Roman Polanski: Keserű méz (Bitter Moon), 1992

Erdélyi Anettnek címezve

Vannak olyan periódusok az ember életében, amikor a szenvedély, az egyes szenvedélyek vagy csupán egy hatalmas vágykép, képes felülírni mindent, ami addig bekövetkezett az egyén életében. A múltját, a jelenét, a jövőjét. Tényleg bármit. Itt persze ne olyasféle szenvedélyekre gondoljunk, hogy valaki le akarja cserélni az autóját, a lakását, új pénzügyi befektetéseket keres, hanem olyanra, ami egészében képes felborítani egy ember életét. A szexus. Igen, a szexuális szenvedélyek. A szerelem, a vágy, a kéj, a szeretkezés, az egymáshoz és együvé tartozás. Amikor az ember nemcsak a lelki tárást találja meg, de minden olyan passzol is mellé, ami nélkül elképzelhetetlen az élet, egy kapcsolat. Ilyenkor megemelkedik a rezgésszám, és az egyén, egyének egy közös egységgé válnak, nem tudnak, és nem is akarnak többé egymás nélkül létezni. Bár, most elég profán módon fogalmaztam, ez nagyon ritka. Sokkal ritkább, mint egy házasságkötés, gyerekvállalás, válás. Nem sok ilyen adódik az ember életében, és sok minden kell hozzá, hogy rátaláljon az ember. Főleg nyitottság, vagy egyfajta megszállottság, hogy a köznapiságon túl is van élet, mégpedig egy olyan élet, amit érdemes élni és megélni. Roman Polanski filmbéli hőse éppen ebben az életszakaszába érkezik. Oscar (Peter Coyote) egy ritka szerencsés fickó. Megvan mindene, amire csak vágyhat, anyagilag, erkölcsileg mindentől független, teljesen a maga ura. Csodás vágyképet hajszol magában, írónak készül, a nagy elődök nyomán ő is arra vágyik titokban, hogy az a pár regény, történet, amit megírt és kiadásra vár, egy napon majd utat talál az olvasókhoz. Nem tudjuk mennyire jó író, erre konkrét választ nem kapunk, de némely jelenetben afelé hajlunk, hogy inkább középszerű, mint jó. Valahol azt vallom, hogy sohase bízz olyan íróban, aki teleaggatja a lakása falát a nagy elődök képmásaival, és az ő tehetségükből próbál erőt, ihletet meríteni. Az sem túl szerencsés, hogy mind anyagilag, mind erkölcsileg független. A jólét egyfajta megelégedést szül, és nem tudja ébren tartani azt a belső lázat, ami az íráshoz, alkotáshoz elengedhetetlen. Polanski munkája a „Keserű méz” ennek az archetípusnak, és az e típusból fakadó szexuális energiák ébredésének, majd elszabadulásának állít emléket. Pontosan húsz év telt el a bemutató óta, de ez a film mit sem vesztett az értékéből, minden képkocka a mai napig újszerű, stílszerű. A kerettörténet mögé egy nagy ívű, szenvedélyes, történet épül, egy olyan bizalmi rendszert képezve, ami elsőre idegennek tűnik, de idővel, ahogy a történet egyre mélyebben halad önmagában, teljesen elfogadottá válik. Egy óceánjárón India felé tart egy fiatal angol házaspár, Nigel (Hugh Grant), és Fiona (Kristin Scott Thomas), hogy felfrissítsék kapcsolatukat. Polanski remek klisékkel él egyébként, itt is a krónikus „hét éves” házassági válság mentén mutatja be szereplőit. Kettő nagyon szerethető figuráról van szó, csendesek, szelídek, tiszták, jól neveltek. A kerettörténet elemeinek részei. Totális ellentétei annak a párosnak, akik a törzstörténetet alkotják. Oscarról már esett szó, de szenvedélye tárgyáról még nem. Mimi (Emanuelle Seigner, aki az életben a rendező felesége) egy párizsi fiatal táncosnő (újabb remek klisé, Párizsban egy fiatal, szenvedélyes nő csakis táncosnő lehet), aki a tánc szenvedélye mellett egy ételbárban pincérnőként dolgozik a megélhetésért. Egy véletlen folytán összeismerkedik Oscarral, aki a nő látványától, mintegy belső áramütést szenvedve, eszeveszett keresésbe kezd, hogy rátaláljon a szerelem városában vágyképének tárgyára. Keresése végül eredménnyel zárul, és a szikra, ami korábban lángra lobban, oldhatatlan tűzzé fokozódik. De ne siessünk ennyire előre. Vagy vissza? Hiszen ezek mind flashback képek. A jelen az óceánjárón zajlik. A fiatal angol házaspár és a furcsa francia-amerikai páros között. Oscar a flashback képekben mind szellemileg, mind fizikálisan egészségesnek látjuk, találjuk, ám a jelenben ő már csak egy gerinc törött emberi roncs. Hogyan lehet ez? Mi okozhatta ezt a tragédiát? Itt érünk a nagy kör elemi részéhez, amit a nyitó mondatokban fejtegettünk. A szenvedély. A mindent elsöprő vágy. A szexus. Az intimitás. De ez nem csupán intimitás, hanem egy állapot. Egy olyan állapot, amikor már maga az egyén nem létezik, feloldódik egy közös testben, lélekben, és amíg tart ez az állapot, csak szinkronban tud létezni. Amíg tart ez az állapot. Mert emberek vagyunk, életünk véges, nálunk semmi sem tart örökké. Oscar ezt már tudja, de nincs, akivel megossza. Nigelt válassza beszélgetőtársnak. Nem véletlenül. Polanski filmjében semmi sem véletlen. Nehogy egy perce is bedőljünk neki, nem, itt minden mondat, minden képkocka, snitt, beállítás, egy tudatos eszme- és szociológiai rendszer része. Minden szereplő egy külön archetípust, habitust, karaktert képvisel, amely mind a nagy közös eszme, az oldhatatlan szenvedély vonalán létezik. Bárki, bármit mondhat, nincs elsöprőbb és katartikusabb érzet az ember számára, mint a szerelemből, szenvedélyből fakadó vágy és ennek a biológiai szintű leképezése, az orgazmus. Ha valaki bárminemű élmény hatására orgazmus közeli állapotba kerül, akkor teste olyasféle igazi örömöt szerez és talál magának, amire semmiféle lelki manifesztáció nem képes. Manapság ebben a transzcendens központisággal bíró világban egyre kisebb szerepet kap a test, a profán biológia. A véráramok, a csontok, a hajszövetek boldogsága. Pedig nincs igazabb öröm érzet, mint amikor a test jól érzi magát. Az egy őszinte és egyszerű jelzés. Nem kell, és nem is lehet semmit sem belemagyarázni, egyszerűen van és működik. Így működnek a kapcsolatrendszerek is az óceánjárón. Amit idővel felülír egy történet. A leplezetlen szenvedély története. Nigel egyre jobban a történet és a benne lévő szereplők rabjává válik, és még ha csak epizodista is ebben a katartikus élményben, előrébb viszi a cselekményt. A cselekményt, amely a múltban, a múltból építkezik, de nyílegyenesen egy észlelhető, tragikus jövőkép felé tart. Egyéniség, függetlenség, szenvedély, életszakasz. Ezek voltak eddig a kulcsszavaink. Most írjunk le egy újabbat: perverzió. Igen, olyan abnormális vágyak ki- és megélése, amely a közerkölcs szemében elítélendő. Ha azt mondjuk, hogy az emberi fantázia végtelen, akkor miért éppen a szexusból eredő fantáziákat korlátoznánk? Nem lenne stílszerű, nem örülne neki a test. És, amit a test akar, azt megszerzi magának, ebben ne legyen bennünk kétkedés. Oscar és Mimi kapcsolatát a folytonos hullámzás jellemzi. Nem is, inkább egyfajta hullámvasúton utazás. Az eufóriától a kiüresedésig. És ennek a folyamatnak, vagy folyamat újraélésének lesz hallgató tanúja Nigel, aki persze szintén saját céllal rendelkezik. Bár egy tisztességes, becsületes angol férfiút látunk benne és belőle, a szexust nála is sok mindent felülír. Oscar közelében van, de csak azért, hogy Mimi közelében lehessen, hogy beteljesüljön titkos vagy titkolt vágya, és szeretőre leljen az asszonyban. Mindent és mindenkit a szexus mozgat, higgyetek nekem. A születéstől a sírig. Tetszeni akarunk, hódítani akarunk, szeretni akarunk. Kapcsolatokat akarunk létesíteni. Örömöt akarunk szerezni maguknak. A léleknek, a testnek. Így van ez rendjén, erre teremtettünk. Ahogy Oscar meséje zajlik a frontképekben, úgy halad és keskenyül a kerettörténet. A testes óceánjáró egy végtelen méteres szakadék felé halad és senki, és semmi nem állíthatja meg. Egy kapcsolat múlása vagy kimúlása az idővel arányos konstellációt mutat. Ahogy a történet a végére ér, mint egy személyes történet, úgy az ember élete is befejeződik egy ponton. És hogy melyik ez a pont? Amikor távozik belőle a szenvedély. A tartás. A hit. Az erő. Onnantól, akárcsak az életben, úgy Polanski korszakos filmjében is felgyorsulnak az események, és az ebből adódó pernyi történések egy látszólag irracionális tettet vonnak maguk után. De csupán látszólag. Mert a magyarázat ott rejlik minden képkockában, minden hangban, minden kimondott vagy kimondatlan szóban és gondolatban, ami a vásznon végbemegy. Mert mondhat bárki, bármit, idővel az édes is keserűvé válik. Még a méz is. Sosem felejthető filmet kaptunk ajándékba a lengyel rendezőtől és alkotótársaitól. Jó tudni, hogy vannak még olyan művészek, alkotó szellemek, akik ténylegesen hisznek abban, amit csinálnak, és meggyőződésük, hogy a film akkor beszél, akkor szól igazat, ha a mondandó alatt kissé megremeg a vászon.