Csillag-labirintus

Ha eltévednék a Tépelődés Mocsarában, te irányt mutatsz
Ha azt mondom, nézd milyen kicsiny a világ! Te mellém állsz,
és máris óriássá nemesednek bennem a dolgok,
azok a foghatatlan pontok, ami Te vagy, ami Én vagyok
a Mi nélkülünk Világ olyan semmi már, én is hallom,
hallom az érzékelés szavát, mint földön túli lélek,
mint egy valamikori, atavisztikus homályba vesző gyík-király
ki tudja, amit beszél, por, hamu, lebegő füst, de belül
rendületlenül forr az üst, lobog a szellem és a lét,
s még hogy kér a nép, s benne Én, egyenetlen lélek,
szánj meg, ha akarsz, de iszonytató mód fáj bomlása az éveknek,
amik nélküled telnek, melletted, észrevétlen, lényegtelen, súlytalan
„Ó, hát miféle anyag vagyok én, hogy pillantásod, metsz s alakít?”
Formál, lázasan űz tovább, nem fáradni, csak menni, menni már…
Odaát rád is csoda vár! Csoda, mormolom magamban, s újra
nekilódulván fogam közé szisszentem erős szavad sosem lankadó igazát
mert nincs iga, és járom sincsen, mert nem rab az, akiben fárad a lélek,
csupán csüggedő, lelkességre vágyó mihaszna, hasztalan, de szívében nemesb,
mint más ezernyi torz lélek, mert, ha beszél, ha szól, Téged véd meg,
így jut egyre mélyebbre, kínok és intrikák, ármányok ködén, oda, ahol
már a pokol tüze éget, ahonnan már nincs visszaút, csak, ha vissza nem nézel,
ahol mindig előre hallik a felelet, s utóbb a szó: Védj meg!
Két engedetlen lélek, kettő tenyérnyi rezdülés, kettő piciny süllyedő hajó
merre kellene menni végül? Mi az igazi irány, merre volna élni jó?
s ha, élni jó, akkor mégse mással tán, születő napfény ásítozik
egy körúti, százrét szabdalt aszfalt lábnyomán
örökbe termett ez a vonzalom, s nem vágja sem szablya,
sem kard, sem tőr, nem öli méreg
mert sosem ez volt a lényeg, sosem ez tett naggyá bennem Téged,
hanem ez a pár kicsinyke szó, ez a mondatszerű végzet:
‎"Pontosan tudod, mit csinálok. Mindent."
Kell, hogy legyen háza valahol a reménynek.