Egyszer

Egyszer. Egyszer mindenki rátalál az igazira. Arra, akit neki szánt, neki teremtett odafent a Jóisten. Legalábbis az esély megvan rá. Egyszer mindenképpen. De lehet, hogy egyedüliként. Mindenkinek más az igazi, de egyben mindenkinél egyezik, még pedig abban, hogy valami teljesen mással találkozik, amikor azzal az emberrel, a választottal kapcsolatba lép. Szerelem sokféle van, gyorsan lángoló, majd hirtelen kihunyó, lassan ébredő, utána homályba foszló, tartalmas és tartalmatlan. De az igazi az más szerelem. Az kapocs, ajtó, híd, ablak a világra. Olyan történet, ami mellett nem mehet el az ember, mert egyszerűen képtelenség. Zsigeri, önző, de egyben a végtelen magasságba emelő érzés.

John Carney 2006-ban mozikba került filmje, az "Egyszer" (a 2007-es amerikai Sundance fesztivál közönségdíjas filmje) ezt a problematikus érzéskört vizslatja. Egy olyan pontos és precíz szögből, ami a filmet teljesen egyénivé, egyedivé teszi. Ugyanis a történet elemi szálát folyton bizonytalanságban tartja, csak sejtetésekkel él, miközben a felszínen egy aktív, néha passzív érzelmi dráma részesei vagyunk. A "Fiú" (Glen Hansard) utcazenész, főállásban porszívókat javít az apja műhelyében. A "Lány" (Markéta Irglová) cseh emigráns, a múltja elől szökve keresi új életét kislányával és anyjával az ír fővárosban. Egészen banális történet ez, mert persze megismerkednek, mert persze azonnal érdekesek lesznek egymás számára. De. És itt most ez a, "de" nagyon fontos. De nem úgy, ahogy nyitott, ismerkedni vágyó embereknél szokás. A lány azonnal tisztázza a helyzetet azzal, hogy a fiú felhangzó dalában a volt szerelem emlékét keresi. Rátapintva a lényegre, egyből előtűnik, hogy a dal alanya egyáltalán nem silányult emlékképpé, nagyon is valóságos. Az érzések is, amik a férfiban bujkálnak. Így épül fel az a konvex sokszög, ami a film végére egy olyan egymásra rakódott halmazokat képez, ami lehetetlenné teszi az objektív valóságot. Mert persze a lány sem független. Sem érzelmileg, sem törvényileg. De az érzései ugyanazon a szálon futnak, mint a férfié, a bizonytalanság nemtelen vonalán. Nehéz egy nagy szerelmi szakítás vagy szakítópróba után nem az elhagyott, otthagyott társra gondolni. Szinte lehetetlen. Carney nem is teremt ilyen csapdahelyzetet főhősei számára, emocionális flashback képek által hívja elő a tudatukból a tartalmi szálakat a volt szerelemmel. Volt, van, lesz? Szinte egyik sem egyértelműsíthető, mindegyik eldöntendő kérdés. Ha szerettem, ma már miért nem, ha most nem szeretem, akkor miért gyötör, ha újra tudnám szeretni, talán minden másképp történne. Nincsenek bevált ideák, típusok, kommersz élethelyzetek. Minden szerelem, minden szakítás más erőforrásokból építkezik. Persze, ez egy szép trükk is lehet a rendező részéről, hiszen választott főszereplőin lehetetlenség nem látni, hogy az Isten is egymásnak teremtette őket. Rezonálnak, hullámoznak, vibrál a kémia, könnyed az egymás közti beszéd, a kommunikáció. És mégis elbeszélnek egymás mellett. A miértre nehéz feleletet találni. Talán félelemből. Talán a múlton merengő vágyképek miatt. Talán a kimondva- kimondatlan "nem illünk egymáshoz" félelme miatt. A történet szempontjából ez a leglényegesebb szál. Miért nem lesznek egymásé, ha minden esélyük meglenne egy jól működő kapcsolathoz? Szavak helyette erre a zene válaszol. A fiú tehetséges zenész, persze, utca zenél, mert most ez jutott, de jóval tehetségesebb ő ennél, remek dalokat ír. Néha, az érzelgősség határán lavíroz, de alapvetően ezek jó számok. Mit jók, nagyon jók. A lány remekül zongorázik. Az apjától tanult még odahaza, Csehországban. Ő is ír, vagy próbálkozik dalok írásával, de még nem jár ebben annyira mélyen, mint a srác. Neki kislány van, akit el kell tartania, a megélhetés számára elsőszámú fontossággal bír. De tetszik neki a srác. A srác lelke, tehetsége, ösztöne, naivitása, jelleme. Ezért melléáll. (Nagyon karakteres és nyílt a nőtípus, pontosan erre van itt szükség. Igazán szerethető lélek.) Együtt, egymást segítve valósítják meg a férfi tervét, azaz egy stúdióban, komplett zenekarral, profi körülmények között felvenni pár dalt. Voltaképpen egy demo-t készítenek, amivel szerencsét lehet próbálni Londonban, egy esetleges zenei karrier nyitányaként. A zene az a szál, amely összetartja, egybekovácsolja lelkileg ezt a két nagyon embert, ezt a két nagyon szerethető figurát. A filmnek bája van és naivitása, de még nem lép túl a giccs felé hajló határon, megtartja őszinte, természetes mivoltát. Nagyon köszönhető a két főszereplő őszinte, önfeledt játékának. Könnyű nekik, mondhatnánk hiszen Glen és Markéta a való életben is egy párt alkot. Ha van miért irigyelni férfit, akkor én teljességgel irigylem Glen Hansard-ot, hogy egy ilyen nőt tudhat maga mellett, mint Markéta. De ez csak egy röpke kitekintés a valóságra, és persze nem kell komolyan venni, remek párost alkotnak, mind a filmvásznon, mind az életben. És milyen furcsa, vagy talán csak egyszerű természetesség, hogy a filmen zeneszerzővé avanzsáló színészek, az életben is e szerepüket gyakorolják. Nem véletlen tehát az a zenei díjeső, amivel ezt a filmet jutalmazták. Markéta Irglová és Glen Hansard a "Legjobb eredeti filmdal" kategóriájában Oscar-díjat kapott. Nem semmi. De ki érdemelné meg ezt jobban, ha nem ők. Csoda zenét írtak a filmhez, ez a hallgatag ír fickó, és ez tinédzser nimfa, bele kell halni, annyira tehetségesek. De hagyjuk a kitekintéseket, térjünk vissza a filmhez. Van itt nekünk két tökéletesen egymáshoz illő ember, két boldogtalannak tűnő szerelemmel. Egyik szerelem sem lezárt, és ez a nyitottan hagyott múlt okozza a két ember problematikáját. Carney ugyan próbálja elvinni a helyzetet egy olyan térbe, ahol az e két ember ki tudja, vagy ki akarja mondani egymásnak (talán félelemből), hogy egyáltalán nem illenek egymáshoz, és egy ilyen jól működő barátság-félét az ember nem ront el egy vagy kétórányi érdektelen szexuális aktussal�De ekkor már minket, a nézőt megfertőzi az a hittel teli láz vagy vágyálom, hogy ez nem lehet így. Ennek a történetnek folytatása van. Így nem érhet véget. De, így ér véget, félelemben, talán hitben, hogy az igazi csak egyszer jön el az ember életében, és ezt fel kell ismerni. Ők felismerik egy módon. Talán nem a legjobb mód a néző szempontjából, de az élet valóságának tényszerűen, tárgyszerűen megfelelve. Mert az Igazi csak egyszer jön el az ember életében. Csak nem mindegy mikor. Azt hiszem, sokkal inkább a kicsodán van a hangsúly.

Én hiszek a szerelemben, az összetartozásban, annak, hogy két ember közössé váló életében egyszer csak helyére kerülnek a dolgok, megszűnik a kapkodás, a káosz, az őrjítő idegenség. Talán a "Fiú" is hisz benne végül, azért veszi meg azt a zongorát, talán a "Lány" is hisz benne végül, azért játssza el azt a melódiát messze kitekintve az ablakon. Talán még sincsenek annyira távol egymástól, mint azt amennyire gondolták. Talán a lány saját nyelven adott szerelmi vallomása (Miluju tebe) elér ehhez a polcról képtelen egy kurva szótárt leemelni fazonhoz. Én ebben hiszek, még így, a filmben befejezetlen, csonkán, kurtán, happy end nélkül is. Mert mi másban, ha már ebben sem? A film kötelező darab mindenkinek, aki a lelke helyén nem visel álcát, nem cipel mázsás köveket. Az "Egyszer" tényleg elbeszéli azt a történetet vagy történést, amire mindannyian vágyunk az életben, minimum egyszer, mert létezik olyan, hogy Igazi. A film eredeti nyelven nézendő, feliratozva, mert az úgy jó.