Reményteljes könyvlapok

Őt nézem éppen. Két hét óta, minden reggel. Olvas. Mindig olvas. De nem a könyveket, melyek körülveszik teljes szélességben, hanem a felírásokat ellenőrzi. Ki, mit hoz ma vissza, kinek, mikor jár le a kölcsönzési idő. Mit vesződne a világirodalom nagyjaival, hiszen mind jó ismerőse, barátja régről. Olyan otthonosan mozog köztük, mintha könyvlapok közé született volna, vagy ide, a Duna fodros hullámain át, a  városnak közepébe. Mert Budapest szíve van itt kiterítve, bizony. Innen a  Margitsziget pár percre csupán, a  híd szinte lebegve úszik át a folyó felett, a rakpartról folytonos lárma és zsibongás hallatszik fel a villamos végállomásra. A 2-es viszonylat jár itt nap, mint nap fel s alá szokott útján. Itt, a pesti hídfőnél van ugyanis az egyik végállomása. Innen indul tovább, egészen a Vágóhídig.. Hogy miért éppen ide került ez a motorkocsi és a szerelvény, ez a könyvtár villamos, nem tudom a választ. Talán a tanácsban gondolta ezt ki valaki, talán éppen a könyvtáros kisasszony gondolta úgy, hogy ez a legmegfelelőbb hely egy ilyen mozgó könyvtárnak. Én itt lakom, nem messze, a Balaton utcában, régi, gangos házban, a harmadikon. A házat sokan lakjuk, sok a régi lakó, még a nagy háború előtti időkből. Például Amália néni a földszintről. Hatvan éve, még a férjével költözött ide. Szegény Bandi bácsi, éppen tavaly temettük. Szép élete volt, szép, mert szeretett élni. Nagy duhaj volt az öreg, azt meg kell adni, de a feleségét nagyon szerette. Így voltak ők ketten, egy. Az óta a néni ki sem jön a lakásból, nem nyit ajtót senkinek, nem beszél senkivel. Ha a postás vagy a számlás jön, csak résnyire nyitja az ajtót, a jótékony homályból szól ki nekik. Motyogva, alig érthetően, pár szóban csupán a lényeget. Egyedül a környékbeli galambokkal barátkozik, istápolja, maga köré gyűjti őket. Szinte dúcnak használják az anyóka odúját. Mert odú az, bizony. Szoba, konyha meg az alkóv. Ennyi, semmivel sem több. Itt nevelt a néni meg Bandi tatus négy gyermeket, becsületben, tisztességben. Sokat jártam hozzájuk. Náluk mindig nagy volt a jókedv, az öreg híres tréfamester hírében állt. Volt, hogy könnyesre nevettem magam, ahogyan a bácsi, mint önjelölt színésztanonc, egyszemélyes színházat alapított abban a csöppnyi lakásban. Mi, gyerekek meg mentünk vele, benne voltunk minden hülyeségben. Bandi bácsi értett a mókához, kabinos volt a Gellértben, a kor nagyjai váltottak nála fürdőbérletet, Jávor, Kabos, Latabár, mind odajárt. Néha iddogált is velük, kimaradt éjszakára, ha úgy adódott, ezért kapott is Máli nénitől rendesen, ha hajnaltájt hazaette a fene, de nem bánta, mert mindig azt mondta, hogy élni tudni kell. Élet csak egy van, vagy ilyen, vagy olyan, de kettővel nem osztható. Nem lehetett haragudni rá, volt valami naiv báj abban a szertelenségben, amivel élte az életet. Ezt helyettesítik most a galambok, a fecskék. Mind ott tanyáznak a Máli néni tornáca előtt. Szürke, koszos tőlük az egész udvar. Mindent belep a sok elhagyott farktoll, szárnytoll és a guanó. De nem szól érte senki sem. Aki teheti, eltakarítja a piszkot, a szemetet, mit a madár horda széjjelszór az udvaron. Itt mindenki tudja mi a magány.


Míg ezen a képen jár az eszem, ezen morfondírozom, aközben Béla bácsi, a villamosvezető, jó szokásához híven, előveszi kormos végű kis fapipáját és nagy pöfékelésbe kezd. Így megy ez minden reggel, két hét óta, minden áldott nap. Bedöcög az avítt sínpáron ez a rémségesen öreg villamos, Béla bácsi precízen, az ütközőig kormányozza a motorkocsit, tülköl egy keveset a megérkezés örömére, a sebességkart üresbe állítja, pödör egyet nagy harcsabajuszán, és hátra int a könyvtáros kisasszonynak, no, tessék látni, ma is megérkeztünk, ide tér a viszonylat, ide érkezett a viszonylat. És a könyvtáros kisasszony pedig visszaint, jól van Béla bácsi, magával öröm az élet, vagy egyszerűen csak úgy rá mosolyog az öreg csibészre, hogy ettől menten haptákba áll az öreg pára, csak úgy repül az ezernyi kisztihand, az ezernyi alászolgája a naccságos könyvtáros kisasszonynak. Létezik olyan ember, akit nem lehet nem szeretni. Ez a nő is ilyen. Ha van férje, biztosan imádja. Sokszor elképzelem, hogyan, miként élheti a hétköznapokat, milyen lehet, amikor én már nem látom. Mert én csak hétköznap reggel nyolc és délután öt között láthatom őt. Sem előtte, sem utána. Pontosan ebben az időben. De nekem mégis  ez a mennyország, és ez a villamos a világ közepe. Azt mondják rám, szinte gyerek vagyok még,  idény nyáron töltöttem be a húszat. Nem is értem még, mi az, hogy szerelem. A Gizivel az más. Csak haverok vagyunk. Ami a Balatonon történt, annak semmi köze a valósághoz. Én a Gizire nem gondolok úgy, mint nőre. Nekem ő még kislány. A nő az egy egészen más dolog. Azt, itt, belül érzi az ember, milyen is valójában. Mámoros vadság, könyörtelen szelídség a nő. Vonzás és vonzalom. Titok és lárma. Csend és üresség. Szélben fodros szoknya, nyári záportól megrészegült lábak és combok. Nevetések, mosolyok, nyögések, sóhajok. Hajj, ha ezt egyszer is megérezhetném a Giziben, de nem, sajnos nem. Pedig tudom, hogy odavan értem, mindig a kedvemben akar járni, sokat nevetünk együtt, lefekszünk egymással, de a szikra mégsem akar lángra kapni. Talán túl gyermekek vagyunk még a lángoló érzelmekhez. Talán ez lehet a baj.

Közben megérkezik az első olvasó. Közvetlen a kocsi közelében ülök, a Mályva presszó teraszán, bár zajong a város köröttünk, én mégis tisztán, érthetően hallom miről beszélnek.

- Vera, kedves, visszahoztam a két Móriczot. Hogy milyen volt, arról majd máskor, még ülepednie kell a dolognak. Viszont vinnék másik kettőt. Holnap záróvizsgázom Szegeden, kell az útra az olvasnivaló. – mondja ezt egy középkorú, igen dekoratív nő.

Vera, az én Verám kicsit kutakodik elméje rejtett zugaiban, majd csendesen, de tárgyilagosan, szabatosan fogalmazva megszólal:

- Vonat… ha már a vonatoknál tartunk. Itt ez a Hrabal kötet, egészen új, érdemes vele megismerkedni, most jött ki az Európától. Aztán, itt meg egy másik. Egy Csehov. Csehov novellák. Tipikusan utazásra termett olvasmányok. Igen. Szórakoztatva utaztatnak. – mikor ide ér, halkan felnevet. Gurgulázó, játékos nevetése van.

- Hrabal…ez az a forgalmistás pacák a bélyegzőkkel? – kérdezi nevetve.

- Ő lesz az, igen. Látom lelkes moziba járó.

- Éppen az elmúlt héten néztük meg a férjemmel. Könyvben milyen? Tudja, a csehek egy különleges világ, nekem. Volt az a német, aki ugyan nem volt cseh, de Prágában élt… tudja, olyan igazán fura, de mi is a jó szó, igen, szürreális könyveket írt… szinte tébolyult magányban.

- Kafka. Franz Kafka.

- Igen, Kafka. A férjem odavan az írásaiért, de engem nem hoznak lázba.

A sor közben egyre terebélyesebbre duzzad az idősödő nő mögött a szerelvényben, szinte már az utazólépcsőkre kéredzkedik fel az utolsó olvasó. Vera szeretné rövidre zárni a beszélgetést, egy mozdulattal átnyújtja a könyveket és a kölcsönzői jegyet.

- Mához egy hétre, szerda délutánig kell visszahozni a választott könyveket. Jó olvasást, kellemes időtöltést kívánok! – ezzel lezártnak tekinti a beszélgetést, nő partnere is így tesz, kedélyesen búcsút int, könnyed léptekkel hagyja el a villamost, keze között a két íróóriás egy-egy remekével.

Így megy ez egész álló nap. Csak ebédnél pihen meg a könyvtáros kisasszony, olyankor szünetel a kiszolgálás. Szerencsémre a mellettem lévő kifőzdébe jár, így jól szemügyre tudom venni ebéd közben is. Kis adagokat rendel, sokszor eszik levest, imádja a jó húslevest, másodikat, ha választ, általában a szárnyasokat részesíti előnyben. Édességet sohasem eszik, számomra ez meglepő, a nők imádják az édességet, a tortákat, süteményeket, a trüffelt, a bon-bont, a marcipánt. Vera nem. Okosan és megfontoltan étkezik. Egyedül a kávé az, amit sosem hagy ki az étkezés befejeztével. Ebéd után, minő szerencse, átül a presszó teraszára, és együtt kávézunk. Persze nem egy asztalnál. De olyankor azt gondolom, hogy igen. Képzeletemben átbeszéljük a napot, hogyan, kivel, mi történt aznap, örülünk, hogy nem beteg a gyerek, örülünk az új lakásnak, hogy a mama is rendbe jött a súlyos műtét után. Egyszerűen örülünk az életnek. De kínzó némaság ez mégis. Súlytalan fájdalom. Az elérhetetlenség kínzó érzete. És mégis öröm. Öröm, mert létezik.

Egy reggel nem jött időben a motorkocsi, a villamos. Aggodalommal vegyesen ültem és vártam a presszó teraszán. Mi van, ha nem jön többé? Még a nevét, a címét sem tudom. Persze, a vállalatnál könnyen kideríthetem, ki is ő valójában. Talán ezt fogom tenni, ha nem látom többé begördülni ide a villamost, ezt az utazó könyvtárat. Olyan mélységeket nyitott meg bennem ez az ismeretlen nő, asszony, melyeket előtte nem ismertem. Kinyílt egy ajtó, ami mögött a létezés percnyi finom rezdülése vált láthatóvá. Biztosan tudom, hogy ez eddig számomra ismeretlen terület volt. Eddig úgy éltem, hogy a mindennapok sivárságát vagy éppen örömét, életem  történetének egyik fejezetének tudtam be, és ezt azzal a tudattal éltem, hogy nekem ebben a dologban változtatási lehetőségem nincsen. Valójában sodródtam. Úsztam az árral. A főiskolára nem vettek fel, mert elhülyéskedtem a felvételi vizsgát. Agyő, katedra. A fater ugyan bevitt a gyárba, a műhelybe, de ott csupa fafej melózik, nem jövök ki velük valami jól. Örülök, ha nincsenek a közelemben. Szerencsére átkerültem a termékellenőrzésre, így javult valamelyest a helyzetem. Most legalább nők között dolgozom, még ha zömmel sokuk akár anyám lehetne koruk szerint. De dolgozni kell, élni kell, az élet pénzbe kerül, nincs mit tenni. Bár, éppen két hete, hogy be sem tettem a lábam az üzembe. Apám mentett ki egy sablon szöveggel. Beteg a gyerek. Tüdőgyulladás. A papírt majd hozza, de volt a körzetinél. Tüdőgyulladás májusban. Szegény faternek sosem ment a lódítás. Nem baj, úgyis már csak a felmondásomért fogok bemenni. Eldöntöttem, hogy nem való ez nekem. Majd elmegyek vagont rakni, vagy a Balatonra a szezonra, kabinosnak. Mindig van valahogy.

Két órát késtek aznap. Magyarázatot nem adtak rá, voltak páran, akik már kora reggel ideérkeztek a kölcsönzött könyvekkel. Vártak jó ideig, aztán dühösen elmentek. Sokuk inkább az miatt aggódott, hogy talán valami baj történt. Mert a könyvtárnak itt kell üzemelnie még őszig, iskolakezdésig. Így döntött a főváros. Egyébként a nagy sikerre való tekintettel, jövőre is lesz a téren könyvtár villamos. Remélhetőleg Verával, nem nélküle. A villamos végül  megérkezett, de a függönyök nem nyíltak szét, a feljárón a vaslánc nem lett megoldva, minden csendesnek mutatkozott. Még Béla sem nyomta jókedvűen a tülköt. A pipáját sem vette elő. Csendesen az indítókarra támaszkodva nézte a Dunán elhaladó uszályokat. Valami kellemetlen érzés keringett a levegőben. Olyasmi érzés, amikor az ember tudja, hogy baj van, de még nem értesült róla és meg nem történtnek tekinti a dolgot. De már valahol sejtettem, hogy ez a délelőtt más irányba tereli a kapcsolatunkat Verával. Egy férfi állt meg a kocsi előtt. Láthatóan feldúlt állapotban volt, arcán verejték gyöngyözött, hangja, amikor megszólalt, kemény volt, feszes.

- Vera, nyisd már ki, az isten szerelmére! Tudom, hogy itt vagy, láttalak felszállni a végállomáson. Idáig autóval követtelek. Könyörgöm, nyisd ki, beszéljük meg a dolgot, szenvedek, mint egy kutya, látod. Meddig akarod ezt csinálni velem? – kiáltozta egyre hangosabban.

De a függönyök nem mozdultak, a lánc nem oldódott. Béla bácsi szenvtelen mód figyelte a lassan őrjöngésbe átcsapó zilált lelkiállapotú férfit.

- Nyisd ki, vagy betöröm az ajtót! Ha kell, az ablakon mászom be! – fenyegetőzött.

A kocsi körül közben egyre nagyobb lett a tömeg. Mindenki feszülten várakozott, azt várta, mi fog történni. A környékbeli házak ablakában érdeklődő nyugdíjasok, öregasszonyok, unatkozó háziasszonyok figyelték a veszekedést. Persze nem volt ez veszekedés, a férfi voltaképpen önmagával viaskodott. A férfi beváltva korábbi ígéretét, tényleg a szerelvény feljárója mellett termett hirtelen, és szaggatni kezdte a széles vasláncot, amely a kis faajtót védte. Béla bácsi eddig a pontig figyelte szótlan némaságban a történéseket. Egy mozdulattal a megvadult, magából kikelt ismeretlen mellett termett és lehajította a vaslépcsőről.

- No, most már aztán igazán elég legyen ebből! – dörmögte. – A kocsi a társaság tulajdonát képezi, ahhoz idegen személyek nem nyúlhatnak, rongálásukat a törvény szigorúan bünteti. Ha az úr nem takarodik el innét azonnal, akkor majd én teszek róla, hogy így történjen. Kotródjon, de ízibe, mert nem állok jót magamért! - kiáltotta. Szavait visszhangozta a tér.

A földre zuhant férfi pár pillanatig nem mozdult felvett pozíciójából. Kisebb tömeg került fölébe, eltűnni látszott a látószögemből, de tudtam, még mindig a földön fekszik. Talán megsérült, fájdalmai vannak – gondoltam. De nem. Egyszer csak felállt, mint akinek semmi baja, utat vágott magának a tömeg között és a Duna felé indult, a rakpart irányába. A dulakodásban kissé meggyűrődött nyúlszőr traveller kalapját fejébe csapta, cigarettára gyújtott, és halkan egy dalt dúdolva (valami ócska sanzont) hamarosan távolba veszett alakja. Vissza sem nézett. Béla úr viszont szemmel végigkísérte, ahogyan távozik, tettre készen, hogy bármikor újra beavatkozhasson, ha ennek az alaknak újra kellemetlenkedni támad kedve. Bivalyerős ember volt ez az idősödő villamosvezető, ez lerítt róla. De a szerelvény továbbra is lefüggönyözve maradt. Vera nem mozdult a sötétből. A kisebb tömegben egyre harsányabb hangok harsantak fel, követelvén, nyisson ki a mozgó könyvtár:

- Meddig várjunk itt még? Lesz vagy nem lesz ma kiszolgálás? – dölyfösködött egy idősebb, öltönyös férfi.

- Odaég a sült, kifut a leves! Öt percre szaladtam le, de már vagy félórája, hogy itt álldogálok. Nem jön ki a kisasszony? – berzenkedett egy piros fejkötős háziasszony.

- Veszekedés a legjobb házasságban is előfordul. Nem értem miért kell ekkora faksznit csinálni a dologból. Majd megbékülnek, nem igaz? – karattyol egy középkorú nő a szomszédjának.

- És ha megverte? Mert ez a férfi olyan. Ez képes rá. Lehet hívni kellene a mentőket. – felelt vissza egy fiatal közértes lány, a sarki csemegéből.

Béla csak állt ott a peronon, mozdulatlan. Nem izgatta túlzottan ez a zsibvásár. Tegyék, amihez kedvük van, de itt nyitás akkor lesz, ha Vera kisasszony úgy akarja. Máshogyan nem. Vagy tíz percig tartott még ez a kisebb lárma. Egy idő után a nagy többség úgy gondolta, hogy felesleges várnia. Csak pár igazán akarnok figura maradt ott, némelyik a szerelvénynek dőlve cigarettázott, mások a fejük fölé tartották újságjaikat, hogy megóvja szemüket a lassan már őszi színekbe öltöző napfény bosszantó játékosságától. Én továbbra is a presszó teraszán ültem, kávémat kortyolgattam. Presszó kávé, két cukorral. Jó erős, jól indul tőle a nap. Cseppet sem voltam ideges. Sőt. Valami újat éreztem, valami jóleső bizsergést. Minden fájdalom, minden csalódás mögött ott van az újrakezdés lehetősége. Ezt éreztem. Hogy újrakezdés lehetek. Egy új lehetőség Vera számára. Valami más, valami nagyon szerethető. Ettől a mámoros érzettől mosoly ült ki szám szegletére, és halkan felvakkantottam. Rájöttem, hogy nem is figyeltem arra, mi zajlik körülöttem. Csak a születő jövőre gondoltam, a jelen nem érdekelt. Boldognak éreztem magam. Erősnek és magabiztosnak. Úgy éreztem, hogy eljött az én időm. Számomra is furcsa volt ez az önzőség tőlem, hiszen lehet Vera bajban van, talán orvost kell hívni hozzá. De ezt mégis valószerűtlennek gondoltam. Más van megírva a sorsban. A sorsunkban. Biztosan más. Egyszer csak hirtelen a hátam mögött egy ismerős, bársonyos hang, lassan, úsztatón megszólalt:

- Látod, mégis mennyire csodálatos az élet? Csoda bizony. Minden pillanata, minden rezdülése. A napfények ringató játéka a  Duna hullámain, a hidak sem vasszörnyek, inkább útvezető óriások, és a hajók, ahogy szinte semmibe futnak...A kikötő zajos, mint mindig. Emlékképbe hajló látomások, hajóskapitányok, matrózok, kalandok, szerelmek...végtelen hosszan. Mind boldog, mind szenvedélyesen könnyű. A part mentén sorakozó bárkák, röpke csónakok egyszerű képe, felettük tán sirályoknak tűnnek a szürke, városi galambok. Mégis szabadság suhan szárnyaik között. Élni tudni kell, élni szeretni kell. Te tudsz élni? Neked is szükséged van a szabadságra? – hangja tele volt fojtott lendülettel, lázas izgalommal. De én mégis a védelmet, a féltést éreztem ki szavai mögül. Beszéde olyan volt,  mint nyakam köré tekert széles pamut sál télvíz idején. Melengető, bizsergető. Meg sem fordultam, úgy mondtam fogaim között mohón préselve ki  a választ:

- Rád van szükségem – súgtam vissza.

A szerelvényben tíz  perc múlva minden könyv átvételre és kiadásra került, a hangoskodók elhagyták a teret. Béla bácsi elégedetten mosolygott, majd újra rágyújtott kis fapipájára. Aztán szinte elröppent a nap, a délután. Este megvártam Verát és hazakísértem. Aznap éjjel, életemben először tengernyi újat és ismeretlent tanultam az életről, a szerelemről. Másnap egy szuszra kiolvastam Jókaitól Az aranyembert. Kincset, rangot, hatalmat, megbecsülést láttam felvillanni a szemem előtt a sorsomban. Aztán mást. Szigetet. Csendet és nyugalmat. Egy képet kezdtem dédelgetni magamban. Nagyon szerethető volt az a kép. Biztonságban éreztem magam. Vele. Elkezdtem nagyon szeretni az életet.