Köntörfalak

Az őszinteség bizony fájdalmas dolog. Megélni, beszélni róla, felismerni, hogy helye van az életünkben. Őszintének lenni a munkahelyen, a magánéletben, a baráti vacsorákon. Őszintének lenni ismeretlenek, idegenek előtt. Azt mutatni, ami van. Kimondani az igent, az ebből fakadó reakciók megítélése nélkül. Erre egyedül a gyerekek képesek. Mi, felnőttek már idejekorán megtanultuk hogyan cselezzük ki igazság sóvár énünket. Vagy mégsem?


Dyga Zsombor többszörösen díjazott filmjében erre az egyszerű kérdésre keresi a választ. A „Köntörfalak” a 2010-es filmszemlén szinte az összes fontos kategóriában díjazott lett, közöttük a legjobb rendezés, a legjobb férfialakítás, Arany-olló, és ami talán a legfontosabb, a közönség díját is megkapta. Mi ennek a hallatlan sikernek a titka? Sokszínű válaszlehetőségre van módunk, most vizsgáljunk meg egy párat ebből.

Ami talán a legfontosabb, hogy érthető és világos a rendező viszonya a filmjéhez. Természetes, vibráló alkotói képet jelenít meg, amiben persze alapvető fontosságú a nyersanyaggal való birkózás, a formai, esztétikai hitelesség. Dyga már egy új filmes generáció gyermeke, habitusa, magatartás formái az ezredforduló tájékán érkezett új hullámos rendezőkkel áll rokonságban. Pár név az azonosulás végett: Antal Nimród, Török Ferenc, Hajdu Szabolcs, Mundruczó Kornél stb. Ezek az alkotók már nem saját nyelvükbe, nemzetükbe-generációjukba szorult és szorított filmesek, hanem egy vibráló globalista nemzet világpolgárai. De nem identitás szintjén. Mert magyar mivoltukat, magyarságukat nem veszítik el, sőt új színekkel, elemekkel gazdagítják azt a szabad életteret, amit a korábbi generációk örök-letétbe hagytak náluk.

Tehát megállapíthatjuk, hogy Dyga szereti a filmjét, harcol annak hitelességéért. Zsombor sokrétű alkotó, általában nemcsak rendezi filmjeit, hanem a forgatókönyvet is maga követi el. Mondanom sem kell, hogy mennyi plusz energiába kerül mindez, de azt sem kell túlragozni, hogy ez milyen mértékben elősegíti az alkotó hitelesség érzetét, és egyben az adott alkotás egységes mivoltát. A Köntörfalak jó forgatókönyvet kapott. Sokat támadták ezt a forgatókönyvet, legfőképpen éppen a dialógusok stiláris elemeit. Némelyeknek szerkezeti, másoknak értelmezésbeli, logikai problémáik voltak vele. Nálam egyik érzet sem jött elő. Miért nem? Pontosan azért, mert olyan néző akartam lenni, aki tisztában van generációs sajátosságaival. Ez mit jelent? Hogy sokszínűek vagyunk, mások. Más behatások, ingerek értek minket, életkörülményeink, életutunk változó. Változatos. Jellemhibának tekintették a szereplők egyes nem életszerű megnyilvánulásait, a fő indok az volt, hogy voltaképp bábu, papírmasé figurákat alkotott a rendező. E véleményeket elősegítette az a lehetetlen vállalkozás, feladat, hogy Dyga a filmjét háromszereplősre alkotta, és ezen belül is egy térbe zárta őket. Ebbe a kontextusban tehát mindhárom szereplő egyszerre sokat van a színen. Mintha egy színi előadás képei peregnének a szemünk előtt. Térben és időben nem határolódik el egymástól a cselekmény és az egyes jellemek ütköztetése, az érzelmi fejlődés elemeinek stációja, megélése. Gondoljunk ebbe bele picit, milyen nehéz feladat elé állította magát a rendező. A minimális szintre hozva a térbeni mozgást, a maximum szintre emelni a szöveg, a színészi játék erejét. Emocionális halmazokat, energia köröket teremteni, felszínre hozni a három szereplő belső érzelmi kivetüléseinek mentális presszióit és szabadságvágyukat, abbéli mivoltukban, hogy őszintességgel jutalmazzák egymást ezen az estén, amikor egy adott helyen, időben összeköti őket az élet.

Ebben rejlik a film ereje igazából. Hogy ez a rendezői elképzelés végbe tud menni a vásznon. Nem lesz izzadságszagú a történet, az egyes elemek végül helyükre kerülnek. A sziklaerősnek tűnő köntörfalak mind leomlanak végül. Mint említettem korábban, a közönség is jutalmazta a filmet, nemcsak a szakma. És pont erre a kettősségre van szükség ahhoz, hogy felismerjük Dyga valódi szándékát alkotásával. A kemény és pontos dialógusok mögötti interperszonális kapcsolatok laza halmazát. Hogy ha megismerünk valakit, vagyis meg akarjuk őt ismerni saját valójában, akkor azzal önmagunkhoz lépünk eggyel közelebb. Ezt tehetjük sokféleképpen. Érdekből vagy őszintén. A megélési folyamat voltaképpen egy, de persze az érzelmi szintek változóak lesznek. Dyga elmegy ezeknek a folyamatoknak a forrásáig, az elejétől, a végéig nyomon követi ennek a megnyílás sorozatnak az útját. Sőt, kikényszeríti. Felszínre hozza. Indukálja, gerjeszti, majd magára hagyja, s így lesz önzetlenül önjáró. Miképp látjuk ezt a folyamatot megvalósulni a filmvásznon?

Zoli huszonéves, harmincas évei elején járó tanárember, nem a humán vonalon. Ezzel az attitűddel pozicionálja őt a rendező. Ő a film tragikus eleme, a szomorú bohóc, aki múltjának analitikus mivolta lesz az este egyik meghatározó eleme. Zoli özvegy, felesége négy éve életét vesztette egy ostoba balesetben. Jól éltek, szerették egymást. Kamaszszerelemből lettek házastársakká. Két gyermekük van, egy fiú ikerpár. Elek Ferenc játssza Zolit, pontosan értve a figura egyes jellemvonásait. Játéka nem túlzó, hanem természetes, befogadó. A három közül ez a legnehezebb szerep, hiszen itt többféle azonosulási ponttal kell megküzdenie a szereplőnek, de talán a legnagyobb mind közül jövőbe vetett hitének újbóli megtalálása. Játékát a zsűri a legjobb férfi szereplő díjával jutalmazta. Nem véletlenül, remek alakítást nyújt. Ismeretlen randevú partnerét Tompos Kátya alakítja. Kátya nagy tehetség, nagyon jó választás a szerepre. Minden elemében él a vásznon, vibrál körötte a levegő. De ez nem a dámák és a szexbombák képre álmodott vibrálása. Ez a természetesség himnusza. Kislányos mivoltát levetkőzve képes nővé, érzelmileg felnőtt cselekvő alannyá válni a film végével. Választott jelleme számára ez lehet a legnagyobb ajándék. Pár szó a szerepéről. Eszti huszonéves pszeudo-értelmiségi, tipikus esete a kallódó, értelmes huszonéveseknek. Furcsa mentális presszióban él a nála korban és tapasztalatban idősebb férfiak iránt, érzelemvilága zavaros, lelki alkata labilis, de egyben mégis valami erős küzdőszellem is jellemzi. Olyan típusú nő, akiről tudjuk, látjuk, érezzük, hogy a bántások kereszttüzében él, vagy önmaga által generálva, vagy a rossz felismerései, naivitása által, de azt is érezzük, hogy ezekből a csapdákból még idő előtt el tud menekülni. Egy gondolattal jellemezve: Nincs még kialakult világképe. Nem úgy a bátyjának, Gábornak. Gábor séf, sztárszakács. Jómódban él, jól keres, biztos az egzisztenciája, de ezért sokat dolgozik. A sok munkát lazítással, szórakozással oldja fel, a jelenben élve tölti el. Szakmabéli, értelmi, szellemi erőfölényét környezetére is kivetíti, a fele egy lakásban élő húga ebbéli zsarnok mivoltának egyik szenvedő alanya. Ez a rangsor, versenyszellem meghatározza kapcsolatuk egyes elemeit, érzelmi vonalaikat. Rába Roland alakítja ezt a nehéz figurát. Azért nehéz, mert nála kell azt a pontot a legjobban megtalálni, amikor az érzelmi telítettség kiegyenlítődik és békét köt racionális énjével. Voltaképpen a történet alapelemének egyes szálai nála futnak össze, az ő vállára kerül a legnagyobb teher, és ezt neki tovább kell cipelnie, mindezt úgy, hogy korábbi élete befolyással lesz újkori életére is. De ezt a gondot csak a sejtetés szintjén rakja a vállára végül a rendezői szándék. Gábor jellemében nincsenek világmegváltó szándékok. Zoli ebbe az élettérbe csöppen bele, a kissé balul sikerült randevú után, amit a lánytól kényszerített ki korábban. Esetlen, naiv, engedő és befogadó. Mindemellett érdeklődő és nyílt. Ez a kettősség, ami alapján Eszter számításba veszi, érdeklődni kezd iránta, mint ember, mint egy érdekes figura. A játszma voltaképpen itt veszi kezdetét. Az ösztönök elszabadulnak, a gátlások felszabadulnak, és idővel a három ismereten egymás történelmévé válik. Nagyon nehéz lenne csupán finom kameramozgással, stiláris elemekkel megoldani ezt a szituációt. Itt jön be a képbe az, hogy a filmnek saját atmoszférája keletkezik, a zene (fantasztikus hangulatot kölcsönöz a filmnek, igazi posztmodern városi etno-jazz), a lassított képmozgás, az arc közeli kameramozgás által. A rettentő történetet a szelíd holtterek, hátsó játék elemek stabilizálják. Olyan hangulatot keltve, hogy a dialógusok ki tudnak bontakozni, a cselekmény ösztönszerű mivolta meg tud valósulni. Tengernyi remek beállítás között válogathatunk, a tömörebb, egységesebb bevilágítás is elősegíti a feszült elemek tompítására hajló rendezői szándékot. Miért van erre szükség? Pontosan azért, mert ezek a jellemek önmagukért akarnak őszintévé válni egymás előtt. Lehet, egyes dikciós elemek kikényszerítettek lesznek, de az erre érkező reakciók már hitelessé tudnak válni. Ezért lesz a filmnek végül megoldása, ezért tud valamiféle ál-katarzis helyzet felé haladni. De feloldást mégsem kapunk, csak egy lehetőséget a javításra. Mert lehetőség mindig van, csak tudni kell élni vele. Remek film, egy pofon a sötét oldalunk felől, egy simítás emberi mivoltunkból. Mert mindkettő mi vagyunk, a jó is, a rossz is. Fontos, hogy elfogadjuk magunk ilyennek. Ilyen emberinek. Emlékezzünk a Kontroll populárisba hajló beharangozójára, és nyugodtan lepődjünk meg, hogy megint átvertek minket. Átvertek, hogy menjünk be a moziba filmet nézni. Az ilyen átverésekben mindig partner tudok, tudtam lenni. Most is. Legyetek ti is átverve, legyetek nézőtársaim, nézzétek meg Dyga Zsombor egyedi hangvételű alkotását.