Lopott szépség

Ki gondolta volna a huszadik század előestéjén arról az otromba tárgyról, nevezetesen a kinematográfról, hogy egyszer majd olyan szinten lesz életünk része, mint a saját érzelmeink, a vágyaink, szerelmeink? Mert ez történt. Eltelt egy évszázad, és kitörölhetetlenül beépült ez a szerelmetes masina az emlék áramköreinkbe. A hőskorban a mozi még nem volt szentély. Ugyan. Inkább cirkuszi látványosságra hasonlított. A filmesek csodabogarak voltak, jóravaló bolondok, félnótás bohémek. Szó sem volt róla, hogy egyszer majd a film művészetté válik, válhat. A mozgás érdekelte őket, a pillanatok megörökítése, az élet egyszerűségének celluloidra írása. Tudósításokat, koronázási ünnepségeket, bálokat vettek filmre, erre tódult a jónép. Aztán mégis szűknek bizonyult az a gyerekcipő, és a film elindult, saját, választott útján, hogy igazi felnőtté válhasson. Meghódította a világot. Felfalta, majd kiöklendezte. De sosem lakott jól. Szerencsére. Mert ez, azaz éhség, amitől működik, pulzál, él a dolog, most már századok óta. Persze, már a kezdetek óta hangos sírásók nyögdécselnek teremtett sírja felett, de azt a sírt ez idáig még megásnia senkinek sem sikerült. És maradjon ez még így sokáig.


Kérdezhetnéd, kedves olvasó, hogy miért is volt ez a kis bevezető, mikor a taglalt téma voltaképpen más vizekre evez majd? A válasz egyszerű. Minden művészet a folyamatosság szintjén él és működik. Az elődökből táplálkoznak majdan az utódok. Nemcsak az ő sikerességükből, hanem esetenként a hibáikból is. Vaskos köteteket lehetne megtölteni a film, mint művészet egyes ágainak részletezésével, jellemfejlődésével, széles eszköztárának bemutatásával. De én ezt nem teszem. Már csak azért sem, mert sem tehetségem, sem elég kitartásom nem lenne a dologhoz. Majd. Öregkoromban, a kandalló előtt ülve, finom bort kortyolgatva. Higgyétek el, éppen elég az, ha tudjuk, hogy a film több annál, mint amit az emberi elme képes befogadni és feldolgozni. De épp annyira kevés, hogy a hatás ne kerüljön el minket. Mert mi másért hozzuk létre alkotásainkat, ha nem azért, hogy lássuk annak gyakorlati és mentális hatás vonalait az egyes közösségeken? Bizony, ezen egyszerű gyarlóság vezérel minden alkotó lelket. Egyszerűen szembesülni akar teremténye rezonáns ambícióival az arra alkalmas vagy éppen alkalmatlan (mert erre is lenne példa bőven) kivetült térben és időben.

De térjünk a lényegre. Bernardo Bertolucci. Maga a nagy olasz gyarlóság. Ámde! Ne feledjük, itt egy kolosszálisan univerzális emberi gyarlóságról beszélek! Nem métely ez, még csak nem is bélyeg. Valamiféle kín, láz, hatalom, szenvedély. Megszállottság. Mit tehet egy ifjú olasz lélek egy költő apával és egy rendező atyai jó baráttal a háta mögött? Pláne, ha még tehetséges is? Választ. Szinte kérdés nélkül a kamera mögé áll. Bár genetikájában pulzál az irodalom, felismeri, hogy nem léphet apja nyomdokaiba.(Apja, Attilio Bertolucci az egyik legjelentősebb XX. századi olasz költő, irodalmár) Rendben, választott. A könnyebbik utat? Korántsem! Hiszen a másik vonal, a film, a rendezés és Pier Paolo Pasolini. Ez a három „P” betű a filmbarátok számára kellő magyarázattal szolgál arra vonatkozóan, hogy a fiatal Bernardo bizony pokoli nehéz feladat, életfeladat elé néz. Itt lép be a képbe a magyarázhatatlan rejtély”, a tehetség, a zsenikultusz. Mert az ifjú nem kallódik el, nem lesz belőle epigon, facsimile rendező. Egyéni stílust alkot, mind képi világban, mind a történetmesélésben. A többi már történelem. Botrány filmek, Oscar-díj eső, mély, impulzív alkotások, memoárrendezések. Egy hihetetlenül színes életpálya, és még korántsem járunk a végén, hiszen Bertolucci alig múlt hatvan éves. Rengeteg meglepetést tartogat még a számunkra, ebben egészen biztos vagyok.

És most beszéljünk arról a filmről, amit nem a „nagy” filmjei között tartanak számon, mégis olyan színt mutat magából, ami ezt az alkotást egyetemesen értelmezhetővé teszi. Mitől egyetemes egy alkotás? – tesszük fel a kérdést ilyenkor magunkban. Erre természetesen nincsen, és nem is lehet egyértelmű válasz. De olyan válasz születhet, ami már szólít, ami elvezet valahová. A „Lopott szépség” emberi nyelvre írt, képekben, érzelmekben beszélő és mesélő történet. A színhely Olaszország, ezen belül egy igazán mesés hely, Toszkána. Kinek le lett volna vágyálma egyszer elutazni arra a vidékre, a szőlőtőkék, az aranysárga dombok és mezők, a finom borok világába? Bizonyosan sokakban ébredt már effajta romantikus érzés. Bevallom bennem is, többször. Talán furcsának tűnik, hogy a színhellyel kezdem a film taglalását. Nem véletlenül. Ebben a filmben a tér és benne az idő szimbiózisban él, egységet alkot a történettel. A kettő nincs meg egymás nélkül. Hatás és ellenhatás. Annyi plusszal, hogy itt a sötét nem akarja minduntalan legyűrni a világosságot a kiegyenlítődés örök harcában. Pár szó a „történetről”. A tizenkilenc éves Lucy Harmon, amerikai diáklány látogatóba érkezik, a család (anyja korábbi) barátaihoz a nyári szünidőre. A táj nem ismeretlen számára, korábban már járt itt többször, de egy kisebb idő (majd négy év) már eltelt az utolsó ittléte óta. Ez pontosan annyira fontos, amennyire fontos lehet. Kislányként ment el innen, és fiatal felnőttként tért vissza. Hatalmas ez a különbség. Belső feszültség kínozza. Költő anyja, aki nemrégiben hunyt el, súlyos, de mégis édes titkot őrizve távozott az élők világából. A lány igazi apjának kilétét homály fedi. Csak annyi bizonyos, hogy e regényes falak között, ebben a bohémnak látszó kommunában van a legnagyobb esély arra, hogy kiderüljön az igazság. Már persze, ha ki kell derülnie. Mert ez csupán másodlagos a történetben. Egyetemes értelmezhetőségről beszéltem, és ehhez tartom is magamat. Mert a képi világ, az egyes dialógusok ugyan ráépülnek a kerettörténetre, de nem azt akarják elbeszélni. Azaz nem teljességében. Ezt megszokhattuk már Bertoluccinál, hogy az egyes fázis elemek képesek különválni a fővonaltól. Itt is ez történik. Világok futnak egymás mellett, de mégsem versenyezve. A szobrász, az író, a műkereskedő, a decens tévéműsort vezető olasz szépség, a léha fiatalok. Látszólag egy térben mozognak, de már a közben hullámzó idő más szemszögből mutatja őket. És ez a dologban a zseniális. Ugyanis jelen élethelyzetük alapján aposztrofálja, jegyzi, elemzi őket. Miért olyan fontos ez? Mert nem válik hamissá a történet, hanem megmarad abban a szelíd és őszinte vonalban, amitől az egész egyszerre elkezd működni, és az amerikai lányban feloldja a meglévő gátlásokat. Mert nyár ez, szerelem, érzelem, dicső és ujjongó örömmámor, az élet egyszerű himnusza. Mert bármit teszünk, jót vagy rosszat, köröttünk akkor is élet van. Valamilyen, valahogyan. Ez a szimbólum az, amit voltaképpen Bertolucci meg akar ragadni, elrabolni, „ellopni”, szeretni egy percre, csak egy pillanatra tartani még, ölelni, szeretni. Ezt a lehetőséget adja egyes jellemrajzai kezébe, szemébe, tekintetébe, érzéseibe, mozdulataiba. A nyitás lehetősége ez, a befogadás mögötti elfogadás egyszerű melankóliája. Pár szó a forgatókönyvről, a dialógusokról, az eljátszott szerepekről, karakterekről. A történet alapját Bertolucci írta, erre segített rá Susan Minot egy nagyon jó forgatókönyvvel. Hihetetlenül pontos, hihetetlenül precíz, mégis játékosan szárnyaló. Szabad és szellemes közvetlen szöveg született, nagyon szerethető a színészek előadásmódjában. Nem ad olyan eszközt a kezükbe, mellyel manírosak lennének, vagy esetleg önmaguk paródiájává válnának. A pontosan komponált harmonikus zenei világ Richard Hartley ízlését dicséri. Darius Khondji, a film operatőre, pontosan látta meg azt a képi világot, amely az egész film atmoszféráját alapvetően meghatározza., és amelyet Bertolucci világra álmodott alkotása születése közben.

És persze a színészek. Mind remekel. Mind nagyszerű választás. Talán, aki, vagy akik legjobban hozzák saját jellemrajzukat, az a két be nem vallott főszereplő, a fiatal és hamvas, élete egyik legjobb alakítását nyújtó Liv Tyler és a mindig remek, kiismerhetetlen tehetség, Jeremy Irons. Kettejük kapcsolata lesz az, amely mint egy zsinór, egy színes szalag, végigvezeti a nézőt a történéseken. De említhetném a kortalan zseni, Jean Marais emlékezetbe épülő játékát, vagy Sinéad Cusack maníroktól mentes, tiszta és egyszerű alakítását. Lehet kommerszebb vonalakkal, a szeretett Bertolucci-merészség elhagyásával vádolni az olasz rendezőt ebbéli alkotásában. De azzal semmiképpen sem, hogy nagyon szeret filmet készíteni. EMBEREKNEK. Bizony, csupa nagybetűvel. Lo ballo da soda, Stealing beauty, Lopott szépség, nevezzük bármilyen nyelven, ez a film kihagyhatatlan mindenki számára, sokszor visszanézős, merengős, álmodozásba ringató, felejthetetlen alkotás.