Jótékony füst

Tengezer nehezen, kábán, fásultan ébredt. Nem tudta hol van, nem tudta kivel. Nem is érdekelte. Élvezte, hogy itt van, hogy még mindig részeg, hogy szeretik. Élvezte, hogy van. Józanító mámor nem létezik. A mámort azért szeretjük, mert szertelen, mert naiv, mert édes. És mert csaló. Igazi Trójai faló.
Tudta, hogy nincs egyedül, mégis furcsának találta a csendet. A csendben tisztán hallotta lélegzetvételét, tüdejét ahogy sípol, sziszeg, kerreg és berreg. Még a bagófüst illanásának is hangja volt. A szájból, ahogy karikaként illan, szinte dalnak tetszett. Füst sanzon. Ta-dam-ta-dam. Jöhetnének már a többiek, meghalok unalmamban. Ezt abszolút komolyan gondolta. Hallott már ilyenről. Mármint, hogy egy fószer belehalt a magányba. Mit egy, egy egész tucat, lehet százak, ezrek. Olyan végtelen a történelem. Meg van, hogy lemerül az elem, meg lehet ezt érteni. De ő nála még nem kell elemcsere, ő egyszerűen unatkozik.
Unatkozik, mert fogyóban a cigi és nincs sör, vagy egyáltalán, semmiféle alkohol ebben a rettentően unalmas, rettentően kispolgári lakásban. Még a macskák sem kefélnek odakint, mert nappal van és nem éjjel. Unatkozik, mert unalmas a délelőtt. Lustán hanyatt dőlt a kanapén, aztán csendes nyugalommal füstkarikákat eregetett a plafonra. Majd három méter magasra kúszott fel a füst, lomhán, mint ahogy éppen áldozatra lesvén a kígyó kúszik fel egy megfelelő faágra a dzsungel legmélyén. Szinte sziszegett a füst. Testet öltött. Maradandót. Halandónak mutatta magát. Sőt, mulattatta magát. Igen, sosem fogyó füstnek tűnt, egy sosem hervadó tüdő véráramából. Szerfelett nem akart szerte foszlani. Ügyesen játszott, valljuk be. Egészen a csöngetésig. Tengezer unottan feljebb ült a nyúzott, ezeréves kanapén, próbálta kitörölni szeméből az álmosságot, egy óriásit ásított, állkapcsa szinte beleremegett ebbe a végtelenre tátott szájba. Papucsot húzott, majd az ajtó felé indult. Míg ez a mozdulatsor tartott, a csöngetés nem állt le, sőt, fokozódni látszott. Először résnyire nyitotta az ajtót, majd amikor látta ki van mögötte, szélesebbre tárta. Ekkor adta fel a füst végtelen játékát, kiszippantotta a légáram. Tengezer magára maradt az új jövevénnyel. Kezet nyújtottak egymásnak. A vaskosabb férfikéz és a kecsesebb női. Megölelték egymást. Szájon csókolták egymást. Aztán szeretkeztek. Hatalmasat. Orbitálist. Orálist, és mindenféleképpen, ahogy létező mozdulat lehet a szex. Aztán újra csend lett. Cigarettára gyújtottak, most már ketten. És a füst újra játékba kezdett a falon. Talán mégis jó móka az unalom.