Egyetleneim

Egyetleneim. A mértéktelen csajozás vizsgafilmje. Nekem abban szerencsém volt, hogy elsőként a könyvet olvastam. Beregi Tamás könyvét. A könyv, amely hol profán, hol finoman egymásra rakodó rétegekben mutatja be miért nem lehet ebben a kurva városban egy rendeset csajozni. Mert voltaképpen erről van szó. Meg persze még sok mindenről. Például arról, hogy milyen itt az élet, az éjszakai meg a nappali, milyen emberek lakják ezt a várost, de főképpen arról, hogy milyen potenciális barátnő jelöltek. Tamás önéletrajzi ihletésű könyve nagy siker lett, urbánus körökben kultnak számít, én is félve őrzöm a saját példányom. A könyv 2003-ban jelent meg, már akkoriban rebesgették, hogy Tamás filmre írja, mert a sztori egyszerűen vászonra termett. Ebből az álomból 2006-ban lett valóság. Nemes Gyula vállalta fel a rendezést, a forgatókönyvet is együtt írták, plusz még a Garaczi Laci besegített. Gyula és Tamás egyébként az életben is barátok, sok ismerős karakterben visszaköszön az ő barátságuk. Mert miről is szól ez a film? Az útkereséséről. Adott egy értelmes, fiatal srác (Kovács Krisztián remek játékával), aki művészettörténetet tanul az egyetemen, a pre-raffaeliták a kedvencei, közben pedig hatalmasakat bulizik és csajozik. Azaz leginkább csajozik. Ő a csajozás Gombóc Artúrja. Ez így kissé sarkos, de tény, hogy neki leszólítani lányokat nem akadály. Bárhol, bármikor. Az udvarlás megszállottja a srác. A női nem féktelen imádója. Vagy éppen saját férfiúi hiúságának csapdájában fuldoklik? Ez egy elég komplex kérdéskör, és a film világosabb választ ad erre, mint a regény. A filmváltozat ugyan több síkban mutatja és mozgatja a főszereplőt, de a céljait jóval egyszerűbben határozza meg. A rendező azt akarja, hogy főhőse rátaláljon az igaz szerelemre, vagy az találjon őrá. Milyen egyszerű gondolat ez, mégis milyen tengernyi munka! És tengernyi lehetőség. Mert Tamás nem alkuszik. Vagy minden, vagy egy picit kevesebb, mint a minden. Mert lehetőség mindenhol van. A buszmegállóban, a parkban, a múzeumban, a táncházban, az iskolában, az iskola előtt, buliban, szórakozóhelyen, buszon, metrón, villamoson, közértben, járdán, az interneten, online és offline, mindenhol, mindenhol, mindenhol… Mindenhol lehet csajozni. Ha élet van mindenhol, ott csajoknak is kell lenniük. Vannak is. Prédák és csalódások. Stabil, két lábon álló oszlop érzelmek, és ingovány talajon bolyongó álszerelmi fellobbanások. Szex és szenvedély. Csalás és öncsalás. Kín, vétek, harag és düh. Megaláztatás. Megalázás. Megalomán önalázás. Tamásnak mindből kijut. Néha több mint kellene. Aztán mégis fordul egyet a világ önmaga körül, Tamás körül meg pláne. Az életébe érkezik a lány (Tóth Orsolya Filmszemle díjas alakításában). A szőke, nagyszájú, vékony, kis mellű, beesett arcú feslett kis riherongy. A láz, a szenvedés, a harag, a düh, a megaláztatás. Nemes remek életképekkel öleli körbe a két karakter egymásnak feszülését. Fülükben, ereikben ott dübörög a modern városi zaj és zene, a mindennapjaikat ócska nihil, unott jelen közönye lengi be, de mégis minden mozgásban van, lendületben. Mint amikor a hinta a magasba lendül, és egy pillanatra fenntartja még egy érkező légáram. De aztán visszaérkezik. Tamás is. A valóságba. A valóság józanít, ébreszt, tanít, a gyermekből felnőttet csinál. Így lesz a mi táncházas agyament kamaszunkból az élet totális megismerésére törekvő intelligens fiatal. Vagy az újra átélendő, megélendő napok hőse.




Beregi könyve anno azért lett ilyen népszerű, mert a kilencvenes években feltűnt (aztán többnyire letűnt) sokak számára ismert helyeket és szórakozóhelyeket építette be könyvébe. Hatalmas húzás volt ez Tamás részéről, egyrészt mert a történet karakterisztikája is megkívánta, másrészt mert rengeteg azonosulási pontot tudott találni az olvasójával. Sokan jártunk, ez a generáció az említett helyekre. Zöld Pardon, West Balkán (még kint a Kopaszi-gátnál), PeCSa, Cha-Cha-Cha (még a Kálvin téri aluljáróban), Sziget, Erdős café, Blue box stb. Szintre pontról-pontra érinti ezeket a kultikus vagy korábban kultikussá vált helyeket a regényben. A film ezt sajnos idézni képtelen. Szép álom lett volna, ha ez sikerül, de nem is tett rá kísérletet Nemes, mert úgyis tudta, hogy meddő próbálkozásnak minősülne. Nem baj. A zene viszont megvan, itt van, a regényből,. a szavak mögül, a tettek mögül. Ez a film végig zenével (is) beszél. A modern kori electric beat és underground keveredése adja meg az alaphangot, de beúszik a képbe pl. a Kispál és a borz is, abban a sokak által ismert feleség gusztálós jelenteben…(az eredetiben nem Lovasi feleségét fűzi a főhős, hanem Takáts Tamás asszonyát nézi ki magának) Az "Egyetleneim" jó film, de még jobb könyv. Ajánlom először elolvasni a könyvet (biztos fellelhetőek antikvár példányok Pesten is), aztán megnézhető a film is. Csak nem elvárásokkal üljünk le megnézni. Legalább olyan nyitottan, mint ahogy ez a film próbál értekezni a nézőjével. Mert bárhogy is szépítjük, bizony egy globalizált, multikulturális világban és városban élünk. Ez a mi hazánk, a mi országunk, a mi városunk. És nagyon sokan szeretjük, hogy ilyen sokszínű. Így talán egy kissé közelebb került hozzánk Európa. Ami ebben a konstellációban egyáltalán nem probléma. Mondjak egy okot, hogy miért nem az? Jó, mondok. Több külföldi csajt lehet leszólítani nyaranta az utcákon, mert egyre kedveltebbé válunk, a városunk. Mert egy férfi nem is férfi, ha nem gyakorolja eleget hódítási képességeit. Legalább verbálisan. Néha elég is ennyi. A többibe általában feleslegesen belehal az ember. Azt meg sokszor nem érdemes. De kell a többes szám. Legyen több az egy, legyen több az egyetlen. Legyen Egyetleneim.

Naptár - Javított változat

Január - Fergeteg hava




A hófödte csúcsok csendesen fénylenek,

a hegygerincek lankáin sízők suhannak alá,

testetlen valójuk nyomán

távoli horizont magánya sejlik fel,

mint egy ősi álmodás ringató szelleme,

a bércek csipkéin pillanón oroz a fagy egy vádló látomást,

s lent a mélyben megrezzen

egy kisebb, sziklás perem néhány vérköve,

havat kiált a szél, havat kiált a remény is,

hontalan hópelyhek hullnak alá

a nyugos- ég tejfehér csendjéből,

a falu szélén, a rétek alján,

pirosló gyermekarcok répaorrot szúrnak

egy jól megtermett hóember nevető arcába

a merengő napfény csendesen átjárja

a percnyi-boldog ember- lelkeket

az örök- tél lassan múlandóvá váló

hűvös ködvirág királyságában



Február - Jégbontó hava



Árja szalad a forrásnak, a lét bodzabokra

napfény-trillákat zeng

a növő tavasz-ébredő szelekben,

az erdő mélyén a tölgyek lombot fogannak,

apró gyermekarcok nevetik épp

a tél martalóc, önző képmását

a tarló avítt lélek-göröngyei között,

elvonul a haragos, öreg tél,

a fagyos szentek még messze, nem érkeznek,

rebbenőn ébred a táj, keresi az elveszett képeit, kincseit,

mézízű vonzalmában is szelíd és játékos,

pajkosan cserfes, mint az első igazi,

északi szelek szárnyán érkező,

üde, tavaszi lehelet



Március - Kikelet hava



Tépett papíros az úton, hordja, viszi, cipeli

a tavaszi könnyű léptű szél,

fent a magosban vihar szeme villan

hirtelen- érkező zápor

terül szét a fakadó rügyeken

a kaszálón csendben fodroz a szél

egy kis rész szénahalmot,

űzi, kergeti, új célok felé,

az álmodás babonázza lázasan

a nyugos csöndek végtelen nagy tudósát,

a tavaszi pitypangot,

arrébb megkondul egy álmos lélekharang,

frissen ébredt virágok röppenek szét

a tér nyújtózó, távolba futó vonalán,

a bokrok mögött, a tanyavilág éltes kapujának tövében,

lelkesen virít a füvek alján

egy, az éjszakával ébredt tüzes tulipán.



Április - Szelek hava



Kajánul vigyorgó szelek robbannak át

a hágó nagy, méla szája közt

s futnak ki végtelen terekre,

ébrednek a vicsorgó kábulások,

ébrednek a szertelen kedvek,

alattuk a friss zöldben pompázó mező,

ezernyi susogó nesz,

ezernyi lélekharang a tisztás merengő csendjén

egy bükkfán agg bagoly pózol álmosan,

arrébb tóféle, felszínén tikkadt tavirózsák

perlekednek a friss, szertelen szellők gyermekien pajkos

bozontos képével, álmodás ül a város falakon, mintha

egy percre megállt volna az idő, annyira csak,

hogy bevárja önnön újjászületését a létnek,

a tavasz hirtelensége és a tél lobbanó siráma

ütközik meg most a lelkekben, kövér szelek

fújják, lombozzák egy emberi tüdő szűkülő véráramait

a város felé poroszkálva

egy öreg, fáradt fiákeren

Hamarosan ébred a táj.



Május - Ígéret hava





Hangok a szélben, hangok a reggelben,

gőzölgő kávéillat száll a térben,

a sarki kávézók

már megvetették ébredő nyári- kertjük,

cipők koppanása az aszfalton,

a jól ismert képek,

egy villamos méla csörömpölése,

egy troli elhaladó képe,

az újságárusnál ma is

kézbe veszik a népszabit,

ma sincs senki, aki valakit

végre egyszer teljesen felszabadít,

dübörgő május illat leng a bérházak falán,

az eső mint virágszirom

hull alá a langyos délelőtt omló vonalán,

kutyák futnak ki csaholva

kietlen, éltes, agg, öreg terekre,

az óvodákban gyermekarcok fénylenek,

felsejlik bennük halkan

a valamikori értelem tiszta kéznyoma,

levest főznek a másodikon egy közeli házban,

lobogó vízben zöldségek fürdenek,

az apróra vágott hús

fejest ugrani készül az ízes lébe,

a munkahelyekre ma senki sem ér be időben,

mindenki elkésik, mindenki siet,

csak én állok itt, egyedül és magányosan,

bizalmas májusi fényeket kémlelek

a reggel távozó síkjában



Június - Napisten hava





A fény örömódát zeng a zöldellő lombok felett,

az ágak közt halvány fénycsík mementó, a láz,

melyet a gyarló Napisten folyton megkíván

s magának önző mód megszerez,

mert ez az a szerelem, mely csak nyáron terem,

rózsaszín keble felett a cseresznye is mosolyog most

vissza rám, nagy, ringó szemével, a kertvégi,

csendes kis fán, mellette az egres, a füttyös barack,

odébb már a szilva lassan kínálja magát

a meggy ereje sem lankad,

szüntelen piroslik parányi alakja,

mint ahogy a vér piroslik az erekben,

ó éltető napfény, ó éltető mámoros forróság,

fond körém lágy ívű hajad, fond körém

kiterjesztett nagy szárnyad,

ó áldott június,

nyárnak első zajongó látomása,

nemes június,

mennyi fény az utakon,

mennyi csodás lelemény a tarló lágy csendje közt,

ma még az is zöldell, ami fakó, élettelen volt

a tegnappá merevedett múltban, ma még minden élet,

minden cselekvés, édes-boldog szertelen nyár,

élet fakad minden öleléseden,

élet nyílik a csókjaid után,

itt időz mindig, mint virágok

szirmán fakadt boldog látomás,

az ezer színben pompázó életteli szerelem



Július - Áldás hava



Ezernyi szín a végtelen, ezernyi nyíló szenvedély,

a fénylő napkorong lázasan fut az égen,

alant a búzatáblák tövében

alélt tücskök és fényes páncélú bogarak

szenderegnek a hőségben,

a fák odvába riadt macska bútt

a rekkenő hőség elől,

a városszéli legelőn a langy szélben

gyermekkézből futó papírsárkányok

fénylenek szelíden,

halk remegés fut át a tájon,

mint amikor a mosoly

átfordul nevetésbe,

még csak éledező az öröm,

még nem lép a szférák csendjébe a vágy

még nem, csak halkan lélegzik, pulzál,

bizonyítékokat keres, önmagát keresi

születő érzéseiben,

s csak remél, remél szüntelen,

tisztán és nyílón fordulnak aranysárga napraforgók

haragos felhők mentén születő friss zápor

hirtelen érkező cseppjeihez



Augusztus - Újkenyér hava



Erősödik a vásár zaja a dombok alján,

százrét futó ösvények nyíló vonalán

pirosló ajkú leányok incselkednek,

a pirosló ajkú legényekkel,

bort vesznek magukhoz az öregebbek,

nagy, éltes fahordókból,

sülteket, és frissen barnult kenyeret hordanak szét

nagy fatálcákon,

felettük a nap ébersége ezer színben fürdeti

a lomha fövenyen nyújtózó

díszes, faragott asztalokat,

mintha minden rezgés, mintha minden ütem

egy felé haladna, a dél kissé lelassít,

bevárja az érkező délutánt,

de a nap tüzes ereje nem szűnik lobogni,

közben járnak a lábak, folyik a tánc,

ébred tenger szerelem, ébrednek a naiv vágyak,

a szoknyák mélyén rejtező öntudat

lassan alábbhagy,

mint ahogy a nap is lassít körös futásán,

s éjjel érkezik nagyszárnyú csillagokkal,

a völgynek zaja halkabbra vált,

hazatérnek ezen a nyári tivornyán ébredt szeretők,

hazatérnek a fáradtak, kik most már alvók,

halkan szendergők, csak egy pár van még,

aki fogja, szorítja a jelen kezét lelkesen,

egy szénaboglya tetejére kiülve,

kéz, kezet simítva,

nézik a végtelen- méteres

érinthetetlen ég-világ beszélő,

rojtos szélű csillagokkal teli

mesekönyvszerű képeit



Szeptember - Földanya hava



A fény még lázasan nyújtózik a fákon,

de lassan már bánatos őszbe vegyül a táj,

a csenevész bokrokon hajnalonként

puszta-ízű hideg szellő fut át,

nesztelen surrog az élettelen lámpavasakon,

majd megül a falu főterén lévő nagytemplom

díszes kőlépcsőjén,

kifújja magát, egy percre csak,

megpihen benne egy konok álmodás,

aztán szűnik az éltető varázs,

egy végtelenbe szaladt

titkos lélek-egyesülés

és hangtalan, lelkében

bánatos nyugalommal

útra kél belőle a nyár.



Október - Magvető hava



Pára lebeg a táj felett, köd szitál a lombokon,

a járdán kettőt lép egy bizonytalan álmodás,

fenn a légen nyugodt rend ül, dér csillan a szentek bajuszán,

s a puha méz-barna fövenyen guruló aranybarna levelek,

mint lázas-lelkű pillangók, ha perlekednek egymással,

szemközt egy házfalon tábla hirdeti, itt az ősz, megérkezett

karomba karol egy jól ismert fuvallat, kalapom lágyan

lengeti a szél, kopott sínén (az ősz ritmikus ködén)

villamos csörtet be az álmok képzeletében lelt

magány-megállóba csendesen



November - Enyészet hava



Szikár fagy dörömböl a városszéli házak ajtaja előtt,

a holttá dermedt közeli mezőségen riadt hollók

perlekednek téli, fagyos szelekkel,

fent a légen nyugodt rend ül,

a tél érkező hangja egybe kovácsolja

a borzas-álmos lagymatag felhőtengert,

az emberek már kabátban indulnak el otthonról reggelente

meleg kávéillat száll a körút hajnali fényeiben,

a lusta pékek omló-foszló kalácsokról álmodnak éjjelente,

a Király utcában, egy bérház éltes, agg csendjében

hangtalan vacog egy szerelmes pillanat,

írás a falon, gondolat a szívben,

egy édes- álom feledett csókja

a végtelen kőrengetegben



December- Az álom hava



Hidegre ébred, ki ilyen reggelre ébred

a víz már hártyásodik a tó felszínén,

jéggé alakul a világ, fagyot kiált a táj,

halkan, mormolón mereng a pusztai szél,

s bent az erdőmélyen, barlangok mélyibe,

összehúzza magán egyetlen és utolsó cifraszűrét

egy bakonyi betyár, mint régi szellem jár a fák közt

régen halott szerelemről beszél,

a lélek taván illan egy hitehagyott gondolat,

s fent a bércen a gyermeki leánytest végleg hazatér,

ölelő szerelmese forró csókjával ajkán

álmodja tovább a halál nagy,

végtelenbe nyúló gyémánt-hideg álmát.

Egyszer

Egyszer. Egyszer mindenki rátalál az igazira. Arra, akit neki szánt, neki teremtett odafent a Jóisten. Legalábbis az esély megvan rá. Egyszer mindenképpen. De lehet, hogy egyedüliként. Mindenkinek más az igazi, de egyben mindenkinél egyezik, még pedig abban, hogy valami teljesen mással találkozik, amikor azzal az emberrel, a választottal kapcsolatba lép. Szerelem sokféle van, gyorsan lángoló, majd hirtelen kihunyó, lassan ébredő, utána homályba foszló, tartalmas és tartalmatlan. De az igazi az más szerelem. Az kapocs, ajtó, híd, ablak a világra. Olyan történet, ami mellett nem mehet el az ember, mert egyszerűen képtelenség. Zsigeri, önző, de egyben a végtelen magasságba emelő érzés.

John Carney 2006-ban mozikba került filmje, az "Egyszer" (a 2007-es amerikai Sundance fesztivál közönségdíjas filmje) ezt a problematikus érzéskört vizslatja. Egy olyan pontos és precíz szögből, ami a filmet teljesen egyénivé, egyedivé teszi. Ugyanis a történet elemi szálát folyton bizonytalanságban tartja, csak sejtetésekkel él, miközben a felszínen egy aktív, néha passzív érzelmi dráma részesei vagyunk. A "Fiú" (Glen Hansard) utcazenész, főállásban porszívókat javít az apja műhelyében. A "Lány" (Markéta Irglová) cseh emigráns, a múltja elől szökve keresi új életét kislányával és anyjával az ír fővárosban. Egészen banális történet ez, mert persze megismerkednek, mert persze azonnal érdekesek lesznek egymás számára. De. És itt most ez a, "de" nagyon fontos. De nem úgy, ahogy nyitott, ismerkedni vágyó embereknél szokás. A lány azonnal tisztázza a helyzetet azzal, hogy a fiú felhangzó dalában a volt szerelem emlékét keresi. Rátapintva a lényegre, egyből előtűnik, hogy a dal alanya egyáltalán nem silányult emlékképpé, nagyon is valóságos. Az érzések is, amik a férfiban bujkálnak. Így épül fel az a konvex sokszög, ami a film végére egy olyan egymásra rakódott halmazokat képez, ami lehetetlenné teszi az objektív valóságot. Mert persze a lány sem független. Sem érzelmileg, sem törvényileg. De az érzései ugyanazon a szálon futnak, mint a férfié, a bizonytalanság nemtelen vonalán. Nehéz egy nagy szerelmi szakítás vagy szakítópróba után nem az elhagyott, otthagyott társra gondolni. Szinte lehetetlen. Carney nem is teremt ilyen csapdahelyzetet főhősei számára, emocionális flashback képek által hívja elő a tudatukból a tartalmi szálakat a volt szerelemmel. Volt, van, lesz? Szinte egyik sem egyértelműsíthető, mindegyik eldöntendő kérdés. Ha szerettem, ma már miért nem, ha most nem szeretem, akkor miért gyötör, ha újra tudnám szeretni, talán minden másképp történne. Nincsenek bevált ideák, típusok, kommersz élethelyzetek. Minden szerelem, minden szakítás más erőforrásokból építkezik. Persze, ez egy szép trükk is lehet a rendező részéről, hiszen választott főszereplőin lehetetlenség nem látni, hogy az Isten is egymásnak teremtette őket. Rezonálnak, hullámoznak, vibrál a kémia, könnyed az egymás közti beszéd, a kommunikáció. És mégis elbeszélnek egymás mellett. A miértre nehéz feleletet találni. Talán félelemből. Talán a múlton merengő vágyképek miatt. Talán a kimondva- kimondatlan "nem illünk egymáshoz" félelme miatt. A történet szempontjából ez a leglényegesebb szál. Miért nem lesznek egymásé, ha minden esélyük meglenne egy jól működő kapcsolathoz? Szavak helyette erre a zene válaszol. A fiú tehetséges zenész, persze, utca zenél, mert most ez jutott, de jóval tehetségesebb ő ennél, remek dalokat ír. Néha, az érzelgősség határán lavíroz, de alapvetően ezek jó számok. Mit jók, nagyon jók. A lány remekül zongorázik. Az apjától tanult még odahaza, Csehországban. Ő is ír, vagy próbálkozik dalok írásával, de még nem jár ebben annyira mélyen, mint a srác. Neki kislány van, akit el kell tartania, a megélhetés számára elsőszámú fontossággal bír. De tetszik neki a srác. A srác lelke, tehetsége, ösztöne, naivitása, jelleme. Ezért melléáll. (Nagyon karakteres és nyílt a nőtípus, pontosan erre van itt szükség. Igazán szerethető lélek.) Együtt, egymást segítve valósítják meg a férfi tervét, azaz egy stúdióban, komplett zenekarral, profi körülmények között felvenni pár dalt. Voltaképpen egy demo-t készítenek, amivel szerencsét lehet próbálni Londonban, egy esetleges zenei karrier nyitányaként. A zene az a szál, amely összetartja, egybekovácsolja lelkileg ezt a két nagyon embert, ezt a két nagyon szerethető figurát. A filmnek bája van és naivitása, de még nem lép túl a giccs felé hajló határon, megtartja őszinte, természetes mivoltát. Nagyon köszönhető a két főszereplő őszinte, önfeledt játékának. Könnyű nekik, mondhatnánk hiszen Glen és Markéta a való életben is egy párt alkot. Ha van miért irigyelni férfit, akkor én teljességgel irigylem Glen Hansard-ot, hogy egy ilyen nőt tudhat maga mellett, mint Markéta. De ez csak egy röpke kitekintés a valóságra, és persze nem kell komolyan venni, remek párost alkotnak, mind a filmvásznon, mind az életben. És milyen furcsa, vagy talán csak egyszerű természetesség, hogy a filmen zeneszerzővé avanzsáló színészek, az életben is e szerepüket gyakorolják. Nem véletlen tehát az a zenei díjeső, amivel ezt a filmet jutalmazták. Markéta Irglová és Glen Hansard a "Legjobb eredeti filmdal" kategóriájában Oscar-díjat kapott. Nem semmi. De ki érdemelné meg ezt jobban, ha nem ők. Csoda zenét írtak a filmhez, ez a hallgatag ír fickó, és ez tinédzser nimfa, bele kell halni, annyira tehetségesek. De hagyjuk a kitekintéseket, térjünk vissza a filmhez. Van itt nekünk két tökéletesen egymáshoz illő ember, két boldogtalannak tűnő szerelemmel. Egyik szerelem sem lezárt, és ez a nyitottan hagyott múlt okozza a két ember problematikáját. Carney ugyan próbálja elvinni a helyzetet egy olyan térbe, ahol az e két ember ki tudja, vagy ki akarja mondani egymásnak (talán félelemből), hogy egyáltalán nem illenek egymáshoz, és egy ilyen jól működő barátság-félét az ember nem ront el egy vagy kétórányi érdektelen szexuális aktussal�De ekkor már minket, a nézőt megfertőzi az a hittel teli láz vagy vágyálom, hogy ez nem lehet így. Ennek a történetnek folytatása van. Így nem érhet véget. De, így ér véget, félelemben, talán hitben, hogy az igazi csak egyszer jön el az ember életében, és ezt fel kell ismerni. Ők felismerik egy módon. Talán nem a legjobb mód a néző szempontjából, de az élet valóságának tényszerűen, tárgyszerűen megfelelve. Mert az Igazi csak egyszer jön el az ember életében. Csak nem mindegy mikor. Azt hiszem, sokkal inkább a kicsodán van a hangsúly.

Én hiszek a szerelemben, az összetartozásban, annak, hogy két ember közössé váló életében egyszer csak helyére kerülnek a dolgok, megszűnik a kapkodás, a káosz, az őrjítő idegenség. Talán a "Fiú" is hisz benne végül, azért veszi meg azt a zongorát, talán a "Lány" is hisz benne végül, azért játssza el azt a melódiát messze kitekintve az ablakon. Talán még sincsenek annyira távol egymástól, mint azt amennyire gondolták. Talán a lány saját nyelven adott szerelmi vallomása (Miluju tebe) elér ehhez a polcról képtelen egy kurva szótárt leemelni fazonhoz. Én ebben hiszek, még így, a filmben befejezetlen, csonkán, kurtán, happy end nélkül is. Mert mi másban, ha már ebben sem? A film kötelező darab mindenkinek, aki a lelke helyén nem visel álcát, nem cipel mázsás köveket. Az "Egyszer" tényleg elbeszéli azt a történetet vagy történést, amire mindannyian vágyunk az életben, minimum egyszer, mert létezik olyan, hogy Igazi. A film eredeti nyelven nézendő, feliratozva, mert az úgy jó.