Vonzalom

A szupermarket már záráshoz készülődött, csak egy pénztár működött, de mivel egyáltalán nem volt sor, elégnek mutatkozott kiszolgálni a boltban alig-alig lézengő vásárlókat. Olyannyira elég, hogy én és a férfi alkottuk csupán a sort. Szenteste lévén ez nem meglepő. Nem itt kellene nekünk sem lennünk. A pénztárosnak sem, sem a takarítónak, az unott álmosságot színlelő biztonsági őrnek is otthon lenne a helye. Melegben, békességben, gyertyafényes boldogságban. De mégis itt vagyunk. Az én kosaramban némi élelmiszer és csokoládé, a férfi kosarában csupán egy üveg bor. Egy üveg minőségi bor. Nem is gondolnám, hogy valami lőrére ácsingózna, alapvetően az egész férfi minőségi benyomást nyújt. Tudom, ez klisészerű és nagyon formai, de így van. A pénztárosnő meg is nézi magának. Lazán huppan a ronda gumiszalagra a bor, a férfi ápolt, finom ujjával kissé még gurít rajt, hogy ne kelljen oly nagyon tekernie alant a pedált a kasszában lévő nőnek. Látom a nő arcán a mosolyt az önzetlen kedvességtől. Kevés ilyen mosolyt adhat, kevés ilyen mosolyt kaphat. Csókszín rúzstól maszatos ajkát összepréseli, csücsörít kissé, úgy keresi a vonalkódot a terméken. Titokban, szerintem meg is szólalna, hogy milyen jó választás, a múltkorában ő is efféle bort vitt ajándékba Dani unokaöccsének a diplomaosztó bulijára, de mikor ideér gondolatban, elszégyelli magát, és újra tisztes szupermarket dolgozói etikai morált erőltet arcvonására. A minőségi hím még egy doboz cigarettát is kér a kasszás nő feletti suta cigarettatartó rekeszből, érdekes mód egy édeskésebb, nőiesebb ízt. Lehet nem magának. Otthonra az asszonykájának, barátnőnek, szeretőnek. Ki tudja. Mindenesetre a pénztárosnő szemében újra éteri fény gyúl, s lelkendezve, mámoros testbeszéddel csúsztatja a férfi kezébe a cigarettát. Az úr megköszöni a kiszolgálást, fizet és távozik. Én jövök a sorban. Én már újra az unott, fancsali képű, naponta tíz órát dolgozó nőt kapom vissza, aki a kenyérről képtelen leolvasni a vonalkódot, a csokoládénak meg megtörik a sarka, úgy vágja bele a megvásárolt árucikk elpakolására kiképzett rekeszbe. Hiába, a fantázia csodákra képes, a realitás meg felülírja a csodákat. Lustán szatyromba pakolok, és egy melengető pillantással búcsúra vált tekintetem, kézcsókom, viszlát, vigyázzon magára, szeressen, álmodjon sokat. Boldog karácsonyt, Bon Hiver! Bárcsak meghallaná e csendes, érzékeken, érzelmeken túli kedvességet.

Szenteste van, így minden sokkal csendesebb és nyugodtabb. Már a metró sem jár, kora délután befejezte körös futását a mélyben, a villamos is aludni tér, aludj el szépen… Még korán van lefeküdni. Most jön a Jézuska. A fényes szárnyú angyalok. A fa alatt az ajándékok. A boltból hazafelé indulok, ma egymagam karácsonyozom, nincs kedvem kicaplatni anyámékhoz, és különben is, már napokkal ezelőtt el és megterveztem, hogy így lesz. Hogy számomra ez a nap is olyan lesz, mint a többi. Szép dolog a felnőtt lét, a szabad akarat, sok mindent el tudunk úgy hitetni magunkkal, hogy igazságnak tűnjön. Ha működik, az jó, és így majd nem fáj annyira, hogy ez valahol mégis egy piszok öncsalás. Mindegy, karácsonyfám van, ajándékom van, csokoládém van. Nagy baj nem érhet. Majd nézek tévét, vagy olvasok, vagy folytatom a munkát. Ki tiltja meg, hogy hazafelé menet… De, mindegy is. Különben jól élek a világban, vannak barátaim, jó emberek, jó lelkek. Szerető család vesz körül, anyámék és nővérem családja. Nővérem családjában két apró kisded, kettő csöppnyi leánygyermek. Édesek és ártatlanok. Bár, egyedül élek, és ennek igen hosszú ideje már, nincs okom panaszra. Igazán nincs. Sok ember úgy él, hogy az élete árnyoldalában fellelt hibáit felnagyítva, beúsztatja tudatába az önmagától és a sorsától való félelmet. Én nem így teszek. Elfogadom, ami jár, s nem küzdök azért, ami, még ha birtoklom is egy ideig, sosem lehet enyém. Mint például az előbbi férfi. Mert őt biztosan tudnám szeretni. Biztos remek ember. Humoros, vicces, emellett művelt, értelmes, jó társalgó, szív ember. Szereti a zenét, a művészetet, kedvence többek közt Bach és John Lennon, gitározik is, esténként kis klubokban lép fel zenekarával, amely együttesben persze mindenki olyan, mint ő. Mind fantasztikus ember, és ha megszólal a zene, az igazán zene. Dzsessz. A férfi zenélés közben inkább ül, egy kis fekete körszéken, ami igazából egy ócska bárszék, és a sajátja. Erre ül esténként, lába a földet veri, a gitárt combjára veszi, cigarettára gyújt, és dallamra vált lelke. Néha szólózik is, de nem szívleli, az egységre, az összhangra törekszik. Játszani szeret, nem versenyezni. Ha randiznánk, akkor annak valami ilyesmi előszele lenne, hogy: Egy könyvesboltban futnánk össze, csak úgy véletlen, ő is, én is munkából hazafelé menet, aztán szóba elegyednénk, hm, önnek sincs még meg az új Esterházy Péter könyv?, stílusban beszélgetnénk, aztán elkérné a számom, felhívna, jó étterembe vinne, finom étellel, itallal kínálna, nagyon sokat és jót beszélgetnénk, ahogy ez az értelmes felnőtteknél szokás. Utána meg történne, ami ilyenkor történi szokott. Sötétben, gyertyafényben. Remek lenne. De nem lennék belé szerelmes. Ahhoz ő túl jó. Túl szép az idea, az álom. Egy álomba nem szeret belé az ember, már akinek egy csöpp kis esze van. Nem bizony, megtartja az ideát a saját elérhetetlensége teljességében.
Az áruház csupán öt percre van a lakásomtól. A belvárosban lakom, megszoktam, hogy hamis fények, és negédes szimbólumok közt telik időm. De, azért sokan szeretjük ezt. Még ez a műviség is szebb, mint az itteni viszonyokhoz sivárnak tűnő peremkerületek tucat épületei, tömbösített lakó barakkjai. Ó, itt az Ó utca, lassan hazaérkezem. Közben elkezd szállingózni a hó. Szinte jó. Szinte szép. Milliomnyi fehér pehely csendben vállamra ül, csizmám alatt taposom névtelen, nemtelen törtfény arcuk. Gyilkos vagyok, de nincs áldozatom. A lakásomhoz közel van egy remek kis hely. A Zsakett. Persze, nem olyan elegáns, és úri, mint a ruházat, aminek nevét viseli. Törzsközönségét a helyi kommuna alkotja, nyugdíjba vonult egyetemi tanárok, rektorok, volt jogászok, bírók, sportolók, netán politikusok. A kocsmában mindenki megfér egy asztalnál. Ha nem, odébbáll, vagy a többiek odébb állítják. Így megy ez. Szép szabály, jó szabály. Hulljon, akinek hullnia kell. Például a hónak. Gyönyörűen szárnyal az éj tejszín ködében. A levegőt szinte harapni lehet, tiszta és nyers, nincsenek most autók, járművek melynek gyilkos gázuk beszennyezné a lég egén fakadt természetszerű tisztaságot. Érdekes, nyitva a Zsakett. Pedig, ha feljebb nézek, a házak, az ablakok csendje felé, szinte látom, ahogy rózsaszín gyermekarcok az édeskés csengettyűszóra betáncolnak a jó meleg szobába, a Jézuskát keresve, de lopva már a karácsonyfa alatt felpakolt ajándék halmokra sandítanak… Mennyi önkínzás, ének, szeretném, ha szeretnének… Savanyú a szőlő, forr a must. Most. Vagy bennem soha? Ki tudja. Legalább annyira nem ismerem magam, mint ahogy öncsalásként élem meg azt, hogy másokat ismerek. Hogy én nem csalódok. Nincs azaz Isten. Piszok jó emberismerő vagyok, az ám! A múltkor is ugye, amikor a Hajni meg a Csaba összevesztek, ki robbantotta ki a balhét? Igen, én. Mert Csaba csalt. Megcsalt. Hajni meg a legjobb barátnőm, hát, nem érdemli meg? Hogy aztán ő is utána visszaadta a kölcsönt rendesen, és tíz meg húsz krapekkal hempergett szinte egy időben? És? Volt, aki tudott a másikról, volt, akit ez nem is érdekelt. A Hajni fair játékos, én szeretem. Csaba meg egy szemét. Meg is érdemelte. Aztán meg, hogy caplatott Hajni után! Mint egy pincsikutya. De Hajni tartotta magát, ügyesen, szépen, ahogy a csillag megy az égen… Nőként így érdemes. Egy pontig. Februárban lesz az esküvőjük. Én leszek a tanú. Állítólag Csaba maga kérte ezt. Nem tudom, hogy ez mennyire vértanúsága jele, vagy mennyire őszinte, de állítólag jót tett neki ez a méretes kataklizma. Úgyis a Himaláját verdeste az egója, mondja ezt Hajni, aki maga is, az említett időpontban szépen megmászta a Csomolungmát.

Itt a Zsakett. A Zsakett. Nyitva, mint az aranykapu. Még be is sétálhatnék rajta. Valami zene is szól bent, mintha engem szólítgatna. Rajta, rajta. De nem. Szenteste van, biztos zártkörű a buli, privát. Nem kellek én oda. Megyek haza, csokoládé, lábpóc, tévé, könyv, macska, fahéjillat. Az orrom a kirakatüvegnek támasztom, úgy kémlelem a benti félhomályt. Az üveg hideg, mint a jég. Leheletem kis olvadó kört képez rajta, a jégvirágok szám és szemem elől arrébb libbennek. Elém tárul a valóság. A megdöbbentő valóság. Egy zenekar játszik odabent, a terjedő füst glóriát képez fejük felett, arcukon jóleső izzadság. Négyen vannak, mégis olybá tűnik, hogy egy egész világ, s benne „Univerzumféltő” gonddal óvott misztériuma van jelen itt. Boldognak tűnnek. Felelőtlenül boldognak. Mind, egytől-egyig. A nagyhajú, rőtszakállú dobos, a langaléta, kölyökképű basszusgitáros, az apám korú bőgős, aki az énekes is egyben, a klarinét virtuóza, aki egy igazán bolondos figurának tűnik, a gitáros, aki… A gitáros, aki a férfi az áruházból. Egy fekete körszéken ül, a combján lüktet hangszere, szájában cigaretta lóg, kis aranyvégű széle jelzi felém, édeskés, nőnek való illatát. Látni látom őket, érzékelem térben alakjuk, de a hangok nem jutnak el hozzám. Csupán foszlányok, intermezzók és improvizációk. Mégis nagyon szép ez a pillanat. Melengető. Öregkorban is emlékezős. Itt van pár férfi, akik ahelyett, hogy otthon megülnék a karácsonyt, inkább lejönnek egy füstös bárba zenélni, együtt lenni. Ennyire magányosak volnának? Nem tudom, de nem is érdekel. A maradandó pillanatoknak értékük van, és ezt nem szabad elrontani klisészerű beidegződésekkel. Nem lenne fair, az élettel, a sorssal szemben. Megírta a sors valaha is azt, hogy legyen karácsony? Jó, valami talmi, felvett póz szerint igen, de az „itt és most”-ban vajon nincs lehetőségünk ezt felülbírálni? Mást gondolni helyette?
A férfit nézem, az áruházból ismert férfit. Farmert, nyomatos pólót, fekete zakót és barna bőrcsizmát visel. Fején Borsalino kalap. Ez az áruházban nem volt rajta. Biztos fellépő ruhatárának a kelléke. Piszkosul jól áll neki, ez egy szép és kívánatos férfi, be kell, valljam magamnak. És így, a félhomály még vonzóbbá teszi, már-már misztikusan erogén mód hat rám szexusa. Furcsa. Már nem is a pillanatról fantáziálok, hanem róla. Vagy pont ezt jelenti ez a pillanat. Hogy gondolnom kell rá, róla, őérte, őmiatta. Mert ő egy lehetőség, egy esély. Vele le lehet cserélni a tévét, a csokoládét. A macskát nem. De mégis egységet mutat az érzés, hogy ez a férfi kellemes társalgó, szereti a zenét, a művészetet, kedvence többek közt Bach és John Lennon… A hátam mögött elhúzó kismotor hangja ébreszt fel ebből az édeskés álomból. Kereke megcsúszik a síkossá vált úttesten, és vezetője az uralmát vesztve a járgánya felett egy hó köpenybe bújt autó motorháztetőjén landol. Nagyot puffan, de kutya baja. Óvja a hó. Szitkozódva újra motorra pattan, és még nagyobb gázt adva neki, elhajt az Ó utca Ó-ságos magányában. Én is így teszek, közben fogadkozom magamban, hogy majd bedobok a Zsakettbe egy cetlit, névvel, telefonszámmal, hogy ez a Borsalino kalapos nyolcvan kiló sárm azonnal keressen meg és fel, és udvaroljon, legyen kedves és megértő, mert én az tudnék vele lenni. Miközben ezek a jóféle gondolatok járnak bennem keresztül és kasul, a tört szélű csokoládé csendben kezembe úszik, fóliája a semmibe röppen, és az édes finomság utat talál számhoz. Belga. Minőségi, mint minden az életemben. A vágyaim, az álmaim, a harcosságom, a hitem. A férfiakhoz való viszonyom. Bár, ne lenne ennyire az, ilyen iszonytatóan valóságos. Megállok a ház előtt, egy percre, egy pillanatra. Az eget kémlelem. A végtelen hóesést. A piciny szobákat, a fehérlő zsalugátereket, a fel-felvillanó fényeket. Leveszem kesztyűm, élvezem, ahogy a hideg átjárja ujjpercem, mintha apró akkordok szaladgálnának körmöm hegyén. Kezem, arcom elé emelem, egyre közelebb, szinte már érintem. Aztán érintem is. Finom és meleg. Melengető. Tenyerem, szinte önmagát életre keltve, egyre lejjebb vándorol, elhagyja szemem, orrom, szám… Aztán a száj mellett, az egyik pofazacskóm gödrében megpihen. Játszik az éledező borostával. Karácsony van, két napig nem lesznek nyitva a boltok. Elfelejtettem borotvapengét venni. Szép szakállam nő az ünnep alatt. Férfinek lenni isteni kegyelem. Elveszem arcom elől a kezem, a kesztyűt újra felveszem. Kettőt lépek, az otthon illata, mint füstben úszó vágy, elmém csendjében éledez. Ki vár rám vajon otthon? Kiálts rám vágy, és fölkelek