Önéletlányaim - Ági, a tizenhatodik fűszál

A Sarolta-bomba után egész késő tavaszig csak ébredeztem. Akkora dózist adott a jóból, és persze mellette a rosszból sem keveset, hogy teljesen kitöltötte lényem. Az a hónap azóta is a szerencse hónapom. Úgy nőttem fel és értem férfivá Saci mellett, hogy újraélhettem gyerekségem minden örömét. Mindent megtehettünk, és mi mindent meg is tettünk, amihez kedvünk volt éppen. Füveztünk a Halászbástyán, egy vasárnap hajnalon fellépdeltünk az Erzsébet-híd nagy fém feljáróira, szinte a tetejéig, majd pezsgőt nyitottunk, és benyakaltunk egy egész üveggel. Fürdőkbe jártunk szexelni. A Lukácsba, a Gellértbe, a gőzbe, akárhová. Vízben iszonyatosan jó a szex, pláne, ha termálvízbe élvez az ember. Azóta tudom, a jó szex lúgosít, kitágítja a pórusokat, jót tesz a bőrnek. Hát, még a léleknek. Idegen, ismeretlen hajókra szöktünk fel. Az egyik ilyen éjjel egy szárnyashajó konyhájára tévedtünk és felfaltuk az összes májkrémet, kétszersültet. Egész reggelig maradtunk volna, ha Sarolta nem hall valami motozás-félét, és fejvesztve el nem menekülünk onnan. A legjobb kabátomat hagytam ott a nagy rohanásban. Meg volt már vagy öt éve, még a Westend udvarban vettem. Gas szövetkabát. Nagyon menő volt és nagyon drága. Westend udvar. Budapest egyik legmenőbb és leg lepukkantabb helye volt. A belvárosi csencselés Mekkája. Az egész udvar nem állt másból, mint pár üzletből, egy étkezdéből vagy inkább büféből, és valami játékteremre hajazó nem tudom miből. De pezsgett a hely, akár a kilencvenes évek. Ott vettem a kabátot. És elveszett. Piszok mérges voltam, de Saci vett egy üveg bort, felcipelt magához, ahol hárman laktak együtt, mind egyetemista, és a kedvemre tett, úgy ahogy még korábban senki sem tett kedvemre őelőtte. Szóval rögvest megnyugodtam. Még kabátot is kaptam, az egyik exének az elnyűtt bőrkabátját. Valaha motoros fazon lehetett a tag, mert különféle matricák borították a barna-szín kabátot, de főképpen Harley matricák. Rém csúnya jacket volt, meg is szabadultam tőle, amint lehetett. A gagyiságnak is van határa. Nem úgy, mint az én szerencsehónapomnak. És tudjátok mi a legjobb az egészben? Az, hogy voltaképpen örültem neki, hogy csak eddig tartott. Miért? Mert éreztem, hogy nem tarthat tovább. Minden jónak vége szakad egyszer. Az euforikus jónak meg még hamarább. A sors különös játéka folytán tavaly egymásba botlottunk az interneten. Én és Sarolta, annyi idő elteltével. Még mindig képtelen lenyugodni. Tévés lett, szerkesztő, és a History csatornával járja a világot. Izgalmas élete van. Pont olyan, amilyennek elképzelte, amikor mesélt nekem a majdani álmodott jövőképéről. Megcsinálta. Iszonyú büszke vagyok rá.



Ági más tészta. Ő az én első egy éjszakás kapcsolatom. Nem volt ilyenem őelőtte, azóta persze már megtörtént néhányszor. Kövezzetek meg, de én semmi kivetnivalót nem találok ebben. Kétféle kapcsolat létezik. Az egyik a testnek szól, a másik a léleknek. A vágy nem egyenlő a szerelemmel. A vonzalom akkor alakul viszonnyá, amikor az egyének között a testi harmónia egy időben van jelen a lelki harmóniával. Ezt persze sok esetben nem lehet kideríteni az első éjszaka után. Ha az ember még ezután is érzi magában a pezsgést, a lelkesedést, utánamegy ennek az érzésnek és kideríti, hogy mi ennek az érzetnek a forrása, és hogy hová fejlődhet. Mi Ágival nem akartunk kideríteni semmit. Önfeledten szeretni és szerelmeskedni akartunk. Jó lett volna úgy, ahogy Brando és Schneider, hogy szinte egymás nevét sem tudni, csak prücskölni egy nagyot, élvezetből, fizikumból. De mi még ehhez vagy túl gyermekek, vagy túl jól neveltek voltunk. Ágit a visegrádi várban ismertem meg, láttam először. Az egyik várfoknak támaszkodott, és szendvicset majszolt. Lila szoknya, fehér blúz volt rajta, lábán csinos női cipő. Könnyed volt és légies. Az ételt nem falta, hanem nyugodt módon, kellemes tempóban jutatta le a falatokat a torkán a gyomrába. Én társasággal voltam, ő elsőre úgy tűnt, hogy egyedül, de később kiderült, éppen osztálykiránduláson van, itt van nem messze a táborhelyük, és ide azért jöttek, hogy megnézzék a helyi látványosságot, egy kis kultúrát szippantsanak magukba. Ági nem pesti lány volt, mint később kiderült, egy kis alföldi faluból jött. Mégis, olyan fesztelen, könnyed módon tudott társalogni, ismerkedni, beszédbe elegyedni másokkal, mint a legmenőbb csajok a pesti éjszakában a Váci utca színes forgatagában egy túlfűtött szombat este. Engem is ő szólított le. Valamiért megtetszettem neki, és nem akart lemaradni rólam. Így kezdte. Micsoda kezdés. Ha én így kezdtem volna korábban az ismerkedést, most nem itt tartanék… Ezzel az egy mondattal, egyből fontossá válhatsz valaki számára, ha jól időzítesz, és még némi őszinteség is szorul a mondandódba. Nem hittem neki, miért is hittem volna, de egyből megtetszett. Csodás gesztenyebarna haja volt, amely dúsan, mint a fodros tenger omlott vállára. Picinyke, de feszes melle hetykén meredt elő a blúzból, felfedve a meredő bimbók finom vonalát. Ajka, mint apró piciny tűzhányó piroslott, és minden lélegzetvételkor megrándult picit, mintha örökkön mondani szeretne valamit. Mégis szeme volt a beszédesebb. Olyan igézően tudott nézni vele, hogy azonnal elöntött valami kéjes érzés, valami vad, állati ösztön, hogy én most ezt a nőt, itt és most… Ebben viszonylag meggátolni látszott a köröttünk hömpölygő néptömeg. A vár csodás látványt nyújtott. A környezet is. A tavasz is. Apró szikrák lángoltak fel az égen, ahogy nyugodni kezdett a Nap, és az érkező este vonalán pajkos fényekben játszó csintalan csillagocskák lepték el az égboltot. Éreztük, hogy ez a pillanat a miénk. Éreztük, hogy le kell válnunk a tömegtől, az utastársainktól, minden olyan béklyót magunk mögött kell hagynunk, ami lánc, ami fogság, ami nem szabadság. Megszűnt a tér, és megszűnt az idő is. Keményen megszorítottam a kezét, és magam után húztam. De nem kellett cipelnem, vonnom, jött magától. Később már ő húzott engem. Egészen, le a hegyoldalon, úttalan, semmire sem jó földből kimeredő kusza ösvényeken, vagy csak egyszerűen a fák mentén. Az erdő árnya, mint bársony felleg takaró terült fölénk, és leplezte azt a szenvedélyes bűnt, amit elkövetni készültünk. Egészen a Salamon toronyig szaladt velünk a táj, ott álltunk meg, hogy kifújjuk magunkat. Őrültek vagyunk, állapítottuk meg egyszerre és közösen, és felnevettünk. Egyszer élünk, kurjantottam egy hatalmasat, és egy kisebb tisztáshoz érve fokozatosan szabadultam meg a ruhadarabjaimtól. Elsőnek a kardigántól, a pólótól, a nadrágtól, aztán sorban a többitől. Mire a tisztásra értem, anyaszült meztelen álltam az Úr színe előtt. Ági először csak nézte, hogy mit művelek, elborzadni látszott, talán úgy vélte, úgy szerette volna, ha ez a játék nem ebbe az irányba megy el, de rosszul hittem. Csupán szégyenlős volt. Amikor megbizonyosodott róla, hogy teljesen egyedül vagyunk, még őrültebb tempóban vetkezett, mint korábban én. Amikor végzett, mellém lépett, megfogta a kezem, és végigvezette a testén, egészen a Vénusz-dombig. Ott halkan felszisszent, összerázkódott, de hagyta, hogy a vágy hatalmába kerítse. Ott tettem magamévá a fövenyen. Tanúnk és cinkosunk csupán az égbolton függő koravén holdfény volt. Nem vagyok egy természet gyermeke típus, de akkor, azon az éjszakán boldogabb voltam, mint Maugli valaha is lehetett. És ehhez nekem még elefántok sem kellettek. Csak egy gyönyörű nő. Lány. Nővé ért kamasz. Vagy egy óráig csak feküdtünk a fűben, olyasmi mód, mint ahogy Williams és Bridges a „Halászkirályban”, csak én szerencsésebb voltam, mert mellettem nem egy másik meztelen fütyi élvezte a kérődző, nyugtató szellőt a lábai között, hanem egy puha kis pamacs mögé bújó rózsaszín mámor-kehely. Tényleg semmi kedvünk nem volt elmenni onnan, felkelni, felöltözni, visszatérni a valóságba. De az élet mindig dönt helyettünk, ha mi döntésképtelennek minősülünk. Egyszerre csak hangokat kezdtünk hallani, nem, nem szellemekét, hanem igazán ismerős hangokat. Valaki engem szólítgatott, más, mások az Ági nevet skandálták. Azt hitték elvesztünk, elraboltak minket, valami szörnyűség történt velünk, így a keresésünkre indultak. Pedig dehogy történt szörnyűség. A legjobb történt, ami csak történhetett velünk. Feledve minden bajt, eltanult formát és formaiságot, odaadtuk egymásnak, ami a legfontosabb az ember életében. A percnyi örömünket. Jóságunkat, szelídségünk. Szenvedélyünk. Emlékszem, milyen nehezen öltöztem fel, és Ági arcára is emlékszem, amikor megkért, hogy kapcsolja be a melltartóját. A kis fémzár bepattant, de ő nem engedte el a kezem, magához húzta, egészen közel, és átfogta vele a melleit. Éreztem minden szívdobbanását, lélegzetvételét. Nyugodt volt, a fenségesség érzetével teli. Én voltam az ő Tarzanja, ő meg az én Jane-em. Kár, hogy a magyarországi erdőkben hiánycikk a lián. Ha lett volna ott helyben egy sornyi, biztosan átlendülünk rajta egy másik világba. De nem volt. Lázasan megcsókoltam, és elkezdtünk lassan sétálni a hangok felé. Egy perc sem telt bele, és egy zseblámpa vakító fénye vágott az arcomba. Ránk találtak. Mi meg egymásra. Egyetlen, felejthetetlen éjszakára.