szülei is. Én tudom, hogy ez nem így van, de meg vagyok kenve kérem szépen, és amúgy sem vagyok spicli.
- Szevasz, Erzsikém! Te, gyere már át valamelyik nap egy öt percre, anyám hozott szőttest Szabolcsból, olcsón adom, nagyon szépek. Van falvédő is.
- Köszi, Icám! Megnézem majd, holnap, holnap átnézek, jó?
- Nagyszerű. Ő a fiad? Helyes gyerek. Hogy hívnak, öcsike?
- Csókolom a néninek, nevem Rákóczi Ferenc, a második.
Bumm, egy tasli.
- Mit képzelsz, sajnálom Icám, nem értem mi van vele. Tudod milyenek ezek a
kamaszok. Őrület. Kibírhatatlanok. Róbert a szentem, az apja meg még mindig a Barankay. Csókollak, megyek a dirihez vele, itt lesz nálunk nyári munkán. Már előre félek tőle, de csak lesz valahogy.
Persze, anya, mindig van valahogy. Most éppen úgy van, hogy egy piros folt éktelenkedik a nyakamon. Mert megérdemeltem, mondod. Miért? A kedvenc történelmi személyiségem a nagyfejedelem, II. Rákóczi Ferenc. Rákóczi szabadságharc, miegymás, kurucok, labancok, Tenkes kapitánya. És az ötvenesen is ő van. Sokan szeretik, tisztelik, láthatod.
- Miért nem a rendes neved mondod? A sírba akarsz vinni? Itt nekem a jó hírem forog kockán. Ha mégis apádnak lesz igaza, én a Dunának megyek. Azt nem bírnám elviselni. Szállj egy percre magadba légy szíves, és ha végeztél, onnan folytatjuk.
Most én nem válaszolok. Magamba szállok. Látom magam a pokol legmélyén, ahol forró üstben lebegek, alattam tűz lobog, hatalmas, vörös lángokkal, közben pedig éles dárdákkal szurkálják a testem. Így végzik a rossz gyerekek, azok a gyerekek, akik nem fogadtak szót, és nem hallgattak szüleikre. Felnevetek. Anya sem érti.
- Ez a magadba szállás gyerekem? Nekem mindegy, de elő tudom venni a rosszabbik énemet is, ha tovább feszíted a húrt.
A közelben rádió szól, hegedűverseny hangjai. Dohnányi Ernő művét előadják a Nemzeti Filharmonikusok, vezényel Konrád János. A reggel a zenemű vonalán lassan elvonul, és helyébe lép a karcsú képekkel közeledő ruganyos léptű délelőtt.
/ Vége az első résznek /