Keresés ebben a blogban

2011. június 5., vasárnap

À bout de souffle


Az ember mindig menekülni kényszerül. Hol az élet okozta fájdalmaktól, hol a saját vágyképeitől, illúzióktól, melyek hamiskás színben tüntetik fel a valóságot. A film is folyton menekül önmaga elől. A múltja elől. Hiszen, mint művészeti ág a folytonos megújulásra törekszik, máskülönben hamar önjáróvá válna, mechanikussá, kiszámíthatóvá. Sokszor emlegetnek porlepte tekercsekben rejtező filmeket elevennek, ma is életszerűnek. Godard alapművével is ez a helyzet. Több mint ötven év távlatából úgy lépnek elő a szereplők és a cselekmény az elárvult filmszalagból, mintha tegnap kezdték volna el a film forgatását. Ez persze a fellelt stílusjegyekre nem igaz, de a film elevenségére mindenképpen. A bout de souffle, magyarul, Kifulladásig. Godard a teljes kifulladásig forgatja filmjét. A hatvanas évek elején járunk, igazából az ötvenes évek végén. A nyugat már alapvetően magához tért a második világháború okozta sokkból, és a konstruktív magatartásformák, ideák felé halad. Az európai nagyvárosokban pezseg az élet, valami fiatalos láz keríti hatalmába a szíveket, minden él, virul, alkot, harsány és hangos. Párizsban is ez a helyzet. Városszerte dübörög a metró, hatalmas a zaj, autók tülkölnek szüntelen, színes neonreklámok fényesítik be éjjelente a várost. Ez a helyzet, ez a lét az egzisztencializmus alappillére. A mobilis társadalom, az aktív, cselekvő ember, mint alkotó, de mint termékének befogadója, fogyasztója is. Géniuszok sora ragadja üstökön ezt a problémát, Sarte-tól egészen Romain Gary világáig. És ezek az egymásba hajló elvek és gondolatok szinte az összes művészeti ág szintjén segítik, értelmezik egymást, már-már kifulladásig. Az ötvenes évek iránymutató stílusa az olasz neorealizmus volt. Vittorio de Sica, Fellini munkái. Valami lágy sejtetés és a drasztikus őszinteség különös halmaza alkotta ezeknek az alkotásoknak a törzsét. Ebből a francia újhullám, a nouvelle vague csak a filmezés őszinte mivoltát veszi át. Bár ez a stílus, szerkesztői elv vagy gondolat is a pontos, jelen idejű korba helyezi, pozícionálja magát, mégsem kér belőle teljességében. Szinte megtagadja azt, ironikusan, pamfletként kezeli. Godard filmje nem akar többet és jobbat mondani, mint azt, hogy az élet, amiben élünk: ilyen. A kifulladásig éljük, kiszívva az élet velejét, kiaknázva az életörömből fakadó lehetőségeket, gondtalanul, lazán, erkölcsök, társadalmi elvárások nélkül. A történet szinte lényegtelen, nem megy különösebb mélységekbe. Ha az ember ott állna a párizsi forgatagban, éppen akkor, amikor a film készült, maga is százszor lefilmezhetne hasonló jeleneteket. Michel Poiccard huszonéves, kisstílű gazember (Jean-Paul Belmondo felejthetetlen alakításában). Lételeme a bűnözés vagy inkább a társadalmi konvenciók elutasítása. A mának él, a holnap valójában nem érdekli. Vannak érzelmei, de azokat alapvetően megtartja magának. Szereti a mozgást, hogyha történik valami. Az unalom fárasztja. Ez a pillanatnak élés és a pillanatok megélése voltaképpen a film üzenete is egyben. Az üzenet értéke abban rejlik, hogy mindig történik valami, vegyünk részt benne, merjünk szerepet vállalni a történésekben. Legyünk cselekvő része az életünknek. Ki így, ki úgy. Godard választott főhőse együtt halad sorsával. Már a nyitójelenet harsány, mozgalmas képe és a laza dialógus előrevetíti, hogy ebben a régi elveken alapuló francia társadalomban Poiccard csupán megtűrt személy lehet, esetleg alvilági figura. Netán provokatőr. Ez a feltevés ebbéli olvasatában helyesnek bizonyul. Egy előre be nem tervezett action gratuite során Michel rendőrgyilkossá válik. Így a korábban megkezdett életszínű játék egy üldözött státuszba sodorja a főhőst. A régi világa, a felhőtlen, könnyű lét ettől a pillanattól kezdve egy ideges, kiszámíthatatlan létformává silányul. Persze, az álmai és az élet gyorsasága még viszik tovább, de a végjáték érzete minden elkövetkezendő pillanatra rányomja bélyegét. Godard főhőse én-képe alapján pozícionálja és mutatja be a többi szereplőt. A legfontosabb, vagy az, aki végül a legfontosabbá válik az a Párizsban élő amerikai barátnő, Patrícia lesz. Patrícia is az új kor gyermeke, de identitása, neveltetése révén mégsem azonosul egészében Poiccard és a párizsi bohémek pillanatokra épülő világával. Erős, határozott jellem, biztosan uralja nőiessége révén a körötte felbukkanó férfiak emocionális megnyilvánulásait. Mégis, valahogy ebben a sematikus sodródásban, amiben ez az újkori társadalom örömét leli, őt nem túlzottan lelkesíti. Sokkal összetettebb jellem, mint Poiccard felvázolt figurája. A csodálatos szépségű Jean Seberg megkapó alakítást nyújt ebben a szerepkörben. Voltaképpen ez az eltelt ötven az ő félszeg, dacos, kisfiús mosolyát őrzi, szinte mindannyiunk képzelete elsőre az ő által betöltött képkockákat hívja elő a tudatából, ha erre a filmre gondolunk. A Godard – Truffaut szerzőpáros végig egyenes nyomvonalon halad, alig tesz kitérőt egy-egy érdekesebb snitt, mellékcselekmény miatt. Az eredeti szándékuk szerinti lineáris íven haladnak. A Nouvelle Vague abban volt zseniális, hogy az életből merített újszerű képeket, mind a kép, mind a szöveg szintjén értelmezni tudta, és a szövegben rejlő mélységi gondolathalmazokat értelmileg és érzelmileg telített képekké varázsolta. Mindezt a mozgás, a haladás, a korszerűség szellemében. Ennek az elképzelésnek bemutatkozó darabja Godard máig egyik legnépszerűbb remekműve, a Kifulladásig. Sok filmről órákig lehet beszélni, értekezni, megvizsgálni, kutatni ezernyi aspektusból. De ez a film, ez a stílus nem erre született. Ezt nézni kell. Méghozzá lazán, elvárások, behatások, konvenciók nélkül. Mert, talán ilyen lehetne egyszer, valamikor, ez az öncsalásokra épülő, képmutatásokkal teli, mégis szabadnak hitt modern életünk.

 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése