Régen szerettem annyira filmet, mint Nadine Labaki filmjét. Fura dolog, egy ilyen tárgyilagosságba hajló esszét ilyen szentimentális bevezetővel indítani, de ez az igazság. Persze, most a sztereotip tudorok biztos azzal vádolnak meg, hogy elbódít a kelet szépsége és titokzatossága, a fűszerek és selymek világa. És persze a gyönyörű arab nők. Ez egy pontig igaz is lehetne, de az után a pont után már csak merő kitaláció. Nem azért tartom Labaki elsőrendezéses filmjét remeknek és korszakosnak, mert a környezete uralja a cselekményt és a képi világot, hanem azért mert beszél hozzám, nyílt, szókimondó, ahol kell hangos és harsány, erős, érzelmes. És nagyon okos, művelt. Nem, nem akadémikus módon, hanem az élet, a mindennapi élet vonzó egyszerűségében. Karamell. Felforrósított cukor és némi víz. Negédes massza. Lüktető örömforrás. Lüktető fájdalomforrás, a film eredeti értelmezésében, ugyanis ezt az édességet a bejrúti nők epilálásra is használják. Talán a magyar nőkben is benne van ez a gondolat, ez a virtus, nem tudom. Jelen időben még nem volt szerencsém olyan hölgyhöz, aki ezt ilyen formán kipróbálta volna. De ez persze a felszín, induljunk a mélységek felé. Ritkán kezdek utolsó sorral, mondattal esszét, de ez a film ebben is formabontónak mutatkozik számomra. A befejező kép ennyit jelez: „Az én Bejrútomnak.” Ilyen egyszerűen. Szinte tárgyilagosan, kiemelve a lényeget. Ízlelgessük csak ezt a mondatot: „Az én Bejrútomnak.” Mennyire személyes mondat ez, gondolhatnánk. És mégsem. Ott van az a szó, az a városnév. Bejrút. Libanon fővárosa. Egy ország a Közel-Keleten, a Földközi-tenger keleti partja mellett, beékelődve az arab világba. Egy sokat szenvedett ország, sokat szenvedett fővárosa. Hatalmak és ellenhatalmak tengelyének feszülve, örök identitáskeresésben. Így, ugye mindjárt más a kép, más igazságok mutatkoznak meg Labaki egyszerűnek vélt mondatában. Nagyon okos mondat ez, nagyon őszinte. Egy olyan világban őszinte, ahol alapvető nehézségekkel néz szembe az, aki felvállalja, vagy vállalni próbálja vélt vagy valós eszményeit, érzelmeit, küldetéstudatát. Pláne, ha nő az illető. Egy férfiak által uralt társadalomban, sőt egy egész földrésznyi, évezredek óta uralt férfitársadalomban ez szinte lehetetlen. Nagyon kevés információ jön át Európába az arab nők helyzetéről a Közel-Keleten, de ami átjön, az mind azt mutatja, hogy még a modernebb arab társadalmakban is másodlagos szerephez jutnak csak. Ezt tudjuk, ez jelen van a köztudatban. Ami meglepő és nagyon vonzóvá teszi ezt a rendezői gondolatot, ez Labakit egyáltalán nem izgatja. Fontosnak tartja, de nem tartja fővonalnak. Árnyalataiban érzékelteti, de nem lovagolja meg, gyilkolja véresre a témát. Komolyan veszi választott mondatát: „Az én Bejrútomnak.” …ajándékozom ezt a filmet, ezt a történetet, fejezhetnénk be a mondatot, és igazzá is válna. Filmtípus rengeteg van, de a modernebb áramlatok leginkább a közönség és a művészfilm kategóriák kies talaján próbálnak meg evickélni vélt sikereik felé. Ne tagadjuk, és nem is érdemes, a Karamell ez alatt a kis idő, ami a film megjelenése óta eltelt, Libanon legsikeresebb filmjévé vált nemzetközi szinten. Tehát akkor ez egy közönségfilm, hiszen sok esetben a néptömegek sikere, az a konvenciók sikere általában. Mégis nagyon önző dolog lenne tőlem, ha egy kommersz, populáris vonalba sorolnám Labaki filmjét. Nem is teszem. Nekem ez a film a leg-ek szintjén jár, nem azért mert irodalmi értékű dialógusokat hordoz magában, még, csak azért sem mert hihetetlen operatőri trükkökkel operál. Pont ezek ellentéteként, az életet hozza közelebb, azt az életet, amire igazából az ember kíváncsivá tud válni, a hétköznapok hétköznapokon túli történetiségét. Ez a legfontosabb vonala a filmnek. Az ember leül a tévé, monitor elé, és vár valamit. Valami megszokottat. Ami persze lehet borzongató, erőszakos, ál-entelektüell, bármi egyéb baromság. De nem várja az életbe oltott valóságot. A humánumot, az érzelmeket, a kapcsolatrendszerek finom elvrendszerét, az arcok játékát, a színészi mimikát, az őszinteséget. Igen, a meglepőt várja, és meglepve tapasztalja, hogy nem akar meglepődni a Karamell nézése, varázslata közben. Mert élvezi a helyzetet, szereti a szituációt. Netán embernek, emberinek érzi magát a hétköznapok során magára vett vélt álarc köntösében. Tehát Labaki az életről mesél. Egyfajta életről. Mert élet több van, milliónyi megközelítésben tálalhatjuk. Persze a lényegi kérdésnek minden esetben ugyanannak kell lenni, de a tálalás lehet egészen más. A fűszer, az íz, a hatás. Korábban említettem, hogy ez egy elsőfilmes rendezés. Igen, az. És mégis profi, szinte hiba nélküli? – kérdezhetné a kétkedő filmnéző. Természetesen Labaki nem az utcáról sétált be a műterembe, a kamerák elé és mögé. Hazájában videoklip rendezésekkel tűnt fel és szerzett nevet magának, szinte az összes fontosabb libanoni sztár klipjeiben valamilyen formában részt vett. Aztán elindult, továbblépett. Mert több van, volt benne, Bejrút volt benne, a maga önző, mohó, mégis szerethető mivoltában. Beszéljünk a film történetéről, háttéréletéről. A film nőkről szól. Öt nő életét, mindennapját, harcait, érzéseit követhetjük nyomon. A címszerepben rögtön a Nadine Labaki által alakított Layale-val. Ő a középpont, a kulcsszereplő, de nem köré épül a történet, hanem eggyé válik a cselekménnyel. Mindegyik nő egy-egy újabb színt mutat, a rendező elképzelt pólusrendszerének tartalmi elemeit képezik. A központi helyszín maga Bejrút, ezen belül is egy nem túl felkapott szépségszalon a város szegényebbik felében. Itt él, alkot, munkálkodik az öt nő, szinte alig kimozdulva ebből a szilánkosra merevedett térből, mégis rengeteg távlatot nyitva a gondolati, érzelmi asszociációknak. Labaki miközben meséli történetét, végig a jelent éli, azt a kulturális, szociális viszonyt, ami ezt a térséget jellemzi, meghatározza. Rengeteg finom vagy éppen indirekt utalással él ebben az irányban, ezzel is színesítve az összképet. Ma, Libanon, mint az arab világ általában a tradíció és a modernizáció forgástengelyében él. Még léteznek azok az erkölcsi normák, melyek évszázadokon átívelve szilárd alapját képezték ezeknek a társadalmaknak, de a dogmatikus falak kezdenek leomlani, és a romokon egy új, egy nyíltabb világ épül. Ez persze egy hosszú folyamat és Labaki nem a feminizmus élharcosa. Sokkal több annál. Gondolkodó, érző lélek. Ahogy a sajtóbemutatókon, interjúkban nyilatkozta, a Karamell nem akar több lenni, mint ami, de annyi akar lenni, amennyivé tud válni a befogadó lelkekben. Külön érdekesség, hogy a film gerincét nem a profi színészek alkotta színészi játék képviseli, Labaki hosszú időt töltött el azzal, hogy a libanoni utcákon-órákon át csatangolva találjon rá szereplőire. Egyedül a rendőrt játszó Adel Karam „profi színész.” Ebből is látszik, hogy a színészet mennyire ösztönös és mindig képes a megújulásra. Ha nem így dönt Labaki, hogy „kimegy” az utcára és rátalál képzelt jellemeire, azzal azt az ideát cáfolta volna meg, amely ennyire hitelessé tudta tenni filmjét. Talán ez volt a legfontosabb döntés, amit hozott, és elmondhatjuk: nagyon jól döntött. Tehát, tessék Karamellt nézni, az elmúlt évek egyik legígéretesebb munkája ez, nem nagyszájúsága, horribilis költségvetése miatt, hanem azért mert emberekről szól, embereknek. Akár az első mozifilmek a film hőskorában. Nem mellesleg a férfi szem „szabadulásra képtelen” a rendkívül vonzó Nadine Labaki átható pillantása alól. A film megvásárolható DVD-n a „Kultúrsokk” sorozat egyik legújabb tagjaként. Legalább olyan élményt kívánok mindenkinek, mint amit én kaptam ettől a teljességében vonzó és vibráló alkotástól.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése